Bizonyára mondták már neked, vagy te mondtál olyat másnak, hogy ”Soha nem figyelsz rám!” 
Amikor ezt mondjuk a másiknak, akkor valójában több figyelmet szeretnénk tőle kapni. Ha így kérjük, akkor kicsi az esélye, hogy meghallja a kérésünket. Önpusztító módon kérünk. A másik támadást érzékel és ezt gondolja magában: “Mi van? Rossz vagyok? Rosszat csináltam?” Ha valaki úgy érzi, hogy rossznak gondoljuk, túl nagy nyitottságra ne számítsunk tőle. Azzal fog foglalkozni, milyennek tartjuk, nem pedig azzal, amit valójában üzenni akarunk neki.   

Ha azt ismételgetjük magunkban: „Ő soha nem képes figyelni rám!” akkor tulajdonképpen azt hipnotizáljuk magunknak, hogy a másik rossz ember. Ez nagyon könnyen agressziót szül!

Mint a közismert viccben:
Nyuszika el akarja kérni a medve porszívóját. El is indul hozzá, és közben ezt mondogatja magában: “Lehet, hogy nem is fogja nekem kölcsön adni? Hm. Simán el tudom képzelni. A medve képes rá, hogy nemet mond. De komolyan, hogyan lehet ilyen? Micsoda szemét!? Milyen irigy arra a szar porszívóra, hogyan lehet ennyire önző állat!”
Nyuszika teljesen belehergeli magát a dologba. Amikor odaér, bekopog a jóindulatú macihoz, aki nagyon kedvesen nyit ajtót: „Szia, nyuszika! Miben segíthetek?” A felpaprikázott nyúl viszont idegesen közli vele: „Tudod mit, medve!? Edd meg a porszívódat! Nekem nem kell!” 

Ha azt hajtogatjuk, hogy a másik “önző”, “gonosz”, “mindig csak magára gondol”, “soha sem figyel rám”, akkor Nyuszikához hasonlóan egyre “önzőbbnek”, “gonoszabbnak”, “figyelmetlenebbnek” fogjuk látni az illetőt. Sőt eljuthatunk oda is, hogy azt gondoljuk, “direkt rosszat akar nekünk”.  Ha ezzel szemben a saját igényünkről beszélünk, és azt mantrázzuk magunknak, hogy “szeretnék figyelmet kapni”, “több figyelemre van szükségem”, akkor szükségszerűen megoldások után fogunk kutatni, és könnyebben is vesszük észre. Hiszen aki keres, talál.  

Vitatkozó embereket hallgatva sokszor úgy tűnhet, mintha a következő alapelvben hinnének: „Minél jobban megalázom és leszólom a másik felet, annál valószínűbb, hogy elszégyelli magát, belátja, hogy hülyeséget beszélt, rájön, hogy mire vágyom és ezt is fogja tenni.”  
Persze ha megkérdeznénk a hevesen vitázókat, valószínűleg tagadnák, hogy ebben hisznek, mégis nagyon sokszor úgy tűnik, mintha ez alapján járnának el. Ezzel alaposan mérgezik a kapcsolatukat. 

A kimondott szavak és ami mögöttük van!

Nézzünk néhány példát!
“Nem igaz, hogy mindig csak a munkádon jár az eszed!” = Szeretném, ha több időt töltenénk együtt. Szeretném azt érezni, hogy fontos vagyok neked.
“Nem igaz, hogy képtelen vagy segíteni néha!” = Segítségre van szükségem.
“Neked aztán beszélhet az ember, ide sem figyelsz…” = Nekem ez egy fontos történet, nagyon szeretném megosztani veled.
“Képtelen vagy néha egy bókot mondani?!” = Szeretném, ha megdicsérnél. Szeretném jónak érezni magam.
“Képtelen vagy időben összeszedni magad?” = Szeretném, ha időben el tudnánk indulni.
(persze egy támadó mondat mögött sokféle igény bújhat meg, az egyenlőségjel nem azt jelenti, hogy csupán egyetlen jelentése van a támadásnak) 

Sokszor úgy tűnik, mintha az igényeink elmondásához csak “mérgezett nyilak lennének a tarsolyunkban” – mondja Schulz von Thun pszichológus. Mintha egy párnával püfölnénk a másikat, és közben kiabálnánk neki, hogy mire vágyunk. Aztán pedig csodálkozunk, hogy nem hallotta meg, amit mondtunk neki.
Ha azt szeretnéd, hogy a kommunikációd eredményes legyen, akkor használd a következő típusú mondatokat: 
“nekem az a fontos”, “azt szeretném, “én arra vágyom”. Így nagyobb a valószínűsége, hogy igényeidet meghallják, vágyaid teljesülnek.

Akár indulatosak vagyunk, akár nem, érdemes arra törekedni, hogy ne támadással fejezzük ki a vágyainkat.
Indulatosan is képesek vagyunk Én-nyelven megszólalni! Nem könnyű, de lehetséges. Kiabálhatunk Én-üzenetben: „Nem akarom ezt tovább csinálni!”, ahelyett, hogy azt mondanánk: „Hagyjál már békén a hülyeségeiddel!” 

Ha valaki indulatosan rólunk beszél, azt támadásnak érzékelhetjük. Ezzel szemben ha indulatai közepette csakis magáról beszél, akkor megérthetjük, hogy „nagy bajban van”. Például azt üvölti, hogy „Neeem akarooom!!!”. Ezt valószínűleg kevésbé érzékeljük erőszakos támadásnak, inkább azt halljuk ki belőle, hogy „Segítség! Segítség!” 
Ha úgy kérek valakitől, hogy leszidom, elítélem, beskatulyázom, utasítom őt, akkor kicsi az esélye, hogy meghallja, mit kérek tőle. 

Ha vádban mondom el a vágyam, akkor a vádat fogja hallani, nem a vágyam. 

A másik fél magától ritkán találja ki, mire van szükségem. Ha támadó szavakba csomagolva mondom el neki, akkor nem is segítem őt a megfejtésben. Sőt inkább az ellenségemmé teszem, így aligha fogom megkapni, amit akarok. Érzéseink elvezetnek az igényeink, a szükségleteinkhez. Az érzések jelzőtüzek. Megmutatják, hogy emberi vágyaink mennyire elégülnek ki, egyéni törekvéseink mennyire teljesülnek. Ha fellobban bennünk ez a jelzőtűz, akkor érdemes figyelnünk arra milyen igényünk, szükségletünk, célunk táplálja, élteti.

Akkor bosszant fel valakinek a kérése, ha nagyon szeretném hatékonyan eltölteni az időmet.
Akkor húz fel valakinek az utasítgatása, ha nagyon szeretnék önállóan dönteni és szabad lenni.
Tudnád folytatni?

Érzéseink ereje összhangban van az igényeink erősségével. Ha negatív érzés van bennünk, akkor valamilyen igényünk nincs kielégítve, valamilyen elvárásunk nem úgy teljesül, ahogy szeretnénk.
Negatív érzéseink hatására hajlamosak vagyunk kifelé figyelni, pedig általában belül van a negatív érzések kulcsa.  

Példa:
Párbeszéd két ember között:
– De bunkó ez az ember! (ezzel a kijelentéssel pofozom a külvilágot) 
– Dühös lettél? (a másik érzését beazonosítom) 
– Igen, dühös lettem, mert nem tudtam elmondani, ami nagyon kikívánkozott belőlem. (érzést kiváltó igény beazonosítása) 
– Hogyan mondhatnád el mégis, amit akarsz? (megoldás keresése az igényre) 
– Hát, mondjuk úgy… (megoldás megtalálása az igényre) 

Ha negatív érzés van bennünk, és ennek hatására a külvilágot szidjuk, az olyan, mintha egy falat püfölnénk. Hergeljük magunkat egy olyan dolog miatt, amelyet nemigen tudunk befolyásolni. Ha ehelyett beazonosítjuk az érzésünket, megkeressük a gyökerét és eljutunk az igényünkig, akkor arra irányítjuk figyelmünket, amire nagyobb ráhatásunk van, így könnyebben megoldhatjuk a minket zavaró szituációkat.  

Ha megjelenik bennem egy negatív érzés, hasznos megkeresni a gyökerét. Ezek a kérdések segíthetnek ebben: “Mit szeretnék?” ”Mi a fontos számomra?” “Mire van szükségem?” Ha tudatosítom magamban a valódi igényemet, szükségletemet, majd ezeket képviselem, akkor jóval többre jutok, mintha a negatív érzésben tobzódnék! 

