Köszöntelek szeretettel, Kedves Útitársam!

Kezdjük az ÚTITÁRS FOHÁSSZAL, amelyet minden csütörtökön elmondunk magunkért és egymásért:

Hozzád emelem lelkemet, Uram, Istenem! Benned bizakodom!
Eléd hozom most mindazt, amim van és ami vagyok.
Hálát adok Uram minden ajándékodért, amit eddig kaptam Tőled.

Emlékezzél meg, Uram, irgalmasságodról, és kegyelmedről, mely kezdet óta vezet!
Ne ródd fel nekem bűneimet és tévedéseimet! Jóságodban, Uram, gondolj rám irgalommal!
Uram, te mindig megbocsátasz és hűséges vagy, megmutatod az utat a bűnösnek.
Az engedelmeseket igazságban vezeted, az alázatosokat megtanítod ösvényeidre.

Uram, mutasd meg nekem útjaidat, taníts meg ösvényeidre! Vezess igazságod szerint és taníts engem, hiszen te vagy az én Istenem és gyámolom, minden időben benned bizakodom!

Uram, minden utad kegyelem! Tekints rám irgalommal, mert elhagyatott vagyok és szegény! Jóságosan megmutatod nekem, mely utat válasszam. Szemem ezért mindig az Úrra néz! Szabadítsd meg lábam a botlástól!  Adj enyhületet szívem gyötrelmének és szabadíts ki bajaimból, korlátaimból, megkötözöttségeimből!
Uram, add kegyelmedet, hogy el tudjak engedni mindent, amihez ragaszkodom! Ne gátoljam Lelked szabad mozgását bennem! Működj bennem úgy, hogy mint Mária, vigyelek el mindazokhoz, akiknek életével ma kapcsolatba kerülök!

Félelmeim és elvárásaim magam felé sokszor gátolnak abban, hogy szabad legyek.
Megszokott, automatikus reakcióim akadályozzák, hogy a fejlődés új lehetőségei után kutassak.
Nagyobb belső szabadságért imádkozom, és azért, hogy odaforduljak az új kihívások felé, melyeket nekem szánsz Istenem.

Uram, imádkozom most Útitárs-testvéreimért is!
Nyisd meg szívüket a mindent átható szereteted előtt! Engedjék, hogy te vezesd és irányítsd az életüket a teljessége felé, hogy sugárzó boldogságot tapasztalhassanak meg!
Atyám, segíts mindannyiunkat, hogy ne a magunk feje szerint válasszunk irányt, mert így belső sötétséghez érhetünk, hanem maradjunk éberek, hogy lássuk Jézust, aki „a világ világossága”.
Amen.

Saját imaszándékodat a levél aljára írhatod! 
Lehetőleg konkrét szándékot fogalmazz meg, és legalább a keresztnevedet add meg!

IRÁNYMUTATÓ:

Tímea gyászfeldolgozása   

Tímea egy hatéves kisfiú édesanyja. Végzettségét tekintve közgazdász, kommunikációs szakember, sportoló és Suhajda Szilárd - az egy éve elhunyt - hegymászó özvegye. Tímea fontosnak tartja, hogy egy nehéz helyzetben is megtaláljuk azt a kapaszkodót, ami átsegíthet bennünket egy traumán. Nála ezt a segítséget a futás adta. Kisfia kedvenc meséjének, “A Mancs őrjárat”-nak a szlogenjével - "Nincs túl nagy álom, csak túl kicsi erő!" - teljesen egyet értve nem csak terápiás céllal futott és húzott hetente négyszer a lábára futó cipőt, hanem elhatározta, hogy felkészül a maratonra. Ezt sikerült szintidőn belül teljesítenie. Véleménye szerint nem kell minden gyászolónak maratoni futást célul kitűzni, de ha a mozgás jól eső érzéssel tölti el, akkor érdemes napi 20 percet sétálni, vagy 2 km-t kocogni, mert az pont 2 km-rel több, mintha semmit nem tenne.    

A futás számára fájdalomcsillapítóként hatott a gyászfeldolgozására. Csökkentette a lelki fájdalmát és így tudott működni a hétköznapjaiban. A napjai egyfajta dinamikát nyertek ezáltal, ami nagy segítséget jelentett neki.    

