Ebben a cikkben megtudhatod, honnan jönnek a betegségeink és mi közünk hozzájuk? Ahhoz, hogy lélekben fejlődj, meg kell értened az életedet. Két konkrét történet keretében megismerheted, milyen hozzáállás visz előbbre.   

Nézzük először Géza történetét a fájós lábával! 

Gézának évekkel ezelőtt megfájdult a lába. Ennek ellenére mégsem törődött sokat a fájdalommal. Eltelt egy év és már láthatóan sántított. Egyre gyakrabban volt probléma számára, ha ki kellett szállnia az autóból, vagy ha fel kellett gyalogolnia az emeletre. Aztán eltelt egy újabb év és még nagyobb fájdalommal kellett élnie a mindennapjait. Amikor egy nyaralás alkalmával már nem tudott a kislányával sétálni a tengerparton, mert annyira fájt aznap a lába, akkor egy kicsit megijedt. Megkérte a titkárnőjét, hogy találjon neki egy orvost. El is ment az orvoshoz, aki nem igazán tudott konkrétan rámutatni arra, hogy honnan jön a gond, de felírt neki egy gyógyszert, amit végül Géza nem kezdett el szedni.
Megint eltelt több hónap és a lába egy jobban fájt, ezért úgy döntött, hogy újra megpróbál elmenni egy orvoshoz. Ez így folytatódott a következő 2-3 évben. Időnként elment egy orvoshoz, aki nem találta meg a fájdalom okát, ezért aztán nem történt semmi. Csak annyi, hogy egyre jobban fájt a lába, míg végül eljutott oda, hogy már autót vezetni sem tudott. Képtelen volt nyomkodni a pedálokat.
Tavaly már túl volt mindenféle röntgenen, ultrahangon, MRI-n, íriszdiagnosztikán és ezerféle más vizsgálaton. Megfordult fizikoterápián, gyógymasszőrnél, reumatológusnál, ortopédián, gyógypedikűrösnél, akupunktúrán és egyáltalán mindenhol, amit csak el tudsz képzelni. Mindez semmit sem segített. A fájdalom továbbra is megmaradt, sőt a maga lassú tempójában csak egyre erősödött.
 

Géza látszólag mindent elkövetett, ami elvárható egy ilyen helyzetben és mégsem gyógyult meg. Miért nem?
Mert a legfontosabb dolgot mégsem tette meg.
Először is érdemes felismerni a szituációból az ő hozzáállását. Úgy ment el az orvosokhoz, mintha semmi köze nem lett volna a problémához. Mint amikor találok egy kidobott rádiót a kuka mellett, ami nem működik, és elviszem szerelőhöz, hátha meg tudja olcsón javítani.
Géza gyakorlatilag a lábát vitte el a szerelőhöz, hogy valaki csináljon vele valamit. Az ő attitűdjét igyekeztem visszaadni. Géza gyakran úgy beszélt erről, hogy van egy lába, ami fáj. A hangsúlyban lehetett érezni, hogy ez a láb nem tartozik igazán hozzá. Ez csupán csak egy elromlott, fájó, javításra szoruló alkatrész.
A felelősségnek az ilyenfajta áthárítása teljesen természetes egy kisgyermek esetében, de nagyon nem működik egy felnőttnél. Az első dolog, amit érdemes megérteni ezzel kapcsolatban, hogy mi ez a jelenség? Hiszen egyáltalán nem biztos, hogy ez a fájdalom egy betegség a szó klasszikus értelmében.

Értsük meg először is, mi az, hogy tünet és mi az, hogy betegség.
Az emberi test egy végtelenül komplex és komplikált rendszer, amiben minden mindennel összefügg: az életmódom, az érzelmi állapotom, a kapcsolataim, a munkám, a hobbijaim, ahogyan étkezem, ahogyan beszélek, alszom, ülök. Ahogyan az időmet töltöm, a döntések, amiket meghozok nap mint nap, ezek mind hatással vannak a testemre és a lelkemre. Ha éveken át egy bizonyos módon élem az életemet, hozok döntéseket, bizonyos módon étkezek és így tovább, akkor előfordulhat, hogy ezek felborítanak valamilyen kényes egyensúlyt ebben a komplex rendszerben. Miközben a testem próbálná helyreállítani az egyensúlyt, én ellene dolgozok és minden nap ugyanolyan módon billentem ki az egyensúlyából éveken, évtizedeken keresztül. IIyen esetben előfordulhat, hogy a testem csak egyféleképpen reagálhat az életmódomra: betegséggel, fájdalommal. Mert hosszú éveken, évtizedeken át minden nap felborítok valamilyen finom egyensúlyt magamban a viselkedésemmel, a döntésemmel, a környezetemmel, az étrendemmel, az életmódommal.

Ez tehát teljes egészében az én felelősségem. A betegséget, a fájdalmat én hoztam létre azzal, ahogyan élem az életemet. Én csináltam, az én művem, az én döntésem vagy az én figyelmetlenségem. Mindez teljesen mindegy: akárhogy is csináltam, ez az egész az én felelősségem.
És ennek ellenére mégis az orvostól várom a megoldást, hogy csináljon végre valamit, hogy segítsen gyógyszerrel vagy műtéttel, vagy akárhogyan abban, hogy azonnal vissza tudjak térni ahhoz az életmódhoz, amivel megbetegítettem magamat.

Ez a felelősségelhárítás nyilvánvalóan elég abszurd.
A fájdalomnak és a betegségnek pedig ráadásul gyakran pont az a célja, hogy felhívja a figyelmet arra, hogy tarthatatlan az életmód, amit folytatok. Mert annyira eltávolodtam saját magamtól, hogy a finom jelzésekből ezt már nem értem meg, hátha majd megértem egy betegségből.

Gyakran egy egyszerű megfázásnak is van ilyen üzenete. Ahhoz is sok munka kell ugyanis, hogy az immunrendszerünket oly mértékben legyengítsük, hogy könnyedén elkaphassunk egy náthát. Ezekre a megbetegedésekre tehát komolyan rá kell készülnie a szervezetünknek. Sok időbe és energiabefektetésbe kerül ám az, hogy meggyengítse vagy tönkretegyük az egészségünket. Nem véletlen, hogy gyakran pont a karrierünk egy kritikus pillanatában tudunk lázasan ágynak dőlni egy vacak megfázás miatt.

Sajnos az orvostudomány vajmi keveset foglalkozik a tüneteknek és a betegségeknek ezzel a dimenziójával. Gyakran teljesen félreértik az okokat is, és úgy tekintenek a testünkre, mintha egy gépezet lenne és a mechanikus összefüggéseket keresik benne a betegség kapcsán. Ez a szemlélet bár sok szempontból egyébként nagyon érdekes eredményekre vezet és egyáltalán nem elvetendő, mert hasznos kiegészítője tud lenni a gyógyulásnak, de ugyanakkor mégis erőteljesen felmenti az adott illetőt az alól, hogy neki bármi szerepe lenne a saját betegségének kialakulásában. A fájdalom a betegség, a tünetek tehát olyan jelenségek az életemben, amiből tanulhatok. Ez gyakran egy fontos üzenet a számomra, még akkor is, ha az üzenet tartalma lehangoló. Viszont a betegség, mint üzenet, mindig nagyon őszinte.
A gyógyulás nem megy anélkül, hogy ezt az üzenetet meg ne értenénk, fel ne dolgoznánk. És ez egy olyan feladat, amit nem végezhet el senki más, csak mi magunk. 

Az nem működik, hogy majd én megértem Géza helyett a saját betegségének a célját és majd én veszem az üzenetet helyette. Ezt mindenkinek saját magának kell megértenie. A megértés folyamatát pedig lehet gyakorolni, fejleszteni.
Az életedet senki sem értheti meg helyetted. A betegségedet senki sem értheti meg helyetted, de a szerelmi életedet sem, sőt, hogy mi az életcélod, az sem értheti meg helyetted más. Hogy az eddigi élettapasztalataid alapján milyen hivatást válassz magadnak, az sem értheti meg helyetted senki. Hogy az eddigi életed során kapott visszajelzések alapján melyek az erősségeid, azt sem értheti meg helyetted senki más. 

Ezer, tízezer, millió ember járkál az utcákon, akik az életük legalapvetőbb aspektusait sem értették még meg. 

A te döntésed, hogy ha beteg vagy, akkor úgy mész az orvoshoz, hogy neked ehhez az egészhez semmi közöd. Valaki csináljon veled valamit, javítsa meg, ami elromlott. Vagy megérted a betegséged üzenetét. Megérted, hogy mi a te szereped a saját betegséged létrejöttében és szembenézel azzal, hogy milyen döntéseket kell meghoznod a gyógyulásod érdekében. Még akkor is, ha ez a szembenézés nehéz.

Elmondok egy másik történetet, melynek főszereplője, Grove, aki teljesen másképp állt a betegségéhez, mint a Gáza a fájós lábához.

Andy Grove egy elég híres magyar származású üzletember. Gróf András néven született és ’56-ban vándorolt ki Amerikába. Ott az Intel nevű cég vezetője lett, és az ő irányítása alatt vált piacvezetővé az egész világon ez a vállalat. 1994-ben nyugdíjba ment a háziorvosa és az új doktor, mintegy bemutatkozásképpen, azonnal mindenféle vizsgálatra elküldte. A vizsgálatok eredménye teljesen átlagos volt egy dolgot kivéve, a PSA teszt eredménye 5.0 lett, ami egy picivel magasabb érték, mint a normális. “Valószínűleg semmi ok az aggodalomra” – mondta az orvos, így Grove sem aggódott. 

Később egy ismerős szakembertől megtudta, hogy az egészséges prosztatamirigyből nagyon kevés PSA kerül ki, így az emelkedett PSA érték a prosztatarák árulkodó jele lehet. Ennek az információnak a hatására elkezdte érdekelni a téma és kutatni kezdett. Megtudta, hogy 1994-ben mintegy 200.000 férfinál diagnosztizáltak prosztatarákot, és ebbe várhatóan mintegy 38.000 halnak majd bele. Így ez a 2. számú daganatos halálozási ok a férfiak körében. Grove elkezdett azon töprengeni, hogyan lehet az, hogy ilyen kevesen halnak bele ebbe a betegségbe. Elképzelhető, hogy azért, mert a legtöbb prosztatarákot idősebb férfiaknál diagnosztizálják, akik más betegségekben halnak meg, mielőtt a prosztatarák elvinné őket. Grove ekkor még csak ötvennyolc éves volt, és elkezdett aggódni ezen a lehetőségen, hogy mivel egészséges, nincs más betegsége, akkor őt majd a prosztatarák fogja megölni. 

Utánanézett a kezelési lehetőségeknek is, és valóban nem volt köztük ideális. A legnépszerűbb a daganat műtéti eltávolítása volt. Ez a teljes prosztata mirigy eltávolításával történik, ami egy nagy műtét hosszú felépülési idővel és elég súlyos mellékhatásokkal. Grove sok beszámolót olvasott el. Megtudta azt is, hogy a mérési eredmények sem mindig pontosak. Ezért két különböző laboratóriumban is vettek tőle vért és az egyik helyen 6,0, a másik helyen pedig 6,1-re mérték a PSA értékét. Úgy tűnt, hogy fél év alatt valamelyest nőtt a tumor mérete. Ezek a teszteredmények mindenesetre véget vetettek a halogatásának. Időpontot kért urológushoz, aki biopsziát csináltatott. Az sajnos pozitívnak bizonyult. Grove-t az urológusa tájékoztatta a lehetőségekről. Műtét, sugárkezelés vagy fagyasztás. Az orvos az előbbit javasolta. A műtét szövődményeivel kapcsolatban is igyekezett őt megnyugtatni, hogy mindegyik ellen van már orvosság. Ez persze nem igazán nyugtatta meg őt. Megvizsgálták nála, vannak-e áttétei, de az eredmény negatív lett.

