A túlzott önkritika rombol

Az önismeret fontos és hasznos dolog, ahogyan az is, ha az ember képes elszámolni saját tettei súlyával, illetve belátni, ha tévedett. Az azonban kifejezetten káros és romboló hatású, ha valaki túl szigorú kritikusa önmagának. Erre sokan, de különösen a perfekcionisták hajlamosak. Ők egész életükben arra törekednek, hogy minden téren a maximumot hozzák ki magukból, és ezt a szintet vér és verejték árán, de tartani tudják, sőt akár felül is múlják. Mivel a belső késztetés folyamatos feszültséget jelent, és elégedetlenséget szül, a lélek lassan megroppan a nyomás alatt, és az önbizalom szinte teljes mértékben odaveszhet. 

3 dolog a lélek védelmében
Ezt a helyzetet fontos csírájában felismerni, és minél tudatosabban kezelni. Kristin Neff pszichológus szerint három dolog segíthet megvédeni a lelket a túlbuzgó belső kritikussal szemben, és ezek mindegyike ugyanazon az elven nyugszik: a saját magunk felé tanúsított empátián. Érdemes átgondolni, hogy adott helyzetben letámadnánk-e egy barátot vagy rokont. Bántanánk-e, csak mert valamit nem úgy tett, vagy nem olyan sikerrel végzett el, ahogyan az tökéletes lett volna. Valószínűleg nem. Az összes olyan, magunk felé irányuló gondolatot, ami számonkérő, érdemes alaposan cenzúrázni ebben a szellemben, akárcsak egy szerettünkkel szemben tennénk.

1. Légy kedves önmagadhoz!
Bár ez egyszerűen hangzik, de nem is olyan könnyű teljesíteni, ha valakiben tombol az önkritikusa. Fontos, hogy az ember türelemmel, megértéssel legyen önmaga felé, és ne megszégyenítő megjegyzésekkel bombázza önmagát. Ez a hozzáállás egyúttal egy pozitív és bátorító hangot is ad a belső kommunikációnak. Legközelebb jobban megy majd – mondhatjuk.

2. Lásd be, hogy emberből vagy!
Nagyon lényeges, hogy az ember semmilyen tekintetben ne várjon megugorhatatlan teljesítményt önmagától. Mindenki ember, és mindenki hibázhat. Néha elfáradunk, elhibázzuk a dolgokat. Ha erre emlékeztetjük magunkat, akkor könnyebb szívvel el lehet viselni azokat a helyzeteket, amikor kudarcot vallunk. Nincs értelme annak, hogy önmagunk ellen menjünk, amikor egyébként is rossz helyzetbe kerültünk. Önmagunk szidalmazása helyett érdemesebb annyit mondani, mindenkivel megesik, emberek vagyunk.

3. Gyakorold a tudatos jelenlétet
A tudatos jelenlét valóban sokat segíthet a belső kritikus csillapításában. Felül kell emelkedni a gondolatokon, és egyszerűen tudatosítani az érzelmeket: a haragot, a csalódottságot. Ha ezeket az érzelmeket átlátja és navigálni tudja az ember, akkor nem zúdítja észrevétlenül saját maga ellen rossz gondolatait, önbizalma és énképe pedig nem szenved csorbát.

Forrás: Femina.hu

Dönteni újra és újra

Augusztus 25. – Évközi 21. vasárnap
Olv.: Józs 24,1-2a.15-17.18b; Zs 33; Ef 5,21-32; 9
Evangélium: Jn 6,60-6

Egy magát tökéletesnek gondoló fiatalember fennhéjázóan dicsekedett a lelki vezetőjének: „Atyám, nekem nincs mit meggyónnom! Végre megszabadultam minden önzéstől, hatalomvágytól, pénzsóvárgástól, a buja szexuális vágyaktól, a lustaságtól és egyéb bűnöktől!” Öreg gyóntatója ekkor így szólt hozzá: „Hmm … pedig éppen a minap beszélgettünk rólad egy gyönyörű, fiatal hölggyel, aki fülig beléd van esve. Igaz, hogy már férjnél van, de bevallotta nekem, hogy szívesen bármikor ágyba bújna veled!” A fiú erre izgatottan felugrott: „Ó igen? Ki az? Hol van? Ismerem? Hogy találhatom meg?”   

