Oldal kiválasztása

Iránytű – 25.03.13.

Szerző: | 2025.márc.hét | Egyéb kategória

Köszöntelek szeretettel, Kedves Útitársam!

Meghoztam a csütörtöki IRÁNYTŰ-t számodra, melynek az a feladata, hogy a heti küzdelmek közepette is a helyes úton tartson, és ne lankadj az Isten-keresésben!
Ez a levél egy anyaggyűjtemény, mely a hét hátralévő részéhez (csütörtök, péntek, szombat) ad olyan impulzusokat, amelyek segítenek töltekezni, és megtartani Isten jelenlétében és szeretetében!

Saját imaszándékodat az oldal aljára írhatod! 
Lehetőleg konkrét szándékot fogalmazz meg, és legalább a keresztnevedet add meg!

 

 

 

IRÁNYTŰ:

„MEGPRÓBÁLTATÁSAIM IDEJÉN”

– iránymutatás a nehéz élethelyzetekhez Mustó Péter jezsuita atya gondolataival


A megbocsátást és a bocsánatkérést egy életen át tanuljuk

 
„Elnézést kérek! Bocsáss meg! Ne haragudj!”
Gyakran kiejtett szavaink ezek. Így intézzük el gyorsan és udvariasan azt a pillanatnyi zavart, amely az együttélésben keletkezett. Látszólag csupán az illemtudás jelei e szófordulatok, mégis miközben kimondjuk őket, megsejthetjük vagy megérezhetjük, hogy egymásnak akaratlanul is megnehezítettük az életet.
Kapcsolatban maradni nem lehet megbocsátás nélkül.
Felnőttként tapasztalataink tudatosítják bennünk, hogy személyesen érintett emberként vagyunk a bocsánatkérés, a megbocsátás szereplői, és ilyenkor a másikkal való kapcsolat alakulása, jövője a tét.
 
Átéljük, hogy a bocsánatkérés és a megbocsátás szavai sokszor kevésnek bizonyulnak, és békülési szándékunk ellenére sem alakul a kapcsolat jó irányba.
A bocsánatkérés és a megbocsátás az emberi együttélés állandóan ismétlődő kihívása. Megbántok valakit, és keresem, mi az én részem abban, hogy újra rendeződhessen e kapcsolat.
Vagy engem bántanak meg, és megbántottságom fájdalmával küszködöm vagy a megbocsátás nehézségeivel. Egy életen át tanuljuk, milyen az a bocsánatkérés, amely lehetővé teszi a kapcsolat folytatását, és milyen az a megbocsátás, amely felszabadít a félelem, a harag szorításából. Hogy újra jóindulattal tudjunk nézni önmagunkra és egymásra. Hogy újra tudjunk szeretni.
 
Mennyire nehéz beismerned, ha hibáztál, ha megbántottad a másikat? Nehezen szánod rá magad a bocsánatkérésre? Ha megbántottak, túl tudsz lépni (könnyebben, nehezebben) a sértettségeden? Haragtartó vagy? Szívből, igazán meg tudsz bocsátani?
Amíg vádolunk, nem kell éreznünk a fájdalmat
Azokban a helyzetekben, amelyekben megbocsátunk, vagy bocsánatot kérünk, mindig van fájdalom.Vagy a másik fájdalmával szembesülünk, vagy a magunkéval. Elevenen érint, ami történt. Sebzetté válunk. Védekezésül bezárul a lelkünk. Sebzettségünkben eltorzítva látjuk magunkat, a másikat, a kapcsolatunkat. Sokszor vakká tesz az indulat, a sértettség. Leragadunk. Csak azt látjuk, ami velünk történt. Képtelenek vagyunk az empátiára. Így működünk.
Ösztönösen vádoljuk önmagunkat, hibáztatjuk a másikat. Ilyenkor szinte elkerülhetetlen az ítélkezés. És itt el is akadunk. Mert az ítélkezés légkörében, megvádolva azt sem tudjuk beismerni, amiről magunk is tudjuk, hogy helytelen volt. A félelem visszatart. Ha kimondjuk, megköveznek.
Mennyire hibáztatod magad, vagy a másikat egy konfliktusban?
A helyzet mélyebb megértésére akkor van nagyobb esélyünk, ha felhagyunk önmagunk és a másik hibáztatásával, így láthatjuk meg a történések összetettségét, finomabb erezetét, rejtett szálait.
Ha nem a hibást keressük, akkor kevesebb elfogultsággal és az önvédelem kényszere nélkül nézünk magunkra, egymásra, a kapcsolatra.
Jobban megérthetjük, hogy mi történt, ha nem ítélünk azonnal.
Ha időt hagyunk, s kibírjuk, hogy a csendben elbizonytalanodunk az addig biztosnak vélt ítéletünkben. Míg vádolunk, nem kell éreznünk a fájdalmat. Ez igaz az önvádra is. A csendben közel engedhetjük magunkhoz azt, ami fáj.
 
Senki sem ítélt el?
Az írástudók és farizeusok Jézus elé viszik a házasságtörő aszszonyt. Vádolják, elítélik, megvetik. Ítéletet kimondva akarják rendezni az ügyet. Jézustól is ítéletet várnak.

De ő egész másképp viszonyul a helyzethez. Időt hagy, csendet teremt, nem hibáztat, nem ítélkezik. Odafigyel az asszonyra is, a vádlóira is. Amíg a földre ír, a vádlók figyelmét máshová irányítja. Megállítja az ítélkezés folyamát. A vádlók eloldalognak. Talán azért, mert nem bírják ki a csendet. Amíg vádolnak, biztosak saját ítéletükben. A csendben elbizonytalanodnak. Mert olyat is meglátnak, amit nem akarnak. Amivel nem számolnak. Ön- magukról. Az asszonyról. S letesznek arról, hogy tovább vádaskodjanak.
Jézus lehetővé teszi, hogy az asszony is csendhez, lélegzethez jusson. „Én sem ítéllek el!”

 
Hogy a kapcsolat rendeződjön
Csak az tud megbántani minket, akivel kapcsolatban vagyunk. S a megbocsátás éppen a kapcsolatainkért történik. Akkor van szükség rá, amikor valamelyik kapcsolatunk veszélybe kerül. Amikor megbocsátunk, vagy bocsánatot kérünk, az a szándékunk, hogy a kapcsolat ne szűnjön meg, hanem megmaradjon. Újra eleven legyen. Ezt átéljük Istennel, egymás közt, és önmagunkkal is.
 


GYAKORLAT:
Érdemes meditálni, hiszen a meditációban, az elmélyülésben sokszor akaratunk ellenére belső párbeszédet folytatunk azzal, akivel konfliktusban vagyunk. Beszélgetést folytatunk, bár akihez szólunk, nincs jelen. Arra vágyunk, hogy a másik észrevegye fájdalmunkat, hogy igazat adjon nekünk. Az szeretnénk hallani tőle, hogy megért minket. Ez a belső párbeszéd vég nélkül folyik. S megkímél a fájdalomtól. Amíg fonjuk a beszélgetés fonalát, addig csak a párbeszéd kényszere kellemetlen. De elfedi a mélyebb, rejtettebb negatív érzelmet.
Ha viszont észrevesszük és átérezzük a dühöt, a fájdalmat, a csalódottságot, attól a perctől kezdve megszűnik a dialogizálás nyomása bennünk. Ahelyett, hogy bezárulnánk, ahelyett, hogy kitérnénk a fájdalom elől, közel engedjük, átérezzük a konfliktus gyötrelmét.
Meditálással gyakorolhatod, hogy hibáztatás helyett megállj, bátrabban ránézz, jobban odafigyelj arra, ami megszenvedtet. Megtanulod, hogy ne ítélkezz!

„TÖRHETETLEN LÉLEK”
– Videó-sorozat a belső erőforrásaid felfedezéséhez Tapolyai Emőke klinikai szakpszichológus közreműködésével

A lelki ellenálló képesség az emberi alkalmazkodóképesség egyik alapvető jellemzője, amely lehetővé teszi, hogy stresszes helyzetekben is megőrizd lelki egyensúlyodat és hatékonyan reagálj a változásokra. Általa könnyebben küzdheted le az akadályokat, és pozitív irányba terelheted az életedet.
Ebben segít az alábbi videó:

Mi az, ami megérintett az elhangzottakból?
Milyen elhatározás született meg Benned?

Nem lehet más reményünk, csak a kívülről jövő fény

 Március 16. Nagyböjt 2. vasárnap
Olv.:  Ter 15,5-12.17-18   Zsolt 26 Fil 3,17–4,1    
Evangélium: Lk 9,28b-36 

A gazdasági válság begyűrűzött a mi családunkba is – mesélte egy fiatal fiú az osztályfőnökének. Apám egyik napról a másikra elveszítette a munkáját. Amúgy is elég szűkösen éltünk, de azért biztonságosak voltak a mindennapjaink. Annyi mindig volt, amennyi elégnek tűnt. Most azonban ez a gyenge lábakon álló biztonság szertefoszlott. Teltek a hetek, és apa nem kapott semmilyen munkát. Anyu a kistestvéreimmel otthon volt még, így neki sem volt munkahelye. Vékony kis tartalékainkat gyorsan feléltük. A munkanélküli segély távolról sem bizonyult elegendőnek. Egyre több dologra mondták a szüleink, hogy „nem”, amit pedig korábban mindig megkaphattunk. Napok óta másról sem volt szó, csak hogy min és hogyan lehetne még spórolni. Egyik este vacsora mellett ültünk: bizony nem volt se sok, se finom …. ráadásul a kedvünk se volt éppen rózsás. Senki sem szólt a másikhoz, hangtalanul, szemlesütve rágcsáltuk a szegényes falatokat. Végül édesanyám hirtelen lecsapta a kést és a villát az asztalra és felkiáltott: „Ez nem mehet így tovább! Ne legyünk már ennyire elkeseredettek! Gyertek ki velem a kertbe!” Azzal karon fogott és kirángatott bennünket a ház mögötti kis kertecskébe. „Nézzetek föl az égre!” – vezényelte. Mi kelletlenül felbámultunk a sötét égboltra, de attól, amit láttunk földbe gyökerezett a lábunk. Az égen csillagok milliói szikráztak és sziporkáztak. A ház mögé nem szűrődött be a városi közvilágítás fénye, így a csillagok ragyogóan látszottak. Fényük vigasztaló és simogató volt. Olyan volt ez a csodálatos, apró kis fényekkel tarkított kupola, mint a remény élő emlékműve. A szívünk felderült. Valahogy már nem éreztük olyan sötétnek és reménytelennek a jövőt. Édesanyánk egyszerűen csak ennyit mondott: „A csillagok éjjel látszanak!” 
 

