MIT TANULHATSZ AZ ANYAGBÓL?
» Hogyan lehet megakadályozni, hogy átadjuk a generációkon átívelő traumát, fájdalmat, veszteséget?
» 4 mód, ahogyan sajnos átadhatjuk utódainknak a traumákat. Melyek a gyógyulás lehetőségei?
» Miként lehet elengedni a múltat?
A generációkon átívelő traumának, a transzgenerációs traumának azokat a traumákat nevezzük, amelyek nem érnek véget az egyénnél. Észrevétlenül adjuk át a következő nemzedéknek. A jelenség lényege, hogy a traumát elszenvedő egyéneket követő generáció annak ellenére mutatja a traumatizáltság tüneteit, hogy saját maga közvetlenül nem volt érintett.
Most egy család kapcsolati hálóján keresztül kerül bemutatásra a transzgenerációs trauma mibenléte, hatása.
Tilda 27 éves zongoraművészként felvételt nyert egy nagyhírű szimfonikus zenekarba. Kislánya, Ella, első osztályos. Tilda egyedül él, kislányát édesanyja, Mária és Tilda nevelőapja, Károly nevelik. Tilda kislányával akkor lett várandós, amikor sikerült bejutnia a zeneművészeti egyetemre és ezzel egy nagy álma teljesült. Akkor kétségbeesett az állapota miatt és elgondolkodott az abortuszon. Édesanyja ellenezte ezt az ötletet és felajánlotta Károllyal egyetértve, hogy majd ők felnevelik a kicsit. Mária minden vizsgálatra elkísérte lányát, még a szülésen is bent volt. A baba első évében a szülőknél laktak Tildáék. A kicsi Máriáék szobájába került, ő kelt fel hozzá éjjel is. Így Tilda kivonódott ebből a kapcsolati hálóból. Egyfajta nővér, nagytestvér szerepét élte meg. Egy év elteltével vidékről felköltözött Budapestre, hogy közelebb legyen az egyetemhez. Így már csak vasárnaponként látogatott haza a lányához. Az egyetem befejezése után Tilda bekerült a szimfonikus zenekarba, ami nagy lehetőség számára. Édesanyjával nagyon boldogok. Mária szeme amúgy is mindig csillog, amikor Tilda zongorázik. Tilda nagyon élvezi a zenélést, a koncerteket, sikeresnek, magabiztosnak érzi magát.
Ám az egyik koncerten azt tapasztalta, mintha az elméje zsibbadt ürességben lenne zenélés közben. Idegessé vált, kiverte a víz és úgy érezte, mindenki őt nézi, mikor hibázik. Kinevetik majd és a zenekari vezetők rájönnek, hogy alkalmatlan a pozíciójára és megválnak tőle. Szorongott az izgalma, az izzadsága miatt. Hogy ez ne látszódjon, a karját magához szorította. Ettől a mozgása robotikussá, a játéka pedig színtelenné vált.
Szorongása miatt felkeresett egy szakembert. A terápián az alábbi mondatok hangzottak el tőle:
“Egyszerre vágyom a figyelemre és rettegek tőle.”
„Félek, hogy egy nap kiderül, hogy nem is értek ahhoz, amit csinálok, kirúgnak és földönfutóvá válok.”
„Mindig is úgy éreztem, adós vagyok és a lelkem mélyén nem vagyok szabad.”
„Nem mondta soha senki, hogy ne lennék szerethető vagy elfogadható, mégis van bennem egy mély meggyőződés, hogy nem érdemlem meg a szeretetet.
A terápián elmesélte, hogy a zongora iránti szenvedély már Máriánál elkezdődött. Nagyon szeretett hangversenyekre járni, és egy ilyen alkalommal ismerkedett meg Károllyal, amikor lánya másfél éves volt. Tilda édesapja, Mihály ekkor már szeretői viszonyt ápolt valakivel, ráadásul alkoholproblémákkal is küzdött. A gyakori veszekedések elől Mária Károlyhoz menekült.