Ezen a ponton elhatározta, hogy kezébe veszi az események irányítását. Először is többet akart tudni. Felhívta számos orvos barátját, hogy szerezzék meg a különböző kezelések neves szakembereinek nevét és telefonszámát. Elhatározta, hogy közvetlenül az eredeti irodalomhoz fordul, és összeállított egy irodalom jegyzéket a prosztatarákról és kezeléséről, de a legfontosabb döntése az volt, hogy egy új rutint iktat be az életébe és mindennap rászán 2 órát arra, hogy megértse a betegségét.
Grove napközben orvosokhoz járt és megbeszéléseket folytatott velük, éjszakánként pedig tudományos cikkeket olvasott és összevetette az egyik tanulmány adatait a másik eredményével. Minden tanulmány újabb és újabb hivatkozásokat tartalmazott más kutatásokra, ezért azokat is kikérte a könyvtárból, hogy elolvassa őket. Minél többet olvasott, annál világosabbá vált számára, hogy furcsa módon élvezetet talált a tanulásban. Elkezdett tisztába kerülni azzal, milyen viták vannak az orvostársadalmon belül. Sokat informálódott az áttétes daganatok kezeléséről is, melyek nem kecsegtetnek túl sok reménnyel.  

A műtét mellett a figyelme a különféle sugárterápiák felé fordult. Még a műtét úgy működik, hogy a daganatot a prosztata több részével együtt kivágják, a sugárzás a prosztata területét bombázza és az orvosok reményei szerint ez több rákos sejt pusztulását okozza, mint amennyi egészséges sejt elpusztul a sugárzás hatására.  Sok vitát talált arról, hogy ez mennyire működik jól.  

Groves szerencsére talált egy olyan sugárkezelési formát is, amiről eddig senki sem beszélt neki. Ez a brachyterápia. Úgy működött, hogy radioaktív sugárzó anyagot ültetnek bele a prosztatába és ezeket az anyagokat benne hagyják a testben 6-9 hónapig. Ezek persze közben sugárzást bocsátanak ki, ami végül elmúlik, még akkor is, ha sugárzó anyag korlátlan ideig a helyén marad. Ez a terápia gyakran kombinálták külső sugárzással is, hogy biztosítsák a teljes besugárzottságot.  

Amikor a kutatás végére ért, akkor több, mint 15 orvossal és 2 tucatnyi pácienssel beszélgetett összesen. Akkor hagyta mindezt abba, amikor a kapott információk már kezdtek ismétlődni. Arra jutott, hogy a brachyterápiánál egyértelműen kevesebb a szövődmény, például az impotencia és az inkontinencia. A legtöbb páciens szerint ez a terápia egészen könnyen elviselhető, nem túl fájdalmas a beavatkozás. Ráadásul, ha a daganat a prosztatából kívülre terjed, a sugárzás még mindig elkaphatja, így áttét esetén is van valamilyen esély a teljes gyógyulásra. 

Grove némi töprengés után 1995 nyarán úgy döntött, hogy a saját kutatására alapozva a brachyterápiára szavaz. A kezelés nem volt különösebben kellemetlen, mellékhatásokat nem nagyon tapasztalt, és összesen csak 3 olyan nap volt, amikor nem tudott dolgozni a kezelés miatt. Fél év elteltével a PSA értéke tökéletes volt. Újabb félévvel később szintén. 

Később úgy beszélt erről a kalandjáról egy alkalommal, hogy az egészről az a kellemetlen érzés jutott az eszébe, amit akkor tapasztalt, amikor először kért befektetési tanácsot. Egy idő után tudatosult benne, hogy a jó szándékú és hozzáértő pénzügyi tanácsadók folyton csak a saját pénzügyi termékeiket ajánlgatják, így arra a következtetésre jutott, hogy magának kell felvállalnia a lényegi munkát, a saját kezébe kellett venni a befektetéseinek irányítását. 

Hasonlóképpen ez volt az egyetlen életképes választás a betegségével kapcsolatban is. Aki vigyáz a befektetésére, az az életére is odafigyel.  

Konklúzió
Amit kutatása közben megértett az az, hogy egyik orvos sem rendelkezett átfogó tudással. Sem a háziorvos, sem az általános belgyógyász, egyik urológus sem, sőt az urológusok előnyben részesítették a műtétet.  

A megfelelő kezelés kiválasztása csak az összes kezelési forma szakemberei által elért eredmények összehasonlításával határozható meg. Ilyen összehasonlítás viszont nem létezett, és egyetlen orvost sem talált, akinek tudomása lett volna ilyenről. Grove nem volt túlságosan lenyűgözve ettől, de annyira fontosnak tartotta a saját életét, hogy elvégezte ezt a munkát és az adatok áttekintése során arra a következtetésre jutott, hogy vannak életképes alternatívája a műtétnek.  

2 évvel később, 1997-ben a Time Magazin őt választotta az év emberének. Grover végül 80 éves korában távozott el és haláláig nem újult ki a prosztatarákja.  

Aki kiegyensúlyozott, boldog akar lenni, annak érdemes követni az ilyen emberek gondolkodását. 

A fájós lábú Géza megismerte Grove történetét. Azóta eltelt egy év és már nem fáj a lába. Gézának nem csak a felelősséget kellett felvállalnia, és nem csak kutatnia kellett, hanem több nehéz döntést is meg kellett hoznia ezzel kapcsolatban. Olyan döntéseket, melyek meghozatala alól nagyon igyekezett éveken át kibújni. Ennek azért is örült, mert nem csak hogy megszabadult a fájdalomtól, de megszabadult attól a lelki tehertől is, ami nyomasztotta őt ezeknek a súlyos döntéseknek a halogatása miatt. Ezért is érdemes megérteni életünk minden aspektusát.  

Érdemes állandóan a jelenben lenni, odafigyelni, kérdéseket feltenni és folyton gyakorolni a mélyebb megértést. Persze mondhatod, hogy mindez rengeteg idő, meg energia vagy mondhatsz más kifogást is. Ha megfordult ilyesmi benned, akkor hadd tegyem fel a provokatív kérdést: „miért az életed minőségén akarsz spórolni?”  

A többi komoly kérdés feltevését rád bízom. 

A közelmúltban elhunyt Mustó Péter jezsuita atya osztja meg gondolatait arról, hogyan is változik meg az életünk, mialatt a lelki utunkon járunk. 

Selma Lagerlöf Krisztus legendák című könyvében a képzelet szülte legendákból és apokrif iratokból világirodalmi szintű elbeszéléseket formált, amelyek végig vezetik az olvasót Jézus életén. De nem állnak meg írásai a Golgotánál és a feltámadásnál, hanem tovább kalauzolnak a császári Rómán át a keresztes vitézek világáig. Ezért a művéért a svéd írónő 1909-ben Nobel-díjat kapott.
A gyűjteményben olvasható A gyertyaláng című legenda is, melyet most a közelmúltban elhunyt Mustó Péter jezsuita atya mesél el, illetve kommentálja, osztja meg gondolatait arról, hogyan is változik meg az életünk, mialatt a lelki utunkon járunk. 

“A történet egy gyertyalángról és egy férfiről szól, aki a XI. században élt Firenzében. Raniero elég durva, erős férfi volt. Mestersége kovács. Nagyon szerette a verekedést és megpróbált mindig nagy tetteket keresztülvinni, hogy büszke lehessen önmagára. Raniero feleségül vette Francescat, aki nagyon szerette őt. A lány apja óvta a lányát ettől a férfitól. Amikor végül hozzáadta, akkor megígértette vejével, ha a lánya már nem akar többet nála maradni, akkor elengedi. Raniero könnyű lélekkel megígérte, mert biztos volt benne, hogy a felesége annyira szereti, hogy sose fog tőle elkívánkozni. 

Raniero „hőstettei”
Raniero mindig elkövetett olyan tetteket, amivel a feleségnek az érzékenységet megbántotta. Célba lőtte annak a kedves madarát. Büszke volt a saját tettére, hogy a repülő madarat le tudta lőni. Nem vette észre, hogy ez a feleségének mennyire fáj. Az egyik púpos szolgáról mindenki tudta, hogy szerelmes volt Franceskába. Raneiro őt úgy kicsúfolta, megszégyenítette, hogy a szolga felakasztotta magát. Francescat ez már annyira bántotta, hogy otthagyta a férjét. Ura biztosra vette, hogy Francesca visszajön, de mikor napok múlva se jött vissza, akkor elment a városból. Próbált mindig nagy tetteket véghez vinni és biztos volt benne, hogy a feleség ezekről tudomást szerez. Abba reménykedett, hogy majd hős tetteivel feleségét visszacsalogatja saját magához. Ez nem vált be.

Az ígéret
Így előbb rabló csapathoz csatlakozott. Később, amikor meghirdették az első keresztes hadjáratot, jelentkezett és Bouillon Gottfried vezetése alatt elment a Szentföldre, hogy a hitetlenektől, a muzulmánoktól visszahódítsák Jeruzsálemet. Keményen harcoltak és Bouillon Gottfried után elsőnek Raniero mászott át Jeruzsálem falain. A keresztény hadak bevonultak a városba, gyilkoltak, raboltak és hősiesen elfoglalták Jeruzsálemet újra a keresztények számára. Miután a rablásnak és gyilkolásnak vége volt, zarándokruhába öltöztek és elmentek Jézus Krisztus sírjához, hogy ott hőstetteikért letérdeljenek és meggyújtsák a gyertyájukat, ezzel is kimutatva, hogy ők azért jöttek oda, hogy a kereszténység győzelmét érvényre juttassák. Este pedig ünnepeltek sátraikban. Ettek-ittak, mulatoztak. Raniero is ott ült az egyik sátorban és valamilyen megmagyarázhatatlan módon annyira büszke volt rá, hogy ő gyújtotta meg a gyertyáját Bouillon Gottfried után elsőnek, hogy az égő gyertyát magával vitte a sátorba az ünneplésre.

A gyertyát minden szellőtől óvta. Akkor még maga se tudta, mi történik vele. Nem tudta ekkor még, hogy a gyertyaláng nagyobb hatással lesz rá. Aztán jött az udvari bolond a sátorba. Neki az a feladata, hogy büntetés nélkül megmondhatja az igazságot azoknak, akik rosszat tettek. Így megpróbálta a maga nyelvén elmagyarázni a keresztény lovagoknak, hogy ők tulajdonképpen nem mások, mint a kegyetlen rablók, akik odajöttek, hogy a békében élő embereket lemészárolják, annak az ürügyén, hogy ők Krisztusnak a szent helyét akarják felszabadítani. A harcosok előbb nevetve hallgatták. Mikor Reniero észrevette, hogy az udvari bolond csúfolódik vele, és az ő gyertyájával, akkor nagyon nyugtalan lett és nem tudta elviselni, hogy őt ezért kinevessék a társai. Megint valami nagyot akart ígérni és azt mondta, hogy elviszi ezt a gyertyalángot Jeruzsálemből egészen Firenzéig, anélkül, hogy a láng kialudna. Firenzében a katedrálisban a Szűzanya oltárára fogja elhelyezni. A többiek ezt meghallván, felhagytak a nevetéssel.

