Köszöntelek szeretettel, Kedves Útitársam!

Ez a levél egy anyaggyűjtemény, mely a hét hátralévő részéhez (csütörtök, péntek, szombat) ad olyan impulzusokat, amelyek segítenek töltekezni, és megtartani Isten jelenlétében és szeretetében!

Saját imaszándékodat az oldal aljára írhatod!
Lehetőleg konkrét szándékot fogalmazz meg, és legalább a keresztnevedet add meg!

IRÁNYTŰ:

” HIT ÉS ÉLET”

A szív mélyére ható tanítás Leó pápa gondolatai, elmélkedései alapján.

Az Isten nyugalma béke és öröm

Leó pápa arra biztat bennünket, hogy az advent hátralévő idejében lépjünk be Isten nyugalmába!

A hegyi beszédben Jézus ezt mondja: „Ne gyűjtsetek magatoknak kincset a földön, ahol moly rágja, és rozsda marja, s ahol betörnek, és ellopják a tolvajok! A mennyben gyűjtsetek kincset, ahol nem rágja moly, és nem marja rozsda, s ahol nem törnek be és nem lopják el a tolvajok! Ahol a kincsed, ott a szíved is.” (Mt 6,19-21).

Az emberi életet állandó mozgás jellemzi, amely cselekvésre ösztönöz minket. A mai világ mindenütt gyorsaságot igényel ahhoz, hogy optimális eredményeket érjünk el a legkülönbözőbb területeken. Hogyan világítja meg Jézus feltámadása emberi tapasztalatunknak ezt a vonását? – tette fel a kérdést a Szentatya.

Amikor a halál feletti győzelmében részesedünk, vajon megpihenünk-e majd? Hitünk erre így válaszol: igen, meg fogunk pihenni. Nem leszünk tétlenek, hanem belépünk Isten nyugalmába, ami a béke és az öröm. Tehát egyszerűen csak várnunk kell, vagy ez már most megváltoztathat minket? – kérdezett újból a pápa.

A szív egész emberségünk szimbóluma, emberi lényünk láthatatlan középpontja.

Mi nagyon sokféle tevékenységbe merülünk el, amelyek nem mindig tesznek minket elégedetté. Sok cselekedetünk gyakorlati, konkrét dolgokkal kapcsolatos. Felelősséget kell vállalnunk sok kötelezettségért, problémákat kell megoldanunk, nehézségekkel kell szembenéznünk. Még Jézus is belefolyt az emberek életébe, nem fogta vissza magát, hanem mindvégig odaadta magát.

Mégis gyakran tapasztaljuk, hogy a túl sok cselekvés, ahelyett, hogy teljessé tenné az életünket, örvénnyé válik, amely megszédít, megfoszt a derűs lélektől és megakadályozza, hogy teljes mértékben megtapasztaljuk azt, ami igazán fontos az életünkben. Ilyenkor fáradtnak, elégedetlennek érezzük magunkat: mintha ezernyi gyakorlati dologra pazarolnánk az időt, amelyek persze nem oldják meg létezésünk végső értelmét.

Néha, a tevékeny napok végén üresnek érezzük magunkat. Miért is? Mert nem gépek vagyunk, van „szívünk” – vagyis inkább azt mondhatnánk, hogy egy szív vagyunk.

A szív egész emberségünk szimbóluma, gondolatok, érzések és vágyak szintézise, lényünk láthatatlan középpontja. Máté evangélista arra hív minket, hogy elmélkedjünk a szív fontosságáról, amikor felidézi Jézusnak ezt a gyönyörű mondatát: „Mert ahol a kincsed van, ott lesz a szíved is” (Mt 6,21). A szívben őrződik meg tehát az igazi kincs, nem páncélszekrényben a föld kincsei között, nem hatalmas pénzügyi befektetésekben, amelyek soha nem voltak ilyen eszeveszettek és igazságtalanul összesűrítve, embermilliók véres áldozata és Isten teremtésének pusztulása árán – állapította meg a pápa.

Az ember szíve a végleges beteljesülésre irányul.

