A felkelő nap sugara

A kép azt a pillanatot mutatja, amikor a nap előbukkan a hegy mögül és éltető fényével felváltja a sötétet, megvilágítja a mező virágait.
Ahogy a virágokra a nap fénye, úgy árad rád Isten szeretete.

Isten gyermekeiként szeret és szorít magához minket

Május 26. – Szentháromságvasárnap
Olv.: MTörv 4,32-34.39-40; Zs 32; Róm 8,14-17;
Evangélium: Mt 28,16-20 

Miki kiskorában megátalkodott rossz kölök volt. Rengeteget csintalankodott, mindenkinek csak bosszúságot okozott. A szülei tehetetlennek bizonyultak, így hát elhatározták, hogy elviszik egy közelben lakó, nagy hírű szent emberhez, hátha ő tud vele valamit kezdeni. Miki is hallott már sokat erről a szent emberről. Azt beszélték, hogy nagyon szigorú, aszkéta ember: sanyargatja a saját testét, alig eszik és iszik valamit és kerüli az embereket. Miki meglehetősen félt ettől a találkozástól, nem akart elmenni, de a szülei ezúttal hajthatatlanok voltak. Amikor beléptek a szent ember szűkös kis cellájába, és elmondták, miért jöttek, a valóban kissé ijesztő külsejű ember azt mondta a szülőknek: „Hagyjanak egyedül a fiúval egy negyedórára.” A szülők kimentek és Miki ott maradt a fura férfival. Megpróbált minél távolabbra húzódni tőle, meg volt róla győződve, hogy most valami rossz fog történni: a legjobb esetben is jókora verésben lesz része. Azonban nem ez történt. A szent ember odalépett Mikihez, rámosolygott, majd szorosan magához ölelte. Hosszú perceken át magához szorította erősen a fiút, akinek lassan megnyugodott a szíve. Először csak békét, nyugalmat érzett, majd megérezte a szent emberből áradó szeretetet is, és ez örömmel töltötte el. Miki aznap megértette, hogyan térnek meg az emberek. Hazatérve ő is egészen másképpen kezdett viselkedni. Sokkal nyugodtabb és szeretetteljesebb lett.   

Amíg az emberek a kinyilatkoztatás hiányában csak a maguk feje után gondolták el az Istent vagy az isteneket, addig meglehetősen különböző istenképek jöttek létre. Voltak olyan népek, társadalmak, amelyek rendkívül hatalmasnak, erősnek, távolinak, megközelíthetetlennek, sőt félelmetesnek ábrázolták isteneiket. Úgy gondolták, hogy csak olyasvalaki érdemli meg az isten nevet, aki mérhetetlenül hatalmasabb és szentebb az embernél, s ennek megfelelően eléggé erőszakosan áll hozzá az emberhez, aki bűnös, kicsiny és esendő. Ezek a népek, kultúrák félelemmel tekintettek a rettenetes, ítélő istenekre, hatalmas áldozatokkal, sokszor emberáldozatokkal igyekeztek kivívni jóindulatukat vagy megnyerni bocsánatukat. Ilyen volt az ókori kelet legtöbb vallása. Más népek és kultúrák, mint például a klasszikus görög és római társadalmak inkább olyan isteneket láttak volna szívesen maguk körül, akik hozzájuk hasonló, nagyon is emberarcú személyek. Ezért hát valóban olyan isteneket képzeltek el, akik legföljebb annyiban különböztek az embertől, hogy halhatatlanok voltak és meg tudtak jelenni különböző alakokban. Ezentúl azonban egészen emberiek voltak, beleértve az emberi gyengeségek, hibák és bűnök megélését is. Nem voltak örökkévalók, hiszen valamikor, valahogyan megszülettek. Nem voltak mindentudók, hiszen egymást is sokszor megtévesztették, s az ember is be tudta csapni őket. Nem voltak végtelenül szentek és tökéletesek, hiszen ismerték a gyűlöletet, az irigységet, sokszor örömüket lelték a viszályban, háborúkban, hazudoztak és megcsalták hitvestársaikat. Bizony, túlságosan is hasonlítottak az emberhez, aki elgondolta őket.   

