Oldal kiválasztása

Hétindító – 2025. december 22.

Szerző: | 2025.dec.vas | Egyéb kategória

Inspiráló gondolatok

 

A szolgálat Isten munkatársává tesz

Assisi Szent Ferenc életének egyik legnagyobb csodája az volt, hogy felfedezte: az alázat nem gyengeség, hanem erő. A szolgálat nem megalázkodás, hanem szabad választás – annak az embernek a szabadsága, aki már nem önmaga körül forog.
Szent Ferenc nem akart semmit önmagának – mégis mindent megkapott. Nem keresett hatalmat, mégis hatással volt egész Európára.

Mert az a szeretet, ami csendben, önzetlenül, másokért él, mindig túlnő az egyénen.

A mai kultúra gyakran azt sugallja: az számít, amit elérsz, amit birtokolsz, amit mutatni tudsz. Ferenc viszont azt tanítja: a szív mélysége és tisztasága az, ami örök. Aki szolgál, az Isten munkatársa lesz. Mert Isten maga is szolgál – lehajol, felemel, megtisztít. Jézus lábat mosott. Nem volt alacsonyabb attól, hogy lehajolt – hanem éppen ezáltal mutatta meg az isteni nagyságot. A szolgálat az evangélium szíve. Ma ne keresd, hol ragyoghatsz – keresd, hol lehetsz hasznos.

Nézd meg, kinek segíthetsz csendben, szeretettel, elvárások nélkül. Ne feledd: az alázat nem önmegtagadás, hanem önátadás. Ferenc ezt választotta – és az ő mosolya ma is ragyog a világban. A tiéd is ragyoghat.

 

Élethelyzetek – sorozat

 

A szíved hangja

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagy ember, aki feleségül vette álmai asszonyát. Szerelmükből egy leányka fogant. A gyermek szépséges volt és vidám, imádta is az apja.
Kicsi korában sokszor az ölébe kapta, dúdolgatott neki, körbetáncolta vele a szobát, s egyre azt ismételte:
– Szeretlek, kicsi lány!
Miután felcseperedett, mindig e szavakkal ölelte magához:
– Szeretlek, kicsi lány!
– Nem vagyok már kicsi! – duzzogott a hajadon.
– Nekem örökre az maradsz! – nevetett az apja.

A már nem is annyira kicsi lány kirepült a fészekből, megismerte a nagyvilágot, ezáltal önmagát és az apját is más szemmel kezdte nézni. Látta már, hogy csakugyan kiváló, derék férfiú, megtanulta tisztelni az erejét. Az erő jelének érezte azt is, hogy képes volt kifejezni családja iránti szeretetét. Bármerre sodorta az élet, mindenüvé elkísérte az apja hangja: „Szeretlek, kicsi lány!”

Egy nap a már egyáltalán nem kicsi lány lakásán csengett a telefon. Az apja miatt hívták, akit baleset ért. Afázia, közölte egy hang, és el is magyarázta, hogy ez mit jelent: nem tudja kimondani a gondolatait, talán a hozzá intézett szavakat sem érti.

Többé nem mosolyog, nem nevet, nem sétál, nem ölel, nem táncol és nem mondja a kislánynak, aki már nem is kislány, hogy szereti.
Akkor a leány meglátogatta az apját. A szobába lépve töpörödött, erőtlen embert látott maga előtt. Amaz ránézett, és beszélni próbált, de nem tudott.

A kicsi lány csak egyet tehetett. Leült a nagy ember ágya szélére. Mindkettőjük szeméből patakzottak a könnyek, ahogy átölelte apja ernyedt vállát.

Fejét a férfi mellkasára hajtotta, és sok mindenre gondolt. Eszébe jutottak az együtt töltött gyönyörű napok, amikor a nagy ember mellett tökéletes biztonságban érezte magát. Fájdalom hasított belé, amiért többé nem hallhatja a szeretetteljes, vigasztaló szavakat. Ekkor megütötte a fülét egy hang: a férfi szívdobbanása. A szerető szív, melyből a kedves szavak fakadtak, tovább dobogott, fittyet hányva a testet megnyomorító bénaságnak. S ahogy a leány ott pihent, megtörtént a csoda. Újra hallotta, amire vágyott.

A szívverés pótolta a szavakat, melyeket a száj már nem tudott kimondani.
Szeretlek
szeretlek
szeretlek
kicsi lány
kicsi lány
kicsi lány!

És akkor megvigasztalódott.

Patty Hansen

 
A szeretet nem csak a kimondott szavakban, hanem a jelenlétben is él. Talán ott még inkább. Ami igazán számít, azt nem lehet elveszíteni: a szív hangja akkor is megszólal, amikor minden más elnémul. Karácsony arra hív, hogy ne azt sirassuk, amit már nem tudunk megtenni egymásért, hanem vegyük észre, ami még most is adott – egy ölelés, egy együtt töltött pillanat, egy csendes odahajlás. Isten szeretetből egészen közel jött hozzánk. Sőt, velünk van mindennap.
A szeretet nem múlik el a gyengeséggel, az idővel vagy a töréssel: csak átalakul, és gyakran éppen a csendben válik a legerősebbé. Karácsonykor ezt tanuljuk újra: a szív akkor is énekel, amikor a hang már nem szól.
 

***
Ha van saját tapasztalatod, véleményed e történettel kapcsolatban, írd le bátran itt a hozzászólásnál!

 

Iránytű – 2025. december 18.

Szerző: | 2025.dec.sze | Egyéb kategória

Köszöntelek szeretettel, Kedves Útitársam!

Ez a levél egy anyaggyűjtemény, mely a hét hátralévő részéhez (csütörtök, péntek, szombat) ad olyan impulzusokat, amelyek segítenek töltekezni, és megtartani Isten jelenlétében és szeretetében!

Saját imaszándékodat az oldal aljára írhatod! 
Lehetőleg konkrét szándékot fogalmazz meg, és legalább a keresztnevedet add meg!

 

 

 

IRÁNYTŰ:

” HIT ÉS ÉLET”

A szív mélyére ható tanítás Leó pápa gondolatai, elmélkedései alapján.


Az Isten nyugalma béke és öröm 

 
Leó pápa arra biztat bennünket, hogy az advent hátralévő idejében lépjünk be Isten nyugalmába!
A hegyi beszédben Jézus ezt mondja: „Ne gyűjtsetek magatoknak kincset a földön, ahol moly rágja, és rozsda marja, s ahol betörnek, és ellopják a tolvajok! A mennyben gyűjtsetek kincset, ahol nem rágja moly, és nem marja rozsda, s ahol nem törnek be és nem lopják el a tolvajok! Ahol a kincsed, ott a szíved is.” (Mt 6,19-21).
 
Az emberi életet állandó mozgás jellemzi, amely cselekvésre ösztönöz minket. A mai világ mindenütt gyorsaságot igényel ahhoz, hogy optimális eredményeket érjünk el a legkülönbözőbb területeken. Hogyan világítja meg Jézus feltámadása emberi tapasztalatunknak ezt a vonását? – tette fel a kérdést a Szentatya.
 
Amikor a halál feletti győzelmében részesedünk, vajon megpihenünk-e majd? Hitünk erre így válaszol: igen, meg fogunk pihenni. Nem leszünk tétlenek, hanem belépünk Isten nyugalmába, ami a béke és az öröm. Tehát egyszerűen csak várnunk kell, vagy ez már most megváltoztathat minket? – kérdezett újból a pápa.
A szív egész emberségünk szimbóluma, emberi lényünk láthatatlan középpontja.
 
Mi nagyon sokféle tevékenységbe merülünk el, amelyek nem mindig tesznek minket elégedetté. Sok cselekedetünk gyakorlati, konkrét dolgokkal kapcsolatos. Felelősséget kell vállalnunk sok kötelezettségért, problémákat kell megoldanunk, nehézségekkel kell szembenéznünk. Még Jézus is belefolyt az emberek életébe, nem fogta vissza magát, hanem mindvégig odaadta magát.
 
Mégis gyakran tapasztaljuk, hogy a túl sok cselekvés, ahelyett, hogy teljessé tenné az életünket, örvénnyé válik, amely megszédít, megfoszt a derűs lélektől és megakadályozza, hogy teljes mértékben megtapasztaljuk azt, ami igazán fontos az életünkben. Ilyenkor fáradtnak, elégedetlennek érezzük magunkat: mintha ezernyi gyakorlati dologra pazarolnánk az időt, amelyek persze nem oldják meg létezésünk végső értelmét.
Néha, a tevékeny napok végén üresnek érezzük magunkat. Miért is? Mert nem gépek vagyunk, van „szívünk” – vagyis inkább azt mondhatnánk, hogy egy szív vagyunk.
A szív egész emberségünk szimbóluma, gondolatok, érzések és vágyak szintézise, lényünk láthatatlan középpontja. Máté evangélista arra hív minket, hogy elmélkedjünk a szív fontosságáról, amikor felidézi Jézusnak ezt a gyönyörű mondatát: „Mert ahol a kincsed van, ott lesz a szíved is” (Mt 6,21). A szívben őrződik meg tehát az igazi kincs, nem páncélszekrényben a föld kincsei között, nem hatalmas pénzügyi befektetésekben, amelyek soha nem voltak ilyen eszeveszettek és igazságtalanul összesűrítve, embermilliók véres áldozata és Isten teremtésének pusztulása árán – állapította meg a pápa.
 
Az ember szíve a végleges beteljesülésre irányul.
Fontos elgondolkodni ezeken a szempontokon, mert a sok kötelezettségvállalásban, amelyekkel folyamatosan szembesülünk, egyre inkább megjelenik a szétszórtság, néha a kétségbeesés, az értelem hiányának kockázata, még a látszólag sikeres emberekben is. Ellenben, ha az életet Húsvét fényében értelmezzük, s ha a feltámadt Jézus szemével tekintünk rá, akkor hozzájutunk az emberi személy lényegéhez, a szívünkhöz, mely cor inquietum. Szent Ágoston ezzel a „nyugtalan” jelzővel segít megérteni az ember vágyát, mely a végleges beteljesülésre irányul. A kifejezést a Vallomások elején találjuk, ahol Szent Ágoston ezt írja: „Uram, magadnak teremtettél minket, és nyugtalan a szívünk, amíg meg nem nyugszik benned” (I,1,1).
 