Amiről ez a legenda beszél, az tulajdonképpen a mi emberi utunk, a lelkünk útja. Sokszor valami nagyra vágyunk. Valami jót, fontosat, valami érdemeset szeretnénk tenni. A saját sikerünket, a saját hős tettünket keressük. Érdekes módon minden lelki út az életünkben nem hősiesen, nem igazán lelki módon kezdődik. A lelki utunk kezdeti célja egy nagyon természetes módon vágyott siker, hírnév, vagy hogy az életünk értelmet kapjon. Mindezt nagyon emberi, nagyon önző módon képzeljük el magunknak.

Indulás Firenzébe
Raniero, mikor ráeszmélt, hogy mit is ígért meg a katonák előtt, akkor megpróbálta a szolgáit rábeszélni, hogy ők induljanak el a gyertyával Firenze felé, de egyik se vállalta. Szavához hű akart maradni, nem akart megszégyenülni a többiek előtt és talán saját maga előtt sem. Ezek az emberi vonások, ezek az emberi büszkeségek elengedhetetlenül szükségesek ahhoz, ha egy lelki útra indulunk.
Raniero elszánta magát, hogy akkor ő fogja véghezvinni ezt az utat. Nem gondolta, milyen nehéz lesz a vállalkozása.

Nagyon fontos még a lelki úthoz, hogy a motiváció, a szándék, amiért mi jót akarunk tenni, annak nem kell szentnek lennie. A motivációnak nem az elején kell jónak lennie. A lelki útnak az a jellegzetessége, hogy az úton változik meg a motiváció és a szándék. Minden komolyabb, nagyobb emberi célért küzdünk és a szándékunk időközben fog megváltozni, nem pedig az elején.  

Elindult Raniero lovával és akkor vette észre, hogy a gyertyaláng veszélyben van a szél miatt. Rájött, hogy a testével meg tudja védeni, ha fordítva üli meg a lovat.

Ha egy komoly cél felé megyünk, ha egy lelki úton vagyunk, akkor egy idő múlva megváltozik a helyzet. Nem a célunk szolgál minket, hanem mi szolgálunk a célnak. A saját testünkkel, saját magunkkal védhetjük meg azt, amit az életben képviselünk és viszünk.

A rablók
Így lovagolva nem vette észre, hogy rablók vették körül. Azonnal tudta, ha elkezd védekezni velük szemben, akkor ugyan meg tudja védeni magát, de a gyertyája kialszik. Elkezdett alkudozni a rablókkal, hogy ne oltsák el a gyertya lángját, ő viszont megengedi nekik, hogy kirabolják. A rablók nagyon hálásan elfogadták a javaslatot. Elvették tőle a fegyverét, a páncélját, a pénzét és ígéretüket is betartották: a gyertyát nem oltották el. Ezután Raniero úgy érzékelte, hogy az útja sokkal nehezebb lesz. Nem csak azért, mert rossz a lova, hanem mert nincs már pénze, amivel a hajót megfizethetné, tehát Kis-Ázsián és a Balkánon keresztül kell majd Firenzébe eljutnia. Bolondnak tartotta magát, amiért ilyen dolgokat tesz, de mégse hagyta abba az útját.

A lelki úthoz hozzátartozik az is, hogy a biztonságainkat elveszítjük. Nagyon szeretünk még a lelkünk útján is biztonságban lenni, de a lelki út jellegzetessége, hogy nincs biztonság benne, amit mi tudunk garantálni. Nincs olyan biztosítótársaság, amelynél biztosítást köthetnénk lelki céljaink eléréséhez. Sok mindent el kellett veszítenie Ranieronak ezen az úton, hogy tovább menjen, lelkiekben változzon, fejlődjön. Még egyet meg kellett tanulnia: nem a saját erőfeszítésére és nem a saját erejére, a saját képességeire, a lovára, fegyverére, pénzére számíthat a továbbjutáshoz. Itt kezdte megtanulni az erőszakmentességet. Nem erőszakkal, nem a saját erejével fog boldogulni, hanem békésen.

A segítő pásztorgyerek
Nemsokára találkozott egy szegény pásztor gyerekkel, aki már csak néhány birkát őrzött, mert a korábban arra járt lovagok elrabolták a javát. Ezért nagyon haragudott a keresztényekre. Amikor látta hogy egy keresztény lovag jön felé, megpróbálta ütlegelni. Raniero egyáltalán nem védekezett, mert a gyertyáját féltette. Egy idő múlva a pásztor gyerek elszégyellte magát, hogy egy védtelen embert ver meg. Hosszú ideig kísérte a lovagot, és egy veszélyes átjárónál még segített is neki. Itt vette észre Raniero, hogy kirabolva, védtelenül talán könnyebb lesz az útja, mert mások fogják őt segíteni és nem neki kell a saját biztonságát garantálnia.
A lelki utat nem lehet erőszakkal, csak erőszakmentesen célhoz vinni.  

A karavánok szerája
Többször találkozott csoportokkal, akik látván ezt a lovagot háttal ülve a lován, egy gyertyával a kezében, már messziről kiabálták, hogy “a bolond”. Ranieronak nagyon fájt, hogy őt bolondnak tartják, de az volt az érzése, hogy talán sikeresebben eléri az útját, ha bolondnak tartják, mintha valami nagy embernek képzelnék. Egyik este megérkezett a karavánoknak fenntartott szállásra és a lova mellett lepihent ő is. Nem akart éjszakára elaludni, hogy a gyertya ki ne aludjon, de azonnal mély álomba esett. Másnap reggel felébredve sehol se találta a gyertyáját. Azt gondolta, hogy “Hála Istennek vége az útnak, örülök neki”, de érdekes módon nem tudott igazán örülni, hanem ürességet érzett, céltalanságot, mintha nem lenne értelme az életének.
Kezdte magát rábeszélni, hogy mégiscsak jó, hogy hogy eltűnt a gyertyája. Egyszer csak jött a karavánok szerájának vezetője, kezében az égő gyertyával. Raniero közömbösséget mutatva megköszönte a gyertyát, melyet újra meggyújtott a vezető. Ő tiltakozott, mert nem oltotta el a gyertyát. Gondolta, hogy Ranieronak fontos, hogy égjen, ezért megtartotta egész éjszaka a lángot. Raniero gyorsan a lovára szállt és boldogság öntötte el a lelkét. Maga se tudta elmondani, miért is örül ennyire egy ilyen feladatnak, aminek alapjában véve semmi értelme nincs. Mintha elvarázsolta volna.

Felismerések
Ahogy lovagolt és hosszú napokat töltött a gyertyájával, elmélkedett, meditált, valamiképpen a lelkébe szállt és úgy érezte, vele valami történik, ami nem új számára. Olyasmi, amit már réges-régen ismer. Mintha egész életében erről lett volna szó. Sokat töprengett, hogy mi ez a benne lévő érzés. Egy este belovagolt egy kis városkába, ahol az utcán asszonyok álltak és várták a munkából haza férjeiket. Ott meglátott egy fiatal asszonyt, aki a feleségére, Franceskara emlékeztette. Ebben a pillanatban ötlött az eszébe az a gondolat, mintha Francseskával is ugyanaz történt volna meg, mint vele. Még pedig az, hogy Francesca nem azért hagyta őt el, mert nem szerette, hanem azért, mert nem akarta, hogy Raniero a szívében a szeretetet megölje. Nehogy a szívében a szeretet gyűlöletté váljon. Amit felesége a szívében őrzött, az is egy gyertyaláng volt, az iránta való szeretetnek a gyertyalángja. Felesége ezt a szeretetet őrizte és azért hagyta őt el, mert féltette a szeretetet, hogy kihal belőle. 
Először egész bolond gondolatnak találta, de idővel a lelkében mindinkább világos lett számára, hogy ez a teljes igazság. Csak most kezdte megérteni igazán a feleségét és észrevette, hogy mennyire nem értette meg, mennyire félreértette és mennyire tévedett, amikor azt hitte, hogy hőstettekkel fogja Franceska szeretetét, ragaszkodását visszaszerezni. 

A trubadúr művész
Említésre méltó esemény még, amikor keresztény lovagokkal találkozott és köztük volt egy trubadúr művész, aki dalokat költ. A katonák már messziről kiabálták, hogy “bolond, bolond”. A művész azonnal csitította őket és megtiltotta, hogy csúfolódjanak vele. Odafordult Ranierohoz és kikérdezte: honnan jön, mennyi ideje hozza a gyertyát, mik a nehézségei. A trubadúros elmondta, ő is egy gyertyalángot hord a szívében: a költészetét és dalokat költ. Sose tudja, hogy másnap tud-e majd még egy dalt költeni. Csak azt tudja, hogy éppen most sikerült egy költeménye. Raniero teljesen egyetértett vele. Elmondta, hogy a gyertyaláng őrzésében soha nincs meg a biztonság, mert az nem rajtam múlik. Ő mindent megtesz és mindent, ami nem a gyertyalángnak a védelmére szolgál, azt valamiképpen mellőznie kell.

A lelki útnak az a jellegzetessége, hogy ott egy célt szolgálunk és nem pedig a cél szolgál minket.
Ezt Raniero is megértette. Később találkozott egy anyával, aki kérte, – hogy gyerekeinek akart főzni és nem volt tüze -, hogy adjon a gyertyalángból. Raniero előbb ezt megtagadta. De már érezte, hogy ez a gyertyaláng nem önző célokat szolgál, hanem mások javára van. Visszatért újra ehhez az asszonyhoz és adok neki a lángból. Megértette, hogy az ő gyertyája mások javát szolgálhatja, mert ez az életnek az útja: egymásnak szolgálunk, egymás számára segítséget nyújtunk, egymás életét erősítjük saját életünk bedobásával. A biztonságot nem mi adjuk, hanem magából az életből születik meg, amit mindnyájan kaptunk és aminek mindnyájan részei vagyunk. Hozzá tartozunk és benne egy feladatot is teljesítünk. Ebben áll az életünk értelme. Sokszor nem is tudjuk, hogy miért is születtünk meg igazán. 
Raniero megkérdezte ettől az anyától, hogy ő már olyan hosszú ideje viszi magával ezt a gyertyalángot, és szeretnéd tudni, hogy mi lehet a neve. Az anya megkérdezte: “Honnan hozod?”
“Krisztus sírjáról.” “Akkor a lángod neve irgalmasság és emberszeretet.” Ezen Ranieronak nevetnie kellett.
Minél tovább haladt, közeledett Firenzéhez, annál inkább arra gondolt, mit fog csinálni, ha haza ér. Észrevette a hosszú úton során, hogy ő, aki annyira szerette a verekedést, most inkább kerülte a durva embereket, a verekedős helyzeteket. Kereste és becsülte azokat, akik szelídek, irgalmasak és jótékonykodók. Megállapította azt is, hogy az úton, akarata ellenére, a gyertyaláng teljesen megváltoztatta

Nem mi változtatjuk meg sose önmagunkat, hanem a feladat, amit teljesítünk. Az életünk feladata, amely egy lelki feladat. Teljesítése közben változunk meg. Az alatt leszünk olyanok, amilyenné válnunk kell.

