Barbara története 5 évvel ezelőtt kezdődött. Nyaralás során egy nem odavaló dolgot érzett a mellében, amivel akkor még nem foglalkozott. Pár hónappal később újra érezte, így elment orvoshoz. A vizsgálatok rosszindulatú daganatot mutattak ki. Ez a trauma hidegvízként érte az akkor 28 éves Barbarát. Az eredmény kézhezvételét követő egy-két nap igen megterhelő volt számára. Sokat sírt, majd rájött, hogy ez nem segít rajta. Elkezdett utána nézni az interneten, mi várhat rá. Elhatározta, elindul azon az úton, amely a gyógyulásához vezethet. Onkológusától megtudta, hogy kemoterápiát fog kap, amelytől elveszíti átmenetileg a haját. Műtétre és sugárkezelésre is szüksége lesz. Mindez egy évet fog felölelni.  
Barbara biztos volt benne, hogy a betegségét nem fogja tudni a négy fal között megélni. Mindig is szeretett emberek között tartózkodni, a társaság középpontja lenni. A betegségével is így akart tenni: kiadni magából.   

Az interneten nagyon sok sikertörténetet olvasott a rákkal kapcsolatban, de olyat nem talált, amely leírta volna, hogy milyen érzésekre számíthat a kezelések során. Ezért belekezdett a blogírásba, ami kiváló terápiának minősült nála. Már akkor azt javasolta a sorstársainak, hogy azt tegyék, ami nekik jó. Barbara is ezt tette.  

A betegsége változtatott a felfogásán. Az „éljünk a mának” értelmet nyert nála. Sose tudhatjuk, holnap mi fog velünk történni. A betegség megerősítette abban, hogy sokat tud tenni önmagáért. A kezelések fontosak, de neki is jelen kell lennie ebben a folyamatban, mert akkor fog igazán jól sikerülni. Ott volt a gyógyulás során fejben, és arra koncentrált, hogy meg kell gyógyulnia.   

Betegsége kezdetekor már ki volt tűzve a következő nyárra az esküvőjük, ami időben a kezelési folyamat közepére esett. Ez jelentette számára a kapaszkodót és segítette a pozitív gondolkodását. Folyamatosan kapta szeretteitől a bátorítást, a támogatást.  
Nem kezelte tabuként a betegségét. Már az első pillanatban elmondta a családjának, a barátainak a baját, akik tudták, hogy bármikor kérdezhetnek is tőle ezzel kapcsolatban. Nem hordott parókát, vállalta a kopaszságát. Végig tudott dolgozni is, leszámítva kisebb időszakokat.  
Azt tapasztalta, hogy a daganatos betegséggel kapcsolatban is titkolózás van a társadalomban. Tudott olyan sorstársáról, aki még a szüleinek se merte elmondani, hogy beteg. Pedig, jó, ha tud róla valaki, aki így támogathatja a beteget. Sokat segít a pszichológus is, ami szerinte a lélek számára egy igen jó terápia.  

Barbara szerin jelentősége van még a humornak is, mely olyan gyógymód, mint az orvosi kezelés. Mivel nem csinált a betegségéből tabut, sok vicces helyzet alakult ki, melyeken szeretteivel jókat tudtak nevetni. Nem kinevetni, hanem nevetni.   

Például: 
Már kopaszként egy májusi estén kint ültek a házuk teraszán. Egy cserebogár repült el mellette, amitől Barbara nagyon fél. Jelezte a férjének, hogy menjenek be a lakásba a bogár miatt. Erre a férje: „Miért félsz? Mégis mibe ragadna bele a cserebogár?” Ezen jót nevettek.   

Barbara maga is szerette megnevettetni a környezetét azzal, ami vele megtörtént. Az egyik kezelés során nem érezte magát jól a kórházi ágyon fekve. Igen erős hányingert érzett, de nem akarta a vesetálat használni, így kivánszorgott az infúziós állvánnyal együtt a mosdóba. Annyira megörült annak, hogy időben kiért és könnyíthetett végre magán, hogy megfeledkezett a száját eltakaró maszkról és abba hányt. Barbara maga is nevetett a történteken.  

Barbara ezt tanácsolja: 
Érdemes a daganatos betegtől megkérdezni, hogy jobban érezné-e magát attól, ha beszélhetne nyíltan a betegségről. Aki harcol, az mindenképp mondja el a szeretteinek, mi számára a jó, mire van szüksége. Ha azt igényli, ne legyen körülötte senki, azt is merje elmondani. Lelkileg rendben legyen, ez a legfontosabb. Ha mindenki nyíltan beszél – a beteg is és a körülött lévők is -, az nagyon építő lelkileg.  

Barbara daganata hormonalapú volt, ezért olyan kezelést kapott és kap a mai napig, ami mesterséges menopauzát idéz elő nála. Fiatal kora miatt aktuálissá vált nála a gyermekvállalás témája, de orvosaitól mindig azt a választ kapta: majd, ha letelik a hormonkezelés. Barbara belegondolt, hogy ha kb. 5 évig kezelik, majd valamennyi idő után helyreáll a hormonműködése, már legalább 34 éves lesz. Ha akkor kezd el gyermeket vállalni, kicsi esélye marad, hiszen manapság egyre nehezebb a nőknek teherbe esniük. Igaz, hogy Barbara eredményei a műtét után bíztatóak voltak, de azt az orvosai nem tudták garantálni, hogy ha átmenetileg felhagynak a hormonkezeléssel a babaprojekt miatt, nem fog-e kiújulni a daganat. Több orvos véleményét is kikérte, mert azt szerette volna tőlük hallani, amit ő akart, de nem járt eredménnyel. Egy professzor még arra is felhívta a figyelmét, ha sikerülne teherbe esnie és a terhesség alatt újulni ki a daganat, akkor vagy Barbara, vagy a baba életét tudnák csak megmenteni. Mindkettőt sajnos nem. Ő ezt a döntést soha se akarja meghozni, így lemondotta férjével a babaprojektről. Azt tervezték, vesznek kárpótlásképp egy lakókocsit, amivel bejárják Európát. Teljesen beleélték magukat az utazásba, sikerült Barbarának megfeledkeznie a “gyerek-témáról”.  
Idővel mégis érezte, hogy ez se neki, se a férjének nem kielégítő. Belevetette magát az örökbefogadás témájának böngészésébe az internete és a férje elé állt azzal a céllal, hogy érveljen az örökbefogadás mellett, amit korábban teljesen elvetettek. Amikor szóbahozta a témát, nagy meglepetésére a férje is azonnal beleegyezett, mivel már ő is ezt fontolgatta magában. Beadták a papírokat, és a döntésüket követő fél év után kapták a telefonhívást, hogy vár rájuk egy másfél éves kislány. Barbaráék életük legjobb döntésének tartják kislányukat.  

Azzal bíztat mindenkit Barbara, hogy ha egy betegség, vagy más trauma miatt másképp alakul az életünk, ne féljünk új kapukat kinyitni, mérlegelni minden lehetőséget. 
Betegsége pozitív hozadékának tartja még, hogy el tudta engedni a vérszerinti gyermek gondolatát.  

Egyúttal nagyon hangsúlyozza, hogy fontos az egészségügyi szűréseken részt venni. Ne húzzuk ezekkel kapcsolatban az időd. A halogatóknak azt szokta mondani, hogy abba még senki se halt bele, hogy elment szűrővizsgálatra, de annak halogatásába már igen. Ennek a mondatnak óriási jelentőséget tulajdonít. Saját magunkért saját magunk felelünk. Ne kérdés legyen, hogy elmenjek-e szűrővizsgálatra vagy sem. Legyen mindig tervbe, beírva a naptárba. 

Barbarától a betegsége során többen megkérdezték, hogy tud ennyire pozitív lenni? Neki ez belülről jön, így nőtt fel. Igaz, nem tud jól főzni, nem vezeti professzionálisan a háztartást, de mindenben meglátja a pozitívat. Tisztában van vele, hogy aki nem ilyen beállítottságú, nem jön ez zsigerből, annak nehéz így gondolkodnia. 

