Oldal kiválasztása

Hétindító – 2026. január 12.

Szerző: | 2026.jan.vas | Egyéb kategória

Inspiráló gondolatok

 

A bátor jelenlét

Henri Nouwen mélyen hitt abban, hogy a legnagyobb ajándék, amit másoknak adhatunk, a bátor jelenlét.

Nem a tanács, nem a megoldás, nem az elvárás – hanem az, hogy ott vagyunk. Teljes szívvel, osztatlan figyelemmel, elérhetően. A mai világ a szétszórtság világa. Folyton váltunk, figyelünk, rohanunk – és közben elveszítjük egymást. Nouwen azt tanítja: a gyógyulás az igazi kapcsolatokban kezdődik. Ott, ahol valaki nem akar megjavítani, hanem csak ott van – veled. Nem próbálja elmagyarázni, mit csináltál rosszul. Nem akar kioktatni. Csak jelen van. És ez a jelenlét az, ami a legmélyebben hat.

Mert valójában mindannyian arra vágyunk, hogy lássanak, halljanak, elfogadjanak.

A bátor jelenlét azt jelenti: vállalom, hogy ott vagyok a másikkal akkor is, ha nem tudom a választ. Ha nincs kéznél megoldás. Ha csak együtt lehet hallgatni. De ez az együttlét az, ami megerősít.

Ma próbáld ki: ne menekülj el a nehéz pillanatok elől. Ne keress azonnal vigaszt, megoldást, figyelemelterelést. Csak legyél ott – önmagadnak és a másiknak. És tudd: Isten is így van jelen. Csendesen, de teljesen. Bátor jelenléttel. Legyél ma te is ilyen.

 

Élethelyzetek – sorozat

 

Zsuzsi helyett jött egy másik Zsuzsi

„Bármit kértek hittel az imádságban, megkapjátok.” (Máté 21,22)

A fenti ige jutott eszembe a Szentírásból, amikor első kontroll vizsgálatomra készültem csípő műtétem után.
Zsuzsi barátnőm, ki minden bajomban, gondomban mellettem áll és segítségemre siet, most is megígérte, hogy elkísér a vizsgálatra. Kicsit izgultam, mivel eddig a kötelező lépcsőgyakorlatot is fél mankóval, csak kísérettel próbáltam meg. Ez azt jelentette, kisebb erőfeszítésbe kerül a teljes félnapi talpon levés.

Már a taxit is megrendeltem, mikor csörgött a telefon. Zsuzsi volt. „Erzsikém, este fél tízkor szóltak a gyerekek, hogy az unoka beteg lett, nem mehet óvodába.” Természetesen, a családod az első! – feleltem. Majd megoldom, hiszen már „nagylány” vagyok. Egyszer össze kell szedni magam, nem támaszkodhatok mindig másra.

Amint letettem a telefont, eldöntöttem, hogy ezt Isten és őrangyalom segítségével végig kell csinálnom! Viszont a fülembe csengett az orvos intő szava: „csak arra vigyázzon, el ne essen, mert akkor, kezdődhet minden elölről”. A gyerekek is folyton ezt szajkózzák, mikor itt hagynak. Tudom, 200 km távolságból nem szaladhatnak ide egyik óráról a másikra. Viszont azt is tudom – közel nyolcvan évesen – nem csak a műtött csípőmmel van a baj. Itt van a szédülés, a szürkehályog és a zöldhályog miatti látászavar, mely időnként fejfájást is okoz.

No, de sebaj! Hiszem az Istent, bízom az őrangyalomban, ki nyolc évtizeden keresztül mindig mellettem volt. A Szűz Anyáról sem felejtkezem el és el is mondom az „Oltalmad alá futunk” imát, melynek befejezésekor csengetnek. Péter szomszédom, a taxis. Mehetünk? – kérdezi. Szó nélkül elveszi táskámat, lesegít a lépcsőn, segít a taxiba beszállni. Igazi úriember!

Megegyezünk, ha végzek a vizsgálattal, telefonálok és jön értem. Egyedül maradok. Keresek egy olyan helyet, ahonnan jól látom a kiírt sorszámot.

Kezdődik a szokásos matatásom. Kesztyű, sapka elrakás, kezembe készítem az előző orvosi papírokat a sorszámmal együtt. Órámra nézek, egy félóra eltelt. Ekkor megcsörren a mobilom. „Zsuzsi vagyok Mezőcsátról. Erzsikém, otthon vagy már a kórházból?” – teszi fel a kérdést. „Itt vagyok a Megyei Kórházban, de csak délbe megy a buszom, úgy gondoltam meglátogatlak.”

„Én is itt vagyok a kórházban kontroll vizsgálaton” – felelem. Elmagyarázom merre talál és öt perc múlva boldogan öleljük egymást.

Már nem gond a táskám, kabátom kire bízzam, amíg a röntgenben leszek. A gyógyszerem is kiválthatom, nem kell száz felé figyelni, amíg a pénzt előszedem. Zsuzsi barátnőm helyett jött egy másik Zsuzsi őrangyalnak.

GY. Fné, Útitárs olvasó

GONDOLAT

Így működik a Gondviselésbe vetett hit. A lényeg, hogy mérgelődés, kesergés nélkül tegyük meg a magunk lépését, amit tudunk, és higgyünk abban, hogy az Úr is megteszi a maga lépését a megfelelő időben.

***
Ha van saját tapasztalatod, véleményed e történettel kapcsolatban, írd le bátran itt a hozzászólásnál!

 

Iránytű – 2026. január 8.

Szerző: | 2026.jan.sze | Egyéb kategória

Köszöntelek szeretettel, Kedves Útitársam!

Ez a levél egy anyaggyűjtemény, mely a hét hátralévő részéhez (csütörtök, péntek, szombat) ad olyan impulzusokat, amelyek segítenek töltekezni, és megtartani Isten jelenlétében és szeretetében!

Saját imaszándékodat az oldal aljára írhatod! 
Lehetőleg konkrét szándékot fogalmazz meg, és legalább a keresztnevedet add meg!

 

 

 

IRÁNYTŰ:

” HIT ÉS ÉLET”

A szív mélyére ható tanítás Leó pápa gondolatai, elmélkedései alapján.


Új év új életre sarkall 

 

„Mondjunk igent egy olyan életre, amelyet elkötelezetten élünk a jelenben és ami az örökkévalóságra irányul” – tanít bennünket Leó pápa az új év kezdetén.

Az elmúlt évben mindannyiunk életében voltak fontos események: némelyek örömteliek voltak, mások fájdalmasak, elszomorítóak. Így az év elején az Egyház arra hív minket, hogy tegyünk mindent az Úr színe elé, bízzuk magunkat gondviselésére és kérjük tőle, hogy újítsa meg bennünk és körülöttünk az elkövetkező időszakban kegyelmének és irgalmának csodáit.

Gondold át, mit tett az Úr érted az elmúlt évben! 
(Akár tarthatsz egy kis csöndet is!)

Köszönd meg az Úrnak a kapott áldásokat: „Téged Isten, dicsérünk téged…, „Te vagy, Uram, én reményem, ne hagyj soha szégyent érnem”. Továbbá tarts őszinte lelkiismeret-vizsgálatot, értékeld az ajándékaira adott válaszaidat, és kérj bocsánatot minden alkalomért, amikor nem becsülted meg sugallatait, és nem a legjobban használtad a rád bízott talentumokat!

Egész életünk egy utazás, amelynek végső célja az Istennel való találkozás.

Ez arra késztet minket, hogy elgondolkodjunk egy másik nagy jelen, amely az elmúlt hónapokban elkísért minket: az „út” és a „cél” jelén. Egész életünk egy utazás, amelynek végső célja túlmutat a téren és az időn, hogy az Istennel való találkozásban és a Vele való teljes és örök közösségben valósuljon meg. Ezt kérjük a Te Deum imában is, amikor ezt mondjuk: „Szentjeidhez végy fel égbe, az örökös dicsőségbe”. Ezért is nevezte Szent VI. Pál pápa a jubileumot a hit nagy cselekedetének, „amelyet már most is várunk és előkészítünk a jövőbeli sorsunk előtt”.

Lépjük át egy olyan új élet küszöbét, amelyet kegyelem éltet!