A firenzei kihívás
Raniero előtt állt még egy nehéz kihívás: meggyőzni az egyházat, a püspököt, hogy ő tényleg Jeruzsálemből jött és a gyertya lángja nem aludt ki az út során. Az emberek nem tudták róla elképzelni, hogy ő ilyet tett volna. Végül odatehette az égő gyertyáját Szűz Mária oltárára, és utána találkozott Franceskával, aki visszatért hozzá és boldog családot alapítottak. 

Az emberi életnek a jellegzetessége, hogy az ember a saját céljáról, életének az útjáról, ahova megy, ahova indul, amire készül, azt néha tudatosítani tudja, néha viszont homályba megy, hogy merre is, hova is tart. Mit is csinál? Mire való, mire jó az élete? Az embernek abban áll a lelki fejlődése, hogy a saját életéről, az életének az értelméről és céljáról néha-néha számot ad magának.” 

A gondolkodásunk gyakran nem a lényegre irányul. A legkisebb dolog is elterelheti róla a figyelmünket. A lényeglátás mellőzése gyakori oka az újabb és újabb problémák megteremtésének. De miért fontos a lényeg felismerése és miért van szükség a nyitottságra?
Ezekre a kérdésekre kapsz választ ebben a részben!

Újra egy kis történettel kezdeném. 
George Bush amerikai elnök és az egyik tábornoka beszélgetnek. Meglátja ezt egy újságíró és odamegy hozzájuk.
– Elnök úr! Kérem, árulja el, miről beszélget a vezérkari főnök úrral?
– Nos – válaszolja George Bush – éppen az iraki háború stratégiájáról cseréltünk eszmét. Oda fogjuk küldeni a hadsereget és megölünk egymillió irakit, valamint egy fodrászt.
– Egy fodrászt? Miért kell megölni a fodrászt? – kérdezi megdöbbenve az újságíró.
Mire George Bush odafordul a tábornokhoz és ezt mondja: – Látod öregem! Ugye megmondtam, hogy az egymillió iraki senkit nem érdekel.

Magunk elől rejtegetjük a lényeget
A gondolkodásunk gyakran nem a lényegre irányul. A legkisebb dolog is elterelheti róla a figyelmünket. Pedig, ha ismerjük egy adott dolog lényegét, sokkal könnyebb jó döntést hozni vele kapcsolatban. Sokkal inkább tudunk úgy gondolkodni, ami megoldja az adott problémát. A lényeglátás mellőzése gyakori oka az újabb és újabb problémák megteremtésének. Meglátni a lényeget valójában annyira egyszerű dolog, mint meginni egy pohár vizet, de a gyakorlatban pontosan ezért tudnak minket időnként homlokra csapós élmények érni, mert mégsem látjuk meg a lényeget. Időnként ehhez segítség kell. A valóság az, hogy sokféle ok miatt rejtegethetjük magunk elől a lényeget.
Például lehet az egyik ok az, hogy túlságosan kényelmes az életünk a lényeg meglátása nélkül is. Ezért nem fektetünk különösebb szellemi erőfeszítést abba, hogy előre gondolkodjunk és saját magunknak szerezzük meg a fent említett homlokra csapos élményt. Bármi is az ok, ez az állapot sajnos rendszerint csak akkor szokott változni, ha valamiféle bajba kerülünk miatta.

Most megosztok veled egy történetet, hogy neked ne kelljen bajba jutnod ahhoz, hogy bekövetkezzen nálad a változás! 

Történet Mirciről és a vizsgáról
A mostani történet Dóra gyerekkoráig nyúlik vissza. Nagymamája kertjében sok cica lófrált. Azóta odavan értük. Később lett saját macskája is, akit Mircinek hívott. Minden nap órákat beszélgetett vele, olyan volt Dórának, mint a legjobb barát. Eltelt pár év. Dóra már egyetemre járt és rengeteget tanult.
Egyik reggel mikor felkelt, észrevette, hogy Mirci szeme körül egy kis bevérzés látható. Tekintet szomorú volt és időnként bánatosan nyávogott. Dóra nem tulajdonított neki különösebben nagy jelentőséget és gondolta, másnap úgyis vizsgája lesz, és ha nem múlik el a jelenség, akkor majd azt követően elviszi orvoshoz. Másnap reggelre a cica már nem élt. Dóra csak bámulta az élettelen testét és várta, hogy megmozduljon, de ez nem történt meg. Könnyebben elviselte volna, ha úgy pusztul el, hogy lejárt a földi ideje, de azt megemészteni, hogy az ő hanyagsága okozta a halálát, borzalmasabb volt mindennél.
Utólag végiggondolva, Dóra nem is érti, hogyan helyezhetett nagyobb hangsúlyt egy vizsgára, mint arra, hogy elvigye orvoshoz még akkor is, ha úgy tűnt, nincs komolyabb baja. Azt hitte, kellőképpen mérlegelte a dolgok súlyát.  

Dóra rövidlátó volt és nem gondolkozott előre. Nem gondolt bele, hogy tettének milyen következményei lehetnek. Pedig egy perc töprengéssel megmenthette volna a cica életét, de ő megspórolta ezt az egy perc gondolkodást az életéből és elintézte egy legyintéssel: “majd holnap!”

Kétféle gondolkodás létezik: az előre gondolkodás problémákat old meg, a rövidlátás problémákat teremt.

Megengedni magunknak a lényeg felismerését
A lényeg megtalálásáról sokféle előítélet miatt mondhatunk le. Lehet ez a kényelem, amit fentebb említettem. Lehet az is, amit az előző részben hallottál nagypapa ásó módszere kapcsán. A minket ért élményt kudarcnak fogjuk fel, ebből alkotunk egy előítéletet, ami aztán falként tornyosul a gondolkodásunkban. A lényeg megtalálása tehát valójában nyitottság kérdése. Le kell mondanunk néhány korlátozó előítéletünkről, nyitottnak kell lenni egyfajta új információra, mert sajnos gyakran megtörténik, hogy automatikusan tiltakozunk az ismeretekkel szemben. Még akkor is, ha tulajdonképpen tényleges tapasztalatunk nincs. Ha csupán annyi történt, hogy kipróbáltunk egy módszert, ami nem működött, akkor nem igazán állíthatjuk, hogy teljesen tájékozottak lennénk a témában. Ha a fejünkben már él az előítélet, hogy ez nehéz, akkor bizony tiltakozunk automatikusan. Ez a tiltakozás persze nem tudatos. Észre sem vesszük. Egyszerűen csak annyi történik velünk, hogy előítéletünk miatt a gondolkodásunk nem megy el abba a mélységbe, ahol megtalálhatnánk a lényeget.

Akkor megy legkevésbé, amikor a legjobban szükségünk lenne rá
Létezik egy faramuci helyzet, amiről tudnod kell! Az előítéleteink eldobása akkor megy legkevésbé, amikor az életünk múlna rajta. Hiszen azokban a pillanatokban, amikor az élet viharos eseményei elsodornak minket, akkor nyilvánvalóan nem az az első dolog, ami az ember eszébe jut, hogy ezt a helyzetet bizonyára könnyű megoldani valamilyen általam egyenlőre ismeretlen módszerrel. Habár ezek a viharos helyzetek azok, melyek legtöbbször kiváltják annak az igényét, hogy fejlesztjük önmagunkat, ugyanakkor pontosan azért kerültünk bele ezekbe a helyzetekbe, mert azt a gondolkodást használtuk, amivel nehéz az élet, amivel létrehozzuk a problémákat.
Sajnos a fentiek alapján a legvalószínűbb esett az, hogy pont akkor, amikor a legnagyobb segítségre lenne szükségünk, akkor már tele leszünk előítéletekkel és negatív tapasztalatokkal. Ezek pedig még azt is megakadályozzák, hogy nyitottak legyünk. Ha nem vagyunk nyitottak, akkor nem találjuk meg a lényeget.
Fontos, hogy az új tudás, mások szempontjai az ajtónkon belülre kerüljenek. Ez a nyitottság szükséges ahhoz, hogy előre tudjunk gondolkodni, hogy meglássuk a lényeget. A nyitottság nemcsak az előítéletek ellenszere, de a lényeglátáshoz is nélkülözhetetlen. A nyitottság alapkérdése: “Mit lehet tenni abban a helyzetben, amikor az eddigi tapasztalatainkkal ellentétes, új ismeretek birtokába kerülünk?
Az első és legfontosabb: nem kell azonnal tiltakozni. Mivel az egészséges kételkedés nem azonos az azonnali tiltakozással.

Házi feladat
Egész egyszerűen hagyjuk abba a tiltakozást! Az első lépés: be kell engedni az új információt. Ha már a fejünkben van, akkor lehet ízlelgetni, mérlegelni, tűnődni rajta. Ha nem alkalmazható a gyakorlatban, nem vált be, nem működik, nem érsz el vele eredményt, akkor még mindig rendelkezésedre áll a lehetőség, hogy eldobhatod. Azonban, ha csípőből visszautasítod, akkor az a vonat elment.

A nyitottság lényege:
ha az adott ismeret bármilyen szempontból is érdekes lehet számunkra, akkor tiltakozás helyett tegyünk fel ilyen jellegű kérdéseket:
“Mi az, ami alátámasztja azt, amit mondasz?” “Ha ez így van, akkor ennek milyen következményei lehetnek?” “Ha ez tényleg igaz, akkor hogyan tudom ezt az előnyömre fordítani?”
Az ilyen jellegű kérdések segítenek abban, hogy előítéleteinktől mentesen, azaz nyitottan tudjunk tájékozódni, tanulni, új ismeretek birtokába kerülni.
Feladatod: gyakorolni a nyitottságot azok iránt a dolgok iránt, amelyekkel szemben eddig tiltakoztál, amit nehéznek tartottál.  

Engedd meg magadnak, hogy nyitott legyél és ezáltal lehetővé tedd magadnak, hogy meglásd végre a dolgok számodra eddig rejtett lényegét.

A problémamegoldó észjárás elsajátítása valóban komoly nyitottságot igényel. Ellene dolgozik minden előítéletünk. De a túl nagy nyitottság is akadályozó lehet. A kudarc oka legtöbbször az, amikor kerülő utakat keresünk és egyszerűsíteni próbálunk. Sok dolog fejben dől el. Ez valóban így van és ami fejben dől el, azt nem kell túlbonyolítani. Ennek ellenére és itt lép képbe az előre gondolkodás, illetve a valóság felismerése, érdemes elkerülni azokat az ígéreteket, melyek nem realisztikusak. A gyakorlást egyszerűen nem tudod megúszni. Gyakorolnod kell, hogy abbahagyd a halogatást, hogy a napi döntéseidben igyekezz minél jobban előre gondolkodni. Közben azt is gyakorolnod kell, hogy odafigyelj arra, mikor melyik döntésed származik valamilyen előítélet alapján. Ha igazán komolyan veszed az eddigi anyagokban leírtakat és a házi feladatokat, akkor ez a sok önmagadra fordított figyelem és gyakorlás mindenképpen gyümölcsöző lesz!

