8 lépés a magány leküzdésére

Képzeljük el, hogy most költöztünk egy új városba, ahol még senkit sem ismerünk. Vagy éppen gyermekünk születik, ám a korábbi barátaink, ismerőseink jelenleg teljesen más életszakaszban járnak, és elmaradnak a régi találkozók. És az is előfordulhat, hogy rengeteg barátunk van, mégis úgy érezzük, senkihez sem kapcsolódunk igazán mélyen. Az élete egy pontján mindenki megtapasztalja a magány érzését. A krónikus magányosság érzete azonban komoly egészségügyi veszélyhelyzet: könnyen depresszió kialakulásához vezet, növeli a stroke kialakulásának kockázatát, gyengíti az immunrendszert. Figyeljünk az intő jelekre, és tegyük meg a szükséges lépéseket, mielőtt eluralkodna rajtunk a tehetetlenség érzése.

Íme, a 8 lépés, mely segít a magány leküzdésében:
1. Készítsünk listát azokról a tevékenységekről, amelyeket egyedül is végezhetünk.
Ironikus, de ha úgy próbáljuk kúrálni a magányt, hogy emberekkel vesszük magunkat körül, rövid távon ugyan megszűnik a kellemetlen érzet, ám amint ismét egyedül maradunk, ránk törhet a szorongás az egyedüllét miatt. Sokkal hatásosabb a szakemberek szerint, ha olyan tevékenységekbe kezdünk, melyeket egyedül is élvezhetünk. Kirakózás, horgolás, festés, varrás. Bármibe belefoghatunk, a lényeg, hogy élvezzük, amit csinálunk. A cél ugyanis az, hogy megérezzük, egyedül is érezhetjük boldognak magunkat, nincs szükség ehhez másik emberre.

2. Egyedül lenni emberek között.
A második lépés, hogy kimozdulunk. Elmehetünk múzeumba, moziba, könyvtárba, baba-mama klubba. Bárhova, ami csak érdekel. Kereshetünk kezdő fotótanfolyamot vagy sakkcsoportot, ha az érdekel. Ezúttal az a lényeg, hogy olyan emberek között legyünk, akiket eddig nem ismertünk. Teremtsünk új kapcsolatokat!

3. Írd össze, kikre számíthatsz, ha magányos vagy.
Ki az, aki jókedvre tud deríteni, ha szomorúak vagyunk? Barát, családtag, vagy éppen a könyvelőnk? Ha készítünk magunknak egy listát azokról a személyekről, akikhez bátran fordulhatunk olyankor, mikor úgy érezzük, nincs kihez szólnunk, máris oldódik a szorongás a magány miatt. Minél többen kerülnek a listánkra, annál jobb.

4. Akkor is találkozz emberekkel, ha épp semmi kedved hozzá.
Gyakori, hogy a hátunk közepére sem kívánjuk az aktuális találkozót vagy hogy idegen emberekkel keljen eltöltenünk pár órát. De néha át kell lendíteni magunkat ezen a ponton, és nem szabad lemondani minden programot.

5. Önkénteskedés.
Játék a cicákkal az állatmenhelyen, kutyasétáltatás, ételosztás, vagy éppen látogatás az idősek otthonába. Az önzetlenség hihetetlenül kellemes érzéseket szabadít fel az emberben, így ez lehet a magány egyik legjobb ellenszere. Ráadásul új emberekkel és kisállatokkal is megismerkedhetünk, akik a világon a legboldogabbak lesznek, ha újra meglátogatjuk őket.

6. A testmozgás boldoggá tesz.
Már ezerszer hallhattuk, hogy milyen előnyös hatása van a sportnak a lelki egészségre. Válasszunk olyan mozgásformát, ahol minél közelebbi kapcsolatba kerülhetünk a természettel. A mezítlábas séta a fűben vagy homokban, a víz érintése a szenzomotoros ingerlés által, különösen erős hatással vannak a pszichés egyensúly megteremtésére, erősítésére.

7. Kitartó terápia.
Még ha szkeptikus is vagy a pszichoterápia hatásosságát illetően, a magány oldására már pusztán azért is jó lehet, mert van valaki, aki végighallgat és építő jellegű megjegyzéseket tesz.

