Keresztről keresztre

Az ember itt a földön nem is annyira lépésről lépésre vándorol, mint inkább keresztről keresztre száll.
Már geometriai formáját tekintve is a kereszt: találkozás és ellentét, tiszta ellentmondás. Tragikum és reménység egyszerre. A teljes elhagyatottságnak és kiszolgáltatottságnak ama metszőpontja, ahol a lélek egyedül képes önmagát végül is egészében és véglegesen Isten kezére adni.

Az első kereszt a gyerekkor keresztje.
Félelemből és bizalomból ácsolták. Mérete nem nagyobb egy kitárt karú gyermeknél. De épp ettől kereszt: testünkre és lelkünkre szabott ellentmondás. Lényege szerint se nagyobb, se kisebb a későbbieknél. Emberszabású és embertelen. A „boldog gyermekkor” puszta önámítás. Gyermeknek lenni éppoly nehéz, mint aggastyánnak. Ahogy a gyermekkor boldogsága se más, mint az öregkoré. A kereszt tragikus metszőpontja ugyanis legfőbb vigaszunk, reménységünk helye is: derű és tragikum egy helyről fakad, bár látszatra kizárják egymást. Ezt minden nagy vallás és kultúra tudta. De legszebben Jézus „fogalmazta meg”: „Boldogok, akik sírnak”. És van mélyebb sírás a gyermeksírásnál?

A második kereszt a kamaszkoré.
Egyik ágának fölismerés, másik ágának tévelygés a neve. Elég Rimbaud zseniális illuminációira és abszintos talajvesztésére gondolnunk. Egy kissé, vagy talán nem is kissé, minden kamasz „kölyök Shakespeare”. Komoly kereszt a kamaszok keresztje. Szálkáiról elég meggyőződnünk a Tékozló Fiú könnyeiből. Ez a fiú bűnösségében a leghitelesebb szimbóluma Isten Fiának, ahogy az elveszett bárány Isten Bárányának. Hogyan lehetséges ez? Talán mivel a szimbólumok „anyanyelve” is az ellentétek találkozója, akár a kereszt két ága. S hogy ez a találkozás lehetséges, mi több, az egyetlen és legfőbb találkahelye a szétfeszülő mindenségnek, arra csak egy magyarázat van. Az, hogy túl mindenen, már itt a földön egyek vagyunk az Atyában.

A harmadik kereszt a felnőttkor keresztje.
Minden kereszt közül talán a legmeredekebb. Széthúzó találkozó két ága. Most kell beleilleszkednünk a világba, s ugyanakkor megtanulnunk lemondani róla. Ennek a keresztnek a metszőpontja – ahová fejünk illeszkedik, fejünket illesztették – talán legjobban példázza az evangéliumi paradoxont: „Aki meg akarja nyerni életét, veszítse el azt…” Most kell a legvilágosabban tudnunk, hogy ház és kocsi nem lehet otthonunk. Minden és mindenki erre szorít. Most kell Jézusra gondolnunk, most Van Goghra, most Schubertre. Most kell leginkább ellenállnunk a föld vonzásának, a szeretet és igazság vér szerinti értelmezésének. Ahogy az Úr Jézus vallotta: aki az igazságban egy velem, az az én testvérem, az az én rokonom, az az én anyám! Kemény szavak a világ szemében. De a kereszten? Ott e beszéd a szelídség Istenének legszerelmetesebb vigasza. Az egyedül lehetséges haza jóhíre.

Az utolsó kereszt az öregkoré.
A legsúlyosabb és legkönnyebb kereszt, mivel az utolsó. Ezért egyszerre a legirreálisabb és legreálisabb. Olajfák kertje, agónia a neve. Három fajtáját ismerjük. Az egyik Jézusé. A második a jobb, a harmadik a bal latoré. Nekünk, esendő embereknek, ha utolsó „keresztünkről” beszélünk, gondolkodunk: épp elegendő a jobb lator keresztjét „választanunk”. Hogy ez mit jelent? Először is: hogy szívünket és szemünket a középső keresztre függesztjük, önbizalmunkat bizalomra, igazunkat igazságra, féltékenységgel vegyes „szeretetünket” szeretetre, ítéleteinket bűnbánatra és beismerésre cseréljük fel. „A többi néma csend” – vallotta Hamlet. És a jobb lator: „A többi kegyelem. A többi tiszta csend…” A többi: a kereszt, minden ellentmondás fölülmúlása, végleges elnémulása. Végre és végül a béke, mindennel és mindenkivel.

