„TÖRHETETLEN LÉLEK”
– Videó-sorozat a belső erőforrásaid felfedezéséhez Tapolyai Emőke klinikai szakpszichológus közreműködésével

A lelki ellenálló képesség az emberi alkalmazkodóképesség egyik alapvető jellemzője, amely lehetővé teszi, hogy stresszes helyzetekben is megőrizd lelki egyensúlyodat és hatékonyan reagálj a változásokra. Általa könnyebben küzdheted le az akadályokat, és pozitív irányba terelheted az életedet. Ebben segít az alábbi videó:

Mi az, ami megérintett az elhangzottakból?
Milyen elhatározás született meg Benned?

Mekkora érték van a kezünkben!

Április 13. – Virágvasárnap
Olvasmányok: Iz 50,4-7 /  Fil 2,6-11     
Evangélium: Lk 22,14-23,56 

Keserű arcú férfi kereste föl cellájában a bölcs remetét, hogy tanácsot kérjen tőle. „Segíts nekem, bölcs remete! Hosszú évekkel ezelőtt összevesztem a húgommal. Nagyon megbántott, és azóta egy szót sem szóltunk egymáshoz. Nem tudok megbocsátani neki, bárhogy is próbálkozom, nem megy és nem megy!! Mit tegyek?” A remete rövid hallgatás után így válaszolt: „Gondolj arra, hogy neki is és neked is már csak egy fél órátok van hátra a földi életből. Menj, keresd fel a húgodat, és viselkedj úgy vele, mintha biztosan tudnád, hogy 30 perc múlva mindkettőtöknek meg kell halnia!” 

A szenvedés, a haldoklás óráit, perceit az ember hajlamos értéktelennek, értelmetlennek tartani. Olyan időszaknak, ami valójában nem tartozik igazán az emberi élethez. Amit, ha lehetséges lenne, legjobb lenne kihagyni, meg nem történtté tenni. Vannak, akik már az öregség gyengülő, betegségekkel teli időszakára is kiterjesztik ezt az értelmetlenséget, értéktelenséget. Tény és való, hogy korunk sikerorientált, versenyre épülő, az erőt és a szépséget, az élvezeteket bálványozó társadalma nagyon nehezen tud mit kezdeni a betegséggel, a szenvedéssel, az idős, tehetetlen korral, és főként a halállal. Szociális Otthonok és kórházak falai mögé száműzi a betegséget és az öregséget, elfüggönyözött, magányos eseménnyé teszi a halált.  

    Ezzel szemben Jézus szenvedésében és halálában egyáltalán nem azt látjuk, hogy ne történne semmi értékes és értelmes dolog. Egyáltalán nem tehetetlennek látjuk a felfeszített, mozdulatlan Krisztust! Élete legfontosabb, legértékesebb tettét hajtja most végre: a megváltás nagy művére teszi rá a koronát szenvedésével, ártatlan halálával. Szavai még most is üdvösséget hoznak, meggyőznek, átalakítanak. Ennek lesz a tanújává a római százados, aki Jézus halálát látva így nyilatkozik: „Ez az ember valóban igaz volt!” Vagy másik evangélium leírása szerint: „Ez valóban Isten Fia volt.” Nagyon elgondolkodtató, hogy a százados, aki nyilvánvalóan mér évek óta tagja a római megszálló seregnek, már évek óta állomásozik Judeában, éppen a haldokló Jézust látva teszi ezt a hitvallást. Miért nem akkor, amikor Jézus emberileg nézve a sikerei csúcsán áll? Amikor a csodáit teszi, sok-sok ember bámulatát kiváltva ezzel? Amikor tömegeket tanít, akik szájtátva követik? Amikor jóllakatja kenyérrel emberek ezreit, akik erre királlyá akarják tenni? Nem, a százados nem ezeknek az eseményeknek hatására tartja Isten Fiának Jézust, pedig nagy valószínűséggel hallhatott róluk, szembesülhetett velük! Ő mégis a kereszten szenvedő, legyőzött, összetört, látszólag tehetetlen ember halálát látva vallja meg, hogy Isten Fiának, igaz embernek tartja azt, aki épp az imént lehelte ki a lelkét. Őt Jézus szenvedése és haldoklása győzi meg! Méghozzá azért, mert Jézus gyötrődése és halála korántsem értelmetlen eseménysor: nagyon is értékes dolgok történnek.

