„A RÁCSODÁLKOZÁS ISKOLÁJA”

Vedd észre, fedezd fel az életet, Isten működését mindabban, ami körülvesz!

Egy-két percig időzz el a képet figyelve!
Engedd, hogy hasson rád!

A képen gyönyörű hegyvidéki tájat látunk, a naplemente meleg, arany színű fényében fürödve. A képen a Magas-Tátra vonulata látható naplementekor, a fotó a Kojsói-havasokban készült Szlovákiában. (Fotó: Litványi József) .

Előtérben lágyan hullámzó, erdővel borított dombok terülnek el, mögöttük pedig messze magasodnak a hófödte, éles csúcsok. A völgyekben még látható némi hó, a fák ágain pedig aranyló fény csillan meg.

Számomra az egész látvány csendet, nyugalmat és ugyanakkor fenséges erőt sugároz. A kép üzenete az is lehet, hogy a szépség, a nagyság és a béke sokszor akkor tárul fel, amikor türelemmel megvárjuk a megfelelő pillanatot.
A naplemente fénye arra emlékeztet, hogy minden életciklus – még a lezárás, a valamitől vagy valakitől való búcsúzás is – magában hordozhat mélységet és ragyogást. Gondolj csak arra, milyen megható és felemelő pillanatok voltak egy szomorú eseményen, Ferenc pápa temetésén is!

A hegyek szilárdsága pedig arra hív, hogy életünk nehézségei között is kapaszkodjunk meg az örök értékekben, magában az Istenben! A természet csendes tanítása: maradj hű önmagadhoz, és ne félj az átalakulás, a változás, a megújulás, az újrakezdés idejétől.

Mi az, ami megérintett az elhangzottakból? Számodra mit üzen a kép?
Nyugodtan oszd meg velünk a hozzászólásoknál!

RÖVID GYAKORLAT:

Bevezetés (1 perc):
Ülj le kényelmesen, hunyd be a szemed. Vegyél egy mély levegőt… és lassan fújd ki. Képzeld el, hogy egy hegytetőn állsz, körülötted csend és béke, a horizonton pedig a nap már az alkonyat meleg fényében fürdik.

Légzés és jelenlét (1 perc):
Figyeld meg a lassú, nyugodt légzésed. Érezd, ahogy minden egyes kilégzéssel egy kicsit több feszültséget engedsz el. Lélegezd be a nyugalmat, lélegezd ki a feszültséget.

Képmeditáció (3 perc):
Képzeld el, hogy a naplemente fényében állsz, és visszatekintesz egy közelmúltbeli eseményre az életedben, amikor valami lezárult, befejeződött. 
Engedd, hogy megjelenjenek az emlékek, de ne ragadj bele – csak figyeld őket, mint a felhőket az égen.
Most kérdezd meg magadtól:
– Mit kaptam ebből az időszakból?
– Miért lehetek hálás még a fájdalomban is?
Ahogy a nap lassan eltűnik a látóhatár mögött, képzeld el, hogy a fény mégis megmarad benned – tapasztalatként, bölcsességként, erőként.

Imádság (1 perc):
Mondd ki csendben, akár suttogva:
„Köszönöm, Uram, hogy velem voltál a kezdésben és a befejezésben is.
Segíts meglátni a Te fényedet minden változásban.”

Lezárás (1 perc):
Vegyél még egy mély levegőt, mosolyogj enyhén, és térj vissza a jelenbe. Érezd, hogy belül egy kicsit könnyebb lettél – mint egy hegy, amely átölelte az estét is.

dr. FINTA JÓZSEF ATYA ELMÉLKEDÉSE

Kanyarodjunk vissza!