Lépjük át egy olyan új élet küszöbét, amelyet kegyelem éltet, az evangélium mintájára alakul, „amiben a felebarát iránti szeretet lángol, amely magában foglal minden embert, akiknek megértésre, segítségre, vigasztalásra, áldozatra van szüksége” – ahogy Szent VI. Pál pápa tanította az 1975-ös szentév lezárásakor. Ez a mi „igenünk” egy olyan életre, amelyet elkötelezetten élünk a jelenben és ami az örökkévalóságra irányul.

Isten társunkká vált az igazi Élet felé vezető úton.

Nagy Szent Leó pápa a karácsonyi fények jeleiről elmélkedve írta, hogy Jézus születésének ünnepe mindenkinek örömteli üzenetet hozott: „Örüljön a szent, mert közeledik a jutalma; örüljön a bűnös, mert megbocsátást nyer; bátorodjon fel a pogány, mert életre nyert meghívást”. Ma mindannyiunkhoz szól, a szentekhez a keresztség által, mert Isten társunkká vált az igazi Élet felé vezető úton; hozzánk, bűnösökhöz, mert megbocsátva, kegyelmével újra felkelhetünk és újra elindulhatunk; és végül hozzánk, szegényekhez és törékenyekhez, mert az Úr magáévá tette gyengeségünket, megváltotta azt, és megmutatta nekünk szépségét és erejét tökéletes emberségében.

Leó pápa idézett Szent VI. Pálnak az 1975-ös jubileumot lezáró beszédéből: „Isten a Szeretet! Ez az a kimondhatatlan kinyilatkoztatás, amellyel a Jubileum a maga pedagógiájával, búcsújával, megbocsátásával és békéjével be akarja tölteni a lelkünket. Isten a Szeretet! Isten szeret engem! Isten várt rám, és én újra megtaláltam őt! Isten az irgalom!”

ÖSSZEFOGLALÓ GONDOLAT:

Az újév könnyen lehet csak dátumcsere: új naptár, új tervek, ugyanaz a belső zaj. Leó pápa üzenete viszont arra hív, hogy ne pusztán „új évet”, hanem új irányt válasszunk. A jelen nem váróterem, hanem a találkozás helye: itt dől el, hogy az életünk sodródás lesz-e, vagy válasz egy szeretetre, amely már előttünk járt. Amikor visszanézünk az elmúlt évre, nem azért tesszük, hogy magunkat vádoljuk vagy felmentsük, hanem hogy észrevegyük: Isten sokszor csendben, mégis következetesen kísért, tanított, mentett, emelt. A lelkiismeret-vizsgálat ezért nem önmarcangolás, hanem tisztánlátás: mi adott életet, és mi fogyasztotta el a szívünket.
A mai embernek talán ez a legnehezebb: elhinni, hogy nem a kimerültség, a múlt hibái vagy a külső nyomás mondja ki az utolsó szót, hanem a Szeretet. Ha ezt komolyan vesszük, akkor az újév nem a „majd egyszer rendbe jövök” ígérete, hanem egy csendes, konkrét „igen” ma. 

Gyakorlat:

Sorolj fel 5 konkrét dolgot az elmúlt évből, amit ajándéknak látsz (nem nagy dolgok kellenek: egy örömteli nap, egy beszélgetés, egy erő, ami akkor is kitartott). A végére csak ennyit: „Köszönöm, hogy velem voltál.”

Sorolj fel 3 dolgot, amiben szeretnél tisztábban, jobban válaszolni Isten hívására (pl. türelem, időkezelés, kapcsolataid rendje, imádság, bátorság). Ne indokold, csak nevezd meg! Utána mondd ki egyszerűen: „Irgalmadra bízom ezt.”

„A MÉGIS-EMBEREK”

Nehéz élethelyzeteket megélt, illetve pozitív szentéletű emberek életébe, küzdelmeibe, döntéseibe nyersz bepillantást egy-egy Mégis-történettel, sok-sok tanulsággal.

 
 

Egy nő, akit alábecsültek, de egyesítette a világot

 
1945 decembere.
Eleanor Roosevelt épp eltemette férjét, Franklin D. Roosevelt elnököt.
61 éves volt. Kimerült. Tizenkét év First Ladyként, háború, felelősség, gyász. Mindent megtett, amit kellett. Úgy érezte, ideje visszavonulni. Csendben élni. Végre magáért.
 
Harry Truman elnöknek más tervei voltak. Az Egyesült Államok delegáltjává nevezte ki az éppen megalakuló Egyesült Nemzetek Szervezetébe. Ez elvileg egy tiszteletbeli, udvarias gesztus volt. Egy szép, de üres pozíció egy volt First Ladynek. Senki sem számított arra, hogy bármi jelentőset tesz majd. Az ENSZ férfi vezetői végképp nem vették komolyan.
A szovjet delegáció gúnyosan „a kapitalista özvegynek” nevezte. Az amerikai diplomaták szerint puszta szimbólum volt. Az európai képviselők udvarias fölénnyel mosolyogtak rá.
A harmadik bizottságba osztották be: szociális, humanitárius és kulturális ügyek. A „puha” témák, ahova a nőket tették. Fogalmuk sem volt, mi következik.
 
A világ 1945-ben romokban hevert. Ötvenmillió halott. Városok porrá zúzva. A holokauszt felfoghatatlan borzalmai felszakították az emberiség lelkét. Az atombomba pedig bebizonyította: az ember most már képes saját magát is eltörölni. Valaminek változnia kellett. Kellett egy keret. Egy erkölcsi iránytű. Egy közös minimum. De hogyan lehet a világot bármiben is egyetértésre bírni?
 
Az Egyesült Államok és a Szovjetunió már a hidegháborúra készült. A gyarmattartó hatalmak ragaszkodtak birodalmaikhoz. A vallási, kulturális, politikai különbségek áthidalhatatlannak tűntek. Egy egyetemes emberi jogi nyilatkozat gondolata – egy dokumentum, amit minden nemzet elfogad – egyenesen nevetségesnek tűnt.
 
1946-ban Eleanor Rooseveltet az ENSZ Emberi Jogi Bizottságának elnökévé választották. A feladata: megfogalmazni azokat az alapvető jogokat, amelyek minden embert megilletnek – bárhol is éljen.
Kommunista országok képviselőivel tárgyalt. Gyarmattartó hatalmakkal. Vallási vezetőkkel. Olyan nemzetekkel, amelyek korábban még ellenségek voltak. Mindenkinek más volt fontos, más értékek, más félelmek, más elképzelések arról, mit jelent egyáltalán az, hogy „jog”. Mindenkinek volt vörös vonala. Mindenki meg volt győződve arról, hogy az ő értékei az egyetemesek.
 
A viták két évig tartottak. Eleanor Roosevelt végig ott ült végtelen üléseken, ellenséges tekintetek között. Közvetített olyan emberek között, akik alig bírtak egy légtérben maradni. Engedett, amikor lehetett, és hajthatatlan volt, amikor az elvek forogtak kockán. Diplomatikus volt – és meglepően kemény is. Van egy híres pillanat: egy szovjet delegált folyamatosan félbeszakította, naiv nyugati idealizmusnak nevezve a szavait. Eleanor egyszer csak megállt, ránézett, és nyugodtan ennyit mondott: „Mindannyian sokkal jobban járnánk, ha néha hagyna befejezni egy mondatot.” A terem elnémult. A szovjet delegált leült.
 
Nem félt sem a hidegháborús nagyhatalmaktól, sem a birodalmaktól, sem azoktól a férfiaktól, akik kezdettől fogva alábecsülték.
1948-ra valami egészen különöset ért el: olyan tervezetet készített, amit mindenki egyformán utált. És épp ez volt a siker. Egy világban, ahol senki sem értett egyet, olyan szöveget alkotott, amit minden nemzet el tudott fogadni anélkül, hogy elárulta volna önmagát. Nem volt tökéletes senkinek, de elfogadható volt mindenkinek.
 
1948. december 10-én az ENSZ Közgyűlése szavazott az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatáról. 48 ország igennel szavazott. Egyetlen ország sem szavazott ellene. Nyolc tartózkodott. De nem volt egyetlen „nem” sem.
1948-ban, egy megosztott világban, a hidegháború küszöbén Eleanor Roosevelt elérte, hogy negyvennyolc nemzet valamiben egyetértsen.
A Nyilatkozat kimondta: vannak jogok, amelyek egyetemesek. Nem a kormányok adják őket. Nem kultúrától vagy vallástól függenek.
„Minden emberi lény szabadnak és egyenlőnek születik méltóságában és jogaiban.” „Mindenkinek joga van az élethez, a szabadsághoz és a személyi biztonsághoz.” „Senkit sem lehet rabszolgaságban vagy szolgaságban tartani.”
 