Vajon tudunk-e igazán dönteni, és a döntéseinkhez hűek maradni? Egyéniségünk alakulása, az, hogy milyen emberekké leszünk, elsősorban ettől függ. Ha pedig már döntöttünk, elég csak egyszer kimondani az igent? Nem válhat-e szükségessé, hogy újra megerősítsük azt? Az olvasmányban és az evangéliumban egy-egy döntési helyzet tárul elénk. Döntési helyzetről csakis akkor beszélhetünk, ha az ember számára konkrét választási lehetőség áll elő. Ha csak az egyik oldal, csak az egyik cél, csak az egyik érték létezik, vagy pedig túlságosan erősen dominál, akkor igazából nincs döntési helyzet. Csak ha a másik oldal, a másik cél, a másik érték is határozott, erős vonzással jelentkezik előttünk, akkor van lehetőségünk dönteni. Vannak olyan, kisebb jelentőségű választások, amelyeket elodázhatunk, esetleg megpróbálhatunk tudomást sem venni róluk. A jelentősebb, komolyabb élethelyzetekben azonban nem tehetjük ezt meg: ugyanis a nem döntés is döntés, méghozzá szinte mindig a rosszabb oldal választásával egyenlő.

Isten belépése az életünkbe mindig döntés elé állít minket. Vele szemben nem lehet hosszabb távon közömbösnek maradni. A döntés a hit mellett vagy ellen így is-úgy is megszületik az életünkben a „sodródással” is. Régen – látszólag – könnyebb volt az Isten mellett dönteni. Az alapvetően keresztény gyökerű és kultúrájú európai társadalomban a külső körülmények nemcsak hogy támogatták az Isten melletti döntést, hanem sokszor annyira domináltak, hogy igazából nem is mindig állt elő igazi döntési helyzet: az embernek be kellett állnia a sorba, mert különben hátrányok érték. Épp ezért, nem is lehetett sokak esetében igazán elkötelezett, megalapozott hitről beszélni. Aztán később – egy komoly, már személyesen megélt döntési helyzet kapcsán – vagy kialakult az őszinte istenkapcsolat, vagy nem. Ma, a szekularizált világban ez a helyzet nagyon megváltozott! A hittől elszakadt többségi társadalom és a keresztény gyökereit egyre inkább elfelejtő kultúra ma már nem segíti elő az Isten melletti döntést, sőt inkább a másik oldal választását könnyíti meg. Ezért kell valaki, aki felhívja az emberek figyelmét az életükben jelen lévő Istenre, az Atya vonzására. Ezt a küldetést vállalja fel az olvasmány által leírt szituációban Józsue, az evangéliumban pedig Jézus.  

Kánaán földjének elfoglalása és a letelepedés után Izrael népe egy döntési helyzetbe kerül, amire Józsue minden kényszerítés nélkül, de egyértelműen rámutat. A kivonulás és a pusztai vándorlás megpróbáltatásokkal teli, bizonytalan évtizedeiben a nép jobban rá volt szorulva Isten közvetlen támogatására, sokszor kézzel fogható segítségére. Most azonban, a béke és a lassan kialakuló jólét közepette, a kényelmes körülmények hatására könnyebben gondolhatták azt, hogy „a magunk erejéből is boldogulunk”. Isten nagy tettei, amit főként atyáik éltek át, egyre távolabb kerültek tőlük. Ráadásul erős vonzást jelenthettek számukra a környékbeli kánaáni népek hamis istenei is, akiket megismertek a kereskedelmi és egyéb kapcsolatok, főként az esetleges házasságok révén. Igen, újra dönteniük kellett Isten mellett, tudatosan és határozottan, mert ha ezt nem teszik meg, akkor szinte észrevétlenül megfeledkeznek az Úrról, „elsodródnak” Tőle. Egy-egy hosszú időt, esetleg az egész életünket felölelő dologban nem elég egyszer dönteni: az igent újra és újra ki kell mondani és meg kell erősíteni, mert bizony nem egyszer próba elé kerülhetünk és kerülünk is!  