Szeretteink halála sokszor váratlanul ér bennünket. Kapunk egy telefonhívást, hogy baleset érte és a helyszínen elhunyt. Vagy ennek az ellenkezője: hosszú betegség előzi meg a halálát. Szilárd távozása teljesen másképp történt: négy nap leforgása alatt vált Tímea özveggyé. Amikor jött az első hír, hogy Szilárd csúcstámadása közben megszakadt vele a rádiókapcsolat, azonnal felállt Tímea vezetésével egy stáb a lakásukon. Barátok, kollégák segítettek a mentőexpedíció megszervezésében, lebonyolításában. A kutatásban mindig volt egy olyan apró momentum, ami a feleség számára okot adott a bizakodásra. Idővel Tímea realista én-je felismerte, hogy Szilárd életben maradásához már isteni csodára lenne szükség. Tímea - mint minden expedíció előtt - számolt azzal az eshetőséggel, hogy férje nem tér vissza, de a szíve mélyén soha nem gondolta komolyan, hogy ez valóban be is következhet. Nem tartotta egy olyan valós veszélynek, hogy rettegnie kellett volna tőle. Az expedíciók nem arról szóltak, hogy az időtartalmuk alatt Tímea félelemben élt, se éjjele, se nappala ne lett volna. Csak akkor izgult, amikor a férje a hegyen mozgott. Ennek időtartalma pedig csupán a töredékét jelentette az egész expedíciónak.  

A tragédia legnehezebb pillanatként azt élte meg, amikor a gyermeküknek elmondta, hogy apa többet nem jön haza. Tímea egy szakemberrel konzultált, így Somának az életkorának megfelelően tudta elmondani a szomorú hírt. Az akkor 5 éves kisfiú ezt tökéletesen megértette, ami nagy könnyebbséget jelentett anyukájának. Utólag is megveregeti a vállát, hogy pszichológus segítségét kérte ehhez. Ez megnyugvást jelentett számára.    

Tímea a gyászoló helyzetét ahhoz tudná hasonlítani, amikor megkülönböztetésképp bélyeget nyomnak az ember homlokára. Se a közeli, se a távoli ismerősök nem tudják, hogyan közelítsenek a gyászolóhoz, mit kezdjenek vele. Tímea ezért maga próbált lépni és feloldani ezt a levegőben lógó feszültséget. Tisztában volt azzal is, ha valaki a hogyléte felől érdeklődött, azt jószándékból tette. Pedig a "hogy vagy?" szerinte semmiképpen se jó kérdés a fájdalmát megélőnek. Érdemes lehet ilyenkor megkérdezni inkább azt a gyászolótól, mi az, amiben a hozzátartozó, a barát segíteni tud.  
Édesapját vállalkozóként sokan ismerik lakhelyén és lépten-nyomon megkérdezték tőle Szilárd halála után, hogy van a lánya. Apukája ezt az érdeklődést kis idő után megunta és azt válaszolta, hogy már jól van. Ez a taktika bevált: többet nem faggatták.    

Tímea számára meglepő módon a gyász intenzívebb időszakában nem az esték voltak a legnehezebbek, hanem a reggelek. Ennek szerinte az lehetett az oka, hogy a napi rutinnak köszönhetően végig csinálta a napját, este lefeküdt és reggel kipihenten ébredt. Reggelente viszont újra és újra szembesült vele, hogy már csak ketten vannak a kisfiával és ez így is marad. Persze voltak napok, amikor akár teljesen hétköznapi dolog miatt sírta el magát Tímea. Akkor azt hitte, hogy sohase lesz már olyan nap, amikor nem fog sírni. Azt tanácsolja, ha nincs a gyászolónak olyan attitűdje, amivel ki tudja rángatni magát a gödörből, akkor nem szabad restnek lenni és segítséget kell kérni barátoktól, szakembertől, nehogy beragadjon.  

Ahogyan a testünket fel lehet készíteni egy maratonra, úgy a lelkünk is megerősödik egy krízishelyzet által. Ez nem könnyű, nem is sikerül egyből, de kellő kitartással - akár segítséggel -, működhet.   

Tímea a gyászfeldolgozás folyamatát és egy expedíció kivitelezését a következő szempontok szerint veti össze:  
Egy expedíciót meg lehet és kell is tervezni, de egy gyászfolyamatot nem lehet. Nem mondhatjuk azt, hogy fél év 2 hónap és 5 napig tartson. Az expedíciónál az alaptábor és a csúcs között 3-4 magaslati tábor helyezkedik el. A hegymászó az alaptábornál kezd és fokozatosan megy feljebb, táborról táborra, végül feljut a csúcsra és visszaereszkedik. A gyász esetében nincs szó arról, hogy ha egyre feljebb haladok és amikor felérek a csúcsra, akkor véget ér a gyász. Sokszor inkább az történik, hogy már eljutunk a hármas táborba, már karnyújtásnyira a csúcs, mégis visszacsúszunk akár az alaptáborig. Nem értjük az okát, hiszen annyi munkát belefecceltünk, mégis megtörténik.  