Két véglet: a hatalmas és megközelíthetetlen, félelmetes Isten, aki ítélettel közelít az ember felé, vagy a nagyon is emberi, hozzánk hasonló Isten, akire azonban nehéz felnézni, akire nemigen lehet támaszkodni, hisz alig különbözik tőlünk. Kifejezik ezek az istenképek az emberiség keresését, vágyakozását az Isten felé, aki egyrészt végtelenül hatalmas, erős és szent kell, hogy legyen, de ugyanakkor mégis megközelíthető, nem elutasító az ember iránt, hanem valamiképp magunkhoz ölelhető. A Szentháromságos Isten, amikor Önmagát kinyilatkoztatja, csodálatos módon választ ad erre az örök istenkeresésre.   

 Az Atya, aki Örökkévaló, láthatatlan szellemi létező, aki nem szorítható bele egyetlen teremtményébe, de még az egész teremtett világba sem! Aki mindent és mindenkit végtelenül felülmúl, szent, mindenható és mindentudó, aki ismeri az ember szívének legrejtettebb zugát is. Igen, az Atya, aki jórészt már az ószövetségi zsidóságnak feltárta önmagát, megfelel azok várakozásának, vágyakozásának, akik egy hatalmas, mindenek fölött uralkodó, erős és tökéletes személyt akartak látni az Istenben, aki számára valóban semmi nem titok, aki mindig, mindenhol képes érvényt szerezni akaratának. Azonban a zsidó nép egyben távolinak, megközelíthetetlennek, félelmetesnek is vélte az Istent, Akivel nem lehet személyes közelségbe kerülnie a bűnös embernek úgy, hogy életben maradjon. Aki bünteti a hűtlenséget, kíméletlenül elpusztítja a gonoszt. Aki „lángok közül szól”, földrengés és harsonazengés közepette, akinek szavát rettegve hallgatja a nép, és nem mer a közelébe menni.  

Isten azonban nem marad távoli és megközelíthetetlen: elküldi a Fiút, a második Személyt, aki emberré lesz, közénk jön, hogy látható, hallható, szerethető legyen. „Mindenben hasonlóvá lesz hozzánk, a bűnt kivéve.” Noha valóságos ember, mégsem hasonlatos a görög-római világ emberarcú isteneihez. Nem azonosul ugyanis az emberekkel a bűnben: távol áll tőle minden hamisság, rosszindulat, gyűlölet. Nem lehet megtéveszteni, isteni mindentudással és mindenhatósággal rendelkezik. Kiszolgáltatja ugyan magát a szenvedésnek és a halálnak, de legyőzi a halált és feltámad a sírból. Halhatatlannak, örökkévalónak bizonyul, aki emberré lett ugyan, de mégis az övé lett minden hatalom az égben és a földön. Emberi szavakkal szól, de isteni szavakat, amelyek épp ezért örök igazságok, és hirdetni kell őket a Föld minden nemzetének. Jézusban Isten szorosan magához öleli az embert: szent és hatalmas ugyan, de nem megközelíthetetlen és félelmetes. Akik az Isten személyes közelségére, szeretetére vágynak, nem kaphatnak hitelesebb és megnyugtatóbb választ az emberré lett Krisztus személyénél.  

Jézus azonban nem maradt itt velünk a Földön emberi testében, hanem visszatért az Atya Országába. Ígérete, hogy velünk marad a világ végezetéig, ami a Szentlélek által valósult meg. A harmadik isteni Személy által, aki kiáradt az apostolokra és minden keresztényre. Ő megőrzi az életünkben a személyes közelséget Istennel: Ő állandóan emlékeztet rá bennünket – ha hagyjuk – hogy Isten szeretett gyermekei vagyunk. Nem szolgái elsősorban, hanem gyermekei és örökösei. A Szentháromságos Isten tehát, a végtelenül hatalmas és szent, szorosan magához ölel bennünket és meg akarja osztani velünk örök, boldog életét! Ebben áll a keresztény hit újdonsága és teljessége. Isten úgy erős, hogy egyben gyengéd. Úgy igazságos, hogy egyben megbocsátó. Úgy szent, hogy egyben türelmes és megértő. Mindig bizalommal fordulhatunk hozzá segítségért, megbocsátásért, hiszen gyermekeiként szeret és szorít magához minket.     

