Sok ember úgy él, hogy közben állandóan javítgatja önmagát. Másképp szeretne kinézni, bátrabban szeretne beszélni, türelmesebb, sikeresebb vagy szerethetőbb szeretne lenni. Önmagában ezzel nincs baj. A fejlődés természetes része az életnek. A gond ott kezdődik, amikor azt érezzük, hogy csak egy jobb változatunk érdemel szeretetet.

Ilyenkor az ember folyton figyeli magát. Vajon elég érdekes voltam? Jól mondtam? Nem beszéltem túl sokat? Mit gondolhatnak rólam? Egy egyszerű találkozás után is órákig visszajátssza magában a beszélgetést. Közben lassan elfárad.

Edith Eva Eger sokat foglalkozik azzal, milyen pusztító tud lenni, amikor önmagunk ellen fordulunk. Egy idő után már nincs szükség külső bírálóra. Mi magunk folytatjuk azt, amit mások valamikor elkezdtek. Megszégyenítjük, összehasonlítjuk és büntetjük magunkat. Ennek a hangja sokszor egészen hétköznapi.
„Ezt is elrontottad.” „Miért nem tudsz olyan lenni, mint mások?” „Ennyi idősen már többre kellett volna jutnod.” „Ha igazán ismernének, nem szeretnének.”
Az ilyen mondatok idővel annyira megszokottá válhatnak, hogy észre sem vesszük őket.

Képzelj el egy nőt, aki egész életében sokat adott mások véleményére. Gyerekkorában gyakran hasonlították a testvéréhez. A testvére könnyebben tanult, bátrabban szerepelt, hamarabb kötött barátságokat. A nő felnőttként is úgy érzi, hogy mindig valaki mögött kullog.
Jó munkája van, vannak barátai, a családja szereti. Mégis alig tud örülni annak, amit elért. Ha valaki megdicséri, rögtön hozzáteszi, hogy azért ez nem nagy dolog. Ha hibázik, napokig emészti magát. A gyerekkori összehasonlítás már rég véget ért. Belül azonban tovább folytatja.

Az önelutasítás gyakran abból a hitből fakad, hogy bizonyos részeink vállalhatatlanok. Szégyelljük a testünket, a természetünket, az érzékenységünket vagy a bizonytalanságunkat. Van, aki a múltja miatt érzi magát kevesebbnek. Más azt hiszi, túl lassú, túl halk vagy éppen túl sok. Ilyenkor elkezdünk szerepeket felvenni.

Valaki mindig vidám, mert fél, hogy a szomorúságával terhet jelentene. Más folyton erősnek mutatja magát, mert egyszer megtanulta, hogy gyengeséget nem szabad mutatni. Van, aki mindenkinek segít, mert attól fél, hogy különben nem lenne rá szükség. Ezek a szerepek egy ideig működhetnek. Kívülről akár irigylésre méltó életet is lehet mögéjük építeni. Belül viszont egyre nő a távolság aközött, akik vagyunk, és akinek mutatjuk magunkat.

Egy férfi például egész életében a megbízható ember szerepét vitte. Minden problémát megoldott, mindenkit hazavitt, ha kellett, kölcsönadott, segített költözni, ügyet intézett. Soha nem mondta, hogy fáradt. Egy idő után már azt sem tudta, mire lenne szüksége. Amikor egyszer ő került nehéz helyzetbe, nem tudott segítséget kérni. Szégyellte, hogy most nem ő az erős. Úgy érezte, ha mások meglátják a bizonytalanságát, elveszít valamit az értékéből.

Az önelfogadás éppen ilyen helyzetekben válik fontossá.

Nem arról szól, hogy mindent rendben lévőnek nyilvánítunk magunkban. Nem kell szeretnünk minden szokásunkat. A hibáinkon is érdemes dolgozni. Bizonyos viselkedésünkön változtatnunk kell. Az önelfogadás azt jelenti, hogy közben nem tesszük kérdésessé a saját értékünket.
Lehet valaki türelmetlen, és dolgozhat ezen anélkül, hogy rossz embernek tartaná magát. Hibázhat egy kapcsolatban, és kérhet bocsánatot anélkül, hogy évekre elítélné önmagát. Lehet elégedetlen valamivel az életében, és közben elfogadhatja azt az embert, aki ma. Ez sokkal nehezebb, mint elsőre hangzik.

