„TÖRHETETLEN LÉLEK”
– Videó-sorozat a belső erőforrásaid felfedezéséhez Tapolyai Emőke klinikai szakpszichológus közreműködésével

A lelki ellenálló képesség az emberi alkalmazkodóképesség egyik alapvető jellemzője, amely lehetővé teszi, hogy stresszes helyzetekben is megőrizd lelki egyensúlyodat és hatékonyan reagálj a változásokra. Általa könnyebben küzdheted le az akadályokat, és pozitív irányba terelheted az életedet. Ebben segít az alábbi videó:

Mi az, ami megérintett az elhangzottakból?
Milyen elhatározás született meg Benned?

Legyen benned áldozatkészség mindenki iránt!

 Február 23. – Évközi VII. vasárnap
Olv.:  1Sám 26,2.7-9.12-13.22-23   Zsolt 102 1Kor 15,45-49    
Evangélium: Lk 6,27-38 

Egy fáradt, keserű arcú vándor rótta az országutat. Szerencsét próbálni indult, munkát szeretett volna vállalni, hogy szabaduljon a nyomasztó szegénységből. Egyik este behúzódott egy tisztásra, s lefeküdt aludni. Álmában egy angyal jelent meg előtte, s ezt mondta neki: „Holnap találkozni fogsz az úton egy remetével. Kérd el tőle a gyémántot, ami a zsebében van!” A vándor felébredve hitte is, nem is az álombeli látomást. Azonban amikor néhány óra múlva valóban szembejött vele az úton egy remete, feltámadt benne a kíváncsiság. Megállította és így szólt hozzá: „Kérlek, add nekem azt a gyémántot, ami a zsebedben van!” A remete készségesen húzta elő a csillogó követ a csuhájából. „Jaa, hogy ez egy gyémánt? A folyóparton találtam reggel. Tessék, vigyed!” A vándor ujjongó szívvel, repeső örömmel indult tovább. Azonban később egyre jobban eluralkodott rajta a félelem. „Jaj, mi lesz, hogyha elveszik tőlem? Hova dugjam? Hogy védjem meg a gyémántomat az útonállóktól? Biztos elrabolják! Talán agyon is vernek miatta.” Amikor besötétedett, nem mert elaludni. Egyik zsebéből a másikba dugdosta a gyémántot. El is ásta, de aztán újra előásta, mert attól félt, reggelre kelve nem fogja megtalálni. Egész éjjel egy szemhunyásnyit sem aludt. Másnap aztán megfordult, és öles léptekkel, gyors menetben a remete után eredt. Estefelé utol is érte. Odaállt eléje, és azt mondta: „Vedd vissza a gyémántodat! Inkább azt a könnyed, szabad lelkületet add nekem, amivel egy szóra képes voltál nekem ajándékozni ezt a kincset érő követ!”  

Jézus az evangéliumban a keresztény szeretet mélységét mutatja meg számunkra. Azt a mélységet, ami bizony nem könnyen érhető el a felszínességre hajlamos, rohanó ember számára. Ha Jézus nyomába akarunk lépni, akkor nem elég önmagunkat szeretnünk, még csak a hozzánk közel álló, vagy számunkra szimpatikus embereket sem. Persze szükséges mindkettő: a helyes önszeretet és a hozzátartozóink, barátaink iránti áldozatkészség egyaránt. Azonban a Mester arra hív meg minket, hogy ezen felül azokat is szeressük, akik számunkra idegenek, közömbösek, sőt akár éppen ellenszenvesek, akik ki is érdemelték netán ezt az ellenszenvet!  

Vajon amikor mi adunk valakinek valamit, milyen indokkal tesszük? Miért? Sokan csak üzletet kötnek, amikor látszólag önzetlenül adnak valakinek valamit. Legtöbbször épp azok, akik a leghangosabb kampányt szervezik, a legnagyobb hírverést csapják saját adakozásuk körül, valójában csak jó befektetést hajtanak végre: azért adnak, hogy idővel még többet kapjanak vissza, még nagyobb előnyökre, haszonra tegyenek szert.   