Szakértők szerint egy gyászfolyamatba minden belefér. Bármiféle viselkedés, feldolgozási módszer. Kinél mi válik be. Ugyanakkor minden gyászban vannak közös pontok is, mint egy szülésnél: megindul a szülés és a folyamat végén megszületik a baba. Mégis mindenkinél másképp zajlik, hosszabb-rövidebb ideig, egyénre szabottan. Ezt jól mutatja az is, hogy Tímea nem az a fajta gyászoló, aki "szívesen" sír minden alkalommal a pszichológusa kanapéján.     

Tímea többször elgondolkodott azon, miből érezhetjük azt, hogy kezdünk kilábalni a gyászból? Szerinte nem tudni, van-e ilyen pont, de ha van is, akkor azt fel lehet-e ismerni? Egyértelmű-e az a pont? Egy expedíció során egy kellően tapasztalt mászónak könnyebb felismerni egy alacsonyabb magasságban azt a pontot, amikor vissza kell fordulni. Például 2016-ban Szilárd Klein Dáviddal a K2-n másztak. Nem értek fel a csúcsra a kedvezőtlen időjárási körülmények miatt. Egy ponton Dávid és Szilárd megálltak, elővettek egy jegyzetfüzetet, és listát írtak arról, mi szól a továbbmászás és mi szól a visszatérés mellett. A döntést így könnyebben és józanabbul meg tudták hozni. Volt kapaszkodójuk. Ilyen konkrét pontot keresne Tímea is a gyász folyamatába.     

Miként alakul át az ember értékrendje egy krízishelyzetet követően?   
Tímea a 35. életéve betöltésekor úgy gondolta, teljes, boldog életet él. Erre kis idő múlva elvesztette a férjét, ami padlóra vitte. Ám pozitív hozadéka is lett a gyászának. Megtanulta, hogy krízis átélése után az ember teljesen másképp tekint a hétköznapi problémákra, mint korábban. Nem csinál belőlük már nagy ügyet. Például: „Nem vitték el a ház elől a szelektív hulladékot! Nem, baj, majd egy hét múlva elviszik.” Ma már más nézőpontból tudja vizsgálni a dolgokat. Amíg korábban azon izgult, hogy beér-e időben a munkahelyére, mert ha nem, akkor kirúgják, ezt most már nem látja ennyire tragikusnak.  Az élet apróbb nehézségein már kevésbé feszül.
Érdemes szerinte viszonyítani: “Mennyire elfáradtam a nagytakarításban, minden porcikám sajog. Igen, de van olyan ember, aki testi betegséggel született, vagy életében olyan baleset érte, hogy lebénult. Ő hiába szeretné, nem tudja kitakarítani a lakását. Ebből a perspektívából nézve már el is törpül az én fáradtságom.”   

Szilárd búcsúztatójára azzal az elhatározással ment el, hogy ameddig csak lehet, addig ott szeretne maradni. Ezzel az volt a célja, hogy ha minél hosszabb ideig kínozza magát, ha minél mélyebbre kerül a fájdalmába, akkor a búcsúztatás végén felszabadító érzés fog úrrá lenni rajta. Hogy segítette-e a gyászát ez Tímeának, azt a mai napig nem tudja. Rosszat biztosan nem tett vele és utólag is jó ötletnek tartja, amit tett. Számára ez működött, magához közelállóbbnak érzi Szilárd ilyen formában történő búcsúztatását, mint egy koporsós temetést síró asszonyokkal.    

