Oldal kiválasztása

Iránytű – 25.01.09.

Szerző: | 2025.jan.ked | Egyéb kategória

Köszöntelek szeretettel, Kedves Útitársam!

Meghoztam a csütörtöki IRÁNYTŰ-t számodra, melynek az a feladata, hogy a heti küzdelmek közepette is a helyes úton tartson, és ne lankadj az Isten-keresésben!
Ez a levél egy anyaggyűjtemény, mely a hét hátralévő részéhez (csütörtök, péntek, szombat) ad olyan impulzusokat, amelyek segítenek töltekezni, és megtartani Isten jelenlétében és szeretetében!

Saját imaszándékodat az oldal aljára írhatod! 
Lehetőleg konkrét szándékot fogalmazz meg, és legalább a keresztnevedet add meg!

 

 

 

IRÁNYTŰ:

„MÉLYSÉGEINK FELÉ” – Isten megtapasztalásának szempontjai, gyakorlatai

Gyorsuló világban élünk, mi magunk is egyre zaklatottabban. Ezért is szükséges odafigyelned önmagadra, az Istennel való kapcsolatodra. A jelenlét gyakori észlelése átalakulással járó út, saját mélységeid felé irányít, hogy megtapasztalhasd, Isten úgy szeret, amilyen vagy.
Erről szól az alábbi 13 részes sorozat!

Isten szeretete mindenkor megtart

Az a jó, ha nincsenek elvárásaim

Az imádság célja nem az, hogy megvalósuljanak az elvárásaink, hanem hogy megnyíljunk a jelenre, és befogadjuk azt, ami ott van. Az istenkapcsolat a lényege, és
nem az, hogy én mit szeretnék.
Sokszor gondoljuk: „Inkább ne legyenek elvárásaim, mert akkor vagyok nyitott arra, ami jön, és nem csalódom, ha nem teljesülnek a vágyaim”.
Az elvárások azonban nem tűnnek el egyszerűen azzal, hogy nem veszünk róluk tudomást, a tudattalanban továbbra is jelen vannak. A filozófus Simone Weil szerint a tartós figyelem épp a sóvárgáshoz és a vágyakozáshoz kötődik. Aquinói Szent Tamás szerint pedig az ima az ember Isten utáni vágyának a kifejeződése. A vágyakozás az egész személyt átjárja, és erőt ad e vágy követéséhez. A sóvárgás, a vágyakozás szorosan összefonódik elvárásainkkal és kívánságainkkal. Elvárásaink elfojtásával az éber, figyelmes életet megerősítő és éltető belső erőforrástól is megfosztjuk magunkat. Nem az elvárások és a vágyak jelentik a jelenléti ima csapdáit, hanem a mód, ahogyan ezekkel bánunk. A szemlélődésben jellemzően pillanatnyi hogylétünket kell észlelnünk.
Az az elvárásom, hogy az ima során nyugalomra leljek, a belső békét tapasztaljam. A jelenléti ima kezdetén kifejezhetem Isten előtt ezt az elvárásomat:
„Egy kevéske nyugalomra vágyom. Örömmel tapasztalnék most békét. Te képes vagy megadni, ha akarod”.
Az elvárást Isten elé viszem, és megvallom neki, hogy Ő az, aki megajándékozhat vele. Nem nekem kell nyugalmat, békét létrehoznom, hanem Isten idézheti elő bennem, amikor Ő akarja.

Nehezebb a helyzet, ha épp az ellenkezője következik be, mint amire vágyom, vagyis nyugalom helyett nyugtalanság tör rám vagy nyugtalanság marad bennem, mint az gyakran megesik. Az ilyenkor követendő szűk ösvény lényege abban áll, hogy létjogosultságot adunk a nyugtalanságnak, és mindkettővel, vagyis a nyugalom iránti vággyal és a nyugtalansággal együtt a jelen felé fordulunk. Ez várakozó magatartás: a nyugalom utáni vágyam és a béke utáni sóvárgásom erőt ad, hogy szembenézzek a nyugtalanság okozta kényelmetlen állapottal.

Előbb meg kell változnom, utána az imádkozás is jobban megy majd

Évekig neurotikus voltam. Ideges voltam, depressziós és önző. Mindenki azt hajtogatta, hogy milyen neurotikus vagyok. (…) Es meg akartam változni. De sehogyan sem sikerült, bármennyire is akartam. Leginkább az fájt, hogy a legjobb barátom is azt hajtogatta, hogy milyen neurotikus vagyok. És ő is állandóan arra kért, hogy változzam meg. Vele is egyetértettem, bár rá nem tudtam neheztelni. Erőtlennek és csapdába zártnak éreztem magam. Egyszer azonban így szólt hozzám egy barátom:
– Ne változz meg! Maradj olyan, amilyen vagy! Igazán nem számít, hogy megváltozol-e vagy sem. Én úgy szeretlek, amilyen vagy; nem tudlak nem szeretni.
Olyanok voltak ezek a szavak a füleimnek, mint a legkedvesebb muzsikaszó!
– Ne változz! Ne változz! Szeretlek.
Görcseim fellazultak. Életre keltem. És, igen, csodák-csodája, megváltoztam! Most már tudom, hogy addig nem tudtam volna megváltozni, amíg nem találok valakit, aki szeretett engem, függetlenül attól, hogy megváltozom-e vagy sem…
(Anthony de Mello)
 
Az Istennel való kapcsolatban, nem valamilyen pszichés zavar elhárítása a cél, s nem is az, hogy megváltozzak, és ezáltal jobb ember legyek.
Az ima lényege az a tapasztalat, hogy Isten aktuális teljesítőképességemtől és pillanatnyi közérzetemtől függetlenül már most megerősít, elfogad és mélységesen szeret, úgy, amilyen vagyok. Máris Istennek erre az ígéretére hagyatkozom azáltal, hogy bizalommal, mindenestől felé fordulok, még ha a tudatalattiban gátak jelentkeznek is, amelyek megnehezítik, hogy elhiggyem: Isten valóban szeret engem, úgy, ahogy vagyok, minden árnyoldalammal együtt. Nem várom el magamtól a meditációban, hogy másként legyek ott, mint ahogyan képes vagyok ott lenni. Békén hagyom magamat. A vágyott változás végbemegy bennem azáltal, hogy érintetlenül hagyom azt, amit szívesen megváltoztatnék magamban. Úgy fordulok tehát Istenhez, ahogy vagyok. Még egyszer tudatosíthatom magamban, hogy az Istennel töltött idő alatt nem kell semmit elérni és megváltoztatni. Az imádság idejét Istenre bízom attól függetlenül, hogy hányszor kalandozom el, de tőlem telhetően mindig újra vissza kell térnem a jelenbe. Megtapasztalhatjuk ezáltal, „hogy a bukásban és a felkelésben mindig az Ő szeretete tart meg minket” (Norwichi Julianna).

GYAKORLAT:
Próbáld ki a héten, hogy azzal a lelkülettel légy jelen az Istennel való kapcsolatodban, hogy nem támasztasz magaddal szemben elvárásokat. Az Istennel való együttlét öröme töltsön el és gazdagítson lelkiekben!

Hogyan csillapítsd a benned dúló háborgó tengert?

“Egyik pillanatban nevetek, a másikban már sírok.”
A hangulatingadozás normális. Minden embernek folyamatosan változik a közérzete. Olyan ez, mint a tenger, amelyik folyton hullámzik. Addig szeretjük nézni és megnyugtató, amíg lágy fodrozódást mutat a vízfelszín, de mikor haragos hullámok tajtékzanak, már veszélyessé, félelmetessé válik. Így van ez velünk is, hiszen nem mindegy, hogy milyen sűrűn és milyen mértékben változik a hangulatunk. Tudatosítani kell azt is, hogyha változó korban vagy (kamaszodás, állapotosság, klimax stb.), akkor is teljesen normális, hogy sűrűbben és szélsőségesebben változik a hangulatod. Ilyenkor emlékeztesd magad arra: Egyszer vége lesz ennek az időszaknak. A hangulatingadozásoknak lehet egy olyan szintje is, ami már nem normális, amikor annyira meghatározza az életedet a hangulatod, hogy ez korlátozza a munkavégzésedet, tönkreteszi a kapcsolataidat.