Az álom, az alvás furcsa állapot az ember életében. Velünk történik, de nincs az irányításunk alatt. Mi vagyunk a főszereplői az alvásnak is, mégis mintha „kívülről” élnénk meg az egészet. Nem tudunk „beleszólni”, nem tudunk odahatni, hogy mi történjen, vagy mi ne történjen. Nem vagyunk urai az életünknek, amikor alszunk, nem tudjuk befolyásolni az eseményeket! Egy elkerülhetetlen állapot, amikor úgymond teljesen kiszolgáltatottak vagyunk. Sötétség, ami nem csak a szemeinkre, de az egész életünkre rátelepül. A szentírási olvasmányokban kétszer is találkozunk álommal, elalvással. Az ószövetségi olvasmányban Ábrahám, aki ígéreteket kapott Istentől, de ezekből az ígéretekből még semmi nem valósult meg, előkészíti az áldozatot az Istennel való szövetségkötésre. Feldarabolja az áldozati állatokat, aztán pedig csak vár … vár. Nem történik semmi egészen késő éjszakáig. Végül fáradtságában elalszik, és ahogyan olvastuk, „félelmetes sötétség szállott rá.” Ez a sötétség több, mint az éjszaka sötétje. Több, mint a fáradtság leple. Ez bizony a súlyos kétségek, a lassan előkúszó reménytelenség, a tehetetlenség sötétje.  

Ábrahám elhagyta mindenét az Úr szavára, és kivonult biztonságot nyújtó otthonából. Most otthontalanul, kóbor kutyaként vándorol idegen földön, állandó veszélyek között, holott azt az ígéretet kapta, hogy tejjel mézzel folyó ország lesz az övé és utódaié. Ráadásul milyen utódaié? Nincs gyermeke … Isten ugyan megígérte, hogy nemzetsége oly számos lesz, mint a tengerpart homokja, de mindezidáig még csak egyetlen fia sem született. Az idő telik, ő és felesége egyre öregebbek lesznek. Bizony, az Ábrahámra szálló sötétség valóban „félelmetes”, mert ez a lélek éjszakája: az ember gyöngeségének, tehetetlenségének, kiszolgáltatottságának alvó állapota. Azonban ez a félelmetes sötétség csak az Isten tüzének, lobogó, fényes lángjának előszobája. A legmélyebb álom, a legszörnyűbb tehetetlenség kellős közepén fénylő tűz lobban: Isten jelenlétének, szeretetének tüze. Végigvonul az áldozatra szánt húsdarabok között, felemészti azokat, s ezzel létrejön és megerősödik a szövetség Isten és választottja, Ábrahám között. Az éjszakát felváltja a fény, a reménytelenséget felváltja a remény, a kétségbeesést az öröm, a magányt az Isten közelléte.     

Hasonló jelenetre kerül sor a színeváltozás hegyén is. Jézus a szenvedésére, megváltó kereszthalálára készül. Beszél is erről apostolainak, akik nem értik, elszomorodnak, kétségek között vergődnek. Fönn a hegyen Péter, Jakab és János mély álomba merülnek. Amikor azonban felébrednek, látják Jézust földöntúli fényben ragyogni. Isteni dicsőség veszi körül, és az Ószövetség nagyjaival beszélget. Az álom sötétjét itt is Isten dicsőségének ragyogása váltja fel. A szenvedéstől, a haláltól való félelmet a feltámadás és az örök élet biztonsága, bátorsága.  

Hányszor és hányszor kerülünk mi is életünk során ilyen „alvásszerű”, sötét lelkiállapotba. Tehetetlennek érezzük magunkat, szinte mozdulatlanul vagyunk kénytelenek tűrni a rosszat, ami tombol körülöttünk.
Amikor pl. valaki súlyos, gyógyíthatatlan betegségbe esik. Amikor önhibáján kívül elveszíti munkahelyét, anyagi biztonságát. Amikor valamilyen természeti katasztrófa egyik pillanatról a másikra életünk munkájának összes gyümölcsét felemészti. Amikor egy hűséges férj vagy feleség összeomlani látja családi életét egy „kéretlen harmadik” közbeavatkozása folytán. Amikor egy szülő szinte tehetetlenül kénytelen látni, hogy gyermeke élete hogyan csúszik valami szakadék felé. Amikor „elszabadulnak” körülöttünk a bűn következményei, akár a magunké, akár a másoké!  

Nem ezt akartuk … nem így akartuk …. de a rossz történései átléptek a fejünk felett, nem tudjuk már befolyásolni a lavinát, amit elindítottunk vagy mások elindítottak. Igen, ezekben a rettegéssel, reménytelenséggel teli órákban nincs, nem lehet más reményünk, csakis a kívülről jövő fény. Isten hatalmas, győztes világossága. Nagyböjt II. vasárnapján azzal a reménnyel biztat bennünket az egyház, hogy a sötétség csak a világosság előszobája. Ahol mi tehetetlenek vagyunk, ott Istennek még van ereje. Ahol számunkra már nincs remény, ott Isten szeretete még mindig hűségesen mellettünk áll. Épp a sötétség emeli ki a világosság ragyogását. Éppen a bűn gyötrelme indítja útjára a megváltás művét. 

Dr. Finta József atya,
kecskeméti főplébánia plébánosa

1. A puszta értelme

Szerző: | 2025.márc.hét | Egyéb kategória

Téma: Miért kell nekünk „pusztai” időszakokat megélnünk?

Az első szakasz 4 napja (része) a puszta két arcát mutatja be neked.

A cél, hogy résztvevőként felismerd, a pusztai időszakok életed elkerülhetetlen részei, és megértsd, hogy ezek egyszerre hordozzák a nehézségeket és a lehetőségeket is.
Isten áldását kívánom a lelki edzőtáborodon!

 

 

 

ITT TALÁLOD AZ ANYAGOKAT:

Kattints a megfelelő fülekre!

Olvasd el a Szentírásból

Ezekiel 16,4, továbbá a MTörv 8,2-6;14-18

Amikor a Szentírásban szó esik a pusztáról, valójában nem a homoksivatagot kell rajta érteni, a megfelelő héber szó inkább elhagyatottságot, magányt, kietlenséget jelent. A puszta az a hely, ahol az ember nem élvezi azt a védettséget és meghittséget, amelyet a közösség nyújt, hanem ki van szolgáltatva a természet erőinek és a különféle veszedelmeknek. Ezért képzelte úgy az ószövetségi ember, hogy a pusztát démonok és ártó szellemek népesítik be.

A puszta az a hely, ahol az ember a maga kicsiségére és tehetetlenségére van utalva. A pusztát a gonosz lakja meg a halál. S földrajzi értelemben véve a puszta még ma is ilyen hely. Mindenütt föllelhetők a halál nyomai. Tevék, bárányok és kecskék kifehéredett csontjai, a tömérdek autóroncs, amely bizonyság arra, hogy sokaknak félbe kellett az útjukat szakítani, nem jutottak el oda, ahova igyekeztek. De épp ezért lehet a puszta, mint a gonosz és a halál birodalma, létünk azon dimenziójának kifejezője, amelyben magunkra maradunk, elhagyatottak vagyunk és védtelenek, ki vagyunk téve mindenféle veszedelemnek. Így a puszta egyszersmind „ikon” is – mutatja, hogy vannak az életünkben pillanatok és helyzetek, amikor ránk nehezedik semmiségünk tudata, s magát a halált ízlelgetjük.

De paradoxon módon a Szentírás tanúsága szerint éppen a puszta, éppen a kietlenségnek, a kiszolgáltatottságnak, az elhagyatottságnak, a magánynak és a halálnak a földje az a hely, ahol a választott népnek meg kellett születnie. A pusztában – amikor Egyiptom rabszolgaságot jelentő húsos fazekait elhagyta és az Ígéret Földje felé tartott – lett Izrael Isten népévé. A pusztában kezdődik tehát az új élet, a halál árnyékában, de ez az új élet az Istentől van. Mert a maga erejéből nem tud Izrael életre találni, és arra sem képes, hogy a pusztulás és a halál földjén az életet megőrizze. Nincs esélye a fennmaradásra. A pusztában az élet csak adomány lehet és ajándék.

Ezt különösen Ezekiel próféta írta le nagyon érzékletesen, abban a részben, amelyben Izrael „születésének” történetét használta föl hasonlatul: „Születésedkor, azon a napon, amikor a világra jöttél, nem vágták el a köldökzsinórodat, nem mostak meg vízzel és nem tisztítottak meg, sóval sem dörzsöltek be, és nem takartak pólyába. Senki sem hajolt föléd gyöngéden, hogy irántad való szánalomból ezek közül valamit is megtegyen veled. Már születésed napján utáltak, és kitettek a nyílt mezőre. Elmentem melletted, és láttam, hogy véredben vergődsz. Ezt mondtam neked, amikor véredben voltál: Maradj életben, és növekedj, mint a mezők virága! S fejlődésnek indultál, felnőttél, és eljutottál az érettség koráig. Kebled kifejlődött, és hajzatod dús lett. De teljesen ruhátlan voltál. Akkor elmentem melletted, és megláttalak. Elérkezett az idő, a szerelem ideje. Rád terítettem köntösömet, és befödtem mezítelenségedet. Megesküdtem, és szövetséget kötöttem veled – mondja az Úr, az Isten, és az enyém lettél… Hírnevet szereztél a népek körében szépségeddel, mert tökéletes voltál amiatt a pompa miatt, amibe öltöztettelek – mondja az Úr, az Isten” (Ez 16,4).