Kezdetben azonban készülj fel arra, hogy frusztrációk érhetnek amiatt, hogy nem tudsz egyszerre mindenre odafigyelni. Ez természetes. Amikor egy új nyelvet tanulsz, akkor evidens, hogy nem anyanyelvi szinten szólalsz meg már rögtön az első lecke után. Oda kell figyelned a ragozásra, a nyelvtani szabályokra, a szórendre, a helyes kiejtésre. Bizony, a megfelelő szó sem jut mindig eszedbe. Ez teljesen normális így. A gyakorlás az, amivel ezen segíteni tudsz. Mindenkinek más és más a tanulási stílusa. Mindenki más ütemben fejlődik, más dolgokból okul, másképpen memorizálja és alkalmazza az ismereteket.
Jó tanulást és gyakorlást kívánok Neked! 

Ebben a részben megtudhatod, mi az a 7 tulajdonság, ami jellemzi és megkülönbözteti az átlagos és a kiegyensúlyozott embereket. Hogyan lesz a három hibából (előítélet, rövidlátás, halogatás) átlagos élet és hogyan lesz a három hiba elhagyásával kiegyensúlyozott emberekre jellemző gondolkodás. Miért becsüljük meg jobban a használati tárgyainkat, míg embertársainkba inkább „belerugunk”. 

Most is egy történettel kezdeném:
Egyszer az idős indián így tanította az unokáit az élet dolgaira:
“Harc dúl bennem… egy szörnyű háborúskodás két farkas között. Az egyik farkas képviseli a félelmet, a haragot, az irigységet, a bánatot, a sajnálkozást, a mohóságot és a kapzsiságot, az arroganciát, a gőgöt és az önteltséget, a fennhéjázást, az önsajnálatot, a bűntudatot és a bűnösséget, a neheztelést, a megbántódást, a kisebbrendűségi és a felsőbbrendűségi érzést egyaránt, a hazugságokat, a hamisságokat, a büszkeséget és az önzést. 
A másik farkas pedig a vidámságot, a jókedvet, a békességet, a szeretetet, a reményt, a megosztást és az együttérzést, a derűt és a nyugalmat, a higgadtságot, a szerénységet, a kedvességet, a jóakaratot és a jóindulatot, a barátságot, a bátorságot, a beleérző képességet, a nagylelkűséget, az igazságosságot, a könyörületet és a részvétet, a bizalmat, a becsületet, a hűséget és a hitet képviseli. Ugyanez a harc folyik bennetek is és minden élő emberben.” 
A gyerekek pár pillanatig elgondolkoztak a hallottakon, majd az egyikük megkérdezte a nagyapját: “Melyik farkas fog győzni?”
Az öreg indián egyszerűen ezt felelte: „Az, amelyiket eteted.” 

Annak ellenére, hogy talán kevesen gondolnák ezt az indiánokról, úgy tűnik, ők mégis birtokában vannak a kiegyensúlyozott emberekre jellemző észjárásnak. Pontosan ezt teszi az életüket boldoggá, megelégedetté. Tisztában vannak vele, hogy kétféle gondolkodás létezik és azzal is, hogy eldönthetik, melyiket alkalmazzák a kettő közül.

Eljött az ideje, hogy lássuk, mire megyünk az eddig megtanult három alapvetéssel. Hogyan lesz ebből a három hibából átlagos élet és hogyan lesz a három hiba elhagyásával kiegyensúlyozott emberekre jellemző gondolkodás?

Mi jellemző a kiegyensúlyozott emberekre?
Csokorba szedtem a kiegyensúlyozott emberek 7 tulajdonságát:

1, Az átlagos emberek legtöbbször csak álmodoznak. Semmilyen konkrét elképzelésük nincs. Jobban tudják, mi az, amit nem szeretnélek, mint azt, amit igen. Ezzel szemben a kiegyensúlyozott embereknek van egy konkrét elképzelésük arról, amit el akarnak érni.

2, Az átlagos emberek rögtönöznek, illetve tervek, elképzelések nélkül vágnak bele a vágyaik megvalósításába. A kiegyensúlyozott tudják mit tegyenek az elképzeléseik megvalósítására, mert rendszerint van tervük. Látják a fontossági sorrendet a feladataik között és aszerint végzik el őket.

3, Az átlagos emberek a barátaik, ismerőseik, azaz a hozzájuk hasonlóan átlagos emberek véleményét tartják mérvadónak. A kiegyensúlyozott emberek a náluk sikeresebb emberek tapasztalatait, tanácsait tartják értékesnek.

4, Az átlagosak a meglévő tudásuk érvényességét bizonygatják, míg a kiegyensúlyozott folyamatosan időt és energiát szánnak önmaguk fejlesztésére.

5, Az átlagos emberek a próbálkozásba fektetett időre helyezik a hangsúlyt, míg a kiegyensúlyozott az elért eredményekre.

6, Az átlagosak csak a kényelmes feladatokat végzik el, még a kiegyensúlyozott emberek fegyelmezetten elvégzik a feladataikat.

7, Az átlagos emberek a lényegtelen, jelentéktelen dolgokra fókuszálnak. A kiegyensúlyozott emberek a lényegre koncentrálnak.

Vessük össze!
Az első két pont melyik gondolkodási hibára utal? A rövidlátásra. Azaz az előre gondolkodás hiányára. Remélem, emlékszel még a jó kamionsofőrökre, akik előre gondolkodnak.
A harmadik és negyedik pont két hibára vezethető vissza: az előítéletekre és a rövidlátásra. Az egy előítélet, ha szentül meg vagyok győződve a saját bölcsességemről.
A kiegyensúlyozott emberek azonban tisztában vannak azzal, hogy a világ minden pillanatban halad és fejlődik. Lehetek ebben a pillanatban nagyon tájékozott valamiben, de ha nem fejlesztem magam állandóan, akkor holnapra mert könnyen előfordulhat, hogy tájékozatlan leszek. Vagyis előítéletektől mentesen felismerik a valóságot.
Az ötödik pont szintén egy előítélet meglétét jelzi az átlagos embereknél. Mi másért gondolnánk egyébként azt, hogyha eredménytelenül próbálkozunk valamit megcsinálni, akkor az érték és azért valakinek fizetnie kellene.
A hatodik pont egyértelműen a halogatás jele.
A hetedik pont pedig a rövidlátásról szól. A kiegyensúlyozott emberek nem követik el ezt a gondolkodási hibát, így ők meglátják a lényeget. Az átlagos emberek nem gondolkodnak mélyen előre, így ők általában csak ritkán jutnak el oda, hogy felismerjék a dolgok lényegét.
Természetesen több tulajdonságpárt is össze lehet szedni. Például, hogy a kiegyensúlyozott emberek pontosak és rendszerint mindenhova odaérnek időben, míg az átlagos embereknél előfordul a késés. Ez két dologra vezethető vissza: a rövidlátásra és a halogatásra.
A kiegyensúlyozott emberek előre gondolkodnak arról, mikor kell elindulniuk és milyen közlekedési viszonyokra számíthatnak útközben. Nem halogatják sem az ehhez elvégzendő feladatokat és magát az elindulást se.
Vagy a kiegyensúlyozott emberek, ha valamit elrontanak, akkor azért vállalják a felelősséget, még az átlagos emberek gyakrabban mentegetőzni. Ez az előítéletekre vezethető vissza.  

Van egy kiemelten fontos téma, amit most bővebben is ki fogok fejteni Neked. Ehhez elmondok egy történetet.

Gábornak egy éve elromlott a mosógépe. Elindult ugyan a beállított program, de aztán 5 perc múlva leállt. Kihívott egy szerelőt, aki egy idősebb, őszülő hajú úr volt. Amint megérkezett, ellentmondást nem tűrő határozottsággal vette az irányt a rakoncátlan mosógép felé. Félelmetes rutinnal percek alatt megtalálta a hiba okát: egy hajcsat esett a berendezésbe. Egy sanda pillantást vetett Gábor a barátnője felé, majd ezek után még meg is tisztította a gépet kívül-belül. 20 perccel az érkezését követően távozott és csillogó villogó állapotban, tökéletesen működőképesen hagyta ott a mosógépet.
Az igazi meglepetés azonban az volt, hogy pár hete Gábort felhívta telefonon és az iránt érdeklődött, hogy minden rendben van-e a készülékkel. Gábor elégedett volt mind a munka minőségével, mind a vele való magas szintű bánásmóddal. A szerelő mindezt teljesen természetesen csinálta, mindenféle mesterkéltség vagy erőlködés nélkül. Ez a fajta igényesség a jelleméből fakadt.
 

Használati tárgyaink és embertársaink
Ha valakit vagy valamit fontosnak tartunk, akkor megbecsüljük, vigyázunk rá. Ha nem tartjuk fontosnak, akkor pedig rendszerint nem törődünk vele, kevésbé vigyázzunk rá. Ezzel kapcsolatban van egy furcsa kettőssége az emberi természetnek. Bár legtöbben nem táplálunk különösebb érzéseket a használati tárgyaink iránt, ennek ellenére, ha nem az elvárt módon működnek, gondoskodunk róluk, megjavítjuk őket.
Az emberekkel ellenben teljesen másképp bánunk. Ha másik ember nem az általunk elvárt módon viselkedik, akkor sajnos rendszerint berúgunk. Ha a másik késve érkezik, akkor kérdőre vonjuk. Ha a másik elfelejtett kenyeret hozni a boltból, akkor nekiesünk. Ha a másik nem hív fel, amikor megbeszéltük, akkor nem tartjuk szavahihetőnek. Ráadásul mindezt általában a hozzánk közel állókkal műveljük. Ez pontosan olyan, mintha belerúgnánk az elromlott mosógépbe, ha ütni kezdenénk a lemerült telefont, vagy jól rávernénk egyet a mikrosütőre, ha nem melegít eléggé.
Úgy tűnik az embereket többet rugdossuk, mint a gépeinket.

Senki sem gondolja, hogy az ilyen bánásmódtól a készülékek hirtelen működni kezdenének. Akkor vajon miért rúgunk bele verbálisan a másik emberbe, aki ráadásul még közel is áll hozzánk? Miért bánunk ilyen kivételes módon a kedvesünkkel, a munkatársainkkal, a barátainkkal, vagy éppen a testvéreinkkel?
A különbség oka az, hogy az élettelen tárgyaknak nincs szabad akarata, míg az embereknek van. Ha ezzel a szabad akaratával a másik olyan dolgot tesz, ami nem találkozik a kimondott vagy ki nem mondott elvárásainkkal, akkor könnyen áldozatul eshetünk annak az előítéletnek, hogy feltételezzük: ezt szándékosan csinálta. És akkor nyilván bántani akart, belénk akart rúgni. Ha pedig belénk akart rúgni, akkor természetes, hogy mi is belerúgunk az illetőbe, hogy helyreálljon a világ rendje. Mindez a következtetés-sorozat persze nem tudatos.  A bántásra bántással való reagálás egy hatékony önvédelmi reflex és fontos, hogy az önvédelem hatékonyan működjön. Ha nem így lenne, már rég kihaltunk volna. Mindez egyetlen helyen siklik félre: azt érezzük, hogy meg kell védenünk magunkat.

Ennek oka pedig valamilyen hiedelem, előítélet. Például: úgy véljük kicsik és védtelenek vagyunk. Vagy egy bizonyos helyzetben nem vagyunk eléggé felkészültek. Végső soron ezt az önvédelmi mechanizmust az önbizalomhiány indítja be.
Emlékszel? Ahol félelem van benned, ott valószínűleg egy előítélet lappang. Az önbizalomhiány nem szűnik meg pusztán az önvédelem tényétől, ezért mind az elménket, mind a szervezetünket egy magasabb éberségi szintre kapcsolja. Ha olyan állapotban vagyunk, hogy az önvédelmi reflexeink folyamatos készültségben állnak, akkor valójában az egész életünket a folyamatos veszélyeztetettség állapotában éljük. Ez persze nem feltétlenül egy intenzív érzés, hanem inkább csak egy attitűd, ami folyamatosan éber állapotban tart minket.

