Inspiráló gondolatok
Jelen lenni. Most.
Roger testvér egész életét arra tette fel, hogy megmutassa: az imádság nem a szavak sokasága, hanem a jelenlét művészete. Sokszor gondoljuk azt, hogy az ima teljesítmény. Hogy jól kell csinálni, szépen kell szólni, és mindig valamit el kell érnünk vele. De Isten nem ügyintéző. Ő Atya. Aki nem az elmondott mondatokra figyel, hanem a jelenlétünkre. Aki nem az imaformák tökéletességét keresi, hanem azt a nyitott szívet, amely időt szán Rá. Roger testvér szerint az ima lényege nem az, hogy mi mondunk sokat – hanem hogy csendben vagyunk, és engedjük, hogy Ő legyen jelen. A Taizéi közösség hosszú csendjei, egyszerű dallamai is erre tanítanak: az imádság lehet lélegzet, lehet pillantás, lehet egy szívből fakadó sóhaj. Nem kell hozzá különleges tudás – csak egy szív, ami szeretne Isten közelében lenni.
Ma ne akard túlbonyolítani az imádságod. Csak ülj le, lélegezz, és mondd szívedben: „Itt vagyok.” Ez az „itt vagyok” az egyik legszentebb mondat. Ez volt Mária válasza is. Ez lehet ma a tiéd is. Isten nem arra vár, hogy elérd Őt – hanem hogy engedd, hogy Ő elérjen téged. És ez az imádság lényege: jelen lenni. Most.
Élethelyzetek – sorozat
Az ölelés varázslata
Lee Shapiro nyugalmazott büntetőbíró és az egyik legtisztább szívű ismerősünk. Pályája során egyszer rádöbbent, hogy a szeretet a legnagyobb erő. Ettől kezdve egészen megváltozott, boldog-boldogtalant a keblére ölelt. A kollégái csak úgy emlegették: „az ölelős bíró”. (Kétségtelenül szokatlan jelző ebben a szakmában.) Kocsija hátulján vidám matrica hirdeti: „Ne ölj! Ölelj!”
Körülbelül hat évvel ezelőtt Lee kitalálta az ő „ölelő készletét”. A doboz oldalán „Szívet az ölelésért” felirat díszeleg, benne pedig harminc vörössel hímzett, hátoldalán öntapadós szív lapul. Lee időnként fogja a dobozát, elvegyül az emberek között, s egy ölelésért cserébe mindenkinek felajánl egyet a piros szívekből.
Egészen elhíresült erről a szokásáról, ezért gyakran hívják személyiségfejlesztési tanácskozásokra, ahol a résztvevőknek is tolmácsolja a feltétel nélküli szeretet üzenetét. Egyik ilyen alkalommal éppen San Franciscóban járt, amikor a helyi televízió képviselői a következő módon tették próbára:
– Könnyű a konferencián jelenlevőket ölelgetni, hiszen szándékosan jöttek ilyen helyre. Hétköznapi közegben aligha működne ez a dolog.
Felpiszkolták Lee-t, hogy az utcai járókelőket ölelgesse, ha tudja. A derék bíró tehát egy tévéstábbal a sarkában a nyakába vette San Francisco utcáit. Először is egy szembejövő asszonyt szólított meg.
– Jó napot! Lee Shapiro vagyok, az ölelős bíró. Adok egyet ezekből a szívekből egy ölelésért.
– Örömmel – felelte a nő.
– Ez túl egyszerű volt – kötözködött a riporter.
Lee körülnézett, és észrevett egy parkolóőr lányt, amint javában huzakodott egy BMW tulajdonosával, aki sehogy sem akarta kifizetni a parkolási díjat. Odasétált hozzá, a kamerától kísérve, és így üdvözölte:
– Úgy látom, elkelne magának egy ölelés. Én vagyok az ölelős bíró, tőlem megkaphatja.
A lány el is fogadta, mire a riporter még egy utolsó kísérletet tett:
– Nézze, itt jön egy busz. A buszsofőröknél gorombább, morcosabb, utálatosabb San Franciscó-it keresve sem találni a városban. Lássuk, ezt a sofőrt is meglágyítja-e?
Lee felvette a kesztyűt.
Mihelyt a busz lefékezett a megállóban, Lee odasietett:
– Jó napot! Lee Shapiro vagyok, az ölelős bíró. Ez talán a legkimerítőbb foglalkozás a világon. Szívet ajánlok az embereknek egy ölelésért, hogy kissé felderítsem őket. Kér egyet?
– Miért ne? – kászálódott ki a volán mögül a száznyolcvan centis, százkilós férfi.
A bíró megölelte, adott neki egy szívet, és barátságosan búcsút intett, amikor a busz folytatta útját. A tévések szóhoz sem jutottak.
– El kell ismernem, le vagyok nyűgözve – hebegte végül a riporter.
Egy nap Lee barátja, Nancy Johnston csöngetett be a nyugalmazott bíróhoz. Nancy hivatására nézve bohóc, s most ekként öltözve és kifestve állított be Lee-hez.
– Szedd össze egy pár ölelő készletet, és irány a mozgássérültek intézete!
A helyszínre érve, azonnal ölelgetni kezdték a pácienseket, és osztogatták a piros szíveket.
Lee feszengedt. Még sohasem ölelt magához gyógyíthatatlan betegeket, súlyosan fogyatékos, mind a négy végtagjukra béna embereket. Kezdetben nagyon nehezen bírta, egy idő után azonban valamelyest feloldódott, miközben az orvosok, nővérek és ápolók Nancyvel a kíséretében sorra járta az osztályokat.
Órákig tartott, míg az utolsó osztályra értek. Itt ápolták a 34 legsúlyosabb esetet. Lee életében nem látott még hasonlókat. Egészen összeszorult a szíve, de eltökélten haladt tovább Nancy oldalán, hátuk mögött az ápolószemélyzettel, akiknek addigra kivétel nélkül piros szív virított a mellén.
Végül ott állt a legutolsó beteg, Leonard előtt. Leonard nagy, fehér előkefélét viselt, amelyre egyfolytában csorgott a nyála. Lee a nyáladzó figurára nézett, aztán a barátja fülébe súgta:
– Gyerünk, Nancy, ezzel az illetővel semmire se jutunk!
– Ugyan már, Lee – felelte a bohóc –, ő talán nem emberi lény?
Lee erre előhúzott egy kis szívet, vett egy nagy levegőt, lehajolt, és megölelte Leonardot.
– Ííííí! Ííííí! – kezdett egyszerre visítani Leonard, mire a teremben lévő többi ápolt egy része éktelen csörömpölésbe fogott a holmijaival.
Lee magyarázatot várva fordult az orvosok és ápolók csoportjához, s meghökkenve látta, hogy mindegyikük sír.
– Mi történik itt? – tudakolta a főnővértől.
Míg él, nem felejti el a választ:
– Huszonhárom év alatt ez az első eset, hogy Leonardot mosolyogni látjuk.
Lám, milyen egyszerű megváltoztatni mások életét.
Jack Canfield és Mark V. Hansen
***
A Lélekemelő üzenetek 10. kötetében lévő történetek ugyanígy képesek megváltoztatni az életedet!
Ha szeretnéd, kattints ide »
Ha van saját tapasztalatod, véleményed e történettel kapcsolatban, írd le bátran itt a hozzászólásnál!