Május 4. – Húsvét 3. vasárnapja
Olvasmányok: ApCsel 5,27b-32.40b-41 / Jel 5,11-14
Evangélium: Jn 21,1-19  

Néhány fiatal túrázni indult a hegyekbe. Egyikük elvileg jól ismerte a túraösvényt, amelyet végig akartak járni, hiszen már többször végigment rajta. Azonban egy félnapnyi gyalogolás után hirtelen elbizonytalanodott. „Nem, erre soha nem jártam. Ez nem az az út. Eltévedtünk.” – gondolta. Szégyenkezve vallotta be társainak, hogy bizony talán már órák óta rossz irányba tartanak. „Mit tegyünk most? Mi lesz velünk?” – kérdezte egy ijedősebb társuk. „Ugyan, semmi!” – válaszolta egy határozottabb fiú. „Biztosan ismerős volt egy darabig az út, ugye?” – kérdezte botcsinálta vezetőjüket. „Igen, persze! A patakig és a mellette lévő turistapihenőig biztosan jó irányt követtünk. Onnan nem messze volt egy útelágazás, ott fordulhattunk rossz irányba.” „Jó, akkor menjünk vissza oda, ahol még biztosan tudtad az utat, ahol még biztosan nem fordultunk téves irányba! Ez a legjobb, amit tehetünk.” – javasolta a higgadt fiú. Így is tettek. Időt veszítettek ugyan, de megtalálták a helyes ösvényt, s odaértek kitűzött céljukhoz. 

Noha az ember életútja persze nem egészen olyan, mint egy túraösvény, nem lehet mindent visszacsinálni és újrakezdeni, azért mégis van lehetőség – és sokszor szükség is – arra, hogy bizonyos dolgokban visszakanyarodjunk egy előbbi állapothoz. Megpróbáljunk felidézni, mintegy „újraélni” egyes emlékeket, felvenni már-már elveszett kapcsolatok szálait, visszatérni egy-egy helyszínre, ahol nagyon fontos dolgok történtek velünk, emberek közé, akik pótolhatatlan szerepet töltöttek be életünkben. Néha esélyt kapunk rá, hogy bizonyos mértékben előássuk a múltból egy korábbi énünket, amikor még jobban önmagunk voltunk. Amikor még nem fordultunk téves irányba, nem rontottunk el annyi mindent. Ezeket a lehetőségeket meg kell ragadni, mert nem minden élethelyzetben adódnak ilyenek.  

 A hitünk újra megtalálásának, újra felerősödésének is ez az egyik legbiztosabb módja.

A hit ugyanis nem egy állandó állapot az ember életében: nem igaz, hogy ha egyszer már birtokomban van, akkor soha nem veszíthetem el. A hit ugyanis nem elméleti ismeretek, megtanult tételek összessége elsősorban. A hit azonban, ahogyan XVI. Benedek pápa fogalmaz, elsősorban találkozás, személyes kapcsolat.

Egy személyes kapcsolat mélyebben érinti az embert, mint valami elméleti tudás, de sajnos ez is elgyengülhet, leépülhet, ha nem ápoljuk a közösséget, ahogyan azt szintén mindnyájan tapasztaljuk. A hitet a legtöbb ember nem úgy veszíti el, hogy egyszer csak komoly kétségei támadnak Isten létével vagy a vallás tanaival kapcsolatban, vagy hogy komoly érvek alapján meggyőződik az eddig általa követett vallásosság hamisságáról. Nem! Egyszerűen csak „elhagyja”, lassanként elkopik az életéből, mert nem járja azt az utat, amelyre Isten meghívta, amelyen biztosítva lenne számára a rendszeres személyes találkozás.

Még csak azt sem lehet állítani, hogy „akkor az ilyen ember soha nem is hitt igazán, nem volt valós a hite”! Természetesen nem válik az ember hite tökéletessé ezen a földön, hiszen ismét mondom, személyes kapcsolatról van szó, aminek mindig épülnie, mélyülnie kell. Azonban az se igaz, hogy ne lett volna valós hit az, amivel az illető szakított, amit maga mögött hagyott.

Sokan igenis eljutnak a személyes istenkapcsolatra az imádságban, elkezdődik kiformálódni bennük a keresztény szeretetből táplálkozó számos erény, értékes tagjaivá válnak egy-egy hívő közösségnek – és mégis képesek eltávolodni a hittől, mert valahol, valamikor rossz irányba indultak tovább.