A tátrai élmény 
Tímea – a tragédia előtt egy évvel - férjével, kisfiával és a szüleivel nyaralt a Tátrában. Közösen túráztak, Szilárddal kettesben is tudtak sziklát mászni, tehát maximálisan kihasználták a lehetőségeiket. Egyik kora délután azt tervezték, hogy férjével kettesben felmennek a nyeregbe. Felfelé kaptatva a turistaúton, elhaladtak egy nagy ferde kő mellett is, amit mindketten megcsodáltak, mert igen alkalmasnak találtak menedéknek. Tovább mentek és egyszer csak elkezdett esni az eső. Az első villámlás után visszafordultak. A kőtömbnél, ami 15 percre volt a szállásuktól, meghúzták magukat. Egy család két gyerekkel és egy kutyával szintén behúzódott oda. Közben már cseresznye nagyságú jég is esett. Egyszer csak a kőtömb mögé egy jégfolyam úszott be, ami a térdükig ért. Szilárd felkapta az egyik gyereket, az apuka a másikat, az anyuka a kutyájukat, Tímea a táskákat. Majd mutogatta a szlovák házaspárnak, hogy azonnal induljanak vissza a menedékházhoz, ahová épségben lejutottak. Tímeát jó érzéssel töltötte el, hogy ebben a szituációban nem bénította meg a félelem, a veszélyes helyzet.

ÚTRAVALÓ:
Úgy gondolja, ez az élménye párhuzamba vonható az elmúlt nehéz hónapokkal. Szilárd halála nem bénította meg, nem fagyott le. Persze, ha mégis valaki lefagy egy hasonló helyzetben, azzal sincs semmi baj, de érdemes segítséget kérnie és dolgoznia rajta, hogy legközelebb ez ne történjen meg.    

Orsolya tragikus balesete    

Orsolya eddigi életének legnagyobb tanulsága, hogy az emberi életet soha nem a körülmények teszik kibírhatatlanná, elviselhetetlenné, hanem az, ha nem tudjuk, miért éljünk.
Nem gondolta volna, hogy egyszer, egész fiatalon, a saját bőrén kell megtapasztalnia ennek a gondolatnak az igazságát. Kislány korában mindig arra bátorították a szülei, hogy nyugodtan tegyen fel kérdéseket, amik foglalkoztatják. Idővel ezek a kérdésre egyre fontosabbak, egyre súlyosabb témákat feszegettek. Majd élete legsúlyosabb kérdését kellett feltennie magának: Hogyan lehet egy nehéz helyzetből építkezni? Hogyan lehet egy traumából várat építeni? 

6 évvel ezelőtt a szokásos köreit futotta a Margitszigeten. Egy futóversenyre készült, amin a 10 km-es rekordját szerette volna megdönteni. Akkor még nem tudta, hogy soha nem fog elmenni arra a versenyre. A szigetről hazafelé menet egy figyelmetlen autós elütötte a zebrán. Orsolya az autó szélvédőjére zuhant, onnan a földre esett. Az ütközésben eltört az egyik nyaki gerinccsigolyája és a gerincvelője olyan súlyosan megsérült, hogy azonnal lebénult, még lélegezni se tudott. A kórházban megoperálták, de nem sok jóval kecsegtették szüleit: valószínűleg nem éli túl. Ha mégis, akkor egész életében lélegeztetőgéphez lesz kötve. Szerencsére tud önállóan lélegezni, de tolószékes életet él.

Orsolyának évekbe telt, mire rájött, hogy a valódi munka számára nem ért véget ott, hogy kijött a kórházból. Az igazi feladata - a trauma feldolgozása - még ezután kezdődik. 
Számára annyira elviselhetetlen, elfogadhatatlan volt az egész helyzet, hogy muszáj volt kiutat találnia. Természetesen először kétségbeesetten kapaszkodott a múltjába. A régi futócipőit viselte azzal a szándékkal, hogy így könnyebben visszatalálhat a futópályára. Magában ismételgette a munkahelyi számítógépének a jelszavát, mert abba reménykedett, hogy hamarosan újra szüksége lesz rá. Idővel kezdett rájönni, hogy ez a hozzáállás nem célravezető. A múltba kapaszkodni nem túl kifizetődő. Így muszáj volt más fogódzót keresnie. Ült a szobájában bámulva a szemközti fehér falat, és az egyetlen dolog, amit fel tudott venni az élete biztos pontjainak a listájára, az önmaga. Érezte, hogy bővítenie kell ezt a listát, ha szeretne túlélni, értelmes életet élni. Ekkor találkozott a reziliencia, a pszichológiai rugalmasság fogalmával.