Vannak persze, akik tényleg szeretetből adnak, de csak azoknak, akik velük szoros kapcsolatban állnak, akikkel szemben elfogultak: saját családtagjaik, gyermekeik, unokáik, esetleg legjobb barátaik. Természetesen ez egyáltalán nem elítélendő, hiszen felelősséggel tartozunk a családunkért, barátainkért. Azonban ebből az adakozó szeretetből sokszor hiányzik az okosság, a kellő tisztánlátás. Pénzzel vagy egyéb anyagi javakkal tömni azokat, akik igazából nem szorulnak rá, dolgozni, gürizni azok helyett, akik lustán és felelőtlenül állnak hozzá az élet dolgaihoz nem okos dolog, nem helyes szeretet-megnyilvánulás. El lehet jutni sajnos oda, ahol sok család tart: a gyerekek, unokák nem ajándékként, hálás szívvel fogadják már ezeket az adományokat, hanem nekik kijáró jussként követelik. Nem köszönik meg, hanem a legnagyobb természetességgel elvárják, s legföljebb azt teszik szóvá – többnyire igen csúnyán – ha valami miatt mégsem kapják meg. A legnagyobb hibát azonban azzal követik el az ilyen adományozók, hogy nem látnak túl saját kis környezetükön. Nem veszik észre az „idegenek” valós szükségleteit, érzéketlenné válnak mások iránt.  

Vannak azért olyanok is, akik sokat adnak másoknak, tesznek másokért, függetlenül attól, hogy családtag vagy sem, barát vagy sem. Nem is a saját haszon, vagy a hírnév, a dicséret vagy a népszerűség vágya hajtja őket. Ugyanakkor mégis táplálnak elvárásokat azokkal szemben, akikért cselekszenek, akiknek adományoznak. Mindenáron értelmét akarják látni a tetteiknek, az adakozásuknak, méghozzá saját maguk által meghatározott értelmét. Azt gondolom, alapvetően ezzel sem lenne baj. Fontos, hogy jogos és számukra is hasznos elvárásokat megfogalmazzunk embertársainkkal szemben. Az is teljesen természetes, hogy az ember értelmét akarja látni a munkájának, az áldozatainak.  

Mi van azonban akkor, ha egyes esetekben mégsem igazolódnak az elvárásaink? Ha nem látszik értelme az áldozatkészségünknek? Ilyenkor belefér a keresztényi szeretetbe azt mondani, hogy „ennek aztán soha többé nem adok semmit, ezekért aztán soha többé nem teszek keresztbe egy szalmaszálat sem!”?
Nem gondolnám. Nem szabad a visszajelzéstől, az eredménytől, az érdemtől vagy a hálától teljesen függővé tenni a jótékonyság, a keresztényi szeretet cselekedeteit. Isten talán éppen azokat a cselekedeteinket, áldozatainkat áldja meg leginkább, amelyeknek nincs semmi önös indoka a részünkről. Amikor valóban egyszerűen a tiszta szeretet vezet bennünket, látva mások egyértelmű szükségét, kiszolgáltatottságát. Talán azok a tetteink, adományaink lesznek a leggyümölcsözőbbek, amelyekkel kapcsolatban a legkevesebb bennünk az elvárás önmagunk felé, a viszonzás vágya vagy az elismerés igénye. Amikor valóban azzal a lelkülettel adunk, amelyet Jézus így fogalmaz meg a Hegyi Beszédben: „Ne tudja a bal kezed, mit cselekszik a jobb!” 

Dr. Finta József atya,
kecskeméti főplébánia plébánosa

„TÖRHETETLEN LÉLEK”
– Videó-sorozat a belső erőforrásaid felfedezéséhez Tapolyai Emőke klinikai szakpszichológus közreműködésével

A lelki ellenálló képesség az emberi alkalmazkodóképesség egyik alapvető jellemzője, amely lehetővé teszi, hogy stresszes helyzetekben is megőrizd lelki egyensúlyodat és hatékonyan reagálj a változásokra. Általa könnyebben küzdheted le az akadályokat, és pozitív irányba terelheted az életedet. Ebben segít az alábbi videó:

Mi az, ami megérintett az elhangzottakból?
Milyen elhatározás született meg Benned?

Jézus boldogságmondásai így segítenek Neked! 

