Oldal kiválasztása

Inspiráló gondolatok lelkipásztoroktól

 

Ajándékba kaptuk létünket

Jézus Krisztus új módon beszél Istenről, közel hozza az addig távol levő Istent, de a közelinek vélt Istent pedig távolra helyezi. Nem cseréli meg a kétfajta istenképet, hanem kimondja azt, hogy Isten az Atyában kívül van, világon kívüli, azaz transzcendens, és kimondja, hogy a Szentlélekben Isten világon belüli, azaz immanens. S a kettőt ő köti egybe. Ezzel megváltja istenképünket. Istent, mint Szentlelket közel hozza, sőt belénk árasztja, mint Mennyei Atyát távolra helyezi, de nem azért, hogy elérhetetlen legyen, hanem azért, hogy a Szentlélekben mindig legyen hová fejlődnünk. Isten, mint Mennyei Atya csak akkor mindenkié, ha senki sem sajátítja ki, és így senki sem isteníti magát.

Csak testvérként érvényesül fogadott fiúságunk. Ehhez viszont kell egyazon Szentlélek, aki egybefog bennünket. Jézus nélkül is van hiteles istenismeretünk, de ez nehézkes, kusza és kezdetleges. Ez nem kritika a Jézust nem ismerőknek, hanem biztatás. Biztatás arra, hogy ne vonakodjanak Istent és a világot különválasztani. A világ függ Istentől, de Isten nem függ a világtól. Az Atyához nem tudunk közvetlenül odalépni, mert mindig is ősforrás, kezdetben, most és a világ célba érkezésekor is. Jézushoz azonban oda tudunk lépni, aki egy lett velünk. Szeretettel figyelmeztet, hogy ajándékba kaptuk létünket, amelyet csak akkor bontakoztatunk ki, ha őrá figyelve a Szentlélek erejében az Atya házába igyekszünk.

Sánta János atya


 

Élethelyzetek – sorozat


Palackba zárt reménysugár

Őszintén hiszek benne, hogy egyszer mindenki megtapasztal életében legalább egy apró csodát. Ez a csoda emlékezetünkbe idézi azt a szót, amit könnyen elfelejtünk – a reményt.
 
1992-ben, egy szeles napon sétáltam a tengerparton. Ki-kicsaptak a vihar utáni, zabolátlan hullámok, és szeméttel meg tengeri hínárral árasztották el a partot. Nem tudom, miért akadt meg a szemem a bűzös hordalék között hányódó whiskys üvegen. Észrevettem, hogy egy papírdarab rejlik benne. Nedves fecni, amely írást tartalmaz. A hónom alá kaptam az üveget és kihalásztam belőle a papírt. Ez állt rajta: „Ha visszaküldi E. L. Cannonnak a Florida állambeli Hollywoodba és ráírja a címét, 20 dollár üti a markát.”
Írtam az illetőnek, és megtudtam, hogy ő és a felesége egy hajóról küldték a palackpostát, mintegy 100 mérföldnyire Los Angelestől, miután áthajóztak a Panama csatornán. Jim, a férem és jómagam csakhamar élénk levelezésbe kezdtünk Eddel és Maryvel, akikről kiderült, hogy elbűvölő, nyugdíjas világutazók, és az a szórakozásuk, hogy körbehajózzák a Földet. Máig előttem van, mint táncolnak a fedélzeten, noha már nyolcvanévesek is elmúltak. Rövid leveleket írogattunk egymásnak.
Közben a kezembe akadt egy újságcikk Belize államról, és érdekelni kezdett a vidék. Magam elé képzeltem vad, trópusi őserdeit, a jaguárokat, a pálmafákkal szegélyezett több száz korallzátonyt, a világ második legnagyobb korallszirtjének szétszórt szigetecskéit. Megragadott, hogy az ország lakói többségükben brit és skót kalózok leszármazottai, akik egykor a zöldesen csillogó Karib-tenger korallzátonyai közt tanyáztak. Ábrándjaimat megosztottam Jimmel, és elhatároztuk, hogy jövőre odautazunk. Gyűjtöttük az információt és a pénzt. Tréfás hangú levelet írtam Cannonéknak, és megkérdeztem, ott lesznek-e. Megérkezett a válasz egy hatalmas borítékban, tele fényképekkel, melyek Maryt és Edet ábrázolták, amint San Pedróban állnak a mólón, Ambergris Cay-en, a legnagyobb szigeten. Cannonék immár két évtizede évente háromszor is ellátogattak San Pedróba. Ez annyira viccesnek tűnt, hogy mindketten úgy döntöttünk, Belize a legmegfelelőbb hely a találkozásra. Februárra terveztük az utat, és abban a hotelben beszéltük meg a találkát, ahol Cannonék mindig is megszálltak. Igazán izgalmasnak tűnt egy ilyen találkozás vadidegen emberekkel, de ez csupán a kezdet volt.
 