Mit javasol azoknak a daganattal küzdő embereknek Barbara, akik nem ilyen beállítottságúak? 
– Találják meg azt a segítséget, ami a lelküknek eleget tesz. Akár könyvek olvasásával a témával kapcsolatban. A sikersztorik pozitívan hatnak a lélekre.  
– Több orvos véleményét is kérjék ki. A legfontosabb: ne engedjük, hogy a reménytelenség beegye magát a lelkünkbe! Természetesen nem lehet azt mondani, hogy minden fejben dől el! Sajnos egyes eseteknél már olyan nagyfokúan előrehaladott stádiumban szenved a beteg, hogy onnan már nincs gyógyulás. De abban az esetben sem mindegy, hogy a hátralévő idő minden pillanatát jól élje meg a páciens! Ezért kell megtalálni mindenkinek, mi a jó számára. Ehhez önismeret szükséges. A betegség amúgy is ad erre lehetőséget. Barbara maga se gondolta volna, hogy mennyire lesz képes megküzdeni a betegségével.  

ÚTRAVALÓ: 
Mindenki találja meg azt a kapaszkodót – amit neki az esküvője jelentett -, ami előre viszi. Nagyon nem mindegy, miként állunk a minket ért traumához. Merjünk segítséget kérni, és a célt szem előtt tartani. 

MIT TANULHATSZ AZ ANYAGBÓL? 

» Melyek a mindennapok mérgező interakcióiból származó traumák?
» Mit jelent az érzelmi érvénytelenítés, és miért káros az?
» Hogyan tudom felismerni a gyermekkorból hozott rossz beidegződéseket?
» Miért káros megkérdőjelezni a saját érzelmeidet?

A mindennapok mérgező interakcióiból származó egyik trauma az invalidálás, azaz az érzelmi érvénytelenítés. Ez azt jelenti, hogy a másikkal kimondva vagy kimondatlanul azt érzékeltetjük, hogy az érzelmei egy adott helyzetben oda nem illőek, túlzóak, tévesek vagy egyéb módon nem kívántak. Ez az érzelmi bántalmazás egy nem tudatos módja és nem meglepő módon, majdnem minden családban előfordul.   

Hogy néz ki ez a hétköznapokban az érzelmi érvénytelenítés?
Mindenkivel előfordult már, hogy rosszul érezte magát és ezt elmondta a szüleinek vagy a barátainak. Ők észlelték, hogy valami baj van és jó esetben megpróbáltak a segítségünkre kelni az érzelmi érvénytelenítés ilyen kijelentéseivel:
„Valószínűleg túlságosan magadra vetted.” 
„Túl fogsz lépni rajta.” 
„Hagyd csak annyiban.”  
„Lehetne rosszabb is.” 
„Isten nem ad többet, mint amit elbírsz.” 
„Minden okkal történik.” 
„Ne légy szomorú.”
„Mindenből nagy ügyet csinálsz.” 
„Túlreagálod.” 
„Lehet, hogy félreértetted.” 

Ellentmondásos, hogy ezek az emberek valószínűleg segíteni akarnak, viszont amit elérnek az az, hogy még rosszabbul érezzük magunkat, elutasítva, nem megértve és persze mérhetetlenül magányosnak érezzük magunkat.
Az érvénytelenítés lehet nem verbális is, amivel már nem segíteni akar a környezet, hanem konkrétan kifejezni a nemtetszését: szemforgatás, figyelmen kívül hagyás, figyelemelterelés, a helyiség elhagyása.

Mit okoz az érzelmi érvénytelenítés?
Az érvénytelenítés az érzelmi bántalmazás káros formája, mivel az érvénytelenített személy úgy érzi, hogy félreértik, nem támogatják és nem hallgatják meg. Ha valakinek az érzelmeit folyamatosan érvénytelenítik, az azt eredményezheti, hogy úgy érzi, elszakadt a saját érzéseitől és akár egy kegyetlen, belső kritikus hang is kifejlődhet benne, ami rendszeresen fel fog bukkanni a hasonló érzelmi élményeknél. Alacsony önbecsüléshez és a másokban való bizalom megingásához is vezethet, mivel az illető nem érzi úgy, hogy érzéseit és tapasztalatait mások elfogadják.
Az érzelmi érvénytelenítés annyira halkan jelenik meg a mindennapjainkban, észrevétlenül zajlik a háttérben, hogy igen nehéz felismerni nem csak a gyermekkorba visszatekintve, hanem akár a jelen hétköznapjainkban. Részben azért, mert az elszenvedője hozzászokott, számára ez természetes, így nem is ismeri fel.

Mégis miként lehet észrevenni, hogy gyerekkorban érzelmileg érvénytelenítettek minket? 
Adott egy szituáció, melyben a másik fél ugyan nem vitatkozik, de nem ért velem egyet. Ennek hatására elkezdek szétcsúszni, rosszul érzem magam, haragot érzek, túlzott mértékben reagálok. Ennek a hátterében feltehetően megbújik valami nehézségünk az érvénytelenítéssel kapcsolatban. Hozott élményünk van arra nézve, ha nem értenek velünk egyet. Ahhoz, hogy biztonságba érezzem magam, meg tudjak nyugodni, fontos, hogy azonos véleményen legyen velem a másik. Ha a véleménykülönbözőség ennyire feldühít, arról kell lennie korábbi élményemnek. Például rendszeresen megkérdőjelezték az érzéseimet, meghazudtoltak.

Íme, néhány példa!
Előfordulhat egy családban, hogy a szülők érzelmeinek egy bizonyos spektruma nem megélhető, nem elfogadható a családban. Nem lehet kifejezni, megmutatni, mert kényelmetlenséget okoz, szembesítené a szülőt egy diszfunkciójával, tükröt tartana elé. A szülőnek szembesülnie kellene azzal, amit nem csinál jól, mert azzal bizonytalanságot, fájdalmat okoz a viselkedésével a gyerekben. Ha az erre utaló nyomokat meglátja, vagy a gyerek hangot ad annak, hogy most ez-az rosszul esik neki, nem jó, ami történik velem, akkor a szülői reakció erre, hogy túlreagál a gyerek. Miért problémázik, amikor mindenki más a családban jól érzi magát?
A megélhető érzelmek köre túlzottan beszűkül a családban. Ha a gyerek felhoz egy problémát, amivel a szülő nem akar foglalkozni, akkor azt gyorsan átkeretezi egy pozitív szemszögből. Például kellemetlen számomra, hogy a vonat egy órát késett. Ezt a másik úgy reagálja le, hogy „örülj neki, hogy nem 2 órát késett”. A kellemetlenség folyamatosan úgy van címkézve, hogy jobb valami másnál, valami rosszabbnál. Így óriási disszonancia lesz a saját érzésem és a környezetem reakciója között. Elmaradt a megértés, az együttérzés.

Hasonló a „hálásnak kellene lenned” megjegyzés is!
Ha hangot adok a nem-tetszésemnek, a fájdalmamnak, arra a válasz: “inkább legyél hálás”. Vagy „mennyivel jobb neked, mint az én időmben, a gyerekkoromban volt!” Ezzel megint elterelődik a fókusz a gyerek érzéseiről. Pedig nagyon fontos fázis lenne a gyerek számára, hogy megtanulja a szülő érzelemmegélésén, érzelemszabályozásán keresztül kontrolálni a saját érzelmeit. A saját érzelmi spektrumának, identitásának reális visszatükrözése fontos ahhoz, hogy a személyisége kiépülhessen, teljessé válhasson. Ne kelljen lehasítgatnia darabokat magából. Ez a fajta hozzáállás a szülő részéről nem engedi, hogy egy egészséges én alakuljon ki.  

Ha a szülő képtelen egy elfogadó attitűddel ott lenni a gyereke számára, a gyerek a saját szubjektív valóságát, érzelmi világát, lénye elfogadhatóságát nem tudja megélni, akkor mindez nem képes benne megszilárdulni. Nem valósul meg az, hogy a gyerek „látva van”, tehát észre veszik, elfogadják a gondolatait, az érzéseit, megértik. A trauma ebben az, hogy a gyerek egyedül marad az élményével, és senkit nem érdekel az érzése.  

