Köszöntelek szeretettel, Kedves Útitársam!

Ez a levél egy anyaggyűjtemény, mely a hét hátralévő részéhez (csütörtök, péntek, szombat) ad olyan impulzusokat, amelyek segítenek töltekezni, és megtartani Isten jelenlétében és szeretetében!

Saját imaszándékodat az oldal aljára írhatod!
Lehetőleg konkrét szándékot fogalmazz meg, és legalább a keresztnevedet add meg!

IRÁNYTŰ:

” HIT ÉS ÉLET”

A szív mélyére ható tanítás Leó pápa gondolatai, elmélkedései alapján.

Mária hitt, és amiben hitt, az valóra vált benne

Örvendezzünk, mert a mennyei Atya azt akarta, hogy „Mária teljesen mentes legyen az eredeti bűn foltjától, telve ártatlansággal és szentséggel és hogy üdvösségünkre rábízhassa „egyszülött Fiát […], akit úgy szeretett, mint önmagát” – ahogy Boldog IX. Pius pápa az „Ineffabilis Deus” kezdetű apostoli konstitúciójában írta 1854. december 8-án.

Mária hitt, és amiben hitt, az valóra vált benne.

Ebben az elmélkedésben Máriáról elmélkedünk a Szeplőtelen Fogantatás ünnepe alkalmából.

Az Úr a teljesen tiszta szív rendkívüli kegyelmét adományozta Máriának, egy még nagyobb csodára készülve: Krisztus, a Megváltó emberként való világra jövetelére (vö. Lk 1,31-33). A Szent Szűz ezt az alázatosokra jellemző ámulattal értette meg az angyal köszöntéséből: „Üdvözlégy, kegyelemmel teljes, az Úr veled van” (28. v.), és hittel adta az „igen” válaszát: „Íme, az Úr szolgálóleánya vagyok, legyen nekem a te igéd szerint” (38. v.). Szent Ágoston e szavakat magyarázva mondja, hogy „Mária hitt, és amiben hitt, az valóra vált benne” (215. prédikáció, 4).

A kegyelem teljességének ajándéka azért tudott gyümölcsöt teremni a názáreti lányban, mert ő szabadságában befogadta azt, átkarolva Isten tervét. Az Úr mindig így cselekszik: Nagy ajándékokat ad nekünk, de szabadon hagy minket, hogy elfogadjuk-e azokat, vagy sem. Ezért teszi hozzá Ágoston: „Higgyünk mi is, hogy ami [benne] történt, nekünk is javunkra váljon” (uo.). Higgyünk, ahogyan ő hitt, nagylelkűen hozzájárulva ahhoz a küldetéshez, amelyre az Úr hív minket.

A csoda, amely Máriával a fogantatásakor történt, megújul számunkra a keresztségben, minthogy megmosva az eredeti bűntől, Isten gyermekeivé, az ő hajlékává és Lelkének templomává váltunk. És ahogyan Mária különleges kegyelemből be tudta fogadni Jézust önmagába és őt az emberiségnek tudta ajándékozni, úgy „a keresztség lehetővé teszi, hogy Krisztus bennünk éljen, és mi vele egységben éljünk, hogy az Egyházban – mindegyikünk a saját állapota szerint – együttműködjünk a világ átalakításában” – miként azt Ferenc pápa tanította egyik katekézisében.

A Szeplőtelen Fogantatás nagyszerű adomány, de ugyanilyen nagy a keresztség ajándéka is, amit megkaptunk! Csodálatos az Úr Anyjának „igenje”, de a miénk is lehet, minden nap hűségesen megújítva azt hálával, alázattal és kitartással, imában és a szeretet konkrét cselekedeteiben, kezdve a legkülönlegesebb gesztusoktól egészen a leghétköznapibb és mindennapi elkötelezettségekig és szolgálatokig, hogy Jézust mindenhol megismerjék, befogadják és szeressék, és hogy üdvössége mindenkihez eljusson.

A pápai tanítás legfőbb üzenete az, hogy a Szűz Mária iránti alázatos hitet és Isten tervének szabad befogadását kell átemelnünk a mindennapjainkba. Ez a gyakorlatban úgy valósul meg, hogy tudatosan élünk hálával (például egy rövid reggeli imával köszönjük meg az új napot), és készségesen vállaljuk a ránk bízott feladatokat, legyenek azok akármilyen apróak, a szeretet szellemében.

Konkrétan, ez jelentheti a türelmes odafordulást a családtagjaink felé egy fárasztó nap után, az őszinteséget és a segítőkészséget a munkahelyünkön, vagy azt, hogy kitartóan és pozitívan végezzük a hétköznapi, rutin feladatainkat (mint például a házimunkát vagy a bevásárlást), hiszen a pápa szavai szerint ezek a „leghétköznapibb és mindennapi elkötelezettségek” teszik lehetővé, hogy általunk Jézus szeretete eljusson másokhoz. Így a keresztségben kapott kegyelem nem csak elméleti tudás marad, hanem a cselekvő szeretetben válik élővé, megújítva a minket körülvevő világot.

