Tímea gyászfeldolgozása   

Tímea egy hatéves kisfiú édesanyja. Végzettségét tekintve közgazdász, kommunikációs szakember, sportoló és Suhajda Szilárd – az egy éve elhunyt – hegymászó özvegye. Tímea fontosnak tartja, hogy egy nehéz helyzetben is megtaláljuk azt a kapaszkodót, ami átsegíthet bennünket egy traumán. Nála ezt a segítséget a futás adta. Kisfia kedvenc meséjének, “A Mancs őrjárat”-nak a szlogenjével – „Nincs túl nagy álom, csak túl kicsi erő!” – teljesen egyet értve nem csak terápiás céllal futott és húzott hetente négyszer a lábára futó cipőt, hanem elhatározta, hogy felkészül a maratonra. Ezt sikerült szintidőn belül teljesítenie. Véleménye szerint nem kell minden gyászolónak maratoni futást célul kitűzni, de ha a mozgás jól eső érzéssel tölti el, akkor érdemes napi 20 percet sétálni, vagy 2 km-t kocogni, mert az pont 2 km-rel több, mintha semmit nem tenne.    

A futás számára fájdalomcsillapítóként hatott a gyászfeldolgozására. Csökkentette a lelki fájdalmát és így tudott működni a hétköznapjaiban. A napjai egyfajta dinamikát nyertek ezáltal, ami nagy segítséget jelentett neki.    

Szeretteink halála sokszor váratlanul ér bennünket. Kapunk egy telefonhívást, hogy baleset érte és a helyszínen elhunyt. Vagy ennek az ellenkezője: hosszú betegség előzi meg a halálát. Szilárd távozása teljesen másképp történt: négy nap leforgása alatt vált Tímea özveggyé. Amikor jött az első hír, hogy Szilárd csúcstámadása közben megszakadt vele a rádiókapcsolat, azonnal felállt Tímea vezetésével egy stáb a lakásukon. Barátok, kollégák segítettek a mentőexpedíció megszervezésében, lebonyolításában. A kutatásban mindig volt egy olyan apró momentum, ami a feleség számára okot adott a bizakodásra. Idővel Tímea realista én-je felismerte, hogy Szilárd életben maradásához már isteni csodára lenne szükség. Tímea – mint minden expedíció előtt – számolt azzal az eshetőséggel, hogy férje nem tér vissza, de a szíve mélyén soha nem gondolta komolyan, hogy ez valóban be is következhet. Nem tartotta egy olyan valós veszélynek, hogy rettegnie kellett volna tőle. Az expedíciók nem arról szóltak, hogy az időtartalmuk alatt Tímea félelemben élt, se éjjele, se nappala ne lett volna. Csak akkor izgult, amikor a férje a hegyen mozgott. Ennek időtartalma pedig csupán a töredékét jelentette az egész expedíciónak.  

A tragédia legnehezebb pillanatként azt élte meg, amikor a gyermeküknek elmondta, hogy apa többet nem jön haza. Tímea egy szakemberrel konzultált, így Somának az életkorának megfelelően tudta elmondani a szomorú hírt. Az akkor 5 éves kisfiú ezt tökéletesen megértette, ami nagy könnyebbséget jelentett anyukájának. Utólag is megveregeti a vállát, hogy pszichológus segítségét kérte ehhez. Ez megnyugvást jelentett számára.    

Tímea a gyászoló helyzetét ahhoz tudná hasonlítani, amikor megkülönböztetésképp bélyeget nyomnak az ember homlokára. Se a közeli, se a távoli ismerősök nem tudják, hogyan közelítsenek a gyászolóhoz, mit kezdjenek vele. Tímea ezért maga próbált lépni és feloldani ezt a levegőben lógó feszültséget. Tisztában volt azzal is, ha valaki a hogyléte felől érdeklődött, azt jószándékból tette. Pedig a „hogy vagy?” szerinte semmiképpen se jó kérdés a fájdalmát megélőnek. Érdemes lehet ilyenkor megkérdezni inkább azt a gyászolótól, mi az, amiben a hozzátartozó, a barát segíteni tud.  
Édesapját vállalkozóként sokan ismerik lakhelyén és lépten-nyomon megkérdezték tőle Szilárd halála után, hogy van a lánya. Apukája ezt az érdeklődést kis idő után megunta és azt válaszolta, hogy már jól van. Ez a taktika bevált: többet nem faggatták.    

Tímea számára meglepő módon a gyász intenzívebb időszakában nem az esték voltak a legnehezebbek, hanem a reggelek. Ennek szerinte az lehetett az oka, hogy a napi rutinnak köszönhetően végig csinálta a napját, este lefeküdt és reggel kipihenten ébredt. Reggelente viszont újra és újra szembesült vele, hogy már csak ketten vannak a kisfiával és ez így is marad. Persze voltak napok, amikor akár teljesen hétköznapi dolog miatt sírta el magát Tímea. Akkor azt hitte, hogy sohase lesz már olyan nap, amikor nem fog sírni. Azt tanácsolja, ha nincs a gyászolónak olyan attitűdje, amivel ki tudja rángatni magát a gödörből, akkor nem szabad restnek lenni és segítséget kell kérni barátoktól, szakembertől, nehogy beragadjon.  

Ahogyan a testünket fel lehet készíteni egy maratonra, úgy a lelkünk is megerősödik egy krízishelyzet által. Ez nem könnyű, nem is sikerül egyből, de kellő kitartással – akár segítséggel -, működhet.   

Tímea a gyászfeldolgozás folyamatát és egy expedíció kivitelezését a következő szempontok szerint veti össze:  
Egy expedíciót meg lehet és kell is tervezni, de egy gyászfolyamatot nem lehet. Nem mondhatjuk azt, hogy fél év 2 hónap és 5 napig tartson. Az expedíciónál az alaptábor és a csúcs között 3-4 magaslati tábor helyezkedik el. A hegymászó az alaptábornál kezd és fokozatosan megy feljebb, táborról táborra, végül feljut a csúcsra és visszaereszkedik. A gyász esetében nincs szó arról, hogy ha egyre feljebb haladok és amikor felérek a csúcsra, akkor véget ér a gyász. Sokszor inkább az történik, hogy már eljutunk a hármas táborba, már karnyújtásnyira a csúcs, mégis visszacsúszunk akár az alaptáborig. Nem értjük az okát, hiszen annyi munkát belefecceltünk, mégis megtörténik.  

Szakértők szerint egy gyászfolyamatba minden belefér. Bármiféle viselkedés, feldolgozási módszer. Kinél mi válik be. Ugyanakkor minden gyászban vannak közös pontok is, mint egy szülésnél: megindul a szülés és a folyamat végén megszületik a baba. Mégis mindenkinél másképp zajlik, hosszabb-rövidebb ideig, egyénre szabottan. Ezt jól mutatja az is, hogy Tímea nem az a fajta gyászoló, aki „szívesen” sír minden alkalommal a pszichológusa kanapéján.     

Tímea többször elgondolkodott azon, miből érezhetjük azt, hogy kezdünk kilábalni a gyászból? Szerinte nem tudni, van-e ilyen pont, de ha van is, akkor azt fel lehet-e ismerni? Egyértelmű-e az a pont? Egy expedíció során egy kellően tapasztalt mászónak könnyebb felismerni egy alacsonyabb magasságban azt a pontot, amikor vissza kell fordulni. Például 2016-ban Szilárd Klein Dáviddal a K2-n másztak. Nem értek fel a csúcsra a kedvezőtlen időjárási körülmények miatt. Egy ponton Dávid és Szilárd megálltak, elővettek egy jegyzetfüzetet, és listát írtak arról, mi szól a továbbmászás és mi szól a visszatérés mellett. A döntést így könnyebben és józanabbul meg tudták hozni. Volt kapaszkodójuk. Ilyen konkrét pontot keresne Tímea is a gyász folyamatába.     

Miként alakul át az ember értékrendje egy krízishelyzetet követően?   
Tímea a 35. életéve betöltésekor úgy gondolta, teljes, boldog életet él. Erre kis idő múlva elvesztette a férjét, ami padlóra vitte. Ám pozitív hozadéka is lett a gyászának. Megtanulta, hogy krízis átélése után az ember teljesen másképp tekint a hétköznapi problémákra, mint korábban. Nem csinál belőlük már nagy ügyet. Például: „Nem vitték el a ház elől a szelektív hulladékot! Nem, baj, majd egy hét múlva elviszik.” Ma már más nézőpontból tudja vizsgálni a dolgokat. Amíg korábban azon izgult, hogy beér-e időben a munkahelyére, mert ha nem, akkor kirúgják, ezt most már nem látja ennyire tragikusnak.  Az élet apróbb nehézségein már kevésbé feszül.
Érdemes szerinte viszonyítani: “Mennyire elfáradtam a nagytakarításban, minden porcikám sajog. Igen, de van olyan ember, aki testi betegséggel született, vagy életében olyan baleset érte, hogy lebénult. Ő hiába szeretné, nem tudja kitakarítani a lakását. Ebből a perspektívából nézve már el is törpül az én fáradtságom.”   