8. A magány csak átmeneti állapot.
Soha ne feledkezzünk meg arról, hogy ha épp egyedül is érezzük magunkat, ez csak ideiglenes, nem tart örökké. Kötődések létrejönnek, megszakadnak, majd ismét újak keletkeznek. Csak esélyt kell adni rá.

Sokszor és sok helyen olvashattuk már, milyen káros a magány az egészségre. Nem árt tehát időben tervet készíteni a legyőzésére. Új emberekkel találkozni csak egy része ennek, de a többi lépés sem bonyolultabb. A legfontosabb, hogy még időben lépjünk.

(Forrás: Szimpatika.hu)

Te is lehetsz Isten küldötte

Február 02. – Urunk bemutatása (Gyertyaszentelő Boldogasszony)
Olv.:  Mal 3,1-4   Zsolt 23  Zsid 2,14-18
Evangélium: Lk 2,22-40 

Rongyos koldusasszony botorkált végig egy kis angliai falun. Ételért könyörögve kopogott be a házak ajtaján. A legtöbb háztól elkergették, ráuszították a kutyákat, köveket dobáltak utána. Néhány háznál gúnyosan penészes kenyérhéjat, krumplihéjat öntöttek elébe. Csak egy szegényes viskóban, ahol egy öreg házaspár lakott, talált szíves fogadtatásra. Itt betessékelték a konyhába, megosztották vele egyszerű, de tápláló ételüket. Csak másnap reggel engedték útjára. Néhány nap múlva hírnök érkezett a faluba, aki hangos szóval hirdette, hogy a falu minden lakója meghívást kap a királyi palotába fényes díszebédre. Az emberek hitetlenkedve hallgatták, de mindenki felöltözött a legjobb ruháiba, s elindultak a főváros felé. Amikor asztalhoz ültek a palotában, csak ámultak-bámultak a gyönyörű, gazdag terítéken, az arany-ezüst evőeszközökön. Amikor azonban kihozták az ételeket és leemelték a fedőket a csillogó tálakról, megdöbbenve, bosszankodva látták, hogy penészes kenyérhéj, krumplihéj és kövek kerültek eléjük. Csak a viskóban lakó öreg házaspár kapott ízletesnél ízletesebb ételeket. Hangos méltatlankodásban törtek ki a falusiak. Ekkor belépett a falujukba érkezett rongyos koldusasszony. Néhány mozdulattal ledobta rongyait, kiegyenesedett, s íme előttük állt maga a királynő. Mindenki mélységesen elszégyellte magát és elnémult.  

Vajon felismerjük-e Isten küldötteit egyszerű külsőben, magunkfajta hétköznapi emberek képében is? Jézus szavait a messiási ígéretek beteljesüléséről megbotránkozva, felháborodva hallgatják a názáretiek, saját városkájának lakói. „De hát nem Józsefnek, az ácsnak a fia ez?” Elképzelhetetlennek tartják, hogy egy magukfajta egyszerű, szegény senkiházi által valósuljanak meg a próféták jövendölései. Ugyanaz a megvető, előítéletekkel teli magatartás ez, amely eleinte Natanael, a későbbi Bertalan apostol szavaiból kitűnik: „Jöhet valami jó Názáretből?” Azért az Isten küldöttjének mégis különb embernek kell lennie: előkelőbb származású, gazdag, hatalommal bíró embernek, akire odafigyel a világ. De ez a Jézus nem ilyen. Hiszen ismerik jól, közöttük nőtt fel, ismerik apját, anyját, rokonait.   

