Orsolya tragikus balesete
Orsolya eddigi életének legnagyobb tanulsága, hogy az emberi életet soha nem a körülmények teszik kibírhatatlanná, elviselhetetlenné, hanem az, ha nem tudjuk, miért éljünk.
Nem gondolta volna, hogy egyszer, egész fiatalon, a saját bőrén kell megtapasztalnia ennek a gondolatnak az igazságát. Kislány korában mindig arra bátorították a szülei, hogy nyugodtan tegyen fel kérdéseket, amik foglalkoztatják. Idővel ezek a kérdésre egyre fontosabbak, egyre súlyosabb témákat feszegettek. Majd élete legsúlyosabb kérdését kellett feltennie magának: Hogyan lehet egy nehéz helyzetből építkezni? Hogyan lehet egy traumából várat építeni?
6 évvel ezelőtt a szokásos köreit futotta a Margitszigeten. Egy futóversenyre készült, amin a 10 km-es rekordját szerette volna megdönteni. Akkor még nem tudta, hogy soha nem fog elmenni arra a versenyre. A szigetről hazafelé menet egy figyelmetlen autós elütötte a zebrán. Orsolya az autó szélvédőjére zuhant, onnan a földre esett. Az ütközésben eltört az egyik nyaki gerinccsigolyája és a gerincvelője olyan súlyosan megsérült, hogy azonnal lebénult, még lélegezni se tudott. A kórházban megoperálták, de nem sok jóval kecsegtették szüleit: valószínűleg nem éli túl. Ha mégis, akkor egész életében lélegeztetőgéphez lesz kötve. Szerencsére tud önállóan lélegezni, de tolószékes életet él.
Orsolyának évekbe telt, mire rájött, hogy a valódi munka számára nem ért véget ott, hogy kijött a kórházból. Az igazi feladata – a trauma feldolgozása – még ezután kezdődik.
Számára annyira elviselhetetlen, elfogadhatatlan volt az egész helyzet, hogy muszáj volt kiutat találnia. Természetesen először kétségbeesetten kapaszkodott a múltjába. A régi futócipőit viselte azzal a szándékkal, hogy így könnyebben visszatalálhat a futópályára. Magában ismételgette a munkahelyi számítógépének a jelszavát, mert abba reménykedett, hogy hamarosan újra szüksége lesz rá. Idővel kezdett rájönni, hogy ez a hozzáállás nem célravezető. A múltba kapaszkodni nem túl kifizetődő. Így muszáj volt más fogódzót keresnie. Ült a szobájában bámulva a szemközti fehér falat, és az egyetlen dolog, amit fel tudott venni az élete biztos pontjainak a listájára, az önmaga. Érezte, hogy bővítenie kell ezt a listát, ha szeretne túlélni, értelmes életet élni. Ekkor találkozott a reziliencia, a pszichológiai rugalmasság fogalmával.
Orsolya meggyőződése, hogy minden helyzet valamilyen tanulsággal szolgál, így belevetette magát annak kutatásába. Vajon az egész életét megváltozató balesete mit tanít neki? Akkor még észre sem vette, hogy a múltba való kapaszkodását felváltotta nála a jövőben való kapaszkodás. Még nem tudta, hogy ahhoz, hogy bármilyen jövőről lehessen beszélni, először fel kell dolgozni a múltat, és egy nyugvó pontra kell rálelni, békés állapotba kell kerülni a történtekkel kapcsolatban. Nem gondolta, hogy a rezilienciát, az alkalmazkodó képességet is túlzásba lehet vinni, mint a munkát, vagy az edzést. Ezért csak csodálkozott, amiért „izomlázat” érzett a lelkében. Egy ismerőse azt mondta neki, hogy még nem látott nálánál reziliensebb embert. Ezen Orsolya akkor könnyekig meghatódott, de érezte, hogy valami nem stimmel. A probléma az, hogy valójában a rezilienciája egy teljesítménykényszer nála, nem pedig valódi alkalmazkodó képesség.