Szilárd búcsúztatójára azzal az elhatározással ment el, hogy ameddig csak lehet, addig ott szeretne maradni. Ezzel az volt a célja, hogy ha minél hosszabb ideig kínozza magát, ha minél mélyebbre kerül a fájdalmába, akkor a búcsúztatás végén felszabadító érzés fog úrrá lenni rajta. Hogy segítette-e a gyászát ez Tímeának, azt a mai napig nem tudja. Rosszat biztosan nem tett vele és utólag is jó ötletnek tartja, amit tett. Számára ez működött, magához közelállóbbnak érzi Szilárd ilyen formában történő búcsúztatását, mint egy koporsós temetést síró asszonyokkal.    

A tátrai élmény 
Tímea – a tragédia előtt egy évvel – férjével, kisfiával és a szüleivel nyaralt a Tátrában. Közösen túráztak, Szilárddal kettesben is tudtak sziklát mászni, tehát maximálisan kihasználták a lehetőségeiket. Egyik kora délután azt tervezték, hogy férjével kettesben felmennek a nyeregbe. Felfelé kaptatva a turistaúton, elhaladtak egy nagy ferde kő mellett is, amit mindketten megcsodáltak, mert igen alkalmasnak találtak menedéknek. Tovább mentek és egyszer csak elkezdett esni az eső. Az első villámlás után visszafordultak. A kőtömbnél, ami 15 percre volt a szállásuktól, meghúzták magukat. Egy család két gyerekkel és egy kutyával szintén behúzódott oda. Közben már cseresznye nagyságú jég is esett. Egyszer csak a kőtömb mögé egy jégfolyam úszott be, ami a térdükig ért. Szilárd felkapta az egyik gyereket, az apuka a másikat, az anyuka a kutyájukat, Tímea a táskákat. Majd mutogatta a szlovák házaspárnak, hogy azonnal induljanak vissza a menedékházhoz, ahová épségben lejutottak. Tímeát jó érzéssel töltötte el, hogy ebben a szituációban nem bénította meg a félelem, a veszélyes helyzet.

ÚTRAVALÓ:
Úgy gondolja, ez az élménye párhuzamba vonható az elmúlt nehéz hónapokkal. Szilárd halála nem bénította meg, nem fagyott le. Persze, ha mégis valaki lefagy egy hasonló helyzetben, azzal sincs semmi baj, de érdemes segítséget kérnie és dolgoznia rajta, hogy legközelebb ez ne történjen meg.    

Orsolya tragikus balesete    

Orsolya eddigi életének legnagyobb tanulsága, hogy az emberi életet soha nem a körülmények teszik kibírhatatlanná, elviselhetetlenné, hanem az, ha nem tudjuk, miért éljünk.
Nem gondolta volna, hogy egyszer, egész fiatalon, a saját bőrén kell megtapasztalnia ennek a gondolatnak az igazságát. Kislány korában mindig arra bátorították a szülei, hogy nyugodtan tegyen fel kérdéseket, amik foglalkoztatják. Idővel ezek a kérdésre egyre fontosabbak, egyre súlyosabb témákat feszegettek. Majd élete legsúlyosabb kérdését kellett feltennie magának: Hogyan lehet egy nehéz helyzetből építkezni? Hogyan lehet egy traumából várat építeni? 

6 évvel ezelőtt a szokásos köreit futotta a Margitszigeten. Egy futóversenyre készült, amin a 10 km-es rekordját szerette volna megdönteni. Akkor még nem tudta, hogy soha nem fog elmenni arra a versenyre. A szigetről hazafelé menet egy figyelmetlen autós elütötte a zebrán. Orsolya az autó szélvédőjére zuhant, onnan a földre esett. Az ütközésben eltört az egyik nyaki gerinccsigolyája és a gerincvelője olyan súlyosan megsérült, hogy azonnal lebénult, még lélegezni se tudott. A kórházban megoperálták, de nem sok jóval kecsegtették szüleit: valószínűleg nem éli túl. Ha mégis, akkor egész életében lélegeztetőgéphez lesz kötve. Szerencsére tud önállóan lélegezni, de tolószékes életet él.

Orsolyának évekbe telt, mire rájött, hogy a valódi munka számára nem ért véget ott, hogy kijött a kórházból. Az igazi feladata – a trauma feldolgozása – még ezután kezdődik. 
Számára annyira elviselhetetlen, elfogadhatatlan volt az egész helyzet, hogy muszáj volt kiutat találnia. Természetesen először kétségbeesetten kapaszkodott a múltjába. A régi futócipőit viselte azzal a szándékkal, hogy így könnyebben visszatalálhat a futópályára. Magában ismételgette a munkahelyi számítógépének a jelszavát, mert abba reménykedett, hogy hamarosan újra szüksége lesz rá. Idővel kezdett rájönni, hogy ez a hozzáállás nem célravezető. A múltba kapaszkodni nem túl kifizetődő. Így muszáj volt más fogódzót keresnie. Ült a szobájában bámulva a szemközti fehér falat, és az egyetlen dolog, amit fel tudott venni az élete biztos pontjainak a listájára, az önmaga. Érezte, hogy bővítenie kell ezt a listát, ha szeretne túlélni, értelmes életet élni. Ekkor találkozott a reziliencia, a pszichológiai rugalmasság fogalmával.

Orsolya meggyőződése, hogy minden helyzet valamilyen tanulsággal szolgál, így belevetette magát annak kutatásába. Vajon az egész életét megváltozató balesete mit tanít neki? Akkor még észre sem vette, hogy a múltba való kapaszkodását felváltotta nála a jövőben való kapaszkodás. Még nem tudta, hogy ahhoz, hogy bármilyen jövőről lehessen beszélni, először fel kell dolgozni a múltat, és egy nyugvó pontra kell rálelni, békés állapotba kell kerülni a történtekkel kapcsolatban. Nem gondolta, hogy a rezilienciát, az alkalmazkodó képességet is túlzásba lehet vinni, mint a munkát, vagy az edzést. Ezért csak csodálkozott, amiért „izomlázat” érzett a lelkében. Egy ismerőse azt mondta neki, hogy még nem látott nálánál reziliensebb embert. Ezen Orsolya akkor könnyekig meghatódott, de érezte, hogy valami nem stimmel. A probléma az, hogy valójában a rezilienciája egy teljesítménykényszer nála, nem pedig valódi alkalmazkodó képesség.

Az intenzív ápolási időszaka alatt mind az orvosoktól, mind az ápolóktól azt hallotta, hogy mennyire erős. Valószínűleg ez mentette meg őt és hozta ki a kórházból. A kórházat és a lélegeztetőgépet maga mögött tudta hagyni, de az „erős vagy” gondolat mantraként ma is elkíséri. Átvették a családtagjai, a barátai, az ismerősei. Végül ez az üzenet egy rózsaszín „super woman” feliratú pulóverben tárgyiasult meg, amit a barátaitól kapott. Először viccesnek találta, de azután rájött, hogy amíg a pulóvert le tudja venni magáról, addig a kényszerű szuperhős szerep rajta maradt és egy láthatatlan elvárás lett belőle. Orsolya tudja, hogy mindenki csak bátorítani akarta azzal, hogy erősnek titulálták. Az élet megmutatta, hogy a legjobb szándékkal kimondott üzenetet is mennyire könnyű félreérteni. Észrevétlenül egyre több elvárást támasztott magával szemben. Azt érezte, ha nem tud könnyedén megküzdeni az élete viharaival, ha nem tud alkalmazkodni az új élethez, a bénuláshoz, a kerekesszékhez, a kiszolgáltatottsághoz, akkor vele van a probléma. Úgy gondolta még a kórházban, hogy szerettei miatt nem teheti meg, hogy gyengének, reményvesztettnek mutassa magát. Ezért elhatározta, hogy megmutatja, van kiút ebből a szerencsétlen helyzetből.
Keserves tapasztalatok útján jött rá, hogy a szuperhős narratíva valójában sokkal többet árt, mint használ.  