Jézus szembesíti hallgatóit azzal a ténnyel, hogy őseik is hányszor elkövették azt a hibát, hogy nem akarták felismerni, elfogadni Isten intéseit az egyszerű, hétköznapinak tűnő emberek szájából. A careftai özvegyasszony pogány létére hisz Illésnek, az üldözött, szakadt prófétának, akit saját népe nem támogatott elég hatékonyan a gonosz királlyal és királynővel szemben. Utolsó falatját is kész megosztani Illéssel, mert elfogadja az általa alig ismert Isten akaratát. A szíriai Naaman azért tisztul meg leprájától, mert hallgat a szolgája szavára, aki biztatja, hogy engedelmeskedjen Elizeus próféta szavának, s fürödjön meg hétszer a Jordánban. Ez a szintén pogány nagyúr egy szolga biztatására le tud mondani saját elképzeléseiről, s elfogadja Isten intéseként egy egyszerű, alárendelt ember szavát. A választott nép soraiból sokan akkor sem képesek erre. Jézust is azért nem fogadják el legtöbben Messiásnak, mert olyan saját elképzeléseik vannak Isten küldöttjéről, amelyekbe Jézus „nem fér bele” a maga valóságos, hétköznapi emberi mivoltával.   

Isten pedig legtöbbször egyszerű embereket választ üzenete közvetítőinek, nagyszerű tervei végrehajtóinak. Az embernek ki kell lépnie saját Istennel kapcsolatos elgondolásaiból, képzelgéseiből, hogy felfedezze Isten valóságos jelenlétét, igazi közeledését, valódi küldötteit.

Mi el tudunk-e fogadni Isten szava közvetítőinek olyan embereket, akikről soha nem feltételeznénk, hogy Isten kiválasztottjai? Akik kicsinek, jelentéktelennek tűnnek a szemünkben? Meg tudjuk-e látni Isten akaratát a teljesen hétköznapi, egyszerű eseményekben is, vagy csodákra, természetfölötti jelekre, nagyszabású fordulatokra várunk? Ezekre legtöbbször hiába várunk. Isten többnyire nem így nyilatkozik meg. Talán épp a szüleim vagy a gyermekem, az osztálytársam vagy a munkatársam, netán épp a nem túl tisztelt főnököm vagy a szomszédom lesz egy-egy helyzetben Isten akaratának közvetítője. Mint ahogy én is lehetek az mások számára.

Mi mindannyian, egyszerű emberként is lehetünk Isten küldöttei mások felé, ha merünk beszélni, tanúságot tenni Róla.   

Dr. Finta József atya,
kecskeméti főplébánia plébánosa

Ünnepeld meg a sikereidet is!

Képzeld el, hogy minden nap elmész a boltba és veszel valamit, aztán haza mész berakod a kamrába és elfeledkezel róla. Aztán amikor el akarnád készíteni a vacsorát, nézed a hűtőt és nem találsz semmit, amiből főzhetnél. Mivel elfelejtetted, hogy a kamrában is vannak dolgok, így elszomorodsz és inkább hagyod az egészet. Mivel elfelejtetted, hogy már vásároltál, ezért nem tudsz főzni és inkább meg sem próbálsz vacsorát készíteni.
Tegyük fel, hogy a dolgok a kamrában a sikereid. Minden egyes elért eredményedet berakod a kamrába, anélkül, hogy igazán megünnepelnéd őket, majd pedig gyorsan elfelejtkezel róluk. Így, amikor egy új kihívás jön és meg kellene oldanod valamit – mint például a vacsora -, mivel nem emlékszel arra, hogy miket tudtál a múltban végrehajtani, így meg sem próbálod az új dolgot, hanem inkább hagyod az egészet. Vagyis olyan sikerekből és eredményekből nem lehet főzni, nem lehet építkezni, amit nem tudatosítasz!

Ezért arra biztatlak, hogy nézz be a „kamrába”, vedd számba a sikereidet, és emellett azt is döntsd el, hogyan fogod ezeket megünnepelni mostantól. Ha tényleg megjutalmazod magadat azután, hogy valamit elértél, valószínűbb, hogy az agyad jobban fog emlékezni arra, ami miatt kapott valami jót. Így, amikor egy új szituációba kerülsz, ami kihívást okoz Neked, könnyebben tudsz majd visszagondolni a sikerekre és jó dolgokra, amit eddig elértél és amire büszke lehetsz!

FELADAT:
1, Gondold végig a legutóbbi sikereidet, hogyan ünnepelted meg?
Mit csináltál azután, hogy elértél valamit? Felhívtad a barátaidat vagy a szüleidet? Vettél magadnak valamit? Vagy rendeltél egy finom vacsorát? Egyáltalán megünnepelted? Most visszanézve, hogyan ünnepelted volna meg?