Nézzük meg Mária múltját!
Mária kétgyermekes családba született. Édesanyja, Zsuzsa, matematikát tanított éppen azokban az iskolákban, ahol Mária is tanult. Magas elvárásokat támasztott lánya iránt. Matekból és fizikából elvárta a jeles érdemjegyet. Az utóbbi különösen nagy kihívást jelentett a kis Máriának, aki rendre azt élte meg, hogy csalódást okoz édesanyjának. Sokat is pörölt vele Zsuzsa, mihasznának, lustának titulálta. Azzal is vádolta, hogy szégyenbe hozza a kollégák előtt.
Tilda a terápián felidézte, amikor a zokogó édesanyját ő vigasztalta a nagyival történt egy-egy telefonhívás után, mert Zsuzsa kritizálta a lányát. Kislányként egyszerre félt és neheztel a mamájára.
Mária megfogadta, hogy lányától nem fog megkövetelni semmi olyat, amit tőle várt el az anyja. Sokszor még a matek házi feladatot is megcsinálta helyette, annak érdekében, hogy lánya kellőképpen kikapcsolódhasson az iskola után.
Tilda alapvető élménye édesanyjával kapcsolatban, hogy amikor a zene bármikor szóba került, az asszony szeme felcsillant a boldogságtól. Már kislányként azt érezte, hogy anyjának ezt a boldogságát meg kell őriznie, vigyáznia kell rá. Amikor Tildát felvették a zeneművészeti egyetemre, anyjával nagyon boldogok voltak. Mária felhívta Zsuzsát az örömhírrel, aki erre oly ritka pillanatok egyikeként, elismerő szavakkal illette lányát. “Megtérült a befektetett energia!”- mondta. Erre Mária hozzáfűzte Tildának: “Most rajtad a világ szeme!” Ez az a mondat, ami éveken keresztül zakatolt Tilda fejében, és ott volt vele akkor is, amikor a mindent elárasztó szorongás előjött rajta a koncerten.
Ezek a kimondott, vagy sokszor kimondatlan szavak, üzenetek úgy funkcionálnak, mintha átkok lennének. Lehet, hogy ez erős kifejezés, de a transzgenerációs trauma ennek mentén működik.
Miben rejlik a transzgenerációs hatásoknak a jelentősége?
A trauma egy váratlan, sokszerű eseményre adott reakciója az idegrendszernek, az érzelmi állapotnak. Akkor keletkezik, amikor fenyegetve érezzük magunkat, veszélyeztetve érezzük a biztonságunkat. Az értelem ilyenkor elvész. Traumát átélhetünk közvetlenül, de közvetetten is. A traumatikus emlékek tárolása érdekes módon történik. Nem úgy, ahogy egy-egy szép emléket felidézünk és elmesélünk. A traumatikus emlékezet nem így működik. Szigetszerűen, egymástól elkülönülve tárolódnak emléknyomok, melyek sokszor nem gondolatok, vagy képek, hanem testi érzetek, hirtelen emlékbevillanások. Ezért riasztó, amikor a trauma érezteti a hatását a jelenben. A múlt és a jelen ebben az esetben összekavarodik. A rémálmok, az emlékbetörések, a szorongás, a pánik, a depresszív tünetek – összességében poszttraumás tünetek – azt mutatják meg, ahogy a trauma jelen idejűvé válik a múlt elzárt kapszuláiból.
Megkülönbözetünk egyszeri, kiugró eseményeket, traumákat – nagyobb műtét, baleset -, melyeket nehéz az érintettnek feldolgoznia.
A másik fajta a hosszan tartó, ismétlődő, rendszeresen előjövő traumatikus események, melyek átalakulnak egy óriási szövetté, ami az ember én-képét, alapvető biztonságélményét, az önmagába vetett hitét és a világhoz való kapcsolatát befolyásolja. Ez az utóbbi a komplex, fejlődési trauma. Itt jön a képbe a transzgenerációs trauma, ami ezeknek a komplex fejlődési traumáknak a nemzedékről nemzedékre való átadását jelenti.