Felismerte, hogy ártalmas, ha nem adja meg magának a szükséges időt veszteségei feldolgozásának és hogy megtanuljon együtt élni ezzel a speciális új helyzettel. Orsolya beismeri, hogy évekkel a balesete után, még sokszor ma is abban bízva fekszik le, hogy másnap felébredve kiderül, mindez egy rossz álom volt csupán.  

A reziliencia azt is jelentheti, hogy a nehézség után képesek vagyunk visszaállni az eredeti állapotunkba. De bizonyos élethelyzeteknél, mint Orsolyáé is, ez nem lehetséges. Az ő történetében már semmi nem lesz olyan, mint azelőtt.  

Akkor milyen lesz?
Három dologra volt szüksége, hogy választ találjon a kérdésre.  

1. Meg kellett értenie, hogy egy trauma feldolgozása nem azt jelenti, hogy minden múltbéli dolgot elfelejtünk, elmenekülünk. A trauma feldolgozása emlékezéssel kezdődik. Szembenézek önmagammal, az érzéseimmel.
2. Rájött, senki se egy gondolkodó ember, aki olykor érez, hanem mindannyian érző emberek vagyunk, akik időnként gondolkodnak. Természetesen léteznek érzéseink, melyek nem a gyengeségeink jelei, hanem azé, hogy emberek vagyunk.
3. Megértette, hogy a baleset utáni élet egy új élet. Rajta múlik, lesz-e folytonosság az előtte és az utána között.

Az elmúlt 6 évben Orsolya 3 szakaszon ment keresztül ahhoz, hogy választ találjon arra a kérdésre, miért él? 
Az első szakaszban azt a kérdést ismételgette, miért maradt életben. Miért nem ütötte el normálisan az autó és akkor mindenkinek könnyebb lenne az élete. Folyamatosan alkudozott önmagával, mennyi idő kell a felépülésére. Azt kívánta, bárcsak lerövidülne a gyógyulási szakasz és mehetne vissza a futópályára. Idővel rájött, hogy rossz kérdéseket tett fel magának. A futóverseny nem vész el, csak átalakul.
Ezzel a gondolattal vette kezdetét a második szakasz. Itt már nem az volt a kérdés, miért él, hanem az, ha már itt ez a helyzet, akkor mit tud vele kezdeni? Számára ez a valódi reziliencia. Képes nézőpontot váltani, másképp rátekinteni egy helyzetre. Mi lesz az a tevékenység, az az élethelyzet, amiért megéri neki végigmenni a trauma feldolgozásának nehéz folyamatán? 
Furcsán hangozhat, de ma már úgy vélekedik, nem véletlenül kapta ezt a helyzetet rengeteg olyan lehetőséggel, amelyekről álmodni se mert volna. Ebben a második szakaszban ráléphetett egy olyan útra, ami ugyan tele van alattomos emelkedőkkel, de tudja róla, hogy odavisz, ahová menni szeretne. Az új útján az első kilométereket lendületből megtette. Majd érezte, hogy túlöltözött az úthoz. A múltja, a baleset előtti életének egyes részei vastag, fojtogató pulóverekként és iszonyatosan nehéz hátizsákként rátapadtak. Először nem akarta elengedni őket, hátha jók lesznek valamire. Később érezte, hogy nem bír velük továbblépni. Elérkezett a múlt felszámolásának ideje. A futóversenyeken, céges bulikon készült fotókat archiválta. Régi ruhái egy részét elajándékozta. Megpróbált helyet készíteni az új életének. Ha mindez egy Disney mese lenne, akkor azt mondhatná, hogy az elajándékozott ruhák helyén kialakult valami új, valami csodálatos. Egy új világ, melyben megtanulta a leckét és élete párja is megérkezett. Sajnos ez nem mese. Nem ment ennyire könnyen Orsolyának. Még valamit hiányolt, amire nem volt felkészülve.
Így érkezett el a harmadik szakaszhoz.
Sokan megkérdezik tőle, hogyan csinálja mindezt, hogyan élte túl a traumát. Erre a kérdésre nehezen tud válaszolni. Azt gondolta, mindenki valami univerzális megoldást, X lépéses akciótervet vár tőle. Erről nincs szó. Nincs univerzális recept, ami mindenkinek jó lenne. Ellenben vannak új lehetőségek, amelyek igenis léteznek. 
Mindannyiunk számára megvalósítható, hogy minden egyes pillanatban, helyzetben eldönthetjük, mit kezdünk vele. 

Sokáig azt gondolta, hogy megspórolhatja a veszteségekkel való szembenézés szakaszát. Kiváló szakemberek rávilágították, hogy a veszteségekkel való szembesülés nélkül nem tud a traumából várat építeni. Ehhez végig kell mennie az elképesztően sötét, félelmetes alagúton, ahol a legmélyebb rettegései, a kiszolgáltatottsága, a fájdalma lakik. A jó hír, hogy az alagút végén ott a fény, az építő anyagok az új élethez.

Igen ám, de hogyan lehet elköteleződni az új élet mellett?
Orsolya elkezdett építgetni, hitte, hogy egyszer majd lesz belőle valami. A kórház elhagyása után egy „váróterembe ült be”, és tán még a mai napig is arra vár, hogy elkezdje élni az új életét. Amikor eljött az idő, hogy beleálljon a jelenlegi életébe, akkor megtorpant. Félt, nem találta a helyét. Megkérdezte önmagától: ha mások mellett el tudja magát kötelezni, önmaga mellett miért nem tud?  

ÚTRAVALÓ:
Fel kellett tennie magának a kérdést, mi az az életmód, amit szeretne, amivel meg tud békélni? Rájött, hogy csak picit kell elfordítani a fejét, hogy észrevegye, eddig rossz helyen kereste a válaszokat. A megoldás nem körülötte, nem a múltban és nem is a jövőben van, hanem a jelenében, az itt és most-ban. Ha megkérdezik, hogyan lehet traumából várat építeni, most már van válasza: könnyedén, szabadon, önmagából.     

Barbara története 5 évvel ezelőtt kezdődött. Nyaralás során egy nem odavaló dolgot érzett a mellében, amivel akkor még nem foglalkozott. Pár hónappal később újra érezte, így elment orvoshoz. A vizsgálatok rosszindulatú daganatot mutattak ki. Ez a trauma hidegvízként érte az akkor 28 éves Barbarát. Az eredmény kézhezvételét követő egy-két nap igen megterhelő volt számára. Sokat sírt, majd rájött, hogy ez nem segít rajta. Elkezdett utána nézni az interneten, mi várhat rá. Elhatározta, elindul azon az úton, amely a gyógyulásához vezethet. Onkológusától megtudta, hogy kemoterápiát fog kap, amelytől elveszíti átmenetileg a haját. Műtétre és sugárkezelésre is szüksége lesz. Mindez egy évet fog felölelni.  
Barbara biztos volt benne, hogy a betegségét nem fogja tudni a négy fal között megélni. Mindig is szeretett emberek között tartózkodni, a társaság középpontja lenni. A betegségével is így akart tenni: kiadni magából.   

Az interneten nagyon sok sikertörténetet olvasott a rákkal kapcsolatban, de olyat nem talált, amely leírta volna, hogy milyen érzésekre számíthat a kezelések során. Ezért belekezdett a blogírásba, ami kiváló terápiának minősült nála. Már akkor azt javasolta a sorstársainak, hogy azt tegyék, ami nekik jó. Barbara is ezt tette.  

A betegsége változtatott a felfogásán. Az „éljünk a mának” értelmet nyert nála. Sose tudhatjuk, holnap mi fog velünk történni. A betegség megerősítette abban, hogy sokat tud tenni önmagáért. A kezelések fontosak, de neki is jelen kell lennie ebben a folyamatban, mert akkor fog igazán jól sikerülni. Ott volt a gyógyulás során fejben, és arra koncentrált, hogy meg kell gyógyulnia.   

Betegsége kezdetekor már ki volt tűzve a következő nyárra az esküvőjük, ami időben a kezelési folyamat közepére esett. Ez jelentette számára a kapaszkodót és segítette a pozitív gondolkodását. Folyamatosan kapta szeretteitől a bátorítást, a támogatást.  
Nem kezelte tabuként a betegségét. Már az első pillanatban elmondta a családjának, a barátainak a baját, akik tudták, hogy bármikor kérdezhetnek is tőle ezzel kapcsolatban. Nem hordott parókát, vállalta a kopaszságát. Végig tudott dolgozni is, leszámítva kisebb időszakokat.  
Azt tapasztalta, hogy a daganatos betegséggel kapcsolatban is titkolózás van a társadalomban. Tudott olyan sorstársáról, aki még a szüleinek se merte elmondani, hogy beteg. Pedig, jó, ha tud róla valaki, aki így támogathatja a beteget. Sokat segít a pszichológus is, ami szerinte a lélek számára egy igen jó terápia.  

