A belső béke nyomában

Sem a vágyak azonnali kielégítése, sem a problémák egyszerű hiánya nem vezet automatikusan belső békességhez. A lelki béke nem egy statikus állapot, sokkal inkább a spiritualitás aktív és folytonos keresése.

„Én 62 évesen születtem meg” – mondja a 79 éves Marie-Claire Berthelin nővér, ahogy visszaemlékszik arra a napra, amikor minden megváltozott. Éveken át nem tudott aludni, és teljesen kimerülten épp az öngyilkosságot fontolgatta, amikor egy pap szavai a szívéig hatoltak: „Egész életünket azzal töltjük, hogy megpróbáljuk megszerezni, amit Isten eleve nekünk adott.” Hirtelen egy fal omlott le benne, életöröm töltötte el, és békességre lelt.

A belső béke egyik lényeges jellemzője, hogy tartós, noha az élet minden pillanatában támadás fenyegeti: háború, munkanélküliség, megpróbáltatások. „Ha békének az elsődleges szükségleteink kielégítését és az agresszió hiányát tekintjük, akkor csak középszerű békességről beszélhetünk, mely csalóka, törékeny, és hamar áldozatul esik az élet megpróbáltatásainak” – mondja Luc Mathieu ferences testvér.

A Bibliában a béke jelenti a boldogságot. A shalom szónak, mely békét jelent, ugyanaz a gyökere, mint annak a héber szónak, ami azt jelenti: egész. A békés ember egész, teljes és elégedett. A békés lélekhez azonban igaz embernek is kell lenni: „nincs békéjük az istenteleneknek” (Iz 48, 22).

„Isten békéje adja a reményt – mondja Jacques Philippe atya, a Nyolc Boldogság Közösség papja. – Azt a reményt, amit az igazságtalanságban is megtalálhatunk, és meg tudjuk ízlelni a bánat és a fájdalom közepette is. Aki arra vár, hogy mindig minden jól menjen, békét lelhet-e valaha is?” „Krisztus még a keresztúton is derűs békével ment végig” – emlékeztet Marie-Claire Berthelin nővér.

Luc Mathieu testvér pedig így folytatja: „Karácsony éjjelén az angyalok azt énekelték: „Dicsőség a mennyben Istennek, és békesség a földön az embernek”, és Izajás próféta is e szavakkal jövendöli meg Krisztus születését: „Így fogják hívni: (...) Béke Fejedelme. Messzire kiterjed majd uralma, és a békének nem lesz vége Dávid trónján és királyságában” (Iz 9, 5-6). A keresztények tudják, hogy a végső béke csak az idők végezetével jön el, mégis, aki követi Krisztust, annak már itt a földön része lehet benne. Krisztus békéje a szívünkben lakik - ahogy Pál írja a Kolosszeiekhez (3, 15).”

De ha a béke már a földön is fellelhető, hogyan találjunk rá?
„Mindenhol ott van, a rendelkezésünkre áll. Semmit sem kell kitalálnunk, csak meg kell nyitnunk magunkat előtte, hogy belénk költözhessen – mondja Marie-Claire Berthelin nővér. – Illetve nem is kívülről látogat el hozzánk, hanem eleve bennünk van, csak eltemettük a lelkünk mélyére. Egyszerűen engednünk kell, hogy a felszínre jusson.”

Maria Biedrawa, a Bárka Közösség tagja úgy véli, „a béke a szeretet nyomán jelenik meg. Mindannyian kapunk sebeket, mégis dönthetünk úgy, hogy nem keseredünk meg miattuk. De ehhez arra van szükségünk, hogy szeressünk, és szeressenek bennünket.” Az első szerető pillantást Istentől kapjuk. Hiszen ő szeret bennünket gyengeségeink ellenére is, és az ő szemében mindannyian értékesek vagyunk.

Maria Biedrawa meghatottan emlékszik vissza Jean Vanier-nak, a Bárka Közösség alapítójának szavaira a 2001. szeptember 11-i amerikai merénylet után. „Jean Vanier azt mondta, hogy ne a békéért imádkozzunk. Azt kérte, azért imádkozzunk, hogy Isten segítségével a béke megteremtőivé válhassunk. Hiszen a világnak szüksége van béketeremtő emberekre, olyanokra, akik képesek felébreszteni a szabadságot az elnyomottak szívében is: a béketeremtés szabadságát, az igazságszeretet szabadságát, és annak szabadságát, hogy úgy döntsünk, nem a félelem és a gyűlölet fog vezérelni bennünket. Azaz végső soron annak szabadságát, hogy önmagunk legyünk.”