Miként képes erre a trauma?
Többféle magyarázó elmélet létezik, de mindmáig nem lehet teljes mértékben feltérképezni azt, miben rejlik az átvitelnek a működése.
A nevelés generációk közötti mintaadás, terelgetés, az értékrend, a világnézet, a szeretetkapcsolatok minőségéről való gondolatok, elképzelések átadása. Tanulással fejlődünk, alakulunk, változik az identitásunk, az énképünk. Mi történik akkor, ha egy szülő a saját, fel nem dolgozott traumáinak a terhe alatt képtelen ráhangolódni gyermekére, képtelen tükrözni annak érzéseit? Akkor a gyerekben a saját önszabályozási képességei nem erősödnek meg, nem fogja biztonságban érezni magát a családjában és a tágabb környezetében. Amennyiben egy gyermek biztonságélménye sérül ezen keresztül, olyan megküzdéseket, stratégiákat fog kifejleszteni, amelyek az életben való elnavigálásban segítik őt, valójában károsak, eltávolítják saját magától és a környezetétől. Érzelemszabályozási hiányosságok alakulnak ki az idegrendszerében, amelyek a felnőttkori kapcsolatok megteremtésében, fenntartásában akadályozzák meg.
Idézzük fel Tilda esetét!
Fontos számára anyja boldogságát megteremteni, fenntartani. Ezért mindent megtesz, hogy a potenciális kudarcot elkerülje ezzel kapcsolatban. Mária nagymértékben ellensúlyoz Zsuzsa nevelésével kapcsolatban. Megfogadta, hogy lányának nem ad át olyan mintákat, amelyekben megítélés, kritika, magas elvárás húzódik meg. Rejtetten ez mégis csak megmutatkozik.
Transzgenerációs atmoszféra
A transzgenerációs atmoszféra egy olyan légkör, amibe beleszületik az utód. Ez a légkör sok titokkal, elhallgatással terhes. A család egyik-másik története csak hézagosan kerül megosztásra, ezáltal az utódok szigetszerűen kapcsolódnak a felmenők tapasztalataihoz. Ettől még érzi az utód a történetek misztikus hatását saját magán. Átadódnak a gesztusokon, a tekinteteken keresztül. A ki nem mondott szavak mögött meghúzódik a szorongás, ami így nem tud kioldódni, feldolgozódni az egyénben. A szembenézés segítené az áldozatokat, a trauma túlélőit abban, hogy feldolgozzák saját fájdalmaikat és ezáltal gyógyulni tudjanak belőle. A fel nem dolgozott sérelmek fel nem dolgozott sérelemként továbbadódnak. Sokszor látni, hogy egy gyermek tudattalanul megpróbálja a szülő szenvedését átvenni. Ezzel akarja tehermentesíteni. Vagy belebújik a bántalmazó szerepébe. Ezzel teremt lehetőséget a szülőnek arra, hogy kontrollálni, irányítani tudja a valaha irányíthatatlant. Ennek az atmoszférának a fenntartása a generációk közös érdeke azért, hogy a túlélő ne magányosodjon el a fájdalmában, megoszthatóvá válhassanak a terhek.
A trauma jellemzője még, hogy megszakad általa a múlt, a jelen, a jövő folytonossága. Így a generációk mindig visszatérnek a múlt töredezett pillanataiba. A terápiák célja ennek a folytonosságnak a visszaállítása. Ne a trauma pillanatai dominálják az embert, hanem létrejöjjön egy átlátható, elbeszélhető narratíva.
Hogyan alakult a transzgenerációs atmoszféra Tildáék életében?
