Köszöntelek szeretettel, Kedves Útitársam!
Együtt tanulunk imádkozni
Minden héten kapsz egy-egy különböző témájú imádság mintát, amelyet aztán beépíthetsz a hétköznapi imakultúrádba.
Ezzel szeretnélek arra ösztönözni, hogy minden élethelyzetedet áthassa az Istennel való mély kapcsolat.
Jézust követni a megbocsátásban
Uram, Jézus Krisztus, aki azt parancsoltad, hogy szeressük ellenségeinket, most hozzád fordulok segítségért, hogy imádkozni tudjak mindazokért, akik rágalmaztak, kipletykáltak, felbosszantottak, megbántottak.
Ezekre az én „ellenségeimre”, rosszakaróimra gondolok most, és imádkozom azért, hogy meg tudjak bocsátani nekik.
Magad mutattál példát, hogy amikor a kereszten haldokoltál, akkor imádkoztál a te ellenségeidért, akik keresztre feszítettek. Add meg nekem is azt a kegyelmet, hogy ilyen lélekkel tudjak imádkozni értük!
Ez a krisztusi lelkület töltsön el, ajándékozva megbékélést és szelídséget lelkemnek. Add nekem, hogy a bennem fellobbanó indulatot, haragot le tudjam győzni, és ne tápláljam, szüntelenül hergelve magamban! Segíts, hogy szelíden és alázatosan forduljak minden ember felé, különösen a bennem sebeket ejtők felé. Add, hogy az emberi gonoszságot minden időben jósággal viszonozzam és hogy szüntelenül dicsőíthessem a Te erős segítségedet.
Ámen.
Saját imaszándékodat a levél aljára írhatod!
Lehetőleg konkrét szándékot fogalmazz meg, és legalább a keresztnevedet add meg!
IRÁNYMUTATÓ:
Jézus adni küld bennünket
A kenyerek megsokasítása előtt Jézus megáldja azokat: „vette az öt kenyeret és a két halat, feltekintett az égre, megáldotta őket, megtörte, és a tanítványoknak adta” (Lk 9,16). Az áldás az öt kenyérből az egész sokaságnak elegendő kenyeret csinál: a „jó” egész áradatát indítja el!
Miért tesz jót az áldás?
Amikor áldunk, nem önmagunkért teszünk valamit, hanem másokért. Az áldás nem azt jelenti, hogy szép szavakat mondunk, nem szólamokat durrogtatunk! Helyette jót mondunk, szeretettel szólunk. Így tett Jézus: megmutatta az áldás jelentését a kenyerek ingyenes szétosztásával. Minket is sokszor megáldottak, a templomban vagy otthonunkban, sokszor intéztek hozzánk olyan szavakat, amelyek jót tettek nekünk, vagy keresztet rajzoltak a homlokunkra… Áldottak lettünk, amikor megkereszteltek bennünket, és minden mise végén is áldást kapunk. Az eucharisztia egy áldásiskola. Isten jót mond rólunk, szeretett gyermekeiről, és így bátorít a továbbhaladásra. Mi pedig áldjuk Istent gyülekezeteinkben, újra rátalálunk az istendicséret ízére, mely felszabadítja és begyógyítja szívünket. Azzal a bizonyossággal jövünk a misére, hogy az Úr megáld bennünket, és azzal a szándékkal megyünk el a miséről, hogy mi is áldást mondjunk, hogy a „jó” csatornái legyünk a világban.
