Hogyan működik a belső óránk?

Vannak emberek, akik szinte mindig minden találkozóról elkésnek, hosszú percekig váratják barátaikat, ismerőseiket, és a többnyire képtelenek betartani a határidőket. Őket hívjuk krónikus későknek. És lássuk be, kevés dolog idegesítőbb, mint amikor valaki megvárat minket. Bosszankodunk, amikor 15, vagy akár 20 perc késés után szíveskedik megjelenni. Bármilyen kellemetlen is azonban számunkra ez a helyzet, a krónikus késő mentségére szóljon, hogy nagy valószínűséggel nem önzésből vagy rosszindulatból nem érkezik meg időben a megbeszélt helyre. Erre a dühítő szokásra több elfogadható indok is létezik.

A pontatlanságukról ismert embereket általában elítéljük, még ha olykor nem jogosan is. Könnyű őket rendezetlennek, figyelmetlennek, nemtörődőmnek bélyegezni, pedig elképzelhető, hogy valójában időérzékelési problémák, a szervezet belső órájának nem megfelelő működése, vagy esetleg koncentrációs nehézségek állnak a háttérben. A krónikus késés általában nem csak a várakozó fél számára kellemetlen, hiszen az is, aki elkésik, tudatában van hibájának és annak, hogy viselkedése milyen súlyos károkat okozhat kapcsolataiban, karrierjében. És bár kétségtelen, hogy léteznek olyan emberek is, akik örömüket lelik abban, ha a pontatlansággal hatalmat gyakorolhatnak mások felett, a legtöbben távolról sem élvezik ezt a helyzetet.

A pontatlanság persze nem feltétlenül a mi hibánk. Elképzelhető, hogy egyszerűen csak a személyiségünk része, illetve más egyéb tulajdonságaink hozadéka. Egyes kutatások szerint ugyanis az állandó késés gyakran szoros összefüggést mutat az olyan karakterjegyekkel, mint például az optimizmus, az alacsony önkontroll, a szorongás.
Kutatások kimutatták, hogy a személyiségkülönbségek miatt eltérően érzékeljük az idő múlását. A késés időnként mentális problémák, illetve bizonyos neurológiai állapotok következménye is lehet. Az alacsony önbecsüléssel rendelkező személyek például hajlamosak kritikusan viszonyulni önmagukhoz, ezért több időt töltenek munkájuk ellenőrzésével.

Mi a megoldás?
Ahhoz, hogy változtassunk ezen a kellemetlen szokásunkon, fontos, hogy felismerjük, mi az, ami a pontatlanságunkat okozza. Ehhez érdemes értékelni saját személyiségünket, illetve viselkedésünket, és végiggondolni a késéshez kapcsolódó helyzeteket: Mindig vagy csak bizonyos helyzetekben késel? Mi okozza a késést az egyes szituációkban? Hogyan érzed magad, ha éppen késésben vagy?

3 személyiségtípusra jellemző (jobban) a késés:
1, A határidőfüggő egyszerűen élvezi az utolsó pillanatok izgalmát. Ő az, aki azt állítja magáról, hogy csak nyomás alatt képes igazán hatékonyan dolgozni. Az ilyen személyek számára a krízishelyzet jelenti a motivációt.

2, A producer célja, hogy a lehető legtöbb teendőt végezze el a lehető legrövidebb idő alatt. Attól érzi jobban magát, ha hirtelen sok feladatot végezhet el egyszerre. Utálja vesztegetni az időt, ezért ha teheti, a napja minden egyes percét beosztja. A probléma csak az, hogy a producer hajlamos alábecsülni a feladatok teljesítéséhez szükséges időt, így sokszor megtörténik vele, hogy elkésik, és nem tartja be a határidőket.

3, A szórakozott professzor, akinek rendkívül könnyű elvonni a figyelmét. Szórakozottságának nagy valószínűséggel genetikai alapja van, ami az egyszerű szétszórtságban vagy akár teljes körű figyelemhiányos hiperaktivitás-zavarban is megmutatkozhat. A szórakozott professzorokkal gyakorta megesik, hogy elveszítik időérzéküket, vagy elfelejtenek egy előre megbeszélt találkozót.