Még egy fontos dolog!
Minden vágyunk, igényünk mélyén valamilyen pozitív vágy, igény húzódik meg. Ha rosszat akarunk valakinek, az nem a valódi vágyunk. 
Tegyük fel, hogy bosszúvágy van bennem. Mit jelent ez? Mire vágyom? Bosszúra. Szeretnék fájdalmat okozni a másiknak. Miért? Általában akkor szeretném, hogy fájjon valami másnak, amikor én is nagyon fájok! Jókedvből ritkán rúgunk bele valakibe. Rosszkedvből sokkal szívesebben. Amikor bosszút akarok állni valakin, akkor azt szeretném, hogy ő is azt érezze, amit én. Mi történne, ha ez bekövetkezne? Akkor jobban érezném magam. A negatív vágyam tehát átfordult pozitív vágyba! 

Szóval, ha bosszúvágy van bennem, akkor valójában szeretnék megszabadulni a fájdalomtól. Szeretném, ha szabad lenne a szívem, szeretném, ha jobban tudnám érezni magam. A bosszú csak egy mérgező és sok mellékhatással járó megoldási lehetősége ennek.  

Jobban motivál, ha arra figyelek, amit akarok, nem pedig arra, amit nem akarok. Sokan mégis legtöbbször arra koncentrálnak és abban “dagonyáznak”, amit nem akarnak.
embertársainkat kevésbé tudjuk megváltoztatni. Saját magunkon viszont jóval többet tudunk változtatni, mint gondolnánk.
Ha a külvilágot, a másik embert szidom, akkor levezethetem a feszültségemet, de a külvilág, a másik ember ettől nem változik. Ha arra figyelek, amire vágyom, ami fontos nekem, az nagyobb valószínűséggel fog konkrét tettekre sarkallni engem, ebből pedig tényleges változás származhat. 

Hogyan kezeljük a dühünket, a bennünk dolgozó stresszt? 
Valaki hosszan beszél hozzám. Csak mondja, mondja a magáét. Ha ráérek, lehet, hogy kicsit zavar a hosszú “szónoklata”, de nem húzom fel magam. Ha viszont nagyon sietek valahová, akkor rettentően idegesíteni fog a terjengős beszéde. Egyre mérgesebb leszek rá: „Hogyan tud ennyit beszélni, szörnyű ez az ember!” Közben a valódi vágyam ez: “Nagyon szeretnék már menni.” Ebből származik a feszültségem, nem abból, hogy ő milyen. 

Egy ismerősöm mesélte, hogy otthon nem tudta rendesen elzárni a vízcsapot és három próbálkozás után eldurrant az agya: nagyot káromkodott, majd alaposan kiosztotta a „béna” csapot. Később tudatosult benne, hogy nem a csap volt az elsődleges problémája, hanem már amúgy is feszült volt, és ezt a csöpögő csapon vezette le. Felgyülemlett feszültsége „villámként belecsapott” a csapba. Érzésének levezetéséhez szüksége volt egy tárgyra. Egy külső tárgyra. 

A feszültség levezetése általában valamilyen külső dolgon történik meg. Amikor leszidom a csöpögő csapot, szidom az ügyfélszolgálatot, a “béna” gyártót, amikor egy papuccsal ordibálok, amelyben orra buktam, vagy egy embert osztok ki, aki fájdalmat okozott nekem, akkor a feszültségemet vezetem le rajtuk. 
Természetesnek és ösztönösnek tartom, hogy először külső dolgokra haragszom, kifakadok rájuk, szidom őket. 3 percig ez még oké. De ha két órán át vagy két éven keresztül teszem, akkor ösztönlényem átvette az irányítást bennem. 
Igyekezzünk legyőzni ezt az ösztönös működést, és arra törekedjünk, hogy ne ragadjunk le a külvilágban.  

Ne a csöpögő csapot utáld, hanem azzal foglalkozz, mitől lettél feszült igazából. Mit élsz meg belül. Milyen érzéseid vannak? Mit szeretnél, mire vágysz valójában? 

Túsztárgyalók szerint a túszejtőkkel történő tárgyalások sikerének egyik legfontosabb kulcsa, hogy sikerül-e megfelelő kapcsolatot kialakítani a túszejtő személyével, sikerül-e „jó viszonyba” kerülni vele. Ugyanígy, ha valaki nagyon agresszíven kommunikál velünk szemben, akkor tompíthatjuk az agresszióját, ha kapcsolatot teremtünk vele: meghallgatjuk, odafigyelünk rá.  

Ha a szeretteljesen kommunikáló azt érzékeli, hogy saját maga kezd agresszívvé, indulatossá válni, akkor önmagával igyekszik kapcsolatot teremteni. Ha szóba áll önmagával, akkor jelentősen csökkenhet az indulata. 

Amikor meghallgatunk valakit, az illető kiadhatja magából, ami a lelkét nyomja, és általában csökken a feszültsége. Ugyanez működik akkor is, ha magunkat hallgatjuk meg. Ha elfogadjuk, amit átélünk, és kimondjuk, hogy mire vágyunk, akkor mi is jóval nyugodtabbá válhatunk. Ha megértően tudunk bánni magunkkal, akkor jó eséllyel az indulataink is csillapodni fognak. Amikor magamnak vagy egy másik embernek kimondom a viselkedésem igazi miértjét, a valódi vágyamat, akkor általában jelentősen csökken a fesztültségem. Ha pedig elkezdek megoldást keresni a valódi vágyamra, igényemre az még tovább enyhítheti a dühömet. 

TIPPEK: 
1) Figyeld Magad a mindennapi helyzeteidben! Amikor zavar egy másik ember viselkedése, akkor elsősorban róla beszélsz, vagy arról, hogy mit szeretnél, mire vágysz? Arra gondolsz, hogy ő milyen, vagy arra, hogy Te mit akarsz? Hasznos önismereti nyereség, ha kitapasztalod, hogy általában Én-nyelven szoktad-e meg- fogalmazni a vágyaidat, vagy pedig Te-nyelven. 

2) Figyeld Magad! Egy vita után, amikor megbeszéled Önmagaddal, mi történt, Te-nyelven a másik embert szidod, vagy Én-nyelven azon gondolkodsz, mit szerettél volna elérni, mi volt fontos Neked? 

3) Ha egy feszült helyzetben rajtacsípsz valakit, hogy Én-üzenetben a saját igényeiről beszél, akkor dicsérd meg ezért, és mondd el neki, milyen értékes képesség az, amikor valaki így tud fogalmazni. 

***

HA VAN GONDOLATOD AZ OLVASOTTAKKAL KAPCSOLATBAN, OSZD MEG BÁTRAN!  

Heves érzelmi állapotban hajlamosak vagyunk a külvilágra figyelni és azt mondani, hogy “igazságtalan az élet”, “rosszak a mai gyerekek”, “érzéketlen a szomszéd”.  

Ha viharos érzelmek dolgoznak bennem, akkor kezdenem kell velük valamit. Nem tudom nem figyelembe venni őket. Levezethetem az érzésemet úgy, hogy azt mondom, az „emberek barmok”. Ebben az esetben minél dühösebb vagyok, annál nagyobb “barmoknak” fogom látni őket. Ám minél nagyobb „barmoknak” látom őket, annál dühösebb is leszek rájuk. Belehergelem magam a dühbe. Ez általában meddő spirál. A dühöm uralkodik felettem. 

Ha ehelyett befelé kezdek figyelni, és azt mondom: “most nagyon dühös vagyok, mert…”, akkor elkezdek uralkodni a dühöm felett! Elkezdem megzabolázni az érzésemet! Hiszen már nem a külvilágot, nem a másik embert “püfölöm”. Nem hergelem magam tovább. Figyelmemet befelé irányítom. Ettől máris kicsit nyugodtabb leszek: agykutatások szerint egy érzés kimondásától csökken az érzés intenzitása. Az érzés felvállalása és szavakba öntése tehát már önmagában érzéscsillapító lehet. Ám a befelé figyelésnek van egy még nagyobb haszna: az érzés forrására irányíthatom a figyelmem! Oda, ahol keletkezik. Ahol lejjebb vagy feljebb tekerhetem az érzésem csapját: ez pedig a valódi igényem, célom, vágyam. 

Az érzésem nem azért keletkezik, mert az emberek tényleg „barmok” lennének. Azért keletkezik, mert valamit szeretnék elérni, de nem kapom meg. Valami nagyon fontos nekem, de nem jutok hozzá. Ez az érzésem elsődleges oka! Ha megtalálom ezt a belső miértet, az igazi vágyamat, és erre kezdek el koncentrálni, akkor párologni kezd a dühöm, a vágyam pedig erősödhet. 