A legtöbben ugyanis azt hisszük, hogy a kemény önkritika majd jobbá tesz bennünket. Ha eléggé szigorúak vagyunk magunkhoz, talán nem hibázunk újra. Ha folyamatosan elégedetlenek maradunk, talán végre elérjük azt a szintet, ahol már szerethetjük magunkat. Ez a pont rendszerint egyre távolabb kerül. Mindig akad valami, ami még nincs rendben.

Az önelfogadás egyik első lépése lehet megfigyelni, hogyan beszélünk magunkkal. Mondanád ugyanezt egy barátodnak is?

Ha egy ismerősöd elveszítené az állását, azt mondanád neki, hogy semmirekellő? Ha egy barátod rosszul döntene, azt mondanád, hogy tönkretette az egész életét? Ha valaki sírna előtted, megszidnád, hogy gyenge?
Magunkkal sokszor jóval kegyetlenebbek vagyunk.

Edith Eger munkásságában fontos gondolat, hogy a gyógyuláshoz önmagunkkal is más kapcsolatot kell kialakítanunk. Nem tudunk folyamatos belső támadás alatt nyugodtan fejlődni. A változáshoz biztonság is kell.

Keresztényként itt különösen mély kérdéshez érkezünk. Hogyan néz ránk Isten?
Sokan tudjuk a helyes választ: szeretettel. Mégis nehéz ezt magunkra vonatkoztatni. Könnyebb elhinni, hogy Isten szereti az embereket, mint azt, hogy engem is ismer, és így is szeret. Talán azért, mert mi feltételekhez kötjük saját elfogadásunkat. Majd akkor leszek rendben, ha rendezem ezt a kapcsolatot. Majd akkor, ha lefogyok. Ha sikeresebb leszek. Ha végre nem félek. Ha többet imádkozom. Ha nem követem el újra ugyanazt a hibát. Isten szeretete nem ezen a listán múlik. Ő már most ismeri azt, amit mi szégyellünk.

Ismeri a jó tulajdonságainkat és azokat a részeinket is, amelyekkel nehéz együtt élnünk. Látja a törekvéseinket, a kudarcainkat, a félbehagyott próbálkozásainkat. Nem egy idealizált változatunkhoz kapcsolódik. Ez nem felmentés a felelősség alól. Éppen ellenkezőleg: Isten szeretetében könnyebb őszintén szembenézni azzal is, amin változtatnunk kell. Már nem az életünk értéke forog kockán minden hibánál. Lehet bocsánatot kérni. Lehet tanulni. Lehet újrakezdeni.

Az önelfogadás ezért közel áll az alázathoz. Az alázatos ember nem gondolja magát tökéletesnek. Pontosan tudja, miben gyenge. Azt is tudja, hogy ezekkel együtt értékes.

Talán most is van benned valami, amit nehezen fogadsz el. Lehet egy testi változás. Egy tulajdonság. Egy régi döntés. Egy kudarc. Az is lehet, hogy egyszerűen nem olyan lett az életed, amilyennek fiatalon elképzelted. Érdemes néha leülni ezzel Isten elé. Nem kell rögtön megoldani. Elég lehet kimondani: Uram, ezt nagyon nehéz elfogadnom magamban. A következő mondat talán még fontosabb: segíts úgy néznem magamra, ahogyan te nézel rám. Ebből lassan másfajta élet születhet. Kevesebb bizonyítás. Kevesebb hasonlítgatás. Több őszinteség. Több türelem önmagunkkal.

A gyógyulás egyik jele talán éppen az, amikor már nem kell folyton menekülnöd attól az embertől, aki vagy. Lehetnek hibáid, és közben szerethető maradsz. Lehet még dolgod önmagaddal, és közben már most is van helyed Isten szeretetében.