Jézus megbocsát az őt keresztre feszítő, kivégző katonáknak: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!” Nem szidalmazza az őt gúnyoló tömeget, a főpapokat és farizeusokat. Nem fenyegetőzik, nem kér számon senkit. Nem fordul el kínjai közepette az Istentől, vádolva Őt, hanem utolsó szavaival is az Isten kezébe ajánlja a lelkét. Mennyországot ígér a bűnbánó jobb latornak. Vagyis mindenkivel megbékélve, mindenkinek megbocsátva, élete utolsó perceiben is másokkal törődve, másokat szeretve, és az Atya iránti töretlen bizalommal a szívében lép át a halál kapuján. Ez döbbenti meg és kényszeríti térdre a római századost, aki bizonyára sok halált látott már, de ilyet még nem! 

    A végső szenvedés és haldoklás az életünk megkoronázása lehet. Ilyenkor hozzuk meg – vagy nem hozzuk meg – a végső, legfontosabb döntéseinket, mondjuk ki legnagyobb, immár visszavonhatatlan igenjeinket és nemeinket. Ekkor van lehetőségünk utoljára dönteni emberek mellett vagy ellen, Isten mellett vagy ellen! Ilyenkor rendbe hozhatunk sok mindent, de örökre el is ronthatunk mindent. A két lator kétféle magatartásmódjában látunk is példát mindkettőre. A bal lator élete utolsó perceiben is tíz körömmel a földi életbe kapaszkodik. Csatlakozik a Jézust gúnyolókhoz, és a többiekkel együtt arra biztatja Őt, hogy szabadítsa meg magát a kereszttől! Ne csak önmagát, hanem őket, a latrokat is! Ha valóban Messiásnak gondolná Jézust, akkor sem várna tőle többet, mint lehetőséget nyomorult, bűnökkel teli földi életének folytatására. Csak még pár évet … csak néhány hónapot itt ebben a világban! Reményei földhözragadtak, nem tud többet, jobbat elképzelni ennél a világnál. Nem akarja elfogadni az őt igazságosan sújtó ítéletet, lázadozik, másokat hibáztat még ekkor is. Jézus feléje sem fordul. Nincs válasza erre a kérésre. Nincs mondanivalója ennek az embernek.

Ellenben a jobb lator egészen másképpen viszonyul földi élete utolsó perceihez. Ő elismeri bűnösségét, az ítélet jogosságát. Ő nem rövidke egérutat kér az úgyis kérlelhetetlenül lecsapó halál elől. Nem, ő sokkal többet, nagyobbat kér. Ő hisz a Jézus által meghirdetett isteni Országban. Ő az örök, boldog életet kéri ebben az Országban, noha ugyanúgy nem érdemelte azt ki, mint a társa. És lám, Jézusnak van mondanivalója, evangéliuma ennek az embernek a számára! Örömhíre, még a halál pillanatában is. „Bizony mondom neked, még ma velem leszel a Mennyben.”

Erre a reményre, erre a kérésre válaszol az Úr! Mert ez a remény nem földhözragadt: túlszárnyalja a földi élet határait! Jézus a többet akarja megadni, nem a kevesebbet! Ezért a többért, ezért a „mindenért” hal meg a kereszten. Ezt a többet, ezt a mindent nyerhetjük el mi is, ha Isten fiainak, igaz embernek bizonyulunk földi életünkben, de legalább a halálunkban.  

Dr. Finta József atya,
kecskeméti főplébánia plébánosa

„TÖRHETETLEN LÉLEK”
– Videó-sorozat a belső erőforrásaid felfedezéséhez Tapolyai Emőke klinikai szakpszichológus közreműködésével

A lelki ellenálló képesség az emberi alkalmazkodóképesség egyik alapvető jellemzője, amely lehetővé teszi, hogy stresszes helyzetekben is megőrizd lelki egyensúlyodat és hatékonyan reagálj a változásokra. Általa könnyebben küzdheted le az akadályokat, és pozitív irányba terelheted az életedet. Ebben segít az alábbi videó:

Mi az, ami megérintett az elhangzottakból?
Milyen elhatározás született meg Benned?