Ha a külvilágot szidom, erőszakos leszek. Küzdök valami ellen. Harcolok, sérülök, belehalok. A harc beszűkíti a gondolkodásomat. Leragadok egyetlen megoldásnál. Amikor a saját igényemre figyelek, akkor nem valami ellen küzdök, hanem valamiért. Óriási különbség! Ez szenvedélyesebbé tehet. A szenvedély pedig utat tör magának. Ha egyféleképp nem sikerül, akkor megpróbálom másképp. Sok lehetőségem van. Bőségben élek. 

Példa: 
Kisgyermek áll a víz szélén, és kérdezgeti a szülőt: „Nem hideg?” „Nincs benne kígyó?” „Nem mély?” „Meddig ér nekem?” Kérdései mögött a félelme bújhat meg. Egyrészt megválaszolhatjuk ezeket a kérdéseit, és ezáltal csökkenthetjük a félelmét. Másrészt segíthetünk neki megtanulni saját érzésének beazonosítását: „Félsz belemenni?” Ezzel fejleszthetjük a tudatosságát. Segíthetjük, hogy felnőttkorában is el tudja mondani, meg tudja fogalmazni, amit érez, ne pedig csak a felszínt kapargassa. Megtaníthatjuk neki, hogy befelé is tudjon figyelni, ne csak kifelé. 
Például vezető lesz, és fél egy döntést meghozni. Egy projektülésen a szakértők elmondják a véleményüket. Ő meg újabb és újabb kérdéseket tesz fel:,,Biztos így van?” „Nem lenne jobb…?” „Nézzük meg azt is…” A szakértők lehet, hogy kötözködésnek, akár személyes támadásnak élik meg, amit csinál: „Velünk van baja, hogy semmi nem tetszik neki?” 
Ha gyerekkorában megtanult befelé is figyelni, akkor megoszthatja velük: “Tartok ettől a döntéstől, nagy a tétje, félek a következményektől, ezért biztosra akarok menni, és nagyon körbe akarom járni.” Hiszem, hogy a legtöbb esetben sokkal hatékonyabb lesz így a projektülés. Ha a szakértők is látják a vezető belső harcát, akár még segíteni is tudják őt: “akkor a tesztszakaszt hosszabbítsuk meg”, “ha ekkora a tét, vizsgáljuk meg még azt…”, “komolyabb kockázat valójában nincs, mert fedez minket az….” 

Ha képesek vagyunk befelé figyelni, és meg tudjuk osztani belső megélésünket, igényünket, akkor az üzleti életben sok pénzt, időt és energiát nyerhetünk, a magánéletünkben pedig sok örömöt, szeretetet, intim pillanatokat. 
Ha figyelünk a saját érzéseinkre, megéléseinkre, rajtuk keresztül eljuthatunk valódi igényeinkhez, vágyainkhoz, miértjeinkhez. Ha ezekre koncentrálunk, akkor csökkenthetjük magunkban a stresszt, illetve sokkal eredményesebben alakíthatjuk az életünket, mintha beleragadunk abba, hogy a külvilágot vagy a másik embert hibáztassuk.  

Nyomásgyakorlás helyett az érzések megmutatása 
Ha zavar valakinek a viselkedése, akkor földbe döngölni őt sok esetben kevésbé hatásos, mint megmutatni, hogyan hat rám, amit tesz. Aki meg tudja fogalmazni, mit él meg, ahhoz embertársai könnyebben kapcsolódnak. 

Amikor valaki nyomás alá helyez minket, ösztönös reakciónk az ellenállás. Ha viszont valaki megmutatja, hogy segítségre szorul, akkor ösztönös reakciónk a segítés. Erről sokan megfeledkeznek, amikor újra és újra nyomással akarnak elérni változást a másiknál. 

Példa: 
Tévézel otthon. Egyszer csak bekopog valaki. Kinyitod az ajtót. Egy férfi áll Veled szemben, és azt mondja: „Azonnal halkítsa le a tévét, nagyon hangos!” Nézzük a másik lehetőséget: a férfi bekopog, és azt mondja: „Jó napot! Hallom a tévéje hangját, és sajnos nem tudok tőle aludni, pedig nagyon fontos lenne, hogy kipihenjem magam, mert holnap korán kell kelnem és elég nehéz napom lesz.” 
Oké, amikor kiderül, hogy a tévénk zavar valakit, az alapból nem kellemes érzés. Valamennyi feszültség mindenképp lesz Benned. Ám mikor lesz nagyobb ez a feszültség? Őszintén?! A parancs esetén nagyobb stresszt élsz meg, igaz?! 

A nyomás ellennyomást szül. A parancs, főleg, ha velünk egyenrangú embertől jön, könnyen kiverheti nálunk a biztosítékot. Jó és rossz érzésekkel is lehet minket motiválni: félelemmel és együttérzéssel egyaránt. 

1. A félelem gyakran erős motivációt jelent számunkra, hogy megváltoztassuk a viselkedésünket. Ha ránk parancsolnak, lehet, hogy megijedünk, és félelemből hajtjuk végre, amit mondanak.
2. Másfelől, ha a partnerünk megmutatja nekünk, mit él át, akkor jó eséllyel megszólítja az empátiánkat. Együtt érzünk vele. Segíthetünk neki. Jótettet hajthatunk végre. Erős emberi hajlam a rászoruló segítése. Evolúciósan is belénk van táplálva. Fajunk nem maradhatott volna fenn, ha nem segítenénk egymást az életben.

Szóval, ha valaki el akar érni nálunk valamit, akkor megfélemlíthet minket, vagy felkeltheti bennünk az együttérzésünket. Úgy tűnik, mindkettő lehet eredményes. Kérdés, hogy hosszabb távon milyen hatásuk van.

Ha félelemből teszek meg valamit, akkor nem alakul ki bennem erős elköteleződés. Sőt: az első adandó alkalommal kihátrálok a feladatból. Keresem majd a kiskapukat, a menekülési utakat. Dühös leszek arra, aki kényszerít. Visszaszurkálok. Vagy csak addig hajtom végre a parancsot, amíg a megfélemlítő „korbácsos” ember mellettem áll. 

Ha együttérzésből teszek valamit, akkor sokkal nagyobb a valószínűsége, hogy elköteleződöm. Magaménak érzem a döntést! Hisz én akartam segíteni! Ráadásul, ha segítek, jó érzés tölt el, jó érzésekkel telve pedig szívesebben segítek újra és újra. 

Sok esetben, ha elmondjuk az érzéseinket, igényünket, nagyobb eséllyel megvalósul, amit szeretnénk, mint ha ráparancsolnánk. Ez az alapelv sokakat segített már abban, hogy korábban megoldhatatlannak gondolt helyzetüket megfordítsák, megoldják. 

Amikor utasítjuk a gyermekünket, kollégánkat, párunkat, akkor ráadásul nem együttérzésre tanítjuk, hanem parancskultúrát építünk. Ha a saját érzéseinkről és igényeinkről beszélünk, akkor a másik maga dönthet, hogy segít-e nekünk. Nem biztos, hogy a segítségünkre siet. Ám ha megteszi, valószínűleg szívesebben fog a kedvünkben járni, és jobban magáénak fogja érezni a döntést a jövőben is. 

Érzelmek a szavak mögött
„Nem vagyok ideges!” „Csak nevetek ezen az egészen!” “Engem ez az egész már nem érdekel!”
Hallottál vagy mondtál már ilyen mondatokat? 
„Nem vagyok ideges!!!” – ha ezt kiabálja valaki, akkor valószínűleg nagyon is az. Ha nem ideges, akkor miért kiabál, miközben csend van? 
„Csak röhögök az egészen!” – közben remeg a beszélő keze. Lefordítom: “Egyáltalán nem tudok nevetni ezen!” 
„Engem ez az egész nem érdekel!” – és reszket az illető hangja. Valószínűleg ez zajlik benne: „Nagyon is érdekel, és iszonyú fontos ez nekem!”

Amikor ilyeneket mondunk, magunkat szuggeráljuk, vagy a beszélgetőpartnerünket. Magunknak vagy embertársunknak igyekszünk bebeszélni valamit. Valamit, ami elég távol áll a valóságtól, saját belső valóságunktól. Azaz becsapjuk önmagunkat és a másikat. Nem vagyunk hitelesek, önazonosak. Nem tudjuk kimondani, ami valóban bennünk zajlik. Nem vagyunk kapcsolatban a belső világunkkal. 

