Így kerülheted el a megkeseredettséget!

A megkeseredett emberek 5 szokása 

Az élet néha olyan nehéz, hogy úgy érezzük, egyszerűbb lenne összeomlani és csak szenvedni, panaszkodni, feladni van kedvünk. Ha azonban ezt tesszük, akkor bekerülünk egy nem túl illusztris csapatba: a megkeseredett emberek csapatába.
5 jellemzőjük is van; mutatjuk, mik ezek, csak hogy mindig emlékezz, milyenné ne válj soha!

1. Haragot tartanak
Senki sem tökéletes. Mindenki hibázhat, mindenki bánthat meg másokat. Csak rajtunk múlik, hogyan kezeljük az ilyen helyzeteket, hogyan viszonyulunk ahhoz, aki fájdalmat okozott nekünk. A megkeseredett, savanyú emberek haragtartóak, nem bocsátanak meg könnyen, őrizgetik magukban a dühüket, és ezt rendszeresen a világ tudtára adják – de főleg annak a tudtára, akire fújnak. Ez a hatalmas mennyiségű ki nem mondott sérelem azonban szépen lassan megmérgezi őket, és egyre megkeseredettebbek, boldogtalanabbak lesznek. Ha megbékélnének, megbeszélnék az illetővel a problémáikat, vagy elengednék a negatív történéseket, akkor a lelkük is meggyógyulna.

2. Sajnáltatják magukat
A legtöbb ember napjában többször is szembesül kisebb vagy nagyobb problémákkal; akinek fontos a saját boldogsága, az arra törekszik, hogy minél hamarabb megoldja őket, és ne kesergéssel töltse az időt. A savanyú emberek azonban nem így gondolkodnak: ők azt szeretnék, hogy mindenki őket sajnálja, hogy mindenki velük foglalkozzon. Fölöslegesen felnagyítják a bajaikat, hogy panaszkodhassanak miattuk, és kinyilváníthassák, hogy nekik van a legrosszabb sorsuk az egész Földön. Elfelejtik, hogy bár a negatív viselkedésük révén megkapják az áhított figyelmet, de nem fogják jól érezni magukat tőle. Te ne legyél ilyen! Ne azért kapják fel az emberek a fejüket, mert megint sírsz valamiért, hanem azért, mert kedves, megértő, optimista voltál!

3. Irigyek
A megkeseredett emberek másik ismertetőjegye, hogy borzasztóan irigyek. Nem tudják elfogadni, ha a környezetükben valaki boldog, sikeres, ha másoknak jobban megy, mint nekik. Árgus szemekkel figyelnek minden ismerőst és ismeretlent, és ha azt veszik észre, hogy valamelyiknek oka van az örömre, legbelül azonnal utálni kezdik az illetőt. Ezenkívül bosszankodnak, hogy miért nem velük történt ekkora szerencse. Irigy, féltékeny természetük miatt nem tudnak szívből gratulálni, szurkolni sem, mert titkon azt kívánják, bár mindenki bukna el az első akadályban, ami az útjába kerül. Soha ne felejtsd el, hogy ezzel a viselkedéssel csak a saját magad dolgát nehezíted meg: örülj a másik sikerének, és tekints úgy rá, ami motivál arra, hogy többet és többet érj el!

4. Csak a rosszat veszik észre
Iszonyatosan sok terhet cipelünk magunkkal életünk során, rengeteg bántást, nehézséget és kudarcot kell elviselnünk. Ha azonban csak ezeket vesszük észre, szomorú sors vár ránk, mert semmi örömünk nem lesz az életben. A megkeseredett emberek pontosan ezért lesznek megkeseredettek: kizárólag arra fókuszálnak, ami rossz, ami nem működik, ami problémát okoz, és képtelenek meglátni azokat a dolgokat, amik viszont a javukra válnak. Ha esik az eső, bosszankodnak, mert esernyőt kell tartani, mert vizes lesz a ruhájuk, mert nem tudnak kiülni a teraszra – ahelyett, hogy hálát adnának azért, mert a virágok nem szomjaznak tovább, jó lesz a levegő, kevesebb por száll majd az utcán. Az éremnek mindig két oldala van – igyekezz mindkettőre odafigyelni, még mielőtt egy mogorva, folyton károgó varjú válik belőled.

5. Könnyen feladják
Bár a megkeseredett emberek szeretnek panaszkodni a sorsuk miatt, ahhoz már nem elég kitartóak, hogy változtassanak. Próbálkoznak, az igaz, de hamar feladják, hamar letesznek minden tervükről, így még egy okot kreálnak, ami miatt lehet sajnálni magukat. A legszörnyűbb, hogy pontosan tudják: egy kis akaraterővel bármit el tudnának érni, de egyszerűbb, ha ölbe tett kézzel ülnek, és másokat hibáztathatnak az őket ért kellemetlenségek miatt.

Ha nem szeretnéd, hogy egész életedben kudarcok között vergődj, akkor ne hagyd, hogy ilyenné válj – csak rajtad múlik. Küzdj, ameddig tudsz, hogy a végén learathasd a babérokat! 