Fontos elgondolkodni ezeken a szempontokon, mert a sok kötelezettségvállalásban, amelyekkel folyamatosan szembesülünk, egyre inkább megjelenik a szétszórtság, néha a kétségbeesés, az értelem hiányának kockázata, még a látszólag sikeres emberekben is. Ellenben, ha az életet Húsvét fényében értelmezzük, s ha a feltámadt Jézus szemével tekintünk rá, akkor hozzájutunk az emberi személy lényegéhez, a szívünkhöz, mely cor inquietum. Szent Ágoston ezzel a „nyugtalan” jelzővel segít megérteni az ember vágyát, mely a végleges beteljesülésre irányul. A kifejezést a Vallomások elején találjuk, ahol Szent Ágoston ezt írja: „Uram, magadnak teremtettél minket, és nyugtalan a szívünk, amíg meg nem nyugszik benned” (I,1,1).

Az emberi szív mozgásának titka: visszatérni létének forrásához.

A nyugtalanság annak a jele, hogy szívünk nem véletlenszerűen, rendszertelenül, céltalanul mozog, hanem végső célja, a „hazatérés” felé irányul. A szív igazi beteljesülése ugyanis nem a világ javainak birtoklásában rejlik, hanem abban, hogy eléri azt, ami teljesen betöltheti, vagyis Isten szeretete, vagy inkább a Szeretet Istene. Ezt a kincset azonban csak úgy találhatjuk meg, ha szeretjük a felebarátunkat, akivel utunkon találkozunk: test szerinti testvéreinket, akiknek jelenléte ösztönzi a szívünket és felhívást intéz hozzá, arra hívva, hogy nyíljon meg és adja oda önmagát.

Felebarátunk arra kér minket, hogy lassítsunk le, nézzünk a szemébe, néha változtassunk a terveinken, talán még az irányon is. Ez az emberi szív mozgásának titka: visszatérni létének forrásához, élvezni azt az örömöt, amely soha nem szűnik meg, amely soha nem okoz csalódást. Senki sem élhet anélkül, hogy az életnek ne lenne értelme, amely túlmutat az esetlegesen, azon, ami elmúlik. Az emberi szív nem élhet remény nélkül, anélkül, hogy tudná, hogy a teljességre, nem pedig a hiányra teremtetett.

Karácsony emlékeztessen Jézusra, aki emberré lett és eljött hozzánk, hogy „köztünk lakjon”.

Jézus Krisztus megtestesülésével, szenvedésével, halálával és feltámadásával szilárd alapot teremtett ehhez a reményhez. A nyugtalan szív nem fog csalódni, ha belép a szeretet dinamizmusába, amelyre teremtetett. A cél biztos; az élet győzedelmeskedett, és Krisztusban továbbra is győzedelmeskedni fog a hétköznapi élet minden halálában. Ez a keresztény remény: áldjuk az Urat és köszönjük meg neki mindent, aki ezt nekünk adta!

Sokszor nem az fáraszt ki minket, hogy sok a dolgunk, hanem az, hogy túl sok mindentől várjuk el, hogy „megtartson” belül.

A modern ember szíve könnyen úgy működik, mint egy túlterhelt böngésző: rengeteg ablak nyitva, minden sürgős, mégis egyre nehezebb tisztán látni, miért is csináljuk az egészet. A belső nyugtalanság viszont nem ellenség, hanem jelzés: azt mutatja, hogy nem vagyunk befejezett történet, és nem is arra lettünk kitalálva, hogy a pillanatnyi eredményekből építsünk örök otthont magunknak.

Isten ígérete nem egy „kikapcsolt állapot”, hanem egy olyan belső rend, amelyben a cselekvés nem szétszór, hanem összegyűjt; nem kifacsar, hanem értelmet ad. Ennek a fordulatnak az egyik legbiztosabb próbája a szeretet: amikor képes vagyok félretenni a saját elképzeléseimet valaki miatt, akkor valami lényegi történik bennem. Ilyenkor nem csak jót teszek, hanem jó irányba kerülök. A hit reménye ebben nagyon gyakorlati: azt tanítja, hogy az élet nem véletlen sodródás, hanem hazafelé tartó út, és már most elkezdődhet az a nyugalom, amely nem menekülés, hanem megérkezés.

GYAKORLAT:

Gondoljuk végig a napunkat: „Ma hol volt a kincsem, és hol volt a szívem?” Mi volt igazán fontos számomra? Mi az, ami nyugtalanságot okozott és mi az, ami békét hozott a szívedbe?