 

Módszerek a hangulatingadozások ellen

Figyeld meg magad!
Mindenképpen azzal kezd, hogy megfigyeled magad, feljegyzéseket készítesz a hangulatod változásairól. Figyeld meg, hogy mi befolyásolja a hangulatodat és milyen irányba, tegyél fel kérdéseket magadnak, főleg az alábbiak lehetnek meghatározóak:
– Az alvás mennyisége és minősége meghatározza, hogy milyen nap vár rád. Nem csak a kevés alvás, hanem a túl sok is okozhat negatív érzeteket. Könnyen lehet, hogy egy rossz álom képe kísért egész nap, jó, ha ezt felismered. Azt is megfigyelheted, hogyan aludtál el előző este. Forgolódtál vagy azonnal elaludtál, s vajon miért épp így történt?

– Az időjárás és a hangulat közötti összefüggést mindannyian érzékeltük már. Általában napos idő esetén jobb kedvűek, motiváltak vagyunk, de ha jön a front, akkor “megkergül az ország”. Vedd észre, hogy rád milyen hatással van az időjárás!

– Az aznap elfogyasztott ételek és italok is beleszólnak a lelki érzeteidbe. Tedd fel magadnak ezeket a kérdéseket: Mit ettél/ittál aznap? Fogyasztottál elég folyadékot? Nem vagy éhes vagy túl etted magad? Minden típusú tápanyagot megadsz a szervezetednek? Vitaminhiányod lehet? stb.

– Teljesen normális, hogy másképp érzed magad reggel, mint este; másképp reagálsz egy hétfőre, mint egy péntekre. De milyen vagy te? Reggeli pacsirta vagy éjszakai bagoly? Mikorra fáradsz el? Milyen a hangulatod a napszakokban? Van-e olyan napja a hétnek, amikor ingerlékenyebb vagy? Mikor tudsz motivált lenni? Stb.

– Nőként természetes, hogy a menstruációs ciklusunk is hatással van ránk, de a férfiak is megfigyelhetik, hogyan hat rájuk a Hold változása vagy befolyásolja-e őket a párjuk/ velük egy háztartásban élő nők hormoningadozása.

– Érdemes megfigyelni azt is, hogy a különféle szerek mikor, milyen hatással vannak ránk. Mit okoz nálunk a koffeinfogyasztás? Szedünk-e gyógyszert, ami megváltoztathatta a kedélyállapotunkat? Milyen és mennyi alkoholt fogyaszthatunk “gond nélkül”?

Állítsd új pályára az agyad!
A hangulat változásának két iránya lehet: negatívból pozitívba (ezt sose bánjuk) és pozitívból negatívba. Azt hiszem, hogy ez utóbbival érdemes foglalkozni, hiszen ez az, ami zavar bennünket, amin változtatni szeretnénk. Bizonyára tapasztaltad már, hogy az aktuális érzéseid meghatározzák azt, hogy mivel töltöd az idődet. Amikor motivált vagy, szívesen teszed a dolgodat, de amikor tohonyának érzed magad, akkor semmi kedved semmihez. Talán már tapasztaltad, hogy milyen, amikor a lusta hangulat ellenére mégis ráveszed magad a cselekvésre és azon kapod magad, hogy jobban érzed magad. Ebből adódik, hogy a hangulat befolyásolja a tevékenységet, de a jó hír az, hogy ez fordítva is így van, hisz a tevékenység is befolyásolja a hangulatot.

Amikor negatív hangulatba kerülsz, elkezdesz ösztönösen reagálni, amit azzal törhetsz meg, ha megleped, kizökkented magad a megszokottból, csinálsz valami váratlant.
Mi terelhet pozitív irányba?

Nem magadat kell megváltoztatnod, hanem a válaszaidat
1. Hogyha már megismerted, hogy mikor, mire, hogyan reagálsz, fel tudsz készülni arra, hogy tudatos választ adj. Amikor felismered, hogy nem pihentél eleget, keresd meg a módját a kikapcsolódásnak! Felfedezted, hogy egy étel/ital rossz hatással van rád, akkor vedd ki az étrendedből! Tehát a háromlépéses módszer: Ismerd fel! Készülj fel rá! Adj más választ, mint a megszokott!

2. Mikor elkap a negatív hullám, csendesedj el és próbálj befelé figyelni. Választhatod a mindfulness módszerét, jógát, légzőgyakorlatot, meditációt stb. A lényeg, hogy megfigyeld és elfogadd mindazt, ami körülötted és benned történik. Mondd ki magadban: “Tudom, hogy nem ma fogom megváltani a világot. Ez egy ilyen nap.” A belső megbékélés sokat segít, tedd meg önmagadért!

3. Legyen egy listád azokról a tevékenységekről, amelyek boldoggá tesznek, és válassz ezek közül, ha beüt a boldogtalanság. Csinálj bármit, amit szívesen teszel: sportolj, sétálj, menj ki a természetbe, hódolj a hobbidnak, alkoss, táncolj, hallgass zenét, hívd fel a barátnődet, vegyél egy frissítő zuhanyt vagy készíts valami finom ételt, ha az tölt fel. A lényeg, hogy olyat válassz, ami elég rutintevékenység ahhoz, hogy ne okozzon fejfájást és lehetőséget ad a jelenlét gyakorlására.

4. Az írást, mint tevékenység. Kezd leírni a gondolataidat, az érzéseidet, tegyél fel kérdéseket magadnak és válaszold meg őket, hagyd hogy kijöjjön belőled, ami nyomaszt. Ugyanígy a sírást is engedd meg magadnak, hiszen azáltal is megkönnyebbülsz.

5. Nagyon jó módszer a hangulat megváltoztatására, hogy elkezded eljátszani, amit szeretnél. Próbáld ki, hogy morcosabb időszakodban tudatosan elkezdesz mosolyogni és rövid időn belül észlelheted, hogy “jééé jobb a kedvem!”. “Ha boldog akarsz lenni, légy az!” Néha tényleg ilyen egyszerű.

Elsőként tehát mindig figyeld meg magadat, aztán alakíts ki jobb, hatékonyabb rutinokat, majd élvezd, ahogy csillapodnak benned az érzések. Neked van további ötleted? Ezek közül melyik tetszik a legjobban?

Fáy Hanna, coach és életmód tanácsadó

Krisztus fényét hordozni

Január 12. – Urunk megkeresztelkedése
Olv.:  Iz 42,1-4.6-7 v. Iz 40,1-5.9-11   Zsolt 28 ApCsel 10,34-38 v. Tit 2,11-14;3,4-7
Evangélium: Lk 3,15-16.21-22  

Sok évvel ezelőtt, amikor a kisebb településeken még nem védték lámpák és sorompók a félreeső vasúti átjárókat, egy kis középnyugati városkában egy embernek az volt a dolga, hogy figyelje a vasúti átjárót. Ha vonat közeledett éjszaka, meg kellett lengetnie egy lámpást, hogy figyelmeztesse a keskeny úton arra járó autósokat a vonat közeledtére, hogy megálljanak, amíg a vonat elhalad. Egy bizonyos estén szokás szerint arra jött a vonat, és a férfi elfoglalta helyét, hogy figyelmeztesse az arra haladó autókat. Látta is, hogy messziről közeledik egy autó a vasúti sínek felé, így hát elkezdte lengetni lámpását a sötét éjszakában. Az autó csak jött tovább, úgyhogy az ember gyorsabban lengette a lámpást. A vonat már csak másodpercekre volt az átjárótól. A kocsi még csak nem is lassított. A férfi nem hitt a szemének, még erősebben lengette a lámpását. Az autó csak jött tovább. Már majdnem az átjáróhoz ért, és a vonat éppen áthaladni készült. Újra teljes erejéből meglengette a lámpást, ám az autó teljes sebességgel közeledett. Végül a férfi elugrott az útból, ahogy az autó tovább száguldott, és összeütközött a vonattal. Az autó minden utasa meghalt. A nyomozás során a bánat sújtotta férfi azt mondogatta a hatóságoknak, hogy ő megpróbálta figyelmeztetni a közeledő járművet, de az nem állt meg. A nyomozást vezető tiszt azonban így szólt az átjárónál dolgozó férfihez: „Uram, ön meglengette ugyan a lámpást, de elfelejtette meggyújtani!”  

