TÖRTÉNET:

Semmi sem lehetetlen 

Zsuzsanna egy németkéri cigány család hetedik, legkisebb gyermekeként született. Édesanyja nem tudott írni, olvasni, édesapja is alig, a szülők nagy szegénységben nevelték a gyerekeiket. Kiváló iskolai tanulmányainak köszönhetően 14 évesen sorsfordító döntést hozott: szakít a családi hagyományokkal és Pécsre megy középiskolába. Miután végzett, a Pécsi Orvostudományi Egyetem Közegészségtani Intézetében kapott munkát, mint vegyipari technikus. Ő volt az első a családban, aki ilyen sokra vitte, de még a környéken sem volt párja a teljesítményének.  
Ötévnyi munka után még bátrabb tervet fogalmazott meg magának és meg is valósította: felvételt nyert a szegedi egyetem biológus szakára. Egy év után átjelentkezett Pécsre, mert anyagi segítségre nem számíthatott otthonról, Pécsen viszont egyszerre folytathatta a tanulmányait és a korábbi hivatását. Munka mellett végezte el az egyetemet, majd ő lett Magyarország első cigány PhD hallgatója.   

Dr. Orsós Zsuzsanna jelenleg a Pécsi Tudományegyetem adjunktusa, egy kislány édesanyja, biológus, rákkutató. Szakterülete a cigányság körében az átlagnál gyakrabban előforduló rákbetegség hátterének kutatása, amelynek eredménye az, hogy a jelenség mögött nem genetikai, sokkal inkább életmódbeli okok állnak.
Zsuzsanna gyakran beszél arról, hogy kiemelten fontos az egyén felelőssége, hiszen neki is sikerült kitörnie abból a világból, ahol egy egyetemi diploma szinte elképzelhetetlen volt. Ezért tartotta fontosnak, hogy a diplomaosztóján megjelenjen az egész családja – és ezért érzi küldetésének azt, hogy nehéz sorsú fiataloknak beszéljen a tanulás sorsfordító jelentőségéről, mondandójának hiteles bizonyítéka pedig ő maga.  

GONDOLAT:  

Mi köze ennek a történetnek nagypéntekhez?
Jézus maga mutat példát számunkra, hogy nincs lehetetlen. Az Istennél semmi sem lehetetlen.
A bűnből van megbocsátás. A veszteségből van kiút. A reménytelenségben van remény. A halálból van feltámadás. 
Lehet, hogy most csak a szenvedést, az elbukást, a kilátástalanságot tapasztaljuk. 
Zsuzsanna hitt abban 14 évesen, hogy lehet más az élete. Elindult és tette azt, amit a szíve diktált.
Higgy abban, hogy nincs lehetetlen és engedd, hogy az Isten vezessen, esetleg olyan utakra is, amelyektől elsőre megrémülnél. Csak menj, menj, ahogyan Krisztus is türelmesen ment a maga keresztútján. Látszólag mindent elveszíthetsz, de gondolj Jézusra: az Atya a kereszten függve is vele volt. És ez az Atya volt az, aki harmadik napra feltámasztotta. életet adott neki. Bízz abban, hogy minden út végén ott a feltámadás! 

ELMÉLKEDÉS:

Engedjük, hogy szívünket beragyogja Krisztus világossága!

Az Újszövetség egyik legszebb jelenete húsvét hajnalán történt: Mária Magdolna felismerte a feltámadt Jézust.
A feltámadás nem a mi térfelünkön zajlik, hanem Isten oldalán. Úgy tűnik, a Megváltó halálának perce egyúttal feltámadásának pillanata is. Ezért mondhatta a latornak: Még ma velem leszel. Csak mi vagyunk késedelmes szívűek. Holttestet babusgattunk, sírbolttal, kenetekkel, leplekkel vesződtünk, aztán őrökkel, kertészekkel bajlódtunk, majd a lábát ölelgetve földi mennyországra vágytunk, pedig akkor Ő már úton volt hazafelé. Utólag már látjuk, a velünk töltött harminchárom éve, egyetlen égi szeretet részeként az Atyát közvetítette, és ezt nem vonta vissza. Isten megmutatta önmagát.