Forrás: La Croix/Magyar Kurír

Teréz anya:
A mosoly a béke kezdete. Minden alkalommal, amikor mosolyogsz valakire, szeretetet ajándékozol, békét hozol a világra.

Martin Luther King:
A belső béke a lelked csendjében születik, amikor tudod, hogy jól cselekedtél. A sötétséget nem lehet kiűzni sötétséggel; csak a fény képes rá. A gyűlöletet nem lehet kiűzni gyűlölettel; csak a szeretet képes rá.

Szent Pio atya:
Ne aggódj semmi miatt. Bízz Istenben, beszélj vele imádságban, és nyugodj meg: a béke a szív csendjében születik.

Kis Szent Teréz:
Jézus a szélcsendes tengert ígérte a lelkeknek, nem a vihartól mentes életet.

Néri Szent Fülöp:
Légy vidám, és ne aggódj! Isten gondoskodik rólad. A béke és a derű a szív egészségének forrása.

Most néhány percre helyezkedj el kényelmesen, csukd be a szemed, hallgasd az alábbi zenét, és engedd, hogy megérintsenek azok a gondolatok, amelyeket az előbb olvastál a szentírásból, az elmélkedésnél, a gondolatoknál!

Tölts el 15 percet csendben, a belső békédre figyelve. Elmélkedj azon, hogy mit jelent számodra Krisztus születése és jelenléte az életedben. 

Néhány gyakorlati szempont, hogy megtartsd a belső békédet:
- Ha megfeledkeznek rólad, nem törődnek veled, s te nem foglalkozol a sérelemmel, hanem derűs szívvel mész tovább 
- Ha nem fogadják meg a tanácsodat, kinevetik a véleményedet, s te nem engeded, hogy elhatalmasodjék szívedben a harag, hanem mindezt türelmes, szeretetteljes hallgatással fogadod.
- Ha szeretettel, türelemmel elviseled a rendetlenséget, a váratlanságot, a késlekedést, a bosszúságot, ha mindezt tűröd, amint az Úr Jézus tette.
- Ha nem beszélsz magadról, nem emlegeted a teljesítményeidet, nem sóvárogsz dicséretre, elismerésre, ha valóban háttérben akarsz maradni.
- Ha látod, hogy a testvéred sikeres, és őszintén vele tudsz örülni, s akkor sem irigykedsz rá, ha neked rosszabbul megy a sorod.
- Ha megelégszel bármilyen étellel, ruhával, ajándékkal, időjárással, társadalmi környezettel
- Ha el tudod fogadni a javító kritikát, ha alázattal igent tudsz rá mondani a másik ember felé és szíved mélyén is, lázadás és neheztelés nélkül.

Hogyan fejleszthetjük a reményhez való hozzáállásunkat?

Mennyire „engedhetjük meg” magunknak, hogy optimisták, bizakodóak legyünk?
Sokszor mondják az optimista emberre, hogy naiv. Pedig ez nem igaz. Vegyük a klasszikus félig teli, vagy félig üres pohár esetét! A pesszimista azt mondja, hogy félig üres és az is mindjárt elpárolog. Az optimista pedig úgy gondolja, hogy félig tele van és még lehet is rá tölteni. A reálisan optimista azt mondja: „Látom, hogy nincs tele, hiszen csak félig van.” Erre a gondolkodásmódra az jellemzői, hogy látom az élet küzdelmeit, nehézségeit, azokat nem tagadom le, nem kamuzok magamnak. Tudomást veszek a negatívumokról, de közben látom a pozitívumokat is. Látom azt, hogy a küzdelmeim lehetőségek a fejlődésemhez. A próbatételekben kibontakozhatok. Összegezve: a reálisan optimista nem azt mondja, hogy csak a pozitív létezik. Elismeri a negatívat, amiben jó is van. Meglátja mind a kettőt. Ráadásul a rosszra, a kihívásra nem azt mondja, hogy itt mindennek vége, hanem, hogy lennie kell valamilyen megoldásnak. Hisz ebben. Van benne egy folyamatos, nyitott, reményteli kutatás.