Az éberség két meghatározó kísérőjelenséggel jár együtt.
1, A figyelmünk és az energiáink egy része nem az életünket szolgálja.
Nem azt, hogy haladjunk valamerre az életben, nem azt, hogy megvalósítsuk az elképzeléseinket, hanem a szükségtelen éberségre fordítódik, ami így állandóan energiát rabol el tőlünk. Elképzelhető, hogy észre sem vesszük a különbséget, hiszen bele szokunk és nem is nagyon van összehasonlítási alapunk. Az energiahiány következménye nem valami katasztrofális dolog. Talán csak annyi, hogy egy árnyalatnyival fáradtabbak leszünk nap végére, délutánonként elbóbiskolunk egy kicsit, vagy egy kávéval többet kell meginni, egy fél órával több alvásra lesz szükségünk. Mindezek összeadódva azzal a hatással járnak, hogy 40-50 éves korunkra azt fogjuk érezni, komoly terheket cipelünk.

2, Emberi kapcsolatainkat megmérgezi a túlzott önvédelem.
Amikor önvédelemből reagálunk, akkor abból a másik fél azt érzi, hogy nem vagyunk számára fontosak. Mi, mint másik fél, nem akarunk senkit nem szándékosan megbántani, ezért amikor valaki a viselkedésünket támadásként érzékeli, akkor mi teljesen ártatlannak tartjuk magunkat. Lehet, hogy valóban elkéstünk. Lehet, hogy valóban elfelejtettünk kenyeret vinni a boltból, vagy tényleg elfoglaltak voltunk és nem hívtuk fel időben, stb. Ha a másit mindezt túlzott önvédelemmel reagálja le, akkor azt érezzük, hogy nem becsül meg minket, nem vagyunk számára fontosak. Ettől persze az önmagát védő fél is veszít a fontosságából és elkezdünk tőle távolodni. Minél inkább távolodunk tőle, valószínűleg annál több olyan dolgot fogunk tenni, ami nem tetszik majd neki. Hiszen miért tennénk valakinek a kedvére, aki kevésbé fontos számunkra. Ő, ezeket a neki nem tetsző dolgokat önvédelmi rúgásokkal fogja honorálni és így ismét távolodunk majd egymástól egy kicsit. Aki folyton csak védekezik, az így veszíti el előbb-utóbb a hozzá közel állókat.

Akkor gondolkodjunk előre egy kicsit!
Ezen a területen életünk minőségében a legnagyobb változást az a felismerés jelenti, hogy valójában erre az önvédelemre semmi szükség. Nem kell állandó harci riadóban élnünk az életünket, hiszen az ostobaság. Még akkor sem, ha ezt a harci riadó megszoktuk és észre sem vesszük többé. Nem kell önvédelemre koncentrálnunk csupán azért, mert alacsony az önbizalmunk. Az önvédelemre fordított energia az önbizalmunkat semmiképpen sem növeli meg. Ezt az energiát használhatjuk másra is.
Nem kell megtámadni a többi embert csak azért, mert ők is esendőek és időnként elfelejtenek dolgokat, nem teljesítenek ígéreteket. Veled is előfordult már biztosan! Kezeljük az ilyen helyzeteket ugyanúgy, mintha a mosógépünk működne a kívánságaimtól eltérő módon. Ne rugdossuk, hanem keressük meg a módját annak, hogy hogyan lehetne elérni azt, hogy ez legközelebb ne forduljon elő. Tegye fel a kezét az, aki itt felismeri az előre gondolkodás szokását! A kiegyensúlyozott emberek azt az energiát, amit megspórolnak az önvédelmen, pontosan erre a kreatív feladatra fordítják. Ők folyamatosan arra koncentrálnak, hogy hogyan tudják elérni a munkatársaikkal, a barátaikkal, a hozzájuk közel állókkal, hogy azok fejlődjenek és pontosan ez az egyik olyan dolog, ami sikeressé teszi őket.

Szerintem kétféle gondolkodás létezik!
1, Ha egy olyan előítéletünk van, ami miatt mások hibáira összpontosítunk, azzal problémánkat hozunk létre.
2, Ha eldobjuk ezt az előítéletet és mások fejlődésére összpontosítunk, akkor problémákat oldunk meg.
 
Vágyott és elhagyható tulajdonságaid
Vajon hány jó tulajdonság létezik? Mennyit szeretnél? Ez lesz a házi feladatod!
Vegyél elő egy A/4es papírt és írd össze azokat a tulajdonságaidat, amiktől meg akarsz szabadulni. Majd írd össze azokat a tulajdonságokat is, amelyeket ki akarsz alakítani. Miután kész a lista, csinálj belőle egy táblázatot. Ha össze tudod párosítani a lemondani kívánt tulajdonságot a kialakítani kívánt tulajdonsággal – mert ugyanannak a dolognak a két oldala -, akkor tedd meg! Ha nem, akkor találd ki az adott, páratlanul maradt tulajdonság párját és írd be a táblázatba a megfelelő oldalra. Végeredményként egy olyan táblázatot kapsz, mint amilyenről az előzőekben az átlagos és kiegyensúlyozott emberek összehasonlításánál hallottál. Nézd át sorról sorra, azonosítsd be, hogy a három gondolkodási hiba közül melyek vonatkoznak az egyes sorokra.  
– Ahol halogatásról van szó, ahhoz haladéktalanul kezdj hozzá. Ha kell, írd be a naptáradba!
– Ahol rövidlátásról van szó, ott kezd el kialakítani az előre gondolkodás szokását!
Kezdj el kérdéseket összeírni az adott területtel kapcsolatban! Beszélgess másokkal, hogy új nézőpontokat ismerj meg!
– Ahol pedig előítéletről van szó, ott tarts önvizsgálatot és áss az előítéleteid legmélyére!

Ezt a táblázatot ne tedd el! Rendszeresen nézz rá és csináld meg újra és újra a gyakorlatokat. Írd be a naptáradba, hogy rendszeresen fogsz vele foglalkozni! Mondjuk hétvégenként, vagy reggelente. “De ez sok idő és nehéz!” – mondhatnád. Ezt a reakciót sokszor hallottam már. Ami ilyenkor átvillan a fejemen az az alábbi két kérdés:
1. Miért lenne nehéz sikeresnek lenni és alkalmazni azt a gondolkodást, melyet a sikeres emberek alkalmaznak?
2. Miért gondolja egyáltalán valaki nehéznek azt a dolgot, ami egyáltalán nem az?

Egy történet ezzel kapcsolatban
A nagypapa megkérte az unokáit, hogy segítsenek felásni a kertjében az egyik sarkot. Amikor a gyerekek kezükbe vették az ásót és megpróbálták utánozni nagypapát, akkor megdöbbenve tapasztalták, hogy bizony meglehetősen nehéz a feladat, amire oly könnyelműen rábólintottak. Ugyanakkor nagypapán nyoma sem látszott az erőlködésnek. Nagypapa megmutatta nekik a pontos mozdulatokat, amelyek a legkevesebb erőkifejtést igénylik. 5 perc elteltével már az unokáknak eszükbe sem jutott, hogy ez nehéz munka, pedig se a feladat, se a rendelkezésre álló eszköz nem változott. Ami más volt: kipróbáltak egy új módszert.  

Ennek a gyerekkori felismerésnek milyen következményei vannak?
A kiegyensúlyozott emberek számára, ha valamit nehéz megtalálni, az azt jelenti, hogy nem a megfelelő módszert választották az adott elképzelés megvalósítására. Ez az ő hiedelmük, az ő előítéletük.
Az átlagos emberek számára ezzel szemben, ha valamit nehéznek találnak, az egy kudarcélmény. Ezt a kudarcélményt pedig úgy kezelik, mint egy megkérdőjelezhetetlen igazságot. Olyat, amit még a híradóban is bemondtak. “Ezt én kipróbáltam és nehéz.” – ez a vélemény válik az előítéletükké. Innentől kezdve döntéseik az előítéleteiken alapulnak. Arra pedig, mint láttuk, nem igazán lehet jó döntéseket alapozni. Csak olyanokat, amelyek újabb és újabb problémákat hoznak létre.
 

Megnehezítjük a saját életünket, döntéseinket. Mintha téglákat cipelnénk a hátizsákunkban. Általánosítunk, kategorizálunk és sokszor becsapjuk önmagunkat. Hogyan tudjuk mégis átvenni az irányítást az életünk felett? Ehhez bátorságra van szükségünk. Bátorság kell ahhoz, hogy kimondjam: félek, nem bízom meg senkiben, naív vagyok, stb…
Ennek a résznek a végére biztos vagyok benne, te is ki fogod tudni mondani, mitől félsz! 

Egy történettel kezdem ezt a részt, mely Béláról szól és az ő kellemetlen incidenséről a főnökével.

Béla, egy reggel, amikor felébredt, eszébe jutott valami a munkájával kapcsolatban. Erről előző nap elfelejtette felhívni a főnökének a figyelmét. Ez azért volt kritikus, mert aznap reggel a főnökkel éppen egy ügyfél prezentációt tartott és ehhez bizony nélkülözhetetlen lett volna az elfelejtett információ. Azonnal kiugrott az ágyból és felhívta a főnökét, csakhogy az nem vette fel a telefont. Béla elhatározta, hogy újra megpróbálja elérni kicsit később és ha már ilyen korán felkelt, akkor megfőzi a kávét. Pár perc elteltével megcsörrent a telefon. A főnöke hívta vissza. Béla egy gyors köszönés után belekezdett a probléma ecsetelésébe. Ebben a pillanatban azonban megjelent a konyhában Béla barátnője meglehetősen morcos arckifejezéssel és a következő kérdést tette fel emelt hangon: “Hogy mer a főnököd ide telefonálni kora reggel?”
A kérdésnek még a hangnemétől is megfagyott a vér Béla ereiben.  

Miért csinálta ezt a barátnő?
Ha figyelmesen olvastad az eddigi részeket, akkor szerintem már minden bizonnyal tudod is a választ: az előítéletei miatt. Nézzük csak meg ezt a jelenséget közelebbről! Béla barátnőjének, akárcsak mindenki másnak, van egy elképzelése arról, hol húzódnak a magánszférájuk határai. Ezeket a határokat mindannyiunk esetében az önvédelmi reflexek védik teljesen automatikusan. Ennek megfelelően, amikor a barátnő úgy érezte, hogy ezeket a határokat valaki megsértette, akkor az egy automatikus és természetes önvédelmi reakciót indított el benne. A kulcsszó az, hogy “úgy érezte…”.
Önvédelem esetén érthető a felfokozott reakció. Ám ebben az esetben kimaradt annak megállapítása, hogy valóban betolakodott-e a főnök a magánszférában. De ez nem történt meg, mert a lány magától értetődőnek vette ezt. Nem volt benne kétség. Egyszóval kifejezve: előítélete volt. Azért kezdeményezett konfliktust, mert meg sem fordult a fejében, hogy téves riasztás történt, hogy esetleg ő rosszul gondolta.