A szeretet nyelvén nem azt ordibáljuk, hogy „Nem vagyok ideges!”, hanem el tudjuk mondani: “Most baromi ideges lettem!” 

Amikor csalódunk, nem azt mondjuk, hogy „Tőled nem is vártam másť”, hanem be tudjuk vallani: „Nagyon csalódott vagyok, mert másra számítottam.” 
– Mi a gond? 
– Á, semmi! 

Hányszor hangzik el fontos kapcsolatainkban ez a kérdés és ez a válasz? 

Érzéseink sokszor zárójelben vannak a közléseink mögött. Ha őszinte vagy, az csodákra képes! 
Akár így fejezed ki magad: 
“Őszintén szólva, most dühös lettem, legszívesebben azonnal elmennék innen, mert nagyon rosszul esik, amit mondtál. Közben meg arra gondolok, hogy ezzel nem oldanék meg semmit. Sőt! Mindketten megint csak fél napig duzzognánk.” 
Ha képes vagy így reagálni, akkor az élet minden kommunikációs területén csak nyerhetsz.   

Sokszor nehéz őszintének lenni. 
“Ha az a kép alakul ki magamról, hogy olyan ember vagyok, aki szereti a felségét, a gyerekeit, a szüleit, akkor még magamnak se vallhatom be, ha olykor keserűség, vagy gyűlölet tör fel bennem irántuk. De mit kezdjek a dühömmel, amit még magam előtt is eltitkolok? A gyomromra megy, a hátamra, a torkomra, a fejemre?” Schulz von Thun 

Szóval nehéz az őszinteség, de talán megéri. Nem biztos, hogy lelki béke származik abból, ha őszinték vagyunk. Sőt lehet, hogy nagyon heves reakciókban lesz részünk. Eleven, mozgalmas lesz a kapcsolatunk. Akár feszültség is keletkezhet bennünk és a környezetünkben. Másrészt viszont sokat profitálhatunk az őszinteségből, mert így tisztábban és szorosabban kapcsolódhatunk embertársainkhoz. 

Akik nem őszinték önmagukkal és párjukkal a hétköznapi helyzetekben, azok rövid távon megspórolhatják a heves reakciókat, közben viszont apró hazugságok növekvő terhét cipelik magukkal a kapcsolatukban. Ez pedig már mérgezni fogja. Asaját lelki békéjüket is.  

Biztos vagyok benne, hogy hosszú távon azok a kapcsolatok okoznak több örömöt, ahol a két fél őszintén megmutatja magát. 

TIPPEK: 
1) Gyakorold, hogy amikor zavar valakinek a viselkedése, vagy szeretnél valamit elérni nála, ne helyezd őt nyomás alá, hanem beszélj neki arról, hogyan érzed Magad, mit élsz meg, mi zajlik Benned, valamint arról, hogy mi a célod, vágyad, igényed! Ne kényszerítsd őt arra, hogy segítsen ezek megvalósításában! Lehet, hogy így könnyebben segít Neked. Lehet, hogy így sem segít, de legalább nem akadályoz. Lehet, hogy így gyorsabban kiderül: nem fogtok tudni együttműködni. Lehet, hogy úgy segit, hogy ajánl valakit, aki tud segíteni… a lehetőségek számosak. 

2) A mindennapi helyzeteidben emlékeztesd Magad, mekkora ereje van annak, ha a másik önként segít Neked abban, amit szeretnél! Győződj meg arról, hogy valóban saját jószántából mondott-e igent! Ha nem, akkor emlékeztesd Magad erre: Jobb, ha önként nemet mond, mintha erőszakkal igent! Ha megengeded neki, hogy önként nemet mondjon, az erősíti az együttműködéseteket, és hosszú távon több igen származhat belőle. Ha erőszakkal mond igent, az rombolja a kapcsolatotokat és hosszú távon több “nem” választ fogsz kapni tőle.  

3) Ha rossz érzéseid vannak egy beszélgetés, egy nehéz szituáció után, akkor szánj rá 3 percet, és fogalmazd meg Magadnak hangosan, mi zajlott Benned, mit éreztél, mit szerettél volna! Gondold át, mi “lebegett a levegőben”, mi volt az, amit nem mondtál ki! Ha ezt legalább 1 hónapon keresztül gyakorlod, akkor jobban fogod érteni a nehéz helyzeteidet, valamint gyorsabban tudod majd levezetni a feszültségedet a nehéz pillanatokat követően. 

4) Ha az előző pontban leírt technikát rutinná tetted, akkor próbáld meg nehéz helyzeteidben egyből megfogalmazni, mit élsz meg és mit érzel éppen! 

5) Ismered a fekete-fehér-igen-nem” játékot? A résztvevők ebben úgy beszélgetnek egymással, hogy nem mondhatják ki a „fekete”, “fehér”, “igen” és “nem” szavakat. Aki kimondja valamelyiket, az kiesik. Őszinteséged fejlesztésére is alkalmazhatsz egy ehhez hasonló kis vetélkedőt. Ha ismerősökkel, barátokkal elmentek kirándulni, utazni, vagy valamilyen egyéb közös programra, akkor játszhatjátok azt, hogy tilos Te-üzenetet mondani. Csak Én-üzenetben fogalmazhatjátok meg, ha valami nem tetszik. 
Kétféle variációban is lehet játszani: 
– Aki Te-üzenetet mond, az kiesik, és az utolsó bennmaradó győz. 
– Aki Te-nyelven szólal meg, az kap egy mínusz pontot. Az győz, akinek a legkevesebb mínusz pontja van a végén. 

***

HA VAN GONDOLATOD AZ OLVASOTTAKKAL KAPCSOLATBAN, OSZD MEG BÁTRAN!  

Gondolkodásunkban sokszor általánosítunk, beskatulyázunk embereket, támadó címkéket ragasztunk rájuk: pl. önző, lusta, pletykás, kíváncsiskodó, beképzelt, kötekedő, stb. Sajnos megszoktuk, hogy így kommunikálunk és gondolkodunk. 

Ezt halljuk sok-sok szülőtől, tanártól gyerektől, közösségi helyeken. Másrészt az agyunk is hajlamos címkézni a környezetünk eseményeit. Kategóriákban, általánosításokban érzékeljük a világot. Jó, rossz, ilyen, olyan, fekete, fehér, igen, nem. Így egyszerűbb eligazodnunk a mindennapok bonyolult kuszaságában és egyszerűbb, gyorsabb és kényelmesebb így kommunikálnunk. Azt mondani, hogy valaki „erőszakos“, „beképzelt”, jóval kevesebb gondolkodást igényel, így gyorsabban megy, mintha korrekten, tényszerűen diplomatikusan fogalmaznánk. Szóval az általánosításra, címkézésére való hajlamunk nagyon erős. Ám egy konfliktusban, ha ilyen általánosításokat használunk, abból nem sok jó származik.  

Ha nézeteltérésem van valakivel, és azt mondom neki “Nagyon önzőn viselkedsz mostanában!„, akkor ez kapásból védekezéshez, ellenálláshoz, sértődéshez fog vezetni nála. Ráadásul, mivel önzőnek mondom, önzőnek is fogom tartani. Az önzőség egy negatív ítélet. Lehet, hogy másnak kimondottan szimpatikus, amit csinál az általunk önzőnek titulált ember. Lehet, hogy valakit éppen vonz, ha olyan emberrel találkozik, aki általában eléri, amit akar. 

Címke helyett inkább érdemes elmondanom: amit tesz + ahogyan ez hat rám + amire vágyom. 

“Önző vagy!” helyett: „Amikor már harmadszor oda megyünk, ahová te szeretnél” + „az kezd nagyon idegesíteni” + ”mert szeretném, hogy közösen döntsünk” 

Vagy mondhatom például ezt is:
“Már másodszor történik meg, hogy egy órán keresztül hallgatlak téged, amikor viszont én kezdek beszélni, 3 perc után azt mondod, hogy foglalkozzunk mással. Ilyenkor teljesen elmegy a kedvem a beszélgetéstől, pedig előtte annyi mindent akartam én is mesélni neked.” 

Ha pontosan, tényszerűen, kritika és támadás nélkül megfogalmazom, hogy a másik mit csinál, az mit okoz bennem, és valójában mire vágyom, akkor sokkal nagyobb az esélye, hogy meghallja, amit mondani akarok neki.
Ha viszont címkét ragasztok rá: „Önző vagy!”, akkor sokkal kevésbé fog érteni engem, és sokkal kevésbé lesz nyitott arra, hogy figyeljen rám. 