Olyan, mint egy „kincsvadászat”. Vajon, hol találhatom meg a megoldást arra, ami most negatív? Itt megszoktam említeni Assisi Szent Ferenc imáját. Azt mondja: „Uram, adj türelmet, hogy elfogadjam, amin nem tudok változtatni…” – elismerem, hogy vannak ilyenek. „Adj bátorságot, hogy megváltoztassam, amit lehet…” – ez az a reményteli optimista viszonyulás, hogy a dolgokon tudok módosítani; „és adj bölcsességet, hogy a kettő között különbséget tudjak tenni.”
A pesszimista szerint semmin nem lehet változtatni, fogadd el így! Ez van. Az élet nyomor, szenvedés, aztán meghalunk.

Érdemes fejleszteni az optimista hozzáállásunkat. Az érzelmi intelligenciának a része az optimizmus, ami fejleszthető. Ha már felfedezzük, hogy pesszimista a hozzáállásunk, az már a fejlődés kezdeti lépése. Sőt! Felismertem és be is láttam. Még őszinte is vagyok magammal. Következő lépés az elhatározás, ki akarok ebből nőni. Például, az elém kerülő próbatételekre mindig azt mondom: hiába. Amikor ezt a szót kiejtem magamban, akkor felteszek egy provokáló kérdést: „Biztos, hogy hiába? Nincs más alternatíva?” Érdemes észrevenni a gondolati rutinjainkat és azokat kihívás elé állítani, módosítani. Nem azt kell helyette mondogatni, hogy megoldható, megoldható, hiszen az önámítás lenne. A „belső kazettáinkat” nem lehet csak úgy átírni, mert meggyőződésből fakadnak. Tegyem fel a kérdést: „Nekem tényleg soha semmi sem sikerül? Hogy jutottam mégis idáig? Van otthonom, házastársam, gyermekeim.” Ne kidobáljunk, értéktelenítsünk, hanem értékeljük az eddig megtett utat. Igazából az optimizmus reménnyel való viszonyulás a holnaphoz.

Érdekes a Bibliában, amikor Isten valamilyen útra küldi Izrael népét, azzal kezdi: „Én az Úr vagyok, a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptomból.” Miért mutatkozik be újra és újra? Ekkora demens lenne a népe? Nem. Azt akarja ezzel mondani, hogy ott volt velük a pusztában, a küzdelemben. Nem változott, ugyanaz az Isten, aki kihozta a szolgaságból, átsegítette a próbatételeken. Nézzen vissza, adjon hálát és bízzon benne, mert Ő ma is ugyanaz. Kísérni fogja továbbra is.

Optimizmus és remény
Az optimizmus egy viszonyulás. A remény éltet, érzelmekkel teli. Ez gyengédebb, testesebb érzés. A remény nagyobb ívet ír le, nagyobb perspektíva, érzelmi hozzáállás. Olykor a megoldhatatlanon is túlmutat. Például, minden diagnózis ellenére hiszem a gyógyulást. Az optimista ember reménnyel tervez, gondolkodik. Bízik abban, hogy előbb-utóbb megtalálja a működőképes megoldást. Képes azt is mondani, hogy „reális vagyok, ezt el kell engednem.” Vannak megoldhatatlannak tűnő dimenziói az életünknek.

A remény belekapaszkodik abba, ami túlmutat az emberi dimenzión. Ez az Isten. A remény azt mondja, egyszer találkozunk akkor is, ha most a földi életben elválunk. Ez már nem optimizmus. Sokkal több. Egy hittel töltött, mélyebb viszonyulás ahhoz, hogyan alakul a holnapunk.

Előfordul, hogy reménykedünk párkapcsolatban, gyermekáldásban, gyógyulásban, kibékülésben, egzisztenciális biztonságban, stb. Ennek a reménykedésnek több aspektusa van. Nem csak a remény beteljesülése, hanem az az érzelmi állapot, ahogy az életet közben élem. Az tévedés, hogy a remény csak akkor válik hasznossá, ha beteljesül. Ha nem realizálódik, akkor csalódunk, de az odáig elvezető út élettel telibb volt.