Nem volt jogilag kötelező. Nem lehetett kikényszeríteni, de mércét teremtett. Erkölcsi alapot.
A Nyilatkozatot több mint 500 nyelvre fordították le – többre, mint bármely más dokumentumot a történelemben.
Nemzetközi emberi jogi törvények alapja lett. Alkotmányokat ihletett világszerte. Szavakat adott az elnyomottaknak. Alapot a polgárjogi mozgalmaknak. Megváltoztatta, hogyan gondolkodik a világ az igazságról. És ami igazán rendkívüli: Eleanor Roosevelt soha nem saját sikereként beszélt erről. Mindig a bizottság egészének tulajdonította az eredményt.
Bizonyította, hogy nem kell hangosnak lenned ahhoz, hogy erős légy. Nem kell uralkodnod ahhoz, hogy vezess.
Nem kell hivatalos cím ahhoz, hogy megváltoztasd a világot. Elég a tiszta cél, a türelem, a megértés.
Te hogyan tudnál békét, egyetértést teremteni a környezetedben?
Hogyan tudnád a feszültséget enyhíteni? Lehetetlen, Eleanor bebizonyította, hogy MÉGIS lehetséges.
Sokan alábecsülték és mégis egyesítette a világot!
 
1948. december 10-én az ENSZ Közgyűlése előtt így szólt: „Ma egy nagy esemény küszöbén állunk – az Egyesült Nemzetek és az egész emberiség életében. Ez a nyilatkozat az emberiség nemzetközi Magna Cartájává válhat.”
 
 

Mi az, ami megérintett az elhangzottakból?
Milyen elhatározás született meg Benned?

AZ ÉLET IGÉJE

 

Isten nem személyválogató!

Kornéliusz házában Péter szólásra nyitotta ajkát, és ezeket mondta: „Valóban el kell ismernem, hogy Isten nem személyválogató. Mindenki kedves előtte, bármely néphez tartozik is, aki féli őt és az igazságot cselekszi. Isten a tanítást Izrael fiainak adta, és a béke örömhírét hirdette Jézus által. Ő a mindenség Ura.
Ti tudjátok, hogy mi minden történt Galileától egész Judeáig attól kezdve, hogy János hirdette a keresztséget: Hogyan kente fel az Isten a názáreti Jézust Szentlélekkel és hatalommal. Ő pedig, amerre csak járt, jótetteket vitt végbe, és meggyógyított minden ördögtől megszállottat, mert vele volt az Isten.” (ApCsel 10,34-38)

Az ApCsel 10,34–38 Péter beszédének eleje Kornéliusz házában. Kornéliusz római százados, pogány, mégis istenfélő ember; egy látomásban utasítást kap, hogy hívatassa Pétert. Péter közben szintén látomást kap (a „tisztátalan” ételekről), ami felkészíti arra, hogy Isten nem csak a zsidók felé nyit utat, hanem a pogányok felé is. Amikor Péter átlépi Kornéliusz házának küszöbét, nemcsak egy házba lép be, hanem egy addig tiltott határzónába: ott mondja ki a felismerést, hogy Isten nem személyválogató. A beszéd középpontja Jézus: felkenése Szentlélekkel, jótettei, gyógyításai – vagyis az evangélium lényege, hogy Isten Jézusban közel jött, és a béke örömhírét minden népnek kínálja.

„Valóban el kell ismernem, hogy Isten nem személyválogató.”

Ez a mondat egy ajtót nyit, amelyet Péter maga sem gondolt volna kinyitni. Péter kimondja: Isten nem a címkék szerint szeret. Nem a származás, a státusz, a „mi körünk” dönti el, kihez ér el az evangélium. Kornéliusz pogány, mégis Isten keresi meg őt. Péter zsidó apostol, mégis Isten mozdítja őt a pogány ház küszöbéig. A Lélek úgy dolgozik, hogy előbb a falakat bontja le bennünk, csak aztán a világban.

Ma is sokszor láthatatlan határvonalak mentén élünk: ki a „mi emberünk”, és ki nem. Isten viszont nem határőr, hanem Atya. Aki féli őt és az igazságot cselekszi, annak a szívében már van egy nyitott ablak a kegyelemre.

Péter beszéde rögtön Jézusra mutat, mert az igazi egyenlőség nem jelszó, hanem Krisztusban születik. Ő a béke örömhírét hozza, nemcsak Izraelnek, hanem mindenkinek. A béke itt nem konfliktusmentességet jelent, hanem kibékített kapcsolatot Istennel és egymással. Jézus felkenése Szentlélekkel azt üzeni: Isten nem távoli elv, hanem jelenlét, amely erőt ad a jóhoz. Péter egy életutat mutat be: Jézus jót tett, gyógyított, szabadított. A „mert vele volt az Isten” egyszerre egyszerű és mindent eldöntő magyarázat. Ahol Isten jelen van, ott a jóság nem alkalmi fellángolás, hanem irány.

A mai ember gyakran attól fél, hogy ha megnyitja a szívét a másik felé, elveszít valamit önmagából. Az evangélium viszont azt mutatja, hogy a szeretetben nem fogyunk, hanem tágulunk. Olyan ez, mint amikor egy híd nem eltünteti a folyót, csak átjárhatóvá teszi.

Péternek is át kellett mennie a saját „folyóján”: a vallási és kulturális bizalmatlanságon. Isten nem arra hív, hogy feloldjuk az identitásunkat, hanem hogy tisztítsuk meg a szívünket a megvetéstől, a haragtól, a sértődéstől, az ellenszenvtől. Mert a megvetés mindig torzít: nem embert lát, hanem kategóriát. Péter mondata felszabadít a bizonyítás kényszerétől is, mert nem nekem kell megítélnem, ki méltó Istenhez. Nekem az a dolgom, hogy az igazságot cselekedjem, és teret adjak a kegyelemnek. Ez a rész arra bátorít, hogy ott is kimondjam Jézus nevét, ahol eddig hallgattam, és ott is meglássam a jót, ahol eddig gyanakodtam. Amikor így teszek, akkor nemcsak a másik emberhez lépek közelebb, hanem ahhoz az Istenhez is, aki „nem személyválogató”.

GYAKORLAT:

Válassz ki egy hétre egy „Kornéliusz-lépést”: tudatosan közeledj valakihez, akitől ösztönösen távolságot tartasz (más háttér, más gondolkodás, más élethelyzet). Mielőtt találkoztok vagy írsz neki, mondd el röviden: „Uram, tisztítsd meg a szívemet az ellenszenvtől, és adj szemeket, hogy embert lássak.” A beszélgetésben tűzz ki egyetlen célt: ne meggyőzni akard, hanem megérteni és jót tenni felé (egy konkrét figyelmesség, segítség, bátorító szó). A nap végén tedd fel magadnak a kérdést: „Ma mi volt bennem személyválogatás, és mi volt bennem Krisztus békéje?” 

Hétindító – 2026. január 5.

Szerző: | 2026.jan.vas | Egyéb kategória

Inspiráló gondolatok

 

A növekedés fájdalma

John Henry Newman azt mondta: „Az élet a növekedés, a növekedés a változás, a tökéletesedés pedig gyakori változás.” Ez sokak számára ijesztő. Hiszen szeretnénk biztonságot, kiszámíthatóságot, stabilitást.

De a Lélek ott fúj, ahol akar – és gyakran épp azáltal formál, hogy változásra hív. A növekedés fáj. Mint ahogyan a gyermek is fájdalommal jön a világra, vagy a fa tavasszal erőfeszítéssel hajt ki a tél után.

A lelki növekedés is áldozattal jár. El kell engedni régi gondolatokat, megszokott mintákat, biztonságos falakat. De Newman szerint nem attól kell félnünk, hogy elveszítünk valamit – hanem attól, hogy nem válunk azzá, akivé Isten megálmodott minket.

A változás Isten módszere. Nem büntetés, hanem kegyelem. Amikor kényelmetlenül érzed magad, amikor semmi nem a régi – lehet, hogy épp akkor történik valami mély, átalakító. Ma nézd meg, van-e benned valami, ami régóta szorít, korlátoz, nem enged tovább. Lehet, hogy ideje elengedni. Nem azért, mert rossz volt – hanem mert már kinőtted. És ha mersz változni, növekedni, Isten új távlatokat nyit előtted. Mert az út mindig tovább vezet – mélyebbre, szabadabbá, érettebbé. Ne félj!