Tehát épp a pusztában támaszt az Isten életet, az elhagyatottságban hoz létre közösséget, és a magányosság földjén köti meg népével a szeretet szövetségét. Ozeás próféta szerint is: azért vezette Isten a pusztába a népét, hogy ott zavartalanul szeresse. A pusztában az ember mindent, de mindent Istentől kap; és Isten jelenti a biztonságot és a meghittséget is. Így a puszta az Istennel való találkozás színhelyévé lesz, ahol bizalom támad, és remény ébred. Ezért van az, hogy a zsoltáros a veszedelem idején, ellenségtől körülvéve is így tud imádkozni:

„Félelem és aggódás kerít hatalmába, és borzalom tölt el.
Így szólok: «Bárcsak szárnyam volna, mint a galambnak, akkor elrepülnék, és megnyugodnék.»
Igen, szeretnék elfutni messze innét,
kedvem szerint a pusztában laknék.
Sietve kerestem a vihartól, széltől védett menedéket.” (Zsolt 55,6)

Tehát a „félelmetes puszta” menedék lett. Az Isten nyújtotta védettségnek és meghittségnek, az Istennel való közösségnek a helye, ahol a halálból új, igazi élet támad. A puszta: Janus-arc.
Csakhogy Izrael nem nőtt még eléggé föl ahhoz, hogy a pusztában az élő és éltető Istennel való találkozás színhelyét lássa. Mert az Istennel való találkozás az ember szabadon kimondott igenjét föltételezi, hitet és engedelmességet, viszontszeretetet és odaadást kíván. Így a puszta a döntés és a próbatétel helyévé válik. Az embernek épp itt a pusztában kell elhatároznia, hogy válaszol Istennek, és hagyja, hogy „nevelje” és vezesse. Ezért figyelmeztet a Második Törvénykönyv: „Gondolj az egész útra, amelyen az Úr, a te Istened negyven éven át vezetett a pusztában, hogy megalázzon, próbára tegyen, megvizsgálja a szívedet, vajon megtartod-e majd parancsait vagy sem. Megalázott, és hagyta, hogy éhezz, aztán mannával táplált, amelyet nem ismertél, és atyáid sem ismertek, hogy megtudd: nemcsak kenyérrel él az ember, sokkal inkább azzal, ami az Úr szájából jön. Negyven esztendeig nem kopott le rólad a ruha, és nem dagadt meg a lábad. Ismerd el szívedben, hogy az Úr, a te Istened úgy nevelt, ahogy az ember a fiát neveli. Tartsd meg tehát az Úrnak, a te Istenednek a parancsait: járj az ő útjain, és féld… Ne felejtsd el az Urat, a te Istenedet, aki kihozott Egyiptom földjéről, a szolgaság házából; átvezetett a mérges kígyók és skorpiók lakta nagy és félelmetes pusztán, meg a víztelen sivatagon, aki a kősziklából vizet fakasztott neked, a pusztában pedig mannával táplált, amelyet atyáid sem ismertek, hogy így megalázzon, és próbára tegyen, végül azonban jóra fordíthassa sorod. Nehogy azt gondold akkor magadban: saját erőmből s kezem munkájával teremtettem meg ezt a jólétet. Gondolj az Úrra, a te Istenedre, arra, hogy ő adta az erőt a jólét megteremtéséhez” (MTörv 8,2-6;14-18).

Az embernek tehát ki kell a pusztában állnia a próbát, s el kell döntenie: elfogadja-e, hogy mindenben és mindenestül Istentől függ. Vagy saját magát is beleértve mindent önmagának, a saját erejének akar-e tulajdonítani. Maga akar-e az életéről gondoskodni, vagy Istenre bízza-e magát, hogy nevelje és vezesse? Ha megtapasztalja életében a „pusztát”, akkor maga akar-e vele megbirkózni, vagy hajlandó-e épp ebben a helyzetben találkozni az élő Istennel? Így a puszta megtapasztalásakor mindent megkérdőjelezünk. Itt dönteni, választani kell!

(Forrás: Gisbert Greshake: Helytállás a pusztában)

Víz után kiált

A kiaszott, fölrepedezett puszta víz után kiált. Csak egy kis elnyomorodott bokor szeretné az izzó nap hevét kiállni a szárazságban. Alig látszik, tüskékkel védekezik, s kevéssel beéri. Ha vízhez jut, kivirul, ahogy körülötte a puszta is életre kel: növényzete fölébred a kiaszottság álmából. Addig ki kell tartani. „Utánad szomjazik a lelkem, érted sóvárog a testem, mint száraz, tikkadt, kiaszott föld” (Zsolt 63,3). Egyetlen fa a sziklás, kietlen vidék végtelenjében. Legalább 25 km-es körzetben ez az egyetlen nagyobb növény. Hogy került ide, s hogy tudott ezen az egyébként teljesen terméketlen, kopár vidéken életben maradni? Szembe kell szállnia a széllel és a homokkal, a hőséggel és a szárazsággal. A léte valóságos csoda – az élet csodája, amely mindennek ellenére élni akar. S az Isten az, aki a pusztában is, sőt épp a pusztában mondja: „Maradj életben!” (Ez 16,6kk.)

Ha a pusztában két szerzetes találkozik, nem azt kérdezik egymástól, hogy „hol laksz?”, hanem „hol harcolsz?”. Pusztában élni annyit jelent, mint harcolni. Ebben a harcban Istent megtalálni és mellette kitartani. „Nem engedlek el, míg meg nem áldasz!” (Ter 32,27).

Reggeli elmélkedés

Miért szükségesek életünkben a pusztai időszakok?

A pusztaságot senki sem választaná önként. Mégis, életünk legértékesebb tanításait gyakran ezekben a sivatagos időszakokban kapjuk. Ahogy a természetben a sivatagi növények különleges képességeket fejlesztenek ki a túléléshez, úgy bennünk is különleges erények születnek a szárazság idején.

Gondoljunk csak a borkészítésre. A legkiválóbb borok gyakran olyan szőlőből készülnek, melyek mostoha körülmények között nőttek. A vízhiány, a kőzetgazdag talaj arra kényszeríti a szőlőtőkét, hogy gyökereit mélyebbre bocsássa, küzdjön az életben maradásért. Éppen ez a küzdelem adja a szőlőszemeknek azt a koncentrált ízt, amit később a palackban csodálunk. Mi emberek is hasonlóan működünk – a kényelem ritkán késztet minket arra, hogy mélyebbre ássunk, akár magunkban, akár Istenben.

A pusztaság kiüresít. Elveszi azt, amire támaszkodtunk, kihúzza lábunk alól a megszokott talajt.

Amikor elveszítjük biztonságérzetünket, egészségünket, kapcsolatainkat vagy bizonyosságunkat, mintha a lélek összes bútorozása eltűnne egy nagy költöztetés során. Marad az üres szoba. De az üresség sohasem pusztán hiány – egyúttal hely is, ami megtelhet valami újjal.

Amikor az életünket sújtó viharok letépik rólunk a díszeket és az álarcokat, akkor kerülünk szembe önmagunk igazi arcával. Eltűnnek a szerepek, amiket játszunk, szertefoszlanak az illúziók, melyekbe burkolóztunk. A pusztaság kíméletlen őszintesége felszínre hozza mindazt, ami igaz, mindazt, ami hamis bennünk.

A sivatagi vándorlás alatt Izrael népe szembesült félelmeivel, hitetlenségével és lázadásával, de ugyanígy Isten hűségével is. Nem véletlen, hogy a Biblia legnagyobb alakjai – Mózes, Illés, Keresztelő János, sőt maga Jézus is – átmentek a pusztai tapasztalaton. Egyikük sem ugyanaz az emberként tért vissza, mint aki bement.

A pusztaság megtanít a lényeg megkülönböztetésére.

Ahogy a sivatagban vándorló számára egyértelművé válik, mi nélkülözhetetlen a túléléshez és mi csupán fölösleges teher, úgy a lelki pusztaság is ráébreszti az embert, mi az, ami valóban számít. A pusztaságban lehull minden fölösleg és marad a tiszta, nyers valóság.

A csend és a magány, amit gyakran a pusztában tapasztalunk meg, alkalmat ad arra, hogy meghallhassuk Isten halk és szelíd hangját, ami a mindennapi élet zajában elveszne. Mint amikor az éjszakai égbolton csillagok millióit láthatjuk, melyeket a városi fények mellett soha nem vehetnénk észre.

Gyermekkorunkban a nehézségek ellen lázadtunk, felnőttként azonban megértjük, hogy az izmaink csak ellenállással szemben erősödnek. A lelki pusztaságban megtanuljuk a kitartás, a türelem és a remény erényeit, melyek nem fejlődhetnek ki a kényelem és biztonság időszakaiban.

A pusztai időszakok előkészítenek valamire, ami még csak ezután jön.

Isten gyakran a pusztában készíti fel szolgáit a küldetésükre. Józseftől kezdve, aki börtönben töltötte felkészülését, Dávidig, aki a pusztában tanulta az uralkodást, a megüresedés helye mindig a felkészítés helye is.

Végül, a pusztaság megtanít arra, hogy bár magunk erejéből nem találunk kiutat, Isten mindig utat készít.

Mint ahogy a sivatagban nem tehetünk mást, mint hogy követjük a csillagokat vagy a felhőoszlopot, a lelki sivatagban is megtanuljuk teljesen Istenre bízni magunkat. Így válnak legkeserűbb próbatételeink legnagyobb áldásainkká, mert éppen ezeken keresztül mélyül el istenkapcsolatunk olyan szintre, amelyet másképpen soha nem érhetnénk el.

 

Reggeli gyakorlat

Reggeli „pusztai csendesség”: Kezdd a napot 5 perc teljes csenddel – se zene, se telefon, se beszéd. Engedd meg magadnak, hogy csak legyél, különösebb elvárások nélkül.

Urunk, köszönjük, hogy hívtál minket a csend pusztájába. Segíts ma félretenni a mindennapok zaját és rohanását, hogy lelkünk meghallhassa a Te hangodat. Oltalmazz minket a csüggedéstől, és add, hogy lelkünk szomját egyedül Te olthasd – ahogyan a szomjazó vándor is forrásra talál a sivatagban. Ámen.