Az emberi szív mozgásának titka: visszatérni létének forrásához.
A nyugtalanság annak a jele, hogy szívünk nem véletlenszerűen, rendszertelenül, céltalanul mozog, hanem végső célja, a „hazatérés” felé irányul. A szív igazi beteljesülése ugyanis nem a világ javainak birtoklásában rejlik, hanem abban, hogy eléri azt, ami teljesen betöltheti, vagyis Isten szeretete, vagy inkább a Szeretet Istene. Ezt a kincset azonban csak úgy találhatjuk meg, ha szeretjük a felebarátunkat, akivel utunkon találkozunk: test szerinti testvéreinket, akiknek jelenléte ösztönzi a szívünket és felhívást intéz hozzá, arra hívva, hogy nyíljon meg és adja oda önmagát.
Felebarátunk arra kér minket, hogy lassítsunk le, nézzünk a szemébe, néha változtassunk a terveinken, talán még az irányon is. Ez az emberi szív mozgásának titka: visszatérni létének forrásához, élvezni azt az örömöt, amely soha nem szűnik meg, amely soha nem okoz csalódást. Senki sem élhet anélkül, hogy az életnek ne lenne értelme, amely túlmutat az esetlegesen, azon, ami elmúlik. Az emberi szív nem élhet remény nélkül, anélkül, hogy tudná, hogy a teljességre, nem pedig a hiányra teremtetett.
 
Karácsony emlékeztessen Jézusra, aki emberré lett és eljött hozzánk, hogy „köztünk lakjon”.
Jézus Krisztus megtestesülésével, szenvedésével, halálával és feltámadásával szilárd alapot teremtett ehhez a reményhez. A nyugtalan szív nem fog csalódni, ha belép a szeretet dinamizmusába, amelyre teremtetett. A cél biztos; az élet győzedelmeskedett, és Krisztusban továbbra is győzedelmeskedni fog a hétköznapi élet minden halálában. Ez a keresztény remény: áldjuk az Urat és köszönjük meg neki mindent, aki ezt nekünk adta!

Sokszor nem az fáraszt ki minket, hogy sok a dolgunk, hanem az, hogy túl sok mindentől várjuk el, hogy „megtartson” belül.

A modern ember szíve könnyen úgy működik, mint egy túlterhelt böngésző: rengeteg ablak nyitva, minden sürgős, mégis egyre nehezebb tisztán látni, miért is csináljuk az egészet. A belső nyugtalanság viszont nem ellenség, hanem jelzés: azt mutatja, hogy nem vagyunk befejezett történet, és nem is arra lettünk kitalálva, hogy a pillanatnyi eredményekből építsünk örök otthont magunknak.

Isten ígérete nem egy „kikapcsolt állapot”, hanem egy olyan belső rend, amelyben a cselekvés nem szétszór, hanem összegyűjt; nem kifacsar, hanem értelmet ad. Ennek a fordulatnak az egyik legbiztosabb próbája a szeretet: amikor képes vagyok félretenni a saját elképzeléseimet valaki miatt, akkor valami lényegi történik bennem. Ilyenkor nem csak jót teszek, hanem jó irányba kerülök. A hit reménye ebben nagyon gyakorlati: azt tanítja, hogy az élet nem véletlen sodródás, hanem hazafelé tartó út, és már most elkezdődhet az a nyugalom, amely nem menekülés, hanem megérkezés.

GYAKORLAT:

Gondoljuk végig a napunkat: „Ma hol volt a kincsem, és hol volt a szívem?” Mi volt igazán fontos számomra? Mi az, ami nyugtalanságot okozott és mi az, ami békét hozott a szívedbe? 

„A MÉGIS-EMBEREK”

Nehéz élethelyzeteket megélt, illetve pozitív szentéletű emberek életébe, küzdelmeibe, döntéseibe nyersz bepillantást egy-egy Mégis-történettel, sok-sok tanulsággal.

 

Soha nem vagyunk egyedül a küzdelmeinkben

A baszk nemesi családból származó fiatal Ferenc fényes jövő előtt állt Európában – tehetséges volt, művelt és ambiciózus. Párizsban tanult, ahol találkozott Loyolai Szent Ignáccal, aki új irányt adott az életének. Ferenc meghallotta a hívást, és bár lemondással járt, mégis örömmel mondott igent. Otthagyta akadémiai karrierjét és kényelmes életét, hogy szerzetesként Istennek szentelje magát. 1534-ben Ignáccal és társaival együtt szegénységi és tisztasági fogadalmat tett, majd pappá szentelése után készen állt, hogy elvigye az evangéliumot a világ végére is.

III. Pál pápa döntése nyomán Ferenc lett az első jezsuita misszionárius, aki Európán kívülre indult. 1541-ben indul útnak, és hónapokon át tartó, veszedelmes tengeri utazás várt rá Indiáig. Az út során súlyos betegséggel kellett megküzdenie – testileg meggyötörte a láz és a kimerültség, mégis a lelkesedése töretlen maradt. Amint 1542 májusában partot ért Goában, azonnal nekilátott a munkának, nem törődött a saját gyengeségével vagy az új, ismeretlen világ sokkjával. Fiatal kora ellenére hatalmas lelkesedéssel és érett hittel vetette bele magát új küldetésébe.

Próbatételek

Goában és India déli partvidékén Ferenc egyszerre szembesült hatalmas lehetőségekkel és embert próbáló nehézségekkel.

Rádöbbent, hogy az emberek szívéhez a türelem és alkalmazkodás vezet – megtanulta a helyiek nyelvét, szokásaikat tiszteletben tartva hirdette az evangéliumot.

Három év alatt közel húszezer embert keresztelt meg a gyöngyhalászok között Indiában. Az egyszerű falvakat járva sokszor kimerült a napi hosszas gyaloglástól, de a hit terjesztésének öröme erőt adott neki, így szinte megállás nélkül dolgozott a misszió területén. Saját szavaival: “Amióta Ázsiában vagyok, egyáltalán nem pihentem; szorgalmasan körüljártam a falvakat, és megkereszteltem minden gyermeket, aki még nem volt megkeresztelve.” Ferenc gyakran egy kis csengővel járta a falvakat, összegyűjtötte a gyermekeket, és tanította nekik a legegyszerűbb imákat. Előfordult, hogy a sok lelkes kisdiák “enni és pihenni sem hagytak, csakhogy valamilyen imádságra tanítsam meg őket” – írta egyik levelében. Ezek a sorok magukért beszélnek: hiába volt fizikailag kimerült, a gyermekek szomjazó hite lángra lobbantotta benne a misszionáriusi tűzet. Egy-egy ilyen jelenet minden fáradságot feledtetett Ferenc számára.

Xavéri Szent Ferenc egy 17. századi japán festményen, kezében lángoló szívvel és tekintetét a feszületre emelve – ez a kép remekül kifejezi hitbuzgalmát és apostoli lelkesedését. Ferenc nemcsak a test fáradtságával nézett szembe, hanem azzal a lélekőrlő érzéssel is, hogy sokszor egyedül van a hatalmas feladatban. Távoli vidékeken gyakran ő volt az egyetlen pap, és szüntelenül új közösségeket hagyott maga mögött, ahol nem maradt pásztor a nyáj mellett. Fájó szívvel jegyezte meg az egyik levelében: “Ezen a vidéken sokan csak azért nem lesznek kereszténnyé, mert nincs, aki keresztényekké tegye őket.” – látta, hogy rengeteg ember nyitott lenne a hitre, ha lenne, aki tanítsa és vezesse őket.

Ferenc missziós útjai során nemcsak sikerélmények érték, hanem kudarcok és elutasítás is: 1549-ben Japánba érkezett, ahol kezdetben szinte teljesen idegennek és hatástalannak érezte magát.

A nyelvi nehézségek, a buddhista papok ellenállása és a kulturális különbségek miatt alig tudott előrehaladni. Mégsem adta fel: megtanult annyit a nyelvből, amennyit csak bírt, és rájött, hogy a japán társadalomban a legbefolyásosabbakhoz kell szólnia. Felkereste a császárt és a helyi nagyurakat, és végül két év alatt „csupán” másfél ezer embert tudott megkeresztelni Japánban. Ez a szám eltörpült az indiai tízezrek mellett, de Ferenc tudta, hogy a magvetés ideje ez: a jövőnek dolgozik, és levonta a tanulságot, hogy a hitet a helyi kultúrába kell ültetni – emiatt is nevezik ma őt az inkulturáció úttörőjének. A látszólag szerény eredmények ellenére Japánban is maradandó nyomot hagyott, és alapot teremtett későbbi misszionáriusok sikeréhez.

Kimerülten

A távol-keleti utak végül felemésztették Ferenc erejét, és minden vágya az volt, hogy Kínában is hirdesse Krisztust, de az akkori tiltások miatt nem juthatott be az országba. 1552-ben, mindössze 46 évesen, halálosan kimerülve hunyt el egy Szancsán nevű kis szigeten, Kína partjainál. Képzeljük el a jelenetet: egy európai pap magányosan fekszik a dzsungel szélén, testét trópusi láz gyötri, de ajka még imára nyílik, úgy halt meg, ahogy élt – imádkozva és szolgálat közben. Látszólag egyedül volt, mégsem volt magányos: hite ott izzott mellette utolsó pillanatáig. Társai később azt jelentették, hogy holttestét épségben találták meg, mintha Isten megőrizte volna szolgája testét a hőség és páratartalom ellenére. Ez a csoda sokakat megerősített abban, hogy Ferenc életét Isten különleges kegyelme kísérte. Szinte tapinthatóvá vált, hogy Isten nem hagyta magára hűséges szolgáját.

Xavéri Szent Ferenc élete tele volt lemondással, fáradtsággal és olykor fájdalmas csalódásokkal, de minden nehézség ellenére rendíthetetlenül bízott Istenben, és levelei tanúsítják, hogy Isten vigasztalását erősebben érezte, mint a szenvedést.