Az intenzív ápolási időszaka alatt mind az orvosoktól, mind az ápolóktól azt hallotta, hogy mennyire erős. Valószínűleg ez mentette meg őt és hozta ki a kórházból. A kórházat és a lélegeztetőgépet maga mögött tudta hagyni, de az „erős vagy” gondolat mantraként ma is elkíséri. Átvették a családtagjai, a barátai, az ismerősei. Végül ez az üzenet egy rózsaszín „super woman” feliratú pulóverben tárgyiasult meg, amit a barátaitól kapott. Először viccesnek találta, de azután rájött, hogy amíg a pulóvert le tudja venni magáról, addig a kényszerű szuperhős szerep rajta maradt és egy láthatatlan elvárás lett belőle. Orsolya tudja, hogy mindenki csak bátorítani akarta azzal, hogy erősnek titulálták. Az élet megmutatta, hogy a legjobb szándékkal kimondott üzenetet is mennyire könnyű félreérteni. Észrevétlenül egyre több elvárást támasztott magával szemben. Azt érezte, ha nem tud könnyedén megküzdeni az élete viharaival, ha nem tud alkalmazkodni az új élethez, a bénuláshoz, a kerekesszékhez, a kiszolgáltatottsághoz, akkor vele van a probléma. Úgy gondolta még a kórházban, hogy szerettei miatt nem teheti meg, hogy gyengének, reményvesztettnek mutassa magát. Ezért elhatározta, hogy megmutatja, van kiút ebből a szerencsétlen helyzetből.
Keserves tapasztalatok útján jött rá, hogy a szuperhős narratíva valójában sokkal többet árt, mint használ.
Felismerte, hogy ártalmas, ha nem adja meg magának a szükséges időt veszteségei feldolgozásának és hogy megtanuljon együtt élni ezzel a speciális új helyzettel. Orsolya beismeri, hogy évekkel a balesete után, még sokszor ma is abban bízva fekszik le, hogy másnap felébredve kiderül, mindez egy rossz álom volt csupán.
A reziliencia azt is jelentheti, hogy a nehézség után képesek vagyunk visszaállni az eredeti állapotunkba. De bizonyos élethelyzeteknél, mint Orsolyáé is, ez nem lehetséges. Az ő történetében már semmi nem lesz olyan, mint azelőtt.
Akkor milyen lesz?
Három dologra volt szüksége, hogy választ találjon a kérdésre.
- Meg kellett értenie, hogy egy trauma feldolgozása nem azt jelenti, hogy minden múltbéli dolgot elfelejtünk, elmenekülünk. A trauma feldolgozása emlékezéssel kezdődik. Szembenézek önmagammal, az érzéseimmel.
- Rájött, senki se egy gondolkodó ember, aki olykor érez, hanem mindannyian érző emberek vagyunk, akik időnként gondolkodnak. Természetesen léteznek érzéseink, melyek nem a gyengeségeink jelei, hanem azé, hogy emberek vagyunk.
- Megértette, hogy a baleset utáni élet egy új élet. Rajta múlik, lesz-e folytonosság az előtte és az utána között.
Az elmúlt 6 évben Orsolya 3 szakaszon ment keresztül ahhoz, hogy választ találjon arra a kérdésre, miért él?
Az első szakaszban azt a kérdést ismételgette, miért maradt életben. Miért nem ütötte el normálisan az autó és akkor mindenkinek könnyebb lenne az élete. Folyamatosan alkudozott önmagával, mennyi idő kell a felépülésére. Azt kívánta, bárcsak lerövidülne a gyógyulási szakasz és mehetne vissza a futópályára. Idővel rájött, hogy rossz kérdéseket tett fel magának. A futóverseny nem vész el, csak átalakul.