Ha változtatni szeretnénk rossz szokásainkon, ebben az állandó várakozással sújtott szeretteink is sokat segíthetnek. Fontos, hogy ismerőseink kijelöljék a határokat. Jó megoldás lehet például, ha különböző „büntetéseket” helyeznek kilátásba pontatlanságunk esetére. Így például mondhatjuk a krónikus későnek, hogy ha 10 percnél többet késik, nem várjuk meg, vagy ha nincs ott időben a mozi előtt, nélküle ülünk be a filmre. Ezek a figyelmeztetések segíthetnek felnyitni a pontatlan ember szemét, és hozzájárulhatnak ahhoz, hogy ezután nagyobb figyelmet szenteljen az időnek.

Forrás: lafemme.hu

Jó példával mások előtt

Szeptember 29. – Évközi 26. vasárnap 
Olv.: Szám 11,25-29; Zs 18B; Jak 5,1-6;  
Evangélium: Mk 9,38-43.45.47-48

Egy nyolcadikos fiú egyik reggel karikás szemmel, gyűrött arccal, a gyomrát fájlalva ült be padtársa mellé az iskolapadba. „Hát te hogy nézel ki?” – kérdezte a padtárs. „Mint akit kicsavartak és összerugdostak! Mi történt veled?” „Jaj, ne is beszéljünk róla!” – válaszolta a betegnek látszó fiú. „Tegnap kíváncsiságból elmentem a kocsmába, és ott ragadtam fél éjszakára.” „Ugyan miért mentél oda?” – érdeklődött a másik. „Csak kíváncsiságból. Apám ezerszer elmondta, hogy ne menjek oda, mert a kocsmában csak olyasmit látok, ami nem való nekem! Hát én már csak dacból is elmentem!” „Na és mit láttál, ami nem neked való?” – kérdezte a padtárs. „Az apámat.” – válaszolta a fiú szemlesütve.

A „megbotránkoztatás” kifejezés az elbotlani, megbotlani szóból ered. Azonban olyan megbotlásra, elesésre utal, amikor azt valaki másnak akarattal odahelyezett csapdája okozza. Például amikor valaki botot lök egy száguldó biciklis küllői közé, vagy kiteszi a lábát egy sietősen haladó másik ember útjába. Mennyire elítéljük, ha valaki úgy lesz baleset áldozatává, hogy nem ő volt a hibás! Ha pl. valaki belehal egy autós ütközésbe, holott a másik autó sofőrje követte el szándékosan a szabálysértést, és lám, mégis ő az, aki karcolásokkal megúszta, míg az ártatlant zsákban kellett elvinni onnan!
Érdekes, mégis mennyire könnyen elsiklik az emberek közvéleménye a lelki megtévesztés, az erkölcsi megbotránkoztatás sokszor előforduló esetei fölött! Pedig ilyesmire hatványozottabban többször akad példa. Azonban itt az elbotlás, az elhasalás talán nem olyan látványos, és nem egyik pillanatról a másikra megy végbe. Pedig attól még nem kevésbé veszélyes!

Sajnos legtöbbször érzéketlenül siklunk el a gyermekek, a még könnyen alakítható serdülők, vagy úgy általában az emberek nevelésével, alakításával kapcsolatos felelősségünk mellett. Annyira eltúlozzuk a saját szabadságunkat, önkifejezésünk, hamis önmegvalósításunk lehetőségeit, hogy nem figyelünk oda eléggé, azokra a „szabad, vagy inkább szabados megnyilvánulásainkra,” amelyekkel bizony ártunk másoknak! Mennyien káromkodnak, trágárkodnak minden lelkiismeretfurdalás nélkül a gyermekeik és mások gyermekei előtt! Mennyien néznek, hallgatnak erőszakos vagy ízléstelen műsorokat olyanok társaságában, akik számára ezek még egyáltalán nem emészthetőek. Mennyien visznek bele hazugságba, csalásba, lopásokba fiatalokat egy-egy rosszul értelmezett barátság, bandaszellem nevében! Csak hogy a leggyakoribbakat soroljuk ….