„A MÉGIS-EMBEREK”

Nehéz élethelyzeteket megélt, illetve pozitív szentéletű emberek életébe, küzdelmeibe, döntéseibe nyersz bepillantást egy-egy Mégis-történettel, sok-sok tanulsággal.

A lány, aki nem adta fel

Meg akarták semmisíteni.

Harminc szúrás. Tizenhat vágás a torkán. A sötétben hagyták, összetörve, remény nélkül, meg voltak róla győződve, hogy soha többé nem áll fel.

Tévedtek.

1994 decembere – Port Elizabeth, Dél-Afrika.

Alison Botha, 27 éves fiatal nő, egy átlagos baráti este után hazaért a lakásához. Semmi különös, semmi baljós — aztán egy pillanat alatt minden rémálommá torzult. Egy kés a nyakánál. Egy idegen, aki belekényszerítette a saját autójába. Majd még egy férfi. Elhajtottak vele a városon túlra — oda, ahol a csöndet nem zavarja meg sem kiáltás, sem könyörgés.

A bokrok között aztán elszabadult az a kegyetlenség, amelyet szavakkal alig lehet leírni. Szúrták, vágták, míg a teste már nem is emberinek tűnt. A torkát olyan mélyen metszették fel, hogy szinte elvált a feje a testétől. Amikor otthagyták, azt hitték, a történet véget ért. De Alison szíve még dobogott. És ő még nem adta fel.

Vérző nyakkal, a torkát saját kezével tartva helyén, megpróbált mozdulni. A fájdalom már rég túlment azon, amit egy ember elviselhet. Mégis kúszott — centiről centire — a távoli út felé. A por, a kavics felsértette a bőrét, a világ forgott körülötte, de ő ment tovább. Minden egyes mozdulata csoda volt. Minden lélegzetvétel lázadás. És akkor egy autó megállt.

A kórházban az orvosok az érthetetlennel harcoltak — és Alison túlélte. Eltűnhetett volna a csendben, örökre elrejthette volna a fájdalmát. De ő nem ilyen volt. Felállt. Megszólalt. Beszélt a történetéről, könyvet írt, előadó lett, a világ egyik legerősebb túlélőjeként. A sebeiből hidat épített másoknak. És kiállt a színpadra, emberek elé, és azt mondta:

„Még itt vagyok.”

A támadói életfogytiglant kaptak, de Alison nem a büntetésben találta meg a gyógyulást. Hanem önmagában. A saját életét vette vissza — ugyanazzal a makacs elszántsággal, amellyel azon az éjszakán a torkát tartotta a kezében. A nevét nem áldozatként emlegetjük, hanem tanúságként. Mert Alison Botha nem egyszerűen túlélte a lehetetlent. Újraépítette önmagát. És küldetéssé formálta a kimondhatatlant.

Ő annak a bizonyítéka, hogy hiába próbálják elvenni tőled mindazt, ami vagy — az élni akarásodat, a hitedet, a fényedet — az akaratot, hogy továbbmenj, nem érhetik el.

Sokan összeroppannak. Alison Botha nem. Visszakúszott a lehetetlenből, és üzenetet hagyott a világnak:

A remény nem akkor születik, amikor könnyű, hanem amikor minden okod megvan feladni — mégsem teszed.

Mi az, ami megérintett az elhangzottakból?
Milyen elhatározás született meg Benned?

AZ ÉLET IGÉJE

Türelem kell Isten szándékainak megértéséhez!

Idős házaspár cipelt egy nagy dobozt a lépcsőházban. Épp egy lépcsőfordulónál tartottak, a második és a harmadik emelet között. Igen nehezen csoszogtak a termetes csomaggal, egyikük az egyik végét, másikuk a másik végét fogta. Egy fiatalember jött felfelé fütyörészve a lépcsőn. Amikor meglátta a néni és a bácsi erőlködését, kikapta a kezükből a dobozt, s már indult is vele sietősen fölfelé. Csak a válla fölött szólt vissza mosolyogva: „Nehéz ez már maguknak! Majd én gyorsan fölviszem” Meg sem állt a legfelső emeletig, s bár már ő is nehezen lihegett, mégis vidáman szólt oda a csaknem egy emelettel lemaradó öregeknek: „Na lássák, lehet, hogy föl se bírták volna cipelni idáig egyedül!” „Az az igazság, fiam, hogy mi nem is fölfelé, hanem lefelé szerettük volna vinni eredetileg.” – nyögte ki zihálva a bácsi, mikor végre sikerült beérniük a fürge fiút.

***

A várakozáshoz mindig hozzá kell tartoznia a türelemnek, hiszen türelem hiányában az ember jószándékú erőlködése sokszor félresiklik. A mai szentírási olvasmányokban ennek az erénynek fontosságát tárja elénk Isten igéje. Rohanó társadalmunknak nem erőssége a türelem: mindenki minél hamarabb túl szeretne esni mindenen, minél hamarabb és könnyebben szeretne letudni mindent. Mire észrevesszük magunkat, el is szaladt az életünk. Még azokat is könnyen magával sodorja a felgyorsult életritmus, akik természetüknél fogva megfontoltabbak és nyugodtabbak.