Nem látod? Valami újat viszek végbe!

Április 6. Nagyböjt 5. vasárnap 
Olvasmányok: Iz 43,16-21 /  Fil 3,8-14     
Evangélium:  Jn 8,1-11 

Egy férfi minden este ugyanannál az asztalnál ült a vendéglőben, egy sötét sarokban, lehetőleg háttal mindenki másnak. Sietősen bekapta a vacsoráját, majd kalapját mélyen a szemébe húzva gyorsan távozott is. Akik értenek az ilyesmihez, azt mondták róla: „Ez az ember biztosan nem szívesen találkozna a rendőrséggel! Úgy viselkedik, mintha bujkálna!” A férfi magatartása feltűnt a törzsvendégeknek. Megsajnálták magányossága, elszigeteltsége miatt. Egyik évben, a karácsony napja előtti estén, amikor a vendéglőben apró kis ajándékok cseréltek gazdát, a pincérek úgy gondolták, talán ez a névtelen idegen is örülne egy kis kedvességnek. Vettek hát neki valami apróságot, és nagy hirtelen egy hátul, a raktárban talált ósdi újságpapírba csomagolták be. A férfi vonakodva vette át az ajándékot. Megpróbálkozott valami mosolyfélével, de kétkedő pillantása meghazudtolta mosolyát. Remegő ujjait végigfuttatta a csomagoláson, ahogy óvatosan lefejtette róla. Aztán hirtelen tágra nyílt a szeme, s közel hajolt a régi, megsárgult újságpapírhoz. Beletemetkezett a lapba, s elkezdett olvasni egy cikket: szinte falta a betűket. Aztán ragyogó szemmel, felderült arccal felnézett: „Itt azt írják … az van ebben az újságban, hogy …. igen, hogy felderítették az egész ügyet! És hogy a tanúk azt vallották, hogy nekem semmi, de semmi közöm az egészhez! Hát rájöttek, és már sok-sok éve! Jaj, és én mennyit bujkáltam, mennyit rettegtem hiába!” Azzal elkezdett hangosan kacagni. A pincérek és a vendégek pedig megértették, hogy ez a férfi ott, abban a pillanatban tudta meg, hogy már réges-rég rehabilitálták valami távoli bűnügyben, hogy a rendőrség nem keresi, mert már legalább tíz évvel ezelőtt felmentették a téves vádak alól. Mindenki együtt kacagott hát vele, s csodálkozva látták, ahogyan a férfi szinte a szemük láttára születik újjá. Micsoda felismerés volt! Nincs elítélve! Egyik pillanatról a másikra ismét mert az emberek szemébe nézni.  

 „Most már ne arra gondoljatok, ami régen történt, és ne a múlt dolgaira figyeljetek! Nézzétek, én valami újat viszek végbe! Már sarjadóban is van: hát nem látjátok?!” Milyen fájdalmasan elégtelen, ha valaki számára a vallás csak a tűnőben lévő múltnak egy bármilyen szép emléke … Ha Isten csak egy „múltból üzengető” távoli valaki, aki a jelenben már nem létezik, vagy legalábbis semmi köze hozzánk. Valamikor régen eljött az emberek közé, meghatározta, hogyan kell élniük, nagy tetteket hajtott végre az egykori nemzedékek körében és érdekében, de azután újra visszahúzódott az elérhetetlenségbe. A mai ember vallásossága pedig nem lehet más, mint az évezredekkel ezelőtt meghatározott isteni törvények gépies követése, valamint esetleg jóleső nosztalgiázás valamikor élt emberek beszámolóin, hogy ők akkor és ott milyen mélyen, intenzíven átélték az Istennel való találkozás élményeit. 

 Nem, a hit nem csak ez, nem csak ennyi! Nem csak egy szép, de távoli és érthetetlen örökség. A hit táplálkozik ugyan az évezredeken át megőrzött örökségből, arra épít, de ugyanakkor minden kor minden emberének valós, személyesen megélt istentapasztalata is kell, hogy legyen.

Isten tevékenykedik minden kor és minden ember életében! Mindig valami újat visz végbe!