Barbara szerin jelentősége van még a humornak is, mely olyan gyógymód, mint az orvosi kezelés. Mivel nem csinált a betegségéből tabut, sok vicces helyzet alakult ki, melyeken szeretteivel jókat tudtak nevetni. Nem kinevetni, hanem nevetni.   

Például: 
Már kopaszként egy májusi estén kint ültek a házuk teraszán. Egy cserebogár repült el mellette, amitől Barbara nagyon fél. Jelezte a férjének, hogy menjenek be a lakásba a bogár miatt. Erre a férje: „Miért félsz? Mégis mibe ragadna bele a cserebogár?” Ezen jót nevettek.   

Barbara maga is szerette megnevettetni a környezetét azzal, ami vele megtörtént. Az egyik kezelés során nem érezte magát jól a kórházi ágyon fekve. Igen erős hányingert érzett, de nem akarta a vesetálat használni, így kivánszorgott az infúziós állvánnyal együtt a mosdóba. Annyira megörült annak, hogy időben kiért és könnyíthetett végre magán, hogy megfeledkezett a száját eltakaró maszkról és abba hányt. Barbara maga is nevetett a történteken.  

Barbara ezt tanácsolja: 
Érdemes a daganatos betegtől megkérdezni, hogy jobban érezné-e magát attól, ha beszélhetne nyíltan a betegségről. Aki harcol, az mindenképp mondja el a szeretteinek, mi számára a jó, mire van szüksége. Ha azt igényli, ne legyen körülötte senki, azt is merje elmondani. Lelkileg rendben legyen, ez a legfontosabb. Ha mindenki nyíltan beszél – a beteg is és a körülött lévők is -, az nagyon építő lelkileg.  

Barbara daganata hormonalapú volt, ezért olyan kezelést kapott és kap a mai napig, ami mesterséges menopauzát idéz elő nála. Fiatal kora miatt aktuálissá vált nála a gyermekvállalás témája, de orvosaitól mindig azt a választ kapta: majd, ha letelik a hormonkezelés. Barbara belegondolt, hogy ha kb. 5 évig kezelik, majd valamennyi idő után helyreáll a hormonműködése, már legalább 34 éves lesz. Ha akkor kezd el gyermeket vállalni, kicsi esélye marad, hiszen manapság egyre nehezebb a nőknek teherbe esniük. Igaz, hogy Barbara eredményei a műtét után bíztatóak voltak, de azt az orvosai nem tudták garantálni, hogy ha átmenetileg felhagynak a hormonkezeléssel a babaprojekt miatt, nem fog-e kiújulni a daganat. Több orvos véleményét is kikérte, mert azt szerette volna tőlük hallani, amit ő akart, de nem járt eredménnyel. Egy professzor még arra is felhívta a figyelmét, ha sikerülne teherbe esnie és a terhesség alatt újulni ki a daganat, akkor vagy Barbara, vagy a baba életét tudnák csak megmenteni. Mindkettőt sajnos nem. Ő ezt a döntést soha se akarja meghozni, így lemondotta férjével a babaprojektről. Azt tervezték, vesznek kárpótlásképp egy lakókocsit, amivel bejárják Európát. Teljesen beleélték magukat az utazásba, sikerült Barbarának megfeledkeznie a “gyerek-témáról”.  
Idővel mégis érezte, hogy ez se neki, se a férjének nem kielégítő. Belevetette magát az örökbefogadás témájának böngészésébe az internete és a férje elé állt azzal a céllal, hogy érveljen az örökbefogadás mellett, amit korábban teljesen elvetettek. Amikor szóbahozta a témát, nagy meglepetésére a férje is azonnal beleegyezett, mivel már ő is ezt fontolgatta magában. Beadták a papírokat, és a döntésüket követő fél év után kapták a telefonhívást, hogy vár rájuk egy másfél éves kislány. Barbaráék életük legjobb döntésének tartják kislányukat.  

Azzal bíztat mindenkit Barbara, hogy ha egy betegség, vagy más trauma miatt másképp alakul az életünk, ne féljünk új kapukat kinyitni, mérlegelni minden lehetőséget. 
Betegsége pozitív hozadékának tartja még, hogy el tudta engedni a vérszerinti gyermek gondolatát.  

Egyúttal nagyon hangsúlyozza, hogy fontos az egészségügyi szűréseken részt venni. Ne húzzuk ezekkel kapcsolatban az időd. A halogatóknak azt szokta mondani, hogy abba még senki se halt bele, hogy elment szűrővizsgálatra, de annak halogatásába már igen. Ennek a mondatnak óriási jelentőséget tulajdonít. Saját magunkért saját magunk felelünk. Ne kérdés legyen, hogy elmenjek-e szűrővizsgálatra vagy sem. Legyen mindig tervbe, beírva a naptárba. 

Barbarától a betegsége során többen megkérdezték, hogy tud ennyire pozitív lenni? Neki ez belülről jön, így nőtt fel. Igaz, nem tud jól főzni, nem vezeti professzionálisan a háztartást, de mindenben meglátja a pozitívat. Tisztában van vele, hogy aki nem ilyen beállítottságú, nem jön ez zsigerből, annak nehéz így gondolkodnia. 

Mit javasol azoknak a daganattal küzdő embereknek Barbara, akik nem ilyen beállítottságúak? 
– Találják meg azt a segítséget, ami a lelküknek eleget tesz. Akár könyvek olvasásával a témával kapcsolatban. A sikersztorik pozitívan hatnak a lélekre.  
– Több orvos véleményét is kérjék ki. A legfontosabb: ne engedjük, hogy a reménytelenség beegye magát a lelkünkbe! Természetesen nem lehet azt mondani, hogy minden fejben dől el! Sajnos egyes eseteknél már olyan nagyfokúan előrehaladott stádiumban szenved a beteg, hogy onnan már nincs gyógyulás. De abban az esetben sem mindegy, hogy a hátralévő idő minden pillanatát jól élje meg a páciens! Ezért kell megtalálni mindenkinek, mi a jó számára. Ehhez önismeret szükséges. A betegség amúgy is ad erre lehetőséget. Barbara maga se gondolta volna, hogy mennyire lesz képes megküzdeni a betegségével.  

ÚTRAVALÓ: 
Mindenki találja meg azt a kapaszkodót – amit neki az esküvője jelentett -, ami előre viszi. Nagyon nem mindegy, miként állunk a minket ért traumához. Merjünk segítséget kérni, és a célt szem előtt tartani. 

MIT TANULHATSZ AZ ANYAGBÓL? 

» Melyek a mindennapok mérgező interakcióiból származó traumák?
» Mit jelent az érzelmi érvénytelenítés, és miért káros az?
» Hogyan tudom felismerni a gyermekkorból hozott rossz beidegződéseket?
» Miért káros megkérdőjelezni a saját érzelmeidet?

A mindennapok mérgező interakcióiból származó egyik trauma az invalidálás, azaz az érzelmi érvénytelenítés. Ez azt jelenti, hogy a másikkal kimondva vagy kimondatlanul azt érzékeltetjük, hogy az érzelmei egy adott helyzetben oda nem illőek, túlzóak, tévesek vagy egyéb módon nem kívántak. Ez az érzelmi bántalmazás egy nem tudatos módja és nem meglepő módon, majdnem minden családban előfordul.   

Hogy néz ki ez a hétköznapokban az érzelmi érvénytelenítés?
Mindenkivel előfordult már, hogy rosszul érezte magát és ezt elmondta a szüleinek vagy a barátainak. Ők észlelték, hogy valami baj van és jó esetben megpróbáltak a segítségünkre kelni az érzelmi érvénytelenítés ilyen kijelentéseivel:
„Valószínűleg túlságosan magadra vetted.” 
„Túl fogsz lépni rajta.” 
„Hagyd csak annyiban.”  
„Lehetne rosszabb is.” 
„Isten nem ad többet, mint amit elbírsz.” 
„Minden okkal történik.” 
„Ne légy szomorú.”
„Mindenből nagy ügyet csinálsz.” 
„Túlreagálod.” 
„Lehet, hogy félreértetted.” 

Ellentmondásos, hogy ezek az emberek valószínűleg segíteni akarnak, viszont amit elérnek az az, hogy még rosszabbul érezzük magunkat, elutasítva, nem megértve és persze mérhetetlenül magányosnak érezzük magunkat.
Az érvénytelenítés lehet nem verbális is, amivel már nem segíteni akar a környezet, hanem konkrétan kifejezni a nemtetszését: szemforgatás, figyelmen kívül hagyás, figyelemelterelés, a helyiség elhagyása.