Elhagytak olyan alapokat, amelyek nélkül nem egészen maradnak azonosak korábbi önmagukkal. A leggyakrabban azzal kezdődik a hit ellanyhulása, hogy az ember elhanyagolja a keresztény közösséget. Nem tartja már elsődlegesen fontosnak a hívő emberek társaságát, a közös imádságot, az élet dolgairól közösségi beszélgetések segítségével kialakuló keresztény látásmódot. Aztán persze más látásmóddal, más értékek mentén élő emberekkel könnyen találkozunk a mai világban, s könnyen hatást is gyakorolnak ránk.  

A közösségi kapcsolatok leépülése után lassanként elmarad a templomba járás, a szentségek gyakorlása. Innentől aztán legtöbbször egyenes az út a vallásosság szinte teljes elhalványulásához. Elmaradnak az egyéni imák, feladunk értékeket, amelyeket korábban fontosnak tartottunk, döntéseinket nem a keresztény értékrend, hanem a minket épp aktuálisan leginkább befolyásoló erők, vélemények alakítják. Isten persze továbbra is figyel ránk, szólítgat minket. Azonban nem várhatjuk, hogy Ő is a mi utunkra térjen, egyetértsen velünk abban, ami nem egyezik akaratával. A szentségek, a legalapvetőbb isteni parancsok, a keresztény közösség építése Jézus tanításának lényegi részét képezik. Ezek azok az utak, amelyeken „Isten jár”, amelyeken találkozhatunk Vele. Ha letérünk ezekről az utakról, ne csodálkozzunk, hogy elmarad mellőlünk! 

Jézus azonban, ahogyan a mai evangéliumban is látjuk, megadja a lehetőségét annak, hogy vissza-visszakanyarodjunk, hogy felismerjünk egy-egy értéket, élményt a Vele közös múltból. Ez történik az apostolok és Jézus kapcsolatában a feltámadás után. A Mester nemcsak feltámadt testében marad azonos önmagával, nem csak arcvonásairól ismerik fel övéi. Azonos marad korábbi önmagával tetteiben, az apostolokkal való kapcsolatában is. Ugyanazt teszi közöttük, velük és értük, ugyanarra hívja meg és küldi őket, mint korábban.

Az emmauszi tanítványok a kenyértörésben ismerik fel. Péter és Zebedeus fiai újra átélik a csodálatos halfogás eseményét a mai evangéliumban, úgy, mint első találkozásukkor, amikor emberhalászok lettek. Jézus húsvét után is ugyanúgy küldi Pétert, hogy legyen nyájának pásztora, mint amikor korábban kősziklának nevezte el. A feltámadás ténye önmagában örömmel tölthette el, de össze is zavarhatta a tanítványokat. „Mi szükség lenne itt még ránk? Mi dolgunk lehet még itt nekünk, a hatalmas Isten ilyen erőmegnyilvánulása után? Ha Jézus feltámadt a halálból, akkor mindenre képes egyedül is. Mihez kellenénk mi?” És lám, Jézus újra megerősíti küldetésüket. Noha mikor az apostolok partot érnek, már ott parázslik a hal a tűzön, mellette a kenyér, mégis azt kéri tőlük: „Hozzatok a halból, amelyet az imént fogtatok!” Ezzel valójában ezt üzeni: „Továbbra is szükség van rátok, arra, ami a tiétek, csakúgy, mint annak idején a csodálatos kenyérszaporításnál.”  

Az apostolok hite a Feltámadottal való találkozások során nem csak abban erősödik meg, hogy Jézus valóban él, valóban visszatért a sírból, tehát Ő a Messiás, az élő Isten fia, hanem abban is, hogy ez a tény nekik küldetést, életprogramot ad. Valamiképpen önmagukban is újra hinni kezdenek: abban a valakiben, akivé Jézus tette őket, abban a célban, amely vonzani kezdte őket, a küldetésben, amit Tőle kaptak! Ha mi is úgy érezzük, ellaposodott a hitünk, talán már el is veszítjük lassan, ideje kissé visszakanyarodnunk! Nem Isten szűnt meg létezni vagy hagyott el minket, még csak nem is az egyház vált alkalmatlanná az Ő megjelenítésére: valószínűbb, hogy mi tértünk el más irányba arról az útról, amelyen még együtt jártunk Vele! 