 

Élethelyzetek – sorozat

 

Marika néni, aki mindig elégedett

Marika néni a szomszéd lépcsőházban lakik. Különleges képessége van. Marika néni elégedett. Mindig mosolyog, és megkérdezi, hogy vagyunk. Ez még nem lenne különleges, de meghallgatja a választ is. Még a szomszéd kislányt is meghallgatja, pedig őt nem könnyű. Kedélyesen elbeszélget vele a cicákról. Megnézi az ovis rajzait.

Marika néni nem gazdag, szűkös a lakása, lapos a bevásárló szatyorja, és régi a tv-je. Mégis elégedett. Nem panaszkodik a boltban a kiszolgálásra, nem sokallja a villanyszámlát, nem szidja a rendszert vagy valamelyik pártot.
Marika néninek van egy fia, egy menye, meg három lányunokája. Gyakran meglátogatják hétvégenként, még hétköznap is be-benéz hozzá valamelyik. Nem unják az idős hölgyet, mert nem oktatja ki őket. Meghallgatja a történeteiket, megeteti őket egy kis levessel, megdicséri a ruhájukat. Felvarrja a leszakadt gombot, megfoltozza a kilyukadt nadrágzsebet.

Vannak barátnői is, és nem a temetőbe járnak együtt, hanem felülnek egy buszra, kicsit utazgatnak. Kinéznek valami érdekes célpontot, vagy csak egyszerűen elmennek a
végállomásra, megisznak egy kávét, és visszajönnek. Máskor akció-körutat szerveznek, ami abból áll, hogy körbejárják a boltokat, és levadásszák az akciós lisztet, olajat, fokhagymát, aztán összejönnek és főznek. Ebéd után kártyáznak.
Ha épp nem jönnek a „csajok”, akkor leül egy padra, és várja, hogy jöjjön valaki, akivel beszélgethet. Ha megunja, kis zacskóba szemetet szed a parkban. De ezt sem mérgelődve, hanem könnyedén, csak hogy rend legyen.
Kérdezem, hogy csinálja. Azt mondja, sokat megélt már. Bujkáltak a háború idején, éheztek az ötvenes években, nehezen boldogultak később is, de az apja mindig arra tanította, hogy azt nézze, ami van, és ne azt, ami nincs. Azt mondja, ilyen jó világ még soha nem volt, mint most. Nem érti, hogy miért sírnak az emberek. Van ennivaló, bemész a turiba, és felöltözhetsz, mint egy dáma. Ha templomba akarsz menni, mehetsz, ha külföldön él a testvéred, meglátogathatod. Minden nap van adás a tv-ben. Mégis mindenki sír.

 
 

GONDOLAT:

Fókuszálj arra, ami megadatott az életedben, amilyen ajándékot, kegyelmet kaptál! Értékelni azt, ami van, gyakran nehezebb, mint gondolnánk. Pedig sokkal kiegyensúlyozottabb és derűsebb lehetne az életed. A gondok idején mondd azt: „minden megoldódik, Isten majd gondoskodik”.

***
Ha van saját tapasztalatod, véleményed e történettel kapcsolatban, írd le bátran itt a hozzászólásnál!

 

Iránytű – 2026. január 1.

Szerző: | 2025.dec.ked | Egyéb kategória

Köszöntelek szeretettel, Kedves Útitársam!

Ez a levél egy anyaggyűjtemény, mely a hét hátralévő részéhez (csütörtök, péntek, szombat) ad olyan impulzusokat, amelyek segítenek töltekezni, és megtartani Isten jelenlétében és szeretetében!

Saját imaszándékodat az oldal aljára írhatod! 
Lehetőleg konkrét szándékot fogalmazz meg, és legalább a keresztnevedet add meg!

 

 

 

IRÁNYTŰ:

” HIT ÉS ÉLET”

A szív mélyére ható tanítás Leó pápa gondolatai, elmélkedései alapján.


A félelem logikája bezár

 
A mai világ is rendelkezik „Heródesekkel”, a siker, a gátlástalan hatalom mítoszaival, amelyekért gyakran a konfliktusok magas árával kell megfizetni. Ezzel szemben a Szent Család az üdvösség bölcsője, amelyben Isten teljesen ingyen átadja magát az emberiségnek – tanította a Szentatya.
Isten Heródes országában valósítja meg a történelem legnagyobb csodáját.
Ez a megpróbáltatás ideje Jézus, Mária és József számára. Karácsony ragyogására ugyanis szinte váratlanul egy halálos fenyegetés nyugtalanító árnyéka vetül, amelynek eredete Heródes viszontagságos élete. A kegyetlen és véreskezű királytól brutalitása miatt féltek, de ő éppen ezért mélységesen magányos volt és megszállottan rettegett attól, hogy megfosztják hatalmától. Amikor a napkeleti bölcsektől megtudja, hogy megszületett a „zsidók királya” (vö. Mt 2,2), veszélyeztetve érzi hatalmát és elrendeli, hogy mészároljanak le Jézussal minden egykorú gyermeket.
Heródes országában Isten megvalósítja a történelem legnagyobb csodáját, amelyben beteljesedik az üdvösség minden ígérete, de ő ezt nem képes észrevenni. Júdea királyát elvakítja a félelem, hogy elveszíti trónját, gazdagságát és kiváltságait.
Ó, mennyi mindent nem veszünk mi is észre az életünkben! Mennyi kis „csoda” történik velünk nap, mint nap, ami mellett szó nélkül elmegyünk!
Betlehemben ragyog a fény, terjed az öröm. A vidék néhány pásztora, miután részesül a mennyei üzenetben, felkeresi a Jászolt és dicsőíti Istent (vö. Lk 2,8-20). Mindebből azonban semmi sem hatol át a királyi palotát védő páncélon, pusztán egyfajta torz visszhangként, fenyegetésként jelentkezik, amelyet vak erőszakkal kell elfojtani – mutatott rá XIV. Leó pápa.
 
A szívnek éppen ez a keménysége azonban még jobban nyilvánvalóvá teszi a Szent Család jelenlétének és küldetésének értékét, amely a zsarnok által képviselt despota és mohó világban az üdvösség egyetlen lehetséges válaszának fészkét és bölcsőjét jelenti: az Istenét, aki teljesen ingyen adja át önmagát az embereknek, fenntartások és elvárások nélkül – fejtette ki elmélkedésében Leó pápa. József, engedelmeskedve az Úr szavának, megmenekíti a gyermeket és anyját. Cselekedete itt teljes egészében megváltó jelentőségében nyilvánul meg. Egyiptomban ugyanis a családi szeretet lángja, amelyre az Úr rábízta a világban való jelenlétét, növekszik és erősödik, hogy elhozza a fényt az egész világnak.
 
Miközben csodálattal és hálával tekintünk erre a titokra, gondoljunk családjainkra, és arra a fényre, amely belőlük is fakadhat abban a társadalomban, amelyben élünk – buzdított rá a pápa, megállapítva, hogy a világ sajnos mindig rendelkezik a maga „Heródeseivel”, a minden áron való siker mítoszaival, a gátlástalan hatalommal, az üres és felszínes jóléttel, amelynek következményeiért gyakran magánnyal, kétségbeeséssel, megosztottsággal és konfliktusokkal kell fizetnie.
Ne hagyjuk, hogy ezek a délibábok elfojtsák a szeretet lángját az életünkben. Éppen ellenkezőleg, őrizzük meg az evangélium értékeit: az imádságot, a szentségekhez való rendszeres járulást – különös tekintettel a gyónásra és a szentáldozásra –, az egészséges érzelmeket, az őszinte párbeszédet, a hűséget, a mindennapok szavainak és jótetteinek egyszerű és szép konkrétságát. 
A mai ember gyakran azt érzi, hogy állandó versenyben él: bizonyítani kell, megőrizni a pozíciót, kontrollálni a jövőt, elkerülni a veszteséget. Leó pápa képe azért talál célba, mert Heródes nem „régi történet”, hanem egy bennünk is működő logika: a félelemre épített élet, amely végül mindent fenyegetésnek lát, még a jót is. A karácsony fényét nem a paloták őrzik meg, hanem az a szív, amely képes befogadni és továbbadni. A Szent Család nem azért az üdvösség bölcsője, mert problémamentes, hanem mert a veszély idején is a szeretet irányába mozdul.
József nem vitatkozik a sötétséggel, hanem védi a rábízottakat, és megy tovább a következő lépésig. Ez a remény hétköznapi formája: nem diadal, hanem hűség. Ma is ott születik fény, ahol a család – vagy bármely közösség – nem a siker mítoszát szolgálja, hanem a kapcsolatot: imádságot, párbeszédet, megbocsátást, apró, konkrét jótetteket. A „Heródesek” mindig hangosak, de a szeretet nem attól erős, hogy zajt csap, hanem attól, hogy kitart.
Ha meg akarod őrizni magadban a karácsony lényegét a következő évben is, nem elég meghatódni: dönteni kell arról, milyen logika vezeti a napjaidat. A félelem logikája bezár, a szeretet logikája otthont épít. Az otthon nem feltétlenül falakat jelent: inkább olyan légkört, ahol az élet védve van.