Csak áldottként tudunk megáldani másokat a szeretet ugyanazon kenetével! De szomorú látni, mennyire könnyen tesszük ma épp az ellenkezőjét: átkozzuk, ócsároljuk, gyalázzuk egymást. A túl nagy rohanásban nem fogjuk vissza magunkat, kiöntjük haragunkat mindenre és mindenkire. Sajnos gyakran megesik, hogy annak lesz igaza és azzal értenek egyet, aki többet, hangosabban és dühösebben kiabál. Ne engedjük, hogy megfertőzzön minket a pökhendiség, ne engedjük, hogy eluralkodjon rajtunk a keserűség, hiszen mi azt a Kenyeret esszük, amely „minden gyönyörűséggel teljes”. Isten népe szereti a dicséretet, és nem élteti a panaszáradat; áldásokra és nem siralmakra teremtetett. Az Oltáriszentség előtt, a kenyérré lett Jézus előtt, ez előtt az egyszerű kenyér előtt, mely magában foglalja az Egyház mindenét, megtanuljuk áldani azt, amink van, megtanuljuk dicsérni Istent, áldani és nem átkozni múltunkat, jó szavakat adni másoknak.
Nem szaporítás, hanem osztás
Jézus, miután elmondta az áldó imát, odaadta a kenyeret, hogy kiosszák, és ezzel feltárta annak legszebb jelentését: a kenyér nem pusztán fogyasztási cikk, hanem az osztozás eszköze. Meglepő módon ugyanis a kenyérszaporításról szóló elbeszélésben egyszer sem szerepel a „szaporítani” ige. Helyette a használt igék: „megtör, ad, szétoszt” (vö. Lk 9,16). Tehát nem a megszaporítást, hanem az osztozást hangsúlyozza. Fontos dolog: Jézus nem varázsol, nem változtatja az öt kenyeret ötezerré, hogy aztán azt mondja: „Most pedig osszátok szét!” Nem! Jézus imádkozik, megáldja azt az öt kenyeret, és az Atyában bízva elkezdi megtörni azokat. És az az öt kenyér nem fogy el. Ez nem varázslat, hanem bizalom Istenben és az ő gondviselésében.
A világban mindig a forgalom és a nyereség növelésére törekszünk… Igen, de mi lesz ennek a vége? Az adás vagy a birtoklás? Az osztozás vagy a felhalmozás? Az evangélium „gazdasága” osztozva gyarapít, szétosztva táplál, nem kevesek falánkságát elégíti ki, hanem életet ad a világnak (vö. Jn 6,33). Jézus igéje nem a „birtokol”, hanem az „ad”!
Jézus határozott kéréssel fordul tanítványaihoz: „Ti adjatok nekik enni” (Lk 9,13). Képzeljük el, milyen ellenvetésekkel hozakodnak elő a tanítványok: „Nekünk sincs mit ennünk, és még másokra gondoljunk? Miért kell enni adnunk nekik, ha azért jöttek, hogy Mesterünket hallgassák? Ha nem hoztak ennivalót, az az ő bajuk, menjenek haza, vagy adjanak pénzt, és mi vásárolunk.” Nem helytelenek ezek a gondolatok, de nem Jézuséi.
Az, amink van, akkor hoz gyümölcsöt, ha odaadjuk – ez tehát az, amit Jézus mondani akar –; és nem számít, hogy az kevés vagy sok. Az Úr nagy dolgokat visz végbe a mi kevesünkkel, ahogyan azt az öt kenyérrel tette. Ő nem művel csodákat látványos tettekkel, nincs varázspálcája, hanem alázatos dolgokkal cselekszik. Istennek a mindenhatósága egy alázatos, egyedül szeretetből cselekvő mindenhatóság. És a szeretet nagy dolgokat művel a kicsi dolgokkal. Az Oltáriszentség megtanítja nekünk: magát Istent foglalja magában egy darab kenyér. Egyszerű és lényegi, megtört és szétosztott kenyér, a magunkhoz vett Oltáriszentség közli velünk Isten gondolkodásmódját, és arra indít, hogy adjuk oda magunkat másoknak. Ellenszer arra, hogy „sajnálom, de nincs hozzá közöm”, az ellen, hogy „nincs időm, nincs lehetőségem, nem az én dolgom”. Az ellen, hogy elfordítsuk fejünket.