Dr. Finta József atya,
kecskeméti főplébánia plébánosa

* * * * *

GONDOLATOK MÁS SZENTÍRÁSI SZAKASZOKHOZ

📖 ApCsel 5,27b–32.40b–41 – Olvasd el ez a bibliai szakasz!

A történet az első jeruzsálemi üldöztetések idején játszódik. A főpapok és a farizeusok féltékenyek a növekvő keresztény közösségre és annak tanítására. Ez a részlet az apostolok kihallgatásáról szól, miután engedetlenül tovább hirdették Jézust a főtanács tiltása ellenére. Péter és a többi apostol bátran kijelentik: „Inkább kell engedelmeskednünk Istennek, mint az embereknek.” A főtanács megvereti őket, majd elbocsátja – ők azonban örömmel távoznak, mert „méltónak találtattak arra, hogy Jézus nevéért gyalázatot szenvedjenek.”

✨ Üzenet:

Ez a szakasz arra tanít, hogy a hit nem mindig kényelmes – néha bátorságot kíván az igazság melletti kiálláshoz.

A mai ember gyakran próbál megfelelni mások elvárásainak, fél a konfliktusoktól, a „kilógástól.” De a krisztusi tanúságtétel nem a többségi véleményt követi, hanem az isteni igazságot.

„Inkább kell engedelmeskednünk Istennek, mint az embereknek” – ez nem lázadás, hanem hűség. A keresztény ember ma is sokszor kerül olyan helyzetbe, amikor választania kell kényelem és hit, népszerűség és igazság között. Az apostolok példája bátorít: még a szenvedést is örömmel vállalták, mert tudták, hogy Jézusért történik. A mai világban is szükség van ilyen tanúságtevőkre – akik csendben, szeretettel, de rendíthetetlenül képviselik az evangéliumot. Nem mindig harsányan, de következetesen.

A hit nemcsak templomi élmény, hanem életformáló valóság. Amikor hűségesek maradunk hozzá, akkor a szenvedés is értelmet nyer – és öröm forrásává válhat.

„TÖRHETETLEN LÉLEK”
– Videó-sorozat a belső erőforrásaid felfedezéséhez Tapolyai Emőke klinikai szakpszichológus közreműködésével

A lelki ellenálló képesség az emberi alkalmazkodóképesség egyik alapvető jellemzője, amely lehetővé teszi, hogy stresszes helyzetekben is megőrizd lelki egyensúlyodat és hatékonyan reagálj a változásokra. Általa könnyebben küzdheted le az akadályokat, és pozitív irányba terelheted az életedet. Ebben segít az alábbi videó:

Kedves Útitársunk!

Május 1-től a pénteki anyagunk címe: „A RÁCSODÁLKOZÁS ISKOLÁJA” – Vedd észre, fedezd fel az életet mindabban, ami körülvesz!
Ez egy speciális képmeditációs sorozat lesz

• Egy alkalommal egy különleges fotó
• Hozzá tanulságos gondolatok
• Rövid gyakorlat, ami segíti az életedet jobbá tenni.

KATTINTS IDE, HOGY TOVÁBBRA IS ÚTITÁRSUNK MARADHASS »

A szív békéje a húsvét igazi ajándéka

Április 27. – Húsvét 2. vasárnapja – Isteni Irgalmasság vasárnapja
Olvasmányok: ApCsel 5,12-16  / Jel 1,9-11a.12-13.17-19
Evangélium Jn 20,19-31   

Az éjszaka közepén egy emeletes ház második emeletén tűz ütött ki. A lakók félálomban menekültek ki az utcára, majd rémüldözve figyelték, hogyan terjed a tűz viharos gyorsasággal lakásról-lakásra, emeletről emeletre. Mire a tűzoltók megérkeztek, a második emelet minden lakása égett, így a föntebbi emeleteket már nem lehetett megközelíteni. Egyszer csak szívettépő sikoly borzolta fel méginkább az idegeket. Egy fiatalasszony akkor vette észre, hogy ötéves kisfia nem jött le velük. A gyermek félelmében nem a kijárat, hanem a felsőbb emeletek felé futott. Hamarosan fel is bukkant a kisfiú egy harmadik emeleti ablakban, amit még nem nyaldostak a lángok, de a füst onnan is gomolygott kifelé. A gyermek édesapja odaállt az ablak alá, s biztatni kezdte a kisfiút: „Ugorj le! Ugorj le gyorsan! Ne félj, itt vagyok és elkaplak!” A kisfiú félelemtől sírós hangon kiáltott vissza: „Nem merek! Nem látlak! Akkora a füst, hogy nem látok semmit!” „Ne aggódj, én jól látlak, és ez elég!” – válaszolta az apja. A kisfiú összeszedte minden bátorságát, s leugrott. Egy pillanat múlva édesapja erős karjaiban landolt és az ijedtségen kívül semmi baja sem lett. 