Egy alkalommal azt írta, hogy Isten bőséges vigasza édesíti meg a legkeserűbb fáradságot is – mert aki teljes szívvel bízik a gondviselésben, annak a megpróbáltatás is értelmet nyer. Ferenc nap mint nap órákat töltött imádságban, akár a szentmise előtt a tabernákulum csendjében vagy a csillagos ég alatt, két út között, és innen merített erőt, hogy folytassa, amikor rengeteg feladat tornyosult előtte. Alázatosan beismerte gyengeségét is: gyakran csak azt kérte Istentől, adjon neki türelmet és kitartást a lelkek vezetésének fáradságában. Ez az őszinte imádság példát mutat nekünk is: nem kell mindig erősnek látszanunk, elég, ha Isten erejében bízunk.

Öröksége

Tíz év sem telt bele, és Xavéri Szent Ferencet már életében Ázsia apostolaként emlegették. Nem véletlenül kapta ezt a címet: amerre járt, mindenütt új közösségek születtek a nyomában, és ezrek tértek meg hiteles tanúságtétele hatására, bár Ferenc sokszor nem látta fáradozása eredményét, a történelem bebizonyította, hogy vetése jó talajba hullott. Az általa alapított közösségek túlélték őt, levelei pedig újabb és újabb fiatalokat gyújtottak lángra a misszió iránt. Az ő példája nyomán indult el később több százezer lélek megkeresztelése Ázsia-szerte. Ferenc nem látta munkája teljes beteljesülését, de hűsége átívelt saját életidején.

Mi, a 21. század olvasói – különösen a középkorú és idősebb generáció – sokszor küszködünk a mindennapok kihívásaival, legyen szó magányról, kimerültségről, betegségről vagy éppen arról az érzésről, hogy erőfeszítéseink hiábavalók. Xavéri Szent Ferenc története élő bátorítás: azt üzeni, hogy soha nem vagyunk egyedül a küzdelmeinkben. Ha ez az egyetlen ember képes volt egy idegen földrészen, idegen nyelvű emberek között, barátok és támogatók híján is kitartani a hitben és szeretetben, akkor mi is meríthetünk erőt a hitünkből a saját harcainkhoz. Ferenc példája arra tanít, hogy a kudarcok közepette is fel lehet állni és továbbmenni. Az igazi sikert nem a számok vagy látványos eredmények jelentik, hanem a hűség és az állhatatosság.

Xavéri Szent Ferenc azt hagyta örökül nekünk, hogy mégis érdemes kitartani – mert a hitből fakadó remény átvezet a nehézségeken, és a szeretet szolgálata végül többet formál a világon, mint azt valaha is gondolnánk. Az ő élete arra bátorít, hogy soha ne adjuk fel, mert a legnagyobb sötétség közepette is felragyoghat a remény, ha Istenbe kapaszkodunk. Ez a remény legyen mindannyiunk lámpása a saját utunkon. Hiszen ugyanaz az Isten erősít minket a próbák idején, aki Ferenc mellett is ott állt a legnehezebb órákban.

Mi az, ami megérintett az elhangzottakból?
Milyen elhatározás született meg Benned?

AZ ÉLET IGÉJE


Az élet jele, a jövő ígérete

A pitypang egyik aprócska magját kis ejtőernyőjével messze sodorta a szél, s a város egyik poros járdáján két beton kocka közé hullott. Alig talált néhány homokszemet, amiben megkapaszkodhatott, mégis sikerült gyökeret vernie. Egyre lejjebb furakodott, míg megtalálta a kemény, ledöngölt talajt, s nagy nehézségek árán beleágyazódott a földbe. Néhány nap múlva alig látható kis zöld hajtás bukkant ki a beton kockakövek közül. Ismét néhány nap, s apró levelek is feltűntek rajta. Végül elkezdett bontakozni a sárga virágocska is, holott közel s távol nem látszott más növény ebben a betonrengetegben.
Épp arra sétált egy elkeseredett, haraggal és csalódással teli fiú. Hangosan káromkodott, csapkodott maga körül, bele-belerúgott a szemeteskukákba, ráüvöltött az őt csendesíteni próbáló járókelőkre. Mivel lefelé sütötte a szemeit, megpillantotta a kis virágot. Mint egy őrült, úgy esett neki taposni, gázolni. „Pusztulj te is!” – üvöltötte. Amikor azonban néhány nap múlva újra arra járt, már lecsendesedve ugyan, de még mindig szomorúan, fejét lehajtva, ismét megpillantotta a kis pitypangot ugyanazon a helyen. Kissé gyűröttek voltak ugyan a levelei, csapzott a sárga feje, de élt! Kiegyenesedve nyújtogatta szirmait a Nap felé, s nagyobbnak, erősebbnek látszott, mint amikor összetaposta.
A fiú egy percig szótlanul szemlélte a virágot, majd elmosolyodott, felnézett és ennyit mondott. „Tehát nekem is lehet még újabb esélyem!” Fütyörészve indult tovább.

„Az Úr maga ad nektek jelet: íme, a szűz fogan és fiút szül, s Emmánuelnek nevezi el, ami azt jelenti: Velünk az Isten.” Miféle jelre lett volna szüksége Júda népének és Jeruzsálemnek, amikor elhangzik ez a prófétai jövendölés?
Egyáltalán miért lett volna szüksége jelre, s miért nem akarta azt kérni Ácház király? A remény életben tartása miatt kellett volna a jel, s éppen a szinte már teljes reménytelenség, a reményvesztés miatt nem akarta azt kérni a király. Nem hitt már abban – s vele a nép nagy része sem – hogy bármiféle segítség jöhet. Ugyanis kétségbeejtő helyzetben voltak. A kettészakadt ország északi részét már elfoglalták és elpusztították az egyik korabeli nagyhatalom, Asszíria katonái. Teljesen megállíthatatlannak tűnt a vész, hiszen hozzájuk képest Júda elenyésző erőt képviselt, s az Asszírok már Jeruzsálemet ostromolták.

Ha már jelet akar adni az Úr, akkor miféle jel lett volna kielégítő és biztató? Például egy erős szövetséges hadsereg megjelenése, akik legyőzik a fenyegető ellenséget. Na de egy aprócska gyerek születése? Mi ez, valami vicc? Kárörvendő gúnyolódás? – gondolhatta a király. Mit tud nekünk segíteni egy újszülött csecsemő, aki ráadásul még ezután fogan? Ugyan már! Addigra rég halottak vagy foglyok leszünk.

Pedig ha jól belegondolunk, nagyon is biztató, valóban isteni ez a jel: egy gyermek születése. Aprócska esemény, elenyészőnek tűnik az emberiség, vagy akár egyetlen ország vagy város történelmében, mégis a legnagyobb jel. Az élet jele, a jövő ígérete! Ha gyermek születik, akkor nem pusztul el a nép, akkor van jövőnk, akkor nem semmisülünk meg. Ezt üzente Isten Izaiás próféta híres messiási jövendölésében Ácháznak és vele egész Júdának. A gyermek születése az eltaposhatatlan élet jele. Minél több gyermek születik, annál biztosabban van jövője egy családnak, egy országnak, az egész emberiségnek.
Egy gyermek születéséhez és felnövekedéséhez béke és biztonság is szükségeltetik, így ezeknek a megvalósulására is világosan utal az isteni ígéret. Valóban, történelmi tény, hogy súlyos járvány tört ki az asszír seregben, amely sok katona életét követelte. Felhagyva Jeruzsálem ostromával elvonultak Júda országából, s a nép megmenekült.

Ami lehetetlennek tűnt, megvalósult. A szűztől születő gyermek ígérete azonban nemcsak erre az egyetlen eseményre, erre az egyetlen szabadulásra, talpra állásra vonatkozott. És nem is csak a zsidó népnek szólt. A gyermek neve Emmánuel lesz, vagyis „Velünk az Isten”. A szűztől születő kicsiny gyermek nem akárki, hanem maga az örökkön élő Isten. Az Isten beleszületése ebbe a világba, a történelembe minden ember biztató jövőjét jelenti. Isten jelenléte elpusztíthatatlanná teszi azok életét, akik hisznek benne és beleépülnek az Ő életébe.

Mindenki számára van talpra állás, újrakezdés, mindenkinek újraépülhet az élete a keserű romokból, ha közel engedi magához az értünk született Istenembert. Persze a jövőért, az újrainduló életért nekünk is meg kell küzdenünk. El kell fogadnunk a jelet, Akit Isten küld. Együtt kell működnünk az Ő szándékaival, még ha nem is értjük, mit akar vele, még ha lehetetlennek tűnik is.

Mária, aki által világra született a megígért Emmánuel, szintén nagyon nehéz, emberileg kilátástalan helyzetben volt. Biztosan számíthatott arra, amit jegyese, József már el is tervezett magában: tudniillik, hogy elzavarja maga mellől. Sőt, még ez volt a legjobb variáció, amire számíthatott a korabeli társadalmi viszonyok között. Mégis vállalta, hogy Jézus édesanyja legyen. Miután pedig az angyali üzenetből József is megtudta a születendő gyermek származását és küldetését, ő is igent mondott Isten akaratára, felvállalta Máriát és a gyermeket, aki testileg nem tőle származott.

Mária és József igent mondtak az isteni ígéretre, s igent mondtak egymásra is, a már előre látható és a még nem látható nehézségekkel együtt. Hányszor és hányszor megtapasztalhatta volna az emberiség, s benne a mi magyar nemzetünk, vagy a mi családunk, akár csak én magam is az Isten szabadító, felemelő erejét hamarabb és teljesebben is, ha együtt tudtunk volna működni Isten akaratával! Ha igent mondunk többször a születendő életekre, ha a jövő biztonságát legalább annyira fontosnak tartjuk, mint a jelen jólétét és kényelmét! Ha egymás mellé állunk a nehézségekben és bizonytalanságokban, s nem lépünk le, elutasítva a másik terheinek cipelését, az önzetlen szeretetet. Köszönjük meg Istennek a nekünk is szóló jelet, a Krisztus által megszentelt jövő ígéretét, az újrakezdés, a bűntől és a szenvedéstől való szabadulás ígéretét. Ugyanakkor kérjük, hogy őszinte hittel, áldozatkész szeretettel tudjunk együttműködni ezzel az ígérettel, lehessünk hordozói, továbbadói ennek a jelnek!