Szeretetre és törődésre éhes világunkban, mely pusztulástól és elhanyagolástól szenved, látva a sok magányos, idős embert, a nehézségekkel küzdő családokat, a kenyerüket nehezen megkereső és álmaikat nehezen életben tartó fiatalokat, az Úr azt mondja neked: „Te adj nekik enni!” Erre te azt válaszolhatod: „Kevesem van, nem vagyok képes ezekre a dolgokra.” Nem igaz! A te kevesed sok Jézus szemében, ha nem tartod meg azt magadnak, hanem mersz vele kockáztatni! Ha mered saját bőröd is vásárra vinni! És nem vagy egyedül: rendelkezésedre áll az Oltáriszentség, az út kenyere, Jézus kenyere.
Ha szívvel fogadjuk, ez a kenyér felszabadítja bennünk a szeretet erejét: áldottnak és szeretettnek érezzük majd magunkat, áldani és szeretni akarunk. Az Úr áldást mond ránk, jót mond rólunk, bátorságot ad nekünk, bátorságot önt belénk. Tőlünk is azt kéri, hogy legyünk áldás és adomány.
Ferenc pápa
A túlzott önkritika rombol
Az önismeret fontos és hasznos dolog, ahogyan az is, ha az ember képes elszámolni saját tettei súlyával, illetve belátni, ha tévedett. Az azonban kifejezetten káros és romboló hatású, ha valaki túl szigorú kritikusa önmagának. Erre sokan, de különösen a perfekcionisták hajlamosak. Ők egész életükben arra törekednek, hogy minden téren a maximumot hozzák ki magukból, és ezt a szintet vér és verejték árán, de tartani tudják, sőt akár felül is múlják. Mivel a belső késztetés folyamatos feszültséget jelent, és elégedetlenséget szül, a lélek lassan megroppan a nyomás alatt, és az önbizalom szinte teljes mértékben odaveszhet.
3 dolog a lélek védelmében
Ezt a helyzetet fontos csírájában felismerni, és minél tudatosabban kezelni. Kristin Neff pszichológus szerint három dolog segíthet megvédeni a lelket a túlbuzgó belső kritikussal szemben, és ezek mindegyike ugyanazon az elven nyugszik: a saját magunk felé tanúsított empátián. Érdemes átgondolni, hogy adott helyzetben letámadnánk-e egy barátot vagy rokont. Bántanánk-e, csak mert valamit nem úgy tett, vagy nem olyan sikerrel végzett el, ahogyan az tökéletes lett volna. Valószínűleg nem. Az összes olyan, magunk felé irányuló gondolatot, ami számonkérő, érdemes alaposan cenzúrázni ebben a szellemben, akárcsak egy szerettünkkel szemben tennénk.
1. Légy kedves önmagadhoz!
Bár ez egyszerűen hangzik, de nem is olyan könnyű teljesíteni, ha valakiben tombol az önkritikusa. Fontos, hogy az ember türelemmel, megértéssel legyen önmaga felé, és ne megszégyenítő megjegyzésekkel bombázza önmagát. Ez a hozzáállás egyúttal egy pozitív és bátorító hangot is ad a belső kommunikációnak. Legközelebb jobban megy majd – mondhatjuk.
2. Lásd be, hogy emberből vagy!
Nagyon lényeges, hogy az ember semmilyen tekintetben ne várjon megugorhatatlan teljesítményt önmagától. Mindenki ember, és mindenki hibázhat. Néha elfáradunk, elhibázzuk a dolgokat. Ha erre emlékeztetjük magunkat, akkor könnyebb szívvel el lehet viselni azokat a helyzeteket, amikor kudarcot vallunk. Nincs értelme annak, hogy önmagunk ellen menjünk, amikor egyébként is rossz helyzetbe kerültünk. Önmagunk szidalmazása helyett érdemesebb annyit mondani, mindenkivel megesik, emberek vagyunk.