Orsolya meggyőződése, hogy minden helyzet valamilyen tanulsággal szolgál, így belevetette magát annak kutatásába. Vajon az egész életét megváltozató balesete mit tanít neki? Akkor még észre sem vette, hogy a múltba való kapaszkodását felváltotta nála a jövőben való kapaszkodás. Még nem tudta, hogy ahhoz, hogy bármilyen jövőről lehessen beszélni, először fel kell dolgozni a múltat, és egy nyugvó pontra kell rálelni, békés állapotba kell kerülni a történtekkel kapcsolatban. Nem gondolta, hogy a rezilienciát, az alkalmazkodó képességet is túlzásba lehet vinni, mint a munkát, vagy az edzést. Ezért csak csodálkozott, amiért "izomlázat" érzett a lelkében. Egy ismerőse azt mondta neki, hogy még nem látott nálánál reziliensebb embert. Ezen Orsolya akkor könnyekig meghatódott, de érezte, hogy valami nem stimmel. A probléma az, hogy valójában a rezilienciája egy teljesítménykényszer nála, nem pedig valódi alkalmazkodó képesség.

Az intenzív ápolási időszaka alatt mind az orvosoktól, mind az ápolóktól azt hallotta, hogy mennyire erős. Valószínűleg ez mentette meg őt és hozta ki a kórházból. A kórházat és a lélegeztetőgépet maga mögött tudta hagyni, de az "erős vagy" gondolat mantraként ma is elkíséri. Átvették a családtagjai, a barátai, az ismerősei. Végül ez az üzenet egy rózsaszín "super woman" feliratú pulóverben tárgyiasult meg, amit a barátaitól kapott. Először viccesnek találta, de azután rájött, hogy amíg a pulóvert le tudja venni magáról, addig a kényszerű szuperhős szerep rajta maradt és egy láthatatlan elvárás lett belőle. Orsolya tudja, hogy mindenki csak bátorítani akarta azzal, hogy erősnek titulálták. Az élet megmutatta, hogy a legjobb szándékkal kimondott üzenetet is mennyire könnyű félreérteni. Észrevétlenül egyre több elvárást támasztott magával szemben. Azt érezte, ha nem tud könnyedén megküzdeni az élete viharaival, ha nem tud alkalmazkodni az új élethez, a bénuláshoz, a kerekesszékhez, a kiszolgáltatottsághoz, akkor vele van a probléma. Úgy gondolta még a kórházban, hogy szerettei miatt nem teheti meg, hogy gyengének, reményvesztettnek mutassa magát. Ezért elhatározta, hogy megmutatja, van kiút ebből a szerencsétlen helyzetből.
Keserves tapasztalatok útján jött rá, hogy a szuperhős narratíva valójában sokkal többet árt, mint használ.  

Felismerte, hogy ártalmas, ha nem adja meg magának a szükséges időt veszteségei feldolgozásának és hogy megtanuljon együtt élni ezzel a speciális új helyzettel. Orsolya beismeri, hogy évekkel a balesete után, még sokszor ma is abban bízva fekszik le, hogy másnap felébredve kiderül, mindez egy rossz álom volt csupán.  

A reziliencia azt is jelentheti, hogy a nehézség után képesek vagyunk visszaállni az eredeti állapotunkba. De bizonyos élethelyzeteknél, mint Orsolyáé is, ez nem lehetséges. Az ő történetében már semmi nem lesz olyan, mint azelőtt.  

Akkor milyen lesz?
Három dologra volt szüksége, hogy választ találjon a kérdésre.  

1. Meg kellett értenie, hogy egy trauma feldolgozása nem azt jelenti, hogy minden múltbéli dolgot elfelejtünk, elmenekülünk. A trauma feldolgozása emlékezéssel kezdődik. Szembenézek önmagammal, az érzéseimmel.
2. Rájött, senki se egy gondolkodó ember, aki olykor érez, hanem mindannyian érző emberek vagyunk, akik időnként gondolkodnak. Természetesen léteznek érzéseink, melyek nem a gyengeségeink jelei, hanem azé, hogy emberek vagyunk.
3. Megértette, hogy a baleset utáni élet egy új élet. Rajta múlik, lesz-e folytonosság az előtte és az utána között.