Február 16. – Évközi VI. vasárnap
Olv.:  Jer 17,5-8   Zsolt 1 1Kor 15,12.16-20
Evangélium: Lk 6,17.20-26 

Egy egér, mielőtt kibújt volna a lyukból, hogy élelmet keressen, észrevette, hogy egy kiéhezett macska áll őrt a lyuk szájánál és várja a prédáját. Visszafordult tehát a lyuk mélyére, és megkérte a szomszéd egeret, hogy kísérje el egy gabonás zsákhoz. „Mehetnék egyedül is … de mindenképpen meg akarom osztani ezt a nagy örömet egy illusztris barátommal.” – mondta a kegyetlen egér. „Nagyon helyes! Veled megyek! Vezess csak oda engem!” – válaszolta a szomszéd. „Micsoda? Hogy én menjek egy ilyen jeles egér előtt, mint te? Szó sem lehet róla! Menj csak te előre, majd én mondom, hogy merre fordulj!” – ravaszkodott a kegyetlen egér. A nagylelkűnek hangzó ajánlat hízelgett a szomszéd egérnek, aki máris megindult előre. Alig lépett azonban ki a lyuk száján, a macska máris lecsapott rá, s odébb sétált a fogai közt vergődő zsákmánnyal. Kegyetlen társa hangos kacagással nyugtázta az eseményt.

Jézus az evangéliumban érdekes, nehezen elfogadható ellentétpárokat állít elénk: Boldognak nevezi a szegényeket, valamint azokat, akik szomorkodnak, sírnak, akik éheznek, akiket kizárnak maguk közül az emberek és megvetnek. Ugyanakkor fenyegető jaj-t kiált azokra, akik gazdagok, akik jóllakottak, akik élvezik a világ javait, akik nevetnek, akiknek hízelegnek az emberek, akiket dicséretekkel halmoznak el.
Ez mégiscsak furcsa ….. hiszen nem arra törekszünk-e valamennyien, hogy megszerezzük és élvezzük mindazt, amire szükségünk van az életben? Nem a vidámság, a nevetés esik-e jobban mindannyiunknak, semmint a szomorúság és a sírás? Nem a dicsérő szavak töltenek-e el bennünket jóleső érzésekkel, míg a kirekesztés és a megvetés éppen ellenkezőleg, fájdalmat okoz? Ezek szerint helytelen az embernek arra törekednie, amire természete szerint vágyakozik? Inkább olyasmit akarjon, ami fáj, ami rosszul esik?  

Nem, egyáltalán nem arról van szó, hogy az öröm, a vidámság, a jóllakottság vagy éppen a gazdagság minden esetben rossz lenne, a szomorúság és a fájdalom, a nélkülözés vagy megvetettség pedig mindig jó és boldogító. Jézus inkább arra világít rá – valóban kissé sarkalatosan – hogy létezik a jólétnek, a mértéktelen fogyasztásnak, a vidámságnak és a nevetésnek saját magunkat lealacsonyító és másokat megnyomorító formája is. Mint ahogy létezhet olyan nélkülözés, olyan szomorúság, olyan kirekesztettség vagy egyéb megpróbáltatás, ami hosszabb távon inkább javára válik az embernek, igazi boldogságát szolgálja. 

Jézus nyilvánvalóan azért beszélt ilyen meghökkentően, mert sokak életében vészesen összekeveredett az értékrend. Ma sincs ez másképp! Egyáltalán nem mindegy, hogy min nevetünk, hogyan és miben gazdagodunk meg, kik és miért hízelegnek nekünk, illetve, hogy mi kinek és miért hízelgünk! Nem kevesen olyasmin nevetnek, olyan dolognak örülnek, amin inkább sírni kellene. „Legszebb öröm a káröröm!”. Valamilyen bűnös tett sikere tölti el őket elégedettséggel, vagy éppen bűnös, romboló élvezetek hajszolásában látják az örömet. Nem kevesen olyan módon, olyan módszerekkel gazdagodnak meg, amelyek lelki elszegényedésükhöz vezetnek. Mások véres verejtékéből, másokat igazságtalanul elnyomva és kihasználva, vagy éppen saját agyonhajszoltságuk révén, családi, baráti kapcsolataik elvesztése árán stb. Nem kevesen olyas valakiket éltetnek, bálványoznak, akik inkább negatív példát adnak másoknak, akik valamilyen aktuálisan népszerű tulajdonsággal vagy cselekedettel talán kitűnnek ugyan, de igazi értékeik nincsenek. 