Dr. Finta József atya

Paszkál az Istennek tetsző engedelmességre vágyott

Baylon Szent Paszkál (emléknapja május 17.) Spanyolországban született. Tizennyolc évesen, egy látomás hatására, felvételét kérte a Loretóban található minorita rendbe, ám elutasították kérelmét, hiszen semmit sem tudtak az ifjú pásztorról. Néhány évvel később Paszkál újra jelentkezett, ezúttal engedélyezték, hogy laikus testvérként belépjen a megreformált ferencesekhez. Főként portai szolgálatot látott el különféle spanyolországi kolostorokban. Bár írástudatlan volt, a Szentlélektől kapott bölcsesség révén vált ismertté.

Életét az Oltáriszentség tisztelete határozta meg; hosszú órákon át térdelve imádkozott a szentségtartó előtt. Amikor egy alkalommal Franciaországba küldték, rendi habitusában utazott, holott ez igen kockázatos volt a francia vallásháborúk közepette. Útja során több alkalommal is megszólták. Egy vita során, amikor egy protestáns vándorprédikátorral s az őt hallgató tömeggel szemben védelmébe vette Jézus testének és vérének valóságos jelenlétét az Eucharisztiában, a hugenották majdnem halálra kövezték. Az akkor elszenvedett sérülései élete végéig fájdalmat okoztak neki.

Pünkösd vasárnapján halt meg, éppen akkor, amikor úrfelmutatáskor megszólaltak a csengettyűk. Halála után sírjánál számos csoda történt.

GONDOLAT:
Paszkál nagysága abban áll, hogy nemcsak egész szívével hitte és szolgálta Jézust az Oltáriszentségben, hanem meg is akart halni érte. Amiben hitt, azt teljes odaadással képviselte.
Ha módod van rá, a következő héten menj be egy templomba, egy kicsit az Oltáriszentség jelenlétében lenni! Ha háborog a lelked, ha békére vágysz, ha döntés előtt állsz, ha terhek nyomják a vállad… tölts időt az Oltáriszentség előtt, és gyógyul a lelked!

Mitől függ a hit átélésének élménye?

Május 19. – Pünkösdvasárnap
Olv.: ApCsel 2,1-11; Zs 103; 1Kor 12,3b-7.12-13;
Evangélium: Jn 20,19-23 

Az édesapa hosszú hónapokon át minden este mesélt a kislányának. Csakhogy előbb-utóbb erősen megunta, nem is beszélve arról, hogy kifogyott a mesékből, és már ismételgetni kezdte azokat, amelyeket korábban elmondott. A kislányt ez persze egyáltalán nem zavarta. Az édesapa azonban szívesebben nézett volna TV-t vagy olvasott volna újságot ezekben a percekben is. Ezért hát vásárolt egy csomó mese CD-t, és egy könnyen kezelhető CD-lejátszót. Megtanította a kislányt, hogyan kell egy gombnyomással elindítani a lejátszást, majd pedig kikapcsolni, ha már aludni akar. A kislány eleinte élvezte az új játékot, és az apuka megkönnyebbült sóhajjal dőlt hátra a nappali foteljében, hogy kedvenc magazinjait lapozgassa. Alig telt el azonban egy hét, a kislány szomorú arccal jelent meg a nappaliban, pizsamája szélét gyűrögetve. „Mi a baj, kicsikém? Tán elfelejtetted, hogyan kell kezelni a gombokat?” – kérdezte az édesapja. „Nem, nem felejtettem el.” – válaszolta halkan a kislány. „Akkor miért jöttél ki? Miért nem hallgatod a CD-lejátszót?” „Mert annak nem lehet az ölébe ülni.” – pityeredett el a kislány.  