„Békesség nektek!” – köszönti Jézus apostolait és tanítványait minden alkalommal, amikor feltámadása után megjelenik nekik. Noha nem idegen Jézustól, mégis új köszöntés ez. A kereszthalál előtti működése idején nemigen halljuk Tőle az evangéliumban. Úgy tűnik, hogy ez a béke, amit a feltámadott Úr kíván övéinek, valamiképpen szorosan összefügg a kereszthalállal és feltámadással, ez a béke a Húsvét ajándéka. Miért? Miféle béke az, amit Jézus ajándékozhat nekünk? Az a béke, amely a bennünket teremtő és ránk gondot viselő Isten szeretetébe, irgalmába, valamint minden rosszat legyőzni tudó erejébe vetett határtalan bizalomból fakad.  

Az ember vagy az emberi társadalom békétlenségének oka többféle lehet. Mindenekelőtt félelem a fenyegetettségtől, a bajtól, a szenvedéstől. Ha azonban még a halál is legyőzhető, ha a halálból is van visszatérés, akkor nincs olyan rossz, nincs olyan szenvedés, ami véglegesen el tudná taposni az embert. Ha a halált örök, boldog életre szóló feltámadás követheti, akkor nem taszít bennünket kétségbeesésbe és reménytelenségbe. Micsoda gyökeres változás ment végbe az apostolok magatartásában a feltámadt Krisztussal való találkozások után: nyoma sincs bennük a korábbi félelemnek, bezárkózó rettegésnek, tagadásra is kész gyávaságnak. Minden körülmények között bátran meg merik vallani Jézusba vetett hitüket. Nem veszítik el nyugalmukat a Főtanács fenyegetéseinek hatására, lelkesen énekelnek, imádkoznak, sőt térítenek a börtönökben, a vértanúságra is készek. Pedig nem szűnt meg a külső fenyegetettség, sőt sokszorozódtak a zaklatások, bántalmak, szenvedések. Ők azonban képesek túllátni, felülemelkedni ezeken. Nem a szemükkel, hanem a hitükkel „látják”, vagyis bizalommal elfogadják, hogy a szenvedést megdicsőülés, a halált feltámadás és boldog örök élet követi. Ha az ember olyan békére vár, ami a teljes nyugalomból, minden fenyegető bajtól való mentességből, minden szenvedés megszűnéséből fakad, akkor itt a Földön hiába vár. Azonban ha a hozzáállásunk megváltozik, ha hisszük, hogy nem csak ez a gondterhes földi élet létezik számunkra, akkor megőrizhetjük szívünk békéjét a bajok, törődések közepette is.  

 Oka lehet a békétlenségnek a helytelen értékrend, az ember birtoklási vágya is, amely kielégíthetetlenné torzulhat. Milyen sok férfi és nő, sőt gyermek, egész családok nyugalmát dúlja föl az állandó hajsza a még többért, a félelem az anyagi javak elvesztésétől, a kényelem, a megszokott jólét csökkenésétől. A feltámadás hite, az örök élet létezéséről való megbizonyosodás ezt is gyógyítja. Ha nem ezen a világon „kell mindenáron minden boldogságot megszereznünk és kiélveznünk”, ha tudunk hinni nagyobb, teljesebb boldogságban, mint amit az anyagi javak adhatnak, akkor nem is félünk annyira azok elveszítésétől vagy nem rokkanunk bele testileg-lelkileg azok hajszolásába.  