Ha én reménykedem valamiben, akkor azért mindent megteszek, ami emberileg megtehető. Akarunk adni egy plusz hozzáállást, ahol az ember és a világ képességei véget érnek, mert ott kezdődnek a csodák. Persze van, amikor Isten nem adja meg a csodát. A remény ekkor nem azt mondja, hogy minden hiába való volt. Mindezzel együtt meg kell keresnünk azokat a dolgokat, amelyekben reménykedhetünk.

Ha csalódunk a reményünkben, akkor a legegészségesebb dolog odamenni Istenhez és azt mondani: „Nem adtad meg, pedig annyira kapaszkodtam beléd. Nem értelek. Fáj.” Az Isten válla elég erős, hogy elbírja viselni a könnyeinket, tombolásainkat, dühünket. Én sem értem ilyenkor, de egyet tudok, egyszer majd érteni fogom. Most csak azt tudom, hogy Istenbe akarok kapaszkodni a legnagyobb mélységben is.
Ha a földi vágyaimat nem is teljesíti, van még egy reményem, amiben biztosan nem fogok csalódni. Egyszer, Veled, Istenem, találkozok. A reménynek több szintjét különböztethetjük meg. A földi vágyakat és ami mindezt felülírja és túlmutat rajtuk, az örök életbe vetett reményt. Nem szabad általánosítani, hogy ha egy reményben csalódok, akkor mindegyikben fogok. Hangsúlyoznám, hogy a csalódást fel kell dolgozni, amihez idő kell. Nem lehet úgy, hogy ma csalódtam, holnap már új reményt keresek.

A léleknek is van gyógyulási ideje, nem lehet sürgetni. Ezt engedjük meg magunknak. A Bibliában az első laptól az utolsóig egy gyönyörű ív mutatkozik meg, aminek a lényege az, amit Isten mond: „Veled vagyok!” Visszanéz velem a múltra és kinyilvánítja, hogy velem volt minden küzdelemben. Támogatott, hamarabb szeretett, mint azt én tudnám. Ne félj, most is veled vagyok! Amerre mész, arra is veled leszek! Azt szoktuk kérni, hogy mentsen ki a sötét, nyirkos veremből. A jobb ima az lenne, ha azt kérnénk, gyere mellém, mutasd meg magad itt a sötét veremben. A legcsodálatosabb beteljesedés annak a tudata, hogy egy nap én leszek Ővele, de az már örökké fog tartani.

Az Isten jelenléte az életünkben az igazi reménységünk. A vágyak, a célok emberiek. Kellenek, hiszen ez az élet! Isten mindig is velem akar lenni. A múltban, a jelenben, a jövőben és az örökkévalóságban. Ha ebbe tudunk kapaszkodni, akkor sokkal többet kibírunk, mint amit el tudnánk képzelni.
Békességgel, élettel betelve bírjuk elhordozni az élet terheit. Találjuk meg azt az élettel teli jövőképet, ami az Isten jelenlétéről beszél a múltunkban, a jelenünkben, a jövőnkben és az örökkévalóságban.