Ezért fontos, hogy mi is önmagunk legyünk egymás közt, úgy, hogy az eszközének bizonyuljunk. A lényeg, hogy az ég és föld között nyitva maradt a kommunikációs csatorna. Hiába minden viaskodásunk, vesződésünk, haragunk, az Isten legyőzte a rosszat, a bűnt, sőt még a halált is. Ilyenkor úgy érzem nem panaszkodni kell a mostoha körülmények miatt, hanem inkább össze kell magunkat szedni és utána iramodni! Meg kell bánnunk, amivel elárultuk egymást – és így Őt is -, vissza kell találnunk szeretteinkhez, eltaszított családtagjainkhoz, barátainkhoz, aztán az Ő Egyházába, és akkor megtapasztaljuk azt a békét, amit a világ nem adhat meg, de el sem vehet!

Áldott légy, végtelen szeretet Istene, aki Fiadat adtad értünk, s Egyházat alapítottál, hogy híre el ne halkuljon, szívünk ki ne hűljön! Add, hogy felfogjuk húsvét igazát és azt örömmel tovább is adjuk!

Csíki Szabolcs atya

Mi az életcélod, reménységed?

Március 31. – Húsvétvasárnap
Olv.: ApCsel 10,34a.37-43; Zs 117; 1Kor 5,6b-8
Evangélium: Jn 20,1-9

Az agárverseny, ami népszerű sport az Amerikai Egyesült Államok különböző részein, tömegeket vonz. Szeretik nézni, ahogy a hihetetlenül kecses és gyönyörű kutyák teljes erőből szaladnak a versenypályán. A versenylovaktól eltérően a kutyák zsoké irányítása nélkül futnak. Hogy mégis a megfelelő irányba szaladjanak, úgy vannak idomítva, hogy egy műnyulat üldöznek, amely előttük suhan a pályán. A sajtópáholyból szabályozza valaki elektronikusan a nyúl sebességét, ügyelve arra, hogy mindig pontosan a kutyák előtt legyen. A kutyák természetesen soha nem érik el. Pár évvel ezelőtt egy floridai versenypályán nagy versenyre készülődtek. A kutyák rajtra készen kuporogtak a ketrecükben, miközben a nézők végeztek fogadásaik megtételével. A megfelelő pillanatban elsütötték a startpisztolyt. A sajtópáholyban ülő férfi megnyomta a gombot, és ezzel elindította a nyulat, miközben a ketrecajtók kinyíltak, és a kutyák megindulhattak a kisnyúl után. Ahogy azonban a nyúl az első kört megtette, az áramkörben rövidzárlat keletkezett, melynek következtében a nyúl végleg megállt, felrobbant, és lángolni kezdett. Bumm! Mindössze egy megszenesedett fekete valami maradt belőle, ami a drót végén lógott. A nyúl odalett, és a megvadult kutyák nem tudták, mit tegyenek. Az újsághírek szerint több kutya is abbahagyta a futást, és lógó nyelvvel lefeküdt a pályán. Két kutya, az üldözéstől megkergülve, nekirohant a falnak, és több bordájuk eltört. Egy másik kutya saját farkát kezdte kergetni, míg a többi vonítani kezdett a nézőközönségre. Egyetlen agár sem futotta végig a pályát. 

A versenyző agarakhoz hasonlóan az emberek is a maguk választotta nyulakat kergetik. Szükségük van arra, hogy valami értelmet adjon az életüknek – ahhoz, hogy befejezzék a versenyt. Te mire törekszel, mi az életcélod, a reménységed? Mi történik, ha azt elveszik tőled? Sajnos rengeteg ember valamilyen illúziót kerget, egy műnyulat, amiről végül kiderül, hogy semmi reményt nem adhat.  