Persze nem ellentmondva önmagának, nem lerombolva azt, amit az előző nemzedékek körében felépített, hanem ugyanarról az isteni szeretetről, irgalmasságról tanúságot téve új és személyesen nekünk szóló cselekedetei által. Ezt élik meg Izrael fiai a babiloni fogság idején, amikor Izaiás vigasztaló igéit hallják.

Isten nemcsak régen volt képes arra, hogy szabad utat készítsen a tengeren át az egyiptomi rabságból kivonuló népének, hanem ma is képes arra, hogy utat készítsen a pusztában a babiloni fogságból hazavonulóknak. Most és itt is szabadító Istenként nyilvánul meg.

Pál apostol is az Istennel való személyes találkozás élményéről számol be lelkes, örömteli hangon, amikor egész eddigi életét és vallásosságát szinte szemétnek tekinti a Krisztussal való újszerű kapcsolathoz képest. Konkrétan főként az ószövetségi törvények ismeretét és megtartását – amire korábbi farizeusi vallásossága épült – hagyja maga mögött a Krisztusba vetett hit tettekre váltása érdekében. Nem mintha semmibe venné Isten múltban adott törvényeit: továbbra is betartja, sőt túl is teljesíti azokat. Azonban már nem egy emlékhez, egy írott hagyományhoz ragaszkodva, hanem azt az Istent szeretve és követve, Akivel személyesen is találkozott! 

Az evangéliumban is valami újat visz végbe az Isten a házasságtörő asszony életében Jézus megbocsátó irgalma által. A „régi” istentapasztalat azt mondja, hogy „az ilyet meg kell kövezni”! Ezt írja elő a Törvény, ami Istentől származik. Valóban, a bűn ezt is érdemelné! Azonban Isten megbocsáthat és meg is akar bocsátani. Adhat új lehetőséget a megváltozásra anélkül, hogy a múltban elkövetett bűn súlyosságát kétségbe vonná. Milyen kár, hogy csak az asszony él ezzel az újjáteremtő lehetőséggel: a bűnbocsánat elfogadásával! A többiek is megtehetnék, akik az imént még a köveket markolták. A lehetőség a megbocsátó Istennel való személyes találkozásra, újszerű kapcsolatra nekik is adott – de nem ismerik azt fel. Addig eljutnak, hogy beismerik: ők sem kevésbé bűnösök, mint ez az asszony. Csak azért, mert ők talán nem buktak le nyilvánosan a bűneikkel, nem különbek nála. A Törvény őket is jogosan ítélné el. Ezért ejtik le a köveket. Azonban megmaradnak a Törvény elítélő betűjénél: a házasságtörő asszony továbbra is bűnös marad a szemükben, és bűnösök maradnak saját maguk is. Pedig Jézus nekik is szívesen mondaná ugyanazt: „Benneteket sem ítéllek el. Menjetek, de többé ne vétkezzetek!”  

 Vajon a mi hitünk mennyire eleven? Mennyire nyitott az élő Istennel való személyes találkozásra? A napjainkban is jelen lévő, nekünk is szóló istenélményekre?

Ha például csak a múltból ismert, örökségként megkapott, megtanult, megszokott egyházképet ismerjük, akkor talán nehezebben tudunk majd mit kezdeni a most megválasztott pápa, Ferenc személyével is. Ő ugyanis mindössze néhány nap alatt több újszerű, szokatlan dolgot tett, ami azonban egyáltalán nem ellenkezik Jézus életével és tanításával, sőt nagyon is belesimul abba. A pápaválasztás és az új Szentatya személyiségének napról-napra feltáruló vonásai itt és most is igazolják Isten jelenlétét, velünk-létét: „Én valami újat viszek végbe! Már sarjadóban is van: nem látjátok?” 

Dr. Finta József atya,
kecskeméti főplébánia plébánosa

„TÖRHETETLEN LÉLEK”
– Videó-sorozat a belső erőforrásaid felfedezéséhez Tapolyai Emőke klinikai szakpszichológus közreműködésével

A lelki ellenálló képesség az emberi alkalmazkodóképesség egyik alapvető jellemzője, amely lehetővé teszi, hogy stresszes helyzetekben is megőrizd lelki egyensúlyodat és hatékonyan reagálj a változásokra. Általa könnyebben küzdheted le az akadályokat, és pozitív irányba terelheted az életedet. Ebben segít az alábbi videó:

Mi az, ami megérintett az elhangzottakból?
Milyen elhatározás született meg Benned?