Tapolyai Emőke klinikai- és pasztorál szakpszichológus

Székely János szombathelyi megyéspüspök:
"A II. világháború végén történt Németországban. Egy Karl Fischer nevű fiatalembert bevagoníroztak sok száz más férfival együtt, hogy Szibéria felé elindítsák őket. A fiatalember egy kis cédulára fel tudta írni, hogy hová viszik őket, és hogy szereti a feleségét. Megcímezte a kis levelet Berlinbe a feleségének, és egy kis skatulyában kidobta a vonatból. Körülbelül egy héttel később, amikor már napok óta egy pályaudvaron vesztegeltek, egy különös hangra lett figyelmes. Meg-megkocogtatta valaki a vagonok kerekeit, aztán halkan azt kérdezte: Karl Fischer itt van? A férfi úgy érezte, mintha villám csapott volna bele. A társai a vállukra emelték, így tudott kinézni a marhavagon tetőablakából. A felesége állt a vagon mellett vasutas ruhába öltözve. Azt mondta neki: Karl, fel a fejjel, megvárlak! Azután az asszony távolodni kezdett, nehogy feltűnjön valakinek a beszélgetés. A férfi megbabonázva nézte a feleségét. Amikor levették a tetőablakból, végtelenül boldog volt, alig tudott megszólalni. Később számtalanszor el kellett mesélnie, hogy milyen is az ő felesége, hogy hogyan kaphatta meg a levelet, hogy hogyan gyalogolhatott nem kis veszélynek kitéve száz kilométert arra az állomásra, ahová a Szibériába induló szerelvényeket összegyűjtötték, és ahol aztán rátalált a férjére. Társai nem tudtak betelni az elbeszéléssel. Irigyelték a feleségéért. Amikor később Szibériában többször föl akarta adni a túlélésért való küzdelmet, amikor a betegség leverte a lábáról, a társai mindig azt mondták neki: Neked élned kell, egy ilyen asszonyhoz neked haza kell jutni. A fogság négy éve alatt ez az asszony mindannyiuk számára a remény angyala volt.

A nehézségek, a problémák, a konfliktusok átszövik életünket, és megterhelnek minket. A jövőbeli remélt jóra való várakozás egyre inkább nehezére esik a mai embernek. Mindent azonnal szeretnénk. Az örök élet reménye, még ha távolinak tűnik is, közel van, és okot ad reménységre, túl a földi reményeinken. A remény szimbóluma a horgony. Amikor kidobjuk, még nem látjuk, miben fog megkapaszkodni. A remény ki tud húzni minket a nehézségeink mocsarából. Az Istentől kapott örök élet reménye hassa át mindennapjainkat, és emeljen nehézségeink fölé bennünket.

Ferenc pápa:
A keresztény ember nem elégedhet meg azzal, hogy neki magának van reménye; sugároznia is kell a reményt. A reménység magvetőjének kell lennie. Ez a legszebb ajándék, amelyet az Egyház az egész emberiségnek adhat, különösen akkor, amikor úgy tűnik, hogy minden a vitorlák leengedésére ösztönöz.

Edith Stein:
A remény az, amikor elhiszem, hogy Isten mindenek ellenére munkálkodik az életemben.

Márai Sándor:
A remény az a kötél, amelyen az ember a végtelen szakadék felett átlendül.

Most néhány percre helyezkedj el kényelmesen, csukd be a szemed, hallgasd az alábbi zenét, és engedd, hogy megérintsenek azok a gondolatok, amelyeket az előbb olvastál a szentírásból, az elmélkedésnél, a gondolatoknál!

Gondolkodj el az alábbi kérdéseken:
- Hogyan ad neked reményt Isten ígérete a mindennapokban?
- Milyen módon tudsz mások számára reményt nyújtani?
- Hogyan látod a saját életed kihívásait a remény fényében?
- A  jövőddel kapcsolatban milyen félelmeket hordozol magadban?

Imádkozz Istenhez, hogy erősítse meg benned a belé vetett bizalmadat! Egy rövid fohász minden reggel és este: „Jézusom, bízom benned!”

Ne rohanj! Amikor odaérsz, akkor is jó lesz!

Ami az igazi örömöt adja

December 15. - Advent III. vasárnapja
Olv.:  Szof 3,14-18a; Iz 12,2-6; Fil 4,4-7;
Evangélium: Lk 3,10-18 