 

Sokan úgy nőttünk fel, hogy bizonyos érzéseket egyszerűen nem volt szabad kimutatni. A sírásra azt mondták, hogy ne pityeregj. A félelemre azt, hogy nincs mitől tartani. A haragra azt, hogy viselkedj rendesen. Egy idő után megtanultuk, melyik érzést szabad megmutatni, és melyiket jobb gyorsan elrejteni.

Felnőttként már egész ügyesen tudjuk ezt csinálni. Dolgozunk, intézkedünk, segítünk másoknak, viccelődünk, közben valami mégis feszít belül. Gyakran azt hisszük, akkor vagyunk erősek, ha nem engedjük közel magunkhoz azt, ami fáj.

Edith Eva Eger sokat ír arról, milyen ára van annak, ha az ember hosszú időn át menekül az érzései elől. A fájdalmat félre lehet tolni egy időre. El lehet temetni munkába, állandó elfoglaltságba, teljesítménybe vagy mások gondjainak intézésébe. Attól még nem szűnik meg létezni.

Az elfojtott érzés aztán gyakran más ajtón tér vissza. Megjelenhet ingerlékenységben. Álmatlan éjszakákban. Szorító gyomorban. Megmagyarázhatatlan fáradtságban. Néha abban, hogy egy jelentéktelen helyzetben hirtelen sokkal erősebben reagálunk, mint szeretnénk.

Képzelj el egy asszonyt, aki hosszú hónapokon át ápolta beteg édesanyját. Közben dolgozott, bevásárolt, ügyeket intézett, és tartotta magát a család előtt. Az édesanyja halála után néhány nappal már arról beszélt, hogy össze kell szednie magát, hiszen az élet megy tovább. Mindenki csodálta, milyen erős.
Néhány hónappal később egy teljesen hétköznapi helyzetben sírni kezdett. A boltban meglátta azt a teát, amelyet mindig az édesanyjának vásárolt. Nem tudta abbahagyni a sírást. Ott tört elő mindaz, aminek addig nem engedett helyet.

Az érzések nem ismerik a naptárt. Nem mindig akkor jelentkeznek, amikor szerintünk illene. Sokszor akkor törnek felszínre, amikor végre van egy kis rés a védekezésünkön.

A félelemmel is hasonló a helyzet. Valaki évekig azt mondogatja magának, hogy nincs semmi baja. Rendben van a munkája, egészségesek a gyerekei, nincs oka panaszkodni. Közben minden este végiggondolja, mi minden történhet rosszul másnap. Az ilyen ember gyakran szégyelli a félelmét. Úgy érzi, hálátlan vagy gyenge, amiért aggódik. Megpróbálja észérvekkel elhallgattatni magát. A félelem ettől ritkán múlik el.

Sokszor már az is változtat valamit, ha végre nevén nevezzük, amit érzünk. Félek. Szomorú vagyok. Dühös vagyok. Csalódtam. Irigy vagyok. Magányos vagyok.

Ezek nem szép mondatok, mégis nagyon igazak.

Edith Eger egyik fontos felismerése, hogy az érzéseinket át kell engednünk magunkon. Ez nem azt jelenti, hogy mindenben az érzéseink alapján cselekedjünk. A harag például valós érzés, de nem ad jogot arra, hogy bántsunk valakit. A félelem valódi, mégsem kell minden döntésünket rábízni.

Érezni és cselekedni két külön dolog.

Ezt sokszor nehéz megtanulni. Valaki azért fél a haragjától, mert gyerekkorában azt látta, hogy a düh mindig kiabálással és bántással jár. Felnőttként ezért inkább mindent lenyel. Mosolyog, amikor valójában sértett. Beleegyezik dolgokba, amelyekhez nincs kedve.
A felgyűlt feszültség egyszer aztán kitör valami apróság miatt. A család értetlenül áll előtte, hiszen csak arról volt szó, hogy valaki nem tette vissza a helyére a bögrét. A bögre azonban csak az utolsó csepp volt.