Mit okoz az érzelmi érvénytelenítés?
Az érvénytelenítés az érzelmi bántalmazás káros formája, mivel az érvénytelenített személy úgy érzi, hogy félreértik, nem támogatják és nem hallgatják meg. Ha valakinek az érzelmeit folyamatosan érvénytelenítik, az azt eredményezheti, hogy úgy érzi, elszakadt a saját érzéseitől és akár egy kegyetlen, belső kritikus hang is kifejlődhet benne, ami rendszeresen fel fog bukkanni a hasonló érzelmi élményeknél. Alacsony önbecsüléshez és a másokban való bizalom megingásához is vezethet, mivel az illető nem érzi úgy, hogy érzéseit és tapasztalatait mások elfogadják.
Az érzelmi érvénytelenítés annyira halkan jelenik meg a mindennapjainkban, észrevétlenül zajlik a háttérben, hogy igen nehéz felismerni nem csak a gyermekkorba visszatekintve, hanem akár a jelen hétköznapjainkban. Részben azért, mert az elszenvedője hozzászokott, számára ez természetes, így nem is ismeri fel.

Mégis miként lehet észrevenni, hogy gyerekkorban érzelmileg érvénytelenítettek minket? 
Adott egy szituáció, melyben a másik fél ugyan nem vitatkozik, de nem ért velem egyet. Ennek hatására elkezdek szétcsúszni, rosszul érzem magam, haragot érzek, túlzott mértékben reagálok. Ennek a hátterében feltehetően megbújik valami nehézségünk az érvénytelenítéssel kapcsolatban. Hozott élményünk van arra nézve, ha nem értenek velünk egyet. Ahhoz, hogy biztonságba érezzem magam, meg tudjak nyugodni, fontos, hogy azonos véleményen legyen velem a másik. Ha a véleménykülönbözőség ennyire feldühít, arról kell lennie korábbi élményemnek. Például rendszeresen megkérdőjelezték az érzéseimet, meghazudtoltak.

Íme, néhány példa!
Előfordulhat egy családban, hogy a szülők érzelmeinek egy bizonyos spektruma nem megélhető, nem elfogadható a családban. Nem lehet kifejezni, megmutatni, mert kényelmetlenséget okoz, szembesítené a szülőt egy diszfunkciójával, tükröt tartana elé. A szülőnek szembesülnie kellene azzal, amit nem csinál jól, mert azzal bizonytalanságot, fájdalmat okoz a viselkedésével a gyerekben. Ha az erre utaló nyomokat meglátja, vagy a gyerek hangot ad annak, hogy most ez-az rosszul esik neki, nem jó, ami történik velem, akkor a szülői reakció erre, hogy túlreagál a gyerek. Miért problémázik, amikor mindenki más a családban jól érzi magát?
A megélhető érzelmek köre túlzottan beszűkül a családban. Ha a gyerek felhoz egy problémát, amivel a szülő nem akar foglalkozni, akkor azt gyorsan átkeretezi egy pozitív szemszögből. Például kellemetlen számomra, hogy a vonat egy órát késett. Ezt a másik úgy reagálja le, hogy „örülj neki, hogy nem 2 órát késett”. A kellemetlenség folyamatosan úgy van címkézve, hogy jobb valami másnál, valami rosszabbnál. Így óriási disszonancia lesz a saját érzésem és a környezetem reakciója között. Elmaradt a megértés, az együttérzés.

Hasonló a „hálásnak kellene lenned” megjegyzés is!
Ha hangot adok a nem-tetszésemnek, a fájdalmamnak, arra a válasz: “inkább legyél hálás”. Vagy „mennyivel jobb neked, mint az én időmben, a gyerekkoromban volt!” Ezzel megint elterelődik a fókusz a gyerek érzéseiről. Pedig nagyon fontos fázis lenne a gyerek számára, hogy megtanulja a szülő érzelemmegélésén, érzelemszabályozásán keresztül kontrolálni a saját érzelmeit. A saját érzelmi spektrumának, identitásának reális visszatükrözése fontos ahhoz, hogy a személyisége kiépülhessen, teljessé válhasson. Ne kelljen lehasítgatnia darabokat magából. Ez a fajta hozzáállás a szülő részéről nem engedi, hogy egy egészséges én alakuljon ki.  

Ha a szülő képtelen egy elfogadó attitűddel ott lenni a gyereke számára, a gyerek a saját szubjektív valóságát, érzelmi világát, lénye elfogadhatóságát nem tudja megélni, akkor mindez nem képes benne megszilárdulni. Nem valósul meg az, hogy a gyerek „látva van”, tehát észre veszik, elfogadják a gondolatait, az érzéseit, megértik. A trauma ebben az, hogy a gyerek egyedül marad az élményével, és senkit nem érdekel az érzése.  

Néhány kapaszkodó!
Bármilyen interakcióban, legyen az gyerek-felnőtt, felnőtt-felnőtt, vagy párkapcsolat, alapvető szabály, hogy minden érzés érvényes. Attól kezdve érvényes, hogy van, megszületett. Éppen ezért az elsődleges lépés, hogy nyugtázzam az érzésemet, amiért nem vagyok felelős. Azért már igen, ha a bennem megszületett érzés szerint viselkedek, cselekszek. Sajnos nem vagyunk jártasak az érzéseink megfigyelésében, megnevezésében. Ha olyan családban nőttünk fel, ahol nem szabadott a negatív érzéseinket kifejezni, vagy ha mégis kimutattuk, akkor elbagatellizálták: „Mit picsogsz?”, „Miért nyavalyogsz?” „Szedd össze magad!” „Nem nagy dolog!” „Katona dolog, kibírod!” „Bezzeg én a te idődben…!”
Minden érzés érvényes. Ennek ellenére sokszor tesszük fel a kérdést, főleg a haraggal kapcsolatban, hogy jogos-e így éreznem? Akármi is történt, az érzés megszületett bennem. Ha valahogy érzek, az semmiképp sem jelenti azt, hogy én rosszul érzem. A megszületett érzésnek létjogosultsága van. Fakadhat abból, amit én gondolok a történéssel kapcsolatban. Ez viszont eredhet a gyermekkori élményeimből is. Mit tanultam a világról, a kapcsolatokról.  

Általánosságban elmondható, hogy az emberekben egyfajta érzelmi színvakság alakul ki. Ezáltal az empátia képessége is csökken bennük a másikkal szemben. Kevésbé látják magukban mások színeit, érzelmeit, hiszen bennük sem léteznek. Lehetséges egyfajta tudattalanom arról, hogy ha bennem létezne a másik érzelme, akkor előfordulhat, hogy sok mindennel kéne magamban szembenézni. Ezt a felfogást, “látásmódot” örökítjük tapasztalat, nevelés, gyermekkori élmények útján generációról generációra.  

Gyász, veszteség kezelése
Sajnos mások veszteségeivel, gyászával se tudunk mit kezdeni. Tipikus reakciók ilyenkor: „Majd lesz másik szerelmed, háziállatod, barátod, stb!” „Majd az idő begyógyítja…!” Ezek a mondatok nem segítik a gyászolót abban, hogy az érzései vissza legyenek tükrözve.    

Mit tegyünk, hogy ne érvénytelenítsük a másikat ilyen helyzetben? 
Hasznosabbak a következő mondatok:
„Fogalmam sincs most, hogy mit mondjak, de hogy tudok segíteni?” „Itt vagyok, csak szólj!” „Kérlek, mondd, hogy tudok a legjobban itt lenni neked!” „Mire van most szükséged?” „Fogalmam sincs, mit érezhetsz, de biztosan nem egyszerű!”  

Sokszor nem arra van szüksége a gyászolónak, hogy eltereljék a figyelmét a fájdalmáról. Gyakran azt hisszük, csak azzal tesszük jót a másiknak, ha felvidítjuk, kivesszük a nehezéből. Azt gondoljuk, hogy az empátia hátrányos lehet. Pedig az elfogadás, a megértés segíti a veszteséget elszenvedőt abban, hogy a fájdalmát megélje, feldolgozza. Ezt nem lehet átugorni és ebben kell támogatni. Nem kell attól megijedni, ha a pozitív mondataink hatására a másik kiborul, vagy zokogni kezd. Az elnyomott fájdalma felszínre tör és ez segíti a veszteség feldolgozásában. Sajnos az életben nem csak pozitív és jó élmények vannak, hanem nehéz, rossz érzések is, történnek tragédiák is. Ezek letagadása, elhazudása azt jelenti, hogy a fél életünket letagadjuk.  