Dr. Finta József atya,
kecskeméti főplébánia plébánosa

Hétindító – 2025. december 15.

Szerző: | 2025.dec.vas | Egyéb kategória

Inspiráló gondolatok

 

A testvériség álma

Ferenc pápa sokszor beszél arról, hogy a világ csak akkor gyógyulhat, ha újra testvérekként tekintünk egymásra. A Fratelli tutti enciklika is erről szól: nem elég együtt élni – együtt kell tartoznunk. A testvériség nem pusztán szép eszme, hanem evangéliumi valóság.

Mert Jézus nemcsak tanított erről, hanem életével is példát adott: leült a bűnösökkel, megszólította a kitaszítottakat, lehajolt a betegekhez. Ma, amikor a társadalom polarizálódik, amikor a közbeszéd egyre élesebb, amikor a másként gondolkodók gyakran ellenséggé válnak – különösen fontos, hogy újra felfedezzük az egymásban lakozó testvért.

Nem kell egyetértenünk mindenben ahhoz, hogy tiszteljük egymást. Nem kell ugyanúgy élnünk ahhoz, hogy szerethessük a másikat. A testvériség abból fakad, hogy közös Atyánk van. És ez minden másnál mélyebb kötelék.

Ferenc pápa szerint nem lehet valódi békét építeni anélkül, hogy előbb ne építenénk hidakat. Hidak pedig csak ott születnek, ahol van bizalom, figyelem és a sebek begyógyítására irányuló szándék.

Ma ne azt kérdezd, miben különbözöl másoktól. Kérdezd azt: hol ér össze a történetetek?

Mert mindig van egy közös pont. Egy seb, egy vágy, egy remény. És ezekből lehet újra kezdeni. A testvériség álma nem utópia – hanem evangéliumi kötelesség. És te is részese lehetsz.

 

Élethelyzetek – sorozat

 

Nem kaptam semmit, mégis meglett mindenem

A bajok és a tanácstalanság imára késztet. Az imádkozás pedig elűzi a zűrzavart és a bajokat.
– Philip Melanchthen

Szívós fajta vagyunk mi, bénák. Bizony, szívós egy fajta. Ha nem így volna, egyikünk se bírná sokáig. Sok tekintetben olyan felfogással és szellemmel áldott meg a sors, ami nem mindenkinek jut ki.

Bátran állíthatom, hogy a rokkantságba való teljes beletörődés elutasítása egyetlen dolgon múlik – a hiten, a tántoríthatatlan hiten.

New Yorkban, az East Riveren túl, a Keleti 34. utca 400.-ban található a Fizikoterápiai és Rehabilitációs Intézet. Hónapokon át jártam oda kezelésre – heti két-három alkalommal –, és jövet-menet számtalanszor gurultam végig az előcsarnokon, de egyszer sem vettem magamnak a fáradságot, hogy félrehúzódva, közelebbről szemügyre vegyem a falra szögezett kis bronztáblát, amelynek szövegét, a felirat szerint, egy ismeretlen déli katona szavai fogalmazta a polgárháború idején. Egy délután végül mégis megálltam ott. Elolvastam a sorokat, aztán újra elolvastam. Amikor másodszor is a végére értem, a sírás fojtogatta a torkomat – nem a kétségbeesés miatt, hanem valami belső hévtől, ami arra késztetett, hogy megszorítsam a tolókocsi karfáját. Most szeretném megosztani olvasóimmal ezt az élményemet.

Hitvallás azokért, akik szenvedtek

Erőt kértem Istentől, hogy messzire jussak.
Gyengévé tett, hogy alázatot és engedelmességet tanulhassak…

Egészséget kértem, hogy nagy dolgokat vigyek véghez.
Megnyomorított, hogy jobb célok felé fordulhassak…

Gazdagságot kértem, hogy boldog lehessek.
Elveszítettem mindenemet, hogy bölcsességet szerezzek…

Hatalmat kértem, hogy magasztaljanak az emberek.
Tehetetlenné váltam, hogy megérezzem Isten szükségét…

Mindent kértem, hogy élvezhessem az életet.
Életet nyertem, hogy mindent élvezhessek…

Nem kaptam semmit abból, amit kértem – mégis meglett mindenem, amiben reménykedtem.
Szinte önmagam ellenére, kimondatlan imáim meghallgatásra találtak.
Én vagyok a legdúsabban megáldott az emberek között!
(Roy Campanella)

GONDOLAT:

Van, aki egészséget kér, és erőt kap. Van, aki erőt kér, és gyengeséget kap. Van, aki boldogságot kér, és bölcsességet nyer. És közben lassan rádöbben: Isten nem mindig azt adja, amit kérünk, hanem azt, amire szükségünk van.

A hit nem azt jelenti, hogy nem fáj. Nem azt, hogy nem sírunk. Nem azt, hogy nem szorul össze a torkunk. A hit azt jelenti, hogy nem adjuk fel. Hogy nem törődünk bele véglegesen abba, ami látszólag megváltoztathatatlan. A tántoríthatatlan hit nem hangos, nem látványos, nem diadalmas. Sokszor csendes. Sokszor remegő. Sokszor csak annyi: ma még tovább megyek.

Az igazi hit gyakran ott születik, ahol már nem tudunk alkudozni. Amikor elfogynak a feltételek. Amikor nem mondjuk többé: „ha ezt megadod, akkor hiszek”, hanem csak annyit: „itt vagyok”. Isten ilyenkor nem mindig felemel, hanem mellénk ül. Ez a jelenlét mindennél erősebb.

A szenvedésben megtanuljuk, hogy az élet nem jár alanyi jogon. Hogy minden ajándék. Hogy a levegő, a mozdulat, a mosoly, a remény mind kegyelem. A hit végül nem abban mérhető, mennyire lett könnyebb az életünk, hanem abban, hogy mennyire lett igazabb. Mennyire lettünk alázatosabbak, figyelmesebbek, irgalmasabbak. Mennyire tanultuk meg értékelni azt, ami van.

 

Téged melyik gondolat érintett meg legjobban?
Azzal van igazán dolgod.

***
Ha van saját tapasztalatod, véleményed e történettel kapcsolatban, írd le bátran itt a hozzászólásnál!

 

Iránytű – 2025. december 11.

Szerző: | 2025.dec.sze | Egyéb kategória

Köszöntelek szeretettel, Kedves Útitársam!

Ez a levél egy anyaggyűjtemény, mely a hét hátralévő részéhez (csütörtök, péntek, szombat) ad olyan impulzusokat, amelyek segítenek töltekezni, és megtartani Isten jelenlétében és szeretetében!

Saját imaszándékodat az oldal aljára írhatod! 
Lehetőleg konkrét szándékot fogalmazz meg, és legalább a keresztnevedet add meg!

 

 

 

IRÁNYTŰ:

” HIT ÉS ÉLET”

A szív mélyére ható tanítás Leó pápa gondolatai, elmélkedései alapján.


Mária hitt, és amiben hitt, az valóra vált benne

Örvendezzünk, mert a mennyei Atya azt akarta, hogy „Mária teljesen mentes legyen az eredeti bűn foltjától, telve ártatlansággal és szentséggel és hogy üdvösségünkre rábízhassa „egyszülött Fiát […], akit úgy szeretett, mint önmagát” – ahogy Boldog IX. Pius pápa az „Ineffabilis Deus” kezdetű apostoli konstitúciójában írta 1854. december 8-án.
Mária hitt, és amiben hitt, az valóra vált benne.
 
Ebben az elmélkedésben Máriáról elmélkedünk a Szeplőtelen Fogantatás ünnepe alkalmából.
 
Az Úr a teljesen tiszta szív rendkívüli kegyelmét adományozta Máriának, egy még nagyobb csodára készülve: Krisztus, a Megváltó emberként való világra jövetelére (vö. Lk 1,31-33). A Szent Szűz ezt az alázatosokra jellemző ámulattal értette meg az angyal köszöntéséből: „Üdvözlégy, kegyelemmel teljes, az Úr veled van” (28. v.), és hittel adta az „igen” válaszát: „Íme, az Úr szolgálóleánya vagyok, legyen nekem a te igéd szerint” (38. v.). Szent Ágoston e szavakat magyarázva mondja, hogy „Mária hitt, és amiben hitt, az valóra vált benne” (215. prédikáció, 4).
 
A kegyelem teljességének ajándéka azért tudott gyümölcsöt teremni a názáreti lányban, mert ő szabadságában befogadta azt, átkarolva Isten tervét. Az Úr mindig így cselekszik: Nagy ajándékokat ad nekünk, de szabadon hagy minket, hogy elfogadjuk-e azokat, vagy sem. Ezért teszi hozzá Ágoston: „Higgyünk mi is, hogy ami [benne] történt, nekünk is javunkra váljon” (uo.). Higgyünk, ahogyan ő hitt, nagylelkűen hozzájárulva ahhoz a küldetéshez, amelyre az Úr hív minket.
 
A csoda, amely Máriával a fogantatásakor történt, megújul számunkra a keresztségben, minthogy megmosva az eredeti bűntől, Isten gyermekeivé, az ő hajlékává és Lelkének templomává váltunk. És ahogyan Mária különleges kegyelemből be tudta fogadni Jézust önmagába és őt az emberiségnek tudta ajándékozni, úgy „a keresztség lehetővé teszi, hogy Krisztus bennünk éljen, és mi vele egységben éljünk, hogy az Egyházban – mindegyikünk a saját állapota szerint – együttműködjünk a világ átalakításában” – miként azt Ferenc pápa tanította egyik katekézisében.
 