Jézus a boldoságmondásokkal és jajkiáltásokkal abban szeretne segíteni nekünk, hogy helyre kerüljön az életünkben az értékrend az örök élet távlata alapján, az Üdvösség fényében. Annak örüljünk, aminek egy örök életen át örülni tudunk majd! Abban gazdagodjunk, ami megmarad az örök életre! „Gyűjtsetek magatoknak kincseket a Mennyben!” Vagyis a szeretet tetteiben, az önzetlen, áldozatkész segítés jó cselekedeteiben. Azt vagy azokat tegyük meg példaképnek, akik életükkel valóban a jó irányt mutatják számunkra! 

Dr. Finta József atya,
kecskeméti főplébánia plébánosa

„TÖRHETETLEN LÉLEK”
– Videó-sorozat a belső erőforrásaid felfedezéséhez Tapolyai Emőke klinikai szakpszichológus közreműködésével

A lelki ellenálló képesség az emberi alkalmazkodóképesség egyik alapvető jellemzője, amely lehetővé teszi, hogy stresszes helyzetekben is megőrizd lelki egyensúlyodat és hatékonyan reagálj a változásokra. Általa könnyebben küzdheted le az akadályokat, és pozitív irányba terelheted az életedet. Ebben segít az alábbi videó:

Mi az, ami megérintett az elhangzottakból? 
Milyen elhatározás született meg Benned?

Igenis, van értéke, értelme az életednek!

Február 09. – Évközi V. vasárnap
Olv.:  Iz 6,1-2a.3-8   Zsolt 137 1Kor 15,1-11 vagy: 1Kor 15,3-8.11
Evangélium: Lk 5,1-11  

Az angol királynő nagyon szeretett a napfelkelte órájában elkirándulni egy-egy vidéki erdőbe, ahol szívesen sétálgatott a fák alatt és a tisztásokon. Egy alkalommal épp ennek a kedvtelésének hódolt, amikor elkezdett hevesen esni az eső. A legközelebbi parasztházhoz sietett és bekopogott az ajtón. A középkorú asszony, aki előjött a kopogásra, nagyon dühös volt amiatt, hogy ilyen kora reggel zargatják. „Mit akar?” – mordult rá a királynőre, aki persze nem fedte fel, hogy kicsoda is ő valójában. „Kérem, kaphatnék kölcsön egy esernyőt?” – kérdezte a királynő. Az asszony morgolódva indult befelé, a válla fölött hátraszólva: „Várjon egy pillanatot.” Egy belső szekrényben több ernyő is sorakozott egymás mellett. Az asszony a legócskábbat vette elő, aminek törött volt már több merevítő pálcája, s a vásznán is akadt itt-ott egy-egy lyuk. Kidugta az ajtón, és csak ennyit mondott: „Fogja!” A következő reggelen a királynő egész díszkísérete odavonult ünnepi ruhában, fényes külsőségek között a parasztház elé. A megdöbbenve és kissé ijedten előjövő asszonynak átnyújtották az ernyőt, s az udvarmester szertartásosan ezt mondta: „Hölgyem! Anglia királynője szívből köszöni önnek!” Azzal sarkon fordultak és elindultak vissza a palotába. Hátuk mögül még hallották az asszony csodálkozó motyogását: „Jaj! Ha tudtam volna, a legjobbat adtam volna neki!

Más dolog csak „tudni Istenről”, és ismét más dolog találkozni Vele. Sokan, akik csak tudnak Róla, lehet, hogy készek bizonyos áldozatokra Érte, hajlandók valamit adni Neki, de ennek motivációja nem az, aminek lennie kellene. Esetleg félelem, más emberektől jövő számonkérés, vagy akár egyfajta tisztelet, ami azonban még mindig nem egy élő istenkapcsolat. Ilyenkor legföljebb „valamit” adunk Neki önmagunkból, de semmiképpen nem adjuk egész önmagunkat. Gyökeres változás nem áll be az életünkben. Addig, amíg ez a valós találkozás létre nem jön, az ember könnyebben ismeri félre Istent, könnyebben alakíthat ki róla hamis sztereotípiákat. Másrészt, amíg Istennel nem találkozunk, addig bizony saját magunkat is tévesen ítélhetjük meg: vagy túl sokat képzelünk magunkról, vagy éppen ellenkezőleg, semmi értelmét, semmi értékét nem látjuk az életünknek. 