A Jézust követő tanítványok is újra döntési helyzetbe kerülnek, amikor Jézus tanítása egyre inkább eltávolodik az általuk addig ismert és követett zsidó vallási hagyományoktól. Amikor Jézus a testének és vérének fogyasztására buzdít – ami bizony botrányos egy hívő zsidó ember szemében – akkor sokan elfordulnak tőle. Amikor pedig egyre inkább nyilvánvalóvá teszi messiási, sőt Isteni mivoltát, akkor még többen elhagyják Őt. Olyannyira, hogy fájdalmasan megkérdezi még a Tizenkettőtől is: „Csak nem akartok ti is elmenni?” Ezzel konkrét döntési helyzet elé állítja őket. Biztosak lehetünk benne, hogy az apostolokat nem hagyta hidegen annyi társuk elfordulása. Talán ők is meglepődve kapták fel a fejüket Jézus radikálisan új, sőt a zsidó vallással kifejezetten szemben álló állításain. Igen, mindkét oldal erős vonzást gyakorolt rájuk. Ők azonban, ahogyan Péter mindannyiuk nevében kijelenti, Jézus további követését választják. Legalábbis akkor így döntenek. Ez az esemény is mutatja, hogy a hitben meghozott döntéseinket újra és újra meg kell erősíteni, felismerve azokat a helyzeteket, amikor ezt nem szabad negligálni vagy halogatni! 

Dr. Finta József atya

Így kerülheted el a megkeseredettséget!

A megkeseredett emberek 5 szokása 

Az élet néha olyan nehéz, hogy úgy érezzük, egyszerűbb lenne összeomlani és csak szenvedni, panaszkodni, feladni van kedvünk. Ha azonban ezt tesszük, akkor bekerülünk egy nem túl illusztris csapatba: a megkeseredett emberek csapatába.
5 jellemzőjük is van; mutatjuk, mik ezek, csak hogy mindig emlékezz, milyenné ne válj soha!

1. Haragot tartanak
Senki sem tökéletes. Mindenki hibázhat, mindenki bánthat meg másokat. Csak rajtunk múlik, hogyan kezeljük az ilyen helyzeteket, hogyan viszonyulunk ahhoz, aki fájdalmat okozott nekünk. A megkeseredett, savanyú emberek haragtartóak, nem bocsátanak meg könnyen, őrizgetik magukban a dühüket, és ezt rendszeresen a világ tudtára adják – de főleg annak a tudtára, akire fújnak. Ez a hatalmas mennyiségű ki nem mondott sérelem azonban szépen lassan megmérgezi őket, és egyre megkeseredettebbek, boldogtalanabbak lesznek. Ha megbékélnének, megbeszélnék az illetővel a problémáikat, vagy elengednék a negatív történéseket, akkor a lelkük is meggyógyulna.

2. Sajnáltatják magukat
A legtöbb ember napjában többször is szembesül kisebb vagy nagyobb problémákkal; akinek fontos a saját boldogsága, az arra törekszik, hogy minél hamarabb megoldja őket, és ne kesergéssel töltse az időt. A savanyú emberek azonban nem így gondolkodnak: ők azt szeretnék, hogy mindenki őket sajnálja, hogy mindenki velük foglalkozzon. Fölöslegesen felnagyítják a bajaikat, hogy panaszkodhassanak miattuk, és kinyilváníthassák, hogy nekik van a legrosszabb sorsuk az egész Földön. Elfelejtik, hogy bár a negatív viselkedésük révén megkapják az áhított figyelmet, de nem fogják jól érezni magukat tőle. Te ne legyél ilyen! Ne azért kapják fel az emberek a fejüket, mert megint sírsz valamiért, hanem azért, mert kedves, megértő, optimista voltál!