Egy fiatal orvos számára hatalmas terhet jelentett a sok túlóra és ügyelet, miközben a családjában is helyt kellett állnia. Három gyermeke még kicsi volt, s a felesége nem győzött mindent megcsinálni egyedül. Így aztán a doktor számára a fárasztó kórházi munka után otthon rendszeresen beindult a második műszak: fürdetés, pelenkázás, altatás, éjjel pedig rendszeres felkelés az éppen felsíró picik valamelyikéhez. Az orvosra hatalmas nyomást gyakorolt a kettős feladatkör. Szinte állandóan bajban volt a határidőkkel, stresszes volt az élete, soha nem tudta igazán kialudni magát. Egy alkalommal egy idős hölgy jött hozzá a kórházba kontroll vizsgálatra. A doktor rohamtempóban végezte a munkát, miközben igyekezett udvarias lenni a nénihez. Mikor végre leült, hogy megírja a papírokat, az idős hölgy megszólalt: „Kérdezhetek valamit, doktor úr?” Az orvos, azt gondolván, hogy a néni valami egészségügyi kérdést tesz föl, megadóan sóhajtott: „Mondja!” A néni azonban nagy meglepetésére ezt kérdezte: „Hogy érzi magát mostanában?” Az orvos meglepett pillantással nézett fel, majd kibuggyant belőle a panaszkodás. Elmondta, mennyire rohanók a mindennapjai, milyen sokat kell törődnie a gyerekeivel, mennyi gondja-baja van velük. Perceken keresztül ömlött a fájdalmas panasz a fiatal dokiból, miközben a néni csak bólogatott. Végül, mikor az orvos egy kis szünetet tartott, a hölgy csillogó szemekkel felsóhajtott: „Ó doktor úr! Én mit meg nem adnék azért, hogy újra fiatal szülő lehessek! Hogy a házam megteljen gyerekzsivajjal, hogy pelenkázhassam az apróságaimat és éjszaka visszaaltathassam őket! Hogy óvodába vagy iskolába vihessem őket, főzhessek, moshassak rájuk …. hogy érezzem, igenis szükség van rám! Akkor nem lenne ilyen üres és értelmetlen az életem.” Az orvos döbbenten hallgatta. Ebben a pillanatban ráébredt, hogy egyszer majd azok a napok fognak neki a legjobban hiányozni, amelyeken most annyira szeretne túl lenni. Csak a terhekre koncentrált, az örömöket észre sem vette! Aznap alig várta, hogy hazaérjen a kórházból és apaként is tehesse a dolgát a családja körében.  

Mennyi felsorolást hallottam, olvastam a napokban a karácsonyi ajándék elvárásokkal kapcsolatban: én ezt kérek, én azt, én ennek örülnék, én annak! Egyre nagyobb, drágább, és persze egyre fölöslegesebb, vagy legalábbis nélkülözhető dolgok. És persze mindig én! Mindig nekem! Mintha az öröm csak akkor lenne lehetséges, ha én kapok, ha mások nekem ajándékoznak, engem ajnároznak, velem törődnek. Ezzel szemben, ha az örömvasárnap szentírási részeit megvizsgáljuk, azt látjuk, hogy az igazi örömet épp az adhatja meg, ha mások javán fáradozunk. Méghozzá örök javán, örök üdvösségén!
Az olvasmányban arról hallunk, hogy maga Isten örvendezik az Ő népe fölött. Nem mintha a bűneiben elbukott nép akkora örömre adna okot! Isten nem abban leli örömét, amit Izrael tesz meg Őérte, hanem éppen abban, ami Ő tesz Izraelért: újjáéleszti szeretetével, megbocsátja bűneit, megszabadítja a rabságból.
A szentleckében Pál apostol azt írja a filippieknek: „Örüljetek az Úrban szüntelenül! Ismét csak azt mondom: örüljetek!” Azután így folytatja: „Emberszerető jóságotokat ismerje meg mindenki!” Vagyis a keresztények örömét az jelenti – s egyben fokozza is – ha a jóságos szeretet tetteivel fordulnak embertársaik felé. Nem önmaguk körül forognak, hanem embertársaikért hoznak komoly áldozatokat.
Az evangéliumban pedig keresztelő Jánosról azt olvassuk, hogy sokféle módon buzdítja az embereket, s hirdeti nekik az üdvősséget. Meghívja őket az Isten Országának buzgó várására, s tanácsokat ad, hogyan tudnak a leghitelesebben felkészülni a Messiással való találkozásra. János nagyon egyszerű, szinte már önkínzó, aszkéta életet él, mégis tele van örömmel: örömét az emberek üdvösségének, örök életének szolgálata jelenti.   

Vajon a mi életünkben nem lenne-e sokkal több öröm, ha a magunknak helyett több lenne bennünk a szolgálat iránti érzékenység? És főleg ha azt igyekeznénk adni az embereknek, amire legnagyobb szükségük van: segítséget az Istennel való kapcsolatuk kiépítésében, megőrzésében, az üdvösség útjának megtalálásában! 

Dr. Finta József atya,
kecskeméti főplébánia plébánosa