„A MÉGIS-EMBEREK”

Nehéz élethelyzeteket megélt, illetve pozitív szentéletű emberek életébe, küzdelmeibe, döntéseibe nyersz bepillantást egy-egy Mégis-történettel, sok-sok tanulsággal.

Soha nem vagyunk egyedül a küzdelmeinkben

A baszk nemesi családból származó fiatal Ferenc fényes jövő előtt állt Európában – tehetséges volt, művelt és ambiciózus. Párizsban tanult, ahol találkozott Loyolai Szent Ignáccal, aki új irányt adott az életének. Ferenc meghallotta a hívást, és bár lemondással járt, mégis örömmel mondott igent. Otthagyta akadémiai karrierjét és kényelmes életét, hogy szerzetesként Istennek szentelje magát. 1534-ben Ignáccal és társaival együtt szegénységi és tisztasági fogadalmat tett, majd pappá szentelése után készen állt, hogy elvigye az evangéliumot a világ végére is.

III. Pál pápa döntése nyomán Ferenc lett az első jezsuita misszionárius, aki Európán kívülre indult. 1541-ben indul útnak, és hónapokon át tartó, veszedelmes tengeri utazás várt rá Indiáig. Az út során súlyos betegséggel kellett megküzdenie – testileg meggyötörte a láz és a kimerültség, mégis a lelkesedése töretlen maradt. Amint 1542 májusában partot ért Goában, azonnal nekilátott a munkának, nem törődött a saját gyengeségével vagy az új, ismeretlen világ sokkjával. Fiatal kora ellenére hatalmas lelkesedéssel és érett hittel vetette bele magát új küldetésébe.

Próbatételek

Goában és India déli partvidékén Ferenc egyszerre szembesült hatalmas lehetőségekkel és embert próbáló nehézségekkel.

Rádöbbent, hogy az emberek szívéhez a türelem és alkalmazkodás vezet – megtanulta a helyiek nyelvét, szokásaikat tiszteletben tartva hirdette az evangéliumot.

Három év alatt közel húszezer embert keresztelt meg a gyöngyhalászok között Indiában. Az egyszerű falvakat járva sokszor kimerült a napi hosszas gyaloglástól, de a hit terjesztésének öröme erőt adott neki, így szinte megállás nélkül dolgozott a misszió területén. Saját szavaival: “Amióta Ázsiában vagyok, egyáltalán nem pihentem; szorgalmasan körüljártam a falvakat, és megkereszteltem minden gyermeket, aki még nem volt megkeresztelve.” Ferenc gyakran egy kis csengővel járta a falvakat, összegyűjtötte a gyermekeket, és tanította nekik a legegyszerűbb imákat. Előfordult, hogy a sok lelkes kisdiák “enni és pihenni sem hagytak, csakhogy valamilyen imádságra tanítsam meg őket” – írta egyik levelében. Ezek a sorok magukért beszélnek: hiába volt fizikailag kimerült, a gyermekek szomjazó hite lángra lobbantotta benne a misszionáriusi tűzet. Egy-egy ilyen jelenet minden fáradságot feledtetett Ferenc számára.

Xavéri Szent Ferenc egy 17. századi japán festményen, kezében lángoló szívvel és tekintetét a feszületre emelve – ez a kép remekül kifejezi hitbuzgalmát és apostoli lelkesedését. Ferenc nemcsak a test fáradtságával nézett szembe, hanem azzal a lélekőrlő érzéssel is, hogy sokszor egyedül van a hatalmas feladatban. Távoli vidékeken gyakran ő volt az egyetlen pap, és szüntelenül új közösségeket hagyott maga mögött, ahol nem maradt pásztor a nyáj mellett. Fájó szívvel jegyezte meg az egyik levelében: “Ezen a vidéken sokan csak azért nem lesznek kereszténnyé, mert nincs, aki keresztényekké tegye őket.” – látta, hogy rengeteg ember nyitott lenne a hitre, ha lenne, aki tanítsa és vezesse őket.

Ferenc missziós útjai során nemcsak sikerélmények érték, hanem kudarcok és elutasítás is: 1549-ben Japánba érkezett, ahol kezdetben szinte teljesen idegennek és hatástalannak érezte magát.