Kiss Gréta 
Lifestyle 

Jézus fogyaszthatóvá tette számunkra önmagát

 Augusztus 18. – Évközi 20. vasárnap
Olv.: Péld 9,1-6; Zs 33; Ef 5,15-20;
Evangélium: Jn 6,51-58 

Volt egyszer egy ember, aki szerint a karácsony csak egy érthetetlen mese. Rendes, szerény ember volt, szerette a családját, és minden más emberrel is tisztességesen viselkedett. de nem tudott hinni a Megtestesülésben, és ezt nem is akarta megjátszani. Karácsony éjjelén a felesége és a gyerekei az éjféli misére készülődtek. 
– Sajnálom, én nem megyek- mondta. – Nem tudok mit kezdeni azzal, hogy Isten emberré lett. Inkább otthon maradok, és meleg vacsorával várlak benneteket. 
A családja kocsiba ült, és elindult a templomba. Közben szállingózni kezdett a hó. Az ember az ablakhoz lépett, onnan nézte az egyre dagadó, s egyre sűrűbben hulló hópelyheket. „Egy igazi karácsony éjjel!” – gondolta magában. Visszaült a kandalló melletti fotelbe, és olvasni kezdett. Néhány perccel később azonban valami tompa puffanást hallott, melyet egyre több követett.  

Először arra gondolt talán valaki szórakozásból hógolyókat dobál a nappali ablakának, de a bejárati ajtóhoz érve észrevette, hogy kismadarak röpködnek ide-oda a viharban. Elkeseredetten kutattak meleg, védett hely után, ezért vonzotta őket a fény az ablakhoz, aminek nekicsapódtak. Sok kismadár kábultan hevert a földön. 
„Nem hagyhatom, hogy szegénykék megfagyjanak – gondolta. – De hogy segíthetek rajtuk?” Eszébe jutott a fészer, amit már nem használt: ott még meleg is van. Fölvette a kabátját, a csizmáját, és a hóban elbattyogott a fészerhez. Kinyitotta az ajtót, majd fölkapcsolta a villanyt. A madarak azonban nem akartak bemenni. 
„Talán egy kis étel majd becsalogatja őket.”- gondolta. Visszasietett a házba, s hozott némi kenyérmorzsát, amit maga után szórt a földre egészen a fészerig. De a madarak ügyet sem vetettek a morzsákra, s egyre elkeseredettebben röpködtek. Az ember csapkodni kezdett a kezeivel mire azok ijedtükben szanaszét szálltak, s egy se ment a meleg kivilágított fészerbe. 
„Biztos valami félelmetes, veszélyes lényt látnak bennem – mondta magában. Hogy mondhatnám meg nekik, hogy bízhatnak bennem?” Ekkor különös dolog jutott eszébe: „Ha néhány perc erejéig én is madárrá változhatnék, megmenthetném őket!” 
Ebben a pillanatban felzengtek a templom harangjai. Ő csak állt, és hallgatta őket. Majd térdre esett a hóban.  
– Mindent értek – suttogta. – Most már tudom, miért kellett megtenned!  

Milyen nehezen fogadták el a korabeli emberek azt a tanítást, hogy Jézus saját testét, mint kenyeret adja nekik és értük! Semmi nem riasztotta vissza és zavarta össze annyira az embereket Jézus körül, mint az eukarisztikus beszédben elhangzó kijelentések. „Hogyan adhatja ez a testét eledelül nekünk?” Pedig Jézus nem véletlenül választja a kenyér és bor alakját ahhoz, hogy testileg közöttünk, velünk maradjon. Rá akar ébreszteni bennünket arra, hogy mennyire pótolhatatlanul szükségünk van Rá! Hogy nem élhetünk nélküle! Az ókori társadalmi és gazdasági viszonyok között – és még utána is nagyon sokáig – az emberek számára a mindennapi kenyérnél nem sok fontosabb létezett. Olyannyira nélkülözhetetlen volt, hogy a nagy többség bizony napjainak legnagyobb részét annak megszerzésére volt kénytelen fordítani. A bor pedig – abban a világban, amelyben kevés volt az igazán tiszta, egészséges víz – szintén rendkívüli jelentőséget töltött be, mind a táplálkozás, mind a gyógyítás szempontjából. Jézus érthetővé, elfogadhatóvá, sőt nélkülözhetetlenné, fogyaszthatóvá akart lenni számunkra! Nem úgy akart velünk, emberekkel lenni, hogy érthetetlen, megközelíthetetlen legyen. Közel kívánt lenni hozzánk, sőt saját életét akarta megosztani velünk már itt a Földön.  

A táplálék erőt ad az embernek ahhoz, hogy élni tudjon, hogy feladatait el tudja végezni, hogy céljait követni tudja. A bor pedig az öröm jelképe a Bibliában, az örömé, ami lelkesedéssel tölti el a szívet. Jézus a mi erőnk és örömünk akar és tud lenni! Nem valamiféle „fölénk hatalmasodó Isten”, akitől félnünk kellene. Nem elsősorban követelményeket támaszt velünk szemben, mint ahogyan az ókori népek gondolták isteneikről, hanem Ő az, aki teljesen nekünk ajándékozza önmagát. Ezzel azonban sokkal szorosabb közösséget hoz létre velünk – már ha mi persze elfogadjuk és magunkhoz vesszük Őt – mint amilyen közösséget a pusztán a parancsainak a teljesítése vagy a tulajdonunk kisebb-nagyobb részének a feláldozása jelentene. Köszönjük meg a mi Megváltó Istenünknek, hogy ennyire közel akar és tud lenni hozzánk! 

Dr. Finta József atya