Gaslighting, az érzelmi manipuláció felsőfokon 
A gaslighting is egyfajta érzelmi manipuláció, melynek során az érintett személy egy idő után kételkedni kezd saját magában, megkérdőjelezi az emlékeit, a véleményét, sokszor még a saját épelméjűségét is. A manipuláló személy a felelősségét a másik felelősségévé teszi. Elhiteti a másikkal, hogy rosszul fogja fel a dolgokat. Ezáltal ő hibáztatja magát, megkérdőjelezi az érzéseit, a gondolatait. Mindezt a manipuláló nem véletlenül csinálja, hanem abból a célból, hogy a saját felelősségével ne kelljen szembenéznie. Ez már jóval több, mint az érzelmi érvénytelenítés. Szinte észrevétlenül lehet belecsúszni egy ilyen helyzetbe, a felismerés és a kiút pedig egyáltalán nem könnyű.
Ez egy érzelmi, pszichológiai bántalmazási forma, többlépcsős folyamat. Az első fázisban azt tapasztalni, hogy a párod, a munkatársad elkezd meghazudtolni, minden felelősséget rád hárít. Ekkor még él a kételkedés benned, próbálsz érvelni. A következő fázisban csökken a védekezés. Többször elgondolkodsz, hogy tényleg veled lehet a baj. Harmadik fázisban már elhiszed, hogy te vagy mindenért a hibás, felelős a konfliktusokért a túlzott érzékenységed miatt, rosszul emlékszem, stb.  

A bántalmazó kapcsolatokba fázisról fázisra süpped bele az ember. Még az egészséges ember is bele tud abba csavarodni, ha minden nap állandóan megkérdőjelezik. Persze az áldozat részéről kell lennie egyfajta fogékonyságnak is erre. Ha a kapcsolat elején kételkedik is, hosszú távon mégis belemanipulálható. A folyamatban egyre gyengül az önerő, az önmagába vetett hit, így egyre nehezebb kikeveredni az ilyen kapcsolatból. Amennyiben ennek van gyerekkori előzménye, akkor lehet, hogy az illető önismerete, mentális állapota, a bántalmazást felismerő képessége annyira alacsony, és nem is veszi észre, mi történik vele.  

Ezt a fajta kapcsolatot nagyon jól bemutatja a Gázláng (Gaslight) című, 1944-ben készült film. A filmben szereplő házaspár (melynek női tagját Ingrid Bergman, férfi tagját Charles Boyer játszotta) férfi tagja próbálja meg ilyen módon manipulálni a feleségét. A feleség ugyanis nagy vagyont örökölt, a férj pedig megpróbálja elhitetni vele, hogy megőrült – azzal a céllal, hogy végül megszerezze a vagyont. Érdemes megnézni! 

A gaslighting nemcsak párkapcsolatokban fordulhat elő. Előfordulhat szülő-gyerek kapcsolatban, a munkahelyen, illetve akár családtagok, például testvérek között is. Leginkább akkor alakítható ki ilyenfajta manipuláció, amikor az egyik fél gyengébb, tehát van egyfajta egyensúlytalanság a kapcsolatban.  

Hogyan ismerhető fel? 
Mivel a manipuláció csak lassan éri el a célját, ezért az érintett fél is csak lassan, fokozatosan kezdi el megkérdőjelezni a saját véleményét, kezd el arra gondolni, hogy valami nincs rendben vele, a realitásérzékével. Először esetleg csak annyit vehet észre, hogy egyre kuszább az élete és kezdi úgy érezni, hogy valami gond van vele. Vannak olyan jellegzetes mondatok, szófordulatok amelyek gaslightingra utalhatnak. Ha ezek folyamatosan jelen vannak a kommunikációban, ha szinte nap, mint nap elhangzanak, akkor érdemes elgondolkodni azon, hogy nem lehet-e, hogy az érzelmi manipuláció ezen formájával állunk szemben? 

Például:
„Én nem ezt mondtam. Rosszul emlékszel.”
„Túl érzékeny vagy. Ez nem is olyan nagy dolog, csak eltúlzod az egészet.”
„Nem én vagyok a hibás, hanem te. Miattad van az egész.”
„Azt sem tudom, miről beszélsz. Csak kitalálod ezt az egészet.”
„Már megint túlreagálod a dolgokat.”
„Csak vicceltem. Neked semmi humorérzéked sincs.” 

Ilyen mondatok természetesen akkor is előfordulhatnak két fél kommunikációjában, ha szó sincs gaslightingról, csak éppen rossz napjuk volt. Sőt, időnként mindenkinek a száján kicsúszhat ilyesmi. Manipulációvá akkor válik a dolog, ha az egyik fél folyamatosan és szándékosan használja ezeket a kijelentéseket azért, hogy összezavarja, elbizonytalanítsa és ilyen módon befolyásolhatóvá tegye a másikat. 

A gaslighting hatása hosszabb távon
Az érzelmi manipulációnak kitett fél egy idő után elkezdi megkérdőjelezni a saját döntéseit, emiatt egyre kevésbé mer önállóan döntést hozni, egyre inkább szüksége lesz mások megerősítésére – sokszor még a legegyszerűbb dolgokban is, kezdi azt hinni, hogy valami tényleg nincs rendben vele, visszahúzódik a társas eseményektől, akár még a családtagjaitól is, mentegetőzni kezd a tetteiért és gondolataiért – leginkább pont annak, aki manipulálja őt. Még hosszabb távon pedig szinte teljesen elveszíti az önbizalmát – egy idő után pedig minden döntést ráhagy a másikra. Akinek pontosan ennek elérése volt a célja. 

A gaslightingnak kitett személy depresszióval, szorongással, a reménytelenség érzésével is küzdhet. Mindemellett pedig önmagát vádolja a történtekért. Ha esetleg úgy érzed, hogy érintett lehetsz, akkor ne feledd: a gaslighting egy érzelmi manipuláció, bántalmazás – és sosem a bántalmazott fél hibája. Nem javasolt egy ilyen megbetegítő kapcsolatban benne maradni, de nagyon nehéz kiszabadulni belőle.
Alapvetően megoldás lehet, ha nem hagyom hitelteleníteni önmagamat. Ehhez szükség van önismereti munkára. Felismerjem, hogy hajlamos vagyok elszenvedni a manipulálást.
 

ÚTRAVALÓ:
Semmiképpen sem szabad megkérdőjelezni a saját érzéseinket.

Az anyagot Stakler Tamás coach gondolatai alapján állítottuk össze.  

MIT TANULHATSZ AZ ANYAGBÓL?   

» Hogyan lehet megakadályozni, hogy átadjuk a generációkon átívelő traumát, fájdalmat, veszteséget? 
» 4 mód, ahogyan sajnos átadhatjuk utódainknak a traumákat. Melyek a gyógyulás lehetőségei?
» Miként lehet elengedni a múltat? 

    
A generációkon átívelő traumának, a transzgenerációs traumának azokat a traumákat nevezzük, amelyek nem érnek véget az egyénnél. Észrevétlenül adjuk át a következő nemzedéknek. A jelenség lényege, hogy a traumát elszenvedő egyéneket követő generáció annak ellenére mutatja a traumatizáltság tüneteit, hogy saját maga közvetlenül nem volt érintett.

Most egy család kapcsolati hálóján keresztül kerül bemutatásra a transzgenerációs trauma mibenléte, hatása. 