A nyelvi nehézségek, a buddhista papok ellenállása és a kulturális különbségek miatt alig tudott előrehaladni. Mégsem adta fel: megtanult annyit a nyelvből, amennyit csak bírt, és rájött, hogy a japán társadalomban a legbefolyásosabbakhoz kell szólnia. Felkereste a császárt és a helyi nagyurakat, és végül két év alatt „csupán” másfél ezer embert tudott megkeresztelni Japánban. Ez a szám eltörpült az indiai tízezrek mellett, de Ferenc tudta, hogy a magvetés ideje ez: a jövőnek dolgozik, és levonta a tanulságot, hogy a hitet a helyi kultúrába kell ültetni – emiatt is nevezik ma őt az inkulturáció úttörőjének. A látszólag szerény eredmények ellenére Japánban is maradandó nyomot hagyott, és alapot teremtett későbbi misszionáriusok sikeréhez.

Kimerülten

A távol-keleti utak végül felemésztették Ferenc erejét, és minden vágya az volt, hogy Kínában is hirdesse Krisztust, de az akkori tiltások miatt nem juthatott be az országba. 1552-ben, mindössze 46 évesen, halálosan kimerülve hunyt el egy Szancsán nevű kis szigeten, Kína partjainál. Képzeljük el a jelenetet: egy európai pap magányosan fekszik a dzsungel szélén, testét trópusi láz gyötri, de ajka még imára nyílik, úgy halt meg, ahogy élt – imádkozva és szolgálat közben. Látszólag egyedül volt, mégsem volt magányos: hite ott izzott mellette utolsó pillanatáig. Társai később azt jelentették, hogy holttestét épségben találták meg, mintha Isten megőrizte volna szolgája testét a hőség és páratartalom ellenére. Ez a csoda sokakat megerősített abban, hogy Ferenc életét Isten különleges kegyelme kísérte. Szinte tapinthatóvá vált, hogy Isten nem hagyta magára hűséges szolgáját.

Xavéri Szent Ferenc élete tele volt lemondással, fáradtsággal és olykor fájdalmas csalódásokkal, de minden nehézség ellenére rendíthetetlenül bízott Istenben, és levelei tanúsítják, hogy Isten vigasztalását erősebben érezte, mint a szenvedést.

Egy alkalommal azt írta, hogy Isten bőséges vigasza édesíti meg a legkeserűbb fáradságot is – mert aki teljes szívvel bízik a gondviselésben, annak a megpróbáltatás is értelmet nyer. Ferenc nap mint nap órákat töltött imádságban, akár a szentmise előtt a tabernákulum csendjében vagy a csillagos ég alatt, két út között, és innen merített erőt, hogy folytassa, amikor rengeteg feladat tornyosult előtte. Alázatosan beismerte gyengeségét is: gyakran csak azt kérte Istentől, adjon neki türelmet és kitartást a lelkek vezetésének fáradságában. Ez az őszinte imádság példát mutat nekünk is: nem kell mindig erősnek látszanunk, elég, ha Isten erejében bízunk.

Öröksége

Tíz év sem telt bele, és Xavéri Szent Ferencet már életében Ázsia apostolaként emlegették. Nem véletlenül kapta ezt a címet: amerre járt, mindenütt új közösségek születtek a nyomában, és ezrek tértek meg hiteles tanúságtétele hatására, bár Ferenc sokszor nem látta fáradozása eredményét, a történelem bebizonyította, hogy vetése jó talajba hullott. Az általa alapított közösségek túlélték őt, levelei pedig újabb és újabb fiatalokat gyújtottak lángra a misszió iránt. Az ő példája nyomán indult el később több százezer lélek megkeresztelése Ázsia-szerte. Ferenc nem látta munkája teljes beteljesülését, de hűsége átívelt saját életidején.

Mi, a 21. század olvasói – különösen a középkorú és idősebb generáció – sokszor küszködünk a mindennapok kihívásaival, legyen szó magányról, kimerültségről, betegségről vagy éppen arról az érzésről, hogy erőfeszítéseink hiábavalók. Xavéri Szent Ferenc története élő bátorítás: azt üzeni, hogy soha nem vagyunk egyedül a küzdelmeinkben. Ha ez az egyetlen ember képes volt egy idegen földrészen, idegen nyelvű emberek között, barátok és támogatók híján is kitartani a hitben és szeretetben, akkor mi is meríthetünk erőt a hitünkből a saját harcainkhoz. Ferenc példája arra tanít, hogy a kudarcok közepette is fel lehet állni és továbbmenni. Az igazi sikert nem a számok vagy látványos eredmények jelentik, hanem a hűség és az állhatatosság.

