A túlzott önkritika rombol

Az önismeret fontos és hasznos dolog, ahogyan az is, ha az ember képes elszámolni saját tettei súlyával, illetve belátni, ha tévedett. Az azonban kifejezetten káros és romboló hatású, ha valaki túl szigorú kritikusa önmagának. Erre sokan, de különösen a perfekcionisták hajlamosak. Ők egész életükben arra törekednek, hogy minden téren a maximumot hozzák ki magukból, és ezt a szintet vér és verejték árán, de tartani tudják, sőt akár felül is múlják. Mivel a belső késztetés folyamatos feszültséget jelent, és elégedetlenséget szül, a lélek lassan megroppan a nyomás alatt, és az önbizalom szinte teljes mértékben odaveszhet. 

3 dolog a lélek védelmében
Ezt a helyzetet fontos csírájában felismerni, és minél tudatosabban kezelni. Kristin Neff pszichológus szerint három dolog segíthet megvédeni a lelket a túlbuzgó belső kritikussal szemben, és ezek mindegyike ugyanazon az elven nyugszik: a saját magunk felé tanúsított empátián. Érdemes átgondolni, hogy adott helyzetben letámadnánk-e egy barátot vagy rokont. Bántanánk-e, csak mert valamit nem úgy tett, vagy nem olyan sikerrel végzett el, ahogyan az tökéletes lett volna. Valószínűleg nem. Az összes olyan, magunk felé irányuló gondolatot, ami számonkérő, érdemes alaposan cenzúrázni ebben a szellemben, akárcsak egy szerettünkkel szemben tennénk.

1. Légy kedves önmagadhoz!
Bár ez egyszerűen hangzik, de nem is olyan könnyű teljesíteni, ha valakiben tombol az önkritikusa. Fontos, hogy az ember türelemmel, megértéssel legyen önmaga felé, és ne megszégyenítő megjegyzésekkel bombázza önmagát. Ez a hozzáállás egyúttal egy pozitív és bátorító hangot is ad a belső kommunikációnak. Legközelebb jobban megy majd – mondhatjuk.

2. Lásd be, hogy emberből vagy!
Nagyon lényeges, hogy az ember semmilyen tekintetben ne várjon megugorhatatlan teljesítményt önmagától. Mindenki ember, és mindenki hibázhat. Néha elfáradunk, elhibázzuk a dolgokat. Ha erre emlékeztetjük magunkat, akkor könnyebb szívvel el lehet viselni azokat a helyzeteket, amikor kudarcot vallunk. Nincs értelme annak, hogy önmagunk ellen menjünk, amikor egyébként is rossz helyzetbe kerültünk. Önmagunk szidalmazása helyett érdemesebb annyit mondani, mindenkivel megesik, emberek vagyunk.

3. Gyakorold a tudatos jelenlétet
A tudatos jelenlét valóban sokat segíthet a belső kritikus csillapításában. Felül kell emelkedni a gondolatokon, és egyszerűen tudatosítani az érzelmeket: a haragot, a csalódottságot. Ha ezeket az érzelmeket átlátja és navigálni tudja az ember, akkor nem zúdítja észrevétlenül saját maga ellen rossz gondolatait, önbizalma és énképe pedig nem szenved csorbát.

Forrás: Femina.hu

Legyen meg bennünk Mária jószívű figyelmessége!

Január 19. – Évközi II. vasárnap
Olv.: Iz 62,1-5 Zsolt 95 1Kor 12,4-11
Evangélium: Jn 2,1-11

Egy édesanya, aki szerette volna ösztönözni kisfiát a zongora-tanulásban, elvitte őt egy híres zongoraművész koncertjére. Elfoglalták helyeiket, de volt még pár perc az előadás kezdetéig. Az anyuka pár sorral előrébb megpillantotta egy kedves ismerősét, és odament hozzá egy kicsit beszélgetni. Közben a kisfiú elunta magát, fölkelt a székből és barangolni kezdett az előadóteremben. Egyszer csak egy ajtó előtt találta magát, amire ez volt kiírva: „Belépni tilos!” A kisfiú azonban még nemigen tudott olvasni, ezért bátran benyitott. Közben a koncertteremben kezdtek kialudni a fények. Az anyuka visszament a helyére, és ijedten látta, hogy a kisfia eltűnt. Azonban még szétnézni sem maradt ideje, mikor a függöny felemelkedett, és a színpadon feltűnt a zongora. Az édesanya riadtan látta, hogy a fia ott ül a zongoránál, és a közönség nagy derültségére egy ujjal pötyögi a „Boci-boci tarkát”. Abban a pillanatban belépett a művész is. Egy pillanatnyi meghökkenés után széles mosollyal odaült a kisfiú mellé, bal kézzel átkarolta a vállát, jobb kézzel pedig csodálatos improvizációkat játszott az egyszerű gyerekdal dallamára. Nagyszerű kis zongoradarab kerekedett a kisfiú és a művész közös művéből. Percekig játszottak együtt, majd felálltak, és maghajoltak. A közönség szűnni nem akaró vastapssal jutalmazta a produkciót.   