A “nem tudom” nem visz minket előre
Egy ilyen konfliktus elronthatja akár az egész napunkat. Ezért ne hagyjuk annyiban. Tegyük fel a kérdést: “miért érzett így a lány?” Az előítélet, amire ő a döntésénél támaszkodott, egy rejtett, soha ki nem mondott, soha meg nem fogalmazott előítélet.  

Másoktól elsősorban támadásra lehet számítani, ezért szükséges védekeznie. Lehet, hogy ez a nő az eddigi életében sok támadást kapott? Ezért kell agresszívan fellépnie a legkisebb gyanú esetén is? Ezért nem tud megbízni abban, hogy a saját párja helyesen kezeli ezeket a helyzeteket? Az is egy érdekes kérdés – amit érdemes feszegetni -, vajon honnan származik ez az előítélet? Lehet, hogy a gyerekkorából, mert azt látta, hogy a szüleinek gyakran volt konfliktusa? Ebben az esetben ez egy mélyen gyökerező előítélet. Természetesen, az is elképzelhető, hogy mostanában a munkahelyén gyakran érik őt sérelmek, bántások és ezt a negatív élményt hozta haza. Ebben az esetben ez egy mostanában beépült, könnyen elhagyható előítélet.
Amikor az előítéleteink után nyomozunk, akkor soha ne elégedjünk meg a “nem tudom” válasszal. Lehetnek ki nem mondott, meg sem fogalmazott előítéleteink. Ne hagyjuk annyiban, hiszen láthatjuk, az előítéletek alapján olyan gyorsan és reflexszerűen is képesek vagyunk rossz döntéseket hozni, amíg aztán elkerülhetetlenül vezetnek veszekedéshez, vitákhoz.

Kétféle gondolkodást létezik: Az előítéletes gondolkodás létrehozza a problémákat, az előítéletektől mentes gondolkodás pedig megoldja őket.

Lenne kedved cipelni 20 kg téglát?
Adott egy fiatal srác, akire azt mondják: nagy koponya, valószínűleg sokra fogja vinni, de még nem fedezték fel. Az érdeklődési területe nagyon izgalmas. Csoda, hogy egyáltalán még az országban van és nem külföldön dolgozik. Miért is nincs külföldön? Szerinte nagyon nehéz külföldön munkát találni. Egyéb más területen is lehetne még alkalmazni a tudását, de a srác szerint mindez nehézkes lenne.  A srácnak van egy olyan szokása, miszerint bizonyos alternatívákat anélkül minősít nagyon nehéznek, hogy egyáltalán végiggondolta volna azokat mélységében. Természetesen az, hogy valami nagyon nehéz, vagy sem, az csupán az ő “előítélete” volt, ami ki tudja honnan jött neki. Ezek szerint az, amikor valamire azt mondja, hogy nagyon nehéz, az olyan, mintha túrázni menne az erdőbe, de a hátizsákba előzőleg belerakott 20 kiló téglát. Tulajdonképpen oktalanul nehezíti meg a túrázását. Pontosan ugyanúgy, mint ahogy a gondolkodását is megnehezíti azzal, ha bizonyos irányokat nehéznek minősít.
Megoldás: meg kell állnia és ki kell dobálnia a hátizsákjából a téglákat.
Szinte mindannyian akadályozzuk magunkat azzal, hogy téglákat pakolunk a hátizsákunkba. Amikor előítéleteink alapján döntünk, akkor minden alkalommal egy újabb téglát pakolunk a hátizsákunkba, azaz egy újabb nehézséget, egy újabb problémát teremtünk az életünkben.

Egyetértesz azzal, hogy akkor most kezdjük el kidobálni a téglákat a hátizsákunkból?  

A tégla pakolásában a dobozok sem segítenek
Egy színésznőtől az alábbi megjegyzés hangzott el: “Ebben a szerepben azt játszom, hogy nincsenek előítéleteim.”
Ebben a pár szóban benne volt a beismerése annak, hogy neki bizony vannak előítéletei, csak bizonyos körülmények között megjátssza, hogy nincsenek.
Legtöbben azt állítjuk magunkról, hogy nincsenek előítéleteink és nem általánosítunk. Pedig az előítélet és általánosítás velünk született tulajdonságok. Amikor ezt tagadjuk, akkor azt azért tesszük, mert valamiféle társadalmi konvencióknak próbálunk megfelelni. Azonban ez a megfelelés csak a felszín. Valójában, ami ilyenkor történik, az az, hogy egyszerűen csak becsapjuk magunkat és esetleg másokat. Mindannyiunk fejében dobozok vannak, az az olyan kategóriák, amelyekbe bele pakoljuk az élményeinket. Ez azért alakult így, mert az elménk próbál gazdaságosan működni és nem akar minden alkalommal rácsodálkozni arra, hogy “jééé, ez szék, kanál, asztal, macska”. Nem akarja újra és újra felfedezni a világot. Az elménk keresi a mintát, az összefüggéseket, a törvényszerűségeket, a hasonlóságokat. Ez az agyunk természetes működése.  

Mindent kategorizálunk
Magzati korunktól körülbelül 6-10 hónapos korunkig mindössze egyetlen kategória létezik, az “én”. Minden ebbe a dobozba kerül. A csecsemő nem tudja azt sem felfogni, hogy a pelenkázó asztal, amin fekszik, az nem az ő testének része, vagy az édesanyja nem az ő része. Később ez a doboz több részre válik és egyre több kategória és általánosítás születik meg a fejünkben. Megszületnek a színek, az emberek, a hangok, a tárgyak. Maga a nyelv, amit beszélünk, szintén kategóriákra bontja és dobozokba teszi a világot. Hiszen végtelen számú szín létezik, de a színekre vonatkozó szavaink száma véges. Nem tudunk például egy másik emberről úgy írni, vagy beszélni, hogy valódi mélységében visszaadjuk őt. Csak bizonyos dolgokat tudunk kiemelni belőle, bizonyos tulajdonságait tudjuk előtérbe helyezni. Az élmények átadása két ember között minden esetben ezeken a dobozokon, azaz kategóriákon, általánosításokon és előítéleteken keresztül történik. Én általánosítok és előítéletes vagyok. Ha nem ezt mondanám, az olyan lenne, mintha azt állítanám, hogy nem emberi aggyal rendelkezem, UFO vagyok.
Alapvetően az általánosítással és az előítéletekkel semmi baj nincs. Azzal sincs baj, hogy az ég kék. Mind a két jelenség természetes. Azonban a környezetünkben, a társadalomban ezek a fogalmak sajnos egy pejoratív jelentést kaptak, ezért legtöbben egyszerűen letagadjuk ezt. Letagadjuk önmagunkat, a saját természetünket. A környezetünk ebben a tekintetben erősebbé vált, mint mi magunk. Erősebbé vált a természetes igazságnál és legyőzött minket. Ezzel most csak egy dolgot ragadtam ki, de mindezen túl a környezetünk és a társadalom megpróbál rákényszeríteni minket rengeteg haszontalanságra. Össze sem tudnánk számolni, hány ilyen értelmetlen, sőt káros dolog van még, amiben alkalmazkodunk másokhoz. Ez a sok értelmetlen alkalmazkodás bőven okozhat problémát!

Gondoljuk csak végig: ha kényszerek hatása alatt cselekszünk, akkor az önkifejezésre való képességünk csorbul. Ha nem tudjuk kifejezni önmagunkat, akkor az önbizalmunk csorbul. Ha az csökken, akkor színházasdit kell játszanunk ahhoz, hogy elfogadtassuk magunkat a környezetünkkel.  Minél többet játszunk szerepeket, annál kevésbé fogjuk tudni, kik is vagyunk valójában. Elveszítjük a valódi céljainkat, a valódi álmainkat, a valódi vágyainkat. Ha elveszítjük mindezeket, akkor azzal feladjuk az irányítást az életünk fölött Tehát az előítéleteink nem mi vagyunk. Amikor előítéleteink alapján cselekszünk és döntünk, akkor valaki más irányít minket. Innentől kezdve a környezetünk, a társadalmunk hatása alatt éljük az életünket, de az már nem a mi életünk lesz.

Hogyan tudjuk visszaszerezni vagy megerősíteni az irányítást az életünk fölött?
A legfontosabb tényező ehhez a bátorság. Az irányításhoz bátorságra van szükség, másképpen nem megy.
“Ahhoz, hogy felfedezzünk egy új kontinenst, készen kell lennünk arra, hogy elveszítsük a part biztonságát.” – Brian Tracy (kanadai-amerikai motivációs nyilvános előadó és önfejlesztő szerző)

Az előítéleteink elhagyása valójában egyet jelent az életünk irányítása feletti ellenőrzés visszaszerzésével. Ehhez az szükséges, hogy elég bátrak legyünk ahhoz, hogy kimondjuk olyan dolgokat is magunkkal kapcsolatban, amik vélhetően nem találkoznak sem a környezetünk, nem a társadalom, sem pedig saját magunk elvárásaival. Ezzel az egyszerű, hétköznapi bátorsággal kezdődik az a folyamat, amelynek révén képesek vagyunk visszanyerni önmagunkat, elhagyni a mások által belénk ültetett előítéleteket és végül visszaszerezni az irányítást az életünk fölött. Ahhoz tényleg bátorság kell, hogy kimondjam:
“Én félek. Félek attól, hogy más emberek ártani akarnak.” Tényleg bátorság kell ahhoz, hogy kimondjam: “Én olyan kis buta vagyok, hogy végig se gondolok dolgokat, de azért persze kinyilatkoztatom, hogy nehéz.”
“A francba is! Nem bízom meg igazán senkiben. Ez egy gyengeségem.” vagy “Naiv vagyok. Túlságosan megbízom mindenkiben. Aztán persze jól pofára estem.”

Légy bátor!
Előítéleteid, mint említettem az előző fejezetben, olyanok, mint a falak a kertben. Arra valók, hogy távol tartsanak téged bizonyos dolgoktól. Ha valamitől félsz, valamitől tartasz, akkor ott nagy valószínűséggel egy talán ki nem mondott előítéleted lappang. Természetesen nem arra gondolok, amikor attól félsz, hogy megégeted magad a tűzzel, vagy megráz az áram és így tovább. Azokra a nem kézzelfogható félelmekre, melyek eredetéről hirtelen nem is tudsz számot adni. Ha mégis, akkor egy előre begyakorolt “szónoklattal” válaszolsz a “Miért is tartok én ettől?” kérdésre.

Feladat
Ha ezzel szembesülsz, akkor szedd össze magad és légy bátor! Vágj bele! Szerez tapasztalatokat! Ne hagyd, hogy valami homályos félelem irányítsa az életedet!
Igen, megeshet, hogy megsérülsz, fájni fog. Ez biztosan így fog történni. De sokkal több dologról fog kiderülni, hogy csak egy idejétmúlt előítélet volt, csak egy tégla a hátizsákodban, csak egy fal a kertedben. Ne feledd! Az életed irányításához bátorság kell. Legyél bátor! Ha felmerül benned az érzés, hogy tartasz valamitől, akkor nézz szembe vele! Légy őszinte magaddal és menj a legmélyére annak, amitől félsz. Majd vágj bele és tapasztald meg, hogy amitől tartasz, valóban úgy van-e.
Nagyon meg fogsz lepődni az eredményen!  