 Sokszor válik a békétlenség okává az ember és ember, csoport és csoport közötti feszültség, a megbocsátani nem tudás. Annak is nyugtalan a szíve, a lelkiismerete, aki a sérelmet okozta, de az is tele van fájdalommal, keserű haraggal, aki azt elszenvedte. A feszültséggel teli súrlódások, a bosszúállás vágya, illetve a bosszútól való félelem megbénítja az embert. A feltámadt Jézus ebből is kiutat mutat. Visszatérve a sírból ugyanolyan szeretettel, bizalommal ajándékozza meg apostolait, mint amiről halála előtt tett bizonyságot. Nem hányja apostolai szemére hitetlenségüket, gyávaságukat, kétségeiket. Nem adja ki az útjukat, holott teljes joggal tehetné, hiszen nem tartottak ki mellette szenvedésében és halálában, félreértették messiási küldetését. Ő azonban megbocsát nekik, sőt felhatalmazást ad nekik arra, hogy az Ő nevében mindenki felé kinyilvánítsák a bűnbocsánat lehetőségét. „Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer.” Milyen megnyugtató lehetett ez a tanítványoknak, akik tele lehettek lelkiismeret-furdalással és zavarodottsággal az élő Jézussal találkozva! Ma, az Isteni Irgalmasság vasárnapján érdemes hálával gondolnunk arra, hogy Jézus éppen azért vállalta föl a megváltó kereszthalált, hogy mindenkinek megbocsáthasson. Az bocsáthat meg valakinek, aki bosszúállás nélkül elszenved minden rosszat, ami mások bűne miatt reá hárul. Jézus ezt tette a kereszten. Ha nem támadt volna fel, akkor nem lett volna kitől irgalmat kérni. Akkor csak áldozatává lett volna a gonoszságnak, mint annyian mások, de nem tudott volna megbocsátani. Jézus azonban feltámadt és örökké él, s így minden ember bármikor bocsánatot kérhet és kaphat Tőle. Ez az isteni irgalmasság nagy ajándéka! Ha Isten ennyire kész mindig minden bűnünket megbocsátani, akkor nekünk is hasonlóképpen kell tennünk. Az emberi irgalmasság sok nyugtalan, feszült lelket békített már meg és békíthet meg ma is.  

„Boldogok, akik nem látnak, és mégis hisznek.” – mondja Jézus Tamásnak. Az apostolok látták a feltámadt Krisztust, s ez megadta szívükbe, életükbe azt a békét, amelyet korábban nem ismertek. A történelem során azonban sok keresztény hívő tett tanúbizonyságot ugyanerről a csak Istentől kapható békéről, holott nem látták testi szemeikkel az élő Krisztust. Hitük azonban mégis képes volt meglátni a múló evilági dolgok, kínlódások füstje mögött az örök életre meghívó, üdvösséget adó Krisztust.

Minket is körülvesznek bajok, szenvedések, anyagi bizonytalanság, emberi bűnök, sérelmek okozta feszültségek. Ez a láng és füst bizony már vele jár ezzel a megrontott világgal. Tudunk-e beleugrani bátran ebbe a füstbe, tudva, hogy a „másik oldalon” az élő Krisztus és az örök haza boldogsága vár minket? Ha igen, akkor nem veszítjük el szívünk békéjét ott sem, ahol mások már kétségbeesnek és rettegnek. 

Dr. Finta József atya,
kecskeméti főplébánia plébánosa

Május 1-től ennek a résznek a címe: SOKSZÍNŰ BIBLIA

Abban akarunk segíteni, hogy te is megtapasztald Isten Szavának gazdagságát. Éppen ezért, a következő 3 hónapban dr. Finta József atyának, a kecskeméti főplébánia plébánosának tanulságos, motiváló történetei, elmélkedései mellett az első keresztények életébe is jobban bepillantunk, és megnézzük, hogy az ő tapasztalataikból, küzdelmeikből milyen tanulságokat tudunk levonni!

Továbbá ószövetségi szakaszokról is elmélkedünk, azokat is próbáljuk közelebb hozni a saját életünkhöz.