3. Gyakorold a tudatos jelenlétet
A tudatos jelenlét valóban sokat segíthet a belső kritikus csillapításában. Felül kell emelkedni a gondolatokon, és egyszerűen tudatosítani az érzelmeket: a haragot, a csalódottságot. Ha ezeket az érzelmeket átlátja és navigálni tudja az ember, akkor nem zúdítja észrevétlenül saját maga ellen rossz gondolatait, önbizalma és énképe pedig nem szenved csorbát.
Forrás: Femina.hu
Dönteni újra és újra
Augusztus 25. – Évközi 21. vasárnap
Olv.: Józs 24,1-2a.15-17.18b; Zs 33; Ef 5,21-32; 9
Evangélium: Jn 6,60-6
Egy magát tökéletesnek gondoló fiatalember fennhéjázóan dicsekedett a lelki vezetőjének: „Atyám, nekem nincs mit meggyónnom! Végre megszabadultam minden önzéstől, hatalomvágytól, pénzsóvárgástól, a buja szexuális vágyaktól, a lustaságtól és egyéb bűnöktől!” Öreg gyóntatója ekkor így szólt hozzá: „Hmm … pedig éppen a minap beszélgettünk rólad egy gyönyörű, fiatal hölggyel, aki fülig beléd van esve. Igaz, hogy már férjnél van, de bevallotta nekem, hogy szívesen bármikor ágyba bújna veled!” A fiú erre izgatottan felugrott: „Ó igen? Ki az? Hol van? Ismerem? Hogy találhatom meg?”
Vajon tudunk-e igazán dönteni, és a döntéseinkhez hűek maradni? Egyéniségünk alakulása, az, hogy milyen emberekké leszünk, elsősorban ettől függ. Ha pedig már döntöttünk, elég csak egyszer kimondani az igent? Nem válhat-e szükségessé, hogy újra megerősítsük azt? Az olvasmányban és az evangéliumban egy-egy döntési helyzet tárul elénk. Döntési helyzetről csakis akkor beszélhetünk, ha az ember számára konkrét választási lehetőség áll elő. Ha csak az egyik oldal, csak az egyik cél, csak az egyik érték létezik, vagy pedig túlságosan erősen dominál, akkor igazából nincs döntési helyzet. Csak ha a másik oldal, a másik cél, a másik érték is határozott, erős vonzással jelentkezik előttünk, akkor van lehetőségünk dönteni. Vannak olyan, kisebb jelentőségű választások, amelyeket elodázhatunk, esetleg megpróbálhatunk tudomást sem venni róluk. A jelentősebb, komolyabb élethelyzetekben azonban nem tehetjük ezt meg: ugyanis a nem döntés is döntés, méghozzá szinte mindig a rosszabb oldal választásával egyenlő.
Isten belépése az életünkbe mindig döntés elé állít minket. Vele szemben nem lehet hosszabb távon közömbösnek maradni. A döntés a hit mellett vagy ellen így is-úgy is megszületik az életünkben a „sodródással” is. Régen – látszólag – könnyebb volt az Isten mellett dönteni. Az alapvetően keresztény gyökerű és kultúrájú európai társadalomban a külső körülmények nemcsak hogy támogatták az Isten melletti döntést, hanem sokszor annyira domináltak, hogy igazából nem is mindig állt elő igazi döntési helyzet: az embernek be kellett állnia a sorba, mert különben hátrányok érték. Épp ezért, nem is lehetett sokak esetében igazán elkötelezett, megalapozott hitről beszélni. Aztán később – egy komoly, már személyesen megélt döntési helyzet kapcsán – vagy kialakult az őszinte istenkapcsolat, vagy nem. Ma, a szekularizált világban ez a helyzet nagyon megváltozott! A hittől elszakadt többségi társadalom és a keresztény gyökereit egyre inkább elfelejtő kultúra ma már nem segíti elő az Isten melletti döntést, sőt inkább a másik oldal választását könnyíti meg. Ezért kell valaki, aki felhívja az emberek figyelmét az életükben jelen lévő Istenre, az Atya vonzására. Ezt a küldetést vállalja fel az olvasmány által leírt szituációban Józsue, az evangéliumban pedig Jézus.