Azért gondolom, hogy a lépés fontos, mert egy valós példán keresztül tudod megnézni, hogyan viselkedtél a múltban és eldöntheted, hogyan kellett volna megünnepelned azt, amire büszke lehetsz! Szóval, mielőtt tovább megyünk, tudatosítani kellene, hogy eddig hogyan kezelted a sikereidet. Ez lesz a kiindulási alap, amin, ha szeretnél, tudsz változtatni.

2, Szedd össze a nagyobb sikereidet az életedben!
A következő lépés, hogy összeszeded az eddigi életed nagyobb eredményeit! Gondolhatsz itt bármire, amit Te sikernek értékelsz! Ezek a nagyobb eredmények jöhetnek a magánéletedből, a munkádból, vagy a hobbijaidból. De az is lehet, hogy az önfejlesztés során lesz olyan eredmény, amit sikernek gondolsz. Szedd össze ezeket, és ha tudsz, legalább 20-at írj fel!

3, Hogyan fogod megünnepelni a legközelebbi sikeredet?
Az utolsó lépés pedig természetesen az, hogy eldöntöd a következő sikeredet, hogyan fogod megünnepelni és tudatosítani! Az is jó, ha bevezetsz egy hagyományt, hogy mindig, amikor elérsz valamit, akkor iszol egy pohár pezsgőt, vagy vacsorát rendelsz egy kedvenc éttermedből!

ÖSSZEGZÉS:
Végül arra szeretnélek kérni, emlékezz ezekre a sikerekre akkor, amikor valami nehéz! Amikor egy új kihívás van előtted, vagy félsz, hogy nem tudsz majd megfelelni! Ezek a sikerek tudnak majd átlendíteni a holtpontokon, hiszen, ha akkor el tudtad érni, amit szerettél volna, akkor most miért ne tudnád? Meríts ezekből bátorságot és hitet! Legyenek ezek a régi sikerek az építőkövei a következő sikereidnek! Persze, ez csak akkor lehetséges, ha tudatosítod őket, most viszont már azt is tudod, hogyan tedd ezt meg!

Varga Eszter coach

Ne zárkózzunk el embertársaink elől!

Január 26. – Évközi III. vasárnap
Olv.: Neh 8,2-4a.5b.8-10   Zsolt 18 1Kor 12,12-30 v. 1Kor 12,12-14.27    
Evangélium: Lk 1,1-4;4,14-21 

Egy buzgón vallásos és fegyelmezett férfi elhatározta, hogy a nagyböjt egész ideje alatt napnyugtáig sem ételt, sem italt nem vesz magához. Valóban hősiesen állta is a maga vállalta önmegtartóztatást. Érezte, hogy Isten számára kedves a fogadalma, mert minden este, amikor feltekintett az égre, a falu melletti magas hegy fölött egy ragyogó fényes csillag jelent meg. Ez a csillag úgy mosolygott le rá, mintha Isten elégedett, nevető arca lenne. Egy alkalommal, már túl a nagyböjt közepén, a férfinak el kellett kísérnie az egyik szomszéd kisfiút a hegyen túlra, be a városba. Hosszú, több órás út volt ez, meredek kaptatón át. Már reggel neki is indultak. A meredek ösvény, a megerőltető kapaszkodás miatt gyorsan megszomjaztak. A férfi persze nem ivott egy kortyot sem, de a lihegő kisfiút minden pihenőnél biztatta: „Igyál, fiam!” A gyerek azonban mindig azt válaszolta: „Csak ha te is iszol!” A férfi aggódva látta, hogy a kisfiú egyre jobban kitikkad. Tépelődött, kínlódott, hiszen nem akarta megszegni fogadalmát. Azonban a szenvedő gyereket sem bírta látni. Ezért hát mégis ivott néhány kortyot, s megnyugodva látta, hogy a fiú is oltja a szomját. Este, amikor hazaért, eleinte nem merte fölemelni a tekintetét a hegy fölé. Attól félt, nem látja meg többé a csillagot, hiszen nem tartott ki amellett, amit Istennek ígért. Amikor egy idő múlva mégiscsak felpillantott, csodálkozva látta, hogy két ragyogó csillag fénylik a hegycsúcs fölött.  