Korunk társadalmának eltúlzott és félreértelmezett egyéni szabadsága újra és újra feszegeti, sőt ledönti a másokért vállalt felelősségünk korlátait. Szinte halljuk, ahogy rendszeresen ismételgetik sokan Káin rettenetes szavait: „Hát őrzője vagyok én az én testvéremnek?” Isten válasza azonban ma is ugyanaz: „Testvéred vére felkiált hozzám a Földről.” Nem véletlen, hogy Jézus szokatlanul kemény szavakkal figyelmezteti követőit a megbotránkoztatás veszélyére: „Ha kezed megbotránkoztat, vágd le! Ha lábad megbotránkoztat, vágd le! Ha szemed megbotránkoztat, vájd ki!” Ezekkel a szinte ijesztő képekkel arra akar rádöbbenteni minket, hogy egyáltalán nem vehetjük félvállról az embertársainkért vállalt felelősséget! Nem szabad elhinnünk az individualista és szabados felfogású társadalomnak, hogy semmi közünk egymáshoz! Hogy mindenki élhet a maga elgondolása szerint, és hogy nem vagyunk hatással, sőt nem is szabad hatással lennünk egymás lelki, erkölcsi fejlődésére. Nagyon is hatással vagyunk! Akár szabad, akár nem, akár akarjuk, akár nem. Teljesen biztos, hogy a legtöbb bűn és megrögzött rossz szokás az egyes emberek életében nem mások rossz példája, félrevezető magatartása nélkül következik be vagy szilárdul meg!

Természetesen nem állítható, hogy minden rossz behatás, negatív példa kiküszöbölhető a környezetünkből. Még az is irreális állítás lenne, hogy mi magunk mindig képesek lennénk uralkodni a szavainkon, tetteinken, elkerülve mások megbotránkoztatását. Azonban ilyenkor el kell ismernünk a bűnünket, egyértelművé kell tennünk, hogy nem ezt akarjuk, nem ilyenek akarunk lenni! Bocsánatot kell kérnünk azoktól, akik csalódtak bennünk, s meg kell próbálnunk helyrehozni a hibát. Még a legkisebb gyermek is képes észrevenni és valamiképp helyretenni a különbséget aközött, ha valaki olykor elesik, illetve aközött, ha már minden gátlás és lelkiismeret nélkül, megrögzött szokásként gyakorolja a rosszat. Ha a jó példánk nagyobb súllyal, többször van jelen a ránk bízottak életében, mint a rossz, akkor számíthatunk arra, hogy inkább a jó irányba terelgetjük őket is, semmint a rosszba.

Dr. Finta József atya

Ne légy negatív!

Vajon mennyire eldöntött kérdés születésünkkor, hogy optimista vagy pesszimista ember lesz-e belőlünk? Jó hír, hogy ha erősen akarjuk és teszünk érte, pesszimizmusunk megszelídíthető. Az utóbbi évtizedek kutatásai szerint nincs egyértelműen a génjeinkbe kódolva, hogy optimista vagy pesszimista szemmel tekintünk a világra, közvetetten azonban örökségül kapjuk ezt a szemüveget.

Pszichológiai szempontból az optimizmus olyan gondolkodási keret, működésmód, amelynek tartópillérét a személyes én-erőnkbe vetett hit alkotja. Nem tagadja a kellemetlen érzések létezését vagy a kudarcok kockázatát. Az optimista ember két lábbal a földön állva hisz abban, hogy képes megbirkózni a nehézségekkel az életében, és – lehetőségeihez mérten – a legtöbbet fogja kihozni belőlük. Az optimisták nem többek és nem kevesebbek, mint a pesszimisták, ám van egy lényeges különbség közöttük: életük történéseit más logika mentén értelmezik.