Az elmúlt 6 évben Orsolya 3 szakaszon ment keresztül ahhoz, hogy választ találjon arra a kérdésre, miért él? 
Az első szakaszban azt a kérdést ismételgette, miért maradt életben. Miért nem ütötte el normálisan az autó és akkor mindenkinek könnyebb lenne az élete. Folyamatosan alkudozott önmagával, mennyi idő kell a felépülésére. Azt kívánta, bárcsak lerövidülne a gyógyulási szakasz és mehetne vissza a futópályára. Idővel rájött, hogy rossz kérdéseket tett fel magának. A futóverseny nem vész el, csak átalakul.
Ezzel a gondolattal vette kezdetét a második szakasz. Itt már nem az volt a kérdés, miért él, hanem az, ha már itt ez a helyzet, akkor mit tud vele kezdeni? Számára ez a valódi reziliencia. Képes nézőpontot váltani, másképp rátekinteni egy helyzetre. Mi lesz az a tevékenység, az az élethelyzet, amiért megéri neki végigmenni a trauma feldolgozásának nehéz folyamatán? 
Furcsán hangozhat, de ma már úgy vélekedik, nem véletlenül kapta ezt a helyzetet rengeteg olyan lehetőséggel, amelyekről álmodni se mert volna. Ebben a második szakaszban ráléphetett egy olyan útra, ami ugyan tele van alattomos emelkedőkkel, de tudja róla, hogy odavisz, ahová menni szeretne. Az új útján az első kilométereket lendületből megtette. Majd érezte, hogy túlöltözött az úthoz. A múltja, a baleset előtti életének egyes részei vastag, fojtogató pulóverekként és iszonyatosan nehéz hátizsákként rátapadtak. Először nem akarta elengedni őket, hátha jók lesznek valamire. Később érezte, hogy nem bír velük továbblépni. Elérkezett a múlt felszámolásának ideje. A futóversenyeken, céges bulikon készült fotókat archiválta. Régi ruhái egy részét elajándékozta. Megpróbált helyet készíteni az új életének. Ha mindez egy Disney mese lenne, akkor azt mondhatná, hogy az elajándékozott ruhák helyén kialakult valami új, valami csodálatos. Egy új világ, melyben megtanulta a leckét és élete párja is megérkezett. Sajnos ez nem mese. Nem ment ennyire könnyen Orsolyának. Még valamit hiányolt, amire nem volt felkészülve.
Így érkezett el a harmadik szakaszhoz.
Sokan megkérdezik tőle, hogyan csinálja mindezt, hogyan élte túl a traumát. Erre a kérdésre nehezen tud válaszolni. Azt gondolta, mindenki valami univerzális megoldást, X lépéses akciótervet vár tőle. Erről nincs szó. Nincs univerzális recept, ami mindenkinek jó lenne. Ellenben vannak új lehetőségek, amelyek igenis léteznek. 
Mindannyiunk számára megvalósítható, hogy minden egyes pillanatban, helyzetben eldönthetjük, mit kezdünk vele. 

Sokáig azt gondolta, hogy megspórolhatja a veszteségekkel való szembenézés szakaszát. Kiváló szakemberek rávilágították, hogy a veszteségekkel való szembesülés nélkül nem tud a traumából várat építeni. Ehhez végig kell mennie az elképesztően sötét, félelmetes alagúton, ahol a legmélyebb rettegései, a kiszolgáltatottsága, a fájdalma lakik. A jó hír, hogy az alagút végén ott a fény, az építő anyagok az új élethez.

Igen ám, de hogyan lehet elköteleződni az új élet mellett?
Orsolya elkezdett építgetni, hitte, hogy egyszer majd lesz belőle valami. A kórház elhagyása után egy "váróterembe ült be", és tán még a mai napig is arra vár, hogy elkezdje élni az új életét. Amikor eljött az idő, hogy beleálljon a jelenlegi életébe, akkor megtorpant. Félt, nem találta a helyét. Megkérdezte önmagától: ha mások mellett el tudja magát kötelezni, önmaga mellett miért nem tud?  

ÚTRAVALÓ:
Fel kellett tennie magának a kérdést, mi az az életmód, amit szeretne, amivel meg tud békélni? Rájött, hogy csak picit kell elfordítani a fejét, hogy észrevegye, eddig rossz helyen kereste a válaszokat. A megoldás nem körülötte, nem a múltban és nem is a jövőben van, hanem a jelenében, az itt és most-ban. Ha megkérdezik, hogyan lehet traumából várat építeni, most már van válasza: könnyedén, szabadon, önmagából.     

Barbara története 5 évvel ezelőtt kezdődött. Nyaralás során egy nem odavaló dolgot érzett a mellében, amivel akkor még nem foglalkozott. Pár hónappal később újra érezte, így elment orvoshoz. A vizsgálatok rosszindulatú daganatot mutattak ki. Ez a trauma hidegvízként érte az akkor 28 éves Barbarát. Az eredmény kézhezvételét követő egy-két nap igen megterhelő volt számára. Sokat sírt, majd rájött, hogy ez nem segít rajta. Elkezdett utána nézni az interneten, mi várhat rá. Elhatározta, elindul azon az úton, amely a gyógyulásához vezethet. Onkológusától megtudta, hogy kemoterápiát fog kap, amelytől elveszíti átmenetileg a haját. Műtétre és sugárkezelésre is szüksége lesz. Mindez egy évet fog felölelni.  
Barbara biztos volt benne, hogy a betegségét nem fogja tudni a négy fal között megélni. Mindig is szeretett emberek között tartózkodni, a társaság középpontja lenni. A betegségével is így akart tenni: kiadni magából.   