Mindez nem egyszerű nyelvészkedés, nem szőrszálhasogatás! Próbáld ki, mennyire más hatása van, ha így mondod el, amit szeretnél! 
Lehet, hogy azt gondolod: „Mit szépítgessek a dolgon, csomagolhatom bármilyen mézes-mázasan, akkor is az a lényeg, hogy ő önző!” Ha így véled, akkor beleesel egy olyan csapdába, amelybe az emberek nagy százaléka beleesik, és szenvedi kapcsolataiban a következményeit. 

Saját szemszögemből lehet, hogy „tényleg” önzőnek tűnik, amit a másik tesz. Ez az én valóságom. Ám az ő szemszögéből vajon hogyan néz ki ugyanez? Ő is önzőnek tartja magát? Nem hinném.  

Amikor támadó címkéket használunk, egymás ellen beszélgetünk. Ha elmondjuk a konkrét történéseket, és megéléseinket, akkor egymással beszélgetünk.
Ha beskatulyázó kifejezéseket használunk a másikra, akkor romboljuk a kapcsolatot. Ha tényeket, érzéseket, kéréseket mondunk el egymásnak, akkor építjük az egymás közötti bizalmat, kötődést.   

Dicséret esetén is fogalmazz konkrétan!
Dicséret, elismerés, pozitív visszajelzés vagy bók esetén is értékes lehet, ha nem címkézünk, általánosítunk, hanem a konkrétumokról beszélünk. 

„Ügyes vagy”, „Okos vagy”, „Rendes vagy”, „Jó barát vagy”, „Jó kislány vagy”, „Nagyon jól csináltad” – gyakran ilyen címkékkel dicsérjük meg egymást, gyerekeinket, unokáinkat, munkatársainkat. A pozitív címkék persze jólesnek, de egy idő után könnyen közhelyessé válnak. Már szinte nem is halljuk őket. Vagy legyintünk, hogy „Ugyan már!” 

Sokszor azért is legyintünk, mert általánosnak, vagy túlzónak érezzük a címkét. Jogosan, hiszen a címke szükségszerűen általánosít és túloz. Gyakran sokkal jobban esik, ha pontosan megtudjuk, mi jót tettünk a másikkal. 

Példa: 
Tél van és hideg. Az egyik munkatárs felajánlja kollégájának, hogy hazaviszi őt munka után. Bár kisebb kitérőt jelent ez számára, mégis szívesen segít.
– Jaj, köszönöm szépen, te annyira jó ember vagy! – mondja a hazafuvarozott kolléga, amikor otthona előtt kiszáll a kocsiból.
– Ugyan már! – legyint a sofőr, aki belül nem érzi ezt a címkét teljesen jogosnak. „Jó ember, én?” Tudja, hogy egész nap nem hívta vissza azt a rokonát, aki valószínűleg segítséget akart tőle kérni.
Tegyük fel, hogy a hazaszállított kolléga konkrétan elmondja, miért esett jól neki a fuvar:
– Nagyon örülök, hogy haza tudtál hozni, ez most nagyon sokat jelentett nekem, mert vékonyan vagyok öltözve, és szétfagytam volna, ha tömegközlekedéssel jövök.
Erre a mondatra nehezebb legyinteni, hogy „Ugyan már!”. Ha ezt a második mondatot halljuk, könnyebb meglátni, milyen jót tettünk a másik emberrel. 

Dicséretet, bókot, elismerést legtöbbször Te-nyelven adunk, a másikról beszélünk: “De jó fej vagy!”
Próbáld ki, milyen az, amikor a házastársadnak, a gyerekednek, az unokádnak, a szülődnek, a kollégádnak, a szomszédodnak nem címkében mondod el a dicséretet, hanem megfogalmazod neki, mit kaptál tőle.
Például: “Amit tettél, az nagyon jól esett, mert így azt kaptam, hogy…” 

Még egy fontos tanács!
Ha zavar valakinek a viselkedése, akkor ne a viselkedéséről, a személyiségéről beszélj! Ha az egész személyét bélyegezzük meg, attól mi is feszültebbek leszünk és valószínűleg ő is.  

“Nem te vagy az idegesítő, hanem az idegesít, amikor dobolsz az ujjaiddal.”  

TIPPEK:
1) Amikor azon kapod magad, hogy beskatulyázó, ítélkező szavakban fejezed ki a másik fél viselkedésével kapcsolatos rossz érzésedet, akkor fogalmazd meg, milyen konkrét események, milyen érzéseid, igényeid húzódnak meg a beskatulyázó, ítélkező szavaid mögött! Gondold át, írd le, beszéld át valakivel! Ha ez megvan, akkor keress egy megfelelő pillanatot, és mondd el az illetőnek a címke- és ítéletmentes verziót! 

2) Amikor a másiktól minősítő, ítélkező címkéket hallasz, keresd meg, milyen konkrét történések, érzések, igények állhatnak a minősítő, ítélkező szavak mögött! Kérdezd őt, érdeklődj, gondolj utána! Ha ezt teszed, azzal fejleszted az empátiádat, és építed a kapcsolatot. 

3) Amikor azon kapod magad, hogy általánosító kifejezésekkel dicsérsz meg valakit, állj meg egy pillanatra és próbáld gondolatban beazonosítani, mi volt az a konkrét történés, viselkedés a másik részéről, ami örömöt okozott Neked, és miért. Próbáld ki, milyen hatása van annak, ha ezt megosztod vele!  

***

HA VAN GONDOLATOD AZ OLVASOTTAKKAL KAPCSOLATBAN, OSZD MEG BÁTRAN!  

Előfordult már, hogy más véleményen voltál valakivel? Például:
– Itt hideg van!
– Ugyan már, ez nem igaz! Itt meleg van.
– Itt? Hogy lenne meleg? Majd megfagyok!
“Ez a film nagyon unalmas.” “Ugyan már, ennél jobb filmet még nem láttam!” 

Látszólag tényekről van szó, valójában az egyéni érzésekről, érdeklődésről, stb. 
Gyakori jelenség a tények és a vélemények felcserélése. Sokak tényként kezelik egyéni megéléseiket és rá akarják kényszeríteni a másikra a saját véleményüket.  
Nem baj, hogy különböző véleményen vagyunk. A gondot az okozza, amikor ezeket a véleményeket tényként és az egyetlen igazságként kezeljük. 

Példa:
– Sokat dolgozol, mindig csak a munka… ez nem normális! – mondja a pár egyik tagja.
– Dehogy dolgozom sokat! Tudod, mi a nem normális? Az, hogy egész nap csak tévézel! – válaszol rá a másik.
Arról hosszan vitatkozhatnak, mi a normális. Kicsi az esélye, hogy meg tudnak egyezni ebben. Jönnek majd a magyarázatok: “A haverom is velem ért egyet!”, “A barátnőméknél is így van!” Ha a “normális” szót használják, és a saját álláspontjukat állítják be nagy igazságként, akkor a beszélgetésükből inkább veszekedés lesz, mint megegyezés. 

Ilyen helyzetekben a valódi igazság a két ember igénye. A tény az, hogy valójában mindketten vágynak valamire. Valami másra:  “Szeretném, ha több időt tölthetnénk együtt”, “Szeretnék több figyelmet kapni tőled” – erre vágyik az egyik.
“Szeretném, ha jobban számíthatnék rád a házimunkában”, “Nekem fontos lenne, hogy egyenlően osszuk meg az otthoni feladatokat” – erre vágyik a másik. Ha ezt mondják, sokkal inkább a valóságról beszélgetnek, nem pedig arról, hogy mi a normális és mi nem. 

Miért vagyunk hajlamosak a véleményünket tényként tálalni? Mert így erősebbnek érezzük.
“Ez a film rossz.” – jóval nyomatékosabban hangzik, mint “Nekem ez a film nem tetszik.” 

Amikor tényként közöljük a véleményünket, azt sokszor a nagyobb hatás reményében tesszük. Meg is szoktuk, mert sokan beszélnek így a környezetünkben. Valamint hajlamosak vagyunk azt tartani az egyetlen igazságnak, amit gondolunk.
A vélemény tényként közlése veszélyes csapda: erősebbnek érezhetem, amit mondok, de cserébe sok feszültséget teremtek a környezetemben és számos vita, veszekedés származhat belőle. Ha egy kapcsolatban mindkét fél a saját igazát tartja a valóságnak, azt megsínyli a kapcsolat. 
Ha a véleményeket nem tényként kezeljük és a sok látszólagos tény mögött felfedezzük az egyéni véleményeket, akkor gördülékenyebbé válik a kommunikáció, kevesebb lesz a vita, a konfliktus és egy békésebb belső és külső világban élhetünk.  

