Barbara története 5 évvel ezelőtt kezdődött. Nyaralás során egy nem odavaló dolgot érzett a mellében, amivel akkor még nem foglalkozott. Pár hónappal később újra érezte, így elment orvoshoz. A vizsgálatok rosszindulatú daganatot mutattak ki. Ez a trauma hidegvízként érte az akkor 28 éves Barbarát. Az eredmény kézhezvételét követő egy-két nap igen megterhelő volt számára. Sokat sírt, majd rájött, hogy ez nem segít rajta. Elkezdett utána nézni az interneten, mi várhat rá. Elhatározta, elindul azon az úton, amely a gyógyulásához vezethet. Onkológusától megtudta, hogy kemoterápiát fog kap, amelytől elveszíti átmenetileg a haját. Műtétre és sugárkezelésre is szüksége lesz. Mindez egy évet fog felölelni.
Barbara biztos volt benne, hogy a betegségét nem fogja tudni a négy fal között megélni. Mindig is szeretett emberek között tartózkodni, a társaság középpontja lenni. A betegségével is így akart tenni: kiadni magából.
Az interneten nagyon sok sikertörténetet olvasott a rákkal kapcsolatban, de olyat nem talált, amely leírta volna, hogy milyen érzésekre számíthat a kezelések során. Ezért belekezdett a blogírásba, ami kiváló terápiának minősült nála. Már akkor azt javasolta a sorstársainak, hogy azt tegyék, ami nekik jó. Barbara is ezt tette.
A betegsége változtatott a felfogásán. Az „éljünk a mának” értelmet nyert nála. Sose tudhatjuk, holnap mi fog velünk történni. A betegség megerősítette abban, hogy sokat tud tenni önmagáért. A kezelések fontosak, de neki is jelen kell lennie ebben a folyamatban, mert akkor fog igazán jól sikerülni. Ott volt a gyógyulás során fejben, és arra koncentrált, hogy meg kell gyógyulnia.
Betegsége kezdetekor már ki volt tűzve a következő nyárra az esküvőjük, ami időben a kezelési folyamat közepére esett. Ez jelentette számára a kapaszkodót és segítette a pozitív gondolkodását. Folyamatosan kapta szeretteitől a bátorítást, a támogatást.
Nem kezelte tabuként a betegségét. Már az első pillanatban elmondta a családjának, a barátainak a baját, akik tudták, hogy bármikor kérdezhetnek is tőle ezzel kapcsolatban. Nem hordott parókát, vállalta a kopaszságát. Végig tudott dolgozni is, leszámítva kisebb időszakokat.
Azt tapasztalta, hogy a daganatos betegséggel kapcsolatban is titkolózás van a társadalomban. Tudott olyan sorstársáról, aki még a szüleinek se merte elmondani, hogy beteg. Pedig, jó, ha tud róla valaki, aki így támogathatja a beteget. Sokat segít a pszichológus is, ami szerinte a lélek számára egy igen jó terápia.
Barbara szerin jelentősége van még a humornak is, mely olyan gyógymód, mint az orvosi kezelés. Mivel nem csinált a betegségéből tabut, sok vicces helyzet alakult ki, melyeken szeretteivel jókat tudtak nevetni. Nem kinevetni, hanem nevetni.
Például:
Már kopaszként egy májusi estén kint ültek a házuk teraszán. Egy cserebogár repült el mellette, amitől Barbara nagyon fél. Jelezte a férjének, hogy menjenek be a lakásba a bogár miatt. Erre a férje: „Miért félsz? Mégis mibe ragadna bele a cserebogár?” Ezen jót nevettek.
Barbara maga is szerette megnevettetni a környezetét azzal, ami vele megtörtént. Az egyik kezelés során nem érezte magát jól a kórházi ágyon fekve. Igen erős hányingert érzett, de nem akarta a vesetálat használni, így kivánszorgott az infúziós állvánnyal együtt a mosdóba. Annyira megörült annak, hogy időben kiért és könnyíthetett végre magán, hogy megfeledkezett a száját eltakaró maszkról és abba hányt. Barbara maga is nevetett a történteken.
Barbara ezt tanácsolja:
Érdemes a daganatos betegtől megkérdezni, hogy jobban érezné-e magát attól, ha beszélhetne nyíltan a betegségről. Aki harcol, az mindenképp mondja el a szeretteinek, mi számára a jó, mire van szüksége. Ha azt igényli, ne legyen körülötte senki, azt is merje elmondani. Lelkileg rendben legyen, ez a legfontosabb. Ha mindenki nyíltan beszél – a beteg is és a körülött lévők is -, az nagyon építő lelkileg.