Az apostolok nagycsütörtök estétől valami hasonló állapotba kerülnek, mint a példában szereplő agarak. Teljesen összezavarodnak. Reménytelen, kétségbeesett érzések lesznek úrrá rajtuk. Összeomlott mindaz, amiben hittek. Gyalázatos véget ért az a Jézus, Akit eddig követtek. Akárhányszor is próbálta őket helyretenni a Mester korábbi földi együttlétük néhány évében, mégis hamis, vagy legföljebb féligazságokkal megtűzdelt illúziókat gyártottak Jézus küldetéséről, valamint mellette a saját szerepükről. A Messiásnak mindenképp győzedelmesnek kell lennie! Dávid Fiának helyre kell állítania Isten Országát, vagyis a szabad, békés és boldog, gazdag Izraelt, amelynek áldott földjét egyenlőre a rómaiak vassaruja tiporja. Ők pedig, a győzedelmes Messiás első és leghűségesebb társai, Vele uralkodnak majd ebben a csodálatos országban, sütkérezni fognak az Ő fényében, osztoznak dicsőségében. Igaz, mondogatott olyasmit, hogy előbb „ki kell innunk a szenvedés kelyhét”, meg hogy „ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak” … de ezek bizonyára csak rövid ideig tartó megpróbáltatások lesznek, amiket érdemes elviselni a nagyszerű jövő érdekében!
Krisztus halála azonban semmiképpen nem fért bele ebbe az illúzióba! A halál végleges! Abból már nem lehet felállni. Aki gyalázatos kínhalált halt, ellenségei kezére kerülve, az bizony vesztes, és örökre vesztes marad! Nem csodálkozhatunk hát az apostolok és tanítványok zavart rémületén, kétségbeesés szülte magatartásán. A megmaradt tizenegy félelmében bezárkózik, a tágabb tanítványi kör már a kereszthalált követő napokban elkezd szétszóródni (lásd az emmauszi tanítványok)! Senki nem hisz már abban a célban, amit Jézus korábban mindannyiuk elé olyan lelkesítően kitűzött. Csakhogy abban a célban eddig sem hitt közülük senki igazán! Ők egy félreértett, nem helyesen felismert messiási küldetésben és Isten Országban hittek, ami magának Jézusnak soha sem volt a célja. Egy illúziót kergettek – és ennek az illúziónak a kipukkadása okozta reménytelenségüket.  

A Feltámadottal való találkozás azonban gyökeresen megváltoztatja őket. Ráébrednek arra, hogy eddig éppen a lényeget nem értették meg: Jézus győzelme sokkal nagyobb és teljesebb, mint amire ők számítottak, s az ő küldetésük is egészen más! Boldogítóbb, lelkesítőbb még akkor is, ha földi értelemben véve nem számíthatnak sok dicsőségre és elismerésre. A bűnöktől és azok pusztító hatásaitól való megváltás, valamint a boldog örök élet lehetősége egy nem evilági Országban sokkal szebb, nagyszerűbb jövő, mint amit ők maguknak megálmodtak Jézus mellett.    

Milyen fájdalmas szemlélni sok-sok mai ember elkeseredettségét, amikor szétfoszlik egy-egy illúzió, amelyben eddig a boldogságukat keresték! Bármilyen nagyszerű és szép célokat tűzünk is ki magunk elé, ha azok csak evilági célok maradnak, óhatatlanul kevésnek fognak bizonyulni a teljes boldogságunkhoz! Ha földi életünket, földi törekvéseinket nem lengi be a feltámadás és az örök élet reménye, akkor újra és újra csalódni fogunk. Akkor is, ha elérjük bizonyos céljainkat, ha sikerül megvalósítanunk terveink egy részét. Meg fogjuk tapasztalni, hogy ezek a sikerek sem lesznek teljesek és korlátlanok, ráadásul nem fogunk megelégedni velük! Újabb tervek, újabb álmok vonzásába kerülünk, mert a végtelenre irányuló boldogságvágyunkat egyetlen elmúló érték sem fogja beteljesíteni. Nem is beszélve arról, amikor kudarcot vallunk törekvéseinkben, amikor nem sikerül megvalósítanunk egy-egy nagyszerűnek vélt célunkat. Vagy amikor a már biztosnak hitt eredményeink, megteremtett javaink egyik pillanatról a másikra veszendőbe mennek, kihullanak a kezünkből! Bizony, a feltámadás hitére nemcsak az apostoloknak és tanítványoknak volt szükségük ahhoz, hogy kigyógyuljanak illúzióikból, hanem nekünk, és minden kor minden emberének szüksége van rá, mert csak így tudjuk elkeseredés nélkül elviselni múló javaink, evilági örömeink elveszítését.  