Fontos, hogy pontosan és ítélkezés nélkül tudd elmondani a tényeket!
– Viselkedj már normálisan!
– Mit szeretnél? Mit csináljak?
– Na, ne játszd magad! Tudod nagyon jól, hogy miről beszélek! 

Szülők, tanárok, kollégák, barátok problémás helyzetekben hajlamosak sokszor így nyitni: „Ugye tudod, hogy miről akarok veled beszélni?” 

Ezzel belesétálnak egy olyan csapdába, amelyből számtalan további veszekedés, feszültség, stressz származhat. A másik fél általában tényleg tudja, miről van szó. Nagyjából. Ám a legtöbbször nem pontosan! Ez sokszor óriási különbség! Ezzel a kommunikációval megnehezíted saját magad és a másik helyzetét, ha nem fogalmazod meg a problémát tisztán és konkrétan. Konfliktusok esetén óriási értéke van annak, ha megmutatom a másik félnek, hogyan néz ki a helyzet az én szemszögemből. 

Példa:
Tegyük fel, a munkahelyemen odamegyek az egyik munkatársamhoz, és azt mondom neki:
– Szeretnék veled megbeszélni egy problémát. Az elmúlt hetekben folyamatosan kioktatsz engem, ahelyett, hogy azzal foglalkoznál, ami a saját dolgod.
Ez a mondat szerintem nem lesz jó közös alap. Akinek ezt mondom, valószínűleg egyből megtámadva érzi magát, és nem fog egyetérteni velem. Ha így vezetem fel neki a problémám megbeszélését, akkor kicsi az esélye, hogy eljutunk a helyzet tényleges tisztázásáig. Sokkal inkább arról fogunk beszélni, hogy igazat mondok-e, vagy hazudok. „Kioktatsz engem” – ez nem objektív tény. Ez egy ítélkező mondat. Azt üzeni a másiknak: „Rosszul csinálsz valamit.” De biztos, hogy a teljes képet látom? Ha megkérdezném a munkatársamat, vajon ő is így írná le a történteket? Nem valószínű. Lehet, hogy ő azt mondaná: „Megmutattam, hogyan érdemes csinálni, hogyan lehet könnyebben megoldani ezt a műveletet.” Tehát segíteni akart. A „kioktatsz engem” szófordulat nem a konkrét történés leírása volt, inkább az események negativ értelmezése. 

Hogyan fogalmazhatom meg a problémámat objektíven? Hogyan tudom úgy elmondani, hogy a másik ne akadjon ki már a legelső mondatnál? Hogyan nézne ki a közös alap, amelyre építhetünk? 
– Szeretnék veled megbeszélni egy problémát. Az elmúlt hónapban 3-4 alkalommal is odajöttél hozzám, és nagyon határozottan, gyorsan elmondtad, hogyan vegyem le a B elemet a gépről, hogyan illesszem össze a tartópilléreket, hova tegyem a hulladékot. Pedig nem is kértem segítséget tőled. 
Ez a leírás sokkal inkább lehet közös alap, mint az előző. Ha azt mondom neki: „Kioktattál”, ő azt mondhatja: ”Dehogy oktattalak ki, mi a fenéről beszélsz?!” Ha azt mondom: “Odajöttél hozzám, ezt és ezt mondtad, miközben én nem kértem segítséget…”, akkor ebbe jóval kevésbé fog tudni belekötni. Megteremtettem a közös alapot. 
Ha tárgyilagosan mondom el, mi zavar engem, mi a problémám, akkor csökkentem az esélyét annak, hogy a másik fél megtámadva érezze magét és növelem a valószínűségét annak, hogy meghallja, amit mondani akarok.  

Nemcsak a kimondott szavak szintjén érdemes tárgyilagosan, támadás nélkül fogalmazni, hanem magunkban is. 
Ha magamban azt mondom: „Az anyósom tegnap jól beolvasott nekem”, akkor egyből megváltozik a hozzákapcsolódásom energiája. Távolodni fogok a személyétől. Negatívan kezdek el róla gondolkodni. Hiszen a beolvasás rossz dolog. Vajon az anyósom is azt mondaná, hogy beolvasott nekem? Egyáltalán nem biztos. Lehet, hogy ő azt mondaná: “Őszintén elmondtam a véleményem.” 

Ha ezt úgy írom le magamnak, hogy “beolvasott nekem”, akkor lebeszélem magam arról, hogy megbeszéljem vele az esetet. Ha úgy fogalmazok: “Elmondta az őszinte véleményét, ami nagyon rosszulesett nekem”, akkor kevésbé a “gonoszságával” foglalkozom, inkább azzal, ami ténylegesen történt. 

Érdemes figyelnünk arra is, hogy a tárgyilagos megfigyelésünket ne támadó hangsúllyal és testtartással mondjuk el. Ha a testbeszédem rosszallást, kritikát sugároz a másik felé, akkor hiába kritikamentesek a szavaim, a másik ugyanúgy támadást fog megélni. 

Társas helyzeteink hemzsegnek a félreértésektől. Sok esetben hasznos abból az alapelvből kiindulni, hogy a kommunikációban a félreértés az alapeset. A tárgyilagos, precíz, alapos tényleírásnak ezért is van óriási jelentősége.  

Számos helyzetet ahhoz lehet hasonlítani, amikor két turista különböző térképet néz. Az egyik Szegeden keresi a Radnóti utcát, a másik Kecskeméten. És csodálkoznak, milyen butaságokat beszél a másik.  
Ha a másikkal nem ugyanazt a térképet nézzük, akkor sokáig elvitatkozhatunk arról, hogy merre menjünk. Ha nem ugyanarról beszélünk, akkor kicsi az esélye, hogy olyan megoldást találjunk, amely mindkettőnknek jó.  

Fontos, hogy pontosan, konkrétan, támadás nélkül fogalmazzuk meg azt, ami minket zavar és amiről beszélni kívánunk. Mielőtt az érzéseinket, igényeinket, kéréseinket a másik elé tárjuk, érdemes átgondolnunk, elmondanunk a tényeket a tényleges történéseket. A tárgyilagos fogalmazás nemcsak jó közös alapot biztosít egy helyzet megbeszéléséhez, hanem nyugtató hatású is. Az indulatos lelkiállapot indulatos beszédet szül. A tárgyilagos beszéd józanabb lelkiállapotot eredményez.  

TIPPEK: 
1) Amikor egy Facebook-posztot, újságcikket, kritikát olvasol, vagy hallod, amint valaki kifejti a gondolatait valamiről, figyeld meg, hogy az író vagy beszélő összetéveszti-e a tényeket és a véleményeket! 

2) Amikor kifejted a gondolataidat valamiről, próbáld észrevenni, hogy véleményként fogalmazod-e meg a véleményedet, vagy pedig tényként! Ha tényként beszélsz a véleményedről (ez így és így van), akkor próbáld meg átfordítani véleményre (én úgy látom, gondolom). Hasznos gyakorlat, mert hosszabb távon segít abban, hogy másképp tekints a társas helyzeteidre és a világra. 

3) Amikor valakivel meg akarsz beszélni egy problémát, először teremts vele egy közös alapot! Keresd meg, mondd el neki azokat a tényeket, amelyekkel ő maga sem vitatkozna! Ilyen tények lehetnek: adatok, számok, pontosan felidézett szavak, vagy olyan események, történések, amelyeket egy videokamera is rögzített volna. 
Például: 
– Tegnap minden ok nélkül keményen beszóltál nekem… 
helyett: 
– Tegnap szó szerint azt mondtad nekem, hogy miért mindig pont rád kell várni”, és fogalmam sincs, miért mondtad ezt… 

***

HA VAN GONDOLATOD AZ OLVASOTTAKKAL KAPCSOLATBAN, OSZD MEG BÁTRAN!  

Ha zavar a másik viselkedése és ezt szóvá teszed, megesik, hogy az illető megsértődik, visszavág, vagy megharagszik rád.
Hogy mennyire fog megsértődni, magyarázkodni, visszatámadni, megharagudni, az jelentősen függ az egyéniségétől, a temperamentumától, a vele való kapcsolatunktól. Ám nagymértékben függ attól is, milyen szavakkal mondjuk el neki, mi zavar minket. Kommunikációnk óriási szerepet játszik abban, hogy a másik fél nyitott lesz-e, vagy bezár. Megértő lesz, vagy inkább kinyílik nála a bicska.  