Mennyire más hallani az Istenről, mint átölelni Őt és szorosan odabújni hozzá! Mennyire más csak információként hallgatni a prédikációt vagy olvasni a Bibliát, semmint beengedni a szívembe az Ő igéjét és engedni, hogy fellelkesítsen, megindítson, jó tettekre sarkalljon! Bizony hányan és hányan vannak, akik hidegen, üres szívvel vesznek részt egy-egy szentmisén vagy hittanórán, kötelességtudatból gyorsan „letudnak” egy-egy imát vagy szentségfelvételt, és közben semmit nem tapasztalnak abból a kegyelemből, amit Isten ilyenkor nyújtani akar. Nem vagyunk-e köztük mi is olykor? Nem fordul-e elő velünk is, hogy ilyen lélektelen, gombnyomás-szerű az istenkapcsolatunk? Vajon mitől függ a hit átélésének élménye? Hogyan lehet újra örömteli találkozássá Istennel az imádságunk vagy a szertartásokon való részvételünk? Csakis a Szentlélek által, Akit Pünkösdkor különösen is ünneplünk! A Lélek által, Aki nélkül még helyesen imádkozni sem tudunk! A Szentlélek azonban kész és képes áttüzesíteni a szívünket, ha hívjuk és beengedjük Őt az életünkbe. Nemcsak az Istennel való kapcsolatunk, hanem emberi kapcsolataink is elszürkülhetnek, unalmassá válhatnak, rutinszerűvé silányulhatnak. Sok szép szerelmi kapcsolat, sőt házasság, barátság, munkatársi viszony mehet rá az ilyen lélek-nélküliségre! Azonban a Szentlélek evilági szeretet-kapcsolatainkat is élővé teheti, ha kérjük Tőle és engedünk irányításának.  

Hogyan lehet befogadni a Lelket? Ki kell tartani az imádságban és Jézus parancsainak követésében! Az apostolok imádkozva várták, hogy erő áradjon ki rájuk a magasból, és nem is csalódtak várakozásukban! Ha felhagytak volna az imádsággal, talán elmulasztják a Lélek ajándékainak kiáradását! Nekünk is hűségesnek kell maradnunk az imában, rá kell szánnunk az időt, akkor is, ha olykor szürkének és érzelemmentesnek érezzük! Ha kitartunk, észre fogjuk venni, hogy Isten jelenléte egyik pillanatról a másikra eláraszthatja a szívünket. Másrészt igyekeznünk kell megtartani Jézus parancsait is, hiszen a Szentlélek Jézus ajándéka, Jézus által küldött Vigasztaló, Aki ugyanazon az úton jár, amelyen Jézus is járt az emberek között. Ha mi tartósan letérünk erről az útról, ne csodálkozzunk azon, ha nemigen fogunk találkozni a Lélekkel!  

Miről vesszük észre a Szentlélek jelenlétét? Ezt mondják el nekünk a mostani olvasmányok és az evangélium. „Az Úr láttára öröm töltötte el a tanítványokat.” Örömmé lesz számunkra a Jézussal való találkozás az Ige hallgatásában és olvasásában, a szentségek vételében, a felebaráti szeretet tetteiben. „Békesség nektek!” – halljuk az Úr szavait. Békét találunk az imádságban akkor is, ha sok küszködés közepette vagyunk. Akkor is, ha életünkben épp hullámok csapkodnak a fejünk körül, ha megpróbáltatásoknak vagyunk kitéve. Ez a jézusi béke ugyanis nem a minden bajtól való mentesség, hanem sokkal inkább annak megtapasztalása, hogy Isten nem hagyott el bajainkban sem, velünk van, szeret minket és vigyáz ránk! Végül a Lélek jelenlétének bizonyítéka az irgalom túláradása is. „Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer.” A Szentlelket befogadó ember örömmel éli át, hogy Isten elengedte az ő bűneit, s ettől az örömtől indíttatva ő is könnyebben válik képessé a megbocsátásra embertársai iránt, akik vétkeztek ellene, sebet ütöttek rajta. Most, az Irgalom Évében különösen is fontos, hogy a Léleknek erre a rendkívül aktuális ajándékára, a megbocsátásra nyitottak legyünk!   

Dr. Finta József atya