Beleborzongtam a csendbe

Sziffer Péter, a „parpar” kézműves termékek gyártója, hányatott gyermekkort tudhat maga mögött. Fiatalon seftelt, hogy megéljen. Bejárta Izraelt, Amerikát, Indiát, Egyiptomot, Japánt és Ázsia több országát. Sokszor pillanatról pillanatra élt. Egy alkalommal a Sínai-hegyen járt, amikor egyszerre érezte a megsemmisülést és az újjászületést. Így vall erről:

“A Sínai-hegyen megrendítő élményben részesültem. Igen mély élményeket szereztem itt. Ma már nem, de akkoriban igen érintetlen közeg volt a maga kősivatagával, az ott élő beduinokkal az a vidék. Ez már adott egyfajta alaprezgést az egész környéknek. A Sínai-félszigetről terveztem eljutni Kairóba. Mindenképpen meg akartam nézni azt a helyet, ahonnan Mózes lehozta a kőtáblákat. Elutaztam busszal egy kis településre, és ott kérdeztem az embereket, hol van konkrétan ez a hely. Mutatták a hegyet és az utat is, amin fel lehetett menni.

Elindultam egymagam, miközben már ment le a nap. Amikor felértem, összegyűjtöttem a talált fadarabokat és tüzet gyújtottam. Körülöttem csend volt. A naplementével, a besötétedéssel a csend olyan szinten rám ült, hogy szinte beleborzongtam. Soha életemben, sehol nem tapasztaltam meg ezt a csendet, csak itt. Megszűnt minden körülöttem. Ráébredtem, hogy vagyok is, meg nem is. Ebből az állapotból az billentett ki, amikor megmozdultam.”

Elmélkedés

Nem vagy egyedül az úton!

Talán ismerős érzés számodra is, amikor a lelked száraznak és üresnek tűnik, mintha egyedül bolyonganál a végtelen homokdűnék között. Ilyenkor imádságaid erőtlenek, Isten közelségét pedig alig érzed. Minden hívő ember életében előfordulnak ilyen időszakok – ezeket nevezzük lelki pusztának. Lehet, hogy egy nehéz élethelyzet, veszteség vagy épp a megszokott rutinok kiüresedése vezet ide. Bármilyen okból is kerülj a pusztába, fontos tudnod: nem véletlenül vagy ott. Isten engedélyével és tervével történik mindez, még ha jelenleg nehéz is ezt elfogadnod. A puszta csendje nem az Isten távollétének a jele, hanem egy különleges meghívás arra, hogy közelebb kerülj hozzá, mint eddig bármikor.

A Biblia tele van „pusztai történetekkel”. Gondoljunk csak Izráel népére: miután Isten csodálatos módon kiszabadította őket Egyiptomból, nem azonnal a tejjel-mézzel folyó Kánaánba jutottak, hanem először negyven évig a pusztában vándoroltak. Ez nem volt könnyű időszak – gyakran szenvedtek szomjúságtól és éhségtől, és sokszor zúgolódtak is. Mégis, a pusztában kapta meg a nép a Tízparancsolatot, ott tanulta meg napról napra, hogy mannán éljen, és ott tapasztalta meg Isten folyamatos jelenlétét a felhő- és tűzoszlop formájában. Isten a pusztában formálta őket népévé. Ugyanígy van ez velünk is: a lelki szárazság idején Isten a szívünket készíti fel valamire. Lehetőséget ad, hogy felismerjük, mi van a szívünkben – mennyire bízunk benne, és mi az, ami még akadályoz a vele való kapcsolatban.

A puszta nemcsak próbatétel, hanem találkozás helye is. A csend és visszavonultság felszínre hozza legmélyebb vágyainkat és félelmeinket. Isten ebben a csendben szólni akar hozzánk.

Emlékezz: Illés próféta is egy pusztai barlangban hallotta meg az Úr hangját szelíd suttogás formájában, miután a hatalmas szél, földrengés és tűz elvonult (1Kir 19,11-13). Sokszor mi is ilyen szelíd, belső hang formájában találkozhatunk Istennel, amikor minden más zaj elcsendesül körülöttünk. Ehhez azonban szükség van arra, hogy hajlandóak legyünk időzni a pusztában. A mai rohanó világban tudatos döntést kell hoznunk a csend és magányos imaidő mellett. Nem könnyű szembenézni önmagunkkal a csendben, de éppen ott vár ránk Isten gyógyító és megerősítő jelenléte.

Képzeld el, hogy ez a 13 napos edzőtábor egy utazás, egy lelki expedíció. Te, mint egy zarándok, elindulsz a belső pusztaságba. Lehet, hogy már most is érzed a por szomjúságát vagy a nappal perzselő hőségét – jelképesen értve, talán türelmetlenség, félelem vagy üresség formájában.

De tudd, hogy nem vagy egyedül ezen az úton: Isten végig veled tart, még ha néha rejtőzködve is. Sőt, maga Jézus Krisztus járt előtted ezen az ösvényen – emlékezz, hogy nyilvános szolgálata előtt negyven napot töltött a pusztában.

Ha a saját Megváltónk is fontosnak tartotta a pusztai időszakot, nekünk sem kell félnünk tőle. Ő ismer minden kísértést és nehézséget, amivel szembenézel, és együtt érez veled.

Ma, a kurzus első napjának végén bátorítást kapsz: a puszta nem tart örökké, de a benne szerzett tapasztalatok örökre szólhatnak.

Gondolj a Ozeás könyvében olvasható ígéretre: Isten maga mondja, hogy kicsalogatja népét a pusztába, hogy szívükre beszéljen, és ott „az Ákór völgyét a reménység kapujává teszi” (Oz 2,17). Az Ákór völgye a baj és nyomorúság helye volt Izrael történetében, mégis a remény kapujává válhat Isten jelenlétében. Így lehet a te mostani nehéz időszakodból is a reménység forrása.

Engedd meg Istennek, hogy a lelked pusztájában új életet sarjasszon! Ahogy a sivatag is kivirágzik az eső nyomán, úgy fog a te lelked is megújulni, ha kitartasz és figyelsz az Úrra a csendben.

 

Esti gyakorlat(ok)

#1: Szánj időt rá, hogy átgondold és leírd egy naplóba vagy füzetbe, mit érzel most a lelki életedben. Van-e olyan területe az életednek, ami pusztaságnak tűnik – ahol szárazságot, ürességet tapasztalsz? Ne értékeld, csak figyeld meg őszintén ezeket az érzéseket és gondolatokat.

#2: Lapozz a Bibliádban Ozeás 2,14-17 szakaszhoz, és olvasd el lassan, elmélkedve. Képzeld el, hogy Isten személyesen neked mondja: „elvezetlek a pusztába, és szívedre beszélek”. Mit jelenthet ez számodra konkrétan? Írj le egy mondatot vagy imát válaszként Istennek.

#3: Zenés meditáció: Hallgasd meg az egyik csendes, Istenre hangoló éneket, mint például a „Mint szarvas hűs vízforrásra” kezdetű dicséret (Zsolt 42 inspirációjával), amely arról szól, mennyire vágyakozik a lelkünk Isten után. Hagyd, hogy a zene és a szöveg imádságként hasson a szívedre!

 

Konklúzió:

  • A puszta rákényszerít, hogy szembenézzünk önmagunkkal.
  • Megfoszt a fölöslegtől, hogy meglássuk, mi az igazán fontos.
  • Egyszerre lehet helye a szenvedésnek és az Istennel való mély találkozásnak.

Mikor élted meg úgy az életedet, mint egy pusztát?

Milyen érzések törtek rád ebben az időszakban?

Hétindító – 25.03.10.

Szerző: | 2025.márc.csü | Egyéb kategória

Inspiráló gondolatok


Ne veszítsd el magad, mert válasz vagy valakiknek

A titok, a csoda benned van! A nagyböjt szent idejében még inkább mint máskor. Felszínes csapongások, üres lötyögések helyett, magadba kell mélyedned, hogy felfedezd lelkedben rejlő értékeket. Merülj alá a csendben! Csodálatos érzés ott bent meghallani a verset, meglátni a festményt, a képletet, a megoldást, és szépen vázlatokat készítve, lassan világra szülni azt. Egy gondolat, mely nemcsak neked fontos, ott lent, belsődben kezd körvonalazódni, még csak dereng, de Te érzed, hogy belőled kikívánkozik. S mint a bányász a mély üregben, sötétben egyedül, dolgozol, megfogod, megfogalmazod, felszínre hozod, hogy megajándékozd vele a világot. Csodálatos érzés szülőanyja lenni egy igazi értéknek, egy szellemi kincsnek, melyben az emberek meghallgatott imáikra adott választ találnak.

Persze a gonosz szeretné elhitetni, hogy Te értéktelen vagy, meddő föld, üres puszta. Azt hazudja, hogy benned nincsenek igazgyöngyök, kár is lemerülnöd a hullámok alá, úgysem találsz ott önmagadban semmit. Azt mondja: szórakozz, légy vidám, élj a mának, magadnak, neked sem ad senki semmit ingyen! Ne hidd el neki, hazudik: Te Isten gyermeke vagy, felbontatlan levél, melyre a Teremtő az ő gyermekei iránti végtelen szeretetét írta, fogalmazta meg csodálatosan. Általad akarja tovább teremteni a világot az Isten, választ küldeni a sokakat gyötrő kérdésekre. Ne veszítsd el magad, mert válasz vagy valakiknek, sokaknak! Kicsinységed ne aggasszon, piciny ceruza heggyel írtak remekműveket!