Március vége táján, munkából hazafelé menet egyszerre elhomályosult a jobb szemem. A látásom mintegy 25 százalékkal gyengült. A hét végére teljesen megvakultam a jobb szememre. Néhány nap múlva újra visszanyertem a látásomat, de június közepére az orvosok néhány vizsgálat után kijelentették, hogy szklerózis multiplexem van. A lelki állapotom állandóan hullámzott. Mindennap teljesen kimerültem. Alig tudtam elvonszolni magam a munkahelyemre, és beszüntettem a Cannonékkal való levelezést. Úgy döntöttem, nem megyek Belizébe. Amúgy sem gyűlt össze elég pénzünk. Négy hónap múltán végre megválaszoltam Cannonék néhány levelét. Megírtam nekik, hogy szklerózisom van és, hogy mégsem találkozunk velük.
 
Aztán beköszöntött az a feledhetetlen novemberi este. Ahogy beléptem a lakásba, megéreztem a fokhagyma és a zöldség ismerős illatát; Jim főzött. Elég nyomorultul éreztem magam, amikor észrevettem az asztalon egy sárga borítékot. Jim felnézett a tűzhely mellől és széles mosollyal odaszólt:
– Olvasd el!
Kedves Diana és Jim!
Floridából való távozásunk napján kaptuk meg leveleteket, és nagy szomorúsággal olvastuk, hogy beteg vagy, Diana. Egy unokahúgunknak történetesen utazási irodája van Clevelandben, és lefoglaltattunk nektek két jegyet Los Angelesből San Pedróba oda-vissza. Nem kell fizetnetek értük, és éppen a megfelelő orvosságot biztosítják: körülbelül egy hetet San Pedróban, Belizében. Gratulálunk! Nyertetek a San Pedró-i lottón!
 
Ránéztem a férjemre és „Menjünk!”- kiáltotta vidáman. Valahogy nem tudtam elfogadni ezt a gesztust. Arra neveltek, hogy adjak másoknak, nem arra, hogy elfogadjak. Megállapodtunk, hogy beszélek apámmal, akivel igen közeli viszonyban voltam, és tanácsot kérek tőle. Mégis mindketten megrettentünk, hogy beszélnem kell vele. Az utazás halálra volt ítélve. Apám olyan ember volt, aki szeret adni, de tudtam, a büszkesége nem engedné meg, hogy elfogadjon egy ilyen ajánlatot.
Apám ezzel szemben azt mondta:
„Cannonék így látták jónak, különben nem ajánlották volna fel. Menjetek el, és tekintsétek ezt az utazást a legnagyobb ajándéknak, amit valaha is kaptatok valakitől.”
 
Megdöbbentem. Nagy igazságot mondott. Ajándékot kaptunk, a remény ajándékát. Olyan ajándék volt, melyre egész életemben emlékezni fogok.
Elutazásunk előtt két hónappal és karácsony előtt két nappal apám meghalt. Ismét mély depresszióba estem. Az egyetlen dolog, ami megmaradt számomra, amiben hittem, az ajándék volt.
 
Amikor megérkeztünk San Pedróba, találkoztunk Cannonékkal. Eddie-vel hallgattuk a zátonynak csapódó, dühödt hullámok zaját. Meséltem neki apámról, ő meg az övéről. A legalkalmasabb helyen voltam a gyógyuláshoz: egy smaragdszínű tenger partján, melynek vizében életemben először búvárkodhattam, és megláthattam az óceán víz alatti
kincseit.
Eddie elmondta nekem életelvét: – Mindig legyen valami, amire vársz.
Azóta eszerint élek. 1995-ben visszatértünk a szigetre, hogy újra találkozzunk Cannonékkal. Több turistának elmeséltük a palackposta-történetet a Boldog Sarok teraszon, és pohárköszöntőt mondtunk a Cannon házaspárra. Kimondhatatlan hálát érzek Cannonék iránt. Palackba zárt üzenetük visszaadta a reményemet, amely azóta is él bennem.
Diana L. Chapman
 
 

GONDOLAT:
Azt mondják, a földi boldogsághoz a következők kellenek: legyen kit szeretnünk, legyen mit csinálnunk és legyen miben reménykednünk. És az is igaz, hogy a remény hal meg utoljára!
Legyen mindig valamilyen terved, kapaszkodód, reményed, hiszen úgy a nehézségeket is könnyebb áthidalni. Mi – a Laudetur Kiadó – ebben az évben különösen is segít ebben!

***
Ha van saját tapasztalatod, véleményed e történettel kapcsolatban, írd le bátran itt a hozzászólásnál!