A valóság egyfajta értelmezése
Nem születünk pesszimistának, sőt ez a tulajdonságunk nem is fakad közvetlenül a valóságból. Mindannyian ismerünk a jég hátán is megélő optimistákat és jó dolgukban is mélabús pesszimistákat. A pesszimizmus csupán a valóság egyfajta értelmezése. A dolgok okaira vonatkozó „értelmező stílusunk” gyermekkorunkban alakul ki, mégpedig a számunkra fontos személyekkel átélt tapasztalatokon keresztül.

Szüleink, tanáraink gondolkodásmódja saját életük történéseiről, illetve velünk kapcsolatos kritizálási stílusa valósággal belénk ivódik indirekt tanulási folyamatok következtében. Például kisiskoláskorban a rossz jegyeket a képességek hiányára visszavezető tanár vagy az önmagát rendszerint fennhangon szidó szülő („Milyen ostoba vagyok!”) egyaránt pesszimista értelmezést tanít a gyereknek.

A PESSZIMISTA:
A pesszimista jellemzően katasztrofizál, ha valami rossz történik vele. Úgy gondolja, a rossz dolgok állandóak, időről-időre vissza fognak térni, ráadásul ezek az okok saját, feloldhatatlan hiányosságaiból fakadnak, és élete minden területére kihatnak. A „mindig mindent elrontok” vagy az „engem senki sem szeret” típusú belső monológok futnak
ilyenkor a pesszimista fejében. Ha a pesszimistát öröm éri, az csak a véletlen műve lehet, el is siklik felette a figyelme, mivel nem illeszkedik az értelmezési keretébe.

AZ OPTIMISTA:
Az optimista ezzel szemben a rossz dolgokat problémafókuszúan közelíti meg: megoldandó kihívást lát a helyzetben. Nem engedi, hogy egyetlen lokális jellegű probléma miatt globális rossz érzés uralkodjon el felette. Csak mert a munkahelyén nem él át sikereket, még nem értékeli le magát szülői szerepében. A rossz érzéseknek helyet ad, de dolgozik a továbblépésen. A pozitív eseményeket ezzel szemben állandó, belső okokkal magyarázza, és általános érvényűnek tekinti, tehát saját tulajdonságaira vezeti vissza. A sportmérkőzésen átélt sikerek arról árulkodnak számára, hogy tehetséges sportoló, és örömét engedi átszivárogni más életterületeire is.

Katasztrófamentesítés
A pesszimisták gyakrabban lesznek depressziósok, rosszabb az egészségi állapotuk, és a teljesítményük is elmarad az optimistáké mögött. Ráadásul sokszor önbeteljesítő jóslataikkal kudarcokkal teli életre kárhoztatják magukat.

Fontos, hogy ne fogadjuk el önmarcangoló beállítottságunkat. Először is tisztázzuk önmagunkban, hogy a tények, a gondolataink és az érzelmeink közötti kapcsolat közel sem olyan szoros és racionális, mint gondolnánk. Fontos megérteni, hogy az érzelmi hatás, amit átélünk, nem a megtörtént eseményből következik, hanem az esemény értelmezésekor keletkezett gondolatainkból. A megoldás kulcsa: a negatív automatikus gondolataink levadászásában rejlik.

Gyakorlati tippek a pesszimizmus leküzdéséhez:
1, Írjuk össze ezeket a gondolatokat, hogy megértsük hiedelmeinket, majd szálljunk vitába velük! Ezek általában torz általánosítások, melyek téves bizonyítékokon alapulnak. Gyűjtsünk ellenérveket önhibáztató gondolatainkhoz, tanuljunk meg hatékonyan vitatkozni velük!

2, A leírt negatív gondolatainkat át kell fordítanunk előremutató, pozitívabb csengésű mondatokká. Például a „mindig mindent elrontok” negatív gondolatot helyettesíthetjük a „kapkodtam, így eltörtem egy poharat” gondolattal: ez kizárólag az adott helyzetre vonatkozik. Máris megváltoztatható állapotról van szó, megfoghatóvá válik az ok (kapkodtam) és felsejlik a megoldás (nyugodjak meg).