Sajnos jellemző ránk, hogy a másik emberről kezdünk el beszélni, amikor valójában nekünk van problémánk. Nem azt mondjuk el, ami a bajunk, amit szeretnénk, hanem a másik „mit csinál “rosszul”, “mit kellene tennie”, vagy éppen “milyen ember”.

“Te milyen vagy…”, “Te mit csinálsz rosszul…” Ez a TE-nyelv. 

Ellenben van egy másik nyelv, amelyen, ha elkezdünk beszélni, megváltoznak az érzések, a kommunikációnk. Ez a nyelv az ÉN-nyelv.
Pl.: “Engem zavar…”, “Én azt szeretném…”, “Nekem az a fontos…” 
Ha megtanulod TE-nyelv helyett ÉN-nyelven megfogalmazni a problémáidat, akkor eredményesebb lesz a kommunikációd, hatékonyabban tudod képviselni az érdekeidet a mindennapokban.

Ha a kicsi gyerekünk hirtelen belénk harap, mi meg rákiabálunk: “Jaj, de buta vagy!” – ez TE-üzenet.
Ha azt mondjuk: “Ez nekem fáj!” – ez ÉN-üzenet.
A “Jaj, de buta vagy!” mondattal olyan, mintha lebunkóznánk. Nem jellemző, hogy egy kisbabát leszidjunk. Nagyobb gyereket, házastársat, munkatársat, szülőt viszont annál többször. Pedig a babával együtt sokszor ők is ártatlanok. Nem szándékosan tették azt, ami minket zavar, csak élik az életüket. Ha mégis elítéljük, leszidjuk őket azért, ahogy viselkednek, az olyan, mintha lebunkóznánk a babát. 

Amikor kritizáljuk a másikat, akkor valójában saját magunkról beszélünk. A másikra mutogatva fejezzük ki, hogy nagyon szeretnénk valamit.  

“Hogy tudsz ennyire érzéketlen és hideg lenni!” – ezzel kritizálom a páromat TE-nyelven.
ÉN-nyelvre lefordítva ez így hangozhat:
“Szeretném, ha néha megölelnél, amikor hazaérsz!” 

Minden TE-nyelvű üzenet mögött ott van egy kérés. A TE-üzenettel kérünk, csak nagyon rosszul.  

Most bizonyára azt gondolod, hogy a TE-üzeneteket indulatból mondjuk. Sajnos nem. Gyakran rutinból, megszokásból tesszük. Aki sok TE-üzenetet hall a környezetétől, a szüleitől, a médiából, az könnyen így fogalmazhat alapból is. Ha így fogalmaz, akkor könnyen indulatossá válik a saját szavai által és elrejti valódi vágyait nem csak embertársai, hanem önmaga elől is. Amikor társas helyzetben zavar minket valami, vágyaink, igényeink nem teljesülnek, hajlamosak vagyunk a másik embert bírálni, hibáztatni, utasítani, szidni. Ez a TE-nyelv.
Ezzel szemben arra kell törekedni, hogy magunkról, az érzéseinkről, az igényeinkről, a kéréseinkről beszéljünk. Ez az ÉN-nyelv.  

TE-üzenet: “Az a baj veled…!”, “Azt kellene tenned…!” 
ÉN-üzenet: “Az bánt engem…”, „Azt kérném…” 

Ha képes vagy erre a váltásra, akkor hatásosabban fogsz tudni kommunikálni.  

PÉLDA: 
Tegyük fel, hogy a párom sokat facebookozik, internetezik a mobilján. Egyik este elkezdek mesélni neki a napomról, de látom, hogy a közösségi oldalra figyel inkább. Másik este hívom vacsorázni a konyhába, de ott ragad a neten, és akkor jön, amikor már végeztem. Harmadik este kérem, hogy segítsen a rendtevésben, de olyan sokáig csüng a mobilján, hogy végül én csinálom meg a munka nagy részét. Ilyenkor nagyon könnyen kialakul bennem az ellenségkép: “Túl sokat facebookozik”. Legközelebb, amikor valamit szeretnék, ám ő épp „beszélget” valakivel, ez az ellenségkép fog beugrani nekem, és emiatt leszek feszült.
Már nem azt fogom mondani: „Szeretnék valamit elmesélni”, hanem azt: “Hogyan lehet ennyit facebookozni!” Már nem így szólok hozzá: „Szeretném, ha együtt vacsoráznánk”, hanem így: „Nem igaz, hogy egy pillanatra sem bírod letenni az átkozott mobilodat!” Már nem így fejezem ki magam: „Szeretném, ha egyenlően osztanánk meg a házimunkát”, hanem azt mondom: „Ez nem normális, amennyit azon a hülye oldalon lógsz!”
Az Én-nyelvű vágyaim, kéréseim kifejezése helyett Te-nyelven fogom elítélni.
Ezen a ponton nagyon hasznos tudatosítani magamban, hogy valójában NEM a facebookozása zavar!  Hanem az, hogy nem mesélhetek neki. Hogy nem együtt vacsorázunk. Hogy nem egyenlően vesszük ki részünket a rendtevésből. Ezek a tényleges problémáim! Az ellenségképem csak a felszín! Elégedetlenségeim táplálják ezt az ellenségképet. Minél elégedetlenebb vagyok, minél nagyobb a hiányérzetem, annál nagyobb az ellenségkép! 

Ha elégedett vagyok, akkor nincs ellenségkép.
Meggyőződésem: ha a fontos igényeim, vágyaim teljesülnek, akkor nem fog többé idegesíteni a facebookozása!  Az igényeim jelentik a helyzet kulcsát, nem a facebookozás mennyisége! 

Amikor azt mondjuk, baj van a másikkal, akkor a saját igényeinket fogalmazzuk meg igencsak rosszul. Így kisebb eséllyel kapjuk meg azt, amire vágyunk. Ráadásul, ha a másikat hibáztatjuk, előfordulhat, hogy elhiszi, hogy ő tényleg “rossz”. Ha rossznak érzi magát, akkor önmagával lesz elfoglalva, és nem fogja érdekelni, hogy nekünk mi a bajunk.

A TE-nyelv látszólag erős
Sokan azt gondolják, a TE-üzenet egy igazán erős, hatásos kommunikáció. Ez látszatvalóság. A TE-üzenetet használó nincs tisztában azzal, mennyi kárt okoz magának és a környezetének. Nem érti, miért van a kapcsolataiban annyi vita, veszekedés.
Ha keményen a másik fejéhez vágom, hogy önző, akkor ez erősebbnek tűnik, mert a másik ilyenkor elszégyelli magát, megijed, vagy bűntudata lesz. Így megteszi, amit én akarok. Ám mivel szégyenből, félelemből tette, romlani fog a kapcsolatunk.
Ha megosztom vele az érzéseimet, gondolataimat, akkor a saját jószándékából tesz a kedvemre. Ezzel erősebbé tehetjük a kapcsolatunkat.  

PÉLDA: 
Egy parkban egy nagymama ezt mondta az unokájának:
“Látod, az a kisfiú milyen nyugodtan sétál a szülei mellett, nem úgy, mint te. Ő tud szépen sétálni, és nem szaladgálni”. Ez is TE-üzenet.
“Iszonyúan megijedtem, amikor az előbb olyan messzire elfutottál, hogy nem láttalak.” Ha a nagymama ÉN-üzenetben mondja el, hogy mi zavarja, akkor őszinte emberi érzésekre hangolja a kisgyermeket, nem pedig azt mondja meg neki, hogy milyennek kellene lennie, és kihez kellene hasonlítania.

Sok TE-üzenet sorsot is formálhat
Amikor szülők TE-nyelven fejezik ki gyermekük viselkedésével kapcsolatos elégedetlenségüket, akkor ők maguk formálják a gyermeküket. “Nem igaz, hogy bírsz ennyire rendetlen lenni!” Ha a gyermek sokat hallja ezt, nagy valószínűséggel el fogja hinni, meg fogja tanulni, hogy ő “rendetlen”, és már ez alapján fog cselekedni. Hallottam olyan “rossz gyerekről”, aki teljesen jól viselkedett, amikor a rokonok felügyeltek rá, szülei viszont már egyáltalán nem bírtak vele. Amikor azt hajtogatták, hogy “ő ilyen”, akkor mindent megtettek azért, hogy “ilyen” is maradjon. „Hanyag vagy!” “Lusta vagy!” “Szemtelen vagy!” “Trehány vagy!” – sok szülő ilyen és hasonló TE-üzenetekkel szeretné jobbá tenni gyermekét.
Pedig azzal, hogy így beskatulyázzák, inkább megtanítják a gyereknek, milyennek lássa önmagát: hanyagnak, lustának, szemtelennek, trehánynak. Sok felnőtt bizony egy életen át cipeli a sokat hallott gyermekkori TE-üzenetek terhét. 