Sokan gondolják, hogy alapvetően könnyebb, egyszerűbb az embernek egyedül élni, dolgozni, bármit is csinálni! Legalábbis a napjainkban egyre gyakoribb individuális életmód és magatartásmód ezt sugallja. A másik ember csak zavar. Mindig a gond van vele. Másképp gondolja, másképp csinálja, bénább, ügyetlenebb, mint én! Még nem tudja, amit kellene. Nem elég kitartó, vagy épp mindent elsiet stb. stb. Jobb egyedül dolgozni, mert úgyse tudja senki olyan tökéletesen megcsinálni, mint én! Még imádkozni, Istenben hinni is jobb egyedül. Senki nem szól bele a hitembe, az erkölcsi életembe, nem kényszerít olyan szertartásokra, amiket én nem akarok! Nem kell a másik ömlengéseit, panaszait hallgatnom, a bűnein, hibáin botránkoznom! Nem húz vissza, nem ad rossz példát stb.

Azonban a szentlecke egyértelműen elénk tárja, hogy Istennek nem kedves az ilyen egyénieskedő életforma és vallásosság! Méghozzá azért nem, mert a szeretet Istene számára nem az ember egyéni tökéletessége, kicsiszolt képességei a fontosak elsősorban, hanem az, hogy ezeket hogyan használja mások javára, vagyis hogyan szeret! A sok tagból álló egyetlen test, melynek sokféle tagja mind együttműködik az egész javára: ez Jézus álma az egyházról, az egész emberiségről! Az egyedül végzett munka lehet gyorsabb, tökéletesebb, mint a közös tevékenység, mégis sokkal kevésbé hatékony! Nem adja meg a lehetőséget a fejlődésre, tanulásra másoknak. Hiányzik belőle a közös teljesítmény öröme, a személyes gazdagodás. Nem is beszélve arról, hogy ki fogja folytatni, ha én kidőlök a sorból! Az egyedül megélt vallásosság, imaélet szintén nem lehet soha olyan tökéletes és kedves Isten előtt, mint a közösen gyakorolt hit, a közös imádság! A másik felkarolása, szerető segítése kedvesebb Isten előtt, mint az egyénileg gyakorolt önmegtagadások. Hiába alakítok én ki magamban nagyszerűbbnél nagyszerűbb tulajdonságokat, erényeket, ha ezeket nem kamatoztatom mások javára, akkor semmit sem érnek, ahogyan Pál szeretethimnuszából is tudjuk!

Az evangéliumban Jézus a saját küldetéséről, annak lényegéről beszél. Nem azt mondja, hogy csak azért küldte őt az atya, hogy példát mutasson erkölcsi tökéletességből. Hogy különféle elmélkedés- és imamódokat tanítson. Természetesen ezeket is tette. Azonban amikor a küldetéséről vall, mégis ilyen szavakat használ: Azért küldött, „hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, hogy meggyógyítsam a megtört szívűeket, hogy megnyissam a vakok szemét, szabadulást hozzak a foglyoknak.” Vagyis Jézus számára is az áldozatkész segítségnyújtás, az elesettekkel való közösségvállalás volt a legfontosabb. Ne zárkózzunk hát el embertársaink elől! Még ha sokszor nyugodtabb, látszólag könnyebb is lenne az életünk mások nélkül, higgyük el, hogy csak a szeretet közösségében lehet értelmes és boldog!  

Dr. Finta József atya,
kecskeméti főplébánia plébánosa

A túlzott önkritika rombol

Az önismeret fontos és hasznos dolog, ahogyan az is, ha az ember képes elszámolni saját tettei súlyával, illetve belátni, ha tévedett. Az azonban kifejezetten káros és romboló hatású, ha valaki túl szigorú kritikusa önmagának. Erre sokan, de különösen a perfekcionisták hajlamosak. Ők egész életükben arra törekednek, hogy minden téren a maximumot hozzák ki magukból, és ezt a szintet vér és verejték árán, de tartani tudják, sőt akár felül is múlják. Mivel a belső késztetés folyamatos feszültséget jelent, és elégedetlenséget szül, a lélek lassan megroppan a nyomás alatt, és az önbizalom szinte teljes mértékben odaveszhet. 