Az interneten nagyon sok sikertörténetet olvasott a rákkal kapcsolatban, de olyat nem talált, amely leírta volna, hogy milyen érzésekre számíthat a kezelések során. Ezért belekezdett a blogírásba, ami kiváló terápiának minősült nála. Már akkor azt javasolta a sorstársainak, hogy azt tegyék, ami nekik jó. Barbara is ezt tette.  

A betegsége változtatott a felfogásán. Az „éljünk a mának” értelmet nyert nála. Sose tudhatjuk, holnap mi fog velünk történni. A betegség megerősítette abban, hogy sokat tud tenni önmagáért. A kezelések fontosak, de neki is jelen kell lennie ebben a folyamatban, mert akkor fog igazán jól sikerülni. Ott volt a gyógyulás során fejben, és arra koncentrált, hogy meg kell gyógyulnia.   

Betegsége kezdetekor már ki volt tűzve a következő nyárra az esküvőjük, ami időben a kezelési folyamat közepére esett. Ez jelentette számára a kapaszkodót és segítette a pozitív gondolkodását. Folyamatosan kapta szeretteitől a bátorítást, a támogatást.  
Nem kezelte tabuként a betegségét. Már az első pillanatban elmondta a családjának, a barátainak a baját, akik tudták, hogy bármikor kérdezhetnek is tőle ezzel kapcsolatban. Nem hordott parókát, vállalta a kopaszságát. Végig tudott dolgozni is, leszámítva kisebb időszakokat.  
Azt tapasztalta, hogy a daganatos betegséggel kapcsolatban is titkolózás van a társadalomban. Tudott olyan sorstársáról, aki még a szüleinek se merte elmondani, hogy beteg. Pedig, jó, ha tud róla valaki, aki így támogathatja a beteget. Sokat segít a pszichológus is, ami szerinte a lélek számára egy igen jó terápia.  

Barbara szerin jelentősége van még a humornak is, mely olyan gyógymód, mint az orvosi kezelés. Mivel nem csinált a betegségéből tabut, sok vicces helyzet alakult ki, melyeken szeretteivel jókat tudtak nevetni. Nem kinevetni, hanem nevetni.   

Például: 
Már kopaszként egy májusi estén kint ültek a házuk teraszán. Egy cserebogár repült el mellette, amitől Barbara nagyon fél. Jelezte a férjének, hogy menjenek be a lakásba a bogár miatt. Erre a férje: „Miért félsz? Mégis mibe ragadna bele a cserebogár?” Ezen jót nevettek.   

Barbara maga is szerette megnevettetni a környezetét azzal, ami vele megtörtént. Az egyik kezelés során nem érezte magát jól a kórházi ágyon fekve. Igen erős hányingert érzett, de nem akarta a vesetálat használni, így kivánszorgott az infúziós állvánnyal együtt a mosdóba. Annyira megörült annak, hogy időben kiért és könnyíthetett végre magán, hogy megfeledkezett a száját eltakaró maszkról és abba hányt. Barbara maga is nevetett a történteken.  

Barbara ezt tanácsolja: 
Érdemes a daganatos betegtől megkérdezni, hogy jobban érezné-e magát attól, ha beszélhetne nyíltan a betegségről. Aki harcol, az mindenképp mondja el a szeretteinek, mi számára a jó, mire van szüksége. Ha azt igényli, ne legyen körülötte senki, azt is merje elmondani. Lelkileg rendben legyen, ez a legfontosabb. Ha mindenki nyíltan beszél – a beteg is és a körülött lévők is -, az nagyon építő lelkileg.  