Böjte Csaba testvér

 

 

Élethelyzetek – sorozat

 

Jobban bánik veled az élet, ha te is jobban bánsz vele…

 
Fél tíz volt. Biztos voltam benne, hogy lekésem a vonatomat, pedig aznap már nem indult több. Már a pályaudvarig is kínkeservesen jutottam ki, és még át kellett verekednem magamat a tömött Los Angeles-i Union pályaudvar kényelmesen slattyogó utasai között, akiknek bőven volt idejük a vonatuk indulásáig, így aztán ráértek. Amikor a vágány felé, a célegyenesbe kanyarodtam, újabb akadállyal találtam szemben magam. A lépcsőn egy férfi vánszorgott fölfelé annyi csomaggal, ami még egészséges embernek is sok egyszerre, nem hogy egy mozgássérültnek, merthogy az illető az volt. A bal karja élettelenül csüngött lefelé az oldalán, és a jobbat sem tudta tökéletesen használni. Az egyik lába befelé csavarodott. Egyenként rakta feljebb a csomagokat egy-egy lépcsőfokkal, és amikor eggyel végzett, mindig visszatért a következőért. Mire sikerült az összes táskát feljuttatni egyazon lépcsőfokra, kezdte elölről az egészet. Az ötödik lépcsőfoknál tartott a körülbelül húszból.
Rámordult egy hordárra, aki felajánlotta neki a szolgálatait, majd letorkolt egy utast is, aki segíteni akart neki. Láttam, hogy én is fölöslegesen próbálkoznék. Tiszteltem az önállóságra való törekvéséért, de eszem ágában sem volt miatta lekésni a vonatomat. Különösen nehéz hetet tudhattam a hátam mögött, és mindennél fontosabb volt számomra, hogy hazautazhassak. Kivártam hát a megfelelő pillanatot, keresztülléptem a csomagjain, felsiettem a lépcsőn és beszálltam a vonatba.
Azt terveztem, kényelmesen elnyújtózom és pihengetek. Két fiatal lány ült velem szemben. Rendkívül izgatottak, nagyon cserfesek és rettenetesen hangosak voltak. Elég volt egyetlen pillantást vetnem kimerült édesapjukra. Helyette egész úton a lányok csacsogását és nevetgélését hallgathatom majd. Azt hittem, ennél rosszabbra már nem számíthatok, de tévedtem. A lépcsőn látott férfi bebicegett a vagonba, mogorván odébb utasított, majd lehuppant a mellettem levő ülésre.
Miután közelebbről megnéztem, észrevettem, hogy nemcsak a végtagjai sérültek, hanem az arca is torz; mogorva grimaszba merevedett. Jellegzetesen olyan külseje volt, ami a kisgyerekeket nevetésre készteti vagy megijeszti. A lányokhoz kevesebb türelme volt, mint nekem. Két perc után rájuk mordult: „Vegyétek vissza a hangerőt!”
 
Új útitársam semminek sem tudott örülni. Minden alkalmat megragadott, hogy panaszkodjék a hőmérsékletre, a világításra, a lassú kiszolgálásra a jegypénztárnál, a zajos lánykákra (akik egyetlen szót sem szóltak, amióta letolta őket), az avas mogyoróra, amit a restiben vásárolt és a túl kicsi papírpoharakra, melyekbe nem fér elég víz ahhoz, hogy be tudja venni a gyógyszerét. Mindezek már elhangzottak, pedig még csak mintegy tizenöt perce indultunk el az állomásról.
 
Általában jó modorú ember vagyok, de ezúttal minden kedvesség kiveszett belőlem. Csak arra tudtam gondolni, milyen borzasztó, hogy éppen e mellé az ember mellé kényszerített a sors, akinek nemcsak a teste torz, de a lelke is. Miközben ott ültem és sajnáltam magamat, váratlanul megszólalt a lelkiismeretem. Talán ha szólnék hozzá pár kedves szót, ő is megváltoztatná a modorát, még az is lehet, hogy az egész élete átalakulna, gondoltam magamban. Fáradt voltam, ingerlékeny, és semmi kedvem nem volt hozzá, hogy kibújjak a némaság és az önsajnálat kényelmes csigaházából. Ezért aztán elnyomtam magamban a belső hangot, mely arra biztatott, hogy cselekedjek helyesen, barátkozzam az idegennel, és segítsek a bajba jutotton. Minél inkább igyekeztem azonban elnyomni magamban, annál hangosabban noszogatott. Bár korábban sosem láttam ezt az embert, mégis tudtam, hogy fájdalmai vannak, és beszélgetni szeretne valakivel. Mialatt én a dilemmámon töprengtem, valaki, aki kevesebbet foglalkozott önmagával, megelőzött.
Egy kedves, hamisítatlanul ártatlan hangot hallottam.
– Mondja, uram, mi baja van?
Az egyik szemközti kislány lépett fel úgy, ahogyan én nem tudtam. A férfinek nyilván nem először tették fel ezt a kérdést, és feltehetően mindenkinek ugyanúgy válaszolt. Elmondta, hogy van egy betegsége, melynek következtében az izmai nem működnek rendesen.
– Nem erre gondoltam, hanem, hogy miért olyan dühös mindenkire?
Az ember néhány pillanatig hallgatott, azután fojtott hangon felelt:
– Azt hiszem, az életre vagyok dühös. Rosszul bánt velem.
A kislány arcára értetlenség ült ki.
– Lehet, hogy jobban bánna magával az élet, ha maga is jobban bánna vele. Úgy értem, tudom, hogy beteg, de biztos vagyok benne, hogy azért így is sok mindennek örülhetne.
A férfi a kislány felé fordult. Így nem láttam az arcát, mégis tudtam, hogy harag nélkül nézett rá.
– Te még rettenetesen fiatal vagy ahhoz, hogy azt hidd, olyan sokat tudsz az életről.
Most a kislányon volt a sor, hogy elgondolkozzék. Némi szünet után azt felelte:
– Azt hiszem, sok mindent megtanultam róla, amikor a mamám felment a mennybe.
Ennél többet nem akart mondani. Elég volt ennyi. Megfelelt a férfinak.
 
Az utazás hátralevő része csendben telt, mivel a kislány elszunyókált, a férfi pedig abbahagyta a panaszkodást. Sosem fogom megtudni, milyen hatást tett rá a beszélgetés hosszú távon, de én úgy meghatódtam, hogy sokáig nem fogom elfelejteni. Az utóbbi időben kevésbé látom tragikusnak a problémáimat, sokkal többet mosolygok az emberekre, és értékelem a sok ajándékot, ami osztályrészemül jut. És tudják mi történt? Az élet mintha napról napra egy kicsivel jobban bánna velem.
David Murcott
 
 

GONDOLAT:
Gyakran hajlamosak vagyunk az önsajnálatra, a panaszkodásra, de egy kis kedvesség vagy őszinte érdeklődés mások iránt, képes megváltoztatni a légkört – nemcsak a környezetünkben, hanem bennünk is. A kislány tiszta és egyszerű bölcsessége rámutat arra, hogy ha nyitott szívvel fordulunk az élet felé, az is másként viszonozza majd ezt.

A saját boldogságunk kulcsa gyakran abban rejlik, hogy megtanuljuk észrevenni a jót még a nehézségek közepette is. Ha mi jobban bánunk az élettel, talán az élet is jobban fog bánni velünk.
Ezt fogjuk gyakorolni A PUSZTÁBAN című lelki edzőtáborban, melyre most itt jelentkezhetsz »

 

***
Ha van saját tapasztalatod, véleményed e történettel kapcsolatban, írd le bátran itt a hozzászólásnál!

Iránytű – 25.03.06.

Szerző: | 2025.márc.hét | Egyéb kategória

Köszöntelek szeretettel, Kedves Útitársam!

Meghoztam a csütörtöki IRÁNYTŰ-t számodra, melynek az a feladata, hogy a heti küzdelmek közepette is a helyes úton tartson, és ne lankadj az Isten-keresésben!
Ez a levél egy anyaggyűjtemény, mely a hét hátralévő részéhez (csütörtök, péntek, szombat) ad olyan impulzusokat, amelyek segítenek töltekezni, és megtartani Isten jelenlétében és szeretetében!

Saját imaszándékodat az oldal aljára írhatod! 
Lehetőleg konkrét szándékot fogalmazz meg, és legalább a keresztnevedet add meg!

 

 

 

IRÁNYTŰ:

„MEGPRÓBÁLTATÁSAIM IDEJÉN”

– iránymutatás a nehéz élethelyzetekhez Mustó Péter jezsuita atya gondolataival


Miért fordulhatsz Máriához és mit remélhetsz Tőle? 

Vallásos környezetben felnőve arra tanítanak az imáink, hogy Máriához fordulhatunk, amikor szenvedünk, amikor bajba kerül az, akit szeretünk.
Te milyen okból szoktál Máriához fordulni?
„Oltalmad alá futunk, Istennek szent Anyja.”
„Most segíts meg, Mária, ó, irgalmas Szűzanya!
Keservét a búnak-bajnak eloszlatni van hatalmad.”
 
Azért tudunk Máriához fordulni, mert anya, akitől azt várjuk, hogy oltalmazzon, gondoskodjon rólunk, legyen mellettünk, szavak nélkül is értsen minket. Függetlenül attól, hogy a szülőanyánkhoz milyen kapcsolat fűz bennünket. S azért tudunk Máriához fordulni, mert ismeri a szenvedést.
Simeon megáldja Józsefet, Máriát, Jézust, és az anya szenvedésére mutat rá: a te lelkedet is tör járja át” (Lk 2,35). A középkori Mária-tiszteletből született Hétfájdalmú Szűz elnevezés jelzi, hogy Mária a szenvedés minden fajtáját ismeri. A szüléstől az elveszítés fájdalmáig. Látja szenvedni azt, akit szeret. Ott áll meggyalázott, szégyenbe jutott fia mellett. Kibírja, hogy tehetetlen. Kibírja, hogy nincs megoldása. Áll. Figyelmével a fiánál van. Szavak nélkül, csendben. Szótlanul is jelen van számára.
Voltál már olyan élethelyzetben, amikor tehetetlennek érezted magad? Lelki „pusztaságot” éltél meg? Mit tettél akkor? Kihez fordultál segítségért? Idézd fel magadban!
Aki meghal, ahhoz valami megkönnyebbülés is kapcsolódik. Megváltódott az agónia kínjától. Aki életben marad, aki gyászol, annak viselnie kell a magáramaradottságot, a veszteséget.
Sok nő ismeri azt a kívülről-belülről is érkező elvárást, hogy erős legyen, tudjon egyedül megállni a lábán. Ne szoruljon rá más segítségére. Tapasztalatból tudjuk, hogy ez végső soron nem megy. Tudunk erősek is lenni, mégis egymásra vagyunk utalva.
 