Az olvasmányokban három istenélményről olvasunk, találkozásokról, amelyek gyökeresen megváltoztatják a benne részesülő emberek életét. Izaiás nyilván nem volt hitetlen ember látomása előtt sem. Valószínűleg nagyobbrészt betartotta az ószövetségi törvényeket, követte a zsidó vallási előírásokat. Lehet, hogy emiatt elégedett is volt a saját teljesítményével. Amikor azonban „látja az Urat”, akkor először is rádöbben kicsinységére és méltatlanságára: „Jaj nekem, mert tisztátalan ajkú ember vagyok, és tisztátalan nép között élek, mégis szememmel láttam a Királyt, a Seregek Urát!” A túlzott félelem azonban alaptalannak bizonyul: Isten nem azért mutatkozott meg előtte, hogy megbüntesse őt, hanem épp azért, hogy megtisztítsa és elhívja prófétai szolgálatra. Amikor Izaiás átéli, hogy az Úr minden érdeme nélkül megszabadította őt bűneitől, teljes szívével elkötelezi magát iránta, s önként vállalja fel, hogy küldöttje lesz.  

A szentleckében Pál apostol szintén utal a Jézussal való találkozására, amelyet jól ismerünk az Apostolok Cselekedeteiből. Saját magát méltatlannak ítéli erre a találkozásra, hiszen ő előtte üldözte Krisztust és az Ő egyházát. Teljes magabiztossággal szánta halálra a názáreti Jézus követőit, gőgösen azt gondolva, hogy ismeri és megvalósítja ezzel Isten igazi akaratát. Egy Jézussal, mint a feltámadt Úrral való találkozástól Pál emberileg „nem várhatott semmi jót”. Azonban ő is átéli a megbocsátás élményét, sőt megtapasztalja, hogy az Úrnak tervei vannak vele! Nem is akármilyenek!  

Az evangéliumban Péter apostol beengedi ugyan a csónakjába Jézust, de valójában még nem tudja, hogy kicsoda. Talán az a népszerűség érinti meg, ami Jézus köré gyűjti ezt az általa ritkán látott nagy tömeget. Talán egyfajta tisztelet is ébredt benne iránta azok alapján, amiket hallott Róla. Az is lehet persze, hogy egy kicsit sütkérezni akart Jézus népszerűségének fényében, azért engedi, hogy a bárkájából tanítsa a népet. Mindenesetre a szavai őt is megfogják, ezért még egy lépéssel többre is hajlandó elmenni érte: „A te szavadra kivetem a hálót!” Azonban csak a csodálatos halfogás döbbenti rá Pétert arra, hogy valójában kivel is találkozott. Ezért veti magát térdre a csónakban, s motyogja ijedten, hogy „Menj el tőlem, Uram, mert bűnös ember vagyok!” Ne akarj tőlem semmit, mert nem vagyok én arra sem méltó, sem képes! Jézus azonban mégis meghívja őt és társait, s emberhalászokká teszi őket. 

Mindhárom találkozás-élménynek – noha mindegyik más – vannak nagyon fontos közös jellemzői. Először is az Isten közelségének átélése rádöbbenti az embert saját bűnösségére, méltatlanságára. A gőgnek és önelégültségnek semmi helye Isten végtelen szentsége és tisztasága előtt. Az Istennel való kapcsolat segít bennünket, hogy helyre tegyük önmagunkat, hogy ne szálljunk el saját teljesítményeinktől, képességeinktől.
Rádöbbent bennünket arra is, hogy sokszor értelmetlen, értéktelen, vagy legalábbis nem eléggé értékes dolgokért fáradoztunk mindaddig. Ugyanakkor amellett, hogy ez a találkozás alázatra int bennünket, mégis eltölt bátorsággal is. Ugyanis Isten nem a pusztításunkra vagy a fájdalmas megfegyelmezésünkre jön, nem ezért keres fel minket. Küldetést szán nekünk, amit minden kicsinységünk és méltatlanságunk ellenére felkínál. Bízik bennünk és segít hiányosságaink leküzdésében. Ez pedig megmutatja számunkra, hogy igenis van értéke, értelme az életünknek! Mégpedig mélyebb, teljesebb értelme, mint amit esetleg korábban gondoltunk róla. Ez pedig vonzza az embert, lelkesedéssel tölti el, és segíti abban, hogy most már ne csak „valamit” akarjon adni Istennek, valami keveset a fölösleg fölöslegéből, vagy amit úgymond a tisztesség megkövetel, hanem mindent: egész önmagát!

Dr. Finta József atya,
kecskeméti főplébánia plébánosa