Evezz a mélyre – 24.03.14.
Köszöntelek szeretettel, Kedves Útitársam!
Kezdjük az ÚTITÁRS FOHÁSSZAL, amelyet minden csütörtökön elmondunk magunkért és egymásért:
Hozzád emelem lelkemet, Uram, Istenem! Benned bizakodom!
Eléd hozom most mindazt, amim van és ami vagyok.
Hálát adok Uram minden ajándékodért, amit eddig kaptam Tőled.
Emlékezzél meg, Uram, irgalmasságodról, és kegyelmedről, mely kezdet óta vezet!
Ne ródd fel nekem bűneimet és tévedéseimet! Jóságodban, Uram, gondolj rám irgalommal!
Uram, te mindig megbocsátasz és hűséges vagy, megmutatod az utat a bűnösnek.
Az engedelmeseket igazságban vezeted, az alázatosokat megtanítod ösvényeidre.
Uram, mutasd meg nekem útjaidat, taníts meg ösvényeidre! Vezess igazságod szerint és taníts engem, hiszen te vagy az én Istenem és gyámolom, minden időben benned bizakodom!
Uram, minden utad kegyelem! Tekints rám irgalommal, mert elhagyatott vagyok és szegény! Jóságosan megmutatod nekem, mely utat válasszam. Szemem ezért mindig az Úrra néz! Szabadítsd meg lábam a botlástól! Adj enyhületet szívem gyötrelmének és szabadíts ki bajaimból, korlátaimból, megkötözöttségeimből!
Uram, add kegyelmedet, hogy el tudjak engedni mindent, amihez ragaszkodom! Ne gátoljam Lelked szabad mozgását bennem! Működj bennem úgy, hogy mint Mária, vigyelek el mindazokhoz, akiknek életével ma kapcsolatba kerülök!
Félelmeim és elvárásaim magam felé sokszor gátolnak abban, hogy szabad legyek.
Megszokott, automatikus reakcióim akadályozzák, hogy a fejlődés új lehetőségei után kutassak.
Nagyobb belső szabadságért imádkozom, és azért, hogy odaforduljak az új kihívások felé, melyeket nekem szánsz Istenem.
Uram, imádkozom most Útitárs-testvéreimért is!
Nyisd meg szívüket a mindent átható szereteted előtt! Engedjék, hogy te vezesd és irányítsd az életüket a teljessége felé, hogy sugárzó boldogságot tapasztalhassanak meg!
Atyám, segíts mindannyiunkat, hogy ne a magunk feje szerint válasszunk irányt, mert így belső sötétséghez érhetünk, hanem maradjunk éberek, hogy lássuk Jézust, aki „a világ világossága”.
Amen.
Saját imaszándékodat a levél aljára írhatod!
Lehetőleg konkrét szándékot fogalmazz meg, és legalább a keresztnevedet add meg!
IRÁNYMUTATÓ:
Ez a bejegyzés az imádság gyakorlásában segít téged, hogy az utadon egyre jobb kapcsolatod legyen az Istennel!
BEVEZETŐ IMA, amely segít a ráhangolódásban:
// Előtte tartsunk fél perc csendet! //
Nevemen szólítottál, Uram! Belevésted tenyeredbe. Növeld bennem a bizalmat irántad, hogy sose essem kétségbe! Isten még sok mindenre meg kell, hogy tanítson. Kérem a kegyelmét, hogy meghalljam és megértsem szavát, és engedjem, hogy hasson rám!
// Jó lenne, ha most tudnál tartani 5 perc csendet!
Ne gondolj semmire, ne mondj semmit! Az előbb elimádkozott szavak visszhangozzanak benned! Figyelj Istenre! //
ELMÉLKEDÉS/IMÁDSÁG:
Mi is jelent a belső csend?
Bizonyos istentapasztalat viszonylag gyakorinak tekinthető az emberek körében. A legtöbben azonban nem beszélnek róla, mert azt hiszik, hogy az ismerőseik bolondnak fogják nézni őket, ha megemlítik, milyen tapasztalatokra tettek szert. Időnként még azok is megtapasztalják a transzcendenciát, akik nem is vallási beállítottságúak, csak éppen nem tudják, hogyan fejezzék ki, amit átéltek.