3, Emellett mindennap szánjunk 20 percet arra, hogy leírjuk, kinek és miért vagyunk hálásak. Néhány hét alatt érezni fogjuk, hogy gondolataink pozitív irányt vesznek. Sikernaplót is vezethetünk: rögzítsük kisebb és nagyobb sikereinket, illetve minden pozitív visszajelzést, amit kapunk. Nehezebb időszakban, stresszhelyzetben merítsünk erőt ezekből az írásos bizonyítékokból.

4, Ne legyenek illúzióink! Varázsütésre nem fogunk átfordulni pozitív önmagunkba. Időt és kitartást igényel, hogy az évek alatt belénk ivódott gondolkodási sémák felülíródjanak. Az írásgyakorlatra fordított idő azonban megtérül, ha módszeresen irtani kezdjük negatív gondolatainkat a megkérdőjelezésükkel és pozitív átkeretezésükkel.

Megéri: az optimista beállítottság plusz energiát generál, ami nemcsak jobb közérzetet eredményez, hanem segít kihozni belőlünk teljesítőképességünk maximumát is.

Pálinkás-Panyi Anna
pszichológus

Nem a zsarnokoskodás vezet célhoz!

Szeptember 22. – Évközi 25. vasárnap
Olv.: Bölcs 2,17-20; Zs 53; Jak 3,16 – 4,3;
Evangélium: Mk 9,30-37 

Egy alkalommal egy kisegér betévedt a királyi palota tróntermébe. Mikor látta, hogy hová került, nagy büszkén feltelepedett a trónszékre, és kijelentette: „Én vagyok az állatok királynője!” Azonban nem sokáig hitegethette magát ezzel a beképzelt méltósággal, mert egy arra járó macska gyorsan bekapta, és máris hangos szóval kihirdette: „Én vagyok az állatok új királya! Halmozzatok el ajándékokkal!” A palota környékén élő kisebb állatok engedelmesen oda is járultak a trón elé, hogy bemutassák hódolatukat és elhozzák adójukat. Egyik nap azonban a ravasz róka érkezett, aki – miután egy darabig hízelgett a macskakirálynak – hirtelen felugrott a trónszékre és egy jól irányzott harapással végzett vele. „Most már én vagyok az új uralkodó!” – jelentette ki. „Kezdhetitek hordani az ajándékokat!” A róka sem uralkodott azonban sokáig: egy hét múlva egy vérszomjas tigris rontott a trónterembe, és széttépte a rókakirálynőt. A tigris félelmetes természetétől sokan féltek. Nem úgy azonban az elefánt, aki vészjósló csörtetéssel berobogott a palotába, és összetaposta a tigrist trónszékestül. „Én vagyok az egész világ királya” – trombitálta szét a nagy hírt az elefánt. Meghallották ezt a szavannán élő emberek. „Még hogy az elefánt uralkodjon rajtunk? Soha!” Megölték az elefántot, és a saját főnöküket tették királlyá. Nem tűrték azonban ezt a sivatag beduin lakói. Háborút hirdettek a szavanna népe ellen, és hosszú. véres harcban legyőzték őket. Most a sivatagi sejk lett a király. Amikor tudomást szereztek erről a tengerparton lakó népek, ezúttal ők kerekedtek fel. Maguknak akarták a királyságot, ezért megtámadták a sivatagi törzseket. A küzdelem most olyan kíméletlen volt, hogy az emberek legnagyobb része odaveszett. Amikor végre felülkerekedtek a tengerparti népek, csak egy kisfiú élt már a királyi családból. Őt ültették hát a trónra fényes ünnepség közepette. Azonban másnap arra tévedt egy apró kis egérke. Amikor a kisfiú király meglátta az egeret, megijedt tőle és rémülten világgá szaladt. Az egér pedig felmászott a trónszékre, és … annyi vérontás, fájdalom, nyomorúság után kezdődött minden elölről.   