Vegyük észre a bennünket körülvevő örömforrásokat!

Március 30. Nagyböjt 4. vasárnap 
Olv.:  Józs 5,9a.10-12 /  2Kor 5,17-21      
Evangélium: Lk 15,1-3.11-32  

Egy nagyvárosi fickó el akarta adni a szüleitől örökölt vidéki házát. Felkereste egy költő barátját, és megkérte, hogy fogalmazzon meg neki egy hirdetést, amelyet közzétehet az újságokban és az Interneten is. „El akarom adni azt az ócska kis viskót, ahol a szüleimmel laktunk gyerekkoromban. Írnál nekem egy hangzatos hirdetést?” A költő ezt írta: „Vidéki parasztház eladó, hajnali pacsirtaszóval, zöld erdővel és tiszta vizű, csobogó patakkal. A házat beragyogja a felkelő Nap, a veranda hűs árnyéka pihenésre csábít. Esténként tücskök és pislákoló csillagok kívánnak jó éjszakát.” Pár hét múlva a költő újra találkozott a barátjával és megkérdezte tőle: „No? Eladtad a vityillót?” A fiatalember így felelt: Nem, másként döntöttem. Amikor elolvastam a soraidat, elgondolkodtam, és rájöttem, hogy minden szó igaz. Ráébredtem, hogy milyen nagy kincs van a birtokomban, és már nem akarok megválni tőle.” 

Nagyböjt negyedik vasárnapja, az „öröm vasárnapja” van. Többféle öröm érheti az embert.  

Örömöt élhetünk át a hirtelen meglepetések során, amikor teljesen készületlenül, váratlanul ér bennünket egy-egy örvendetes hír, esemény vagy találkozás. Talán ilyenkor érezzük magunkat leginkább megajándékozottnak. Sokak szerint csak az ilyen meglepetésszerű öröm lehet a valódi öröm. Én azonban ezzel vitába szállnék. Az ilyen örömök ugyanis általában nem hosszú távúak, nem épülnek bele az életünkbe, nem gazdagítják azt komolyabban, hiszen kevés személyes közünk van hozzájuk. 

Hiteles örömöt jelent egy kitűzött cél elérése is a jól felépített, végigküzdött folyamatok végén: pl. egy diploma vagy nyelvvizsga megszerzése. Noha nem meglepetésszerű, számítunk erre az eredményre, mégis örülünk, hiszen sokat küszködtünk érte, komoly teljesítményeket tettünk le az asztalra, s ez elégedettséggel tölt el minket. Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy ilyenkor sem csak saját magunknak köszönhető az eredmény. Egyedül kevesek lettünk volna hozzá.  

Létezik azonban olyan öröm is, aminek a forrása szüntelenül velünk van, de eddig nem figyeltünk fel rá, nem tudatosult bennünk, hirtelen azonban ráébredünk!

Hányszor és hányszor nem vesszük észre az életünkben jelen lévő jót és szépet, nem tudunk örülni az élet szépségének, az egészségnek, a bennünket szerető, minket gondozó emberek figyelmességének, odaadásának. Nagy hiányossága társadalmunknak, hogy egyre kevésbé tudjuk észrevenni a hétköznapokban jelenlévő örömforrásokat. Eltakarják azokat szemünk elől a reklámok csili-vili hívságai, a piac által felmagasztalt, de a mi gyűjteményünkből még éppen hiányzó értéktelen kacatok hamis ragyogása. Bizony, néha meg kell tapasztalni a birtokunkban lévő, bennünket körülvevő, de a hétköznapokban annyira semmibe vett, alapértékek hiányát ahhoz, hogy becsülni tudjuk őket, örülni tudjunk nekik. 