„A MÉGIS-EMBEREK”

Nehéz élethelyzeteket megélt, illetve pozitív szentéletű emberek életébe, küzdelmeibe, döntéseibe nyersz bepillantást egy-egy Mégis-történettel, sok-sok tanulsággal.

 
 

Kati nem feneket töröl, hanem méltóságot ad

 
Kati, aki egy vidéki kórházban dolgozik, gyakran hallott az ismerőseitől, de idegenektől is ilyen mondatokat:  „A munkád, hogy fenekeket törölsz?”
 
Kati pedig bátran vállalta: Igen, szociális gondozó vagyok. És igen: fenekeket törlök. De ennél sokkal, sokkal több vagyok. Törékeny testeket mosok. Reszkető kezeket öltöztetek. Fáradt szájakba viszek ételt. Lepedőket cserélek – és közben oldja a magányt is.
Meghallgatom a széthulló emlékeket, és bátorító szavakat viszek oda, ahol már csak csend maradt. Visszaadom a méltóságot annak, aki már nem tudja egyedül megtartani.
Olyan emberekről gondoskodom, akik egész életükben adtak. A világnak. A családjuknak. Másoknak. És ma már csak egyet érdemelnek: emberi, tiszteletteljes törődést.
Ezt a munkát „piszkos munkának” nevezni nemcsak hazugság, hanem sértés is. Mert minden mozdulat mögött tisztelet van. Minden érintésben gyengédség.
 
Akik kinevetik, lebecsülik ezt a munkát, legtöbbször azok, akiknek még soha nem volt szükségük segítségre. Akik még nem látták egy szülő lassú leépülését. Akik még nem kényszerültek szembenézni a saját törékenységükkel. De eljön az a nap…
 
És azon a napon hálásak lesznek, hogy ott vagyunk. Hálásak valakiért, aki nem ítélkezik. Aki kezet nyújt. Aki csendben, türelemmel, méltósággal gondoskodik.
 
Katit igazi Mégis-embernek tartom: mégis tisztelettel nyúlok ahhoz, akit mások már csak tehernek látnak; mégis embernek látom, akiről mások már csak „esetként” beszélnek; mégis megőrzöm a szívem finomságát egy olyan térben, ahol könnyű megkeményedni. 
Ilyenkor, újév kezdetén talán érdemes elgondolkodni, mivel mérjük az élet, az életünk értékét?
Annyian tesznek újévi fogadalmat, amely lehetne az is, hogy megtanulunk jobban látni, jobban észrevenni az emberi élet értékét! Jobban Isten szemével nézni a hétköznapokat!
 
 

Mi az, ami megérintett az elhangzottakból?
Milyen elhatározás született meg Benned?

AZ ÉLET IGÉJE


Isten dolgai idővel nyílnak meg!

A pásztorok sietve elindultak, és megtalálták Máriát, Józsefet és a jászolban fekvő Kisdedet. Miután látták, elbeszélték mindazt, amit már korábban megtudtak a Gyermekről. Aki csak hallotta, csodálkozott a pásztorok elbeszélésén. Mária pedig szívébe véste szavaikat, és gyakran elgondolkodott rajtuk. A pásztorok ezután hazatértek. Dicsérték és magasztalták Istent mindazért, amit láttak és hallottak, pontosan úgy, amint (az angyalok) előre megmondták nekik.
Azután eltelt nyolc nap, és körülmetélték a Gyermeket. A Jézus nevet adták neki, mert így nevezte őt az angyal, mielőtt még anyja méhében megfogant volna. (Lk 2,16-21)

Ez a rész a karácsonyi események folytatása. Előzménye, hogy a pásztoroknak angyal hirdeti meg Jézus születését, és jelet kapnak: a Gyermeket pólyába takarva, jászolban találják. Most „sietve” elindulnak, megtalálják a Szent Családot, és továbbadják, amit hallottak. A történetben kétféle válasz születik: a pásztoroké, akik tanúságot tesznek és dicsőítenek, és Máriáé, aki befogad, megőrzi, és elmélyíti magában a történteket. A nyolcadik nap említése átvezet a zsidó szövetség rendjébe: Jézust körülmetélik, nevet kap, vagyis a Megváltó belép a nép történetébe és a mindennapi vallási valóságba. A szakasz így egyszerre ünnepi és nagyon hétköznapi: csoda történik, de közben megy tovább az élet. Éppen ettől lesz igazán hiteles.

„Mária pedig szívébe véste szavaikat, és gyakran elgondolkodott rajtuk.”

Ez a mondat a hit egyik legszebb arca: a csendben érlelődő, belül mélyülő figyelem. A pásztorok szaladnak, beszélnek, ujjonganak – Mária pedig megáll, befogad, és „szívébe vési” mindazt, ami történik.

Nem minden kegyelem látványos; van, ami úgy érkezik, mint egy halk üzenet, amit könnyű elsodorni. Mária nem sodródik: megtartja a szót, mint aki tudja, hogy később még szüksége lesz rá. Olyan ez, mint amikor valaki fontos levelet kap, és nem csak átfutja, hanem elteszi, mert sejti, hogy egyszer életmentő lesz visszaolvasni.

A mai ember egyik nagy kísértése a gyors felejtés: annyi inger ér, hogy a szív nem tud megmaradni egyetlen igaz mondat mellett sem. Mária viszont nem információt gyűjt, hanem jelentést keres. Nem a részleteket hajszolja, hanem a mélyebb értelmet, amely Isten felől világítja meg az eseményeket.
A „szívébe vési” azt jelenti: nem csak az eszével emlékezik, hanem a szeretetével. Ami a szívbe kerül, az nem porosodik a polcon, hanem alakít. 

A pásztorok tanúságtétele csodálkozást kelt, de a csodálkozás könnyen elillan; a szívben őrzött szó viszont gyökeret ver. Mária „elgondolkodik” – ez nem agyalás, hanem imádságos ízlelgetés, mint amikor lassan rágod a kenyeret, hogy tápláljon, ne csak eltűnjön. A hit sokszor így erősödik: nem új szenzációkból, hanem a kapott szó érleléséből.

Van ebben egy nagy vigasz is: Mária nem mindent ért azonnal, mégis hűségesen őriz. Aki mindent azonnal meg akar érteni, az gyakran eldobja azt, amit nem tud gyorsan megfejteni.

Mária megtanít arra, hogy Isten dolgai néha idővel nyílnak ki, mint egy bimbó, amely nem erőből, hanem fényből lesz virág. A karácsonyi történetben a pásztorok dicsőítése és Mária csendje nem ellentét, hanem két kiegészítő út: az egyik kimondja, a másik elmélyíti.

A mai világban különösen szükség van Mária lelkületére, mert sokan beszélnek, de kevesen hallgatnak úgy, hogy közben a szívük is megnyílik.

A szívbe vésett szó védelmet ad a későbbi viharokban: amikor jön a félelem, a bizonytalanság, a fájdalom, akkor van miből élni. Mária később a kereszt alatt is állni tud, mert nem csak pillanatokat élt, hanem ígéreteket őrzött. A szívben őrzött emlék olyan, mint egy belső mécses: nem vakít, de nem engedi, hogy teljes sötét legyen. Talán ez a mondat a legaktuálisabb ma: nem több információra van szükségünk, hanem több belső csendre, ahol a kapott szó végre hazaér. Mert a hit nem csak történik velünk, hanem bennünk formálódik. Mária példája azt mondja: amit Isten mond, azt nem elég hallani – meg kell őrizni, és vissza kell térni hozzá az új év minden napján!

GYAKORLAT:

Este idézd fel, mi volt ma egyetlen olyan mondat, esemény vagy apró jel, ami jó volt, igaz volt, Istenre mutatott. Mondd ki magadban: „Uram, mutasd meg, mit akarsz ezzel tanítani?” 