Valami hasonló történik az evangéliumban is, a víz borrá változtatásának eseményében. Mária, az ember, valamit elkezd. Jézus, az Istenember pedig észreveszi, értékeli és kiteljesíti azt a jót, amit Mária elkezdett. Bámulatos egyébként, hogy Máriában mennyire összhangban van a gyakorlatias segítőkészség és a bizakodó hit. Sokszor azt látjuk, hogy az emberekben ez a két tulajdonság nemigen jár együtt. Vannak, akik gyakorlatiasak, gyorsan és ügyesen kézbe veszik a dolgokat, megoldják a problémákat, de nem is bíznak senki és semmi másban, csak a saját képességeikben, ügyességükben. Nem támaszkodnak másokra, főleg pedig Isten segítségét nem kérik. Épp ezért bele sem fognak olyasmibe, amit lehetetlennek tartanak, amire a saját erejük nem elegendő. Mások pedig annyira bíznak Isten és más emberek segítségében, támogatásában, hogy ők maguk szinte nem is tesznek egyebet, csak imádkoznak és kérlelnek. Nem teszik hozzá az ügyhöz azt, amit pedig nekik kellene hozzátenniük. Máriának van szeme észrevenni, hogy a lakodalomban, ahová Jézussal együtt hivatalos volt, elfogyott a bor. Rögtön magára veszi a felelősséget, és segíteni akar, holott még nem tudja, hogyan. Ha nem olvasnánk ezt a jelenetet az evangéliumban, a legtöbben szinte biztos, hogy nem is feltételeznénk Szűz Máriáról, hogy a bor elfogyásának tényét észreveszi és még segíteni is akar ezen a problémán!

Ugyanakkor a gyakorlatiasság mellett Máriában megvan a bizalom is Jézus iránt, a teljes ráhagyatkozás, amit a szolgáknak is javasol: „Tegyetek meg mindent, amit csak mond.” Pedig nem tudja, hogy Jézus mit fog tenni, mit fog mondani. Mária bizalmas hite még csodálatra méltóbb annak tekintetében, hogy az evangélium szerint a víz borrá változtatása Jézus első csodája! Nem tudjuk, hogy otthon, a názáreti kis családban Jézus művelt-e korábban bármilyen csodát, amivel arra hangolhatta volna Máriát, hogy most is csodában bízzon! Az evangélium nem tud ilyenről. Valószínűbb, hogy Mária inkább Jézus jó szívét, áldozatkészségét, segítő szándékát tapasztalhatta meg korábban százszor és százszor, ezért mer ilyen feltétlen bizalommal ráhagyatkozni Fiára. Tudja, hogy valamit biztosan tenni fog, a kérése nem száll el meghallgatatlanul a füle mellett.

Milyen sok helyzet akad akár a saját életünkben, akár mások mindennapjaiban, amikor segítségre van szükség: valami többre, mint amire az ember képes. Ilyenkor merünk-e hinni abban, hogy Jézus mellénk áll, megfogja a kezünket és cselekszik velünk, általunk? Merjük-e biztatni embertársainkat, hogy forduljanak bátran Jézushoz segítségért? Vagy pedig belekeseredünk a „lehetetlenség” gondolatába? Próbálunk megalkudni azzal, hogy „semmit sem tehetünk”? Ne így tegyünk! Legyen meg bennünk Mária jószívű figyelmessége, amivel észreveszi a bajt és segíteni próbál, ugyanakkor Jézusba vetett bizalma is, amivel hiszi, hogy Isten Fia nem hagyja egyedül, és kipótolja azt, ami az emberi erőfeszítésben hiányos. 

Dr. Finta József atya,
kecskeméti főplébánia plébánosa