A Szeplőtelen Fogantatás nagyszerű adomány, de ugyanilyen nagy a keresztség ajándéka is, amit megkaptunk! Csodálatos az Úr Anyjának „igenje”, de a miénk is lehet, minden nap hűségesen megújítva azt hálával, alázattal és kitartással, imában és a szeretet konkrét cselekedeteiben, kezdve a legkülönlegesebb gesztusoktól egészen a leghétköznapibb és mindennapi elkötelezettségekig és szolgálatokig, hogy Jézust mindenhol megismerjék, befogadják és szeressék, és hogy üdvössége mindenkihez eljusson.
 
A pápai tanítás legfőbb üzenete az, hogy a Szűz Mária iránti alázatos hitet és Isten tervének szabad befogadását kell átemelnünk a mindennapjainkba. Ez a gyakorlatban úgy valósul meg, hogy tudatosan élünk hálával (például egy rövid reggeli imával köszönjük meg az új napot), és készségesen vállaljuk a ránk bízott feladatokat, legyenek azok akármilyen apróak, a szeretet szellemében.
Konkrétan, ez jelentheti a türelmes odafordulást a családtagjaink felé egy fárasztó nap után, az őszinteséget és a segítőkészséget a munkahelyünkön, vagy azt, hogy kitartóan és pozitívan végezzük a hétköznapi, rutin feladatainkat (mint például a házimunkát vagy a bevásárlást), hiszen a pápa szavai szerint ezek a „leghétköznapibb és mindennapi elkötelezettségek” teszik lehetővé, hogy általunk Jézus szeretete eljusson másokhoz. Így a keresztségben kapott kegyelem nem csak elméleti tudás marad, hanem a cselekvő szeretetben válik élővé, megújítva a minket körülvevő világot.
 

„A MÉGIS-EMBEREK”

Nehéz élethelyzeteket megélt, illetve pozitív szentéletű emberek életébe, küzdelmeibe, döntéseibe nyersz bepillantást egy-egy Mégis-történettel, sok-sok tanulsággal.

 

A lány, aki nem adta fel

 
Meg akarták semmisíteni.
Harminc szúrás. Tizenhat vágás a torkán. A sötétben hagyták, összetörve, remény nélkül, meg voltak róla győződve, hogy soha többé nem áll fel.
Tévedtek.
1994 decembere – Port Elizabeth, Dél-Afrika.
Alison Botha, 27 éves fiatal nő, egy átlagos baráti este után hazaért a lakásához. Semmi különös, semmi baljós — aztán egy pillanat alatt minden rémálommá torzult. Egy kés a nyakánál. Egy idegen, aki belekényszerítette a saját autójába. Majd még egy férfi. Elhajtottak vele a városon túlra — oda, ahol a csöndet nem zavarja meg sem kiáltás, sem könyörgés.
A bokrok között aztán elszabadult az a kegyetlenség, amelyet szavakkal alig lehet leírni. Szúrták, vágták, míg a teste már nem is emberinek tűnt. A torkát olyan mélyen metszették fel, hogy szinte elvált a feje a testétől. Amikor otthagyták, azt hitték, a történet véget ért. De Alison szíve még dobogott. És ő még nem adta fel.
 
Vérző nyakkal, a torkát saját kezével tartva helyén, megpróbált mozdulni. A fájdalom már rég túlment azon, amit egy ember elviselhet. Mégis kúszott — centiről centire — a távoli út felé. A por, a kavics felsértette a bőrét, a világ forgott körülötte, de ő ment tovább. Minden egyes mozdulata csoda volt. Minden lélegzetvétel lázadás. És akkor egy autó megállt.
 
A kórházban az orvosok az érthetetlennel harcoltak — és Alison túlélte. Eltűnhetett volna a csendben, örökre elrejthette volna a fájdalmát. De ő nem ilyen volt. Felállt. Megszólalt. Beszélt a történetéről, könyvet írt, előadó lett, a világ egyik legerősebb túlélőjeként. A sebeiből hidat épített másoknak. És kiállt a színpadra, emberek elé, és azt mondta:
„Még itt vagyok.”
 
 
A támadói életfogytiglant kaptak, de Alison nem a büntetésben találta meg a gyógyulást. Hanem önmagában. A saját életét vette vissza — ugyanazzal a makacs elszántsággal, amellyel azon az éjszakán a torkát tartotta a kezében. A nevét nem áldozatként emlegetjük, hanem tanúságként. Mert Alison Botha nem egyszerűen túlélte a lehetetlent. Újraépítette önmagát. És küldetéssé formálta a kimondhatatlant.
Ő annak a bizonyítéka, hogy hiába próbálják elvenni tőled mindazt, ami vagy — az élni akarásodat, a hitedet, a fényedet — az akaratot, hogy továbbmenj, nem érhetik el.
Sokan összeroppannak. Alison Botha nem. Visszakúszott a lehetetlenből, és üzenetet hagyott a világnak:
 
A remény nem akkor születik, amikor könnyű, hanem amikor minden okod megvan feladni — mégsem teszed.

Mi az, ami megérintett az elhangzottakból?
Milyen elhatározás született meg Benned?

AZ ÉLET IGÉJE

Türelem kell Isten szándékainak megértéséhez!

Idős házaspár cipelt egy nagy dobozt a lépcsőházban. Épp egy lépcsőfordulónál tartottak, a második és a harmadik emelet között. Igen nehezen csoszogtak a termetes csomaggal, egyikük az egyik végét, másikuk a másik végét fogta. Egy fiatalember jött felfelé fütyörészve a lépcsőn. Amikor meglátta a néni és a bácsi erőlködését, kikapta a kezükből a dobozt, s már indult is vele sietősen fölfelé. Csak a válla fölött szólt vissza mosolyogva: „Nehéz ez már maguknak! Majd én gyorsan fölviszem” Meg sem állt a legfelső emeletig, s bár már ő is nehezen lihegett, mégis vidáman szólt oda a csaknem egy emelettel lemaradó öregeknek: „Na lássák, lehet, hogy föl se bírták volna cipelni idáig egyedül!” „Az az igazság, fiam, hogy mi nem is fölfelé, hanem lefelé szerettük volna vinni eredetileg.” – nyögte ki zihálva a bácsi, mikor végre sikerült beérniük a fürge fiút.

***

A várakozáshoz mindig hozzá kell tartoznia a türelemnek, hiszen türelem hiányában az ember jószándékú erőlködése sokszor félresiklik. A mai szentírási olvasmányokban ennek az erénynek fontosságát tárja elénk Isten igéje. Rohanó társadalmunknak nem erőssége a türelem: mindenki minél hamarabb túl szeretne esni mindenen, minél hamarabb és könnyebben szeretne letudni mindent. Mire észrevesszük magunkat, el is szaladt az életünk. Még azokat is könnyen magával sodorja a felgyorsult életritmus, akik természetüknél fogva megfontoltabbak és nyugodtabbak.

Türelmesnek kell lennünk embertársainkhoz, mert egy-egy ember kellő megismerése, szándékainak megértése hosszabb folyamat eredménye. Milyen sokan az első benyomások, felszínes élmények és reakciók alapján ítélik meg a másik embert! Ráadásul hozzászoktunk ahhoz, hogy könnyebben vegyük észre a rosszat, mint a jót. Gyorsan „bekategorizálunk” magunknak valakit, betesszük egy felcimkézett dobozba, s ott hagyjuk egy életre. Pedig ha jobban megismernénk, ha hagynánk időt arra, hogy megértsük, lehet, hogy nem is lenne annyira negatív a kép. Ahhoz is türelemre van szükség, hogy elviseljük azt, ami a másikban valóban gyengeség, hiba. Csakis türelmes szeretettel lehet ezekből gyógyítgatni valamit, ahogyan azt Jézus tette számos bűnössel, s teszi velünk is napról-napra.

Türelem kell saját magunkhoz, életünkhöz, terveink megvalósításához is. Sokszor az embernek önmagához nincs elég türelme, s ez vetítődik ki az embertársaival való kapcsolatra is. Nem tudunk együtt élni hiányosságainkkal, nem tudjuk elfogadni kudarcainkat. Pedig ezekből a legsikeresebb, legkiválóbb embernek is jut! Nehezen tudjuk kivárni, míg elérjük céljainkat, bosszankodunk, ha valami másképp sül el, mint szerettük volna.

A bűneink is elkedvetlenítenek minket, nem is beszélve a másoktól kapott jogos vagy jogtalan kritikáktól. A túl sok elvárás, amivel a mai kor embere szembesül, könnyen tehet mindannyiunkat elégedetlenné. Ilyenkor jó arra gondolni, hogy Isten nem teszi függővé előzetes teljesítményektől irántunk való szeretetét, s jó átimádkozni, átelmélkedni azt, hogy valóban szükséges-e mindaz, amit teszünk, valóban fontos-e elérnünk mindazt, amit célul tűztünk ki magunk elé!

Az Adventi időszak kissé visszafogottabb, csendesebb napjai erre is valók! Türelem kell Isten szándékainak megértéséhez, akaratának az életünkben való megvalósulásához is.

Keresztelő János ebben mutatkozik türelmetlennek a mai evangéliumban. János tipikusan egy aszketikus próféta-alkat, aki maga is mindent megtesz Isten Országának mihamarabbi megvalósulásáért, ugyanakkor sürgetné is az eljövendő Messiást, hogy gyorsan teljesítse be küldetését. Akik pedig nem térnek meg, akik nem fogadják bűnbánó szívvel és elkötelezett odaadással a Megváltót, azokat Isten közeli ítéletével fenyegeti. Ilyen szent türelmetlenségtől hajtva János nehezen érti meg Jézus nagylelkű irgalmasságát a bűnösökkel szemben, nem találja Őt elég radikálisnak. Ezért küldi el hozzá tanítványait, hogy megkérdezzék: „Te vagy-e az Eljövendő, vagy mást várjunk?”