Mária iránt talán épp akkor ébred bizalom bennünk, amikor gyengék vagyunk, amikor nem csillogunk, nehezen mennek a dolgaink. Nem a sikereinkben, hanem a megpróbáltatásainkban fordulunk hozzá.
Azzal a reménnyel tekintünk rá, hogy ott tud állni mellettünk a szenvedésünkben. S amikor mi állunk szenvedő mellett, akkor Máriától tanulhatjuk a figyelmet, a belső tartást.
Jó azok mellett lenni, akiket éretté tett a szenvedés.
 
„Ne a szenvedés megszüntetését keresd, ne arra törekedj, hogy kevesebbet szenvedj, hanem arra, hogy a szenvedés ne változtasson téged rosszabbá.” (Simone Weil)
„Mária a legnagyobb vigasztalónk, mert tudja, mit jelent szenvedni, de mégis reménnyel tekint a jövőbe.” – Szent II. János Pál
„A szenvedés önmagában még nem formál, de ha megnyílunk Isten előtt, akkor a szenvedés tisztító tűzzé válhat, amely erősebbé és tisztábbá tesz.” – Simone Weil
„A kereszt nem a vég, hanem a kapu. A szenvedés nem céltalan, hanem az újjászületés lehetősége.” – Chiara Lubich
„Aki szenved, az közelebb kerül Istenhez, ha megtanul szeretni a fájdalmon keresztül.” – Teréz anya
„Ne félj, mert én veled vagyok, ne aggódj, mert én vagyok a te Istened. Megerősítlek, meg is segítlek, sőt, győzedelmes jobbommal támogatlak.” – Iz 41,10
 
Önmagában a megpróbáltatás senkit nem tesz rosszá vagy jóvá.
A megpróbáltatáshoz való viszonyulásunk formál át, változtat meg.
 
Vannak emberek, akik az életben rájuk mért szenvedést nem tudják elfogadni. Belekeserednek. A tiltakozás nem múlik, a harag nem oldódik bennük.
A szenvedés nem tesz minket szükségszerűen rosszabbá. Ha nem panaszkodva, megkeményedve, hanem méltósággal fogadjuk az életünk adott valóságát, a szenvedés meglepő módon nemcsak elvesz az energiánkból, de új erőket is ébreszt bennünk. Energiát mozgósít. Ha méltósággal tudjuk viselni a sorsunkat, a fájdalmakban, a nehézségekben belső erőre találhatunk, olyan erőre, amit a lélek tud adni.
A megpróbáltatásban érlelődünk.
Hordozza annak reményét, hogy épp a szenvedésen keresztül gyógyulhatunk. A szenvedésben feltisztulhat szándék, motiváció. Lehullik az, ami lényegtelen. Egyszerűbbé tesz.
Életre kelt szunnyadó képességeket: találékonyságot, leleményességet. Együttérzést ébreszt. Növeli az érzékenységünket. Megerősít az egymásrautaltságban. Lehetővé teszi a sorsközösség tapasztalatát. Vannak, akik úgy tudnak szenvedni, hogy az érdeklődés, az életöröm nem hal ki belőlük.
Akik körülöttük vannak, megvigasztalódnak.
Akik átszenvedtek valamit, derűssé, megértővé, befogadóvá válnak. Hozzájuk könnyebb bizalommal fordulni. A szenvedésben közelebb kerültek a valósághoz. Kevesebb rajtuk a máz, a csillogni akarás, a megfelelési kényszer. Szavak nélkül is arra hívnak, hogy arra figyeljünk, ami igazán fontos.
És képesek elviselni, engedni, hogy mindenki méltósággal viselje a saját szenvedését.
 
Miként hatnak Rád ezek a gondolatok? Te belekeseredsz egy megpróbáltatásba, vagy méltósággal tudod viselni?
Itt az alkalom! A nagyböjtben határozd el magad, hogy ha szükséges, változtatsz a megpróbáltatásokhoz való negatív hozzáállásodon!
Kérd ehhez segítségül Máriát!

A PUSZTASÁGBAN című online, lelki edzőtábor pont ilyen kérdésekben tud Neked és családodnak segíteni.
Kattints ide és viseld el könnyebben a megpróbáltatásokat »

 

„TÖRHETETLEN LÉLEK”
– Videó-sorozat a belső erőforrásaid felfedezéséhez Tapolyai Emőke klinikai szakpszichológus közreműködésével

A lelki ellenálló képesség az emberi alkalmazkodóképesség egyik alapvető jellemzője, amely lehetővé teszi, hogy stresszes helyzetekben is megőrizd lelki egyensúlyodat és hatékonyan reagálj a változásokra. Általa könnyebben küzdheted le az akadályokat, és pozitív irányba terelheted az életedet.
Ebben segít az alábbi videó:

Mi az, ami megérintett az elhangzottakból?
Milyen elhatározás született meg Benned?

Így tudsz szabad maradni

Március 09. – Nagyböjt 1. vasárnap
Olv.: MTörv 26,4-10   Zsolt 90 Róm 10,8-13    
Evangélium: Lk 4,1-13 

Egy édesanya aggódva kereste fel Mahatma Gandhit, hogy segítséget kérjen a kisfia számára. „Kérem, beszéljen a fiammal! Rengeteg édességet eszik, egyre hízik, romlanak a fogai, de semmivel nem tudom elérni, hogy leszokjon a túlzott csoki, cukor és sütemény evésről!” Gandhi megígérte, hogy elmegy a családhoz és beszélni fog a gyerekkel. Eltelt csaknem egy hét, és még mindig nem érkezett meg. A hetedik napon végül bekopogott a családhoz. Leült a kisfiú mellé, komolyan a szemébe nézett és csak ennyit mondott: „Ne egyél olyan sok édességet, mint eddig!” Az édesanya, aki tanúja volt ennek a jelenetnek, felháborodva kiáltott fel: „Csak ennyit tud mondani neki? Egy olyan nagy embertől, mint maga, többet vártam volna! Azt hiszi, nem mondtuk el mi is ezerszer már ugyanezt neki? Miért kellett egy hetet várni arra, hogy csak ennyit mondjon a fiamnak: Ne egyél olyan sok édességet!”? Gandhi így válaszolt: „Azért asszonyom, mert egy héttel ezelőtt még én is túl sok édességet ettem.”  

Csak az nevezhető igazán kísértésnek, ami valóban megérinti az embert, ami ténylegesen vonzást gyakorol rá! Ha valami olyasféle rosszra kérnek, csábítanak valakit, amitől viszolyog, amit semmi áron meg nem tenne, az ugyan miért lenne kísértés? Megdöbbentő belegondolni abba, hogy az ördög valóságosan megkísértette Jézust: vagyis olyan dolgokat kínált fel neki, amelyekre emberi természete révén valóban vágyat érzett, amiket legalább részben vonzónak találhatott. Igen, Jézus ennyire mélyen azonosult az emberrel: szabad akarata megkísérthető volt, átélte a bűn csábítását, aminek mi oly sokszor engedünk. Ő azonban visszautasította a kísértéseket, nem paktált le a bűnnel. Hogyan volt erre képes? Mi adott neki erőt?    

Az, hogy a csábítóan tálalt, de kevésbé értékes, vagy éppen káros dolgok, tettek helyett inkább az Atya ajándékozó szeretetére, jóságára összpontosított. Nem saját magában bízott, a saját emberi erőlködésében, mondván, hogy „Próbálkozzon csak a sátán! Én ennél jobb vagyok! Erősebb vagyok! Le tudok én erről mondani stb.” Figyelmét ehelyett elsősorban Istenre, az Ő mindig nagyobb, boldogítóbb akaratára irányozta.   

Már a bűnbeesés történetéből tudjuk, hogy a bűnre való csábításban mindig benne van az az ördögi sugallat, hogy „Isten irigy! Nem szeret eléggé! Valamit el akar venni, valami jót vissza akar tartani tőled!” Pedig ez a legnagyobb hazugság! Isten éppen abban akar segíteni minket a parancsaival, hogy ne kockáztassuk vagy ne dobjuk oda valami ócska bóvliért azt a már meglévő, vagy még ezután megszerezhető nagyobb értéket, amivel Ő megajándékoz. Ha le akarjuk győzni a kísértést, akkor a Sátán által felkínált, csili-vili módon csomagolt, de romboló dolgok helyett arra a nagyobbra, a jobbra, a szebbre összpontosítsunk, amit Isten adni akar, vagy már meg is adott!   

Az olvasmányban az áldozatát Isten elé hozó embert Mózes figyelmezteti, hogy nehogy azt higgye, itt Ő ad valamit az Istennek. Nem, éppen Isten adta meg az Ő népének ingyenes szeretettel a szabadulást a rabszolgaságból és ráadásul az Ígéret Földjét. A termésből a Templomnak adott ajándék igazából már csak a hála kifejeződése. A hálából fakadó áldozatunk mindig emlékeztet minket arra, hogy mennyire megajándékozottak vagyunk. Aki igazán értékelni tudja mindazt, amit Istentől kapott és kaphat, aki igazán örülni tud neki, az nehezebben vihető el rossz irányba.  

Az evangéliumban Jézus is mindig arra hivatkozva utasítja vissza a Sátán kísértéseit, hogy amennyiben ezekre hallgatna, akkor elveszítene valami értékesebbet a Mennyei Atya ajándékaiból. A kövek kenyérré változtatása helyett megállapítja, hogy „nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Isten ajkáról származik.” Mennyire igaz, hogy az ember igazi, teljes életét nemcsak a kenyér, nemcsak a fogyasztási javak összessége táplálja! Vajon miért tudott teljesebb, boldogabb életet élni a mainál számos előttünk járó nemzedék, amelynek bizony sokkal kisebb szelet jutott a kenyérből, kevesebb az anyagi értékekből? Mert gazdagabb volt a lelke a hit és a mélyebb szeretet által, amit Isten közelségéből merített. Minél többet foglalkozunk csak a test kényelmével, jólétével, elhanyagolva a lelki gazdagodást, annál elégedetlenebbek leszünk. Annál több lesz a kétségbeesett, állandóan panaszkodó, depressziós ember az anyagi javak szinte mérhetetlen fogyasztása ellenére is.  