Jézus arra hívott el bennünket, hogy fények legyünk a világban. A mi feladatunk elvinni az Evangélium jó hírét, akinek csak tudjuk. De mit sem ér beszélni az embereknek Jézusról, ha a bennünk levő fény nem ég. Krisztus fénye nélkül kevés hatást gyakorolhatunk. Urunk megkeresztelkedésének ünnepén nem lehet nem észrevennünk, hogy sokszor egyházunk, egyházközségeink hasonlítanak ehhez a lámpást tartó férfihoz: igaz ugyan, hogy teljes erőnkből lengetjük a lámpást, de a fény sajnos nem ég benne, vagy csak éppen hogy pislákol. Régen volt annyi lehetőségünk szólni az emberekhez Jézusról, mint napjainkban: sokan és sokat szólnak is róla. Gondoljunk csak a kötelezően választható iskolai hittanra, a gyarapodó számú egyházi iskolákra! Régen voltunk ilyen jól felszerelve eszközökkel, kiválóbbnál kiválóbb módszereket tanulhatunk egyetemeken, főiskolákon, továbbképzéseken az evangelizáció segítésére. Rengeteg programot szervezhetünk és szervezünk is. A korábbiaknál jelentősebb anyagi támogatások is rendelkezésünkre állnak. Pár évtizeddel ezelőtt is mennyire örültünk volna, ha mindennek akár csak egy töredékét is használhattuk volna! És lám, a nagy lámpáslengetésnek mégis sokszor igen halvány a hatásfoka! Kereszténynek lenni, megkereszteltnek lenni azt jelenti, hogy Krisztus fényét kell hordoznom: egyre inkább hasonlóvá kell válnom hozzá, s úgy kell közelednem embertársaim felé, ahogyan Ő közeledne.   

Sajnos a legtöbb megkeresztelt ember életéből nem olvasható ki semmi plusz, semmi jobb, semmi több azokéhoz képest, akik nem lettek kereszténnyé. Pedig egyértelműen látszania kéne Isten gyermekeinek életmódján azoknak az értékeknek, amelyek másokat is vonzanak az Atya felé. Ezek közül néhányat a mai olvasmányok fel is sorolnak:  

A keresztény ember nagyobb szeretettel, elfogadással, türelemmel van embertársai felé, mint mások. „A megroppant nádat nem töri össze, a pislákoló mécsbelet nem oltja ki.” Egy olyan világban, ahol sokan keresztültaposnak egymáson, kihasználják a másik ember legkisebb gyengeségét is, a hívőnek fel kell karolnia az elesettet, hordoznia mások gyengeségeit. A krisztuskövető ember „nem lankad el, sem kedvét el nem veszíti”, hanem kitart a jó keresésében és megvalósításában. Mikor körülöttünk olyan sokan feladják életük egy-egy értékes dimenzióját, elveszítik reményüket, akkor a kereszténynek saját kitartásával bátorságot, erőt kell öntenie a lankadókba.   

A hívő ember az igazság megismertetésén és megszilárdításán fáradozik. Vagyis ebben az összevissza, értékrend nélküli világban szilárd értékeket képvisel a szavaival, s a tetteivel is annak igyekszik megfelelni. Bátran tanúságot tesz Jézus evangéliumáról és Isten parancsainak fontosságáról az erkölcsi életben, s anélkül, hogy bárkit is kényszerítene, saját életében megalkuvás nélkül érvényre juttatja a keresztény tanokat. Ezzel biztos támaszkodót nyújthat a kereső és csalódott felebarátainak. Ha mi keresztények így tudnánk élni, akkor nem kellene tartanunk attól, hogy erőfeszítéseink eredménytelenek, meddők lesznek.   

Dr. Finta József atya,
kecskeméti főplébánia plébánosa

Hétindító – 25. 01. 06.

Szerző: | 2025.jan.csü | Egyéb kategória

Inspiráló gondolatok lelkipásztorokkal

 

A kérdőjel, mely megnyitja az embert az élet felé

„Volt egyszer egy kérdőjel, egy kacskaringóval kezdődő, nagy kíváncsiskodó, aki minden emberhez kérdéseket intézett, és ha nem a megfelelő választ kapta, ostorként lebegtette meg kacskaringóját. Vizsgálódásai során egyszer egy olyan bonyolult problémát kellett volna megoldania, amire senki nem tudta a választ. Szegényke, nem volt rossz lélek, és a lelkiismeretfurdalás miatt felkiáltójellé változott.”

„Ha nem lesztek olyanok, mint a gyerekek…” – ez az evangéliumi idézet nem csak a mennyek országára vonatkozik, hanem a földi létezésünkre is. Időnként vissza kellene találnunk a gyermeki döbbenethez, csodálkozástól tágra nyílt szemmel kérdések özönét kellene feltennünk, fáradhatatlanul. Gianni Rodarit olasz írót idéztem (1920-1980), aki a gyermekek különleges társa volt, és ebben az írásában dicsőítette a kérdőjelet: az írásjelet, amely megnyitja az embert az élet felé. A szülők és a nevelők ismerik gyermekeik kielégíthetetlen miértjeit.

Tagadhatatlan igazságot fogalmazott meg a francia regényíró, Honoré de Balzac: „Vitathatatlan, hogy minden tudomány kulcsa a kérdőjel. A nagy felfedezések nagy részét a „hogyan?” kérdésnek köszönhetjük, és az életbölcsesség talán épp abban áll, hogy bármilyen helyzetben rákérdezzük a miértekre.” Szent és sérthetetlen kijelentés ez, fontos lenne, hogy ma is megértse az a sok felnőtt, aki nem képes kérdéseket feltenni magának viselkedése, tettei, beszéde, és végül egész élete értelméről. Ennek eredménye, hogy öntelten viselkedik, létezése üres és értelmetlen. A reklámok nem véletlenül a felkiáltójelet szeretik, ami nem Rodari felkiáltójele, a minket körülölelő csoda összetettsége miatt érzett szégyenérzés, hanem csupán az uralkodás, a hatalom, a beképzeltség, a megalkuvás kifejeződése.

Gianfranco Ravasi bíboros

 

Élethelyzetek – sorozat

 

Mi történt Larryvel?

Larry és Jo Ann átlagos házaspár volt. Egy átlagos utca átlagos házában éltek. Más átlagos családokhoz hasonlóan keményen küzdöttek a boldogulásért, s hogy gyermekeiknek mindent megadhassanak. Még egy tekintetben átlagosnak számítottak – olykor civakodtak egymással. Szóváltásaik középpontjában az állott, hogy mi a baj a házasságukkal, és ki a hibás ezért.
Egy nap aztán egészen rendkívüli esemény történt.

-Tudod, Jo Ann – jegyezte meg Larry a feleségének -, elgondolkoztam, milyen csodálatos az én fiókos szekrényem. Valahányszor benyúlok a fiókjaimba, tiszta fehérneművel tele találom őket. Köszönettel tartozom neked, amiért oly sok éve rendben tartod a holmimat.
– Mit akarsz tőlem, Larry? – sandított a szemüvege fölött a férjére az asszony.
– Semmit. Csak szeretném, ha tudnád, mennyire becsülöm a munkádat.
Larry nem először ragadtatta magát valami hóbortos megnyilvánulásra, így hát Jo Ann nem foglalkozott az esettel, mígnem pár nap múlva ismét furcsa dolog történt.
– Köszönöm, Jo Ann, hogy ebben a hónapban olyan pontosan jegyezted fel a csekkszámokat. Tizenhatból csak egyszer hibátan, ez csúcsteljesítmény.
Jo Ann hitetlenkedve kapta fel a fejét a varrásból.
– Máskor mindig az eltévesztett sorszámok miatt zsörtölödsz. Mi szállt meg most hirtelen?
– Semmi különös, csak méltányolom az igyekezetedet.
Az asszony a fejét csóválta, és folytatta a munkát. Vajon mi üthetett ebbe az emberbe? – morfondírozott magában.
Mindazonáltal másnap, amikor a fűszeresnél kiállított csekket, a biztonság kedvéért leellenőrizte a csekkfüzetében a számot. Egészen elcsodálkozott magán. Most meg miért izgatják ennyire ezek a vacak számok?
Próbálta elfelejteni az esetet, de Larry egyre különösebben viselkedett.
– Fölséges vacsorát főztél, drágám! – áradozott egyik este. – Értékelem az erőfeszítéseidet. Elképesztő belegondolni, hogy az évek során több mint 14 000 étkezésről gondoskodtál mindannyiunk számára.
Máskor meg:
– Hű, Jo Ann, csak úgy ragyog a ház. Mennyit törhetted magad, hogy így kicsinosítsd!
Sőt:
– Köszönöm, hogy vagy nekem. Annyira élvezem a társaságodat.
Jo Ann most már igazán kezdett aggódni. Hová tűntek az epés megjegyzések, a folytonos bírálgatás?
Félelmét, hogy valami különös dolog történt a férjével, megerősíteni látszott a tizenhat éves Shelly, aki ekként panaszkodott:
– Jaj, anyu, apu teljesen megbuggyant! Képes volt azt mondani, hogy csinos vagyok. Hiába ez a cikis szerelés, meg az arcomon a kiló malter, mégis megdicsért. Nem ismerek rá. Mi történt vele?
 