3 dolog a lélek védelmében
Ezt a helyzetet fontos csírájában felismerni, és minél tudatosabban kezelni. Kristin Neff pszichológus szerint három dolog segíthet megvédeni a lelket a túlbuzgó belső kritikussal szemben, és ezek mindegyike ugyanazon az elven nyugszik: a saját magunk felé tanúsított empátián. Érdemes átgondolni, hogy adott helyzetben letámadnánk-e egy barátot vagy rokont. Bántanánk-e, csak mert valamit nem úgy tett, vagy nem olyan sikerrel végzett el, ahogyan az tökéletes lett volna. Valószínűleg nem. Az összes olyan, magunk felé irányuló gondolatot, ami számonkérő, érdemes alaposan cenzúrázni ebben a szellemben, akárcsak egy szerettünkkel szemben tennénk.

1. Légy kedves önmagadhoz!
Bár ez egyszerűen hangzik, de nem is olyan könnyű teljesíteni, ha valakiben tombol az önkritikusa. Fontos, hogy az ember türelemmel, megértéssel legyen önmaga felé, és ne megszégyenítő megjegyzésekkel bombázza önmagát. Ez a hozzáállás egyúttal egy pozitív és bátorító hangot is ad a belső kommunikációnak. Legközelebb jobban megy majd – mondhatjuk.

2. Lásd be, hogy emberből vagy!
Nagyon lényeges, hogy az ember semmilyen tekintetben ne várjon megugorhatatlan teljesítményt önmagától. Mindenki ember, és mindenki hibázhat. Néha elfáradunk, elhibázzuk a dolgokat. Ha erre emlékeztetjük magunkat, akkor könnyebb szívvel el lehet viselni azokat a helyzeteket, amikor kudarcot vallunk. Nincs értelme annak, hogy önmagunk ellen menjünk, amikor egyébként is rossz helyzetbe kerültünk. Önmagunk szidalmazása helyett érdemesebb annyit mondani, mindenkivel megesik, emberek vagyunk.

3. Gyakorold a tudatos jelenlétet
A tudatos jelenlét valóban sokat segíthet a belső kritikus csillapításában. Felül kell emelkedni a gondolatokon, és egyszerűen tudatosítani az érzelmeket: a haragot, a csalódottságot. Ha ezeket az érzelmeket átlátja és navigálni tudja az ember, akkor nem zúdítja észrevétlenül saját maga ellen rossz gondolatait, önbizalma és énképe pedig nem szenved csorbát.

Forrás: Femina.hu

Legyen meg bennünk Mária jószívű figyelmessége!

Január 19. – Évközi II. vasárnap
Olv.: Iz 62,1-5 Zsolt 95 1Kor 12,4-11
Evangélium: Jn 2,1-11

Egy édesanya, aki szerette volna ösztönözni kisfiát a zongora-tanulásban, elvitte őt egy híres zongoraművész koncertjére. Elfoglalták helyeiket, de volt még pár perc az előadás kezdetéig. Az anyuka pár sorral előrébb megpillantotta egy kedves ismerősét, és odament hozzá egy kicsit beszélgetni. Közben a kisfiú elunta magát, fölkelt a székből és barangolni kezdett az előadóteremben. Egyszer csak egy ajtó előtt találta magát, amire ez volt kiírva: „Belépni tilos!” A kisfiú azonban még nemigen tudott olvasni, ezért bátran benyitott. Közben a koncertteremben kezdtek kialudni a fények. Az anyuka visszament a helyére, és ijedten látta, hogy a kisfia eltűnt. Azonban még szétnézni sem maradt ideje, mikor a függöny felemelkedett, és a színpadon feltűnt a zongora. Az édesanya riadtan látta, hogy a fia ott ül a zongoránál, és a közönség nagy derültségére egy ujjal pötyögi a „Boci-boci tarkát”. Abban a pillanatban belépett a művész is. Egy pillanatnyi meghökkenés után széles mosollyal odaült a kisfiú mellé, bal kézzel átkarolta a vállát, jobb kézzel pedig csodálatos improvizációkat játszott az egyszerű gyerekdal dallamára. Nagyszerű kis zongoradarab kerekedett a kisfiú és a művész közös művéből. Percekig játszottak együtt, majd felálltak, és maghajoltak. A közönség szűnni nem akaró vastapssal jutalmazta a produkciót.   

