Inspiráló gondolatok
A testvériség álma
Ferenc pápa sokszor beszél arról, hogy a világ csak akkor gyógyulhat, ha újra testvérekként tekintünk egymásra. A Fratelli tutti enciklika is erről szól: nem elég együtt élni – együtt kell tartoznunk. A testvériség nem pusztán szép eszme, hanem evangéliumi valóság.
Mert Jézus nemcsak tanított erről, hanem életével is példát adott: leült a bűnösökkel, megszólította a kitaszítottakat, lehajolt a betegekhez. Ma, amikor a társadalom polarizálódik, amikor a közbeszéd egyre élesebb, amikor a másként gondolkodók gyakran ellenséggé válnak – különösen fontos, hogy újra felfedezzük az egymásban lakozó testvért.
Nem kell egyetértenünk mindenben ahhoz, hogy tiszteljük egymást. Nem kell ugyanúgy élnünk ahhoz, hogy szerethessük a másikat. A testvériség abból fakad, hogy közös Atyánk van. És ez minden másnál mélyebb kötelék.
Ferenc pápa szerint nem lehet valódi békét építeni anélkül, hogy előbb ne építenénk hidakat. Hidak pedig csak ott születnek, ahol van bizalom, figyelem és a sebek begyógyítására irányuló szándék.
Ma ne azt kérdezd, miben különbözöl másoktól. Kérdezd azt: hol ér össze a történetetek?
Mert mindig van egy közös pont. Egy seb, egy vágy, egy remény. És ezekből lehet újra kezdeni. A testvériség álma nem utópia – hanem evangéliumi kötelesség. És te is részese lehetsz.
Élethelyzetek – sorozat
Nem kaptam semmit, mégis meglett mindenem
A bajok és a tanácstalanság imára késztet. Az imádkozás pedig elűzi a zűrzavart és a bajokat.
– Philip Melanchthen
Szívós fajta vagyunk mi, bénák. Bizony, szívós egy fajta. Ha nem így volna, egyikünk se bírná sokáig. Sok tekintetben olyan felfogással és szellemmel áldott meg a sors, ami nem mindenkinek jut ki.
Bátran állíthatom, hogy a rokkantságba való teljes beletörődés elutasítása egyetlen dolgon múlik – a hiten, a tántoríthatatlan hiten.
New Yorkban, az East Riveren túl, a Keleti 34. utca 400.-ban található a Fizikoterápiai és Rehabilitációs Intézet. Hónapokon át jártam oda kezelésre – heti két-három alkalommal –, és jövet-menet számtalanszor gurultam végig az előcsarnokon, de egyszer sem vettem magamnak a fáradságot, hogy félrehúzódva, közelebbről szemügyre vegyem a falra szögezett kis bronztáblát, amelynek szövegét, a felirat szerint, egy ismeretlen déli katona szavai fogalmazta a polgárháború idején. Egy délután végül mégis megálltam ott. Elolvastam a sorokat, aztán újra elolvastam. Amikor másodszor is a végére értem, a sírás fojtogatta a torkomat – nem a kétségbeesés miatt, hanem valami belső hévtől, ami arra késztetett, hogy megszorítsam a tolókocsi karfáját. Most szeretném megosztani olvasóimmal ezt az élményemet.
Hitvallás azokért, akik szenvedtek
Erőt kértem Istentől, hogy messzire jussak.
Gyengévé tett, hogy alázatot és engedelmességet tanulhassak…
Egészséget kértem, hogy nagy dolgokat vigyek véghez.
Megnyomorított, hogy jobb célok felé fordulhassak…
Gazdagságot kértem, hogy boldog lehessek.
Elveszítettem mindenemet, hogy bölcsességet szerezzek…
Hatalmat kértem, hogy magasztaljanak az emberek.
Tehetetlenné váltam, hogy megérezzem Isten szükségét…
Mindent kértem, hogy élvezhessem az életet.
Életet nyertem, hogy mindent élvezhessek…
Nem kaptam semmit abból, amit kértem – mégis meglett mindenem, amiben reménykedtem.
Szinte önmagam ellenére, kimondatlan imáim meghallgatásra találtak.
Én vagyok a legdúsabban megáldott az emberek között!
(Roy Campanella)
GONDOLAT:
Van, aki egészséget kér, és erőt kap. Van, aki erőt kér, és gyengeséget kap. Van, aki boldogságot kér, és bölcsességet nyer. És közben lassan rádöbben: Isten nem mindig azt adja, amit kérünk, hanem azt, amire szükségünk van.
A hit nem azt jelenti, hogy nem fáj. Nem azt, hogy nem sírunk. Nem azt, hogy nem szorul össze a torkunk. A hit azt jelenti, hogy nem adjuk fel. Hogy nem törődünk bele véglegesen abba, ami látszólag megváltoztathatatlan. A tántoríthatatlan hit nem hangos, nem látványos, nem diadalmas. Sokszor csendes. Sokszor remegő. Sokszor csak annyi: ma még tovább megyek.
Az igazi hit gyakran ott születik, ahol már nem tudunk alkudozni. Amikor elfogynak a feltételek. Amikor nem mondjuk többé: „ha ezt megadod, akkor hiszek”, hanem csak annyit: „itt vagyok”. Isten ilyenkor nem mindig felemel, hanem mellénk ül. Ez a jelenlét mindennél erősebb.
A szenvedésben megtanuljuk, hogy az élet nem jár alanyi jogon. Hogy minden ajándék. Hogy a levegő, a mozdulat, a mosoly, a remény mind kegyelem. A hit végül nem abban mérhető, mennyire lett könnyebb az életünk, hanem abban, hogy mennyire lett igazabb. Mennyire lettünk alázatosabbak, figyelmesebbek, irgalmasabbak. Mennyire tanultuk meg értékelni azt, ami van.
Téged melyik gondolat érintett meg legjobban?
Azzal van igazán dolgod.
***
Ha van saját tapasztalatod, véleményed e történettel kapcsolatban, írd le bátran itt a hozzászólásnál!