Akármi történt is, Larry nem akarta kiheverni. Nap nap után egyre a pozitívumokra összpontosított.
Ahogy teltek-múltak a hetek, Jo Ann lassanként hozzászokott a férje fura viselkedéséhez, olykor még egy köszönömöt is dörmögött neki válaszul. Büszkén állapította meg, hogy minden megerőltetés nélkül bírja a változásokat, ám egy nap olyasmi következett, ami végképp összezavarta.
– Hagyd ezt, drágám! – vette ki a kezéből a zsíros lábast Larry. – Pihenj inkább egy kicsit, majd én elmosogatok.
(Itt hosszú, hosszú szünet következett.)
– Köszönöm, Larry, nagyon szépen köszönöm!
Jo Ann most már könnyebb léptekkel, emelt fővel járt, néha még dúdolgatott is. Korábbi búskomor hangulatai eltűntek. Kezdek úgy viselkedni, mint mostanában a férjem, – gondolta.
Ezzel véget is érne a történet, ha egy alkalommal nem következik be újabb rendkívüli esemény. Ezúttal az asszony szólalt meg:
– Larry! Szeretném megköszönni, hogy annyit fáradsz értünk, és évek hosszú során át előteremtettél mindent. Azt hiszem, még soha nem mondtam, mennyire tisztellek ezért.
 
Bárhogy faggatta Jo Ann, a férfi soha nem árulta el, mi ösztönözte viselkedése megváltoztatására, így ez most már valószínűleg örök rejtély marad, de én nem bánom.
Én vagyok ugyanis Jo Ann.
Jo Ann Larsen
 

GONDOLAT:

Néha pontosan azokat a dolgokat tekintjük természetesnek, melyekért a legnagyobb hálát kéne éreznünk. És nem elég hálásnak lenni a másik munkájáért, figyelmességéért, segítségéért, hanem fontos a hálánkat, a köszönetünket szóban, tettben is kifejezni!
Ha eddig nem tetted volna, törekedj rá nem csak ezen a héten, hanem egész évben!

***
Ha van saját tapasztalatod, véleményed e történettel kapcsolatban, írd le bátran itt a hozzászólásnál!

 

Iránytű – 25.01.02.

Szerző: | 2024.dec.sze | Egyéb kategória

Köszöntelek szeretettel, Kedves Útitársam!

Meghoztam a csütörtöki IRÁNYTŰ-t számodra, melynek az a feladata, hogy a heti küzdelmek közepette is a helyes úton tartson, és ne lankadj az Isten-keresésben!
Ez a levél egy anyaggyűjtemény, mely a hét hátralévő részéhez (csütörtök, péntek, szombat) ad olyan impulzusokat, amelyek segítenek töltekezni, és megtartani Isten jelenlétében és szeretetében!

Saját imaszándékodat az oldal aljára írhatod! 
Lehetőleg konkrét szándékot fogalmazz meg, és legalább a keresztnevedet add meg!

 

 

 

IRÁNYTŰ:

„MÉLYSÉGEINK FELÉ” – Isten megtapasztalásának szempontjai, gyakorlatai

Gyorsuló világban élünk, mi magunk is egyre zaklatottabban. Ezért is szükséges odafigyelned önmagadra, az Istennel való kapcsolatodra. A jelenlét gyakori észlelése átalakulással járó út, saját mélységeid felé irányít, hogy megtapasztalhasd, Isten úgy szeret, amilyen vagy.
Erről szól az alábbi 13 részes sorozat!

Ha Istenre gondolsz, már imádkozol

Avilai Szent Teréz azt tanítja a jelenléti imádságról, hogy az olyan, mint a barátság, mikor két barát négyszemközt beszélget egymással, azaz olyan, mint egy baráti együttlét. Ábrahám Isten barátja; és Jézus az, aki tanítványait nem szolgának, hanem barátjának tekinti. Ahhoz, hogy a barátok közötti találkozás létrejöjjön, mindkét résztvevő szükséges. Mi emberek, tudjuk jól, hogy Isten mindig készen áll. De velünk mi a helyzet? Vajon mi a mi dolgunk? Az Énekek énekében található egy gondolat, (ami egyébként a szavak szintjén egy szerelmespárnak a turbékolása), hogy a menyasszony annyira vágyik a vőlegény után, a szerelme után, arra akit szeret, hogy nem tud megmaradni éjszaka az ágyában, és elindul a városba és keresi. És, amikor megtalálja, akkor egyszerűen nem engedi el. Keresi azt, akit szeret a lelke. Ez van a Szentírásban: akit szeret a lelke. Mi is ezt az Urat keressük, akit szeret a lelkünk, aki a szívünk vágyából fakad.

Mindannyiunk tapasztalata, hogy életünk során, minden területen, folyamatosan sok-sok új lehetőséggel találkozunk. De vajon milyen gyakran élünk ezekkel? Tudunk egyáltalán élni a velünk történő, velünk „szembe jövő” lehetőségekkel? Van-e valamilyen stratégiánk arra nézve, hogy miként járjunk el egy új esély elénk kerülése esetén, vagy éppen csak belezuhanunk egyik élethelyzetből a másikba. „Ahogy esik, úgy puffan.” – szokták mondani, azt hangsúlyozva, végső soron mindegy mit teszek; lesz, ami lesz.

Imaéletünk – bizonyos értelemben – egészen hasonló mindennapi életünkhöz. Adódnak lehetőségek, amelyekkel élhetünk, ezeket gyakorolhatjuk céljának, értelmének megfelelően, azaz kiteljesedhetünk benne. Vagy éppen ellenkezőleg: nem élünk az adódott lehetőséggel; ha mégis belefogunk, akkor nem alkalmas módon, vagy eszközzel vagy tekintet nélkül a célra, csak úgy felületesen foglalkozunk vele. Az, hogy miként viszonyulunk a világ dolgaihoz, hogyan kezeljük őket, nem megváltoztathatatlan adottsága az életünknek. Kellő odafigyeléssel, alázattal van lehetőségünk, hogy elsajátítsuk a hatékonyabb, eredményesebb módszereket.

Ennek alapján ki lehet jelentenünk, hogy az imádságot is érdemes már a „nullpont” előtt elkezdeni. Ott, ahol még nincsen ima-helyzet, ott, ahol csak elképzelés van arról, milyen is az ima, mi történik benne – velem, mit tesz Isten és hogyan. Gondolatainkat most tehát az imára irányuló előkészületre fordítjuk.
Ez a vágyakozás. De miért is olyan fontos a vágyakozás?

Legfőképpen azért, mert az emberi akarat annak a végrehajtására, megvalósítására törekszik, amire a vágya készteti. Az Énekek éneke az Ószövetség egy különös könyve, igen tág teret enged a keresztény értelmezés számára: alaphelyzetében, amint már említettem, egy szerelmes párbeszéd a menyasszony és a vőlegény között. Ez a szó szerinti értelme. Ugyanakkor már a korai hagyomány is rámutat arra, hogy a menyasszony-vőlegény párhuzam az Ószövetség egyéb könyveiben például Ózeásnál is Isten és a nép, Isten és hívő ember kapcsolatának megértését segíti. Erre alapítottan viszi tovább a gondolatot Szent Pál is az efezusi levélben, amelyben a férfi-nő kapcsolatot az egyház és Krisztus kapcsolatával hozza összefüggésbe.

A szerelmesét éjszaka az utcán, a városban epekedve kereső ember vágyakozása csak akkor nyer megnyugvást, kielégülést, amikor kedvesébe belekapaszkodik, az anyai házba vezeti és ott el nem engedi. Ez a kép erőteljesen mutatja fel számunkra: ilyen az imára való vágyakozás is, az Istennel való találkozásra irányuló emberi vágyakozás is. Az Istenre vágyakozó lélek nem tud aludni, megnyugodni, felkel, bejárja várost, keresi – kutatja, másoktól is érdeklődik utána, és amikor megtalálja, nem engedi el, vele akar lenni, maradni, mert „a lelke szereti”. Valóban ilyen az emberi tapasztalat a szerelmet illetően. Ugyanakkor biztosak lehetünk abban, hogy ha nem is pontosan ugyanígy – hiszen minden emberi hasonlat Istenről vagy a hozzá fűződő viszonyunkról a hasonlóság mellett (Isten transzcendens volta miatt) áthidalhatatlan eltérést is hordoz magában –, mégis segít megértenünk: ilyenek, vagy ehhez hasonlóak lehetünk a Vele való találkozásra irányuló vágyunkban is.