A templom párkányáról való leugrás szemkápráztató trükkjével kapcsolatos csábításra Jézus azt feleli, hogy „Írva van: ne kísértsd Uradat, Istenedet!” Vagyis ne kérj Tőle mást, mint ami a tiéd, mint amit neked szánt! Ne akard olyasmire rávenni, amit nem tervezett el rólad, neked! Elégedj meg azzal, amit kaptál Istentől, azzal a küldetéssel, amit neked szán, mert ez a te boldogságod útja! Más út pedig éppen hogy kockáztatná, sőt talán lehetetlenné is tenné ezt a boldogságot, a te személyes kiteljesedésedet!
Végül az egész világ és annak minden kincse, gazdagsága felkínálásával szemben Jézus egyértelműen rámutat arra, hogy a túlzott birtoklásnak, a túlzott hatalmaskodásnak mindig ára van: mégpedig a szabadságunk. Aki sokkal többet akar annál, mint amire valójában szüksége van, aki magasabb polcra kíván kerülni, mint ahol az ő helye lenne, annak bizony szinte minden esetben „el kell adnia magát”. Ki kell szolgáltatnia magát olyan erőknek, akik rajta fognak hatalmaskodni, őt fogják kizsákmányolni, kedvük szerint ugráltatni.  

Ellenben aki ténylegesen csak Isten előtt borul térdre, csak őt szolgálja, az szabad tud maradni a gonosz emberi befolyásoktól, nem fogja kiszolgálni az ártó erőket. Még ha elnyomásukat kénytelen is elviselni, a lelke, az akarata, az értékrendje szabad marad tőlük.   

Dr. Finta József atya,
kecskeméti főplébánia plébánosa

Hétindító – 25.03.03.

Szerző: | 2025.febr.csü | Egyéb kategória

Inspiráló gondolatok

 

Kezd el a „belső szobád” felújítását!

Amikor nagy döntés elé állít az élet, akkor több variációt is felkínál. A döntés mindig nehéz és megváltoztathatja az eddigi életed.
Az idei nagyböjt elején, hamvazószerdán (márc. 05.) a döntés a te kezedben van, a rejtekedben, a belső szobád mélyén. Az Istennek ajánld fel a lemondásaidat, hogy nagyböjt végére nagy döntéssé formálódjon.

Megkapod a jelet, amelyet már éreztél eddig is a hétköznapjaidban! Ezen a napon a tavalyi barkát/pálmát, a földi dicsőség virágát az egyszerűség pora váltja fel. Ugyanaz, de mégis más forma! A homlokodra rajzolják. Elfogadod? Megérted? Megéled? Ne nekem válaszolj, hisz én csak egy külső szemlélője lehetek életednek. 

Mit várhat tőled?
Kérdezd meg! Hangolódj rá! Vedd igénybe azokat a segítségeket, amelyeket egyházunk már évszázadok óta használ: lemondás, ima, jócselekedet. Ezekkel segítheted a tested és lelked az úton maradásban a negyven nap leforgása alatt. Erőt meríthetsz belőle, hogy vissza tudj találni a kezdeti nehézségektől a hétköznapok rutinjához, a szellemed (elméd) és a lelked Isten által megújított új állapotába.

Kezdd el a „belső szobád” felújítását, amely a húsvétra készíthet fel! Ne félj attól, hogy elsőre nem találod a megszokott dolgaidat. Legyél te az, aki a kereszt jele által felújított belső szobájában elsőként pillantja meg a mennyország panorámáját és meghallja a feltámadt Jézus szavát!

Kovács József káplán

 

Élethelyzetek – sorozat

 

Amire a törött ablak megtanít

 
Negyvenhárom év igencsak hosszú idő ahhoz, hogy emlékezzünk valakinek a nevére, aki nem volt több ismerősnél. Érthető módon elfelejtettem hát annak az idős hölgynek a nevét, akit rendszeresen útba ejtettem, amikor újságkihordó voltam a wisconsini Marinette-ben 1954-ben. Mégis, mintha csak tegnap lett volna.
Egy hóbortos szombat délutánon a barátommal köveket hajigáltunk az idős hölgy háza tetejére a hátsó udvar egyik eldugott szegletéből. A játék célja az volt, hogy megfigyeljük, hogyan válnak a kövek rakétákká, amint legurulnak a tető széléig, majd zuhanó üstökösökként kilőnek és becsapódnak az udvarba.
 
Találtam egy különlegesen sima követ, és útjára bocsátottam. A kő olyannyira sima volt, hogy kicsúszott a kezemből, amikor meglendítettem, és az idős hölgy hátsó teraszának egyik ablakát találta el. A törött üveg zajára rakétasebességgel pattantunk fel az idős hölgy udvarából, gyorsabban, mint ahogy a köveink potyogtak le a tetőről.
 
Nagyon féltem, hogy az idős hölgy esetleg észrevett, és haragudni fog a törött üveg miatt. Néhány nap múlva azonban már biztos voltam benne, hogy nem látott meg, mégis bűntudatom lett a kellemetlenség miatt. A hölgy továbbra is mosolyogva üdvözölt mindennap, amikor átadtam neki az újságját, de én képtelen voltam természetesen viselkedni a jelenlétében.
Elhatároztam, hogy félreteszem az újságkihordásért járó fizetségemet, és három hét alatt összegyűjtöttem hét dollárt, ami, úgy véltem, fedezi az ablak megjavíttatását. A pénzt borítékba tettem, és mellékeltem hozzá egy levelet, amelyben megírtam, hogy bocsánatot kérek, amiért betörtem az ablakát, és remélem, hogy a hét dollár elég lesz a költségekre. Megvártam, míg besötétedik, odalopóztam az idős hölgy házához, és a bocsánatkérő borítékot becsúsztattam a leveleknek vágott ajtórésen. Úgy éreztem, megkönnyebbültem, és alig vártam, hogy végre bűntudat nélkül, felszabadultan nézhessek az idős hölgy szemébe.
 
Másnap, amikor átadtam neki az újságot, viszonoztam kedves mosolyát. Megköszönte az újságot, és azt mondta: – „Tessék, ez a tiéd.”
Egy nagy zacskó süteményt nyomott a kezembe. Megköszöntem, azután mentem tovább, és útközben majszoltam a süteményt. Miután már elég sokat megettem belőle, a kezemmel megéreztem a zacskóban egy borítékot, és kihúztam. Megdöbbentem, mikor kinyitottam. Hét dollár lapult benne és egy rövid levél, melyben mindössze az állt:
„Büszke vagyok rád.”
Jerry Harpt
 
 

GONDOLAT:

Ez a történet szerintem több fontos tanulságot is hordoz magában:

1, A felelősségvállalás ereje
Hibázni emberi dolog, de az igazi erő abban rejlik, ha beismerjük a tévedéseinket és megpróbáljuk jóvátenni azokat.

2, A lelkiismeret fontossága
A bűntudat nem hagyta nyugodni, míg a fiú nem cselekedett helyesen. Ez arra tanít, hogy a belső békénk gyakran attól függ, hogy becsületesen viselkedünk-e.

3, Az emberek meglepő reakciója
Az idős hölgy nemcsak megbocsátott a fiúnak, hanem nagylelkűséget és szeretetet is mutatott iránta. A megbocsátás és az elismerés sokszor többet ér, mint a büntetés.

A helyes cselekedetek mindig meghozzák a gyümölcsüket. Az igazi értékek csendben, de annál erősebben formálják az életünket.
Hozzád melyik gondolat áll közel?

***
Ha van saját tapasztalatod, véleményed e történettel kapcsolatban, írd le bátran itt a hozzászólásnál!

 

Iránytű – 25.02.27.

Szerző: | 2025.febr.hét | Egyéb kategória

Köszöntelek szeretettel, Kedves Útitársam!

Meghoztam a csütörtöki IRÁNYTŰ-t számodra, melynek az a feladata, hogy a heti küzdelmek közepette is a helyes úton tartson, és ne lankadj az Isten-keresésben!
Ez a levél egy anyaggyűjtemény, mely a hét hátralévő részéhez (csütörtök, péntek, szombat) ad olyan impulzusokat, amelyek segítenek töltekezni, és megtartani Isten jelenlétében és szeretetében!

Saját imaszándékodat az oldal aljára írhatod! 
Lehetőleg konkrét szándékot fogalmazz meg, és legalább a keresztnevedet add meg!

 

 

 

IRÁNYTŰ:

„MEGPRÓBÁLTATÁSAIM IDEJÉN”

– iránymutatás a nehéz élethelyzetekhez Mustó Péter jezsuita atya gondolataival


Ne a “miért”-eket kérdezd…!

Coetzee mondatai nyomán értettem meg, miért találó kifejezés Jézusról, hogy ő az Isten Báránya.

Amikor szenvednie kellett, nem panaszkodott. Nem sajnálta önmagát. Nem is sajnáltatta. Nem vádolt senkit azért, ami vele történt. Sebzettségében a lelke nem vált keménnyé. Szenvedése közben tudott másokra figyelni. Kapcsolatban volt azokkal, akik körülvették. Párbeszédben maradt azokkal is, akik vádolták, megütötték, gúnyolták. Annak ellenére, hogy elhagyatva érezte magát, nem zárkózott be. Szenvedésében érdeklődő figyelemmel fordult Máriához, Jánoshoz, a két latorhoz. Vigasz nélkül is ahhoz kiáltott, aki nem mentette meg a szenvedéstől.

Jézusom! Hol van az én nehézségem, megpróbáltatásom a Te fájdalmaidhoz képest?

Bátorság fájdalomcsillapítás helyett

Ha már nem azt kérdezzük, hogy „miért kell szenvednünk”, akkor a szenvedés, a megpróbáltatás tanítómesterünkké válhat. Lelassít, megállít. Arra késztet, hogy felocsúdjunk. Hogy észrevegyük, mi történik bennünk.