Néhány kapaszkodó!
Bármilyen interakcióban, legyen az gyerek-felnőtt, felnőtt-felnőtt, vagy párkapcsolat, alapvető szabály, hogy minden érzés érvényes. Attól kezdve érvényes, hogy van, megszületett. Éppen ezért az elsődleges lépés, hogy nyugtázzam az érzésemet, amiért nem vagyok felelős. Azért már igen, ha a bennem megszületett érzés szerint viselkedek, cselekszek. Sajnos nem vagyunk jártasak az érzéseink megfigyelésében, megnevezésében. Ha olyan családban nőttünk fel, ahol nem szabadott a negatív érzéseinket kifejezni, vagy ha mégis kimutattuk, akkor elbagatellizálták: „Mit picsogsz?”, „Miért nyavalyogsz?” „Szedd össze magad!” „Nem nagy dolog!” „Katona dolog, kibírod!” „Bezzeg én a te idődben…!”
Minden érzés érvényes. Ennek ellenére sokszor tesszük fel a kérdést, főleg a haraggal kapcsolatban, hogy jogos-e így éreznem? Akármi is történt, az érzés megszületett bennem. Ha valahogy érzek, az semmiképp sem jelenti azt, hogy én rosszul érzem. A megszületett érzésnek létjogosultsága van. Fakadhat abból, amit én gondolok a történéssel kapcsolatban. Ez viszont eredhet a gyermekkori élményeimből is. Mit tanultam a világról, a kapcsolatokról.  

Általánosságban elmondható, hogy az emberekben egyfajta érzelmi színvakság alakul ki. Ezáltal az empátia képessége is csökken bennük a másikkal szemben. Kevésbé látják magukban mások színeit, érzelmeit, hiszen bennük sem léteznek. Lehetséges egyfajta tudattalanom arról, hogy ha bennem létezne a másik érzelme, akkor előfordulhat, hogy sok mindennel kéne magamban szembenézni. Ezt a felfogást, “látásmódot” örökítjük tapasztalat, nevelés, gyermekkori élmények útján generációról generációra.  

Gyász, veszteség kezelése
Sajnos mások veszteségeivel, gyászával se tudunk mit kezdeni. Tipikus reakciók ilyenkor: „Majd lesz másik szerelmed, háziállatod, barátod, stb!” „Majd az idő begyógyítja…!” Ezek a mondatok nem segítik a gyászolót abban, hogy az érzései vissza legyenek tükrözve.    

Mit tegyünk, hogy ne érvénytelenítsük a másikat ilyen helyzetben? 
Hasznosabbak a következő mondatok:
„Fogalmam sincs most, hogy mit mondjak, de hogy tudok segíteni?” „Itt vagyok, csak szólj!” „Kérlek, mondd, hogy tudok a legjobban itt lenni neked!” „Mire van most szükséged?” „Fogalmam sincs, mit érezhetsz, de biztosan nem egyszerű!”  

Sokszor nem arra van szüksége a gyászolónak, hogy eltereljék a figyelmét a fájdalmáról. Gyakran azt hisszük, csak azzal tesszük jót a másiknak, ha felvidítjuk, kivesszük a nehezéből. Azt gondoljuk, hogy az empátia hátrányos lehet. Pedig az elfogadás, a megértés segíti a veszteséget elszenvedőt abban, hogy a fájdalmát megélje, feldolgozza. Ezt nem lehet átugorni és ebben kell támogatni. Nem kell attól megijedni, ha a pozitív mondataink hatására a másik kiborul, vagy zokogni kezd. Az elnyomott fájdalma felszínre tör és ez segíti a veszteség feldolgozásában. Sajnos az életben nem csak pozitív és jó élmények vannak, hanem nehéz, rossz érzések is, történnek tragédiák is. Ezek letagadása, elhazudása azt jelenti, hogy a fél életünket letagadjuk.  

Gaslighting, az érzelmi manipuláció felsőfokon 
A gaslighting is egyfajta érzelmi manipuláció, melynek során az érintett személy egy idő után kételkedni kezd saját magában, megkérdőjelezi az emlékeit, a véleményét, sokszor még a saját épelméjűségét is. A manipuláló személy a felelősségét a másik felelősségévé teszi. Elhiteti a másikkal, hogy rosszul fogja fel a dolgokat. Ezáltal ő hibáztatja magát, megkérdőjelezi az érzéseit, a gondolatait. Mindezt a manipuláló nem véletlenül csinálja, hanem abból a célból, hogy a saját felelősségével ne kelljen szembenéznie. Ez már jóval több, mint az érzelmi érvénytelenítés. Szinte észrevétlenül lehet belecsúszni egy ilyen helyzetbe, a felismerés és a kiút pedig egyáltalán nem könnyű.
Ez egy érzelmi, pszichológiai bántalmazási forma, többlépcsős folyamat. Az első fázisban azt tapasztalni, hogy a párod, a munkatársad elkezd meghazudtolni, minden felelősséget rád hárít. Ekkor még él a kételkedés benned, próbálsz érvelni. A következő fázisban csökken a védekezés. Többször elgondolkodsz, hogy tényleg veled lehet a baj. Harmadik fázisban már elhiszed, hogy te vagy mindenért a hibás, felelős a konfliktusokért a túlzott érzékenységed miatt, rosszul emlékszem, stb.  

A bántalmazó kapcsolatokba fázisról fázisra süpped bele az ember. Még az egészséges ember is bele tud abba csavarodni, ha minden nap állandóan megkérdőjelezik. Persze az áldozat részéről kell lennie egyfajta fogékonyságnak is erre. Ha a kapcsolat elején kételkedik is, hosszú távon mégis belemanipulálható. A folyamatban egyre gyengül az önerő, az önmagába vetett hit, így egyre nehezebb kikeveredni az ilyen kapcsolatból. Amennyiben ennek van gyerekkori előzménye, akkor lehet, hogy az illető önismerete, mentális állapota, a bántalmazást felismerő képessége annyira alacsony, és nem is veszi észre, mi történik vele.  

Ezt a fajta kapcsolatot nagyon jól bemutatja a Gázláng (Gaslight) című, 1944-ben készült film. A filmben szereplő házaspár (melynek női tagját Ingrid Bergman, férfi tagját Charles Boyer játszotta) férfi tagja próbálja meg ilyen módon manipulálni a feleségét. A feleség ugyanis nagy vagyont örökölt, a férj pedig megpróbálja elhitetni vele, hogy megőrült – azzal a céllal, hogy végül megszerezze a vagyont. Érdemes megnézni! 

A gaslighting nemcsak párkapcsolatokban fordulhat elő. Előfordulhat szülő-gyerek kapcsolatban, a munkahelyen, illetve akár családtagok, például testvérek között is. Leginkább akkor alakítható ki ilyenfajta manipuláció, amikor az egyik fél gyengébb, tehát van egyfajta egyensúlytalanság a kapcsolatban.  

Hogyan ismerhető fel? 
Mivel a manipuláció csak lassan éri el a célját, ezért az érintett fél is csak lassan, fokozatosan kezdi el megkérdőjelezni a saját véleményét, kezd el arra gondolni, hogy valami nincs rendben vele, a realitásérzékével. Először esetleg csak annyit vehet észre, hogy egyre kuszább az élete és kezdi úgy érezni, hogy valami gond van vele. Vannak olyan jellegzetes mondatok, szófordulatok amelyek gaslightingra utalhatnak. Ha ezek folyamatosan jelen vannak a kommunikációban, ha szinte nap, mint nap elhangzanak, akkor érdemes elgondolkodni azon, hogy nem lehet-e, hogy az érzelmi manipuláció ezen formájával állunk szemben? 

Például:
„Én nem ezt mondtam. Rosszul emlékszel.”
„Túl érzékeny vagy. Ez nem is olyan nagy dolog, csak eltúlzod az egészet.”
„Nem én vagyok a hibás, hanem te. Miattad van az egész.”
„Azt sem tudom, miről beszélsz. Csak kitalálod ezt az egészet.”
„Már megint túlreagálod a dolgokat.”
„Csak vicceltem. Neked semmi humorérzéked sincs.” 

Ilyen mondatok természetesen akkor is előfordulhatnak két fél kommunikációjában, ha szó sincs gaslightingról, csak éppen rossz napjuk volt. Sőt, időnként mindenkinek a száján kicsúszhat ilyesmi. Manipulációvá akkor válik a dolog, ha az egyik fél folyamatosan és szándékosan használja ezeket a kijelentéseket azért, hogy összezavarja, elbizonytalanítsa és ilyen módon befolyásolhatóvá tegye a másikat. 