ÉN-üzenetekkel olyan embert nevelünk belőle, aki figyel másokra. Akinek ÉN-üzenetben mondják el, hogy valami nem kívánatos, az könnyebben tud ráhangolódni a másik ember érzéseire, igényeire, és ezáltal a sajátjaira is.  A TE-üzenetek általában azt a célt szolgálják, hogy az egyik ember rákényszerítse az akaratát a másikra. Akit ezekkel nevelnek, neveltek, annak könnyen sérül az önmagáról alkotott képe, és nehezebben fogja a saját életét élni. 

Amiről sokat beszélünk, az valóra válik. A szavaknak erejük van. Szavainkkal nagymértékben formálhatjuk a hozzánk közel állókat: gyerekünket, unokánkat, házastársunkat, önmagunkat.
Ha TE-nyelven beszélünk, az irányításhoz, erőszakhoz, szomorúsághoz vezet.
Az ÉN-nyelv segítségével spontánabbá, határozottabbá válhatunk és segíthetjük a másikat ugyanebben. 

TIPPEK:
1) Mindennapi beszélgetésekben, vitás helyzetekben, nézeteltérések esetén próbáld meg beazonosítani, hogy TE-nyelvű, vagy ÉN-nyelvű üzenetet hallasz-e! Figyeld meg, milyen hatással van a beszélgetésre, amikor valaki ÉN-üzenetet használ, és hogyan hat, amikor valaki Te-üzenetet mond!

2) Figyeld Magad! Mikor használsz TE-üzeneteket, és mikor ÉN-üzeneteket?
Ha dühösnek, feszültnek érzed Magad, akkor TE-üzeneteke használsz inkább, vagy indulatosan is képes vagy ÉN-üzeneteket mondani? Ha nem vagy igazán feszült, akkor általában ÉN-üzeneteket használsz, vagy ilyenkor is rajtakapod Magad, hogy TE-üzenetben fogalmazol? Figyeld meg, hogyan hatnak Rád saját TE- és ÉN-nyelvű üzeneteid! 

3) Gondold át és írd le, hogy a környezetedtől, a szüleidtől, az iskolában milyen TE-nyelvű mondatokat hallottál, amelyek még most is a füledben csengenek! (Mindig csak a magad feje után mész!” “Hogyan bírsz ennyit kérdezni?” “Hogyan lehetsz ennyire kényes, érzékeny?”) Hogyan befolyásolják ezek jelenleg az életedet és a viselkedésedet? 

***

HA VAN GONDOLATOD AZ OLVASOTTAKKAL KAPCSOLATBAN, OSZD MEG BÁTRAN!  

Inspiráló gondolatok János atyával

A kíváncsiság építhet és rombolhat

A kíváncsiság nyitottság. A kíváncsi embert sokminden érdekli. Jobb kíváncsinak lenni, mint közömbösnek, viszont kevesebb kíváncsinak lenni, mint elkötelezettnek lenni. Úgy tűnik, a kíváncsi ember jobban ráér, mint a többi. Érzi, hogy valamit még lehetne csinálni, de azon a ponton van, hogy nem tud dönteni, merje, vagy ne merje az új dolgot felvállalni. A kíváncsi ember lehet áldás a környezetének, de lehet nagy teher is. Ha nem kezdünk vele valamit, akkor inkább teher lesz.
Beleüti az orrát olyanba, amihez nincs köze. Továbbvisz híreket, amellyel kárt okoz. Bárcsak minden kíváncsi ember összetalálkozna olyannal, aki a bennük szunnyadó energiát jó célokra irányítaná. Aki elkötelezetten él, annak nincs ideje kíváncsiskodni, mert nem foglalkozik olyannal, ami nem tartozik rá. Van annyi hite, hogy csak azokra figyel, akiknek használ.

Sánta János atya

A kíváncsiság szolgálhat jó ügyet, de kárt is okozhat az emberi kapcsolatokban. Ugyanígy a szavaink és a tetteink is építhetik, valamint rombolhatják a lelkünk egészségét, a hitünket. Gyakorold, hogyan legyen szép a beszéded, és hogyan éld meg a szolgáló szeretetet. Ehhez nyújt nem kis segítséget az ÚJ KEZDET ONLINE SZEMINÁRIUM, melyre szeptember 4, szerdáig kedvezményesen jelentkezhetsz itt »

Ha már jelentkeztél, köszönjük!

Élethelyzetek – sorozat

Édesanyám haldoklik

Egyszerű hétköznap volt. A gyerekek busszal érkeztek az iskolába. A megszokott izgatott lármázással üdvözölték egymást. Belepillantottam az óravázlataimba, és úgy éreztem, remekül felkészültem mai napra. Tudtam, jó nap lesz, és sok mindent el tudok majd végezni. Elfoglaltuk a helyünket az asztalnál, és belefogtunk egy kellemes olvasásórába. Az első napirendi pontom az volt, hogy ellenőrzöm a munkafüzeteket, megnézem, mindenki megcsinálta-e a adott házi feladatot.
Amikor Troyhoz értem, láttam, hogy lehajtja a fejét; el akarta takarni előlem félig üres füzetét. Megpróbált elbújni előlem, a jobb oldalamra ült. Természetesen megnéztem hiányos munkáját, és közöltem vele:
– Troy, ez nincs befejezve.
Életemben nem láttam még gyereket ilyen könyörgő tekintettel nézni, amikor azt mondta:
– Nem tudtam befejezni tegnap este, mert édesanyám haldoklik.
Az ezután következő sírógörcs az egész osztályt megdöbbentette. Most már nagyon boldog voltam, hogy mellettem ült. Megöleltem, és a fejét a szívemre szorítottam. Semmi kétség nem fért hozzá, hogy Troy rettenetesen bánkódott, annyira bánkódott, hogy féltem, kis szíve megszakad. Zokogása visszhangzott a teremben, és patakzottak a könnyei. A gyerekek könnybe lábadt szemekkel, néma csendben ültek. Csupán Troy zokogása törte meg az óra dermedt csendjét. Az egyik gyerek zsebkendőért futott, miközben én még szorosabban a szívemhez öleltem apró testét. Éreztem, hogy drága könnyei eláztatják a blúzomat. Az én kétségbeesett könnyeim a fejére záporoztak.
Felmerült bennem a kérdés: Mit tehetek egy gyerekért, aki elveszíti az anyját? Csak egyetlen válasz jutott eszembe: Szeretni kell őt, éreztetni vele, hogy fontos, vele kell sírni. Úgy tűnt, mintha fiatal élete összes mélysége felszínre tört volna, és én aligha tudtam rajta segíteni. Visszanyelve könnyeimet az osztályhoz fordultam.
– Mondjunk egy imát Troyért és az édesanyjáért!
Ennél buzgóbb ima soha sem szállt az ég felé. Kis idő múltán Troy felnézett rám, és azt mondta:
– Azt hiszem, most már minden rendben lesz.
Szívéről legördült a teher. Aznap délután Troy anyja meghalt.

A temetésen, a ravatalozóban Troy elém szaladt, hogy üdvözöljön. Úgy tűnt, mintha várt volna rám, mintha tudta volna, hogy jövök. A karjaimba omlott, és egy darabig ott maradt. Mintha erőt és bátorságot merített volna, mielőtt odakísér a koporsóhoz. Képes volt az anyja szemébe nézni, szembesülni a halállal, bár talán sohasem fogja megérteni annak misztériumát.
Aznap este, amikor lefeküdtem, hálát adtam Istennek, amiért rávezetett, hogy félretegyem az óravázlatomat és a szívembe zárjam egy gyerek megtört szívét.
Carleen Brennan nővér

GONDOLAT:
Nagy kegyelem, hogy egy adott (drámai) helyzetben megtaláljuk a megfelelő szavakat és a szeretet tetteit! Nem könnyű helyesen szólni, cselekedni, de lehet gyakorolni, hogy amikor olyan helyzetbe kerülünk, felfedezzük, mit kér tőlünk az Isten! Ebben nyújt rendkívül nagy segítséget az ÚJ KEZDET ONLINE SZEMINÁRIUM, melyre szeptember 4-ig kedvezményesen itt jelentkezhetsz »

***
Ha van saját tapasztalatod, véleményed e történettel kapcsolatban, írd le bátran itt a hozzászólásnál!