Az, ahogyan Jézus elkezdi végbevinni a megváltás művét, nem egészen egyezik János elképzeléseivel, várakozásaival. Jézus felhívja a Keresztelő figyelmét arra, hogy az Ő életében mutatkoznak az Isten Országa eljöttének egyértelmű jelei, melyeket a próféták évszázadokkal azelőtt megjövendöltek. „Vakok látnak, sánták járnak, a szegényeknek pedig hirdetik az Örömhírt.” János tehát az Írásokat vizsgálja meg, s ne hagyja magát a saját radikális vágyaitól, türelmetlenségétől félrevezetni! Nekünk is időre van szükségünk ahhoz, hogy megértsük Isten szándékait az életünkben.

Olykor történhetnek olyan események az életünkben, amelyeket nem terveztünk, vagy nem így terveztünk. Olykor jobban meg kell küzdenünk egy-egy célunk eléréséért, mint korábban gondoltuk. Olykor nem úgy tűnik számunkra, mintha életutunk az igazi boldogság felé vezetne. Amellett, hogy becsülettel igyekszünk teljesíteni kötelességeinket, igyekszünk megfelelni elkötelezettségeinknek, türelmesnek is kell lennünk, hogy Isten akaratát minél helyesebben ismerjük fel életünkben, s nehogy más irányba induljunk el, mint amerre Ő akar irányítani bennünket! Adventi várakozásunk során kérjük Isten segítségét, hogy ajándékozzon meg bennünket azzal a türelemmel, amely nélkülözhetetlen a helyes döntésekhez és cselekedetekhez!

Dr. Finta József atya,
kecskeméti főplébánia plébánosa

Hétindító – 2025. december 8.

Szerző: | 2025.dec.vas | Egyéb kategória

Inspiráló gondolatok

 

Jelen lenni. Most.

Roger testvér egész életét arra tette fel, hogy megmutassa: az imádság nem a szavak sokasága, hanem a jelenlét művészete. Sokszor gondoljuk azt, hogy az ima teljesítmény. Hogy jól kell csinálni, szépen kell szólni, és mindig valamit el kell érnünk vele. De Isten nem ügyintéző. Ő Atya. Aki nem az elmondott mondatokra figyel, hanem a jelenlétünkre. Aki nem az imaformák tökéletességét keresi, hanem azt a nyitott szívet, amely időt szán Rá. Roger testvér szerint az ima lényege nem az, hogy mi mondunk sokat – hanem hogy csendben vagyunk, és engedjük, hogy Ő legyen jelen. A Taizéi közösség hosszú csendjei, egyszerű dallamai is erre tanítanak: az imádság lehet lélegzet, lehet pillantás, lehet egy szívből fakadó sóhaj. Nem kell hozzá különleges tudás – csak egy szív, ami szeretne Isten közelében lenni.

Ma ne akard túlbonyolítani az imádságod. Csak ülj le, lélegezz, és mondd szívedben: „Itt vagyok.” Ez az „itt vagyok” az egyik legszentebb mondat. Ez volt Mária válasza is. Ez lehet ma a tiéd is. Isten nem arra vár, hogy elérd Őt – hanem hogy engedd, hogy Ő elérjen téged. És ez az imádság lényege: jelen lenni. Most.

 

 

Élethelyzetek – sorozat

 

Az ölelés varázslata

Lee Shapiro nyugalmazott büntetőbíró és az egyik legtisztább szívű ismerősünk. Pályája során egyszer rádöbbent, hogy a szeretet a legnagyobb erő. Ettől kezdve egészen megváltozott, boldog-boldogtalant a keblére ölelt. A kollégái csak úgy emlegették: „az ölelős bíró”. (Kétségtelenül szokatlan jelző ebben a szakmában.) Kocsija hátulján vidám matrica hirdeti: „Ne ölj! Ölelj!”

Körülbelül hat évvel ezelőtt Lee kitalálta az ő „ölelő készletét”. A doboz oldalán „Szívet az ölelésért” felirat díszeleg, benne pedig harminc vörössel hímzett, hátoldalán öntapadós szív lapul. Lee időnként fogja a dobozát, elvegyül az emberek között, s egy ölelésért cserébe mindenkinek felajánl egyet a piros szívekből.

Egészen elhíresült erről a szokásáról, ezért gyakran hívják személyiségfejlesztési tanácskozásokra, ahol a résztvevőknek is tolmácsolja a feltétel nélküli szeretet üzenetét. Egyik ilyen alkalommal éppen San Franciscóban járt, amikor a helyi televízió képviselői a következő módon tették próbára:

– Könnyű a konferencián jelenlevőket ölelgetni, hiszen szándékosan jöttek ilyen helyre. Hétköznapi közegben aligha működne ez a dolog.

Felpiszkolták Lee-t, hogy az utcai járókelőket ölelgesse, ha tudja. A derék bíró tehát egy tévéstábbal a sarkában a nyakába vette San Francisco utcáit. Először is egy szembejövő asszonyt szólított meg.

– Jó napot! Lee Shapiro vagyok, az ölelős bíró. Adok egyet ezekből a szívekből egy ölelésért.

– Örömmel – felelte a nő.

– Ez túl egyszerű volt – kötözködött a riporter.

Lee körülnézett, és észrevett egy parkolóőr lányt, amint javában huzakodott egy BMW tulajdonosával, aki sehogy sem akarta kifizetni a parkolási díjat. Odasétált hozzá, a kamerától kísérve, és így üdvözölte:

– Úgy látom, elkelne magának egy ölelés. Én vagyok az ölelős bíró, tőlem megkaphatja.

A lány el is fogadta, mire a riporter még egy utolsó kísérletet tett:

– Nézze, itt jön egy busz. A buszsofőröknél gorombább, morcosabb, utálatosabb San Franciscó-it keresve sem találni a városban. Lássuk, ezt a sofőrt is meglágyítja-e?

Lee felvette a kesztyűt.

Mihelyt a busz lefékezett a megállóban, Lee odasietett:

– Jó napot! Lee Shapiro vagyok, az ölelős bíró. Ez talán a legkimerítőbb foglalkozás a világon. Szívet ajánlok az embereknek egy ölelésért, hogy kissé felderítsem őket. Kér egyet?

– Miért ne? – kászálódott ki a volán mögül a száznyolcvan centis, százkilós férfi.

A bíró megölelte, adott neki egy szívet, és barátságosan búcsút intett, amikor a busz folytatta útját. A tévések szóhoz sem jutottak.

– El kell ismernem, le vagyok nyűgözve – hebegte végül a riporter.

Egy nap Lee barátja, Nancy Johnston csöngetett be a nyugalmazott bíróhoz. Nancy hivatására nézve bohóc, s most ekként öltözve és kifestve állított be Lee-hez.

– Szedd össze egy pár ölelő készletet, és irány a mozgássérültek intézete!

A helyszínre érve, azonnal ölelgetni kezdték a pácienseket, és osztogatták a piros szíveket.

Lee feszengedt. Még sohasem ölelt magához gyógyíthatatlan betegeket, súlyosan fogyatékos, mind a négy végtagjukra béna embereket. Kezdetben nagyon nehezen bírta, egy idő után azonban valamelyest feloldódott, miközben az orvosok, nővérek és ápolók Nancyvel a kíséretében sorra járta az osztályokat.

Órákig tartott, míg az utolsó osztályra értek. Itt ápolták a 34 leg­súlyosabb esetet. Lee életében nem látott még hasonlókat. Egészen összeszorult a szíve, de eltökélten haladt tovább Nancy oldalán, hátuk mögött az ápolószemélyzettel, akiknek addigra kivétel nélkül piros szív virított a mellén.

Végül ott állt a legutolsó beteg, Leonard előtt. Leonard nagy, fehér előkefélét viselt, amelyre egyfolytában csorgott a nyála. Lee a nyáladzó figurára nézett, aztán a barátja fülébe súgta:

– Gyerünk, Nancy, ezzel az illetővel semmire se jutunk!

– Ugyan már, Lee – felelte a bohóc –, ő talán nem emberi lény?

Lee erre előhúzott egy kis szívet, vett egy nagy levegőt, lehajolt, és megölelte Leonardot.

– Ííííí! Ííííí! – kezdett egyszerre visítani Leonard, mire a teremben lévő többi ápolt egy része éktelen csörömpölésbe fogott a holmijaival.

Lee magyarázatot várva fordult az orvosok és ápolók csoportjához, s meghökkenve látta, hogy mindegyikük sír.

– Mi történik itt? – tudakolta a főnővértől.

Míg él, nem felejti el a választ:

– Huszonhárom év alatt ez az első eset, hogy Leonardot mosolyogni látjuk.

Lám, milyen egyszerű megváltoztatni mások életét.

Jack Canfield és Mark V. Hansen

***

A Lélekemelő üzenetek 10. kötetében lévő történetek ugyanígy képesek megváltoztatni az életedet!
Ha szeretnéd, kattints ide » 

Ha van saját tapasztalatod, véleményed e történettel kapcsolatban, írd le bátran itt a hozzászólásnál!

 

Iránytű – 2025. december 4.

Szerző: | 2025.dec.sze | Egyéb kategória

Köszöntelek szeretettel, Kedves Útitársam!

Ez a levél egy anyaggyűjtemény, mely a hét hátralévő részéhez (csütörtök, péntek, szombat) ad olyan impulzusokat, amelyek segítenek töltekezni, és megtartani Isten jelenlétében és szeretetében!

Saját imaszándékodat az oldal aljára írhatod! 
Lehetőleg konkrét szándékot fogalmazz meg, és legalább a keresztnevedet add meg!

 

 

 

IRÁNYTŰ:

” HIT ÉS ÉLET”

A szív mélyére ható tanítás Leó pápa gondolatai, elmélkedései alapján.


Keresd az apró fényeket!

 

A szívünkben gyakran együtt él szépség és seb, áldás és tehetetlenség. A kérdés egyszerű, mégis kényelmetlen: amikor a nehézségek szorítanak, mivel töltjük meg a szívünket – panasszal vagy dicsérettel, keserű cinizmussal vagy csendes hálával? A pápa arra hív, hogy újra tanuljuk a dicséret nyelvét, még akkor is, ha elsőre nem jön a szánkra.

A dicséret nem azt jelenti, hogy tagadjuk a valóság fájdalmát. Azt jelenti, hogy elismerjük: a fájdalom nem az utolsó szó, és Isten nem tűnt el a saját történetünkből.