Tilda kiskorától kezdve azt érezte, hogy tartozik valamivel, de nem tudta, mihez kötni. Mindig is vágyott egy kistestvérre. Mária és Károly sokáig próbálkoztak, mígnem Tilda 5 éves korában Mária várandós lett, de a 12. hétben elvetélt. Tilda emlékezett arra, ahogy anyukája a fürdőszobában falfehéren zokogott. Másnap az oviban ajándékot készített neki. Rajzolt egy családot, amin ők hárman voltak rajta, de anyukája mellé szorosan egy negyedik alakot, egy kislányt is rajzolt. Anyukája nem örült ennek a rajznak, nem tette ki a falra, ahogy egyébként tenni szokta Tilda alkotásait. Idővel anyjának ezt a veszteségét próbálta meg kompenzálni minden lehetséges eszközzel.
Tilda nagybátyja, Dezső, leukémiában hunyt el 17 éves korában. Mária édesapja ekkor az alkoholba menekült, ami 47 évesen a vesztét okozta. A tragédiák során Zsuzsa, Tilda mamája, mindinkább megkeményedett, egyre ridegebb, kritikusabb lett a lányával. Talán így próbálhatott védekezni az ellen a kínzó fájdalom ellen, mi van, ha el kell engednie Máriát is. Gyermeküket elvesztett anyákkal áll szemben egy fiatalon lett anya, Tilda, aki az anyjára bízza babáját. Ezt tekinthetjük láthatatlan lojalitásnak, igazságszolgáltatásnak, adósság törlesztésének. Ezek mind olyan transzgenerációs örökségek, amelyekkel rendkívül sokszor találkozunk.
Az 1920-30′-as évektől sok elmélet született a transzgenerációs traumára.
Az egyik szerint egy rejtett, tudattalan hatásmechanizmus a családtagokat különböző választások felé sodorja. Ennek a hajtóerőnek a révén választunk párt, hivatást, sorsot, életvitelt, de betegséget, vagy halálnemet is. Ezt kényszersorsnak hívja Szondi Lipót pszichiáter, amibe kénytelen-kellettlenül a család minden tagja beleszorítkozik. Fontos ezeknek a kényszersorsoknak a feltérképezése és azonosítása, mert ezáltal válik lehetővé az átírásuk, az autonóm én felé történő elmozdulás.
Böszörményi-Nagy Iván pszichiáter, a családterápia területének egyik alapítója nevéhez fűződik a kapcsolati etika fogalma. Lényege: a családtagok között egy láthatatlan lojalitás húzódik meg. Ezt nem szabad megtörni, lázadni ellene, mert akkor az bűntudatot, frusztrációt, szorongást kelt a tagokban és megtöri a köteléket utód és felmenő között. Itt a terápia arra hivatott, hogy az autonómiát előtérbe tudja helyezni úgy, hogy az egyszerre független a narratíváktól, mégis a részét is képezi a családi rendszernek.
Ábrahám Miklós és Török Mária szerint betokolt, elzárt kapszulákban, kriptákban működnek olyan emlékek, amelyek a túlélő generációk életében nem kimondhatóan voltak fontos tapasztalatok. Mintegy fantomok, melyek akkor válnak jelenidejűvé, amikor tünetet képeznek. Pánikroham, emlékbetörések formájában visszatér a trauma. A családi delegáció nevű nézet szerint a rejtett, vagy kimondott üzenetek adódnak át arra vonatkozóan, hogy kell élni az életet, milyen hivatást, küldetést kell választani. Ez elárulja, hogy a szülő milyen vágyait nem engedte meg magának megélni. Elvárja rejtetten is, hogy az utód testesítse meg azt a sorsot, amit neki nem sikerült.
A szülő sokszor az aggodalmát, a szorongását belevetíti a gyerekébe, aki még formálható, biztonságra, elfogadásra törekszik. Ártatlan kis lényként gyűjtőtartályává válik a szülő érzéseinek, fantáziáinak. Ebben a formálhatóságban sokszor azt vesszük észre, hogy a gyerek tudattalanul megfelel ezeknek az elvárásoknak.