A düh néha azt jelzi, hogy egy határt túl sokszor átléptek. A szomorúság azt mutathatja, hogy valami fontosat elveszítettünk. A félelem arra figyelmeztethet, hogy veszélyt érzékelünk. Az irigység mögött ott lehet egy régi vágy, amelyről már lemondtunk.

Az érzés önmagában nem ellenség. Inkább jelzés. A kérdés az, mit kezdünk vele. Sokan azért menekülnek az érzéseik elől, mert attól tartanak, hogy ha egyszer beengedik őket, teljesen elárasztják majd őket. Úgy képzelik, ha elkezdenek sírni, soha nem hagyják abba. Ha közel engedik a fájdalmat, összeroppannak tőle.

A valóság gyakran más. Az érzések hullámokban jönnek és mennek. Erősek lehetnek, közben változnak is. A kimondás sokszor rendez valamit abból, ami addig csak kusza feszültségként élt bennünk.

Egy férfi évek óta haragudott a testvérére egy régi örökségi vita miatt. Minden családi találkozón ugyanaz a feszültség volt közöttük. A férfi azt mondta, már régen túl van az egészen. Közben minden alkalommal felment a vérnyomása, amikor szóba került a testvére. Egy beszélgetés során végül kimondta, mi fájt neki igazán. Nem elsősorban a pénz. Az bántotta, hogy úgy érezte, a testvére semmibe vette őt. Évek óta haragot hordozott, a háttérben pedig ott volt a megalázottság.

Amikor az ember megtalálja az érzés alatt rejtőző valódi fájdalmat, sok minden érthetőbbé válik.

Keresztény emberként különösen könnyű belecsúszni abba, hogy bizonyos érzéseket helytelennek gondolunk. Úgy érezzük, egy hívő embernek mindig békésnek, türelmesnek és reménykedőnek kell lennie. Ha dühösek, szomorúak vagy félősek vagyunk, rögtön azt hisszük, valami baj van a hitünkkel.

A Szentírás azonban tele van valódi érzésekkel. A zsoltárokban van félelem, keserűség, harag, kétségbeesés és öröm. Jézus sírt Lázár sírjánál. Szomorú volt a Getszemáni-kertben. Haragot is látunk nála, amikor az emberi keményszívűséggel találkozott. Isten előtt tehát nem kell úgy tenni, mintha mindig rendben lennénk. Az ima lehet egészen egyszerű is. Uram, most dühös vagyok. Uram, félek ettől. Uram, nagyon hiányzik valaki. Uram, irigy vagyok, és szégyellem. Isten ezekkel a mondatokkal is tud mit kezdeni. Talán éppen ott kezdődik az őszinte kapcsolat vele, amikor már nem akarjuk megszépíteni azt, ami bennünk van. Nem kell vallásosabbnak mutatnunk magunkat előtte, mint amilyenek vagyunk.

Az érzéseink elfogadása nem önsajnálat. Inkább annak belátása, hogy emberből vagyunk. Van bennünk öröm és félelem, bizalom és bizonytalanság, szeretet és harag. A lelki érettséghez az is hozzátartozik, hogy megtanuljuk elviselni saját belső világunkat.

Néha ehhez segítség kell. Egy barát, akinek el lehet mondani, mi történik bennünk. Egy lelki kísérő. Egy pszichológus. Egy csendes ima, amelyben végre nem akarunk semmit megoldani.

A következő alkalommal, amikor valami erős érzés jelenik meg benned, próbálj meg nem rögtön megszabadulni tőle. Állj meg egy pillanatra. Nevezd meg. Figyeld meg, mi váltotta ki. Kérdezd meg magadtól: mit akar ez az érzés elmondani? Lehet, hogy választ nem kapsz azonnal. Már az is sokat jelent, ha nem fordulsz el tőle.

Amit hosszú ideig elrejtettünk, annak idő kell, hogy megszólaljon. A gyógyulás sokszor ott kezdődik, ahol végre helyet adunk annak, amit eddig folyton félretoltunk.