És a bal lator keresztje?
Bízzunk benne, hogy az Atya, mindannyiunk Irgalmas Istene, ezt a végső pillanatig fönntartott, kifeszített ellentmondást, békétlenséget és meghasonlást, ezt a fanatikus megosztottságot is ellenállhatatlan kegyelmébe fogadta, mindennel és mindenkivel egyesítette az ő isteni békéjében, és nem engedte át a mindent és mindenkit kirekesztő semminek. Hinnünk kell, hogy Isten egyenesen elvárja tőlünk, hogy egyetlen bal latorról se feledkezzünk el. Erre Jézus a példánk. Igaz, barátságába fogadta a jobb latrot, de egyetlen ítélkező szava se volt a bal latorhoz. Kihűlő és elnémuló ajka egyetlen nagy imádság volt valamennyiünkért.

Pilinszky János

Erősebben támaszkodjunk Krisztusra a kikerülhetetlen helyzetekben  

Március 24. – Virágvasárnap 
Olv.: Iz 50,4-7; Zs 21; Fil 2,6-11 
Evangélium: Mk 14,1 – 15,47 

Egy szerény jövedelmű fiatal házaspárnak valami súlyos betegségbe esett a kisgyermeke. 
Az orvosok csak épp hogy elkezdték a vizsgálatokat, azonban a család által befizetett biztosítási összegek még a komolyabb kivizsgálásokat sem futották. Sírva panaszolta el a fiatal anyuka szomorú helyzetüket a plébánia családcsoportjában. Egy jómódú házaspár a közösségből az ima után odalépett az anyukához. „Segíteni szeretnénk nektek. Mi majd felvállaljuk a gyermeketek kezelésének költségeit, amíg meg nem gyógyul.” A szegény házaspár azt sem tudta, hova legyen meglepetésében és örömében. A vizsgálatok azonban azt derítették ki, hogy a kisgyermek betegsége sokkal komolyabb, mint sejtették. Nagyon bonyolult és költséges műtétet kellett rajta végrehajtani, ami többe került, mint amennyire bárki csak gondolni is mert volna. A beteg gyermek szülei lemondóan felkeresték a gazdag házaspárt és így szóltak: „Igazán nem kívánhatjuk, hogy ekkora összeget kifizessenek a mi gyermekünkért. Eltekintünk az ígéretük betartásától.” A másik férfi és asszony csak egy rövid időre egymásra pillantott, majd az asszony így felelt: „Azt ígértük volna, hogy eddig vagy addig az összeghatárig fedezzük a költségeket? Nem. Ha jól emlékszem, azt mondtuk, hogy addig fizetünk, amíg meg nem gyógyul a gyermekük. Mi már ezt eldöntöttük! Legyen nyugodt, a műtétet kifizetjük.”  

 
“Mi már ezt eldöntöttük.” Mekkora emberi nagyság kell ahhoz, hogy az egyszer meghozott, egész életünket meghatározó döntés mellett megmaradjunk! Akkor is, ha közben nem várt nehézségek bukkannak föl, ha újabb terhek jelentkeznek. A Szentírás nagy kiválasztottai, Isten üdvözítő tervének munkásai azonban mind ilyenek: Ábrahám, Mózes, a nagy próféták, Mária, József. Ezt a szép sort teljesíti be, futtatja a csúcsra maga Jézus, a Megváltó. Ő ráadásul abban különbözik Isten mindegyik korábbi szolgájától, hogy Isten Fiaként előre tökéletesen ismeri földi sorsának minden egyes történését. Tudja, mikor, hol és mi fog történni vele … mégsem fut el, nem hátrál meg, sőt maga megy elébe a számára gyötrelmes és megalázó történéseknek.  