Tilda 27 éves zongoraművészként felvételt nyert egy nagyhírű szimfonikus zenekarba. Kislánya, Ella, első osztályos. Tilda egyedül él, kislányát édesanyja, Mária és Tilda nevelőapja, Károly nevelik. Tilda kislányával akkor lett várandós, amikor sikerült bejutnia a zeneművészeti egyetemre és ezzel egy nagy álma teljesült. Akkor kétségbeesett az állapota miatt és elgondolkodott az abortuszon. Édesanyja ellenezte ezt az ötletet és felajánlotta Károllyal egyetértve, hogy majd ők felnevelik a kicsit. Mária minden vizsgálatra elkísérte lányát, még a szülésen is bent volt. A baba első évében a szülőknél laktak Tildáék. A kicsi Máriáék szobájába került, ő kelt fel hozzá éjjel is. Így Tilda kivonódott ebből a kapcsolati hálóból. Egyfajta nővér, nagytestvér szerepét élte meg. Egy év elteltével vidékről felköltözött Budapestre, hogy közelebb legyen az egyetemhez. Így már csak vasárnaponként látogatott haza a lányához. Az egyetem befejezése után Tilda bekerült a szimfonikus zenekarba, ami nagy lehetőség számára. Édesanyjával nagyon boldogok. Mária szeme amúgy is mindig csillog, amikor Tilda zongorázik. Tilda nagyon élvezi a zenélést, a koncerteket, sikeresnek, magabiztosnak érzi magát.
Ám az egyik koncerten azt tapasztalta, mintha az elméje zsibbadt ürességben lenne zenélés közben. Idegessé vált, kiverte a víz és úgy érezte, mindenki őt nézi, mikor hibázik. Kinevetik majd és a zenekari vezetők rájönnek, hogy alkalmatlan a pozíciójára és megválnak tőle. Szorongott az izgalma, az izzadsága miatt. Hogy ez ne látszódjon, a karját magához szorította. Ettől a mozgása robotikussá, a játéka pedig színtelenné vált.
Szorongása miatt felkeresett egy szakembert. A terápián az alábbi mondatok hangzottak el tőle: 

“Egyszerre vágyom a figyelemre és rettegek tőle.”
„Félek, hogy egy nap kiderül, hogy nem is értek ahhoz, amit csinálok, kirúgnak és földönfutóvá válok.”
„Mindig is úgy éreztem, adós vagyok és a lelkem mélyén nem vagyok szabad.”
„Nem mondta soha senki, hogy ne lennék szerethető vagy elfogadható, mégis van bennem egy mély meggyőződés, hogy nem érdemlem meg a szeretetet. 

A terápián elmesélte, hogy a zongora iránti szenvedély már Máriánál elkezdődött. Nagyon szeretett hangversenyekre járni, és egy ilyen alkalommal ismerkedett meg Károllyal, amikor lánya másfél éves volt. Tilda édesapja, Mihály ekkor már szeretői viszonyt ápolt valakivel, ráadásul alkoholproblémákkal is küzdött. A gyakori veszekedések elől Mária Károlyhoz menekült.

Nézzük meg Mária múltját!
Mária kétgyermekes családba született. Édesanyja, Zsuzsa, matematikát tanított éppen azokban az iskolákban, ahol Mária is tanult. Magas elvárásokat támasztott lánya iránt. Matekból és fizikából elvárta a jeles érdemjegyet. Az utóbbi különösen nagy kihívást jelentett a kis Máriának, aki rendre azt élte meg, hogy csalódást okoz édesanyjának. Sokat is pörölt vele Zsuzsa, mihasznának, lustának titulálta. Azzal is vádolta, hogy szégyenbe hozza a kollégák előtt.
Tilda a terápián felidézte, amikor a zokogó édesanyját ő vigasztalta a nagyival történt egy-egy telefonhívás után, mert Zsuzsa kritizálta a lányát. Kislányként egyszerre félt és neheztel a mamájára.
Mária megfogadta, hogy lányától nem fog megkövetelni semmi olyat, amit tőle várt el az anyja. Sokszor még a matek házi feladatot is megcsinálta helyette, annak érdekében, hogy lánya kellőképpen kikapcsolódhasson az iskola után.

Tilda alapvető élménye édesanyjával kapcsolatban, hogy amikor a zene bármikor szóba került, az asszony szeme felcsillant a boldogságtól. Már kislányként azt érezte, hogy anyjának ezt a boldogságát meg kell őriznie, vigyáznia kell rá. Amikor Tildát felvették a zeneművészeti egyetemre, anyjával nagyon boldogok voltak. Mária felhívta Zsuzsát az örömhírrel, aki erre oly ritka pillanatok egyikeként, elismerő szavakkal illette lányát. “Megtérült a befektetett energia!”- mondta. Erre Mária hozzáfűzte Tildának: “Most rajtad a világ szeme!” Ez az a mondat, ami éveken keresztül zakatolt Tilda fejében, és ott volt vele akkor is, amikor a mindent elárasztó szorongás előjött rajta a koncerten.
 

Ezek a kimondott, vagy sokszor kimondatlan szavak, üzenetek úgy funkcionálnak, mintha átkok lennének. Lehet, hogy ez erős kifejezés, de a transzgenerációs trauma ennek mentén működik.

Miben rejlik a transzgenerációs hatásoknak a jelentősége? 
A trauma egy váratlan, sokszerű eseményre adott reakciója az idegrendszernek, az érzelmi állapotnak. Akkor keletkezik, amikor fenyegetve érezzük magunkat, veszélyeztetve érezzük a biztonságunkat. Az értelem ilyenkor elvész. Traumát átélhetünk közvetlenül, de közvetetten is. A traumatikus emlékek tárolása érdekes módon történik. Nem úgy, ahogy egy-egy szép emléket felidézünk és elmesélünk. A traumatikus emlékezet nem így működik. Szigetszerűen, egymástól elkülönülve tárolódnak emléknyomok, melyek sokszor nem gondolatok, vagy képek, hanem testi érzetek, hirtelen emlékbevillanások. Ezért riasztó, amikor a trauma érezteti a hatását a jelenben. A múlt és a jelen ebben az esetben összekavarodik. A rémálmok, az emlékbetörések, a szorongás, a pánik, a depresszív tünetek – összességében poszttraumás tünetek – azt mutatják meg, ahogy a trauma jelen idejűvé válik a múlt elzárt kapszuláiból.  

Megkülönbözetünk egyszeri, kiugró eseményeket, traumákat – nagyobb műtét, baleset -, melyeket nehéz az érintettnek feldolgoznia.  

A másik fajta a hosszan tartó, ismétlődő, rendszeresen előjövő traumatikus események, melyek átalakulnak egy óriási szövetté, ami az ember én-képét, alapvető biztonságélményét, az önmagába vetett hitét és a világhoz való kapcsolatát befolyásolja. Ez az utóbbi a komplex, fejlődési trauma. Itt jön a képbe a transzgenerációs trauma, ami ezeknek a komplex fejlődési traumáknak a nemzedékről nemzedékre való átadását jelenti.    

Miként képes erre a trauma? 
Többféle magyarázó elmélet létezik, de mindmáig nem lehet teljes mértékben feltérképezni azt, miben rejlik az átvitelnek a működése. 
A nevelés generációk közötti mintaadás, terelgetés, az értékrend, a világnézet, a szeretetkapcsolatok minőségéről való gondolatok, elképzelések átadása. Tanulással fejlődünk, alakulunk, változik az identitásunk, az énképünk. Mi történik akkor, ha egy szülő a saját, fel nem dolgozott traumáinak a terhe alatt képtelen ráhangolódni gyermekére, képtelen tükrözni annak érzéseit? Akkor a gyerekben a saját önszabályozási képességei nem erősödnek meg, nem fogja biztonságban érezni magát a családjában és a tágabb környezetében. Amennyiben egy gyermek biztonságélménye sérül ezen keresztül, olyan megküzdéseket, stratégiákat fog kifejleszteni, amelyek az életben való elnavigálásban segítik őt, valójában károsak, eltávolítják saját magától és a környezetétől. Érzelemszabályozási hiányosságok alakulnak ki az idegrendszerében, amelyek a felnőttkori kapcsolatok megteremtésében, fenntartásában akadályozzák meg.

Idézzük fel Tilda esetét!
Fontos számára anyja boldogságát megteremteni, fenntartani. Ezért mindent megtesz, hogy a potenciális kudarcot elkerülje ezzel kapcsolatban. Mária nagymértékben ellensúlyoz Zsuzsa nevelésével kapcsolatban. Megfogadta, hogy lányának nem ad át olyan mintákat, amelyekben megítélés, kritika, magas elvárás húzódik meg. Rejtetten ez mégis csak megmutatkozik. 

Transzgenerációs atmoszféra
A transzgenerációs atmoszféra egy olyan légkör, amibe beleszületik az utód. Ez a légkör sok titokkal, elhallgatással terhes. A család egyik-másik története csak hézagosan kerül megosztásra, ezáltal az utódok szigetszerűen kapcsolódnak a felmenők tapasztalataihoz. Ettől még érzi az utód a történetek misztikus hatását saját magán. Átadódnak a gesztusokon, a tekinteteken keresztül. A ki nem mondott szavak mögött meghúzódik a szorongás, ami így nem tud kioldódni, feldolgozódni az egyénben. A szembenézés segítené az áldozatokat, a trauma túlélőit abban, hogy feldolgozzák saját fájdalmaikat és ezáltal gyógyulni tudjanak belőle. A fel nem dolgozott sérelmek fel nem dolgozott sérelemként továbbadódnak. Sokszor látni, hogy egy gyermek tudattalanul megpróbálja a szülő szenvedését átvenni. Ezzel akarja tehermentesíteni. Vagy belebújik a bántalmazó szerepébe. Ezzel teremt lehetőséget a szülőnek arra, hogy kontrollálni, irányítani tudja a valaha irányíthatatlant. Ennek az atmoszférának a fenntartása a generációk közös érdeke azért, hogy a túlélő ne magányosodjon el a fájdalmában, megoszthatóvá válhassanak a terhek.  