 

 

Azt gondolhatjuk, hogy ami tíz, húsz vagy harminc éve történt, annak már nincs sok köze a mai életünkhöz, hiszen azóta rengeteg minden megváltozott. Más emberek vesznek körül bennünket, más helyen élünk, más feladataink vannak. A régi történet mégis felbukkanhat egy egészen hétköznapi pillanatban.

Valaki nem válaszol az üzenetünkre, és rögtön azt érezzük, hogy nem vagyunk fontosak. A főnökünk megjegyzést tesz a munkánkra, és egész este azon rágódunk, hogy biztosan alkalmatlannak tart. A társunk fáradt és szótlan, mi pedig máris attól félünk, hogy valami baj van a kapcsolatunkkal. Sokszor jóval nagyobb érzés jelenik meg bennünk, mint amit az adott helyzet indokolna.
Ilyenkor érdemes feltenni egy egyszerű kérdést: csak arról szól ez, ami most történt?

Edith Eva Eger sokat foglalkozik azzal, milyen erősen képes a múlt jelen maradni az ember életében. A test kiszabadulhat egy veszélyes helyzetből, az idegrendszer és az emlékezet még hosszú ideig őrizheti azt. Egy régi tapasztalat befolyásolhatja, mitől félünk, mire számítunk másoktól, és hogyan reagálunk bizonyos helyzetekben. Sokszor már észre sem vesszük ezt.

Képzelj el egy férfit, akinek az apja gyerekkorában gyakran leszólta. Bármit csinált, mindig lehetett volna jobb. Ha négyest vitt haza, azt kérdezték tőle, miért nem ötös. Ha sikerült valami, hamar szóba került a következő feladat. Felnőttként jó szakember lett belőle, mégsem tud örülni annak, amit elér. Egy apró kritika után napokig bizonyítani akar. Mások egy munkával kapcsolatos észrevételt látnak, ő közben újra azt érzi: megint kevés vagyok. A jelenlegi főnöke talán soha nem mondott ilyet neki. A régi ítélet mégis megszólal benne.

A múlt gyakran ilyen kerülőutakon tér vissza. Nem emlékképként érkezik, sokkal inkább reakcióként. Feszültségként. Gyanakvásként. Túlzott alkalmazkodásként. Visszahúzódásként. Néha haragként.

Egy nő például olyan családban nőtt fel, ahol gyakoriak voltak a veszekedések. Gyerekként megtanulta figyelni a hangokat, az arcokat, a mozdulatokat. Már abból tudta, milyen este következik, ahogyan valamelyik szülő becsukta az ajtót. Ez a képesség akkor segített neki alkalmazkodni. Évtizedekkel később békés házasságban él. A férje egy nap rosszkedvűen ér haza, mert gondja volt a munkahelyén. A nő rögtön feszültté válik. Próbálja kitalálni, mit rontott el. Kérdezgetni kezdi a férjét, majd egyre idegesebb lesz. A teste és a lelke úgy készül a veszélyre, ahogyan régen megtanulta. Pedig most másik házban van. Másik ember áll előtte. Másik történet zajlik.

Ez az egyik legfontosabb felismerés: ami régen szükséges védekezés volt, ma már korlátozhat bennünket. Gyerekként talán az alkalmazkodás segített átvészelni egy nehéz családi helyzetet. Felnőttként viszont állandóan mások igényeit figyeljük, és alig tudjuk, mi esne jól nekünk. Egy csalódás után megtanultunk távolságot tartani. Évekkel később már attól is visszahúzódunk, aki valóban szeretne közel kerülni hozzánk.

Az ember könnyen összekeveri azt, ami egykor igaz volt, azzal, ami ma igaz.

Eger gondolataiban ezért fontos szerepet kap a választás. A múlt megtanított bennünket bizonyos válaszokra, de nem kell életünk végéig ugyanazokat ismételnünk. Először azonban fel kell ismernünk őket. Ez néha egészen egyszerű helyzetben történik meg.
Valaki rendszeresen megsértődik, amikor a felnőtt gyerekei nem hívják fel. Rögtön arra gondol: már nincs rám szükségük. Talán gyerekkorában sokszor érezte magát mellőzöttnek. Most egy elmaradt telefonhívás olyan régi fájdalmat érint meg, amely jóval nagyobb az aznapi eseménynél. Ha ezt felismeri, már másképp tud reagálni. Felhívhatja a gyermekét anélkül, hogy szemrehányással kezdené a beszélgetést.
Itt kezdődik a szabadság egyik nagyon hétköznapi formája.