Térjünk vissza Tildához!
Idővel kezd rájönni, mennyire fontos az a kapcsolati dinamika, amiben Ellát, mintegy nekiajándékozta az édesanyjának. Azt is látja, hogy anyja úgy viselkedik a nagymamájával, mint egy kislány, aki amúgy haragszik rá és harcol vele.
Kiderül a terápia során, hogy Mária sohase beszélt elhunyt bátyjával való kapcsolatáról, annak haláláról. “Ami történt, megtörtént, ne bolygassuk a múltat.” – hallotta sokszor anyjától ezt Tilda. A fel nem dolgozott trauma az elhallgatáson keresztül zárványként adódik át a következő nemzedéknek.
A transzgenerációs trauma terápiájának mozzanatai:
Első körben el kell készíteni a genogramot, a kibővített családfát, amely egyrészt ábrázolja minden családtagunkat, tartalmazza nevüket, születési és halálozási adataikat és házasságkötésük dátumukat. Másrészt kiegészül az egyes családtagok jelentősebb életeseményeivel és kríziseivel, ilyen például a gyerekkor, pályaválasztás, foglalkozás és azok változásai, szeretői viszonyok és válás, házasságon kívül született gyermek, gyermekvesztés, vetélés és abortusz, betegségek és balesetek, költözések, politikai hovatartozás. Ezek mellett grafikusan is megjeleníti a felmenők kapcsolatának minőségét, egymáshoz fűződő kötődését és konfliktusait.
A genogram módszer feltétele, hogy minimum 3 generációt ábrázoljon a rajz, mivel legalább ennyi szint szükséges ahhoz, hogy mintázatokat ismerjünk fel családi rendszerünk életeseményeiből, és hogy elénk táruljanak fontosabb összefüggések.
A trauma feldolgozásának lépései:
1, beazonosítás
2, differenciálás
3, toporgás
4, az én erősítése
5, kapcsolódás a trauma előtti családi identitáshoz
6, integráció, az önálló lény létrejön
Az utolsó lépés azért is fontos, mert a trauma az addigi értelemmel bíró életet szétzilálja. Amikor a traumatikus élettörténeti pontokra a kliens más optikából kezd ránézni, elkezdi kutatni annak új jelentését, értelmét magára nézve, akkor elindulhat a gyógyulás.
A terápia kulcsa: más jelentést adunk, új értelmet nyitunk ki a szenvedéssel kapcsolatban. Nem a szenvedés által válunk valakivé, de a szenvedés révén lehetőségünk nyílik arra, hogy változtathassunk. Így a poszttraumás tünetek is útjelzőül szolgálnak: megmutatják azt, merre van a változásnak a lehetősége, iránya.
A terápiának vége
Tilda a terápia végére arra az elhatározásra jutott, hogy erősíteni, mélyíteni akarja a lányával a kötődést. Rátaláljon az anyai identitására. Képessé válik konfrontálódni Máriával. Már elviseli az abból adódó feszültségét, ha olyat mond, tesz, ami Máriának nem okoz örömöt. Ez kiemeli abból a pozícióból, ahol sokszor találta magát gyermekkorában. Így válik egyenrangúvá anyjával szemben autonóm, egész, saját személyiséggé.
ÚTRAVALÓ:
Sokan úgy vélekednek a transzgenerációs traumáról, mint egy újabb magyarázat arra, hogy felfelé mutogathassunk, ne kelljen felelősséget vállalni, az ősök vigyék el a balhét. Ez nem így van. A transzgenerációs trauma átírásának egyik fontos eredménye, hogy önálló lény jön létre. Leválik a transzgenerációs atmoszféráról. Végső soron a tudatos jelenlét nem a múltba kapaszkodás, hanem a jelenidejűség és ez adja a kulcsát ennek az értelemmel bíró, saját, önálló életnek a megtalálásához.
Az anyagot Szirtes Lili tanácsadó szakpszichológus gondolatai alapján állítottuk össze.