„Honnan vannak a háborúságok és veszekedések köztetek? Nemde onnan, hogy bűnös vágyak igyekeznek uralomra jutni tagjaitokban?” – kérdezi, vagy inkább állítja Szent Pál apostol a szentleckében. Az élmény- és élvezetközpontú fogyasztói társadalomban nem éppen szimpatikus és népszerű gondolat a vágyak megzabolázása, a vágyainkon való uralkodás követelménye. Abban a téveszmében ringatjuk magunkat, hogy „semmit sem szabad kihagynunk az életünkből! Minden lehetőséget meg kell ragadnunk! Mindent ki kell próbálnunk! Csak azt bánjuk meg később igazán, amit elmulasztottunk!” stb. stb. Egy ilyen légkörben a kereszténység a maga korlátozó (vagy inkább csak annak beállított!) törvényeivel ellene dolgozni látszik az ember boldogság-keresésének, érvényesülési, kiteljesedési vágyának. Pedig nem az igazi, emberi természetünk legmélyéről fakadó vágyakkal van a baj, hanem az elferdült, téves célra irányuló sóvárgásokkal!  Az emberi vágyak ugyanis a teremtő Istentől valók a maguk tisztaságában és eredetiségében. Nem a sátán generálja őket. Ő csak arra képes, hogy megrontsa, összezavarja, hamis vagy részleges értékek felé fordítsa ezeket a vágyakat. Jézus megtisztítja és eredeti céljai felé fordítja az evangéliumban elhangzó javaslatával ez ember érvényesülési vágyát.

Aki első akar lenni… – mit is akar valójában? Tenni másokért! Azt akarja, hogy mások felfigyeljenek a benne lévő értékekre, képességekre, igényeljék az ő tudását, adottságait, értékeljék a személyiségét. Vagyis nagyon leegyszerűsítve szeretni és szeretve lenni akar, ami minden embernek természetes és teljesen igaz vágya. Azonban ha valaki ezt úgy próbálja érvényre juttatni, hogy eltapos, lenéz és megaláz másokat, erőszakoskodva saját magának követel mindent és saját hasznára foglalkoztat mindenkit, félelmet keltve vagy tisztességtelen eszközökkel befolyásolva tartja hatalmában az embereket, akkor épp az ellenkezőjét éri el valódi céljainak. Embertársai valójában megvetik és gyűlölik, nem tisztelik és szeretik. Nem őszintén és tartósan ragaszkodnak hozzá, hanem első adandó alkalommal lerázzák a nyakukba tett igát, s ők akarnak (előbb-utóbb fognak is!) föléje kerekedni. Ha tesz is szép és értékes dolgokat, végbe is visz minden ember számára hasznos műveket, akkor sem fogják értékelni igazán a személyiségét. A tőle elszenvedett rossz el fogja homályosítani az általa megvalósított jót. Nem, a zsarnokoskodás nem vezet célhoz!    

Aki azonban úgy él, ahogyan Jézus tanítja a mostani evangéliumban, vagyis mások szolgálatának lehetőségeit keresve, nem öntelt és gőgös törtetéssel saját önző céljait érvényesítve, hanem tényleg másokért is dolgozva, mások javát is keresve, az megtapasztalja, hogy lesznek, akik őszintén felnéznek rá, akik igényt tartanak a benne lévő jóra. Aki adni tud valakinek, tenni tud valakiért, az – bármennyire is kihasználható őrültnek tűnik – mindig fölötte áll annak, akinek ad, akiért tesz, akit segít. Méghozzá úgy áll fölötte, hogy nem alázza meg őt, nem nyomja el vagy szégyeníti meg embertársát. Az ilyen ember talán nem fog rangokat és címeket birtokolni, nem fog emléktáblákon díszelegni a neve, mégis első lesz, vezető lesz a maga környezetében és tevékenységében. Ő fogja előre vinni az emberi társadalom és Isten Országa ügyét egyaránt, s mindig lesznek olyanok, akik tudják és kifejezésre is juttatják, mennyire fontos, elsődleges szerepet tölt be a maga helyén, a maga környezetében.  

Dr. Finta József atya