Az imádságban az egész ember vesz részt. Ennek biblikus kifejezési formája, hogy a találkozás helye a szív, ahonnan forrásozik a vágyakozásunk arra, hogy az imában újjászülessünk. Ehhez azonban az imádság során teljes lényünket kell felajánlani Istennek. Mindenünket, hiszen az Ő szabadító, megváltó, megtisztító műve is az egész emberre vonatkozik.
Zakariás testvér

GYAKORLAT:
Törekedj a héten, és az új évben arra, hogy mindig készen állj az imádságra! Ha megérint egy természeti kép (naplemente, szivárvány, a nap melege az arcodban), egy esemény, egy találkozás, az mind olyan helyzet, amikor szíved megnyílhat az imádságra, egy fohászra, egy hálaadó imára!

Mi rombolja és mi szilárdítja az önbizalmadat?

Ma szinte mindenhol elérhetetlen elvárások vesznek körül, de tudatosítanunk kell magunkban, hogy alapvetően is értékesek vagyunk, hiszen Isten képmására lettünk teremtve. De mi az, ami rombolja és mi az, ami megszilárdíthatja az önbizalmat? 

Ma a nem megfelelő önértékelés az egész társadalmat átható jelenség. Pedig jó ha tudjuk, az önbecsülésnek jóval nagyobb szerepe van az életünkben, mint az intelligenciának vagy a tehetségnek. Az önbecsülés kulcsa és hajtóereje az érzelmi intelligencia. Tudatosítanunk kell magunkban, hogy bár nem vagyunk tökéletesek, értékesek vagyunk. 

Ez nem azt jelenti, hogy állandóan dicsérni kell magunkat, de tudatosítanunk kell, hogy mivel Isten képmására teremtettünk, van egy alapértékünk, amelyet hordozunk magunkban. Ezt viszont könnyen elhomályosíthatják az elénk tűzött elérhetetlen ideálok – legyen ilyen autód, menj ide nyaralni, legyen ennyi a csípő-és mellbőséged. Még az oktatási rendszer is gyakran elérhetetlen teljesítményt vár el a diákoktól. Az ezekből fakadó kisebbrendűségi érzés ahhoz vezethet, hogy nem tudom szeretni, elfogadni önmagam és így másokat sem tudok szeretni. 

Az önértékelés nem adottság, nem a genetika határozza meg, hanem tanulható. Mások tükrében fedezzük fel egyre inkább az értékünket és építjük be. 

Valós képet az tud adni rólunk, aki feltétel nélkül szeret – a szüleink, majd a házastársunk. A másokkal való hasonlítgatás rombolja az önértékelésünket, hiszen nem ugyanonnan indulunk, mások vagyunk: sokkal inkább magunkat kell meghaladni. 

Hogyan tudjuk a másikban erősíteni az önbizalmat? A legegyszerűbb módja a bátorítás, elismerés, pozitív visszajelzés. Átlagosan egy ember az életében kapott összes dicséret 70 százalékát öt éves kora előtt kapja – ha belegondolunk, ez döbbenetes! Nem túldicsérni kell egy gyereket, de ha erőfeszítést tett valamiért, azt érdemes kiemelni. Az is sokat tud dobni az önértékelésen, ha bízunk a másikban és ezt vissza is jelezzük neki. Remek eszköz a másik önértékelésének megerősítésére, ha felsorolunk 5 olyan dolgot, amit jól csinál – nem kell a világon a legjobban, egyszerűen elég jól! Ugyanezt megcsinálhatjuk önmagunkkal kapcsolatban is. 

Tévedni nem jellemhiba, mindig lehet újrakezdeni – így áll hozzánk Isten is, mi miért ne így állnánk egymáshoz? 

 Uzsalyné Dr. Pécsi Rita

GYAKORLAT: 
Keress magadban 5 olyan dolgot, amit jól csinálsz, ami az erősséged. Írj össze 5-5 erősségét szeretteidnek és oszd meg velük. Erősítsd ezáltal is önbizalmukat!

Nélkülünk nem történik meg a csoda!

Január 05. – Karácsonyt követő 2. vasárnap
Olv.:  Sir 24,1–4. 12–16 (gr. 1–2. 8–12); Ef 1,3–6. 15–18;
Evangélium: Jn 1,1–18 

Egy földesúr nagy lakomát rendezett a fia keresztelőjének ünnepén, amire meghívta a birtokaihoz tartozó falvak összes lakóját. Amikor az intézője végigjárta a falvakat és kihirdette a meghívást, ezzel zárta a mondandóját: „Földesurunk mindenféle finom étellel vár benneteket a kastélya udvarán, mindenki ehet, amennyi csak belefér. Sajnos azonban bort nem tud kellő mennyiségben biztosítani ennyi embernek. Ezért hát arra kér benneteket, hogy minden család, aki eljön a lakomára, hozzon magával egy korsó bort, és öntse azt a tornácon álló nagy, nyitott hordóba. Így majd lesz elég bor mindenkinek, ihattok belőle bőségesen!” Az egyik család így gondolkodott magában: „Hmm! Még hogy mi vigyünk bort a lakomára? Hiszen vannak nálunk sokkal gazdagabbak, tehetősebbek is a falvakban! Mi inkább vízzel töltjük meg a korsónkat! Azt az egy korsónyi vizet senki sem fogja észrevenni a hatalmas hordó borban.” Így is tettek. Vizet töltöttek a korsóba, s amikor megérkeztek a kastélyhoz, azt öntötték bele a tornácon álló közös hordóba. Amikor aztán megkezdődött a lakoma, s a szolgálók széthordták az első kancsó borokat, mindenki megrökönyödve tapasztalta, hogy bor helyett csak víz ömlik a poharaikba. Minden család hasonlóképpen gondolkodott ugyanis, és alig volt egy-kettő, amelyik valóban bort hozott volna otthonról a közös ünnepre.    

Miért van szükség Jézus csodáihoz emberi teljesítményre, hozzájárulásra? Miért kellenek a szolgák? Miért kell a víz, amit a korsókba töltenek? Talán nem lett volna elég Jézusnak egyet csettintenie, hogy azonnal megteljék újra minden boros tömlő vagy kancsó borral? És a pusztában az éhező tömeg jóllakatásához miért van szükség arra az öt kenyérre és két halra, amit egy fiú ajánl föl az apostoloknak? Talán anélkül nem tudott volna elég élelmet teremteni puszta akaratával a semmiből, ahogyan annak idején a világ teremtése történt. De, bizonyára meg tudta volna tenni.
Ő azonban nem akar nélkülünk segíteni rajtunk: komolyan veszi az embert, az ember szabadságát, képességeit. Az ember méltóságához hozzátartozik, hogy ő maga is munkálkodjon saját maga és embertársai boldogságán. Igen, nekünk is bele kell tennünk önmagunk és mások boldogításába azt a többet-kevesebbet, amivel mi rendelkezünk. Enélkül nem történik meg a csoda!

Pedig milyen sokan gondolják azt, hogy Isteni segítségről akkor beszélhetünk, ha „mindent Ő csinál”, ha helyettünk is elvégzi azt, amit pedig nekünk is lehetne, sőt kellene. Nem! Isten már megteremtett bennünket a semmiből, és megajándékozott számos képességgel, lehetőséggel, értelemmel, erővel, különféle talentumokkal. Persze hogy tudja, hogy mindez nagyon sokszor nem elég! Tudja, hogy érnek bennünket olyan kihívások, megpróbáltatások, amikor szükségünk van arra a sokkal többre, amit csak Ő adhat hozzá. Sőt, azt is tudja, hogy segítségére akkor is szükség van, amikor látszólag mindent el tudunk intézni egyedül is, amikor nem szükségeltetik csodás közbeavatkozás. Mert egyáltalán nem csak a csoda, a természetfölötti jelenség lehet isteni segítség! Jézus elvárja az emberektől, elvárja tőlünk, hogy mi is mutassuk meg a szeretetünket, az áldozatkészségünket mások iránt. Elvárja tőlünk, hogy tőlünk telhetően együttműködjünk vele a jóban. Ne is ijedjünk meg attól soha, ha kevésnek érezzük magunkat, vagy azt, amink van, amit oda tudunk adni!   