Lassan meg kell értenünk, hogy normális dolog, ha valaki szemlélődő; egyszerűen csak ápolnunk kell a saját kontemplativitásunkat.
Előfordult már a kedves olvasóval, hogy néhány percig belső csendet élt át? Hogyan írnád le ezt a tapasztalatot? Nem valamiféle mélységesen mély, mindent átható békét érzékelt, azt, hogy jól van és finom öröm járja át?
Miért annyira nehéz megőrizni ezt az állapotot, és miért nehéz újra előidézni? Úgy tűnhet, jobb, ha elfelejtjük az egészet, mint hogy kínlódva toporogjunk egy olyan ajtó előtt, amelyet mintha belülről bezártak volna. E nem szűnő fájdalom ellenére mindenkinek szüksége van a belső csend többszöri átélésére: e nélkül senki sem juthat el a teljes emberségre. Pontosan abban különbözünk a látható teremtés többi részétől, hogy kapcsolatban tudunk lenni a transzcendens valósággal. Ettől leszünk igazán emberek.
Nem is olyan régen egyetemisták keresték fel az apátságot, ahol élek. Egy misztikával foglalkozó kurzuson vettek részt, és terepgyakorlatot végeztek. Miután megosztottam velük néhány alapvető gondolatot, arról kérdeztek, hogyan éltem korábban, miért léptem be a monostorba, s mi kerített hatalmába, hogy ilyen döntésre jutottam. Igyekeztem őszintén válaszolni, de úgy, hogy azért a jó híremet se tegyem tönkre teljesen, majd megkérdeztem tőlük: „Előfordult már, hogy néhány pillanat erejéig belső csendet éltetek át?” Ezen elgondolkodtak valamelyest, majd szép lassan válaszolni kezdtek a kérdésre. Kétlem, hogy bármelyikük is járt volna templomba. A tanáruktól később megtudtam, hogy a keresztény misztika iránti érdeklődésük nem járt együtt vallásgyakorlással, legalábbis nem rendszeressel. Nagyon megragadó volt hallani, ahogy négyen-öten megpróbálták szavakba önteni, milyen tapasztalatik voltak a belső csenddel kapcsolatban.
Ezért hát tovább ütöttem a vasat, és megkérdeztem, milyen volt, amit átéltek. Mire az egyik lány így válaszolt: „Emlékszem néhány olyan alkalomra, amikor az ágyamon feküdtem, s egyszer csak rám tört valamilyen nagy megnyugvás érzése, belső csenddel, békével és örömmel együtt. A gond csak az volt, hogy nem tudtam hosszú távon fenntartani. És miután elmúlt, már nem tudtam visszahelyezkedni ebbe az állapotba.”
Egy másik diák a következő benyomását osztotta meg: „Mintha ajtó lenne az emberben, amely általában csukva van. Az ember szeretne bejutni, de nem tud. Olykor azonban egyszerűen kinyílik. És ez csodálatos érzés. Olyan, mintha haza érkeznénk.” „Előidézni tehát nem lehet” – mondtam. Többen is egyszerre rávágták: „Nem.” „Ha nem lehet előidézni, akkor mégis ki nyitja ki az ajtót?” – kérdeztem. Erre már nem tudtak mit mondani, csak abban voltak biztosak, hogy nem ők maguk. Azután, hogy néhány percig belső csendet éltek át, mintha soha többé nem tudták volna elfelejteni ezeket az alkalmakat, akkor sem, ha csak egyszer fordult elő velük ilyesmi. A tapasztalataik szemlátomást nagy hatást gyakoroltak rájuk, s később egy ideig befolyásolták is a cselekedeteiket. Ám fokozatosan elhalványultak, ahogy a diákok ismét elmerültek a hétköznapok forgatagában. A fiatalok másrészt azt is megemlítették, hogy a belső csendről szerzett tapasztalatuk olyan volt, mintha néhány percig valóban igazán önmaguk lettek volna, mintha igazi önmagukban gyökereztek volna. Mintha mély megerősítést kapott volna a létük.