Barbara daganata hormonalapú volt, ezért olyan kezelést kapott és kap a mai napig, ami mesterséges menopauzát idéz elő nála. Fiatal kora miatt aktuálissá vált nála a gyermekvállalás témája, de orvosaitól mindig azt a választ kapta: majd, ha letelik a hormonkezelés. Barbara belegondolt, hogy ha kb. 5 évig kezelik, majd valamennyi idő után helyreáll a hormonműködése, már legalább 34 éves lesz. Ha akkor kezd el gyermeket vállalni, kicsi esélye marad, hiszen manapság egyre nehezebb a nőknek teherbe esniük. Igaz, hogy Barbara eredményei a műtét után bíztatóak voltak, de azt az orvosai nem tudták garantálni, hogy ha átmenetileg felhagynak a hormonkezeléssel a babaprojekt miatt, nem fog-e kiújulni a daganat. Több orvos véleményét is kikérte, mert azt szerette volna tőlük hallani, amit ő akart, de nem járt eredménnyel. Egy professzor még arra is felhívta a figyelmét, ha sikerülne teherbe esnie és a terhesség alatt újulni ki a daganat, akkor vagy Barbara, vagy a baba életét tudnák csak megmenteni. Mindkettőt sajnos nem. Ő ezt a döntést soha se akarja meghozni, így lemondotta férjével a babaprojektről. Azt tervezték, vesznek kárpótlásképp egy lakókocsit, amivel bejárják Európát. Teljesen beleélték magukat az utazásba, sikerült Barbarának megfeledkeznie a “gyerek-témáról”.  
Idővel mégis érezte, hogy ez se neki, se a férjének nem kielégítő. Belevetette magát az örökbefogadás témájának böngészésébe az internete és a férje elé állt azzal a céllal, hogy érveljen az örökbefogadás mellett, amit korábban teljesen elvetettek. Amikor szóbahozta a témát, nagy meglepetésére a férje is azonnal beleegyezett, mivel már ő is ezt fontolgatta magában. Beadták a papírokat, és a döntésüket követő fél év után kapták a telefonhívást, hogy vár rájuk egy másfél éves kislány. Barbaráék életük legjobb döntésének tartják kislányukat.  

Azzal bíztat mindenkit Barbara, hogy ha egy betegség, vagy más trauma miatt másképp alakul az életünk, ne féljünk új kapukat kinyitni, mérlegelni minden lehetőséget. 
Betegsége pozitív hozadékának tartja még, hogy el tudta engedni a vérszerinti gyermek gondolatát.  

Egyúttal nagyon hangsúlyozza, hogy fontos az egészségügyi szűréseken részt venni. Ne húzzuk ezekkel kapcsolatban az időd. A halogatóknak azt szokta mondani, hogy abba még senki se halt bele, hogy elment szűrővizsgálatra, de annak halogatásába már igen. Ennek a mondatnak óriási jelentőséget tulajdonít. Saját magunkért saját magunk felelünk. Ne kérdés legyen, hogy elmenjek-e szűrővizsgálatra vagy sem. Legyen mindig tervbe, beírva a naptárba. 

Barbarától a betegsége során többen megkérdezték, hogy tud ennyire pozitív lenni? Neki ez belülről jön, így nőtt fel. Igaz, nem tud jól főzni, nem vezeti professzionálisan a háztartást, de mindenben meglátja a pozitívat. Tisztában van vele, hogy aki nem ilyen beállítottságú, nem jön ez zsigerből, annak nehéz így gondolkodnia. 

Mit javasol azoknak a daganattal küzdő embereknek Barbara, akik nem ilyen beállítottságúak? 
- Találják meg azt a segítséget, ami a lelküknek eleget tesz. Akár könyvek olvasásával a témával kapcsolatban. A sikersztorik pozitívan hatnak a lélekre.  
- Több orvos véleményét is kérjék ki. A legfontosabb: ne engedjük, hogy a reménytelenség beegye magát a lelkünkbe! Természetesen nem lehet azt mondani, hogy minden fejben dől el! Sajnos egyes eseteknél már olyan nagyfokúan előrehaladott stádiumban szenved a beteg, hogy onnan már nincs gyógyulás. De abban az esetben sem mindegy, hogy a hátralévő idő minden pillanatát jól élje meg a páciens! Ezért kell megtalálni mindenkinek, mi a jó számára. Ehhez önismeret szükséges. A betegség amúgy is ad erre lehetőséget. Barbara maga se gondolta volna, hogy mennyire lesz képes megküzdeni a betegségével.  

ÚTRAVALÓ: 
Mindenki találja meg azt a kapaszkodót – amit neki az esküvője jelentett -, ami előre viszi. Nagyon nem mindegy, miként állunk a minket ért traumához. Merjünk segítséget kérni, és a célt szem előtt tartani.