Sokszor könnyebb elhinni, hogy a sötétség erősebb, mint az áldás. A hála érzése ilyenkor háttérbe szorul, és helyette belső monológjaink panaszból, sértettségből és félelemből épülnek fel. Isten igéje azonban másra hív: keresd az éjszakában az apró fényeket.

Nézd a történelemben, a városodban, a családodban, a saját életedben azokat a kicsiny hajtásokat, amelyek a száraz földből is áttörik magukat. Izajás próféta egy kis hajtásról beszél, amely egy csonkból sarjad, kicsi, törékeny, alig látható. Mégis ebből a hajtásból ígéri a Messiást.

Isten országát nem nagy, látványos gesztusok kezdik el, hanem olyan kicsi döntések, amelyek talán senkinek sem tűnnek fel. Egy nagymama, aki kitartóan imádkozik. Egy fiatal, aki külföld helyett mégis hazatér, hogy otthon is szolgáljon. Egy plébánia, ahol újra és újra összeszedik magukat, és nem adják fel. Egy tanár, aki a fizetéséhez képest érthetetlen kitartással nevel. Egy orvos, aki nem fásul bele a nyomorba. Egy család, amelynek hite csendben, harsány szavak nélkül tartja egyben az életeket.

A pápa azt mondja: ezek az apró fények nem mellékszálak, hanem Isten válaszai a sötétségre.  Ezek azok a „kicsiny és láthatatlan hajtások”, amelyeket ápolni kell, mert bennük rejtőzik a jövő. A hála igazi próbája nem az, amikor minden jól alakul, hanem amikor a szív még a sebzett valóságra nézve is ki tudja mondani: „Áldalak téged, Atyám.” Nem azért, mert minden jó, hanem mert Te jó vagy, és jelen vagy. A hála nem illuzórikus vigasz, amely elfeledteti a problémákat. Ellenkezőleg: a hála elvezet a megtéréshez. Arra ébreszt rá, hogy az életem nem véletlenek sorozata, hanem meghívás: felelősségem van azért a földért, amelyen élek, azokért az emberekért, akikkel együtt élek.

Ha látom a kicsi hajtásokat, nem tehetem meg, hogy közben az életem logikája továbbra is az erőszak, a pénz, a közöny legyen. Leó pápa nagyon konkrétan fogalmaz: ne engedjünk az erőszak logikájának, ne imádjuk a pénzt, ne adjuk át magunkat a gonosz féktelen áradatának. Ez nem csak politikai üzenet. Lelki felhívás. Mindannyiunk szívében van egy kis „páncél”: etnikai, politikai, családi, vallási sérülésekből épült zárt rendszer. Az a részünk, amelyik azt mondja: „veletek soha”, „az ilyenekben nem bízom”, „engem már elégszer átvertek”. A pápa arra kér: fegyverezzük le a szívünket, vegyük le ezt a belső páncélt. Ha nem tesszük, bármilyen szépek is az imáink, a szívünk mélyén ugyanaz a háborús logika marad. Ezért kapcsolja össze a hála és a megtérés szavát.

Hálásnak lenni Isten ajándékaiért azt is jelenti: engedem, hogy az Ő tekintete formálja az enyémet. Kevesebbet nézem a hibákat, többet a lehetőséget. Kevesebbet a múlt igazságtalanságait, többet a megbékélés esélyeit. Kevesebbet a csoportok közti határvonalakat, többet azokat a közös pontokat, ahol egymás szemébe tudunk nézni.

A próféta álma – a farkas a báránnyal, a párduc a gödölyével – ma talán távolinak, sőt naivnak tűnik. Mégis, Jézus evangéliuma nem egyszerűen fölülírja ezt a képet, hanem beteljesíti: a keresztben egyesül a legnagyobb erőszak és a legnagyobb szeretet.

Ott, ahol az emberi logika végére ér, Isten új kezdetet nyit.

 A kérdés az, rábízzuk-e magunkat arra a lassú, de biztos munkára, amellyel Isten a saját életünkben is újra és újra kezdi a tavaszt. Ha igen, akkor a hála már nem érzés lesz, hanem életstílus. Akkor még a nehéz napokon is vissza tudunk térni egy egyszerű mondathoz: „Dicsérlek téged, Atyám, mert itt vagy, még ha most nem is értek mindent.” És ebben a szelíd dicséretben lassan megtisztul a tekintetünk, megpuhul a szívünk, felszabadul az akaratunk a jóra.

Gyakorlat:
Reggel, ébredés után állj meg fél percre, és mondd ki tudatosan: „Uram, köszönöm, hogy ma is élek, mutasd meg ma az apró hajtásokat, amelyeket Te ültettél körém.” Napközben figyeld magad: amikor panaszkodnál, állj meg egy pillanatra, és keresd ugyanabban a helyzetben legalább egy dolog jelét, amiért hálát adhatsz. Minden este válassz ki három „apró fényt” a napodból – egy embert, egy helyzetet, egy belső mozdulatot –, és mondd ki hangosan: „Dicsérlek, Atyám, ezért a mai ajándékért.”

A hálás lelkület kialakításában nagy segítségedre lesznek azok a megrendítő életsorsok, amelyeket a LÉLEKEMELŐ ÜZENETEK 10. kötetében várnak rád.
Ha még nem rendeltél, ne hagyd ki! Kattints ide »

„A MÉGIS-EMBEREK”

Nehéz élethelyzeteket megélt, illetve pozitív szentéletű emberek életébe, küzdelmeibe, döntéseibe nyersz bepillantást egy-egy Mégis-történettel, sok-sok tanulsággal.

 

Döntés az élet mellett

A villamos ablakán betüremkedő fény úgy csillan, mint egy régi klip képkockája, és mi is visszapörgetünk: mosdó, tükör, barátok, egyetlen helyszín, fillérekből forgatott videó, és benne egy lány, aki énekel, mert nem tud nem énekelni. Judy a Groovehouse élén nem a kész csodába lépett bele, hanem egy göröngyös út elejére: fesztiválok, apró győzelmek és nagy kitartás. Aztán 1998. december 14., egy kanyar a 94-es kilométerkőnél, egy teherautó, és mintha valaki megállítaná a filmet. Benzinszag, csend, és onnantól minden mondat két szóval kezdődik: mégis tovább.

Tüdőcsövezés, szájsebészet, törött csontok, kórházi neonfény, és egy pillanat, amikor a hang egyszerűen nem jön. Aki valaha énekelt, tudja, milyen, amikor a levegő nem talál dallamot; aki valaha küzdött, tudja, milyen, amikor a test előbb adná fel, mint a lélek. Judy hónapokig tanulta újra a lélegzetvételt, mintha skálázna: belégzés – remény, kilégzés – félelem. A tükör sokáig idegen volt, a mimika fájt, a könnyezés is műtét volt.

De a színpad hívta, és ő ment, mert a dal néha előbb gyógyít, mint a gyógyszer. Kiengedték, fellépett, majd hétfőn visszagurult a kórházi ágyra – ritmusban lüktetett a gyógyulás és a munka. A barátok közül néhányan elfogytak, de akik maradtak, tartották a fényt, amikor a reflektor pislákolt. A közönség először visszafojtott lélegzettel nézte, aztán együtt lélegzett vele. A hangja más lett, mélyebb, ércesebb, mint aki egyszer már átsétált a völgy árnyékán. A próbákon előbb a csönddel birkózott, majd a bizonytalansággal, végül a tempóval. Megtanulta, hogy a hegek nem pontok, hanem vesszők: nem lezárnak, irányt szabnak. Őrizte az életmentő csapat arcát, akik kihúzták; őrizte az orvosok szavait, akik azt mondták, csoda, hogy él; és őrizte a saját makacsságát, amely nem engedte, hogy áldozattá zsugorodjon.

A félelem visszaült mellé az autóba, de szelídebb lett; a sofőr mögött már több emberért felelt, és minden kilométer egy kicsit átirta a baleset történetét. A színpadon nem díszletet csinált a fájdalomból, hanem hidat: a dalokhoz vezető hidat, amelyen mások is átmehetnek. A türelem lett a legjobb menedzsere, a fegyelem a hangmérnöke, a hála a producere. És amikor eljött az anyaság, egy félmondat zárta össze a kört: „Majdnem meghaltál, anya” – mondta a kislánya –, „akkor most más anyukám lenne.” Ebben a gyermeki mondatban ott volt a Mégis: a megmaradt élet felelőssége és ajándéka.

Judy ma már tudja, hogy a „visszatérés” nem egy dátum, hanem egy szokás: minden reggel felkelni, belenézni a tükörbe, és kimondani a nap első dallamát. Tudja, hogy a testet lehet újrahangolni, a lelket pedig újrahangolni kell. Tudja, hogy a fájdalomnak is van ritmusa, amely egyszer csak belesimul egy refrénbe. A közönség pedig azt is tudja: amikor ő énekel, nemcsak hang szól, hanem döntés. Döntés az élet mellett, a munka mellett, a lassú, türelmes építkezés mellett. Mert a tehetség kezdettől fogva ajándék volt, de az út, amely ezt megőrizte, naponta megfizetett ár.

A mosdóban forgatott első klip játéka ma már szimbólum: ha van tükör és van bátorság belenézni, lesz kép is, amelyet viszont lehet szeretni. A kritika olykor félreértett, a komment néha tévedett, de a taps sosem hazudott: az emberek arra reagáltak, amit a szem nem lát – a belső állóképességre. Judy története nem steril hősmese, hanem munkaidő-beosztás: műtétek és próbák, sírás és smink, pánik és próbaéneklés. És mégis: ebből a rendetlenségből lett rend, amelynek neve: élet. Az üzenete annak, aki most küzd, egyszerű és kíméletlen: készülj fel, mert a válság nem kér időpontot; gyakorolj, mert a remény izom; és nézd nagyobb perspektívában az életed, mert ami ma törésnek látszik, holnap fordulóponttá érik.