Dr. Finta József atya,
kecskeméti főplébánia plébánosa

Hétindító – 24.12.30.

Szerző: | 2024.dec.sze | Egyéb kategória

Inspiráló gondolatok lelkipásztoroktól

 

Tudunk-e kevesebbre vágyni?

Egy üzletember megkérdezte a mestert: „Hogyan segíthet a spiritualitás egy olyan világi emberen, mint amilyen én vagyok?” A mester azt felelte: „Segít, hogy többet birtokolj” „De hogyan?” – kérdezte a másik. „Megtanít arra, hogy kevesebbre vágyj.” Az 1987-ben elhunyt indiai jezsuita, Anthony De Mello sok hivatalos kritikának volt kitéve teológiai gondolkodásának szinkretizmusba hajló jellege miatt. Ettől függetlenül példabeszédeiben, aforizmáiban lenyűgöző erkölcsi tanítás rejlik. Mint ebben a példázatban is, ami arról szól, hogy próbáljunk meg kevesebb dologra vágyni.

Szent Jakab levelében figyelmeztetett: „Kívántok valamit, és nincs meg. Öltök és irigykedtek, de nem tudjátok elérni” (Jak 4,2). Napjainkban sokat beszélnek a szexuális vágy hanyatlásáról, ami éppen azért van, mert túlzottan felerősödött az igény, és túl nagy a kínálat. A dolgok iránti vágyra ugyanez jellemző: ha van egymilliód, fáradozol a másik egymillióért; ha van egy tengerparti villád, akarsz egyet a hegyekben is. És végül a jóllakottságnak egy olyan érzése száll fel a torkodba, ami már inkább a hányingerhez hasonló, ráadásul nem szűnik.

Újra el kellene olvasni Jézus hegyi beszédét (Máté 6,25–34) arról, hogy ne fáradozzunk a javak felhalmozásán, a birtokláson, a hamis biztonság elérésén. Ebből a fáradozásból születik meg aztán a stressz, az elégedetlenség, és az, hogy nem viseljük el a legkisebb nehézséget, nélkülözést sem. Feldühödünk az első akadály láttán, hatalmas vitákat kerekítünk lényegtelen dolgok köré.

De Mello egy másik, kissé optimista, de világos erkölcsi tanulságot hordozó példabeszédével szeretném lezárni a gondolatot. „Egy ember a buszon egy szerencsétlen sorsú fiú mellé ült, akin egy cipő volt csak. ’Elvesztetted a cipődet?’ – kérdezte tőle. ’Nem, találtam egy cipőt’ – válaszolta a fiú.

Gianfranco Ravasi biboros

 

Élethelyzetek – sorozat

 

A kosarasok a belső hangjukra figyeltek

A Los Angeles Lakers csapata magas fölényben volt a Boston Celtics csapatával szemben az 1984-es Nemzeti Kosárlabda-bajnokság döntőjében. Az első játékban porrá vertük a Celticset hazai pályán. A harmadik játékban 33 pont előnyünk volt. Még a negyedik játékban is 10 ponttal vezettünk. Azután megfordult a helyzet és vesztettünk.
Az 1984-85-ös szezonban rengeteg bírálatot kaptunk. Egész évben azzal vádoltak, hogy összeomlunk, amint nagy a nyomás. A gúny és a csúfolódás céltáblájává váltunk. Május 27-én ismét szembekerültünk kínzóinkkal, a Celticsszel, ezúttal Boston Gardenben.
A másnapi újságok az 1985-ös döntőt „emlékezetes vérontásnak” nevezték. A 148-114-es megalázó vereséggel végződő játék a Lakers történetének legkínosabb mérkőzése volt. Azon tűnődtem, vajon miért van, hogy ahányszor a Celtics ellen játszunk, mindig elhatalmasodik rajtunk a félelem.
 
Mielőtt kiálltunk a második játékra, összegyűltünk a Boston Garden ütött-kopott öltözőjében. A játékosok mind ott ültek, készen arra, hogy meghallgassanak és, hogy higgyenek nekem. Időnként előfordul, hogy az embert sarokba szorítják. Ilyenkor úgy tűnik, senkire sem számíthat, csak magára. Így érzett mindenki a Lakers csapatában. Nyerj vagy meghalsz típusú választás előtt álltunk.
 
– Sokan közületek most bizonyára azt hiszitek, hogy nem tudjátok legyőzni a Celticset. Most mindnyájan hunyjátok be a szemeteket és figyeljetek.
Amikor kilencéves voltam, apám azt mondta a bátyáimnak, Leenek és Lennynek, hogy vigyenek el magukkal kosárlabdázni. Bedobtak a mélyvízbe, játszanom kellett, miközben mindenki lökdösött és félretolt. Minden áldott nap sírva mentem haza, és elbújtam a garázsban. Nem akartam, hogy bármi közöm legyen a kosárlabdához, Ez így ment két-három héten át. Egy este nem jelentem meg a vacsoraasztalnál. Apám utánam jött a garázsba. Egy sarokban kuporogtam, Felállított, átkarolta a vállamat és bekísért a konyhába. Lee, a bátyám haragudott rá: ‘Miért kényszerítesz rá, hogy magunkkal vigyük? Nem akar játszani. Túl fiatal még.’
Apám felállt, és Lee szemébe nézve azt mondta: ‘Magatokkal kell vinnetek, mert azt akarom, hogy megtanulja, nem kell félni. Félelemre nincs ok. Tanítsátok meg neki, hogy a versengés a legjobbat és a legrosszabbat hozza ki belőlünk. Egyelőre a legrosszabbat hozza ki, de ha kitart, majd megtapasztalja, hogy a legjobbat is kihozza magából.’
Azután könnyes szemű, kilencéves fiához fordult, és így szólt: ‘Pat, vissza kell menned.'”
Ezután azt mondtam a játékosaimnak:
– Azt hittem, soha nem leszek képes túltenni magamat a sértettségen és a félelmen, de végül mégis sikerült.
Amikor a játékosokra néztem, észrevettem, hogy Michael Cooper, az egyik legjobb a csapatban, sir. Rajta kívül még néhány fiú arcán látszott, hogy a könnyeivel küszködik,
– Nem tudom, milyen áron tudunk ma este nyerni – mondtam – de hiszem, hogy harcosokként megyünk vissza a pályára, és az apáink büszkék lehetnek ránk.”
 
Megnyertük a játszmát. Egy percig sem kételkedtem benne, hogy megnyerjük. A következő négy játszmából is hármat megnyertünk. Az 1985-ös bajnokság a mi győzelmünkkel végződött.
A versenyszezon után Michael Cooper elmondta, hogy a mérkőzés előtti üzenet annyira szíven találta, hogy számára már a pályára lépés előtt 5-0 volt az eredmény. Coopernek gyerekkorában volt egy súlyos sérülése. Csúnyán elvágta a lábát, és a vágás izmot is ért. Az orvosok nem hitték, hogy képes lesz valaha is járni, hogy sportolhasson, az pedig szóba sem került. Csodálatos édesanyja és odaadó nagybátyjai tartották benne a lelket. Így a legbelső hangokat hallotta magában feléledni.
Mindannyiunkban ott szunnyad egy belső hang, Az embert a környezete teremti. A szerencsések olyan környezetbe születnek, ahol csupa pozitív üzenettel bombázzák. Mások félelemről és kudarcról hallanak, és ki kell törölniük ezeket az üzeneteket az elméjükből, hogy meghallják a pozitív belső hangot. A pozitív üzenet mindnyájunkban felülkerekedik valahol, valamikor. Figyeljünk oda rá, és sikerül az áttörés.

Minden áttörésről szóló üzenet ellenáll a félelem megnyomorító erejének. A kudarctól való rettegés kétségbeesésbe, rossz döntésekbe és tökéletlen teljesítményekbe hajszol. Ez egyike a végső akadályoknak, melyet egy személynek, egy csapatnak vagy a nagyszerűségnek le kell győznie.

Ha hallgatunk a bátorságot és erőt sugalmazó hangra, a legjobbat tudjuk kihozni magunkból.

Pat Riley
 

GONDOLAT:
Kívánom, hogy az új esztendőben is meghalld a pozitív hangot, az Isten hangját, mely reményt nyújt és átsegít a mélypontokon!

 

***
Ha van saját tapasztalatod, véleményed e történettel kapcsolatban, írd le bátran itt a hozzászólásnál!

Hétindító – 24.12.23.