Hétindító – 2025. december 29.

Szerző: | 2025.dec.vas | Egyéb kategória

Inspiráló gondolatok

 

Az életed célja

Dietrich Bonhoeffer, a 20. század egyik legbátrabb keresztény gondolkodója, életével pecsételte meg hitét. Az ő szabadságfogalma nem a korlátok ledöntéséről szólt, hanem a szeretetből fakadó felelős döntésről. A szabadság nem az, hogy azt teszem, amit akarok – hanem az, hogy képes vagyok jót tenni akkor is, ha nehéz.

Bonhoeffer ezt a szabadságot élte meg, amikor nemet mondott a náci rendszerre, még akkor is, ha ezért börtön és halál várt rá. Mert a belső szabadság többet ér a külső biztonságnál.

Ezt csak az érti meg, aki már rájött: az élet célja nem az önmegvalósítás, hanem az Istennek való önátadás.

A mai világban, ahol sokan azt hiszik, szabadság az, ha nincsenek szabályok. Bonhoeffer azt mondja: a rend nem ellenség, hanem iránytű. Aki tudja, kihez tartozik, az tudja, hogyan cselekedjen. A szabadság a szeretet gyermeke.

Ha szeretetből választasz, ha szeretetből mondasz nemet vagy igent, akkor valóban szabad vagy.

Ma kérdezd meg magadtól: a döntéseimet mi vezeti? Félelem? Megszokás? Elvárás? Vagy szeretet és meggyőződés? Ha az utóbbi, akkor már jó úton jársz – még ha nehéz is. Mert a szabadság mindig út, és az Isten Országába vezet.

 

Élethelyzetek – sorozat

 

Aki kér, az kap

A nehézségek nem stoptáblák, hanem útmutató jelek.
– Robert Schuller

Feleségemmel, Lindával Miamiban élünk. Éppen elindítottuk „Bikmakk” személyiségfejlesztő programunkat, mely arra tanítja a gyermekeket, hogyan álljanak ellen a kábítószernek, a szexuális szabadosságnak és más önpusztító magatartásformáknak, amikor megkaptuk egy San Diegó-i oktatási konferencia tájékoztatóját. Elolvastuk, és láttuk, hogy ott lesz mindenki, aki számít, következésképpen nekünk is ott a helyünk. Csak azt nem tudtuk, miből utazzunk. Mivel akkor indítottuk vállalkozásunkat, a kezdeti költségek felemésztették minden megtakarított pénzünket, nem volt egyebünk, csak a lakásunk. Semmiképp sem tudtuk kifizetni a repülőjegyet, meg a többi költséget. Mégis tudtuk, hogy részt kell vennünk, tehát elkezdtem kérni.

Először is felhívtam a konferencia szervezőit San Diegóban, elmagyaráztam, miért kell okvetlenül elmennünk, és megkérdeztem, hogy kaphatnánk-e ingyenes részvételi lehetőséget a rendezvényen. Miután ismertettem helyzetünket, tevékenységünket és céljainkat, igent mondtak. Az első pontot tehát kipipálhattam. Közöltem Lindával, hogy díjtalanul részt vehetünk a konferencián.

– Remek! – felelte. – Csak az a bökkenő, hogy ez itt Miami, a konferenciát pedig San Diegóban tartják. Most mihez kezdjünk?
– Megszervezzük a közlekedést.

Felhívtam egy légitársaságot, amelyről tudtam, hogy éppen elég jól megy: a Northeast Airlineset. Az elnök titkárnője vette fel a kagylót, elmagyaráztam neki, miért telefonálok, mire azonnal kapcsolta a főnökét, Steve Quintót. Elmondtam, hogy az imént tárgyaltam a San Diegó-i konferenciaszervezőkkel, akik ingyenes részvételi lehetőséget biztosítottak, most azonban az a gondunk, hogy miképpen jussunk el oda, és nem tudna-e két szabadjegyet adni Miamitól San Diegóig és vissza.

– Hogyne tudnék – felelte pillanatnyi gondolkodás nélkül a világ legtermészetesebb hangján. – Köszönöm, hogy hozzám fordultak – tette hozzá, s ezzel végképp letaglózott.
– Elnézést, jól értettem?
– Nézze, nem túl gyakran adódik alkalmam, hogy a tőlem telhető legjobbat tegyem a világ javára, hacsak valaki meg nem kér. Annál jobbat igazán nem tehetek, mint hogy hasznos vállalkozást támogatok, s önök most erre kérnek. Ez igazán nagyszerű lehetőség, és hálás vagyok, hogy módot adtak rá.

Alig jutottam szóhoz, de megköszöntem, és letettem a telefont.
– Drágám – néztem a feleségemre –, megvan a repülőjegy.
– Remek, de hol fogunk lakni?

Erre tárcsáztam a Miami belvárosában lévő Holiday Inn-egységet, és megérdeklődtem, hol található a központjuk. Megtudtam, hogy a tennessee-beli Memphisben, felhívtam tehát Tennessee-t, és rövidesen kapcsolták az illetékest, egy San Franciscó-i úriembert, akihez az összes kaliforniai Holiday Inn tartozott. Elmagyaráztam neki, hogy a légitársaságtól szabadjegyet kaptunk, és megkérdeztem, tudna-e segíteni, hogy három napra szállást kapjunk valahogy. Mire visszakérdezett, hogy megfelelne-e, ha a San Diego belvárosában most épült új szállodájukban látnának vendégül.

– Ó, az nagyszerű lenne – feleltem.
– Egy pillanat! Fel kell hívnom a figyelmét, hogy a szálloda majdnem hatvan kilométerre fekszik az egyetem területétől, ahol a konferencia megrendezésre kerül, és az odajutást még meg kell oldaniuk.
– Ezt már igazán elrendezem, még ha lovat kell is vennem! – nyugtattam meg, és Lindához fordultam: – Drágám, a részvétel rendben, a repülőjegy rendben, és van hol aludnunk. Most már csak azt kell kimódolnunk, hogy miképpen tegyük meg naponta kétszer a szálloda és az egyetem közötti távolságot.

Ezek után a National autókölcsönzőt hívtam fel, elmondtam nekik az egész sztorit, és megkérdeztem, tudnának-e segíteni.
– Mit szólna egy vadonatúj Oldsmobile-hoz?
Azt szóltam, hogy jó lesz.

Így hát egyetlen nap alatt mindent összehoztunk. Igaz, hogy az étkezésünket részben magunknak kellett fedeznünk, de az egyik plenáris ülésen felálltam, ismertettem a fenti történetet, és ezekkel a szavakkal fejeztem be:
– Ha bárki felajánlja, hogy meghív bennünket ebédre vagy vacsorára, nagylelkűségét hálásan fogadjuk.

Vagy ötven jelentkező ugrott fel, úgyhogy a végén ezirányú költségeink is örvendetesen elrendeződtek.

Nagyszerűen éreztük magunkat, rengeteget tanultunk, és olyan emberekkel ismerkedtünk meg, mint Jack Canfield, aki ma is tanácsadóink közé tartozik. Hazatérésünk után teljes gőzzel folytattuk a programot, amely azóta évente körülbelül 100%-kal bővül.

 

GONDOLAT:

Isten gyakran akkor nyit ajtókat, amikor merünk alázattal kérni, és nem a saját erőnkre támaszkodunk. A kérés nem gyengeség, hanem hit – annak elismerése, hogy nem vagyunk mindenhatóak, és szükségünk van Istenre.
Jézus szavai visszhangzanak benne: „Kérjetek, és adatik nektek” (Mt 7,7). A gondviselés sokszor embereken keresztül működik, de csak akkor tud rajtunk segíteni, ha nem zárkózunk el, hanem bizalommal megszólalunk.
Ne félj kérni – különösen így egy új év kezdetén! Ne félj az Isten elé tárni a kéréseidet, azt amire vágysz! Ő gondoskodni fog!

***
Ha van saját tapasztalatod, véleményed e történettel kapcsolatban, írd le bátran itt a hozzászólásnál!

 

Iránytű – 2025. december 25.

Szerző: | 2025.dec.hét | Egyéb kategória

Köszöntelek szeretettel, Kedves Útitársam!

Ez a levél egy anyaggyűjtemény, mely a hét hátralévő részéhez (csütörtök, péntek, szombat) ad olyan impulzusokat, amelyek segítenek töltekezni, és megtartani Isten jelenlétében és szeretetében!