KATTINTS, ÉS KÉRD TOVÁBBRA IS A SPECIÁLIS BIBLIAISKOLÁNKAT »

„TÖRHETETLEN LÉLEK”
– Videó-sorozat a belső erőforrásaid felfedezéséhez Tapolyai Emőke klinikai szakpszichológus közreműködésével

A lelki ellenálló képesség az emberi alkalmazkodóképesség egyik alapvető jellemzője, amely lehetővé teszi, hogy stresszes helyzetekben is megőrizd lelki egyensúlyodat és hatékonyan reagálj a változásokra. Általa könnyebben küzdheted le az akadályokat, és pozitív irányba terelheted az életedet. Ebben segít az alábbi videó:

Mi az, ami megérintett az elhangzottakból?
Milyen elhatározás született meg Benned?

Merjünk hinni az Odaföntvalókban!

Április 20. – Húsvétvasárnap
Olvasmányok: ApCsel 10,34a.37-43 / Kol 3,1-4 vagy 1Kor 5,6b-8 
Evangélium: Jn 20,1-9 vagy Lk 24,13-35  

A galamb, néhány nappal azután, hogy Isten megteremtette, odajárult a Teremtő elé és siránkozva panaszkodni kezdett. „Jaj, mindenség Ura! Olyan szörnyen félek! Apró és vékony lábakat alkottál nekem ehhez az esetlen, kövér testhez. Állandóan a nyomomban ólálkodik egy macska. Szúrós tekintettel követ engem, és biztos vagyok benne, hogy felfalna, ha sikerülne elkapnia. Én azonban ezeken a kicsi és idétlen lábakon nem tudok elmenekülni előle. Kérlek, segíts rajtam.” Isten erre szárnyakat teremtett a galambnak. A galamb azonban a következő reggelen ismét ott állt a Teremtő előtt, és még panaszosabban siránkozott. „Uram, ugyan mi értelme volt, hogy rám teremtetted ezeket a furcsa tartozékokat! Olyan nehezek, alig bírom cipelni őket a hátamon! Ráadásul mindenbe bele is akadnak, ahogy futni próbálok a macska elől! Most még nehezebben tudok menekülni, biztos, hogy előbb-utóbb el fog kapni!” Isten erre fölnevetett: „Te szegény, oktondi kis galamb! Nem azért adtam a szárnyaidat, hogy cipeld őket a hátadon, hanem hogy kiterjeszd őket, fölemelkedj velük a levegőbe, és magad alatt hagyhasd ezt veszélyes földi világot.” 

Vajon miért olyan nehéz az embernek elhinnie, hogy létezik feltámadás a halálból? Hogy Jézus feltámadt, és ma is él, valamint hogy nekünk is örök, boldog életet adhat? Talán azért, mert maga a hit okoz problémát, az elfogadása valaminek, amit korábban még nem tapasztaltunk meg?

Nem, nem erről van szó. Az emberek nagyon is hiszékenyek! Néhány évvel ezelőtt a bűnbocsánat szentségével, a gyónással kapcsolatban olvastam valahol, hogy noha sokan magát a gyónás szentségét rendkívül elhanyagolják, vagyis Isten felszentelt szolgáinak nem vallják meg bűneiket, azonban ettől függetlenül úton-útfélen gyónnak. Panaszkodnak, vádaskodnak, saját hibáikat, botlásaikat is kitárják, de nem ott és azoknak, akiknek kellene, s főleg nem úgy, ahogyan kellene. Így nem is nyernek belőle semmit. Nem kapják meg a bocsánatot bűneikre és a hasznos, előremutató tanácsokat azok elkerülésére. Ugyanez igaz a hittel kapcsolatban is. Mindenféle dologban hisznek az emberek, de a hitük földhözragadt, és földhöz ragasztja őket is.

Nem hisznek az Istentől adott gyógyulásban vagy a szenvedés megváltó erejében, de hisznek mindenféle energiákban, ezoterikus hókusz-pókuszokban. Nem hisznek az Oltáriszentség életet adó erejében, de hisznek mindenféle táplálék-kiegészítőkben, kristályokban. Nem hisznek az Evangélium ígéreteiben, de hisznek jóslatokban, horoszkópokban, emberi sarlatánságokban. Nem hisznek a mennyei, boldog, örök életben, de hisznek a szerelem vagy párkapcsolat adta boldogságban, a pénzen megvehető jólétben stb. stb. Természetesen nem azt akarom mondani, hogy a felsorolt dolgok közül bizonyosaknak ne lenne meg a helye és szerepe az ember életében, azonban semmiképpen nem szabad tőlük olyasmit várni, amit nem tudnak megadni.