Dr. Finta József atya

Keresztről keresztre

Az ember itt a földön nem is annyira lépésről lépésre vándorol, mint inkább keresztről keresztre száll.
Már geometriai formáját tekintve is a kereszt: találkozás és ellentét, tiszta ellentmondás. Tragikum és reménység egyszerre. A teljes elhagyatottságnak és kiszolgáltatottságnak ama metszőpontja, ahol a lélek egyedül képes önmagát végül is egészében és véglegesen Isten kezére adni.

Az első kereszt a gyerekkor keresztje.
Félelemből és bizalomból ácsolták. Mérete nem nagyobb egy kitárt karú gyermeknél. De épp ettől kereszt: testünkre és lelkünkre szabott ellentmondás. Lényege szerint se nagyobb, se kisebb a későbbieknél. Emberszabású és embertelen. A „boldog gyermekkor” puszta önámítás. Gyermeknek lenni éppoly nehéz, mint aggastyánnak. Ahogy a gyermekkor boldogsága se más, mint az öregkoré. A kereszt tragikus metszőpontja ugyanis legfőbb vigaszunk, reménységünk helye is: derű és tragikum egy helyről fakad, bár látszatra kizárják egymást. Ezt minden nagy vallás és kultúra tudta. De legszebben Jézus „fogalmazta meg”: „Boldogok, akik sírnak”. És van mélyebb sírás a gyermeksírásnál?

A második kereszt a kamaszkoré.
Egyik ágának fölismerés, másik ágának tévelygés a neve. Elég Rimbaud zseniális illuminációira és abszintos talajvesztésére gondolnunk. Egy kissé, vagy talán nem is kissé, minden kamasz „kölyök Shakespeare”. Komoly kereszt a kamaszok keresztje. Szálkáiról elég meggyőződnünk a Tékozló Fiú könnyeiből. Ez a fiú bűnösségében a leghitelesebb szimbóluma Isten Fiának, ahogy az elveszett bárány Isten Bárányának. Hogyan lehetséges ez? Talán mivel a szimbólumok „anyanyelve” is az ellentétek találkozója, akár a kereszt két ága. S hogy ez a találkozás lehetséges, mi több, az egyetlen és legfőbb találkahelye a szétfeszülő mindenségnek, arra csak egy magyarázat van. Az, hogy túl mindenen, már itt a földön egyek vagyunk az Atyában.

A harmadik kereszt a felnőttkor keresztje.
Minden kereszt közül talán a legmeredekebb. Széthúzó találkozó két ága. Most kell beleilleszkednünk a világba, s ugyanakkor megtanulnunk lemondani róla. Ennek a keresztnek a metszőpontja – ahová fejünk illeszkedik, fejünket illesztették – talán legjobban példázza az evangéliumi paradoxont: „Aki meg akarja nyerni életét, veszítse el azt…” Most kell a legvilágosabban tudnunk, hogy ház és kocsi nem lehet otthonunk. Minden és mindenki erre szorít. Most kell Jézusra gondolnunk, most Van Goghra, most Schubertre. Most kell leginkább ellenállnunk a föld vonzásának, a szeretet és igazság vér szerinti értelmezésének. Ahogy az Úr Jézus vallotta: aki az igazságban egy velem, az az én testvérem, az az én rokonom, az az én anyám! Kemény szavak a világ szemében. De a kereszten? Ott e beszéd a szelídség Istenének legszerelmetesebb vigasza. Az egyedül lehetséges haza jóhíre.