Saját imaszándékodat az oldal aljára írhatod! 
Lehetőleg konkrét szándékot fogalmazz meg, és legalább a keresztnevedet add meg!

 

 

 

IRÁNYTŰ:

” HIT ÉS ÉLET”

A szív mélyére ható tanítás Leó pápa gondolatai, elmélkedései alapján.


József karácsonya

 
József bízva az isteni Gondviselésben, maga mögött hagyja biztonsága utolsó menedékét is és hittel elindul a jövő felé, amely teljes egészében Isten kezében van – tanította XIV. Leó pápa.
József törékeny, de bátor és hitében erős férfi volt.
Az üdvösség történetének nagyon szép fejezete az, amikor Isten Szent Józsefnek álmában nyilatkoztatja ki küldetését (vö. Mt 1,18-24), aki hozzánk hasonlóan egy törékeny és gyarló ember, ugyanakkor bátor és erős a hitben.
József „igaz ember” volt, aki betartotta a Törvényt. Máté evangelista „igaz embernek” nevezi őt (vö. Mt 1,19), ami azt jelenti, hogy jámbor izraelita volt, aki betartotta a Törvényt és rendszeresen járt a zsinagógába. Ezen túlmenően azonban a názáreti József rendkívül érzékeny és emberséges személynek tűnik számunkra. Ezt akkor látjuk, amikor egy nehezen megérthető és elfogadható helyzetben, még mielőtt az angyal felfedné számára a misztériumot, amely Máriával, leendő feleségével történik, nem a botrány és a nyilvános elítélés útját, hanem a diszkrét és jóindulatú, titkos elbocsájtást választja (vö. Mt 1,19). Ezáltal mutatja meg, hogy megérti vallásos életének legmélyebb jelentőségét, ami az irgalmasság.
József hűségesen elfogadta és követte Isten akaratát.
Érzéseinek tisztasága és kifinomultsága azonban még nyilvánvalóbbá válik, amikor az Úr álmában kinyilatkoztatja számára az üdvösségre vonatkozó tervét, rámutatva arra a váratlan szerepre, amelyet Józsefnek kell betöltenie: legyen férje a Messiás Szűz Anyjának.
Ekkor ugyanis József nagy hitével elhagyja biztonságának utolsó mentsvárát is, és elindul egy olyan jövő felé, amely immár teljes mértékben Isten kezében van.
Szent Ágoston így fogalmaz: „József jámborságának és szeretetének köszönhetően Szűz Mária fiút szült, és ez a fiú nem más, mint Isten Fia” (51. Beszéd).
 
Legyünk egymás számára befogadó jászol, adjunk reményt testvéreinknek!
Jámborság és szeretet, irgalmasság és önátadás: ezek a názáreti férfi erényei, amelyek elvezetnek bennünket is Karácsony ünnepére!  Ezek fontos magatartásformák, amelyek felkészítik szívünket a Krisztussal és a testvérekkel való találkozásra, és segítenek abban, hogy egymás számára befogadó jászol, vendégszerető otthon, Isten jelenlétének jelei legyünk.
Leó pápa arra buzdít, hogy ebben a kegyelmi időszakban ne hagyjuk ki az alkalmakat, hogy gyakoroljuk ezeket az erényeket. Bocsássunk meg, bátorítsunk, adjunk egy kis reményt azoknak, akikkel együtt élünk és akikkel találkozunk. Imáinkban újítsuk meg gyermeki önátadásunkat az Úrnak és Gondviselésének, mindent rábízva bizalommal.
 
 

A karácsony nem csak a szeretet ünnepe, hanem a hitből fakadó befogadás és a ráhagyatkozás alkalma is. Beengedem-e az életembe az Istent? Engedem-e, hogy Ő vezessen az életem göröngyös útjain. Van, amikor a bizonytalanság nem tűnik el az életünkből, mégis lehet tisztán, irgalmasan és bátran lépni. Nem kell mindent érteni ahhoz, hogy a jót válasszuk. Elég, ha bennem minden nap megszületik az Isten, aki gondoskodik rólam minden utamon.

 

„A MÉGIS-EMBEREK”

Nehéz élethelyzeteket megélt, illetve pozitív szentéletű emberek életébe, küzdelmeibe, döntéseibe nyersz bepillantást egy-egy Mégis-történettel, sok-sok tanulsággal.

 

Aki erős maradt

 
Egy lila majom lógott az övén, az egyik lába teljesen szabadon volt, a körmei pedig karmokként nyúltak előre. És mégsem a figyelmet kereste.
1988.július 16-án, Indianapolisban Florence Griffith-Joyner úgy sétált a rajtvonalhoz, mintha kifutóra lépne. A többi sprinter letisztult, funkcionális szerelést viselt, mindent a századmásodperceknek alárendelve. Ő nem. Ő szín volt, merészség, jelenlét. Ő volt Flo-Jo.
Amikor eldördült a startpisztoly, minden zaj megszűnt. Tíz másodperc és negyvenkilenc századmásodperc múlva átszakította a célszalagot. A 100 méter világrekordja megsemmisült. Egy olyan idő, amelytől az atlétika világa szavak nélkül maradt. Ez a rekord ma is él.
 
Florence nem kiváltságos háttérből érkezett. A Los Angeles-i Watts negyedben, Jordan Downs lakótelepén nőtt fel, tizenegy testvér közül a hetedikként. Az apja villanyszerelő volt, az anyja varrónő. Pénzük alig volt. Hétévesen kezdett futni. Tizennégy évesen megnyerte a Jesse Owens Nemzeti Ifjúsági Játékokat. A sebesség lett az anyanyelve.
 
De a tehetség nem fizeti ki a lakbért. Az egyetem alatt félbe kellett hagynia a sportot, pénztárosként dolgozott, hogy segítse a családját. Bob Kersee, az edzője volt az, aki megkereste, visszahívta, és támogatást szerzett, hogy újra edzhessen. Az 1984-es Los Angeles-i olimpián ezüstérmet nyert 200 méteren. De a címlapok többet írtak a díszített körmeiről, mint a futásáról. Csalódott volt. Eltávolodott. Úgy tűnt, a karrierje félúton kialszik.
 
Aztán eljött 1987. Florence feleségül ment Al Joynerhez, olimpiai bajnok hármasugróhoz. Együtt mindent újragondoltak. Kegyetlen edzések, extrém erőmunka, guggolások olyan súlyokkal, amelyeket női sprinterek addig nem mertek megemelni. Hajnal négykor edzettek. Teljes fegyelem. Nincs kifogás. 1988 előtt a legjobb 100 méteres ideje 10,96 volt. Jó idő, de nem rendkívüli. Még a negyven leggyorsabb nő között sem volt.
 
Aztán jött Indianapolis. Két nap alatt, az olimpiai válogatón, Flo-Jo három olyan időt futott, amelyek addig szinte elképzelhetetlenek voltak:
10,49 a negyeddöntőben.
10,70 az elődöntőben.
10,61 a döntőben.
A 10,49 gyorsabb volt, mint több akkori férfi nemzeti rekord. Két hónappal később, Szöulban, uralta az olimpiát. Arany 100 méteren, óriási különbséggel. Majd 200 méteren világrekord az elődöntőben… és újra világrekord a döntőben: 21,34. Három aranyérem. Két világrekord.
 
Aztán jöttek a vádak: Túl gyors. Túl hirtelen. Túl más. Doppingolással gyanúsították. Florence mindent tagadott. Minden doppingellenőrzésen átment. Az 1988-as játékokon többször tesztelték, mint bárki mást. Mindig negatív eredménnyel.
De az igazi botrány nem az ideje volt, hanem az, hogy nem volt hajlandó választani. Éveken át azt mondták a nőknek: légy erős, vagy légy szép. Florence azt mondta: nem. Kifestette a körmeit. Egyedi ruhákat viselt. Ünnepelte a nőiességet. És közben gyorsabban futott, mint bárki más a történelemben. Megmutatta, hogy az önazonosság nem lassít. Felszabadít.
 
1998. szeptember 21-én Florence Griffith-Joyner álmában halt meg, mindössze 38 évesen. Halálát egy veleszületett agyi rendellenességhez kapcsolódó epilepsziás roham okozta. Semmilyen tiltott szer. Csak egy túl korán megszakadt élet. Hátrahagyta a férjét és hétéves kislányát.
És egy örökséget, amelyet azóta sem tudott senki megközelíteni.
 