 
Ami megszenvedtet, ami megpróbál, azt szeretnénk kizárni az életünkből
Első reakciónk sokszor a szenvedés hárítása. Ez hol önsajnálatban, hol elégedetlenkedésben mutatkozik meg. Ellágyulunk az önmagunk iránti részvétben. S megkönnyebbülést hoz, ha elpanaszoljuk másoknak nehéz sorsunkat. Akár akarja hallani a másik, akár nem.
Hol pedig keménységgel hárítjuk el a nehézséget. Azzal ámítjuk magunkat: engem ez nem érint. Nincs jelentősége. Túl vagyok rajta. Mindegy. Mintha az akaratunkon múlna, fáj-e valami, nehéz-e valami, vagy sem.
Az önsajnálat, s a megkeményedés is azt jelzi, hogy nem tudjuk közel engedni magunkhoz azt, ami fáj.
Az önvédelem természetes reakciónk. Csak lassan vesszük észre, hogy valójában mi érintődik bennünk a szenvedéssel. Ha nem tereljük el a figyelmünket arról, ami fáj.
 
Milyen húrokat pendít meg a lelkedben a megpróbáltatás? Mit elevenít meg a múltból? Milyen bizonyosságot tesz kérdésessé? Hol szégyenít meg?
Akkor békél meg bennünk valami, ha készek vagyunk elszenvedni azt, ami fáj, de mégsem a szenvedésre figyelünk, hanem szabadok maradunk arra, hogy észrevegyük az éltetőt.
Bátorság, ha bezárkózás, fájdalomcsillapítás, védekezés helyett érzékenyek, figyelmesek maradunk, miközben szenvedünk.

Mielőtt zsidó munkatáborba hurcolták volna, ezt jegyezte fel naplójába Etty Hillesum:
„Minden évszázadban voltak fáradt emberek, akik hidegben-hőségben sebesre gyalogolták a lábukat, ez is az élethez tartozik. Nem én vagyok az egyetlen, aki fáradt, beteg, szomorú, szorongó, hanem sok millió ember sorsát osztom sok évszázadból. Mindez az élet része. És ennek ellenére szép az élet, értelmes még értelmetlenségében is, ha minden dolognak helyet adunk benne, s az egész életet egységében vesszük fel magunkba úgy, hogy egy zárt egésszé összeálljon. S abban a pillanatban, hogy részeket kizárunk belőle és elutasítunk, ha öntörvényűen ezt elfogadjuk az életből, s azt nem, akkor valóban értelmetlenné lesz, mert nem válhat egésszé.”


Viseld el, most ez van!
Amikor a lélek kibillen az egyensúlyából, és nem talál kapaszkodót, ahelyett, hogy összeomlana, dönthet úgy is:
„Most ez van, elviselem. Nem menekülök ki belőle. Nincs benne vigasz, nincs benne fény vagy remény. De ez van most, ezt kell viselnem.”
Ezzel a viszonyulással teremthetünk magunknak lélegzetvételnyi egyensúlyt, talpalatnyi teret abban a helyzetben, ami egyébként csak tönkretenne. Tartást és méltóságot ad a felvállalt szenvedés. Visszatalálunk az önbecsülésünkhöz. Újra egy tudok lenni önmagammal. Az, amit értelmetlennek élünk meg, később értelmet kaphat. Az identitásunkat erősíti az átélt szenvedés.
 

Ne a miért-eket kérdezd, hanem tedd a jót, és Isten megáldja az életedet, általad szebb lesz a világ.

Marie Feesche: Kő az úton
Gondolod, kerül életed útjába
Egyetlen gátló kő is hiába?

Lehet otromba, lehet kicsike,
hidd el, ahol van, ott kell lennie.

De nem azért, hogy visszatartson téged,
s lohassza kedved, merészséged.

Jóságos kéz utadba azért tette,
Hogy te megállj mellette.

Nézd meg a követ, aztán kezdj el
Beszélni róla Isteneddel.

Őt kérdezd meg, milyen üzenetet
Küld ezzel az akadállyal neked.

S ha lelked az Istennel találkozott,
Utadba minden kő áldást hozott.

„TÖRHETETLEN LÉLEK”
– Videó-sorozat a belső erőforrásaid felfedezéséhez Tapolyai Emőke klinikai szakpszichológus közreműködésével

A lelki ellenálló képesség az emberi alkalmazkodóképesség egyik alapvető jellemzője, amely lehetővé teszi, hogy stresszes helyzetekben is megőrizd lelki egyensúlyodat és hatékonyan reagálj a változásokra. Általa könnyebben küzdheted le az akadályokat, és pozitív irányba terelheted az életedet.
Ebben segít az alábbi videó:

Mi az, ami megérintett az elhangzottakból?
Milyen elhatározás született meg Benned?

Vigyázz szavaidra, mert azok mutatják meg, ki vagy!

Március 02. – Évközi 8. vasárnap 
Olv.:  Sir 27,5-8   Zsolt 91 1Kor 15,54-58     
Evangélium: Lk 6,39-45 

Két férfi gyermekkoruk óta jó barátságban volt. Úgy nőttek fel, hogy szinte minden szabadidejüket együtt töltötték. Az iskolában egymás mellett ültek. Amikor megházasodtak, a házaikat is egymás mellé építették. Még kerítés sem volt közöttük, csak egy ösvény választotta el a kertjeiket egymástól. Így a családjaik is szoros kapcsolatban voltak. Egy napon azonban egy ravasz manó elhatározta, hogy próbára teszi a barátságukat. Magára öltött egy különleges köpönyeget, aminek a jobb oldala piros, a bal oldala pedig kék volt. Mikor a barátok a földjeiken dolgoztak, a manó elhaladt közöttük az ösvényen, magára vonva mindkettőjük figyelmét. „Milyen szép piros köpönyege volt annak az embernek!” – jegyezte meg az egyik férfi. „De hiszen kék volt!” – válaszolta a barátja. „Dehogyis volt kék! Piros volt.” – replikázott az előző. „Nem vagyok én bolond, se színvak! Igenis, hogy kék volt!” – emelte fel a hangját a másik. Elkezdtek ezen vitatkozni, egyre jobban belelovalva magukat. Végül már válogatott sértéseket vágtak egymás fejéhez üvöltve. „Ez a hosszú barátságunk végét jelenti!” – jelentették ki mindketten. Már épp hátat fordítottak volna egymásnak talán örökre, amikor a manó újra megjelent, s lassan körbe forogva táncolni kezdett előttük. A két férfi most természetesen meglátta mind a két színt a köpenyen. Most a manónak estek neki: „Miattad vesztünk össze! Miért akarsz nekünk rosszat?” „Nem, nem én okoztam a veszekedést.” – mondta a manó. „Mindkettőtöknek igaza volt, s ugyanakkor mind a ketten tévedtetek is. Azért veszekedtetek, mert mindketten csak a saját nézőpontotokból láttatok.   

 
“Vajon vezethet-e vak világtalant? Nem esnek-e mind a ketten gödörbe?” –  teszi föl a kérdést Jézus az evangéliumban. Sokszor milyen könnyen és meggondolatlanul osztogatjuk a tanácsokat embertársainknak. Olykor talán nem is segítő szándékból fakadó tanácsadás ez, hanem inkább fensőbbséges kioktatás. „Mert én jobban tudom! Én értek hozzá! Mert én okosabb, tapasztaltabb, erkölcsösebb vagyok stb. stb.”  
Sajnos nem ritka eset, hogy a tanmeséhez hasonló apró, bagatell nézeteltéréseken tényleg elcsúsznak életre szólónak indult barátságok, ígéretesnek mutatkozó szerelmek, sőt házasságok. A legtöbbször nem is abból fakad a baj, hogy van véleményünk és azt elmondjuk, hanem hogy azt megfellebbezhetetlen igazságnak gondoljuk, amivel szemben nincs helye ellenvéleménynek. Vagy éppen olyan hangnemben adjuk elő, amit a másik megalázónak, lekezelőnek tart. 

Pedig az esetek többségében – főleg, ha túl gyorsan, a helyzetet nem eléggé kiismerve mondunk véleményt vagy osztogatunk tanácsot – nincs is teljes egészében igazunk. A dolgok egy részét látjuk csak, a saját nézőpontunkból értékelünk valamilyen eseményt, cselekedetet. Így pedig legföljebb féligazságokra juthatunk el. Nem baj az, ha ezeket elmondjuk – főleg, ha megkérnek rá. Azonban nem szabad fafejűen azt gondolnunk, hogy csak ez a meglátás lehet igaz, s mindenképpen meg kell hallgatnunk a másik véleményt is, vagy éppen többek véleményét. Nem szabad azt gondolnunk, hogy a mi látásunk mindig elég tiszta ahhoz, hogy a többiek bennünket kövessenek, mindig nekünk adjanak igazat.   

Másrészt – még ha nekünk van is igazunk – nem feltétlenül mindig, mindenben kell érvényt szerezni az igazunknak! Vannak olyan lényegtelen apróságok, amiken egyáltalán nem érdemes veszekedni, amikért óriási hiba lenne kockára tenni egy barátságot, egy szeretetkapcsolatot. Vagy ha lényeges dologról van is szó, s mindenképpen szólnunk kell, nagyon nem mindegy a hangnem, a stílus!  
Az olvasmányban erre tanít bennünket Sirák fia: vigyázzunk a szavainkra, mert elsősorban a szavaink mutatják meg, kik is vagyunk, milyenek is vagyunk valójában. A haragból, méltatlankodásból született igaz szavak legtöbbször inkább rontanak a helyzeten, semmint javítanának. Azonban, ha kiérzik belőlük a másik iránti őszinte aggódásunk, a tiszteletünk, a rossz észrevétele mellett a bennük lévő jó megbecsülése is, akkor hatékonyabb lehet a bírálatunk.  

Legyünk készek mindig elismerni a saját gyengeségeinket, hiányosságainkat is (a szemünkben lévő szálkát, vagy éppen gerendát), s akkor a másik ember nem fogja felülről jövő kioktatásnak vagy rosszindulatú szidalmazásnak gondolni azt a negatívumot, amit vele kapcsolatban kénytelenek vagyunk kimondani.   

Dr. Finta József atya,
kecskeméti főplébánia plébánosa