A gaslighting hatása hosszabb távon
Az érzelmi manipulációnak kitett fél egy idő után elkezdi megkérdőjelezni a saját döntéseit, emiatt egyre kevésbé mer önállóan döntést hozni, egyre inkább szüksége lesz mások megerősítésére – sokszor még a legegyszerűbb dolgokban is, kezdi azt hinni, hogy valami tényleg nincs rendben vele, visszahúzódik a társas eseményektől, akár még a családtagjaitól is, mentegetőzni kezd a tetteiért és gondolataiért – leginkább pont annak, aki manipulálja őt. Még hosszabb távon pedig szinte teljesen elveszíti az önbizalmát – egy idő után pedig minden döntést ráhagy a másikra. Akinek pontosan ennek elérése volt a célja. 

A gaslightingnak kitett személy depresszióval, szorongással, a reménytelenség érzésével is küzdhet. Mindemellett pedig önmagát vádolja a történtekért. Ha esetleg úgy érzed, hogy érintett lehetsz, akkor ne feledd: a gaslighting egy érzelmi manipuláció, bántalmazás – és sosem a bántalmazott fél hibája. Nem javasolt egy ilyen megbetegítő kapcsolatban benne maradni, de nagyon nehéz kiszabadulni belőle.
Alapvetően megoldás lehet, ha nem hagyom hitelteleníteni önmagamat. Ehhez szükség van önismereti munkára. Felismerjem, hogy hajlamos vagyok elszenvedni a manipulálást.
 

ÚTRAVALÓ:
Semmiképpen sem szabad megkérdőjelezni a saját érzéseinket.

Az anyagot Stakler Tamás coach gondolatai alapján állítottuk össze.  

MIT TANULHATSZ AZ ANYAGBÓL?   

» Hogyan lehet megakadályozni, hogy átadjuk a generációkon átívelő traumát, fájdalmat, veszteséget? 
» 4 mód, ahogyan sajnos átadhatjuk utódainknak a traumákat. Melyek a gyógyulás lehetőségei?
» Miként lehet elengedni a múltat? 

    
A generációkon átívelő traumának, a transzgenerációs traumának azokat a traumákat nevezzük, amelyek nem érnek véget az egyénnél. Észrevétlenül adjuk át a következő nemzedéknek. A jelenség lényege, hogy a traumát elszenvedő egyéneket követő generáció annak ellenére mutatja a traumatizáltság tüneteit, hogy saját maga közvetlenül nem volt érintett.

Most egy család kapcsolati hálóján keresztül kerül bemutatásra a transzgenerációs trauma mibenléte, hatása. 

Tilda 27 éves zongoraművészként felvételt nyert egy nagyhírű szimfonikus zenekarba. Kislánya, Ella, első osztályos. Tilda egyedül él, kislányát édesanyja, Mária és Tilda nevelőapja, Károly nevelik. Tilda kislányával akkor lett várandós, amikor sikerült bejutnia a zeneművészeti egyetemre és ezzel egy nagy álma teljesült. Akkor kétségbeesett az állapota miatt és elgondolkodott az abortuszon. Édesanyja ellenezte ezt az ötletet és felajánlotta Károllyal egyetértve, hogy majd ők felnevelik a kicsit. Mária minden vizsgálatra elkísérte lányát, még a szülésen is bent volt. A baba első évében a szülőknél laktak Tildáék. A kicsi Máriáék szobájába került, ő kelt fel hozzá éjjel is. Így Tilda kivonódott ebből a kapcsolati hálóból. Egyfajta nővér, nagytestvér szerepét élte meg. Egy év elteltével vidékről felköltözött Budapestre, hogy közelebb legyen az egyetemhez. Így már csak vasárnaponként látogatott haza a lányához. Az egyetem befejezése után Tilda bekerült a szimfonikus zenekarba, ami nagy lehetőség számára. Édesanyjával nagyon boldogok. Mária szeme amúgy is mindig csillog, amikor Tilda zongorázik. Tilda nagyon élvezi a zenélést, a koncerteket, sikeresnek, magabiztosnak érzi magát.
Ám az egyik koncerten azt tapasztalta, mintha az elméje zsibbadt ürességben lenne zenélés közben. Idegessé vált, kiverte a víz és úgy érezte, mindenki őt nézi, mikor hibázik. Kinevetik majd és a zenekari vezetők rájönnek, hogy alkalmatlan a pozíciójára és megválnak tőle. Szorongott az izgalma, az izzadsága miatt. Hogy ez ne látszódjon, a karját magához szorította. Ettől a mozgása robotikussá, a játéka pedig színtelenné vált.
Szorongása miatt felkeresett egy szakembert. A terápián az alábbi mondatok hangzottak el tőle: 

“Egyszerre vágyom a figyelemre és rettegek tőle.”
„Félek, hogy egy nap kiderül, hogy nem is értek ahhoz, amit csinálok, kirúgnak és földönfutóvá válok.”
„Mindig is úgy éreztem, adós vagyok és a lelkem mélyén nem vagyok szabad.”
„Nem mondta soha senki, hogy ne lennék szerethető vagy elfogadható, mégis van bennem egy mély meggyőződés, hogy nem érdemlem meg a szeretetet. 

A terápián elmesélte, hogy a zongora iránti szenvedély már Máriánál elkezdődött. Nagyon szeretett hangversenyekre járni, és egy ilyen alkalommal ismerkedett meg Károllyal, amikor lánya másfél éves volt. Tilda édesapja, Mihály ekkor már szeretői viszonyt ápolt valakivel, ráadásul alkoholproblémákkal is küzdött. A gyakori veszekedések elől Mária Károlyhoz menekült.

Nézzük meg Mária múltját!
Mária kétgyermekes családba született. Édesanyja, Zsuzsa, matematikát tanított éppen azokban az iskolákban, ahol Mária is tanult. Magas elvárásokat támasztott lánya iránt. Matekból és fizikából elvárta a jeles érdemjegyet. Az utóbbi különösen nagy kihívást jelentett a kis Máriának, aki rendre azt élte meg, hogy csalódást okoz édesanyjának. Sokat is pörölt vele Zsuzsa, mihasznának, lustának titulálta. Azzal is vádolta, hogy szégyenbe hozza a kollégák előtt.
Tilda a terápián felidézte, amikor a zokogó édesanyját ő vigasztalta a nagyival történt egy-egy telefonhívás után, mert Zsuzsa kritizálta a lányát. Kislányként egyszerre félt és neheztel a mamájára.
Mária megfogadta, hogy lányától nem fog megkövetelni semmi olyat, amit tőle várt el az anyja. Sokszor még a matek házi feladatot is megcsinálta helyette, annak érdekében, hogy lánya kellőképpen kikapcsolódhasson az iskola után.

Tilda alapvető élménye édesanyjával kapcsolatban, hogy amikor a zene bármikor szóba került, az asszony szeme felcsillant a boldogságtól. Már kislányként azt érezte, hogy anyjának ezt a boldogságát meg kell őriznie, vigyáznia kell rá. Amikor Tildát felvették a zeneművészeti egyetemre, anyjával nagyon boldogok voltak. Mária felhívta Zsuzsát az örömhírrel, aki erre oly ritka pillanatok egyikeként, elismerő szavakkal illette lányát. “Megtérült a befektetett energia!”- mondta. Erre Mária hozzáfűzte Tildának: “Most rajtad a világ szeme!” Ez az a mondat, ami éveken keresztül zakatolt Tilda fejében, és ott volt vele akkor is, amikor a mindent elárasztó szorongás előjött rajta a koncerten.
 

Ezek a kimondott, vagy sokszor kimondatlan szavak, üzenetek úgy funkcionálnak, mintha átkok lennének. Lehet, hogy ez erős kifejezés, de a transzgenerációs trauma ennek mentén működik.