A belső csend egészen gyakori, sőt általános emberi tapasztalat. Nem csupán rendkívül vallásos vagy szentéletű embereknek van részük benne. A jelek szerint valóságos igényt elégít ki, ugyanolyan valóságosat, mint amilyen a táplálkozás és az alvás. Az ember persze akkor is életben marad, ha nem él át belső csendet, táplálkozás és alvás nélkül viszont nem élhet; a kérdés csak az, milyen minőségű az élete ilyenkor.
Ha nem foglalkozik ezzel a spirituális szükséglettel, meglepő úton-módon, például zavaró éhség formájában áll bosszút. Könnyen megtörténhet, hogy megpróbáljuk elfedni ennek az éhségnek az emlékét, csak ne kelljen éreznünk a gyötrelmet, amit okoz. Többféle kényszeres magatartásformába (kábítószerek élvezetébe, szabados szexualitásba, hiperaktivitásba, öncélú munkavégzésbe) menekülhetünk, hogy lerázzuk magunkról éhségünk tudatát.
Úgy tűnik, a természet belénk oltotta a belső csend igényét. Úgy keressük, ahogyan megpróbálunk visszajutni oda, ahol biztonságot, érzelmi melegséget és szeretetet éltünk át. A keresztény kinyilatkoztatás ehhez a természetes irányultságunkhoz kapcsolódik, s tudtunkra adja, ki nyitja ki az ajtót, s ki enged be minket. A szemlélődő imádság teret ad annak, hogy felfakadjon az Isten iránti éhség és szomjúság. „Az ünnep utolsó, nagy napján Jézus megállt és felkiáltott: »Ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám, és igyon. Amint az Írás mondja: élővíz folyói fakadnak majd belőle.« Ezt a Lélekről mondta, amelyet a benne hívők meg fognak kapni” (Jn 7,37–38).
E szavak nyomatékosan arra hívnak, hogy tegyük félre foglalatosságainkat, s járuljunk Krisztushoz, aki lényünk mélyén lakozik. Ezen a közeledésen és a belőle fakadó tapasztalaton alapul a keresztény spiritualitás minden hiteles formája.
Részlet Thomas Keating trappista szerzetes, A világ szíve című könyvéből
ÚTRAVALÓ:
Neked volt-e már belső csönd élményed?
A nagyböjt kiváló alkalmat ad arra, hogy keresd a belső csendet a hétköznapjaidban, a következő napokban! Írd meg, sikerült-e!
Istennel a hegyen
A nyugat-grúziai Imereti régióban, Chiatura város közelében, egy festői folyóvölgyben emelkedik a mintegy 40 méter magas és nagyjából 150 négyzetméter alapterületű Katskhi szikla. A helyiek Életoszlopként és az Igaz Kereszt szimbólumaként is emlegetik a sziklát, amelyet legendák is öveznek. Egészen 1944-ig még a kutatók sem mászták meg, később egy kora középkori kolostor, illetve remetelak romjait tárták fel a tetején. 1993-ban aztán Maxim Qavtaradze ortodox szerzetes úgy döntött, a szikla tetejére költözik.
Az első két évben egy leselejtezett hűtőszekrényben húzta meg magát, majd a helyi vallási közösség egy kis házikót húzott neki számára odafenn, mely a mai napig az otthona. 2005-től a Grúziai Nemzeti Kulturális Örökségvédelmi Ügynökség támogatásával restaurálták a középkori romokat is. Qavtaradze nem élt mindig vallásos életet. Fiatalon ivott, kábítószerezett és kereskedett is a drogokkal, majd börtönbe került. Ekkor döbbent rá, hogy itt az ideje változtatni az életmódján, és végül megtért. „Régen, amikor a környék dombjain ittam a barátimmal, felnéztem erre a helyre, ahol a föld találkozott az éggel. Tudtuk, hogy a szerzetesek korábban is laktak ott fent, és nagy tiszteletet éreztem irántuk”.
A ma 68 éves szerzetes imádsággal és olvasással tölti napjai nagy részét, mint mondja, így készül az Istennel való találkozásra. A szikla lábánál időközben kolostor létesült, ahol szerzetesi közösség él, illetve olyan férfiaknak nyújtanak támogatást, akiknek problémáik adódtak az életben, ennek feltétele azonban, hogy részt vesznek a napi 7 órán át tartó imában és a házimunkában is segédkeznek. Korábban a látogatók maguk is felkapaszkodhattak a szikla tetejére, egy ideje azonban erre már nincs lehetőség. Ehelyett hetente két alkalommal Qavtaradze jön le hozzájuk. Ilyenkor velük imádkozik és tanácsokat, útmutatást is ad azoknak, akik igénylik ezt.