3. Irigyek
A megkeseredett emberek másik ismertetőjegye, hogy borzasztóan irigyek. Nem tudják elfogadni, ha a környezetükben valaki boldog, sikeres, ha másoknak jobban megy, mint nekik. Árgus szemekkel figyelnek minden ismerőst és ismeretlent, és ha azt veszik észre, hogy valamelyiknek oka van az örömre, legbelül azonnal utálni kezdik az illetőt. Ezenkívül bosszankodnak, hogy miért nem velük történt ekkora szerencse. Irigy, féltékeny természetük miatt nem tudnak szívből gratulálni, szurkolni sem, mert titkon azt kívánják, bár mindenki bukna el az első akadályban, ami az útjába kerül. Soha ne felejtsd el, hogy ezzel a viselkedéssel csak a saját magad dolgát nehezíted meg: örülj a másik sikerének, és tekints úgy rá, ami motivál arra, hogy többet és többet érj el!

4. Csak a rosszat veszik észre
Iszonyatosan sok terhet cipelünk magunkkal életünk során, rengeteg bántást, nehézséget és kudarcot kell elviselnünk. Ha azonban csak ezeket vesszük észre, szomorú sors vár ránk, mert semmi örömünk nem lesz az életben. A megkeseredett emberek pontosan ezért lesznek megkeseredettek: kizárólag arra fókuszálnak, ami rossz, ami nem működik, ami problémát okoz, és képtelenek meglátni azokat a dolgokat, amik viszont a javukra válnak. Ha esik az eső, bosszankodnak, mert esernyőt kell tartani, mert vizes lesz a ruhájuk, mert nem tudnak kiülni a teraszra – ahelyett, hogy hálát adnának azért, mert a virágok nem szomjaznak tovább, jó lesz a levegő, kevesebb por száll majd az utcán. Az éremnek mindig két oldala van – igyekezz mindkettőre odafigyelni, még mielőtt egy mogorva, folyton károgó varjú válik belőled.

5. Könnyen feladják
Bár a megkeseredett emberek szeretnek panaszkodni a sorsuk miatt, ahhoz már nem elég kitartóak, hogy változtassanak. Próbálkoznak, az igaz, de hamar feladják, hamar letesznek minden tervükről, így még egy okot kreálnak, ami miatt lehet sajnálni magukat. A legszörnyűbb, hogy pontosan tudják: egy kis akaraterővel bármit el tudnának érni, de egyszerűbb, ha ölbe tett kézzel ülnek, és másokat hibáztathatnak az őket ért kellemetlenségek miatt.

Ha nem szeretnéd, hogy egész életedben kudarcok között vergődj, akkor ne hagyd, hogy ilyenné válj – csak rajtad múlik. Küzdj, ameddig tudsz, hogy a végén learathasd a babérokat! 

Kiss Gréta 
Lifestyle 

Jézus fogyaszthatóvá tette számunkra önmagát

 Augusztus 18. – Évközi 20. vasárnap
Olv.: Péld 9,1-6; Zs 33; Ef 5,15-20;
Evangélium: Jn 6,51-58 

Volt egyszer egy ember, aki szerint a karácsony csak egy érthetetlen mese. Rendes, szerény ember volt, szerette a családját, és minden más emberrel is tisztességesen viselkedett. de nem tudott hinni a Megtestesülésben, és ezt nem is akarta megjátszani. Karácsony éjjelén a felesége és a gyerekei az éjféli misére készülődtek. 
– Sajnálom, én nem megyek- mondta. – Nem tudok mit kezdeni azzal, hogy Isten emberré lett. Inkább otthon maradok, és meleg vacsorával várlak benneteket. 
A családja kocsiba ült, és elindult a templomba. Közben szállingózni kezdett a hó. Az ember az ablakhoz lépett, onnan nézte az egyre dagadó, s egyre sűrűbben hulló hópelyheket. „Egy igazi karácsony éjjel!” – gondolta magában. Visszaült a kandalló melletti fotelbe, és olvasni kezdett. Néhány perccel később azonban valami tompa puffanást hallott, melyet egyre több követett.  