Ezzel a gondolattal vette kezdetét a második szakasz. Itt már nem az volt a kérdés, miért él, hanem az, ha már itt ez a helyzet, akkor mit tud vele kezdeni? Számára ez a valódi reziliencia. Képes nézőpontot váltani, másképp rátekinteni egy helyzetre. Mi lesz az a tevékenység, az az élethelyzet, amiért megéri neki végigmenni a trauma feldolgozásának nehéz folyamatán?
Furcsán hangozhat, de ma már úgy vélekedik, nem véletlenül kapta ezt a helyzetet rengeteg olyan lehetőséggel, amelyekről álmodni se mert volna. Ebben a második szakaszban ráléphetett egy olyan útra, ami ugyan tele van alattomos emelkedőkkel, de tudja róla, hogy odavisz, ahová menni szeretne. Az új útján az első kilométereket lendületből megtette. Majd érezte, hogy túlöltözött az úthoz. A múltja, a baleset előtti életének egyes részei vastag, fojtogató pulóverekként és iszonyatosan nehéz hátizsákként rátapadtak. Először nem akarta elengedni őket, hátha jók lesznek valamire. Később érezte, hogy nem bír velük továbblépni. Elérkezett a múlt felszámolásának ideje. A futóversenyeken, céges bulikon készült fotókat archiválta. Régi ruhái egy részét elajándékozta. Megpróbált helyet készíteni az új életének. Ha mindez egy Disney mese lenne, akkor azt mondhatná, hogy az elajándékozott ruhák helyén kialakult valami új, valami csodálatos. Egy új világ, melyben megtanulta a leckét és élete párja is megérkezett. Sajnos ez nem mese. Nem ment ennyire könnyen Orsolyának. Még valamit hiányolt, amire nem volt felkészülve.
Így érkezett el a harmadik szakaszhoz.
Sokan megkérdezik tőle, hogyan csinálja mindezt, hogyan élte túl a traumát. Erre a kérdésre nehezen tud válaszolni. Azt gondolta, mindenki valami univerzális megoldást, X lépéses akciótervet vár tőle. Erről nincs szó. Nincs univerzális recept, ami mindenkinek jó lenne. Ellenben vannak új lehetőségek, amelyek igenis léteznek.
Mindannyiunk számára megvalósítható, hogy minden egyes pillanatban, helyzetben eldönthetjük, mit kezdünk vele.
Sokáig azt gondolta, hogy megspórolhatja a veszteségekkel való szembenézés szakaszát. Kiváló szakemberek rávilágították, hogy a veszteségekkel való szembesülés nélkül nem tud a traumából várat építeni. Ehhez végig kell mennie az elképesztően sötét, félelmetes alagúton, ahol a legmélyebb rettegései, a kiszolgáltatottsága, a fájdalma lakik. A jó hír, hogy az alagút végén ott a fény, az építő anyagok az új élethez.
Igen ám, de hogyan lehet elköteleződni az új élet mellett?
Orsolya elkezdett építgetni, hitte, hogy egyszer majd lesz belőle valami. A kórház elhagyása után egy „váróterembe ült be”, és tán még a mai napig is arra vár, hogy elkezdje élni az új életét. Amikor eljött az idő, hogy beleálljon a jelenlegi életébe, akkor megtorpant. Félt, nem találta a helyét. Megkérdezte önmagától: ha mások mellett el tudja magát kötelezni, önmaga mellett miért nem tud?
ÚTRAVALÓ:
Fel kellett tennie magának a kérdést, mi az az életmód, amit szeretne, amivel meg tud békélni? Rájött, hogy csak picit kell elfordítani a fejét, hogy észrevegye, eddig rossz helyen kereste a válaszokat. A megoldás nem körülötte, nem a múltban és nem is a jövőben van, hanem a jelenében, az itt és most-ban. Ha megkérdezik, hogyan lehet traumából várat építeni, most már van válasza: könnyedén, szabadon, önmagából.