Szerző: | 2024.dec.sze | Egyéb kategória

Inspiráló gondolatok lelkipásztoroktól

 

Fogadjuk érkezését nyitott szívvel!

Nem lehet elavult Karácsony örömszózata: „Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség a jóakaratú embereknek.” A Karácsony arról szól, hogy az a jó az embernek, ha Istené a dicsőség.
Ez szikrányit sem von le a mi értékünkből, sőt, csak ez tart nyitva bennünket. Nem attól vagyunk emberek, hogy felfejlődünk egy állapotra, és ott elkezdünk stagnálni, hanem attól, hogy mindig többek lehetünk. A mennyországban is, ahol egyre mélyebben megismerhetjük Istent, és ezt ott már semmi nem akadályozza.

Ha Istené a dicsőség, akkor az emberé a béke. Mert tudja, hogy jó helyen van. Ha viszont meg akarjuk kaparintani Isten dicsőségét, akkor nem lesz békénk sem. Gyűlölködünk és marjuk egymást, mert erőnk kifulladt a dicsőség megszerzésében, és arra már nem maradt, hogy azt megosszuk másokkal.

Bízzuk Istenre, hogy kinek milyen dicsőséget ad, jobban tudja ő, hogy melyikünk miként teljesíthető be. Õ, mint Atya kívülről lát bennünket, tárgyilagosan, mint Fiú, közénk jön, egy lesz velünk, és mint Szentlélek, belénk költözik. Nincs a világon más, aki ennyire áthat bennünket. Fogadjuk érkezését nyitott szívvel!

Sánta János atya

 

Élethelyzetek – sorozat

 

A szeretet inspirál

Egy szociológiatanár Baltimore nyomornegyedébe küldte hallgatóit, hogy készítsenek esettanulmányokat. Kétszáznyi dolgozat azzal a sommás értékeléssel zárult, miszerint az illetőnek semmi esélye a boldogulásra. Huszonöt évvel később egy másik professzor rábukkant a kutatási anyagra. Diákjai folytatták a vizsgálatot, hogy megtudják, mi történt az egykori nyomortelepi gyerekekkel. Az alanyok közül húsz idő közben elhunyt, vagy más államba költözött. A maradék 180-ból 176 viszont átlagon felüli sikert ért el, mint ügyvéd, orvos vagy vállalkozó.
A professzor elképedt az eredmény láttán, és elhatározta, hogy tovább kutatja a témát. Szerencséjére mindegyik férfit megtalálta, és feltehette nekik a kérdést:
– Minek tulajdonítja a sikereit?
– A tanárnőmnek – hangzott az egyöntetű válasz.
Szociológusunk megkereste a javakorabeli, de szellemileg változatlanul friss hölgyet, és faggatni kezdte, hogy miféle varázsigével tudta a szegénynegyedi srácokat a siker felé irányítani. Az idős pedagógus szeme felragyogott, ajka szelíd mosolyra nyílt.
– Igazán egyszerű. Szerettem azokat a fiúkat.
Eric Butterworth
 

GONDOLAT:
Ha valakit igazából szeretünk, akkor elfogadjuk, inspiráljuk, támogatjuk, megértjük…. És ez a szeretet csodákat eredményez!
Járulj hozzá, hogy előidézd a csodát a másik ember életében!

***
Ha van saját tapasztalatod, véleményed e történettel kapcsolatban, írd le bátran itt a hozzászólásnál!

 

Iránytű – 24.12.26.

Szerző: | 2024.dec.sze | Egyéb kategória

Köszöntelek szeretettel, Kedves Útitársam!

Meghoztam a csütörtöki IRÁNYTŰ-t számodra, melynek az a feladata, hogy a heti küzdelmek közepette is a helyes úton tartson, és ne lankadj az Isten-keresésben!
Ez a levél egy anyaggyűjtemény, mely a hét hátralévő részéhez (csütörtök, péntek, szombat) ad olyan impulzusokat, amelyek segítenek töltekezni, és megtartani Isten jelenlétében és szeretetében!

Saját imaszándékodat az oldal aljára írhatod! 
Lehetőleg konkrét szándékot fogalmazz meg, és legalább a keresztnevedet add meg!

 

 

 

IRÁNYTŰ:

„MÉLYSÉGEINK FELÉ” – Isten megtapasztalásának szempontjai, gyakorlatai

Gyorsuló világban élünk, mi magunk is egyre zaklatottabban. Ezért is szükséges odafigyelned önmagadra, az Istennel való kapcsolatodra. A jelenlét gyakori észlelése átalakulással járó út, saját mélységeid felé irányít, hogy megtapasztalhasd, Isten úgy szeret, amilyen vagy.
Erről szól az alábbi 13 részes sorozat!


Problémáim megoldása

A tapasztalat azt mutatja, hogy a gyakorlatban sokszor csúsznak félreértések az Isten felé irányulásba, megakasztva az imádságot. Sokszor azt gondoljuk, hogy az imádság nekikezdése előtt előbb meg kell oldanom a problémáimat.

A nehézségeket legszívesebben azonnal elhárítanánk, amint megjelennek. Gyakran már előre azon fáradozunk, hogy ki se alakulhassanak. Az anyagi világban ésszerű ez az eljárás. Megvizsgálom például az autómat, még mielőtt útra kelnék, hogy alkalmas-e a közlekedésre. Ha meghibásodott a kipufogó, minél hamarabb műhelybe viszem. A szerelő pedig csak erre a problémára, vagyis a meghibásodott kipufogóra összpontosít. A probléma elhárítása után az autó teljes egészében újra alkalmas a közlekedésre.
Az emberi kapcsolatokban azonban hamar határokba ütközik a problémára összpontosító magatartás. Ha valaki gyomorpanaszokkal keresi fel orvosát, és az csak a fájó gyomorra figyel, akkor nem tesz eleget feladatának. Az orvosnak az egész embert kell néznie.

Lelki területen is hasonló a helyzet. Nem különálló problémákra kell összpontosítani abban a hitben, hogy ha ezt vagy azt a nehézséget sikerül kiküszöbölni, akkor minden rendben lesz, vagyis szabad az út Istenhez. A lényegihez való kapcsolódás nélkül ugyanis mit sem használ, ha az ember megold egy-egy problémát, azt feltételezve, hogy utána képes lesz gondtalanul imádkozni. Téves következtetés azt gondolni, ha ezt vagy azt a problémát gyorsan megoldom és végiggondolom, akkor majd jobban fog sikerülni az imádkozás. A gondolatoknak sosem lesz vége, függetlenül attól, hogy sikerült-e megoldani a problémát vagy sem. Mindig lesz, amit meggondolni, átgondolni, megoldani vagy elemezni lehet. Az imában azonban nem kell semmit megoldanom.

Az a „feladatom”, hogy az adott pillanatban jelenlevő problémáimmal és a nehézségeimmel együtt Isten jelenléte és Jézus neve felé forduljak. Figyelmemet tehát arra a bennem levő helyre irányítom, ahol nem léteznek problémák és nehézségek.
Isten gyógyító jelenlétében erőt kapok, és más fényben látom a problémáimat.

GYAKORLAT:

Amikor imádkozom, ne a megoldandó problémáimra fókuszáljak, hanem Isten jelenlétére. Ha megnyugszom az Úr jelentétében, akkor nagy valószínűséggel a problémáimra is megtalálom a megfelelő megoldást, mert jobban meghallom az Ő iránymutatását!

Ami haragot szít és elválasztja még a barátokat is

Sokszor arra utasítjuk egymást: „Nem szabad pletykálkodni!” Miközben mi magunk is tesszük. Az az igazság, hogy ha valaki felcsap egy újságot, és az egyik oldalon azt olvassa, egy fontos politikai esemény történt, a másik oldalon pedig egy híres költő megcsalta a feleségét, akkor egészen biztosan ezt a második oldalt fogja megnézni.  

Az ember szereti a titkokat. A pletyka egyfajta szenvedély, de ezzel mégis lehet normálisan együtt élni. Azt gondolom, sok emberrel megtörténhetett már, hogy féltésből elmondott mondatai egy pletykaszövevénybe kerültek, és akarata ellenére maga is részese lett egy titokzatos és rosszindulatú szóhálónak.  