Miben rejlik a transzgenerációs hatásoknak a jelentősége? 
A trauma egy váratlan, sokszerű eseményre adott reakciója az idegrendszernek, az érzelmi állapotnak. Akkor keletkezik, amikor fenyegetve érezzük magunkat, veszélyeztetve érezzük a biztonságunkat. Az értelem ilyenkor elvész. Traumát átélhetünk közvetlenül, de közvetetten is. A traumatikus emlékek tárolása érdekes módon történik. Nem úgy, ahogy egy-egy szép emléket felidézünk és elmesélünk. A traumatikus emlékezet nem így működik. Szigetszerűen, egymástól elkülönülve tárolódnak emléknyomok, melyek sokszor nem gondolatok, vagy képek, hanem testi érzetek, hirtelen emlékbevillanások. Ezért riasztó, amikor a trauma érezteti a hatását a jelenben. A múlt és a jelen ebben az esetben összekavarodik. A rémálmok, az emlékbetörések, a szorongás, a pánik, a depresszív tünetek – összességében poszttraumás tünetek – azt mutatják meg, ahogy a trauma jelen idejűvé válik a múlt elzárt kapszuláiból.  

Megkülönbözetünk egyszeri, kiugró eseményeket, traumákat – nagyobb műtét, baleset -, melyeket nehéz az érintettnek feldolgoznia.  

A másik fajta a hosszan tartó, ismétlődő, rendszeresen előjövő traumatikus események, melyek átalakulnak egy óriási szövetté, ami az ember én-képét, alapvető biztonságélményét, az önmagába vetett hitét és a világhoz való kapcsolatát befolyásolja. Ez az utóbbi a komplex, fejlődési trauma. Itt jön a képbe a transzgenerációs trauma, ami ezeknek a komplex fejlődési traumáknak a nemzedékről nemzedékre való átadását jelenti.    

Miként képes erre a trauma? 
Többféle magyarázó elmélet létezik, de mindmáig nem lehet teljes mértékben feltérképezni azt, miben rejlik az átvitelnek a működése. 
A nevelés generációk közötti mintaadás, terelgetés, az értékrend, a világnézet, a szeretetkapcsolatok minőségéről való gondolatok, elképzelések átadása. Tanulással fejlődünk, alakulunk, változik az identitásunk, az énképünk. Mi történik akkor, ha egy szülő a saját, fel nem dolgozott traumáinak a terhe alatt képtelen ráhangolódni gyermekére, képtelen tükrözni annak érzéseit? Akkor a gyerekben a saját önszabályozási képességei nem erősödnek meg, nem fogja biztonságban érezni magát a családjában és a tágabb környezetében. Amennyiben egy gyermek biztonságélménye sérül ezen keresztül, olyan megküzdéseket, stratégiákat fog kifejleszteni, amelyek az életben való elnavigálásban segítik őt, valójában károsak, eltávolítják saját magától és a környezetétől. Érzelemszabályozási hiányosságok alakulnak ki az idegrendszerében, amelyek a felnőttkori kapcsolatok megteremtésében, fenntartásában akadályozzák meg.

Idézzük fel Tilda esetét!
Fontos számára anyja boldogságát megteremteni, fenntartani. Ezért mindent megtesz, hogy a potenciális kudarcot elkerülje ezzel kapcsolatban. Mária nagymértékben ellensúlyoz Zsuzsa nevelésével kapcsolatban. Megfogadta, hogy lányának nem ad át olyan mintákat, amelyekben megítélés, kritika, magas elvárás húzódik meg. Rejtetten ez mégis csak megmutatkozik. 

Transzgenerációs atmoszféra
A transzgenerációs atmoszféra egy olyan légkör, amibe beleszületik az utód. Ez a légkör sok titokkal, elhallgatással terhes. A család egyik-másik története csak hézagosan kerül megosztásra, ezáltal az utódok szigetszerűen kapcsolódnak a felmenők tapasztalataihoz. Ettől még érzi az utód a történetek misztikus hatását saját magán. Átadódnak a gesztusokon, a tekinteteken keresztül. A ki nem mondott szavak mögött meghúzódik a szorongás, ami így nem tud kioldódni, feldolgozódni az egyénben. A szembenézés segítené az áldozatokat, a trauma túlélőit abban, hogy feldolgozzák saját fájdalmaikat és ezáltal gyógyulni tudjanak belőle. A fel nem dolgozott sérelmek fel nem dolgozott sérelemként továbbadódnak. Sokszor látni, hogy egy gyermek tudattalanul megpróbálja a szülő szenvedését átvenni. Ezzel akarja tehermentesíteni. Vagy belebújik a bántalmazó szerepébe. Ezzel teremt lehetőséget a szülőnek arra, hogy kontrollálni, irányítani tudja a valaha irányíthatatlant. Ennek az atmoszférának a fenntartása a generációk közös érdeke azért, hogy a túlélő ne magányosodjon el a fájdalmában, megoszthatóvá válhassanak a terhek.  

A trauma jellemzője még, hogy megszakad általa a múlt, a jelen, a jövő folytonossága. Így a generációk mindig visszatérnek a múlt töredezett pillanataiba. A terápiák célja ennek a folytonosságnak a visszaállítása. Ne a trauma pillanatai dominálják az embert, hanem létrejöjjön egy átlátható, elbeszélhető narratíva. 

Hogyan alakult a transzgenerációs atmoszféra Tildáék életében?
Tilda kiskorától kezdve azt érezte, hogy tartozik valamivel, de nem tudta, mihez kötni. Mindig is vágyott egy kistestvérre. Mária és Károly sokáig próbálkoztak, mígnem Tilda 5 éves korában Mária várandós lett, de a 12. hétben elvetélt. Tilda emlékezett arra, ahogy anyukája a fürdőszobában falfehéren zokogott. Másnap az oviban ajándékot készített neki. Rajzolt egy családot, amin ők hárman voltak rajta, de anyukája mellé szorosan egy negyedik alakot, egy kislányt is rajzolt. Anyukája nem örült ennek a rajznak, nem tette ki a falra, ahogy egyébként tenni szokta Tilda alkotásait. Idővel anyjának ezt a veszteségét próbálta meg kompenzálni minden lehetséges eszközzel.
Tilda nagybátyja, Dezső, leukémiában hunyt el 17 éves korában. Mária édesapja ekkor az alkoholba menekült, ami 47 évesen a vesztét okozta. A tragédiák során Zsuzsa, Tilda mamája, mindinkább megkeményedett, egyre ridegebb, kritikusabb lett a lányával. Talán így próbálhatott védekezni az ellen a kínzó fájdalom ellen, mi van, ha el kell engednie Máriát is. Gyermeküket elvesztett anyákkal áll szemben egy fiatalon lett anya, Tilda, aki az anyjára bízza babáját. Ezt tekinthetjük láthatatlan lojalitásnak, igazságszolgáltatásnak, adósság törlesztésének. Ezek mind olyan transzgenerációs örökségek, amelyekkel rendkívül sokszor találkozunk.  

Az 1920-30′-as évektől sok elmélet született a transzgenerációs traumára.
Az egyik szerint egy rejtett, tudattalan hatásmechanizmus a családtagokat különböző választások felé sodorja. Ennek a hajtóerőnek a révén választunk párt, hivatást, sorsot, életvitelt, de betegséget, vagy halálnemet is. Ezt kényszersorsnak hívja Szondi Lipót pszichiáter, amibe kénytelen-kellettlenül a család minden tagja beleszorítkozik. Fontos ezeknek a kényszersorsoknak a feltérképezése és azonosítása, mert ezáltal válik lehetővé az átírásuk, az autonóm én felé történő elmozdulás.
Böszörményi-Nagy Iván pszichiáter, a családterápia területének egyik alapítója nevéhez fűződik a kapcsolati etika fogalma. Lényege: a családtagok között egy láthatatlan lojalitás húzódik meg. Ezt nem szabad megtörni, lázadni ellene, mert akkor az bűntudatot, frusztrációt, szorongást kelt a tagokban és megtöri a köteléket utód és felmenő között. Itt a terápia arra hivatott, hogy az autonómiát előtérbe tudja helyezni úgy, hogy az egyszerre független a narratíváktól, mégis a részét is képezi a családi rendszernek.
Ábrahám Miklós és Török Mária szerint betokolt, elzárt kapszulákban, kriptákban működnek olyan emlékek, amelyek a túlélő generációk életében nem kimondhatóan voltak fontos tapasztalatok. Mintegy fantomok, melyek akkor válnak jelenidejűvé, amikor tünetet képeznek. Pánikroham, emlékbetörések formájában visszatér a trauma. A családi delegáció nevű nézet szerint a rejtett, vagy kimondott üzenetek adódnak át arra vonatkozóan, hogy kell élni az életet, milyen hivatást, küldetést kell választani. Ez elárulja, hogy a szülő milyen vágyait nem engedte meg magának megélni. Elvárja rejtetten is, hogy az utód testesítse meg azt a sorsot, amit neki nem sikerült.