 
Florence megértett egy mély igazságot: amikor abbahagyod, hogy kisebbé tedd magad mások kedvéért, megállíthatatlanná válsz.
A történelem leggyorsabb nője egy lila majommal futott az övén.
És senki sem érte még utol.
 
A Mégis-emberek szempontjából ennek a történetnek nem az a „valódi” lényege, hogy valaki különc ruhában futott gyorsan, hanem az, hogy nem engedte, hogy a címkék írják meg helyette a sorsát.
 
Miért hoztam ezt a történetet pont karácsony napjára?
Mert bármit is mond a világ, a társadalmi elvárások, az ismerősök, a munkatársak, te legyél hű önmagadhoz, a hitedhez, az Istenhez! Bármi is történik! Ne mások véleményével foglalkozz, hanem az Isten hangjára figyelj, amely karácsonykor, és minden nap megszületik benned! Ő tesz erőssé, kitartóvá.

Mi az, ami megérintett az elhangzottakból?
Milyen elhatározás született meg Benned?

AZ ÉLET IGÉJE

 

Ne hagyj ki semmit az életedből!

A fiú előbb érkezett a randevúra, s kénytelen volt várni a menyasszonyára. Dühöngött, ki nem állhatta a várakozást. Lendületes, energikus fiatalember volt, gyűlölte az üresjáratot. Mogorván vetette le magát egy nyárfa tövébe, emésztette a türelmetlenség. Behunyta a szemét, hátha majd így egy kicsit lenyugszik. Egyszerre csak egy arasznyi szürke emberke állt meg előtte, alig látszott ki a fűből. „Tudom én, hogy mi a te bajod, mindjárt segítek rajtad!” – mondta a fiúnak. Azzal levágta a morcos fiatalember zakójának alsó gombját, s villámgyorsan egy másikat varrt a helyére. „Ha ezt a gombot elcsavarod balra, nem kell többé várakoznod. Hipp-hopp, elérsz a pillanathoz, ahol lenni szeretnél.” Azzal a kis szürke emberke el is tűnt. A fiú ujjongott örömében. Már csavarta is a gombot, s a menyasszonya azonnal ott termett. „Úgyis eldöntött tény, hogy összeházasodunk, legyünk hát az esküvőnk napján!” Egy gombcsavarás, és már végéhez is közeledett a lakodalom. „Milyenek lesznek a gyerekeim?” Egy gombérintés, és már ott is ugrándozott körülötte a fia meg a lánya. „Na és a lakás? Sikerül-e a tetőtér beépítés?” Csavarás balra, s a család már be is költözött. „Most meg a karrierem érdekelne!” Egy pillanat múlva már ott is ücsörgött a kényelmes bőrfotelben egy nagyvállalat igazgatói irodájában. A várakozás nélküli, a pillanat alatti beteljesülés mámora teljesen hatalmába kerítette a fiatalembert. Csak csavarta, csavarta a gombot, míg fel nem kiáltott rémületében: a halálos ágyán látta önmagát. „Jaj, hiszen még nem is éltem! Mit nem adnék, ha csak egy kissé vissza lehetne forgatni az egészet!” Bizony, hiába tekergette visszafelé a gombot, fordítva nem működött a dolog. Ekkor hatalmas robbanást érzett, majd egy mérges női hangot hallott. „Kisfiam, ezerszer megmondtam, hogy másfelé rugdosd azt a labdát! Látod, most felébresztetted a bácsit, pedig biztos valami szépet álmodott!”

Milyen sokan járunk hasonló cipőben, mint ez a sietős tempójú fiatalember! Nem szeretünk várni, nem szeretünk végigjárni egy folyamatot, életünk legtöbb stádiumában siettetnénk az időt, sőt, bizonyos szakaszokat legszívesebben ki is hagynánk. Szeretnénk azonnal a csúcson lenni, a célba befutni fáradság és küzdelem nélkül. Csak legyünk túl a gyerek fejlődésének sírós, hasfájós szakaszán, hogy ne kelljen éjjelenként felkelni hozzá! Jaj, csak lennénk már túl a fiunk-lányunk kamaszkorán, nehezen viseljük ezt az állandó feszültséget! Milyen jó lenne mosolyogva, pózolva megjelenni a diplomaosztón, keserves vizsgaidőszakok nélkül! Milyen jó lenne egyből főnöki beosztásból osztani az észt másoknak, s elkerülni azt a szakaszt, amikor mások ugráltatnak, netán aláznak meg engem! Egyből tudni minden fogását a munkámnak, kihagyva a sokszor kudarcokkal teli betanulási szakaszt.

Milyen sok gyerek és kamasz szeretne máris felnőtt lenni, s ezért meg is próbál minden erejével annak látszani. A betegek szeretnének rögtön egészségesek lenni, átugorva a lábadozás fájdalmas és tehetetlenebb szakaszát. Karácsony éjszakáján azt a szent eseményt ünnepeljük, hogy Jézus, az élő Isten Fia, az Atyával egylényegű fiú teljes egészében magára vette az emberi sorsot. Kicsiny, tehetetlen gyermekként kezdte, mint mindegyikünk, aki rászorult szülei gondoskodására. Nem hagyott ki életében egyetlen stádiumot sem, a nehéz és fájdalmas szakaszokat sem. Mennyivel „istenibb” lehetett volna a megváltás, gondolhatnánk, hogy ha egyből a húsvéti dicsőség felragyogtatásával kezdi, s azzal is fejezi be! Miért kellett annyi mindenen átmennie, olyan sok megalázást, fájdalmat, üldözést, fáradalmat tűrnie? Anélkül nem lettünk volna megváltva? Úgy látszik, hogy nem!

Isten magára akarta venni az ember sorsát maradéktalanul, hogy megmutassa az értelmét, az értékét életünk minden egyes pillanatának, s hogy mellettünk álljon, segítsen a legnehezebb helyzetekben is. Milyen nehezen felfogható alázat és egyszerűség mutatkozik meg a mai éjjel evangéliumi üzenetében is. József, Mária és a kisded Jézus látszólag teljes kiszolgáltatottságban vergődik a hatalmasok, a gazdagok akaratának hálójában.

Augusztusz császár parancsának engedelmeskedve érkeznek Betlehembe, épp amikor a kismamának a legnagyobb nyugalomra és kényelemre lenne szüksége. Jászolba fektetik az újszülöttet, mert a gazdagok nem adnak szállást a fáradt, szegényes vándoroknak. Néhány nap múlva menekülniük kell az országból is Heródes gyilkosai elől. Mégis – ebben a látszólagos kiszolgáltatottságban, az igazságtalan indulatok és az ártatlan szenvedés hálójában vergődve is töretlenül bontakozik, megvalósul a mindenkinél hatalmasabb Isten megváltó terve. Augusztusz és Heródes, a nagyok, a hatalmasok, a gazdagok – ők az eszközök. Jézus földi életében továbbra is ez az egyszerűség, alázat, a fáradalmak és szenvedések türelmes elviselése dominál. Názáreti munkás hétköznapjai, tanítványainak türelmes formálgatása, az újra és újra, fáradhatatlanul gyakorolt megbocsátás, az igazságtalan vádaskodások elviselése, a kereszthordozás, a kínhalál keserves órái a kereszten – Jézus mindezt tudatosan és szabadon magára vette, semmit nem utasított el belőle, holott Ő megtehette volna.

Jézus azzal, hogy kisgyermekként született közénk, hogy végigélte az emberi sors minden hányatottságát, türelmesen végigjárta a saját útját, annak nehéz szakaszaival együtt, megszentelte a mi életünk minden egyes percét is.

Azokat a stádiumokat is, amiknek mi nem sok értelmet tulajdonítunk. Teljes valónkkal ott lenni a jelenben, szeretni azokat, akikkel épp ott és akkor sodor össze az élet, örülni annak, aminek ott és akkor örülhetünk. Tanulni abból, amiből tanulnunk kell, sírni és bánkódni azon, ami fáj, összeszorított fogakkal végig csinálni azt, ami nehéz, hogy utána megerősödve kerüljünk ki belőle. Igen, Jézus minderre példát mutatott. Végig csinálta velünk együtt, hogy bármikor belekapaszkodhassunk, bármikor erőt meríthessünk az Ő jelenlétéből. Ne akarjunk hát kihagyni semmit az életünkből, mert fontos ajándékokat, Isten jelenlétének számos örömteli megtapasztalását szalasztanánk el vele!

Dr. Finta József atya,
kecskeméti főplébánia plébánosa