Barbara daganata hormonalapú volt, ezért olyan kezelést kapott és kap a mai napig, ami mesterséges menopauzát idéz elő nála. Fiatal kora miatt aktuálissá vált nála a gyermekvállalás témája, de orvosaitól mindig azt a választ kapta: majd, ha letelik a hormonkezelés. Barbara belegondolt, hogy ha kb. 5 évig kezelik, majd valamennyi idő után helyreáll a hormonműködése, már legalább 34 éves lesz. Ha akkor kezd el gyermeket vállalni, kicsi esélye marad, hiszen manapság egyre nehezebb a nőknek teherbe esniük. Igaz, hogy Barbara eredményei a műtét után bíztatóak voltak, de azt az orvosai nem tudták garantálni, hogy ha átmenetileg felhagynak a hormonkezeléssel a babaprojekt miatt, nem fog-e kiújulni a daganat. Több orvos véleményét is kikérte, mert azt szerette volna tőlük hallani, amit ő akart, de nem járt eredménnyel. Egy professzor még arra is felhívta a figyelmét, ha sikerülne teherbe esnie és a terhesség alatt újulni ki a daganat, akkor vagy Barbara, vagy a baba életét tudnák csak megmenteni. Mindkettőt sajnos nem. Ő ezt a döntést soha se akarja meghozni, így lemondotta férjével a babaprojektről. Azt tervezték, vesznek kárpótlásképp egy lakókocsit, amivel bejárják Európát. Teljesen beleélték magukat az utazásba, sikerült Barbarának megfeledkeznie a “gyerek-témáról”.
Idővel mégis érezte, hogy ez se neki, se a férjének nem kielégítő. Belevetette magát az örökbefogadás témájának böngészésébe az internete és a férje elé állt azzal a céllal, hogy érveljen az örökbefogadás mellett, amit korábban teljesen elvetettek. Amikor szóbahozta a témát, nagy meglepetésére a férje is azonnal beleegyezett, mivel már ő is ezt fontolgatta magában. Beadták a papírokat, és a döntésüket követő fél év után kapták a telefonhívást, hogy vár rájuk egy másfél éves kislány. Barbaráék életük legjobb döntésének tartják kislányukat.
Azzal bíztat mindenkit Barbara, hogy ha egy betegség, vagy más trauma miatt másképp alakul az életünk, ne féljünk új kapukat kinyitni, mérlegelni minden lehetőséget.
Betegsége pozitív hozadékának tartja még, hogy el tudta engedni a vérszerinti gyermek gondolatát.
Egyúttal nagyon hangsúlyozza, hogy fontos az egészségügyi szűréseken részt venni. Ne húzzuk ezekkel kapcsolatban az időd. A halogatóknak azt szokta mondani, hogy abba még senki se halt bele, hogy elment szűrővizsgálatra, de annak halogatásába már igen. Ennek a mondatnak óriási jelentőséget tulajdonít. Saját magunkért saját magunk felelünk. Ne kérdés legyen, hogy elmenjek-e szűrővizsgálatra vagy sem. Legyen mindig tervbe, beírva a naptárba.
Barbarától a betegsége során többen megkérdezték, hogy tud ennyire pozitív lenni? Neki ez belülről jön, így nőtt fel. Igaz, nem tud jól főzni, nem vezeti professzionálisan a háztartást, de mindenben meglátja a pozitívat. Tisztában van vele, hogy aki nem ilyen beállítottságú, nem jön ez zsigerből, annak nehéz így gondolkodnia.
Mit javasol azoknak a daganattal küzdő embereknek Barbara, akik nem ilyen beállítottságúak?
– Találják meg azt a segítséget, ami a lelküknek eleget tesz. Akár könyvek olvasásával a témával kapcsolatban. A sikersztorik pozitívan hatnak a lélekre.
– Több orvos véleményét is kérjék ki. A legfontosabb: ne engedjük, hogy a reménytelenség beegye magát a lelkünkbe! Természetesen nem lehet azt mondani, hogy minden fejben dől el! Sajnos egyes eseteknél már olyan nagyfokúan előrehaladott stádiumban szenved a beteg, hogy onnan már nincs gyógyulás. De abban az esetben sem mindegy, hogy a hátralévő idő minden pillanatát jól élje meg a páciens! Ezért kell megtalálni mindenkinek, mi a jó számára. Ehhez önismeret szükséges. A betegség amúgy is ad erre lehetőséget. Barbara maga se gondolta volna, hogy mennyire lesz képes megküzdeni a betegségével.
ÚTRAVALÓ:
Mindenki találja meg azt a kapaszkodót – amit neki az esküvője jelentett -, ami előre viszi. Nagyon nem mindegy, miként állunk a minket ért traumához. Merjünk segítséget kérni, és a célt szem előtt tartani.