Nem mindig könnyű észrevenni ezeket a mintákat. Sokszor teljesen természetesnek érezzük a saját reakciónkat. Azt gondoljuk, ilyen a természetünk. „Én ilyen érzékeny vagyok.” „Én senkiben sem bízom.” „Nálam mindig mindennek rendben kell lennie.” „Én nem bírom a konfliktust.”
Érdemes néha megállni ezeknél a mondatoknál. Biztosan személyiségjegyről van szó? Elképzelhető, hogy valamikor megtanult válasz lett belőle.

A múlt hatását felismerni nem jelent folyamatos kutakodást a régi sebek között. Nem kell minden mai problémánkért a gyerekkorunkat hibáztatni. Sokkal egyszerűbb kérdéseket is feltehetünk magunknak.

Miért érintett ez most ennyire? Ismerős valahonnan ez az érzés? Volt már korábban olyan helyzet, amikor ugyanígy reagáltam? Ezek a kérdések nem vádolnak. Segítenek megérteni önmagunkat. A megértés pedig sokszor csökkenti a régi minta erejét.

Keresztényként különösen fontos lehet, hogy mindezt Isten jelenlétében tegyük. Az imában nem csak a szép, rendezett gondolatainkat vihetjük elé. Megmutathatjuk neki azt is, amit magunk sem értünk. Elmondhatjuk: Uram, nem tudom, miért félek ennyire ettől. Nem értem, miért fáj ennyire ez a mondat. Mutasd meg, mi történik bennem!

Isten ismeri azt a történetet is, amelyet mi már alig tudunk elmesélni. Ismeri a gyermeket, aki valamikor megijedt. Látja azt az embert, akit megszégyenítettek, elhagytak vagy nem vettek komolyan. A jelenlegi reakcióink mögött is látja azt, ami egykor történt velünk.

Az ő jelenlétében nem kell letagadnunk ezt a múltat. Lassan megtanulhatjuk a helyére tenni.
A múlt része marad az életünknek. Tapasztalatot, sebeket, emlékeket és néha értékes felismeréseket is hozott magával. A jelenünk azonban már több annál, ami akkor történt.
Ma más lehetőségeink vannak. Megszólalhatunk ott, ahol régen hallgatnunk kellett. Elmehetünk onnan, ahol régen maradnunk kellett. Segítséget kérhetünk. Határt húzhatunk. Közelebb engedhetünk valakit. Másképp válaszolhatunk.

Talán ugyanaz a régi félelem szólal meg holnap is. A változás ritkán történik egyik napról a másikra. A következő alkalommal viszont már felismerheted: ezt az érzést ismerem. Ez régről jön. Most megállhatok egy pillanatra, mielőtt válaszolok. Ez a néhány másodperc sokat jelenthet. Ott válik külön a tegnap és a ma.

Nem kell megtagadnod azt az embert, aki egykor voltál. Lehet együttérzésed iránta, hiszen valahogyan megpróbált boldogulni azzal, amit kapott. Közben lassan megtaníthatod magadnak, hogy ma már más lehetőségek is léteznek.

Isten sem arra hív, hogy örökké ugyanazokat a köröket járd. A múltad ismeri, a jövődet pedig még nyitva hagyta előtted. Talán éppen ez az egyik legnagyobb ajándék: felismerni, hogy ami valamikor megtörtént veled, annak nem kell minden új helyzetben újra megtörténnie benned.

A múlt időnként még kopogtatni fog. Felismerheted a hangját. Meghallgathatod, mit akar mondani. Utána eldöntheted, hogy ma is átadod-e neki a döntést. Mert ma már választhatsz mást, dönthetsz másképpen.