Ha az ember tudja, hogy valahol szenvedés érheti, baj történhet vele, lehetőleg elkerüli azt a helyet, nem megy a közelébe sem. Ha pedig mégsem kerülheti el a szenvedést, akkor legföljebb „vonszoltatja magát”, engedi, hogy az elkerülhetetlen események erőszakkal magukkal sodorják. Azonban nemigen kezdeményez! Nemigen vonul ki ő maga nyílt sisakkal arra a síkra, amelyet biztosan ő fog vesztesként elhagyni. Vajon Jézus kínszenvedésének emléknapjai, a Nagycsütörtök és Nagypéntek előtt néhány nappal miért kell még egy Virágvasárnap is? Miért ünnepeljük külön az Úr szenvedésének vasárnapját, Passióval egybekötve, amikor pár nap múlva úgyis végigelmélkedjük az egészet, s újra hallgathatjuk Jézus szenvedéstörténetét a nagypénteki Passióban? Azért, mert az Egyház különösen is tudatosítani akarja a keresztény hívekben, hogy a szenvedések sorozata és a gyötrelmes kereszthalál nem csak úgy „hirtelen megtörtént” Jézussal, hanem ez részéről szabadon felvállalt, kezdettől fogva eldöntött eseménysor volt. Persze korábban is utalt már erre, amikor azt mondta, hogy „ezért az óráért jöttem”, vagy azt, hogy „az Emberfia azért jött …hogy váltságul adja életét sokakért”. Azonban ezek mégiscsak szavak voltak! Fogadkozni a gyenge, bűnös ember is képes! Ígéreteket tenni valamiféle jövőbeni hősiességre, áldozatkészségre! A tettekig viszont már hírül nem mindenki jut el!    

A virágvasárnapi események azt mutatják, hogy Jézus nem csak a szavaival, hanem a tetteivel is megmarad a nagy, egész életét – és halálát – meghatározó döntése mellett. A környezetéből senki nem tudja, mi is készül, mi is történik valójában. Sem az ünneplő tömeg, sem a Mesterük királyi fogadtatása miatt örömteli apostolok és tanítványok. Egyedül Jézus tudja, hogy ami most történik, az minden látszat ellenére már a kínok előszobája, a halál közvetlen előkészülete. Ő maga jött el az ünnepre Jeruzsálembe, pedig távol maradhatott volna. Vagy ha már mégis eljött, akkor tarthatta volna titokban, maradhatott volna csöndben, hiszen sejthette, hogy a hangos ünneplés csak még inkább ráirányítja ellenségei figyelmét és még inkább felcsigázza félelmeiket és gyűlöletüket. Jézus azonban mégis eljön, nem engedi elhallgattatni a tömeget, sőt arra is kínosan ügyel, hogy minden úgy történjen, ahogyan azt a próféták századokkal korábban megjövendölték. Ezért küldi el két tanítványát a szamárcsikóért, hogy a Szent Városba történő bevonulása a jövendölések szerint történjen. Ő maga készíti elő az utolsó vacsorát, amelyre „vágyva vágyott”. Ő maga küldi el Júdást, hogy amit tenni akar, tegye meg gyorsan. Ő maga megy elébe az Olajfák hegyén a közeledő pribékeknek, s hüvelyébe parancsolja Péter kirántott kardját.  

Igen, Jézus minden egyes fájdalmas mozzanatban, állandóan növekvő testi-lelki gyötrelmei ellenére is megmarad abban az egyetlen, mindent meghatározó nagy döntésben, ami nem más, mint a szeretet döntése. A mindvégig, mindenek ellenére való szeretet az Atya, és a bűnbe esett, nyomorult emberiség iránt. Ezt a végsőkig kitartó szeretetet szemlélve nem kellene nekünk is nagyobb hűséget tanúsítanunk az életünket meghatározó döntéseink mellett? Ilyenek pl. a hivatás, a barátság, a házasság, a vallási elköteleződés. Nem kellene-e erősebben Krisztusra támaszkodnunk azokban a kikerülhetetlen helyzetekben, amikor ilyen kísértő gondolatok bukkannak föl a lelkünkben: „Na ezt már azért mégse! Ez nem volt benne a játékban! Ez már azért túlzás! Ilyesmire végképp nem számítottam!?  
Dr. Finta József atya