Türelmesnek kell lennünk embertársainkhoz, mert egy-egy ember kellő megismerése, szándékainak megértése hosszabb folyamat eredménye. Milyen sokan az első benyomások, felszínes élmények és reakciók alapján ítélik meg a másik embert! Ráadásul hozzászoktunk ahhoz, hogy könnyebben vegyük észre a rosszat, mint a jót. Gyorsan „bekategorizálunk” magunknak valakit, betesszük egy felcimkézett dobozba, s ott hagyjuk egy életre. Pedig ha jobban megismernénk, ha hagynánk időt arra, hogy megértsük, lehet, hogy nem is lenne annyira negatív a kép. Ahhoz is türelemre van szükség, hogy elviseljük azt, ami a másikban valóban gyengeség, hiba. Csakis türelmes szeretettel lehet ezekből gyógyítgatni valamit, ahogyan azt Jézus tette számos bűnössel, s teszi velünk is napról-napra.

Türelem kell saját magunkhoz, életünkhöz, terveink megvalósításához is. Sokszor az embernek önmagához nincs elég türelme, s ez vetítődik ki az embertársaival való kapcsolatra is. Nem tudunk együtt élni hiányosságainkkal, nem tudjuk elfogadni kudarcainkat. Pedig ezekből a legsikeresebb, legkiválóbb embernek is jut! Nehezen tudjuk kivárni, míg elérjük céljainkat, bosszankodunk, ha valami másképp sül el, mint szerettük volna.

A bűneink is elkedvetlenítenek minket, nem is beszélve a másoktól kapott jogos vagy jogtalan kritikáktól. A túl sok elvárás, amivel a mai kor embere szembesül, könnyen tehet mindannyiunkat elégedetlenné. Ilyenkor jó arra gondolni, hogy Isten nem teszi függővé előzetes teljesítményektől irántunk való szeretetét, s jó átimádkozni, átelmélkedni azt, hogy valóban szükséges-e mindaz, amit teszünk, valóban fontos-e elérnünk mindazt, amit célul tűztünk ki magunk elé!

Az Adventi időszak kissé visszafogottabb, csendesebb napjai erre is valók! Türelem kell Isten szándékainak megértéséhez, akaratának az életünkben való megvalósulásához is.

Keresztelő János ebben mutatkozik türelmetlennek a mai evangéliumban. János tipikusan egy aszketikus próféta-alkat, aki maga is mindent megtesz Isten Országának mihamarabbi megvalósulásáért, ugyanakkor sürgetné is az eljövendő Messiást, hogy gyorsan teljesítse be küldetését. Akik pedig nem térnek meg, akik nem fogadják bűnbánó szívvel és elkötelezett odaadással a Megváltót, azokat Isten közeli ítéletével fenyegeti. Ilyen szent türelmetlenségtől hajtva János nehezen érti meg Jézus nagylelkű irgalmasságát a bűnösökkel szemben, nem találja Őt elég radikálisnak. Ezért küldi el hozzá tanítványait, hogy megkérdezzék: „Te vagy-e az Eljövendő, vagy mást várjunk?”

Az, ahogyan Jézus elkezdi végbevinni a megváltás művét, nem egészen egyezik János elképzeléseivel, várakozásaival. Jézus felhívja a Keresztelő figyelmét arra, hogy az Ő életében mutatkoznak az Isten Országa eljöttének egyértelmű jelei, melyeket a próféták évszázadokkal azelőtt megjövendöltek. „Vakok látnak, sánták járnak, a szegényeknek pedig hirdetik az Örömhírt.” János tehát az Írásokat vizsgálja meg, s ne hagyja magát a saját radikális vágyaitól, türelmetlenségétől félrevezetni! Nekünk is időre van szükségünk ahhoz, hogy megértsük Isten szándékait az életünkben.

Olykor történhetnek olyan események az életünkben, amelyeket nem terveztünk, vagy nem így terveztünk. Olykor jobban meg kell küzdenünk egy-egy célunk eléréséért, mint korábban gondoltuk. Olykor nem úgy tűnik számunkra, mintha életutunk az igazi boldogság felé vezetne. Amellett, hogy becsülettel igyekszünk teljesíteni kötelességeinket, igyekszünk megfelelni elkötelezettségeinknek, türelmesnek is kell lennünk, hogy Isten akaratát minél helyesebben ismerjük fel életünkben, s nehogy más irányba induljunk el, mint amerre Ő akar irányítani bennünket! Adventi várakozásunk során kérjük Isten segítségét, hogy ajándékozzon meg bennünket azzal a türelemmel, amely nélkülözhetetlen a helyes döntésekhez és cselekedetekhez!

Dr. Finta József atya,
kecskeméti főplébánia plébánosa

Iránytű – 2025. december 11.