A trauma jellemzője még, hogy megszakad általa a múlt, a jelen, a jövő folytonossága. Így a generációk mindig visszatérnek a múlt töredezett pillanataiba. A terápiák célja ennek a folytonosságnak a visszaállítása. Ne a trauma pillanatai dominálják az embert, hanem létrejöjjön egy átlátható, elbeszélhető narratíva. 

Hogyan alakult a transzgenerációs atmoszféra Tildáék életében?
Tilda kiskorától kezdve azt érezte, hogy tartozik valamivel, de nem tudta, mihez kötni. Mindig is vágyott egy kistestvérre. Mária és Károly sokáig próbálkoztak, mígnem Tilda 5 éves korában Mária várandós lett, de a 12. hétben elvetélt. Tilda emlékezett arra, ahogy anyukája a fürdőszobában falfehéren zokogott. Másnap az oviban ajándékot készített neki. Rajzolt egy családot, amin ők hárman voltak rajta, de anyukája mellé szorosan egy negyedik alakot, egy kislányt is rajzolt. Anyukája nem örült ennek a rajznak, nem tette ki a falra, ahogy egyébként tenni szokta Tilda alkotásait. Idővel anyjának ezt a veszteségét próbálta meg kompenzálni minden lehetséges eszközzel.
Tilda nagybátyja, Dezső, leukémiában hunyt el 17 éves korában. Mária édesapja ekkor az alkoholba menekült, ami 47 évesen a vesztét okozta. A tragédiák során Zsuzsa, Tilda mamája, mindinkább megkeményedett, egyre ridegebb, kritikusabb lett a lányával. Talán így próbálhatott védekezni az ellen a kínzó fájdalom ellen, mi van, ha el kell engednie Máriát is. Gyermeküket elvesztett anyákkal áll szemben egy fiatalon lett anya, Tilda, aki az anyjára bízza babáját. Ezt tekinthetjük láthatatlan lojalitásnak, igazságszolgáltatásnak, adósság törlesztésének. Ezek mind olyan transzgenerációs örökségek, amelyekkel rendkívül sokszor találkozunk.  

Az 1920-30′-as évektől sok elmélet született a transzgenerációs traumára.
Az egyik szerint egy rejtett, tudattalan hatásmechanizmus a családtagokat különböző választások felé sodorja. Ennek a hajtóerőnek a révén választunk párt, hivatást, sorsot, életvitelt, de betegséget, vagy halálnemet is. Ezt kényszersorsnak hívja Szondi Lipót pszichiáter, amibe kénytelen-kellettlenül a család minden tagja beleszorítkozik. Fontos ezeknek a kényszersorsoknak a feltérképezése és azonosítása, mert ezáltal válik lehetővé az átírásuk, az autonóm én felé történő elmozdulás.
Böszörményi-Nagy Iván pszichiáter, a családterápia területének egyik alapítója nevéhez fűződik a kapcsolati etika fogalma. Lényege: a családtagok között egy láthatatlan lojalitás húzódik meg. Ezt nem szabad megtörni, lázadni ellene, mert akkor az bűntudatot, frusztrációt, szorongást kelt a tagokban és megtöri a köteléket utód és felmenő között. Itt a terápia arra hivatott, hogy az autonómiát előtérbe tudja helyezni úgy, hogy az egyszerre független a narratíváktól, mégis a részét is képezi a családi rendszernek.
Ábrahám Miklós és Török Mária szerint betokolt, elzárt kapszulákban, kriptákban működnek olyan emlékek, amelyek a túlélő generációk életében nem kimondhatóan voltak fontos tapasztalatok. Mintegy fantomok, melyek akkor válnak jelenidejűvé, amikor tünetet képeznek. Pánikroham, emlékbetörések formájában visszatér a trauma. A családi delegáció nevű nézet szerint a rejtett, vagy kimondott üzenetek adódnak át arra vonatkozóan, hogy kell élni az életet, milyen hivatást, küldetést kell választani. Ez elárulja, hogy a szülő milyen vágyait nem engedte meg magának megélni. Elvárja rejtetten is, hogy az utód testesítse meg azt a sorsot, amit neki nem sikerült.

A szülő sokszor az aggodalmát, a szorongását belevetíti a gyerekébe, aki még formálható, biztonságra, elfogadásra törekszik. Ártatlan kis lényként gyűjtőtartályává válik a szülő érzéseinek, fantáziáinak. Ebben a formálhatóságban sokszor azt vesszük észre, hogy a gyerek tudattalanul megfelel ezeknek az elvárásoknak.
 

Térjünk vissza Tildához!
Idővel kezd rájönni, mennyire fontos az a kapcsolati dinamika, amiben Ellát, mintegy nekiajándékozta az édesanyjának. Azt is látja, hogy anyja úgy viselkedik a nagymamájával, mint egy kislány, aki amúgy haragszik rá és harcol vele.
Kiderül a terápia során, hogy Mária sohase beszélt elhunyt bátyjával való kapcsolatáról, annak haláláról. “Ami történt, megtörtént, ne bolygassuk a múltat.” – hallotta sokszor anyjától ezt Tilda. A fel nem dolgozott trauma az elhallgatáson keresztül zárványként adódik át a következő nemzedéknek.

A transzgenerációs trauma terápiájának mozzanatai:
Első körben el kell készíteni a genogramot, a kibővített családfát, amely egyrészt ábrázolja minden családtagunkat, tartalmazza nevüket, születési és halálozási adataikat és házasságkötésük dátumukat. Másrészt kiegészül az egyes családtagok jelentősebb életeseményeivel és kríziseivel, ilyen például a gyerekkor, pályaválasztás, foglalkozás és azok változásai, szeretői viszonyok és válás, házasságon kívül született gyermek, gyermekvesztés, vetélés és abortusz, betegségek és balesetek, költözések, politikai hovatartozás. Ezek mellett grafikusan is megjeleníti a felmenők kapcsolatának minőségét, egymáshoz fűződő kötődését és konfliktusait.
A genogram módszer feltétele, hogy minimum 3 generációt ábrázoljon a rajz, mivel legalább ennyi szint szükséges ahhoz, hogy mintázatokat ismerjünk fel családi rendszerünk életeseményeiből, és hogy elénk táruljanak fontosabb összefüggések.
 
A trauma feldolgozásának lépései:
1, beazonosítás
2, differenciálás
3, toporgás
4, az én erősítése
5, kapcsolódás a trauma előtti családi identitáshoz
6, integráció, az önálló lény létrejön

Az utolsó lépés azért is fontos, mert a trauma az addigi értelemmel bíró életet szétzilálja. Amikor a traumatikus élettörténeti pontokra a kliens más optikából kezd ránézni, elkezdi kutatni annak új jelentését, értelmét magára nézve, akkor elindulhat a gyógyulás.
A terápia kulcsa: más jelentést adunk, új értelmet nyitunk ki a szenvedéssel kapcsolatban. Nem a szenvedés által válunk valakivé, de a szenvedés révén lehetőségünk nyílik arra, hogy változtathassunk. Így a poszttraumás tünetek is útjelzőül szolgálnak: megmutatják azt, merre van a változásnak a lehetősége, iránya.  

A terápiának vége
Tilda a terápia végére arra az elhatározásra jutott, hogy erősíteni, mélyíteni akarja a lányával a kötődést. Rátaláljon az anyai identitására. Képessé válik konfrontálódni Máriával. Már elviseli az abból adódó feszültségét, ha olyat mond, tesz, ami Máriának nem okoz örömöt. Ez kiemeli abból a pozícióból, ahol sokszor találta magát gyermekkorában. Így válik egyenrangúvá anyjával szemben autonóm, egész, saját személyiséggé.

ÚTRAVALÓ:
Sokan úgy vélekednek a transzgenerációs traumáról, mint egy újabb magyarázat arra, hogy felfelé mutogathassunk, ne kelljen felelősséget vállalni, az ősök vigyék el a balhét. Ez nem így van. A transzgenerációs trauma átírásának egyik fontos eredménye, hogy önálló lény jön létre. Leválik a transzgenerációs atmoszféráról. Végső soron a tudatos jelenlét nem a múltba kapaszkodás, hanem a jelenidejűség és ez adja a kulcsát ennek az értelemmel bíró, saját, önálló életnek a megtalálásához.  

Az anyagot Szirtes Lili tanácsadó szakpszichológus gondolatai alapján állítottuk össze.