A szülő sokszor az aggodalmát, a szorongását belevetíti a gyerekébe, aki még formálható, biztonságra, elfogadásra törekszik. Ártatlan kis lényként gyűjtőtartályává válik a szülő érzéseinek, fantáziáinak. Ebben a formálhatóságban sokszor azt vesszük észre, hogy a gyerek tudattalanul megfelel ezeknek az elvárásoknak.
 

Térjünk vissza Tildához!
Idővel kezd rájönni, mennyire fontos az a kapcsolati dinamika, amiben Ellát, mintegy nekiajándékozta az édesanyjának. Azt is látja, hogy anyja úgy viselkedik a nagymamájával, mint egy kislány, aki amúgy haragszik rá és harcol vele.
Kiderül a terápia során, hogy Mária sohase beszélt elhunyt bátyjával való kapcsolatáról, annak haláláról. “Ami történt, megtörtént, ne bolygassuk a múltat.” – hallotta sokszor anyjától ezt Tilda. A fel nem dolgozott trauma az elhallgatáson keresztül zárványként adódik át a következő nemzedéknek.

A transzgenerációs trauma terápiájának mozzanatai:
Első körben el kell készíteni a genogramot, a kibővített családfát, amely egyrészt ábrázolja minden családtagunkat, tartalmazza nevüket, születési és halálozási adataikat és házasságkötésük dátumukat. Másrészt kiegészül az egyes családtagok jelentősebb életeseményeivel és kríziseivel, ilyen például a gyerekkor, pályaválasztás, foglalkozás és azok változásai, szeretői viszonyok és válás, házasságon kívül született gyermek, gyermekvesztés, vetélés és abortusz, betegségek és balesetek, költözések, politikai hovatartozás. Ezek mellett grafikusan is megjeleníti a felmenők kapcsolatának minőségét, egymáshoz fűződő kötődését és konfliktusait.
A genogram módszer feltétele, hogy minimum 3 generációt ábrázoljon a rajz, mivel legalább ennyi szint szükséges ahhoz, hogy mintázatokat ismerjünk fel családi rendszerünk életeseményeiből, és hogy elénk táruljanak fontosabb összefüggések.
 
A trauma feldolgozásának lépései:
1, beazonosítás
2, differenciálás
3, toporgás
4, az én erősítése
5, kapcsolódás a trauma előtti családi identitáshoz
6, integráció, az önálló lény létrejön

Az utolsó lépés azért is fontos, mert a trauma az addigi értelemmel bíró életet szétzilálja. Amikor a traumatikus élettörténeti pontokra a kliens más optikából kezd ránézni, elkezdi kutatni annak új jelentését, értelmét magára nézve, akkor elindulhat a gyógyulás.
A terápia kulcsa: más jelentést adunk, új értelmet nyitunk ki a szenvedéssel kapcsolatban. Nem a szenvedés által válunk valakivé, de a szenvedés révén lehetőségünk nyílik arra, hogy változtathassunk. Így a poszttraumás tünetek is útjelzőül szolgálnak: megmutatják azt, merre van a változásnak a lehetősége, iránya.  

A terápiának vége
Tilda a terápia végére arra az elhatározásra jutott, hogy erősíteni, mélyíteni akarja a lányával a kötődést. Rátaláljon az anyai identitására. Képessé válik konfrontálódni Máriával. Már elviseli az abból adódó feszültségét, ha olyat mond, tesz, ami Máriának nem okoz örömöt. Ez kiemeli abból a pozícióból, ahol sokszor találta magát gyermekkorában. Így válik egyenrangúvá anyjával szemben autonóm, egész, saját személyiséggé.

ÚTRAVALÓ:
Sokan úgy vélekednek a transzgenerációs traumáról, mint egy újabb magyarázat arra, hogy felfelé mutogathassunk, ne kelljen felelősséget vállalni, az ősök vigyék el a balhét. Ez nem így van. A transzgenerációs trauma átírásának egyik fontos eredménye, hogy önálló lény jön létre. Leválik a transzgenerációs atmoszféráról. Végső soron a tudatos jelenlét nem a múltba kapaszkodás, hanem a jelenidejűség és ez adja a kulcsát ennek az értelemmel bíró, saját, önálló életnek a megtalálásához.  

Az anyagot Szirtes Lili tanácsadó szakpszichológus gondolatai alapján állítottuk össze. 

MIT TANULHATSZ AZ ANYAGBÓL? 

» Honnan tudod, hogy nem traumatizálod a gyerekedet? Hogyan legyél elég jó szülő?
» A megsebzés jelei. Mi a különbség a pozitív és mérgező stressz között?
» Mit tegyél, hogy ne traumatizáld a gyermekedet? Miként lesz belső erővel rendelkező gyereked?
» Hogyan taníthatod meg a nehézségek leküzdésére? Miként lehet jó kapcsolatod a gyerekkel?

Bizonyára szülőként te is gyakran aggodalmaskodsz a gyermeknevelés kapcsán. Akár te is mondhattál ilyeneket:
„Nem tudom szoptatni a csecsemőmet. Hogy fog így kötődni hozzám? Rossz anya vagyok?”
„Annyira fáradt voltam, hogy nem ébredtem fel éjszaka a sírására. Kárt okoztam ezzel neki?”
„Nem vettem időben észre, hogy italozik / vagdossa magát / dohányzik. Borzasztóan érzem magam emiatt. Soha nem tudom helyrehozni a kapcsolatunkat!”
„Mostanában nem volt türelmem a gyerekekhez és többször kiabáltam velük. Úgy érzem, borzasztó szülő vagyok, mindent elrontottam.” 

Mindannyian szeretnénk jól csinálni a szülőséget. Sajnos nem minden esetben rendelkezünk ehhez megfelelő mintákkal. Máskor meg az a gond, hogy túl sok információ áll a rendelkezésünkre és nem tudjuk, mit érdemes ezekből figyelembe venni. Gyakran el tudunk bizonytalanodni a saját szülői szerepünkben. Megkérdőjelezzük a döntéseinket, aggódunk amiatt, vajon nem traumatizáljuk-e a gyerekünket a különböző döntéseinkkel. Hogy minél jobb szülők legyünk, sokan szakirodalmat olvasunk. Idővel nekifogunk foglalkozni a saját lelkünkkel, előadásokat hallgatunk. Elkezdjük felfedezni, hogy a mi életünkben milyen hatással van, vagy volt a szüleink döntése, a velük való kapcsolatunk. Ha felismerjük, hogy gyermekkorunkban elszenvedtünk sérelmeket, lelki sérüléseket, traumákat a szüleink bánásmódjának következtében, akkor aggódalommal tölthet el, vajon mi mit adunk át ebből gyerekeinknek? Miből tudhatjuk azt, hogy mi jól csináljuk?  

Fontos leszögezni, hogy személyiségünk nem teljes mértékben a nevelés hatására alakul ki. Ebben közrejátszik a genetikai örökségünk, a környezeti tényezők, és a nevelés. Ezek összjátékából adódik az, hogy milyen emberek leszünk. Ez felszabadító érzést nyújthat egy szülőnek. Nem szabad úgy tekinteni csemeténkre, mint egy “tabula rasa”-ra, egy teljesen tiszta lapra, melyet mi szülők festünk meg olyanra, amilyenre mi szeretnénk. El kell fogadni, hogy hozott anyaggal dolgozunk. Gyermekeink bizonyos képességekkel, különböző tulajdonságokkal, nehézségekkel érkeznek. Alapvető temperamentummal születnek, amit el kell fogadnunk. Mindezekből adódik, hogy szülői feladataink közül a legfontosabb elfogadni, megismerni és szeretni a gyerekeinket annak, akik ők maguk. A bennük élő potenciált, képességet próbáljuk meg kibontakoztatni. Nem az a cél, hogy mindent kontroláljunk, felelősséget vállaljunk helyettük. Egyszerre igaz az, hogy a szülő szerepe nagyon fontos, de nem mindenható és nem felelős mindig, mindenért, ami a gyermeke életében történik.  