Izrael népe az olvasmányban eléri pusztai vándorlása végcélját: bevonul az Ígéret Földjére. Csak néhány mondatos, látszólag tényszerű beszámolót olvashatunk erről, de micsoda tengernyi szenvedés, mozgalmas évtizedek előzik meg ezt a célbaérést! Negyven évvel korábban is beléphettek volna már Kánaán földjére, elnyerhették volna a tejjel-mézzel folyó országot, de akkor még nem értek meg rá. Akkor is ott álltak már a Jordán partján, a határon, de nem akartak bevonulni, mert megijedtek. „Nem bíztak Isten ígéreteiben, semmire sem becsülték a megígért földet”- ahogyan a zsoltáros mondja. Pedig az azt megelőző hetekben, hónapokban hányszor megtapasztalták Isten karjának erejét, segítő jelenlétét, mégsem tudatosították azt kellőképpen. Meg kellett tapasztalniuk a negyven éves kimerítő vándorlást, hánykolódást a pusztában, hogy végre örülni tudjanak annak, amire Isten meghívta őket. 

Az evangéliumban szereplő tékozló fiú szintén nem tud örülni annak a szeretetnek, biztonságnak, nyugalomnak és jólétnek, ami napról-napra körülveszi. Unalmas és értéktelen életformának tartja. Az őt szeretve óvó, jóra nevelő apját pedig irigy zsarnoknak. Óriási pofátlansággal még apja életében kikéri örökségét, s elkezdi élni a maga által jónak vélt életformát, ami tökéletes összeomláshoz, csődhöz vezet. A disznók vályúja mellett, éhezve, a legnagyobb megaláztatás kellős közepén bezzeg már tudja értékelni mindazt, amit otthagyott. Tudja, hogy apja házában a rabszolgának is jobb dolga van, mint most neki. Úgy gondolja, megpróbál legalább szolgaként bekéretőzni az atyai házba. Egyáltalán nem csodálkozhatna – valószínűleg nem is csodálkozna – azon, ha már messziről ráengednék a kutyákat. Ha mérges, elutasító szavakat kapna onnan a kapun túlról. Nem ez történik. Atyja eléje siet, magához öleli, újra gyermekévé fogadja. Mekkora örömet jelent most ennek a fiúnak ugyanaz a szeretet, ugyanaz a gondoskodás, figyelem, amit eddig is megkapott, de amit annyira nem tudott értékelni!  

Bár döbbennének (döbbennénk) rá minél többen a hálátlanok és figyelmetlenek közül a minket gondozó, nekünk jót akaró, életünket szüntelenül figyelemmel kísérő szülők, tanárok, barátok, lelkipásztorok odaadó szeretetére! Mennyi örömforrás van az életünkben, amit nem tudatosítunk időben! Leginkább Isten szeretete van jelen állandóan az életünkben, a maga ezer és ezer figyelembe se vett vagy teljesen természetesnek tartott jelével. 

Nemcsak a tékozló fiú örül azonban, hanem az Atya is! Micsoda öröm a szülőnek, az elkötelezett pedagógusnak vagy papnak az az élmény, amikor gyermekei, tanítványai egyik-másika rádöbben arra, mit is kapott, kaphat tőlük, s elkezdi értékelni azt! Innentől válik igazán személyessé a kapcsolat, az a szeretet, ami addig kínosan egyoldalú volt. Isten, akinek minden ember személyesen teremtett és szeretett gyermeke, egyáltalán nem viseltetik közönnyel egyikünk sorsa iránt sem. Aggódik értünk, félt bennünket! Szabadságunkat tiszteletben tartva kiszolgáltatja magát az ember szabad döntésének, sebezhetővé teszi magát általunk. Épp ezért akkora öröm számára, ha az ember válaszol a szeretetére. Ilyen válasz a megtérés, a bűnöktől való elfordulás és az atyai házba hazatérés is. Ilyenkor, ahogyan Jézus mondja az evangéliumban, ünnep van a Mennyek Országában. Az örvendező Isten ünnepe a megtérő bűnös fölött.  

Vegyük észre mi is, amíg még időnk van erre, a bennünket körülvevő örömforrásokat! Tudjuk értékelni az Isten és embertársaink szeretetét, s ha megsértettük azt bűneinkkel, őszinte bűnbánattal állítsuk helyre a megsebzett kapcsolatot! Higgyük el, a magunk öröme mellett Istennek és emberi szeretteinknek is örömet okozunk ezzel! 

Dr. Finta József atya,
kecskeméti főplébánia plébánosa