Ahogyan a barátnőnek vagy ivócimborának való panaszkodás, kitárulkozás nem hoz bűnbocsánatot, úgy a szerelem vagy a pénz sem ad igazi boldogságot, a gyógyszerek és természetgyógyász eljárások sem adnak gondtalan, szenvedésmentes életet.  

Most a feltámadás nagy ünnepén érdemes elgondolkodni azon, mi a baj hát valójában az emberek hitével? Nem maga a hit aktusa van válságban, hiszen az emberek többsége nagyon is könnyen elhiszi azt, amit hinni akar, még akkor is, ha nem túl sok valós tapasztalata van arról, amiben hinni akar! Figyeljük csak meg, a tinédzserek mennyi mindent várnak a szerelemtől, holott általában kiüresedett, tönkrement, nehezen élhető párkapcsolatok veszik körül őket a valóságban. De majd az övék más lesz – reménykednek újra és újra. És nem is baj! A baj inkább az, hogy az emberek a hit szárnyaival nem emelkednek föl az evilági lét korlátai fölé! Csak a földi élettel szemben vannak már-már irreális elvárásaik, de hogy ennél az így is-úgy is elmúló életnél valami jobb, több, boldogabb is várhatja őket, azt nem remélik. Nem véletlenül hangzik el Szent Pál felszólítása: „Ami odafönt van, arra irányuljon a tekintetetek, ne a földiekre!”  

Aki hisz a feltámadásban, a halálon túli, boldog, örök életben, és abban az Istenben, Aki mindennek forrása és Ajándékozója, az képes lesz itt a Földön is jobb világot, emberibb, élhetőbb társadalmat teremteni. A húsvéti hit ugyanis a világ fölé emel, de nem szakít el ettől a világtól. Ahogyan a feltámadt Jézus is visszatért az Atya Országába, de ugyanakkor velünk is maradt a világ végezetéig.

Ha hiszünk az igazi, szeretetből fakadó boldogságban és abban, hogy a rossz nem uralkodhat fölöttünk örökké, az erőt ad nekünk a földi életben is a szeretet építésére és a rossz elleni küzdelemre. Ez az a remény, amiről Ferenc pápa azt mondja nekünk, hogy ne hagyjuk elvenni tőlünk. Így szólt hozzánk virágvasárnapi elmélkedésében: „Ne hagyjátok, hogy elvegyék tőletek a reményeteket!” Akik elvenni törekednek tőlünk ezt a reményt, azok azt akarják, hogy csak földi értékekben bízzunk, azoktól várjuk a boldogságot, megelégedettséget: azoktól a földi értékektől, amelyeket ők kínálnak nekünk, amelyeket tőlük vásárolhatunk meg. Ha pedig esetleg azt tapasztaljuk, hogy még sem vagyunk kellőképpen elégedettek és boldogok, akkor hazudjuk azt magunknak, hogy még biztosan nem szereztünk belőlük eleget! Még több kell! Vagy másik kell! Még több pénz, még több, vagy másik autó, ház, másik nő vagy férfi, jobban fizető munkahely stb. stb. Ne higgyük el, mert nem is valóság, hogy ezek valóban megadják életünk maradéktalan elégedettségét!

Merjük használni a szárnyainkat! Merjünk hinni az Odaföntvalókban, a földi lét korlátait túlszárnyaló boldogságban, az elmúlás nélküli szeretetben!

Ha így teszünk, akkor nem keseredünk bele a mindennapok kudarcaiba, tökéletlenségeibe, a „még nem teljes élet” hiányosságaiba, s lesz erőnk küzdeni a rossz ellen, mert tudjuk, hogy a rossz, a szenvedés és a halál már legyőzetett. 

Dr. Finta József atya,
kecskeméti főplébánia plébánosa