Melyek a trauma típusai egy gyermek életében?
„Nagybetűs” traumák olyan események vagy eseménysorozatok, amelyek veszélyeztetik az egyén testi épségét, vagy az életét. Amelyek közvetlenül vagy közvetve súlyos sérüléseket, akár halált is okozhatnak (szexuális zaklatás, erőszak, fizikai bántalmazás, természeti katasztrófák). Abban az esetben is traumák ezek, ha nem a gyerek szenvedi el közvetlenül, hanem szemtanúja a történéseknek.  

„Kisbetűs” traumák olyan pszichológiai stresszhelyzetek, amelyek bár nem érik el a hagyományos értelemben vett traumatikus események súlyosságát, mégis jelentős hatással lehetnek az életünkre, pszichésen megterhelnek.
Ide sorolható a szülők közötti állandó konfliktus, érzelmi elhanyagolás, ha a gyermek alapvető érzelmi, pszichológiai szükségletei tartósan nincsenek kielégítve. Közeli kapcsolatban veszteséget él meg. Például költözés miatti iskolaváltás, melynek következtében átalakul a szociális hálója, és esetleg hátrányára válik a baráti kapcsolata.

Egy trauma átélése nem predesztinál minket arra, hogy feltétlenül mentális zavar alakuljon ki utána. Adatok azt mutatják, hogy még a nagybetűs traumák után se feltétlenül alakul ki poszttraumás zavar. A bennünket ért traumás esemény egyfajta rizikó tényező, hogy később mentális zavar alakuljon ki (szorongás, depresszió, evészavar, stb.).
Gyermekeink fejlődése egy ívet jár be. Abban egy-egy kiemelkedő esemény hatással bír. Olyan “apróságok”, mint egyszer rákiabálunk a gyerekünkre, pár hónapon át megterheltebb volt a kapcsolatunk vele, túl korainak érezzük utólag, hogy már kétévesen a nagyszülőknél aludt, ezek olyan események, melyek lehet, hogy valamilyen lenyomatot hagynak benne. Ha ezek mellette ott van sok-sok más pozitív esemény, akkor összességében a fejlődésük ívét nem fogják károsan befolyásolni.
Egy-egy esemény, trauma nem predesztinál semmire, mert az ember megküzdő kapacitással jön a világra.
Milyen hatással lesz a gyermek életére egy traumatikus esemény, azt nagyban befolyásolja az, hogy a trauma után kik állnak mellette, mennyire kap támogatást, ki segíti, bátorítja. Mindez vigasztaló arra nézve, hogy ha utólag felismerünk a gyermekünk életében a traumákat, az még nem jelenti azt, hogy ezáltal az egész életét tönkretettük.  

Pozitív és toxikus stressz közötti különbség
Hajlamosak vagyunk arra, hogy gyermekeink életét, a gyermekkort egy rózsaszín felhőben úszó időszaknak lássuk. Pedig, ha belelátnánk, mi történik velük a játszótéren, az óvodában, az osztályban, az iskolaszünetben, akkor láthatnánk, hogy konfrontálódnak, elveszik egymás játékát, megütik a másikat, kiközösítődnek, csúfolódnak. Nem mondhatjuk azt, hogy gyerekkorban minden tökéletes és majd ha a 18. életévét betöltötte, akkor jönnek csak a nehézségek.
Az utóbbi időszak egyik fejleménye, hogy a szülők rendkívüli módon szeretnék megkímélni csemetéiket minden nehézségtől, minden stressztől. Egy nagyon kiegyensúlyozott, boldog gyermekkort kívánnak biztosítani. Ez valahol érthető, de fontos látni, hogy a pozitív stressztől nem kell megkímélni a gyereket. Ez olyan kihívás elé állítja őt, amelyben fejlődni tud, amelyben megtapasztalhatja az autonómiáját, a képességeit, az ügyességét. A pozitív stressz és az arra adott válasz is már aktiválja a szervezetet. A szív gyorsabban ver és a stresszhormonszint átmenetileg enyhén megemelkedik. Viszont mindez hamar lecseng. Ilyen események: óvoda, iskola kezdése, dolgozatírás, védőoltás előtti izgalom. Ezek ugyan kellemetlen, de elbírható szituációk a gyerek számára. 

A tolerálható stressz intenzívebb testi reakciót vált ki. Ilyen egy baleset, egy közeli hozzátartozó halála, elhúzódó anyagi gondok, amik megterhelik a családot. Amitől mindez mégis tolerálható, hogy belátható ideig tart. Ráadásul a gyerek mellett egy olyan támogató felnőtt áll, aki elviselhetővé teszi a számára egyébként rendkívül megterhelő eseményt. Ha mégse áll mellette senki, akkor ez a stressz átcsúszik a toxikus stressz kategóriájába.  

A toxikus stressz elhúzódó stresszválasz biztonságot adó kapcsolatok nélkül. Ide tartozik a gyermek tartós elhanyagolása, bántalmazása, ha a környezetében erőszaknak van kitéve, családon belüli függőségek. Minél inkább nincs a gyermek mellett támogató személy, aki segíti feldolgozni a helyzeteket, esetleg maga a szülő okozza a stresszt, annál inkább traumatizálódik. A szülőtől elszenvedett, elhúzódó, tartós bántalmazás, elhanyagolás kifejezetten a legnagyobb károkat okozza az összes trauma közül.

A szülő az, aki a világ borzalmait, nehézségeit, az elkerülhetetlen töréseket meg tudja olyan szinten szelídíteni a gyerek számára, hogy ne traumatizálódjon. Ez fontos üzenet. Bármennyire is szeretnénk, de elkerülhetetlen, hogy gyermekeink – ahogy mi, felnőttek is -, nehéz helyzeteken is átmenjenek. Ha mellettük állunk, akkor ezeket az eseményeket a tolerálható stressz szintjén tudjuk tartani.  

Mi okoz toxikus stresszt, kisbetűs traumát szülő-gyermek kapcsolatában? 
Olyan hétköznapi helyzetek, melyek búvópatakként lehetnek jelen az életünkben, és lehet, hogy nem is tudunk róla. Ha a szülőnek saját gyermekkorából vannak olyan traumái, amelyekkel egyáltalán nem foglalkozott még, és ez mentális problémát okoz az életében, az közvetett módon hatással lesz a gyerekre.
Például egy nő édesapja alkoholista, és időnként meg is verte gyerekként, ami mindig hangoskodással, kiabálással járt együtt az apa részéről. Akkor elképzelhető, hogy ha a nő saját óvodás fia játékkarddal a kezében kiabálva rohangál a lakásban, akkor az anyában ez a gyermekkori trauma aktivizálódik, és nehezen fog tudni a gyerekére reagálni. Nem tudja majd konkrétan Petikét látni a szobában és nem tudja kivédeni, hogy ne kapcsoljanak be azok a “piros gombok”, amelyek emlékeztetik a saját gyerekkorára. Akkor ezek az ingerek fenyegetettséget jelentettek a számára. Most, a jelenben, lefagyhat, vagy agresszíven viselkedik, képtelen kapcsolódni a gyerekéhez. Elkezd Petikére haragudni, ahogy az apjára kellett volna annak idején.
Mindenki életében léteznek kevésbé ideális események. Sokszor a legtöbb, amit ezekkel tehetünk, hogy tudatosítjuk őket. Ha eljutok odáig, hogy felismerem, amikor felmegy bennem a pumpa a gyerekem karddal való rohangálása miatt, akkor annak nem Petike az oka, nem vele van a problémám. Bennem most valami más történik.

Másik példa:
Egy apának nehezére esik síró gyermekére reagálnia. Minden sírást nyafogásnak vél. Itt elképzelhető, hogy az anyja hisztérikus volt, aki minden figyelmet betegséggel, sírással akart kicsikarni a családtagokból. Valószínűleg nem a síró kislányára szól rá sokkal erősebb reakcióval az apa, hanem a korábban az anyja által kiváltott helyzetre. Figyelmen kívül hagyhatja a gyereke érzéseit, mert abban manipulációt lát.