Érdemes megvizsgálni, hogy miért nem tudunk egy-egy helyzetben őszintén beszélgetni. Miért van az, hogy a szavaink mögött túlságosan sok a rejtett tartalom? Miért nem tudunk együttműködni, és bízni abban, hogy szavainkat ki lehet igazítani? Ezeket a mély bizalmi töréspontokat kellene megvizsgálnunk, és akkor elkerüljük azt a csapdát, hogy áltassunk magunkat és másokat is.  

Az álember az, aki viszályt támaszt. Az álarcokból lesznek igazából a rosszindulatú pletykák. Nem az a baj, hogy beszélünk valamit valakiről, hanem az az indulat, ami bennünk van, az a háló, amibe ez a szó belekerül. A hálóban pedig kettős erő van. Az egyik erő összetartja, összeköti az egyes kis részeket, a másik pedig széthúzza a kis elemeket, az erőt elhordja egyiktől a másikig. Húz és köt. Amikor álarcaink alól beszélünk, amikor a szándékunk valamiképpen önzésünket növeli, akkor a háló szakadozik. Széthullanak a barátságok is.   

A Biblia a gonosz erőt széthúzó erőnek is nevezi. Jézusról azt olvassuk, hogy jóllehet szavai sokszor kemények voltak, de azok mindig az összetartás, a kooperáció, az együttműködés felé terelték az embereket. Kihozta a fényre az emberek dolgait, és onnan menekültek a bogarak. Volt, aki ettől megijedt, de volt, aki örült ennek. De jó lenne, ha szavaink áldottak lennének, amikkel építünk, és nem a széthúzást erősítjük!  

Fekete Ágnes református lelkész  

GYAKORLAT:  A héten különösképp figyelj szavaidra! Ne mondj másról rosszat, kerüld a pletykát! Mondj jót a másikról, keresd benne az értéket! 

A Szent Család példája

December 29. – Szent Család vasárnapja 
Olv.:  1Sám 1,20-22.24-28; Zs 83;  
Evangélium: 1Jn 3,1-2.21-24; Lk 2,41-52 

Minden családban vannak íratlan szabályok … sokszor még csak nem is mondják ki őket, csak úgy kialakulnak. Természetesen nálunk is volt ilyen. A mi legfőbb íratlan szabályunk ez volt: „Apa soha nem mosogat!” Apa kaszált a réten, ő tartotta rendben az udvart, megszerelt minden elromlott háztartási gépet. Még az iskolába is apa jött értünk. Mindent megcsinált, rengeteget dolgozott …. de soha nem mosogatott. Ez egy örök érvényű szabály volt. A szüleink nagyon szerettek minket, és felnőtt korunkban is mindig segítettek, támogattak. Amióta házat vettem, apám sokszor ott volt, hogy megcsinálja, amit én nem tudtam. Ő rakta fel az új ajtót, állította be a bútorokat, felszerelte a függönykarnisokat stb. stb. Nagyon sokat jelentett nekem, hogy mindig számíthattam rá. Aztán egyszer nagyon kemény, hajtós időszak jött el a munkahelyemen. Reggeltől estig bent kellett lennem, mindig holtfáradtan estem haza, és még otthonra is jutott befejezni való. Egyre fáradtabb lettem. A lakás úszott a rendetlenségtől, és már egy hete gyűlt a mosogatóban a sok mosatlan edény. Nekem csak arra volt erőm, hogy néha rápillantsak, fáradtan fölsóhajtsak, és fogadkozzak: „Majd holnap, majd holnap!” Azonban a csetreshalom csak nőtt. Egyik este aztán arra értem haza, hogy a mosogató üres, a sok tányér, tál és evőeszköz pedig csillogó tisztára mosva és törölve fenn sorakozik a helyén. Örvendezve hívtam fel édesanyámat, és megköszöntem neki: „Hálás vagyok, hogy elmosogattál! Annyira nem volt időm a napokban!” Ő azonban halk kuncogással ezt felelte: „Nem én voltam, hanem apád!” Régen sírtam annyit az örömtől, mint aznap este.  

A Szent Család ünnepe olyan valóságról szól, olyan értékekről, érzésekről, amelyek mindenki számára fontosak és aktuálisak. Sok olyan ünnep van, ami csak bizonyos embereknek vagy egyes csoportoknak szól, az emberek többsége számára azonban közömbös. Ilyen lehet egy-egy városi vagy nemzeti ünnep. A család azonban olyan szerepet tölt be (vagy legalábbis kellene, hogy betöltsön) minden ember életében, ami semmivel sem helyettesíthető. Ezért a Szent Család ünnepének mindenki számára van mondanivalója.   

Nincs még egy olyan közösség, ahol akkora állandóságra, stabilitásra, ugyanakkor egyben akkora rugalmasságra lenne szükség, mint a családban! A családban a természet rendje szerint kialakult szerepek vannak: férj, feleség, apa, anya, nagyszülők, gyermekek, unokák. Ha valaki nem felel meg ezeknek a szerepeknek, túl tágan értelmezi ezeknek a határait, akkor azzal nagyon súlyos tragédiákat idéz elő mind a saját életében, mind azok életében, akik felé családi felelősséggel tartozna! Sajnos nem kevés példát látunk erre napjainkban! Lányok és fiúk, akik a párkapcsolatban egyáltalán nem készülnek föl az apa és anya, férj és feleség szerepekre: gyakorlatilag nem is várják ezt el egymástól! „Nyitott kapcsolatban” élő házaspárok, gyermekeiket egyedül nevelő, sőt egyedül nevelni akaró anyák, vagy éppen gyermeket egyáltalán nem akaró, karrierista nők és férfiak. A nagyszülők száműzése, gyermekeik haverjaként vagy barátnőjeként viselkedő szülők stb. stb. Sajnos napestig lehetne sorolni a tragikus szereptévesztéseket, a nélkülözhetetlen emberi alapok felrúgását, amelyeknek a következményeit egyre durvábban nyögjük. Bizony, az emberi természetből fakadó állandóság, stabilitás semmibe vétele mindennél jobban pusztítja magát az életet, lassan élhetetlenné teszi a mindennapokat.   

Ugyanakkor azonban a család igényli a legnagyobb rugalmasságot, alkalmazkodó képességet is tőlünk. Az apa, anya, férj, feleség, gyermek, unoka küldetése nem elsősorban csak bizonyos tennivalók gyakorlásában és más tennivalók elkerülésében áll, hanem mindenekelőtt a szeretetben: a szeretetben, ami bizony sokszor megköveteli, hogy olyasmit is tegyünk egymásért, amit „nem szoktunk”, amit addig nem gyakoroltunk. Az emberi élet mindig változik, ezért az emberi kapcsolatokban is ott kell lennie a rugalmasságnak. Azonban nem önző érdekek mentén, a saját jólétemet és kényelmemet, aktuális vágyaim teljesülését tartva szem előtt, hanem éppen a szeretetet, a családtagjaimért vállalt felelősséget! Vagyis igenis, mosogathat az édesapa is, végezhet kenyérkereső munkát az édesanya, sőt a még tanuló gyermek is, megszerelheti a mosógépet, akár a nagymama is! Azonban nem úgy, hogy megtagadja és semmibe veszi a családban nélkülözhetetlen szerepét, hanem úgy, hogy éppen azt gyakorolja, azt mélyíti el az aktuális szükséghelyzetnek megfelelően!

Milyen nagyszerű példát látunk erre az állandóságra és ugyanakkor rugalmasságra a Szent Család tagjainál! Mária és József igazi házastársak és szülők, a legjobb értelemben. Kapcsolatuk Isten segítségével kibírja azt a megrázkódtatást, hogy Jézus nem vér szerinti gyermeke Józsefnek. Kitartanak egymás mellett akkor is, amikor el kell hagyniuk otthonukat, száműzetésbe kell menniük éppen a gyermek miatt! Egymás mellett állnak minden nyomorúságban és megpróbáltatásban. Mindig készek alkalmazkodni olyan helyzetekhez, amit álmukban sem gondoltak volna, de az egymás iránti hűség és az Istengyermek gondos nevelése megkívánja tőlük. Jézus is felvállalja a gyermeklét minden összetevőjét: a szüleinek való engedelmességet, a testben-lélekben való növekedést, nevelődést. Helytáll a hétköznapi munkában, József halála után az ácsműhelyt is átvesz – mindezt Isten-létére! Állandóság és alkalmazkodó készség, mindez szüntelenül a szeretettől és felelősségtudattól vezérelve! Ez lehet a boldog és kiegyensúlyozott családi élet egyik legalapvetőbb titka!  

Dr. Finta József atya,
kecskeméti főplébánia plébánosa