Ha eljön a mélység, vedd elő a dallamodat, és tartsd a tempót. Ha elfogy a hangod, kezdd a levegővel, mert minden dal levegővel kezdődik. Ha a tükör nem kedves, adj időt neki – és magadnak. Ha elnémul a világ, énekelj halkan, amíg vissza nem tér a kórus. És ha megkérdezik, hogyan csináltad, mondd azt, amit ő is mondana: nem volt könnyű, de megérte – mert mégis itt vagyok.

Ehhez hasonló MÉGIS-történeteket találsz a Lélekemelő üzenetek 10. kötetben is itt »

AZ ÉLET IGÉJE

Pusztaságba kell vonulnod!

Először olvasd el az alábbi szentírási részletet:
Abban az időben: Keresztelő János megjelent Judea pusztájában, és így tanított: „Térjetek meg, elközelgett a mennyek országa!” Ő volt az, akiről Izajás próféta ezt mondta:
A pusztában kiáltónak szava: Készítsétek elő az Úr útját, tegyétek egyenessé ösvényeit!
János öltözéke teveszőrből készült, és bőrövet viselt a derekán. Sáska és vadméz volt az étele. Kivonult hozzá Jeruzsálem, egész Judea és a Jordán vidéke. Megvallották bűneiket, és ő megkeresztelte őket a Jordán folyóban.
Amikor látta, hogy sok farizeus és szadduceus is jön hozzá megkeresztelkedni, így szólt hozzájuk: „Viperák fajzata! Ki indított benneteket arra, hogy meneküljetek a közelgő harag elől? Teremjétek hát a bűnbánat méltó gyümölcsét! És ne higgyétek, hogy közben azt gondolhatjátok: A mi atyánk Ábrahám! Mert mondom nektek: Isten ezekből a kövekből is tud Ábrahámnak fiakat támasztani. A fejszét ráhelyezték már a fák gyökerére: Kivágnak és tűzre vetnek minden fát, mely jó gyümölcsöt nem terem!
Én csak vízzel keresztellek titeket a bűnbánatra, de aki énutánam jön, az erősebb nálam; arra sem vagyok méltó, hogy a saruit hordozzam. Ő Szentlélekkel és tűzzel keresztel meg titeket; kezében tartja már a lapátot, hogy kitakarítsa szérűjét. A búzát magtárba gyűjti, a pelyvát pedig olthatatlan tűzben elégeti!” (Mt 3,1-12)

***

Sebesült katona feküdt egy hadikórházban. Míg nehéz sebéből felgyógyult, volt ideje eltöprengeni addigi életén. Bizony sok hibát, bűnt, gyengeséget talált a múltjában, melyekre addig nem is gondolt. Erőszakosság, durvaság, káromkodás, lustaság, paráznaság, sőt még csatán kívül elkövetett gyilkosság is szerepelt a listán. A katonán, most hogy a halál közelébe került, erőt vett a kárhozattól való félelem. Elhatározta hát, hogy ha sikerül lábra állnia, elmegy gyónni és le is vezekli a bűneit. Hetek múlva valóban felépült annyira, hogy elhagyhatta a kórházat. Elment egy közeli kolostorba, s az egyik szerzetesnek meggyónta vétkeit, majd ezt mondta: „Atyám, bármit megteszek vezeklésképpen, csak Isten megbocsássa a bűneimet!” „Rendben van fiam!” – mondta a szerzetes. „Akkor mielőtt feloldozlak, menj, s merítsd tele nekem ezt a vödröt vízzel!” Ez igazán semmiség – gondolta a katona. Felkapta a vödröt, s már indult is a közeli folyóhoz. Azonban akárhányszor merítette bele a vödröt a vízbe, abba mégsem ment egy csöppnyi sem. „Itt valami boszorkányság van!” – mérgelődött a katona. Elsétált hát egy forráshoz, de ott is hiába próbálkozott. Azután a falu egyetlen kútja felé vette az irányt, de abból sem tudott vizet merni a vödrébe. Egész nap, sőt egész héten fáradozott, de nem jutott semmire: a vödör egyetlen csepp vizet sem eresztett magába. Egy év múlva lerongyolódott, torzonborz alak közeledett a kolostor felé, kezében kopott, üres vödör. A szerzetes felismerte benne a bűneit meggyónó katonát. A katona leroskadt a kolostor lépcsőjén, s keseregve ingatta a fejét. „Nem és nem tudom megtenni, atyám! Most már biztos, hogy elkárhozom! Jaj, de nehezek is a bűneim!” Azzal zokogni kezdett. Könnyes szemeiből két könnycsepp a vödörbe hullott, s láss csodát, a vödör azonnal színültig megtelt.

Advent II. vasárnapjának központi alakja Keresztelő János, aki Judea pusztaságába vonul ki, s onnan szólítja megtérésre, bűnbánatra a korabeli zsidókat. Magára vonatkoztatja a prófétai jövendölést: „Én a pusztában kiáltónak a szava vagyok: készítsétek elő az Úr útját, egyengessétek ösvényeit!” Micsoda őrültség – gondolhatnánk! Ha valaki azt akarja, hogy meghallják, amit mondani akar, nehezen választhatna rosszabb helyet a kietlen pusztaságnál, ahová a madár se jár. Valóban így van? Sajnos a tömegben, a zajban, a modern városi élet rohanó mindennapjaiban még kevésbé halljuk meg és főleg hallgatjuk meg egymást!

Ha valaki kivonul a lakott területektől távol eső, csendes vidékre, sokkal könnyebben meghall bármit is, mert a „zavaró tényezők” nagy része megszűnik körülötte. János nem véletlenül választja a pusztát küldetése színhelyéül.

A pusztában tudja leginkább megélni az ember az Istenre figyelést, ahogyan ezt minden korok remetéi és szerzetesei tudták és tapasztalták. Nincs zaj, nincsenek fölösleges cifraságok. Nem kell őrült módra hajszolni vagy éppen védelmezni az anyagi javakat, nincs jelen a lélektompító túlzott kényelem, az összkomfort. Az ember tud összpontosítani, csendet teremteni, a lényegre figyelni. Másrészt megtapasztalja a kiszolgáltatottságát, gyengeségét is. Nincs „kéznél” minden, amit csak megkíván, sőt sokszor a szükséges sem. A pusztaságban meg lehet élni az Istenre és segítő embertársainkra való ráutaltságot.

Nagyon sok minden nincs a pusztában, s ez riasztó lehet a biztonsághoz és jóléthez szokott ember számára. Valami, helyesebben Valaki azonban nagyon is ott van: ott lehet találkozni főként az Istennel, mert az „Úr útja” a pusztaságon át vezet. Mindenkinek át kell vonulnia a pusztaságon, aki találkozni szeretne az Úrral, el szeretne jutni az általa megígért országba. Egyiptomban nem éhezett Izrael népe, nem látott nélkülözést – azonban rabságban élt. A szabadság országa felé pedig a negyvenéves pusztai vándorláson keresztül vezetett az út. Izaiás próféta jövendölése a pusztában kiáltó szóról és az Úr előkészítendő útjáról akkor születik, amikor Izrael újra fogságban van: a babiloni fogság idején. A népet Isten újra a pusztaságon át akarja vezetni a szabadulás felé. A modern ember lelke (és sokszor teste is) az anyagiasság rabságban vergődik. Isten jelenléte elhomályosul a sok csillogó-villogó vacakság mellett, az Istenre való figyelés elsikkad a számos „fontosabb és sürgősebb” dolog mellett.

Nekünk is a pusztaságba kell vonulnunk ahhoz, hogy a lelkünk szabad legyen a közeledő Isten Országának befogadására. Csendet kell teremtenünk, kissé távolságot kell tartanunk az anyagiak túlzott hajszolásától és habzsolásától, fékeznünk kell a rohanást, hogy legyen időnk és helyünk Isten számára. Adventi készületünk egyik legfontosabb szempontja ez.

Keresztelő János nem azért vonul ki a pusztába, hogy egyedül maradjon, hanem azért, hogy kihívja az embereket maga mellé, s felszólíthassa őket a megtérésre, a bűnbánatra. Valóban sokan ki is mennek hozzá, s megkeresztelkednek a Jordánban a bűnbánat jeléül. János azonban felszólítja őket, hogy „teremjék a bűnbánat méltó gyümölcseit”! Érdemes felfigyelni arra, hogy János nem feltételekről, hanem gyümölcsökről beszél. Az embernek nem kell előzetesen „kiérdemelnie” Isten irgalmát: Isten feltétel nélkül meg akar és meg tud bocsátani az embernek. Azonban annak jele, gyümölcse kell, hogy legyen, hogy az ember valóban elfogadta, befogadta Isten bocsánatát.

Ha nem teremjük meg a bűnbánat méltó gyümölcseit, akkor az irgalmas Isten megbocsátó szeretete hatástalan maradt a mi életünkben. Melyek ezek a gyümölcsök? Elsősorban a megbocsátás és az önzetlen felebaráti szeretet tettei. Aki átélte és befogadta Isten bocsánatát, maga is megbocsátó lesz felebarátaival szemben. Türelmesebben, irgalmasabban viszonyul mások gyöngeségeihez, komoly sérelmeket is képes elengedni embertársának. A hiteles bűnbánat jele és a bűnbocsánat feletti öröm gyümölcse az áldozatkész jócselekedetek sora is. Ha nincs meg bennünk az önzetlen segítőkészség, a felebaráti szeretet tetteinek gyakorlása, akkor bűnbánatunk nem igazán őszinte és hiteles. A régi bibliai mondás is azt tartja: az alamizsnálkodás sok bűnt betakar!

Vegyünk példát a most ünnepelt szentről, a Mikulás névadójáról, Szent Miklós püspökről, aki kiemelkedő önzetlenséggel segítette a rászorultakat, karolta föl az elesetteket! Kérjük az ő közbenjárását is, hogy mi is tudjunk a pusztába vonulva őszinte bűnbánatot tartani, Istennel találkozni, s ebből a találkozásból erőt merítve mind több jót tenni embertársankkal!

Dr. Finta József atya,
kecskeméti főplébánia plébánosa