Amikor az elszigeteltségről kérdezték, a szerzetes úgy fogalmazott: „Szükségem van a csendre. Itt fent a csendben érezheted Isten jelenlétét.”
GONDOLAT:
Mindannyiunknak szüksége van csendre! Tudatosan próbálj húsvétig több időt szánni rá!
Engedünk-e Jézus vonzásának?
Március 17. – Nagyböjt 5. vasárnapja
Olv.: Jer 31,31-34; Zs 50; Zsid 5,7-9
Evangélium: Jn 12,20-33
Az ókori Rómában Tiberius császár uralkodását követően új vallás kezdett terjedni: a kereszténység. Eleinte csak kevesen ismerték és követték, főként a szegény népréteg és a rabszolgák soraiból. Azonban ahogyan teltek az évek, egyre többen és többen lettek. Néró császár idejére már több ezren voltak a városban. Megjelent az új hit a császári testőrség, a praetoriánus gárda tagjai között is. Egy tekintélyes és közkedvelt tiszt, aki szintén a kereszténység híve lett, gyakran biztatta barátját, a testőrség egy másik tisztjét, hogy ismerje meg ő is Krisztus tanításait és térjen át az új vallásra. Ez utóbbi férfi persze nem igazán hitt már a római istenekben (és semmiféle más istenben), de attól még nem érezte szükségét annak, hogy vallást váltson. „Nézd meg, hogy összetartanak a keresztények! Mennyire segítik egymást!” – mondta neki a barátja. „Mi is összetartunk a bajtársaimmal. Én még az elszegényedett közkatonáim családjait is támogatom olykor! Nem kell ahhoz kereszténynek lenni!” – válaszolta a társa. „Hallgasd meg egyszer, milyen gyönyörűen énekelnek, imádkoznak a krisztushívők a szertartásaikon!” – próbálkozott mással a keresztény tiszt. „Ugyan, a római istenek fényes templomaiban sokkal szebb szertartások vannak, mint az ágrólszakadt keresztények kopott és romos gyülekezeti helyein!” Egy nap aztán még ütősebb tromffal állt elő a már korábban megtért gárdista: „Már a szenátorok közül is többen megkeresztelkedtek, szaporodik köztünk a gazdag családok száma.” Azonban a barátját ez sem hatotta meg. Teltek az évek, s uralkodásának vége felé az egyre elborultabb elméjű Néró császár felgyújtatta Rómát. A közfelháborodás nyomán végül a keresztényekre fogta szörnyű tettét, és kirobbantotta az első római keresztényüldözést. Százával, ezrével fogták el és végezték ki a vértanúkat, akik nem voltak hajlandók megtagadni hitüket, s énekelve, imádkozva fogadták a halált. Egyik este, amikor épp „élő fáklyákat” állíttatott az őrült császár az elfogott keresztényekből, ott tartózkodott a helyszínen az említett két praetoriánus is. Amint borzadva szemlélték, hogy hogyan lobbannak lángra sorra a magas póznákhoz kötözött és szurokkal leöntött szerencsétlenek, az addig hitetlen tiszt megszólalt: „Holnap vigyél el a katakombákba, ahol találkozni szoktatok! Be akarok lépni közétek.” „Hogyan? Éppen most? És miért?” – hüledezett a másik tiszt. „Aki ennyit szenvedni és meghalni is képes a hitéért, az biztosan nem hazudik! Az komolyan gondolja minden egyes szavát.” – válaszolta a barátja.