Először arra gondolt talán valaki szórakozásból hógolyókat dobál a nappali ablakának, de a bejárati ajtóhoz érve észrevette, hogy kismadarak röpködnek ide-oda a viharban. Elkeseredetten kutattak meleg, védett hely után, ezért vonzotta őket a fény az ablakhoz, aminek nekicsapódtak. Sok kismadár kábultan hevert a földön. 
„Nem hagyhatom, hogy szegénykék megfagyjanak – gondolta. – De hogy segíthetek rajtuk?” Eszébe jutott a fészer, amit már nem használt: ott még meleg is van. Fölvette a kabátját, a csizmáját, és a hóban elbattyogott a fészerhez. Kinyitotta az ajtót, majd fölkapcsolta a villanyt. A madarak azonban nem akartak bemenni. 
„Talán egy kis étel majd becsalogatja őket.”- gondolta. Visszasietett a házba, s hozott némi kenyérmorzsát, amit maga után szórt a földre egészen a fészerig. De a madarak ügyet sem vetettek a morzsákra, s egyre elkeseredettebben röpködtek. Az ember csapkodni kezdett a kezeivel mire azok ijedtükben szanaszét szálltak, s egy se ment a meleg kivilágított fészerbe. 
„Biztos valami félelmetes, veszélyes lényt látnak bennem – mondta magában. Hogy mondhatnám meg nekik, hogy bízhatnak bennem?” Ekkor különös dolog jutott eszébe: „Ha néhány perc erejéig én is madárrá változhatnék, megmenthetném őket!” 
Ebben a pillanatban felzengtek a templom harangjai. Ő csak állt, és hallgatta őket. Majd térdre esett a hóban.  
– Mindent értek – suttogta. – Most már tudom, miért kellett megtenned!  

Milyen nehezen fogadták el a korabeli emberek azt a tanítást, hogy Jézus saját testét, mint kenyeret adja nekik és értük! Semmi nem riasztotta vissza és zavarta össze annyira az embereket Jézus körül, mint az eukarisztikus beszédben elhangzó kijelentések. „Hogyan adhatja ez a testét eledelül nekünk?” Pedig Jézus nem véletlenül választja a kenyér és bor alakját ahhoz, hogy testileg közöttünk, velünk maradjon. Rá akar ébreszteni bennünket arra, hogy mennyire pótolhatatlanul szükségünk van Rá! Hogy nem élhetünk nélküle! Az ókori társadalmi és gazdasági viszonyok között – és még utána is nagyon sokáig – az emberek számára a mindennapi kenyérnél nem sok fontosabb létezett. Olyannyira nélkülözhetetlen volt, hogy a nagy többség bizony napjainak legnagyobb részét annak megszerzésére volt kénytelen fordítani. A bor pedig – abban a világban, amelyben kevés volt az igazán tiszta, egészséges víz – szintén rendkívüli jelentőséget töltött be, mind a táplálkozás, mind a gyógyítás szempontjából. Jézus érthetővé, elfogadhatóvá, sőt nélkülözhetetlenné, fogyaszthatóvá akart lenni számunkra! Nem úgy akart velünk, emberekkel lenni, hogy érthetetlen, megközelíthetetlen legyen. Közel kívánt lenni hozzánk, sőt saját életét akarta megosztani velünk már itt a Földön.  

A táplálék erőt ad az embernek ahhoz, hogy élni tudjon, hogy feladatait el tudja végezni, hogy céljait követni tudja. A bor pedig az öröm jelképe a Bibliában, az örömé, ami lelkesedéssel tölti el a szívet. Jézus a mi erőnk és örömünk akar és tud lenni! Nem valamiféle „fölénk hatalmasodó Isten”, akitől félnünk kellene. Nem elsősorban követelményeket támaszt velünk szemben, mint ahogyan az ókori népek gondolták isteneikről, hanem Ő az, aki teljesen nekünk ajándékozza önmagát. Ezzel azonban sokkal szorosabb közösséget hoz létre velünk – már ha mi persze elfogadjuk és magunkhoz vesszük Őt – mint amilyen közösséget a pusztán a parancsainak a teljesítése vagy a tulajdonunk kisebb-nagyobb részének a feláldozása jelentene. Köszönjük meg a mi Megváltó Istenünknek, hogy ennyire közel akar és tud lenni hozzánk! 

Dr. Finta József atya