Látható a példák által, hogy a saját megdolgozatlan nehézségeink, traumáink olyan szűrőket hozhatnak létre, melyek nehezítik reálisan látni a gyerekünket. Múltunk mindig rávetül a gyerkőcre. Fontos ezeket elválasztani. Ezt nem tudjuk megtenni előre, akár még mielőtt szülőkké válnánk, mert sokszor a helyzetekben tudjuk csak megtapasztalni a traumáinkat, azok hozzák ki belőlünk. Ha már szembesülünk velük, akkor érdemes megállni, végiggondolni, miért reagáltam ennyire erősen a gyerekemre. Miért zavar ez a helyzet annyira? Nem biztos, hogy egyből megjön a válasz és a változtatás a hozzáállásomon, de ha elindulunk ezen az úton, akkor ezzel nem csak magunknak teszünk jót, hanem a gyerekeinknek is.

A legtöbb transzgenerációs trauma pontosan így adódik át. Nem a szülő gonoszságából fakad, hanem a trauma tehetetlenségéből, ami miatt szivárog lefele, generációról generációra. Tegyük meg azt, hogy ha már akaratlanul is rakunk terhet a gyerekeinkre, ami kikerülhetetlen, akkor legalább kisebbet adjunk tovább

A párkapcsolati konfliktusok is jelenthetnek toxikus stresszt. Ilyen, ha a szülők között rendszeres a hangos, elhúzódó vita, kiabálás, esetleg tettlegesség, vagy teljesen elhidegülnek, nem szólnak egymáshoz. Ez a minta negatív hatással bír a gyerek életére. A szülő saját csomagja, feldolgozatlan traumája, illetve a rossz párkapcsolat, természetesen nem kapcsolódik közvetlenül a gyerekhez. Mégis vannak olyan helyzetek, amikor azzal teszünk jót a gyerekünknek, ha megpróbáljuk a saját problémáinkat elsimítani, amennyire lehet, rendbe tenni. Így jobban tudunk a gyerekhez kapcsolódni. Ne menjen el az összes lelki kapacitásunk a házassági nehézségünkre, saját problémánkra, hiszen a mentális kapacitásunk véges. Ha túlzott terhelésnek vagyunk kitéve, megreked a párkapcsolat, akkor a gyerekek felé fordított figyelem csorbulni fog. Amikor a saját fejlődésemmel foglalkozom, vagy építem a párkapcsolatomat, azzal a gyermekeimmel is jót teszek. 

Fontos teendő:
Minden életkorban érdemes azon elgondolkodni, ki vannak-e elégítve gyermekünk alapvető szükségletei? Van-e biztonságos kötődése? Jelen vagyok-e úgy az életében, hogy tudja, bármikor fordulhat hozzám, számíthat rám, bízhat bennem? Hozhat-e az életkorának megfelelő kereteken belül döntéseket? Kap-e elég bátorítást új dolgok kipróbálására? Hogy kezelem a kudarcait? Engedem-e az érzéseit kifejezni? Van-e spontaneitás, játék az életünkben? Van-e reális keret, önkontroll a gyerekek életében?
Ha ezekre a kérdésekre adott válaszokkal meg vagyok elégedve, akkor nem kell tovább aggódni!

Gyermekeink belső ereje és a reziliencia
Mi az a reziliencia? Egy belső képesség, képességcsomag, ami lehetővé teszi, hogy az élet stresszelő eseményei ellenére is funkcionáljunk, jól legyünk, működjünk és akár fejlődjünk. Hogyan tekintünk a gyermekeinkre?
Például a helikopter szülő nem tartja eléggé ügyesnek, okosnak, kompetensnek a gyerekét. Úgy gondolja, mindent jobban tud, és az a feladata, hogy minden nehézségtől megóvja csemetéjét. Se botlás, se kanyar ne legyen az életében.
Ez nem az az út, hogy reziliens gyereket neveljünk.
A gyerek alapvetően rendelkezik egy belső erővel, ami fejleszthető.
Adott egy mérleghinta. Az egyik végében a negatív kimenetelek vannak, a másikon a pozitív. A hinta alátámasztásának pontja már a születésünkkor nem középen található. A genetikánk, a velünk született tulajdonságaink már az egyik irányba eltolják. Genetikai háttér az, hogy ki mennyire érzékeny, sérülékeny, hogy bírja a terheléseket. Ha valaki érzékenyebb, ott a mérleg a negatív irányba billen. Jó hír viszont, hogy a nevelés, a környezet és a későbbi történések a tengelyt mindkét irányba tudják mozdítani. Azzal, hogy jelen vagyok a gyerek életében, kompetensnek tartom, képességeinek megfelelő feladatokkal látom el, ezzel mind növelhető az önkontrollja, az autonómiája, a kompetenciaérzése, a magabiztossága. 

A nehézségekkel való megküzdésben a gyerek számára az a legfontosabb, hogy legyen mellette egy olyan felnőtt, aki segíti, akiben bízhat, akihez kötődhet. Ez lehet szülő, nagyszülő, egy tanár, edző, aki olyan támaszt tud adni, hogy át tudja vinni őt a nehézségeken. Fontos, hogy olyannak lássuk a gyereket, amilyen valójában, ne a saját elképzeléseinket csavarjuk ki belőle, mert az stresszhelyzetet teremt, ami nem erősíti őt. Ha letisztítjuk a saját vágyainkat, traumáinkat a gyerekünkkel való kapcsolatunkról, akkor azt fogjuk tapasztalni, hogy előttünk is kitárul egy világ.
Szülőként talán ez a legnehezebb feladatunk! Az az ember, aki besétált az életünkbe, tőlünk származik, mégis egy idegen, azt megszeressük, elfogadjuk, támogassuk, bátorítsuk.  

Honnan tudhatom, hogy rendben van-e a gyermekem?
Íme, néhány szempont végiggondolásra!
Nézd meg, hogy összességében hogy van a gyereked? Ehhez nézd meg a viselkedését! Hogyan funkcionál a különböző élethelyzeteiben? Vannak-e barátai? Milyen általában a hangulata? Vannak-e tünetei (lehangolt, felborul az alvásritmusa, rosszul eszik, ok nélkül fogyókúrázik, hasi fájdalmakat érez).
Ha felfedezel valami szokatlant, akkor annak érdemes utána járni. Meg lehet kérdezni a gyerektől, zavarja-e valami abban, amit te, a szülő csinálsz? Szeretné-e, ha valamit másképp csinálnánk? Szülőként elfogultak vagyunk, ezért érdemes megkérdezni olyan embereket is, akik ismerik a gyerekünket (tanár, edző).
Ha a viselkedésében, a fejlődésében jelentős visszaesést, regressziót tapasztalunk, az azt jelzi, hogy történt vele valami, ami megborította a belső egyensúlyát. Például már stabilan szobatiszta az óvodás, és elkezd bepisilni, az egy tünet, azzal foglalkozni kell.
Ha elakadást tapasztalsz nála, az még nem jelenti azt, hogy feltétlenül te okoztad neki.

ÚTRAVALÓ:
Szülőként hajlamosak vagyunk a negatív torzításra és már egy kisebb elakadásnál is megfogalmazódik bennünk: “Mindent elrontottam!” Semmit sem csinálok jól!” “Soha nem lesz már a kapcsolatunk a régi!”
Ezek a kijelentések ebben a formában szinte biztosan nem igazak. Az valós lehet, hogy valamiben hibáztál. A túlzott aggodalom, a bűntudat, a mindent vagy semmit gondolkodás inkább elválaszt a megoldástól és a gyerekeinktől is. Érdemes ezeket a negatív gondolatokat a realitáshoz közelíteni. Megnézni, milyen is valójában a kapcsolat a gyerekkel. Egy kapcsolatba beleférnek a konfliktusok, a hangos viták. A kérdés: van-e ezek után kibékülés, helyreállítás? Megértés, problémák megbeszélése megvalósul-e? Amíg a kapcsolat él, dolgozunk rajta, addig változtatni is lehet. Tekintsük a kapcsolatunkat élőnek, ne egy végérvényesen elrontott, vagy elrontható folyamatnak.  

Az anyagot Janek Gyöngyvér gyermek klinikai szakpszichológus gondolatai alapján állítottuk össze.