„Én pedig, ha majd fölmagasztalnak a Földről, mindenkit magamhoz vonzok.” – mondja Jézus az evangéliumban. „Ezt azért mondta, hogy jelezze, milyen halállal fog meghalni.” Jézus életének is voltak mai szemmel nézve sikeres, prosperáló szakaszai. Voltak események, amelyeket nagyon is ki lehetne tüntetni a „csúcspont” jelzővel, s amelyekről könnyen gondolhatnánk, hogy sok embert vonzott, sok követőt mozgósított. Ilyen időszakok voltak pl. a tömeges beteggyógyítások időszakai, amikor Jézus nagyon sok reménytelennek látszó esetben szüntette meg az emberek testi szenvedéseit. Vakoknak nyitotta meg a szemét, süketnémáknak adta vissza a hallás és a beszéd képességét, bénákat tett mozgásképessé stb. Sokakat megérinthetett Jézus szelíd és vigasztaló tanítása is. Rendkívül népszerű esemény volt a kenyérszaporítás, amikor sok ezer embert lakatott jól szinte a semmiből. Nem véletlenül akarták ekkor királlyá tenni a tömegek. Megjegyzi az evangélium azt is, hogy „sokan hittek Jézusban”, miután látták, hogyan támasztotta fel a sírból a négy napja halott Lázárt. Ujjongó, hozsannázó tömegek fogadták akkor is, amikor a prófétai jövendölésnek megfelelően szamárháton bevonult Jeruzsálembe Virágvasárnap. Igen, voltak olyan időszakok és események, amelyekről a siker- és népszerűség-orientált mai ember azt hihetné, hogy ekkor növekedett meg leginkább Jézus követőinek, híveinek tábora.
Azonban hol vannak ezek a meggyógyított emberek, amikor Jézust elítéli a Főtanács, amikor Pilátus elé hurcolják és halálát követelik? Hol vannak a megszaporított kenyérből jóllakottak? Hol vannak a kereszt alól azok, akik pár nappal korábban királyként fogadták és ünnepelték? Nem! Úgy tűnik, hogy egyáltalán nem ezek a dolgok, a sikeres és népszerű cselekedetek kapcsolják hozzá mélyen és elszakíthatatlanul az embereket. Igen találóan írja le mindezt Rónay György verse a „Kövek és kenyerek”. Jézus már kezdettől fogva jól tudja ezt, s nem is számít arra, hogy majd a beteggyógyítások, halott-feltámasztások vagy egyéb csodák fogják megteremteni a benne igazán hívők közösségét. Nem ezeket tekinti élete csúcspontjának. Ő a kereszten történő felmagasztaltatásról, szenvedése, halála és feltámadása eseménysoráról mondja, hogy „éppen ezért az óráért jöttem”. Azt tartja leghatékonyabb és legvonzóbb cselekedetének, ami a legnehezebb, a legfájdalmasabb volt saját maga számára. És bizony, igaza volt! Az első keresztény gyülekezet abból a kis magból nőtt ki, akik ott álltak a kereszt alatt, s akik találkoztak vele feltámadása után. Az a végtelen szeretet, ami a megváltó szenvedésre sarkallta Krisztust, az érintette meg igazán a benne hívők szívét. Azok vették igazán komolyan Őt, akik látták szenvedni és meghalni, de azután látták feltámadása után is, és hallották megbocsátani mindazoknak, akik szenvedéseit okozták. És innentől kezdve végig az jellemezte, jellemzi az Egyház történetét, hogy a kereszt, az üldözés és a szenvedés időszakai vonzzák Jézus köré az igazán elkötelezett, eltántoríthatatlan hívőket. Mindig is az ilyen nehéz, keserves időszakokban erősödött meg és tisztult meg a keresztény közösség. Akik nem a megváltást keresik, hanem más okból tolonganak az egyház körül, azok hamar szétszaladnak az első komolyabb fenyegetésre.
Jézus ma is a keresztről akarja és tudja magához vonzani a földkerekség lakóit. Kérdés, hogy mi engedünk-e ennek a vonzásnak? Észrevesszük-e, hogy a megpróbáltatások, közösen megélt és megküzdött kínlódások szorosabban kapcsolnak minket Jézushoz, de egymáshoz is? A szeretet az, ami igazán és hosszú távon összeköt, nem az érdek, a népszerűség vagy éppen a félelem. A szeretet próbája pedig mindig az áldozat: tudok-e szenvedni is azért, azzal, akit szeretek? Illetve az szeret engem is igazán, aki a fájdalmakban, megpróbáltatásokban is velem, mellettem van.
Dr. Finta József atya