Az utolsó kereszt az öregkoré.
A legsúlyosabb és legkönnyebb kereszt, mivel az utolsó. Ezért egyszerre a legirreálisabb és legreálisabb. Olajfák kertje, agónia a neve. Három fajtáját ismerjük. Az egyik Jézusé. A második a jobb, a harmadik a bal latoré. Nekünk, esendő embereknek, ha utolsó „keresztünkről” beszélünk, gondolkodunk: épp elegendő a jobb lator keresztjét „választanunk”. Hogy ez mit jelent? Először is: hogy szívünket és szemünket a középső keresztre függesztjük, önbizalmunkat bizalomra, igazunkat igazságra, féltékenységgel vegyes „szeretetünket” szeretetre, ítéleteinket bűnbánatra és beismerésre cseréljük fel. „A többi néma csend” – vallotta Hamlet. És a jobb lator: „A többi kegyelem. A többi tiszta csend…” A többi: a kereszt, minden ellentmondás fölülmúlása, végleges elnémulása. Végre és végül a béke, mindennel és mindenkivel.

És a bal lator keresztje?
Bízzunk benne, hogy az Atya, mindannyiunk Irgalmas Istene, ezt a végső pillanatig fönntartott, kifeszített ellentmondást, békétlenséget és meghasonlást, ezt a fanatikus megosztottságot is ellenállhatatlan kegyelmébe fogadta, mindennel és mindenkivel egyesítette az ő isteni békéjében, és nem engedte át a mindent és mindenkit kirekesztő semminek. Hinnünk kell, hogy Isten egyenesen elvárja tőlünk, hogy egyetlen bal latorról se feledkezzünk el. Erre Jézus a példánk. Igaz, barátságába fogadta a jobb latrot, de egyetlen ítélkező szava se volt a bal latorhoz. Kihűlő és elnémuló ajka egyetlen nagy imádság volt valamennyiünkért.

Pilinszky János

Erősebben támaszkodjunk Krisztusra a kikerülhetetlen helyzetekben  

Március 24. – Virágvasárnap 
Olv.: Iz 50,4-7; Zs 21; Fil 2,6-11 
Evangélium: Mk 14,1 – 15,47 

Egy szerény jövedelmű fiatal házaspárnak valami súlyos betegségbe esett a kisgyermeke. 
Az orvosok csak épp hogy elkezdték a vizsgálatokat, azonban a család által befizetett biztosítási összegek még a komolyabb kivizsgálásokat sem futották. Sírva panaszolta el a fiatal anyuka szomorú helyzetüket a plébánia családcsoportjában. Egy jómódú házaspár a közösségből az ima után odalépett az anyukához. „Segíteni szeretnénk nektek. Mi majd felvállaljuk a gyermeketek kezelésének költségeit, amíg meg nem gyógyul.” A szegény házaspár azt sem tudta, hova legyen meglepetésében és örömében. A vizsgálatok azonban azt derítették ki, hogy a kisgyermek betegsége sokkal komolyabb, mint sejtették. Nagyon bonyolult és költséges műtétet kellett rajta végrehajtani, ami többe került, mint amennyire bárki csak gondolni is mert volna. A beteg gyermek szülei lemondóan felkeresték a gazdag házaspárt és így szóltak: „Igazán nem kívánhatjuk, hogy ekkora összeget kifizessenek a mi gyermekünkért. Eltekintünk az ígéretük betartásától.” A másik férfi és asszony csak egy rövid időre egymásra pillantott, majd az asszony így felelt: „Azt ígértük volna, hogy eddig vagy addig az összeghatárig fedezzük a költségeket? Nem. Ha jól emlékszem, azt mondtuk, hogy addig fizetünk, amíg meg nem gyógyul a gyermekük. Mi már ezt eldöntöttük! Legyen nyugodt, a műtétet kifizetjük.”  