Xavéri Szent Ferenc azt hagyta örökül nekünk, hogy mégis érdemes kitartani – mert a hitből fakadó remény átvezet a nehézségeken, és a szeretet szolgálata végül többet formál a világon, mint azt valaha is gondolnánk. Az ő élete arra bátorít, hogy soha ne adjuk fel, mert a legnagyobb sötétség közepette is felragyoghat a remény, ha Istenbe kapaszkodunk. Ez a remény legyen mindannyiunk lámpása a saját utunkon. Hiszen ugyanaz az Isten erősít minket a próbák idején, aki Ferenc mellett is ott állt a legnehezebb órákban.

Mi az, ami megérintett az elhangzottakból?
Milyen elhatározás született meg Benned?

AZ ÉLET IGÉJE

Az élet jele, a jövő ígérete

A pitypang egyik aprócska magját kis ejtőernyőjével messze sodorta a szél, s a város egyik poros járdáján két beton kocka közé hullott. Alig talált néhány homokszemet, amiben megkapaszkodhatott, mégis sikerült gyökeret vernie. Egyre lejjebb furakodott, míg megtalálta a kemény, ledöngölt talajt, s nagy nehézségek árán beleágyazódott a földbe. Néhány nap múlva alig látható kis zöld hajtás bukkant ki a beton kockakövek közül. Ismét néhány nap, s apró levelek is feltűntek rajta. Végül elkezdett bontakozni a sárga virágocska is, holott közel s távol nem látszott más növény ebben a betonrengetegben.
Épp arra sétált egy elkeseredett, haraggal és csalódással teli fiú. Hangosan káromkodott, csapkodott maga körül, bele-belerúgott a szemeteskukákba, ráüvöltött az őt csendesíteni próbáló járókelőkre. Mivel lefelé sütötte a szemeit, megpillantotta a kis virágot. Mint egy őrült, úgy esett neki taposni, gázolni. „Pusztulj te is!” – üvöltötte. Amikor azonban néhány nap múlva újra arra járt, már lecsendesedve ugyan, de még mindig szomorúan, fejét lehajtva, ismét megpillantotta a kis pitypangot ugyanazon a helyen. Kissé gyűröttek voltak ugyan a levelei, csapzott a sárga feje, de élt! Kiegyenesedve nyújtogatta szirmait a Nap felé, s nagyobbnak, erősebbnek látszott, mint amikor összetaposta.
A fiú egy percig szótlanul szemlélte a virágot, majd elmosolyodott, felnézett és ennyit mondott. „Tehát nekem is lehet még újabb esélyem!” Fütyörészve indult tovább.

„Az Úr maga ad nektek jelet: íme, a szűz fogan és fiút szül, s Emmánuelnek nevezi el, ami azt jelenti: Velünk az Isten.” Miféle jelre lett volna szüksége Júda népének és Jeruzsálemnek, amikor elhangzik ez a prófétai jövendölés?
Egyáltalán miért lett volna szüksége jelre, s miért nem akarta azt kérni Ácház király? A remény életben tartása miatt kellett volna a jel, s éppen a szinte már teljes reménytelenség, a reményvesztés miatt nem akarta azt kérni a király. Nem hitt már abban – s vele a nép nagy része sem – hogy bármiféle segítség jöhet. Ugyanis kétségbeejtő helyzetben voltak. A kettészakadt ország északi részét már elfoglalták és elpusztították az egyik korabeli nagyhatalom, Asszíria katonái. Teljesen megállíthatatlannak tűnt a vész, hiszen hozzájuk képest Júda elenyésző erőt képviselt, s az Asszírok már Jeruzsálemet ostromolták.

Ha már jelet akar adni az Úr, akkor miféle jel lett volna kielégítő és biztató? Például egy erős szövetséges hadsereg megjelenése, akik legyőzik a fenyegető ellenséget. Na de egy aprócska gyerek születése? Mi ez, valami vicc? Kárörvendő gúnyolódás? – gondolhatta a király. Mit tud nekünk segíteni egy újszülött csecsemő, aki ráadásul még ezután fogan? Ugyan már! Addigra rég halottak vagy foglyok leszünk.