Kánaán földjének elfoglalása és a letelepedés után Izrael népe egy döntési helyzetbe kerül, amire Józsue minden kényszerítés nélkül, de egyértelműen rámutat. A kivonulás és a pusztai vándorlás megpróbáltatásokkal teli, bizonytalan évtizedeiben a nép jobban rá volt szorulva Isten közvetlen támogatására, sokszor kézzel fogható segítségére. Most azonban, a béke és a lassan kialakuló jólét közepette, a kényelmes körülmények hatására könnyebben gondolhatták azt, hogy „a magunk erejéből is boldogulunk”. Isten nagy tettei, amit főként atyáik éltek át, egyre távolabb kerültek tőlük. Ráadásul erős vonzást jelenthettek számukra a környékbeli kánaáni népek hamis istenei is, akiket megismertek a kereskedelmi és egyéb kapcsolatok, főként az esetleges házasságok révén. Igen, újra dönteniük kellett Isten mellett, tudatosan és határozottan, mert ha ezt nem teszik meg, akkor szinte észrevétlenül megfeledkeznek az Úrról, „elsodródnak” Tőle. Egy-egy hosszú időt, esetleg az egész életünket felölelő dologban nem elég egyszer dönteni: az igent újra és újra ki kell mondani és meg kell erősíteni, mert bizony nem egyszer próba elé kerülhetünk és kerülünk is!
A Jézust követő tanítványok is újra döntési helyzetbe kerülnek, amikor Jézus tanítása egyre inkább eltávolodik az általuk addig ismert és követett zsidó vallási hagyományoktól. Amikor Jézus a testének és vérének fogyasztására buzdít – ami bizony botrányos egy hívő zsidó ember szemében – akkor sokan elfordulnak tőle. Amikor pedig egyre inkább nyilvánvalóvá teszi messiási, sőt Isteni mivoltát, akkor még többen elhagyják Őt. Olyannyira, hogy fájdalmasan megkérdezi még a Tizenkettőtől is: „Csak nem akartok ti is elmenni?” Ezzel konkrét döntési helyzet elé állítja őket. Biztosak lehetünk benne, hogy az apostolokat nem hagyta hidegen annyi társuk elfordulása. Talán ők is meglepődve kapták fel a fejüket Jézus radikálisan új, sőt a zsidó vallással kifejezetten szemben álló állításain. Igen, mindkét oldal erős vonzást gyakorolt rájuk. Ők azonban, ahogyan Péter mindannyiuk nevében kijelenti, Jézus további követését választják. Legalábbis akkor így döntenek. Ez az esemény is mutatja, hogy a hitben meghozott döntéseinket újra és újra meg kell erősíteni, felismerve azokat a helyzeteket, amikor ezt nem szabad negligálni vagy halogatni!
Dr. Finta József atya
Lányomért, Kingáért, a kettőnk kapcsolatáért kérek szépen imát. Most 13,5 éves, erőteljesen elkezdett kamaszodni és ezzel együtt lázadni. Engedetlenségével nap mint nap mély sebeket ejt bennem és valószínűleg én is őbenne a határtartásommal. Szeretném, ha az oly sokszor fellobbanó indulatot és haragot le tudnám győzni magamban.
Kedves Veronika,
A lányodban is Isten van jelen! Az Istent szeresd a lányodban!
A lányodnak ebben az időszakban leginkább a te türelmedre, odafigyelésedre, megértésedre van szüksége!
Köszönöm a mai napindítót. Perfektcionista énemmel mindig küzdök. A most kapott gyakorlati lépések sokat segítenek az önelfogadás útján.
Hálás vagyok a Laudeturklublért! ❤️🙏