 
“Mi már ezt eldöntöttük.” Mekkora emberi nagyság kell ahhoz, hogy az egyszer meghozott, egész életünket meghatározó döntés mellett megmaradjunk! Akkor is, ha közben nem várt nehézségek bukkannak föl, ha újabb terhek jelentkeznek. A Szentírás nagy kiválasztottai, Isten üdvözítő tervének munkásai azonban mind ilyenek: Ábrahám, Mózes, a nagy próféták, Mária, József. Ezt a szép sort teljesíti be, futtatja a csúcsra maga Jézus, a Megváltó. Ő ráadásul abban különbözik Isten mindegyik korábbi szolgájától, hogy Isten Fiaként előre tökéletesen ismeri földi sorsának minden egyes történését. Tudja, mikor, hol és mi fog történni vele … mégsem fut el, nem hátrál meg, sőt maga megy elébe a számára gyötrelmes és megalázó történéseknek.  

Ha az ember tudja, hogy valahol szenvedés érheti, baj történhet vele, lehetőleg elkerüli azt a helyet, nem megy a közelébe sem. Ha pedig mégsem kerülheti el a szenvedést, akkor legföljebb „vonszoltatja magát”, engedi, hogy az elkerülhetetlen események erőszakkal magukkal sodorják. Azonban nemigen kezdeményez! Nemigen vonul ki ő maga nyílt sisakkal arra a síkra, amelyet biztosan ő fog vesztesként elhagyni. Vajon Jézus kínszenvedésének emléknapjai, a Nagycsütörtök és Nagypéntek előtt néhány nappal miért kell még egy Virágvasárnap is? Miért ünnepeljük külön az Úr szenvedésének vasárnapját, Passióval egybekötve, amikor pár nap múlva úgyis végigelmélkedjük az egészet, s újra hallgathatjuk Jézus szenvedéstörténetét a nagypénteki Passióban? Azért, mert az Egyház különösen is tudatosítani akarja a keresztény hívekben, hogy a szenvedések sorozata és a gyötrelmes kereszthalál nem csak úgy „hirtelen megtörtént” Jézussal, hanem ez részéről szabadon felvállalt, kezdettől fogva eldöntött eseménysor volt. Persze korábban is utalt már erre, amikor azt mondta, hogy „ezért az óráért jöttem”, vagy azt, hogy „az Emberfia azért jött …hogy váltságul adja életét sokakért”. Azonban ezek mégiscsak szavak voltak! Fogadkozni a gyenge, bűnös ember is képes! Ígéreteket tenni valamiféle jövőbeni hősiességre, áldozatkészségre! A tettekig viszont már hírül nem mindenki jut el!    

A virágvasárnapi események azt mutatják, hogy Jézus nem csak a szavaival, hanem a tetteivel is megmarad a nagy, egész életét – és halálát – meghatározó döntése mellett. A környezetéből senki nem tudja, mi is készül, mi is történik valójában. Sem az ünneplő tömeg, sem a Mesterük királyi fogadtatása miatt örömteli apostolok és tanítványok. Egyedül Jézus tudja, hogy ami most történik, az minden látszat ellenére már a kínok előszobája, a halál közvetlen előkészülete. Ő maga jött el az ünnepre Jeruzsálembe, pedig távol maradhatott volna. Vagy ha már mégis eljött, akkor tarthatta volna titokban, maradhatott volna csöndben, hiszen sejthette, hogy a hangos ünneplés csak még inkább ráirányítja ellenségei figyelmét és még inkább felcsigázza félelmeiket és gyűlöletüket. Jézus azonban mégis eljön, nem engedi elhallgattatni a tömeget, sőt arra is kínosan ügyel, hogy minden úgy történjen, ahogyan azt a próféták századokkal korábban megjövendölték. Ezért küldi el két tanítványát a szamárcsikóért, hogy a Szent Városba történő bevonulása a jövendölések szerint történjen. Ő maga készíti elő az utolsó vacsorát, amelyre „vágyva vágyott”. Ő maga küldi el Júdást, hogy amit tenni akar, tegye meg gyorsan. Ő maga megy elébe az Olajfák hegyén a közeledő pribékeknek, s hüvelyébe parancsolja Péter kirántott kardját.  