Valami hasonló történik az evangéliumban is, a víz borrá változtatásának eseményében. Mária, az ember, valamit elkezd. Jézus, az Istenember pedig észreveszi, értékeli és kiteljesíti azt a jót, amit Mária elkezdett. Bámulatos egyébként, hogy Máriában mennyire összhangban van a gyakorlatias segítőkészség és a bizakodó hit. Sokszor azt látjuk, hogy az emberekben ez a két tulajdonság nemigen jár együtt. Vannak, akik gyakorlatiasak, gyorsan és ügyesen kézbe veszik a dolgokat, megoldják a problémákat, de nem is bíznak senki és semmi másban, csak a saját képességeikben, ügyességükben. Nem támaszkodnak másokra, főleg pedig Isten segítségét nem kérik. Épp ezért bele sem fognak olyasmibe, amit lehetetlennek tartanak, amire a saját erejük nem elegendő. Mások pedig annyira bíznak Isten és más emberek segítségében, támogatásában, hogy ők maguk szinte nem is tesznek egyebet, csak imádkoznak és kérlelnek. Nem teszik hozzá az ügyhöz azt, amit pedig nekik kellene hozzátenniük. Máriának van szeme észrevenni, hogy a lakodalomban, ahová Jézussal együtt hivatalos volt, elfogyott a bor. Rögtön magára veszi a felelősséget, és segíteni akar, holott még nem tudja, hogyan. Ha nem olvasnánk ezt a jelenetet az evangéliumban, a legtöbben szinte biztos, hogy nem is feltételeznénk Szűz Máriáról, hogy a bor elfogyásának tényét észreveszi és még segíteni is akar ezen a problémán!

Ugyanakkor a gyakorlatiasság mellett Máriában megvan a bizalom is Jézus iránt, a teljes ráhagyatkozás, amit a szolgáknak is javasol: „Tegyetek meg mindent, amit csak mond.” Pedig nem tudja, hogy Jézus mit fog tenni, mit fog mondani. Mária bizalmas hite még csodálatra méltóbb annak tekintetében, hogy az evangélium szerint a víz borrá változtatása Jézus első csodája! Nem tudjuk, hogy otthon, a názáreti kis családban Jézus művelt-e korábban bármilyen csodát, amivel arra hangolhatta volna Máriát, hogy most is csodában bízzon! Az evangélium nem tud ilyenről. Valószínűbb, hogy Mária inkább Jézus jó szívét, áldozatkészségét, segítő szándékát tapasztalhatta meg korábban százszor és százszor, ezért mer ilyen feltétlen bizalommal ráhagyatkozni Fiára. Tudja, hogy valamit biztosan tenni fog, a kérése nem száll el meghallgatatlanul a füle mellett.

Milyen sok helyzet akad akár a saját életünkben, akár mások mindennapjaiban, amikor segítségre van szükség: valami többre, mint amire az ember képes. Ilyenkor merünk-e hinni abban, hogy Jézus mellénk áll, megfogja a kezünket és cselekszik velünk, általunk? Merjük-e biztatni embertársainkat, hogy forduljanak bátran Jézushoz segítségért? Vagy pedig belekeseredünk a „lehetetlenség” gondolatába? Próbálunk megalkudni azzal, hogy „semmit sem tehetünk”? Ne így tegyünk! Legyen meg bennünk Mária jószívű figyelmessége, amivel észreveszi a bajt és segíteni próbál, ugyanakkor Jézusba vetett bizalma is, amivel hiszi, hogy Isten Fia nem hagyja egyedül, és kipótolja azt, ami az emberi erőfeszítésben hiányos. 

Dr. Finta József atya,
kecskeméti főplébánia plébánosa