Pedig ha jól belegondolunk, nagyon is biztató, valóban isteni ez a jel: egy gyermek születése. Aprócska esemény, elenyészőnek tűnik az emberiség, vagy akár egyetlen ország vagy város történelmében, mégis a legnagyobb jel. Az élet jele, a jövő ígérete! Ha gyermek születik, akkor nem pusztul el a nép, akkor van jövőnk, akkor nem semmisülünk meg. Ezt üzente Isten Izaiás próféta híres messiási jövendölésében Ácháznak és vele egész Júdának. A gyermek születése az eltaposhatatlan élet jele. Minél több gyermek születik, annál biztosabban van jövője egy családnak, egy országnak, az egész emberiségnek.
Egy gyermek születéséhez és felnövekedéséhez béke és biztonság is szükségeltetik, így ezeknek a megvalósulására is világosan utal az isteni ígéret. Valóban, történelmi tény, hogy súlyos járvány tört ki az asszír seregben, amely sok katona életét követelte. Felhagyva Jeruzsálem ostromával elvonultak Júda országából, s a nép megmenekült.

Ami lehetetlennek tűnt, megvalósult. A szűztől születő gyermek ígérete azonban nemcsak erre az egyetlen eseményre, erre az egyetlen szabadulásra, talpra állásra vonatkozott. És nem is csak a zsidó népnek szólt. A gyermek neve Emmánuel lesz, vagyis „Velünk az Isten”. A szűztől születő kicsiny gyermek nem akárki, hanem maga az örökkön élő Isten. Az Isten beleszületése ebbe a világba, a történelembe minden ember biztató jövőjét jelenti. Isten jelenléte elpusztíthatatlanná teszi azok életét, akik hisznek benne és beleépülnek az Ő életébe.

Mindenki számára van talpra állás, újrakezdés, mindenkinek újraépülhet az élete a keserű romokból, ha közel engedi magához az értünk született Istenembert. Persze a jövőért, az újrainduló életért nekünk is meg kell küzdenünk. El kell fogadnunk a jelet, Akit Isten küld. Együtt kell működnünk az Ő szándékaival, még ha nem is értjük, mit akar vele, még ha lehetetlennek tűnik is.

Mária, aki által világra született a megígért Emmánuel, szintén nagyon nehéz, emberileg kilátástalan helyzetben volt. Biztosan számíthatott arra, amit jegyese, József már el is tervezett magában: tudniillik, hogy elzavarja maga mellől. Sőt, még ez volt a legjobb variáció, amire számíthatott a korabeli társadalmi viszonyok között. Mégis vállalta, hogy Jézus édesanyja legyen. Miután pedig az angyali üzenetből József is megtudta a születendő gyermek származását és küldetését, ő is igent mondott Isten akaratára, felvállalta Máriát és a gyermeket, aki testileg nem tőle származott.

Mária és József igent mondtak az isteni ígéretre, s igent mondtak egymásra is, a már előre látható és a még nem látható nehézségekkel együtt. Hányszor és hányszor megtapasztalhatta volna az emberiség, s benne a mi magyar nemzetünk, vagy a mi családunk, akár csak én magam is az Isten szabadító, felemelő erejét hamarabb és teljesebben is, ha együtt tudtunk volna működni Isten akaratával! Ha igent mondunk többször a születendő életekre, ha a jövő biztonságát legalább annyira fontosnak tartjuk, mint a jelen jólétét és kényelmét! Ha egymás mellé állunk a nehézségekben és bizonytalanságokban, s nem lépünk le, elutasítva a másik terheinek cipelését, az önzetlen szeretetet. Köszönjük meg Istennek a nekünk is szóló jelet, a Krisztus által megszentelt jövő ígéretét, az újrakezdés, a bűntől és a szenvedéstől való szabadulás ígéretét. Ugyanakkor kérjük, hogy őszinte hittel, áldozatkész szeretettel tudjunk együttműködni ezzel az ígérettel, lehessünk hordozói, továbbadói ennek a jelnek!

Dr. Finta József atya,
kecskeméti főplébánia plébánosa

Iránytű – 2025. december 18.