Igen, Jézus minden egyes fájdalmas mozzanatban, állandóan növekvő testi-lelki gyötrelmei ellenére is megmarad abban az egyetlen, mindent meghatározó nagy döntésben, ami nem más, mint a szeretet döntése. A mindvégig, mindenek ellenére való szeretet az Atya, és a bűnbe esett, nyomorult emberiség iránt. Ezt a végsőkig kitartó szeretetet szemlélve nem kellene nekünk is nagyobb hűséget tanúsítanunk az életünket meghatározó döntéseink mellett? Ilyenek pl. a hivatás, a barátság, a házasság, a vallási elköteleződés. Nem kellene-e erősebben Krisztusra támaszkodnunk azokban a kikerülhetetlen helyzetekben, amikor ilyen kísértő gondolatok bukkannak föl a lelkünkben: „Na ezt már azért mégse! Ez nem volt benne a játékban! Ez már azért túlzás! Ilyesmire végképp nem számítottam!?  
Dr. Finta József atya

A szenvedés elfogadásának a lépcsőfokai

Melyek lehetnek a szenvedés elfogadásának a lépcsőfokai?

Sokat foglalkoznak ezzel a kérdéssel a pszichológusok. Először jön a tagadás, hogy ez nem történhet meg velem. Majd következik a lázadás, miért pont én, miért most? Majd a kiútkeresésben, az ellenállásban kimerül az ember, elfogy az ereje, eléri a nullpontot, és akkor jön a ráhagyatkozás. Akkor már alkalmas leszek arra, hogy meghalljam, mit is akar tőlem az Isten. 

Ezt a folyamatot szépen kifejezi Reményik Sándor verse. 
Reményik Sándor: Kegyelem 

Először sírsz.
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
Körömszakadtig maradék-erőd.
Akarsz, egetostromló akarattal –
S a lehetetlenség konok falán
Zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
Szótalanul, gondolattalanul
Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:
A bűn, a betegség, a nyomorúság,
A mindennapi szörnyű szürkeség
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!
S akkor – magától – megnyílik az ég,
Mely nem tárult ki átokra, imára,
Erő, akarat, kétségbeesés,
Bűnbánat – hasztalanul ostromolták.
Akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled,
S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.
Akkor – magától – szűnik a vihar,
Akkor – magától – minden elcsitul,
Akkor – magától – éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától – friss gyümölcs terem.
Ez a magától: ez a Kegyelem.  

A folyamat során végig én akarom a problémát megoldani, én keresem a kiutat, a megoldásokat és nem veszem észre az előttem álló Krisztust. Csak az lenne a dolgunk, hogy átöleljük és akkor a fájdalom, a gyász lehullana a földre, mert Isten szeretetében minden feloldódik. Jézus keresztje alatt ott állt Mária és János. Segíteni nem tudtak rajta, de csendesen jelen voltak. A keresztben mindig van egy megmagyarázhatatlan édesség is. Jézus mondja: „Az én igám édes, és az én terhem könnyű.”( Mt 11,30) Láttam már sugárzó arcú betegeket, szenvedőket, akiknek a teste össze volt törve. 

A ráhagyatkozás gyakorlása 

Az életünk tele van veszteségekkel. Már kiskorban megjelenik: elveszítünk egy játékot, meghal a nagyszülőnk. El kell tudnunk engedni dolgainkat.
Egyszer egy idős nővér mesélte nekem a következőket:
„Amikor fiatal apáca voltam, mindent felkínáltam a Jóistennek. Ahogy öregszem, látom, hogy komolyan vette a felajánlásomat. Elvette a hallásomat, nehezen hallok, elvette a látásomat, alig látok. Lassan megtanulok mindent visszaadni Neki.

TENNIVALÓ:
Mivel már kiskortól érnek veszteségek, így idővel megtanuljuk ezek elengedését. Tudatosítsam magamban azt is, hogy bármit visszakérhet tőlem ezekből az Isten. Szabadon, szeretetből adjam akkor vissza, amikor erre sor kerül. Ne a veszteségeimre, a hiányaimra, a ragaszkodásaimra koncentráljak, mert akkor depresszióssá válok, hanem adjak hálát mindazért, amit eddig kaptam az életemben. 

Miként tudom kisebb-nagyobb keresztjeimet egy életen át hordozni?

Súlyos betegség, balesetből adódó fogyatékosság, ami már nem múlik el. Vagy beteg gyermek születik, aki egész életében ápolásra szorul.
Több, mint 10 éven át intenzíven foglalkoztam sérült emberekkel a Hit és Fény Közösségnél. Ott a sérültek életében láttam, hogy a szenvedés valóban misztérium. Egy nemzetközi konferencián egy indiai hívő házaspár arról beszélt, hogy beteg gyermekük született. Sokat imádkoztak azért, hogy meggyógyuljon. Pár év után tudták már, hogy Isten meghallgatta az imádságukat. Nem a gyermek gyógyult meg, hanem a szülők szívét cserélte ki. El tudták fogadni a megváltoztathatatlant. A fájdalmakat hordozó ember próféta is. Olyan dolgokat tanít meg, amit magunktól nem tudnánk.
Egy sérült mondta nekem: „Én nem azért vagyok, hogy te jó pontot szerezz a Jóistennél, mert velem foglalkozol. Vagy légy a barátom, vagy menj el tőlem!” 

Sokszor gondoljuk, hogy jó pontokat gyűjthetünk magunknak a mennyországba, ha a szegényeken, elesetteken segítünk. Ez nem így van. Teremtettségemből adódóan mindez feladatunk. A sérült hordozza a szenvedés keresztjét, az én dolgom pedig, hogy ott álljak mellette és tegyem meg érte, amit tudok. Jézus rám bízta a másik embert. Hol van a testvéred Ábel? Talán bizony őrzője vagyok testvéremnek? (vö. Ter 4,9) A beteg gyermek szülei is keresztül mennek az elfogadás fázisain. Miértek, tiltakozás, lázadás után sikerül megtalálniuk a megfelelő krisztusi hozzáállást a szenvedéshez. Láttam én már sérült gyermekek szüleinek az arcát ragyogni. 

Mária is példa lehet számunkra 

Szűz Mária életében egyszer volt pünkösd, amikor belépett hozzá az angyal. Ezt követően az életét végigkísérték a veszteségek. Amikor el kellett engednie Jézust, amikor a kereszten volt, stb. A keresztúti imánkban ott van Mária is. Jézus keresztútja Mária veszteségeinek az állomásai. Ezeket szemlélve a saját veszteségeim állomásaira tekintek egyúttal. Azért nagy ajándék az egyház részéről a keresztút, mert benne a saját veszteségeimet tudom átölelni, és ebben ott van Mária is segítségképpen. Minden nagypéntekben, nagyszombatban, szenvedésben Máriával, Máriaként őrizzük meg a hitünket. Nem tudjuk, hogy a Jóisten miként hoz ki jót a szenvedésünkből, de bízzunk benne!   

TENNIVALÓ:
Hogyan hatottak rád Gáspár István atya gondolatai? Mi az, ami megérintett belőle? Annál a gondolatnál időzz el egy kicsit, és figyeld, mit üzen az Isten általa!
Ha tudsz rá időt szakítani, járd végig a keresztutat, akár a templomban, akár az otthonod magányában.