A lehetőségekre való koncentrálástól a biztonságig
A bátorságnak még egy jelentős területen is van szerepe az életünkben. Ez a terület a biztonság. A biztonság érzését elsősorban a tapasztalatnak köszönhetjük. Általában csak addig izgulunk bizonyos dolgokkal kapcsolatban, amíg meg nem tapasztaljuk őket. Amikor elsőként tapasztalatot szerzünk arról, milyen érzés dolgozatot írni, randevúzni, tankolni a benzinkúton az autóba, állásinterjún részt venni, vagy más hasonlóan ismeretlen területre merészkedni, akkor a következő alkalommal ennek a tapasztalatnak a birtokában már kevésbé izgulunk. Azt követően pedig még kevésbé és így tovább.
A tapasztalat teszi lehetővé számunkra, hogy biztonságban érezzük magunkat.

Még valami! A bátorság!
Ahhoz, hogy bele kerüljünk egy eddig ismeretlen szituációba, bátorságra van szükségünk. Aki nem bátor, az fél az ismeretlen helyzetektől rendszerint előítéletek alapján. Ezzel szemben, aki bátor, az kipróbálja magát új helyzetekben és ezáltal valódi tapasztalathoz jut. Ennek a bátorságnak az alapja a képességeinkbe vetett hit, hogy helyt fogunk tudni állni, bármit is hoz a helyzet. Tudjuk, hogy rendelkezünk azzal a képességgel, hogy megtaláljuk a megoldást minden helyzetben. Ezt a képességet a lehetőségekre való koncentrálás szokása adja meg. Tehát a lehetőségekre való koncentrálás hozza létre a magabiztosságot. A magabiztosság a bátorságot. A bátorság pedig a biztonságot. A teljes szemléletformáló műhely feladatait elvégezve olyan képességhez jutsz, melynek révén teljes és megnyugtató biztonságban érezheted magad életed további részében! 

Korlátaik, hiedelmeink egész tárházával rendelkezünk. Azt hisszük, csak így, vagy úgy lehet megoldani dolgokat, mert például a szüleink is így csinálták. Megvannak a „miértjeink”, a kifogásaink, a meggyőződéseink. Például azt gondolom magamról, nem vagyok elég jó, vagy engem senki sem szeret, vagy ez nekem túl nehéz.
Melyek igazából a legfőbb korlátaink? Dr. Hídvégi Márta gyógypedagógus és pszichológus így látja ezt a kérdést. 

A korlátok azt jelentik, hogy nem tehetünk meg mindent, amit szeretnénk.
A szabadságunknak vannak határai. Léteznek megváltoztatható és megváltoztathatatlan törvények az életünkben. Az utóbbira példa, hogy nem tudjuk befolyásolni, meddig éljünk. Mennyi pénzt keressünk az adott munkánkkal. Bizonyos korlátokat pedig csak közösségileg tudunk módosítani. Ilyenek akár a társadalmat érintő törvények.
Most rátérek arra, hogy az önmagunk korlátozása miként alakulhat. Sajnos az emberek gyakran korlátozzák önmagukat és a lehetőségeiket is. Ennek oka a sajátos személyiségük, a karakterük, a hiedelmeik. Mindezek miatt a mindennapi pszichés jól-létük is fenyegetve van. Kényszerű korlátozásaink az életkorunkból, családi helyzetünkből is adódik. Váratlan korlátozás például a mindenki által megélt covidból adódott.  

A külső, illetve a pszichés korlátok leküzdése attól függ, hogy introvertált, vagy extrovertált személyiségek vagyunk.
Negatív, vagy pozitív a beállítottságunk. Egyesek félnek, mi lesz velük, ha kilépnek a komfortzónájukból, míg mások direkt feszegetik a határaikat, és elérik az „áramlat”-zónát, amikor nagyon boldogok, kiegyensúlyozottak tudnak lenni.
Úgy is mondhatnám, hogy a komfortzónánk olyan, mint egy sziget, melynek a partjáról egyesek nem mernek kihajózni a tengerre. Azt gondolják, jó ez így itt nekik. Nem hagyják el, mert félnek, hogy megeszik a cápák. Ha valaki kíváncsibb, kalandvágyó, akkor kihajózik, remélve, talál olyan új dolgokat, melyek érdekelhetik, felpezsdíthetik. A gondolkodásmódunk, a beállítottságunk nagyban befolyásolja, mit teszünk, hogyan viselkedünk.
Korlátozzuk-e saját magunkat, vagy a körülmények korlátoznak?
Az utóbbiakat miként tudom átalakítani?
A megváltoztatás lehetőségében optimista, vagy pesszimista vagyok?
Ez azon múlik, mennyire van önbizalmam, jó önértékelésem, hitem abban, hogy jobbá tudok válni.
Praxisom során sok olyan emberrel találkoztam, akiknek arra volt szükségük, hogy a saját korlátaikat, vagy az őket korlátozó körülményeket meg tudják változtatni, hogy ne szenvedjenek a pszichés, depressziós állapotukban. Előfordul, hogy a páciens nem tudja szorongásának az okát. A körülményeire fogja, mert nem bírja felvállalni a múltbeli eseményeit, vagy a saját személyiségét, hozzáállását. Azt gondolja, a körülmények megváltoztatásával jobb lesz neki, de nem meri még azokat sem alakítani.  

Mondanék 3 példát:
1, A pácienst a főnöke túlóráztatja, akit ő ezért undoknak tart. Azt javasoltam neki, hogy az asszertív kommunikációt felhasználva, mondja el érzéseit a főnökének a túlórákkal kapcsolatban, hogy megértő fülekre találjon. Akkor már nyert ügye lesz. Ne tekintsen úgy a főnökére, mint egy istenségre, akinek a kinyilatkoztatásai előtt feltétlenül meg kell hajlania és szenvednie tőle.  

2, Férjnek/feleségnek gondja van a házastársával, nem értik meg egymást egy ideje, sokat veszekszenek. A viták miértjét kérdezem. Kiderül, sok esetben nem azzal van baj, hogy nincs igaza a vádló félnek, inkább a „hogyan”-nal. Ugyanis, ha agresszív a kommunikációnk, az vagy agressziót vált ki a másikból vagy nagyfokú visszahúzódást, és szorongóvá válik az illető az erőszakos beszédtől. Nyuszivá húzódhat össze, mert nem akar konfrontálódni. Ez a másik félnek tetszik, hiszen így főnöki pozícióba kerül, uralja a helyzetet. Fontos, hogy asszertívek legyünk, azaz „én-üzeneteket” küldjünk a másiknak. Javasolni szoktam a következő válaszokat a pácienseimnek: “Nekem ez rosszul esett”, “Beszélj kicsit halkabban”, “Ez most rosszul érintett, kis időt kérek az átgondolásra”, stb. 

3, Beszédünkben a hangsúlynak is nagy jelentősége van. Például: a házastárs telefonon hívja a párját: agresszív, mérges, illetve lágy, kedves hangon is mondhatja: „Gyere haza!” A hangsúly is jelenthet olyan kapcsolódást a másik emberhez, mely a rossz kommunikáció miatt kialakult korlátokat le tudja fejteni, és így a hátizsákból egy-két követ már ki tudunk dobni.  

Önmagammal kapcsolatos hiedelmek
Nagyon fontos, mennyire tartom saját magamat. Mennyit érek. Ha magamról azt gondolom, hogy semmit sem érek, akkor eleve egy vesztes szituációból indulok. Az önbizalom kérdése születésünk után dől el. Milyen családba születek, és ott milyen ingerek érnek, milyen emberi kapcsolatok jönnek létre a szüleimmel, a rokonokkal. Például az anya még öltözteti a gyermeket, mert azt gondolja, nem lenne rá képes, pedig már érett erre a feladatra. Vagy nem kapott elég dicséretet, amikor jól megcsinált valamit. Vagy jó tanuló az iskolában, de ezért nem kap elismerést, mert ezt természetesnek vette a szülő. A gyerek szemüveges és emiatt csúfolják. Egyszer véletlenül ügyetlen volt, és ezt beleégeti a környezete, a szülők az ő emlékezetébe, nagyon kinevetik, többször felemlegetik neki. 
A pszichológia szerint egyfajta karakterrel születünk. A jó karaktert fel lehet erősíteni tanulással, környezeti élményekkel. Ha visszahúzódó, félénk, szorongásra hajlamos karaktert hozunk magunkkal, ezt oldani lehet egy jó közösségben, családban. Minden mindennel összefügg.  

Visszatérve a korlátozásokra, fontos, ki hogyan éli meg az adott helyzetet: tényleg korlátoz-e egy szabály?
Komfortzónámban tart a bátortalanságom, a szorongásom, a nyugtalanságom, az önbizalomhiányom. Ellenben a céltudatosság, a nyitottság, az állandó pozitív inger keresése kiléptethet jó irányba a komfortzónámból. A korlátiamat feszegetem, hogy tudjam, meddig mehetek el.
Gyermekkorban ez elkezdődik a dackorszakkal: meddig engedi a szülő, hogy ezt, vagy azt csinálja a gyermek. A társadalom meddig engedi a felnőttet. A férjem meddig engedi, hogy szabad legyek. Mennyire engedi meg a munkahelyem, hogy kreatívan gondolkodjak. Ezek mind belejátszanak abba, hogyan élem meg a saját életemet. Léteznek olyan pozitív emberek, akik a korlátokat mindig feszegetik. Ezek a művészek, az alkotók. Keresik azt az optimális élményt, amivel ki tudnak lépni a mindennapok nyugalmas, de mégis unalmas komfortzónájából.  

Csíkszentmihályi Mihály pszichológus publikált először a „flow” élményről. Ennek lényege, hogy optimális élményt adjunk magunknak a tevékenységünkkel. Ne a végeredményben testesüljön meg a jó, hanem amíg ebben a kreativitásban (finomat főzök, párnát hímzek, munkahelyemen kitalálok újabb, hatékony megoldást…) a pozitív élmény útján járok, ez adja meg az áramlat élményt. Ekkor az erőforrásainkat raktározzuk bele a jövőbe. „Huh, ezt el tudtam érni”, „Sikeres vagyok”. Ez szinte egy mámorító érzéssel tölt el minket. Az az ember boldog, aki megtalálja az életében akár hobbi szinten, akár a munkájában azokat az élményeket, amelyek feltöltik őt. Ehhez is ki kell lépni a komfortzónánkból. Azok tudják ezt megtenni, akik önbizalommal rendelkeznek, mentesek a szorongástól

Reagálás a környezeti ingerekre
Fontos még, hogy miként reagálunk a minket érő környezeti ingerekre, hatásokra! Negatívan állok hozzá? Elemzem magamban, ha egy dolog idegesít? Miért nem tudok rajta túllépni? A negatív hozzáállás humángenetikai csapda. Ugyanis az ősember több ezer évig ebben a mivoltában élt. Állandóan arra kellett figyelnie, hogy ne aludjon ki a tűz, a tigris ne egye meg, a szomszéd törzs ne törjön be az ő területére. Folyamatosan negatív dolgok elleni harcban állt, ami sok tízezer évig tartott, ezáltal beleégett a genetikánkba. Vigyáznunk kell, mindig azt kell figyelni, mikor fog valamilyen rossz történni. Viszont ma már biztonságban élünk, tető van a fejünk felett, mégis sajnos a negatív dolgokat vesszük hamarabb észre.  

A tréningjeim során szoktam kérni a résztvevőket, mondjanak egy jó dolgot, ami aznap történt velük. A reakció: néma hallgatás. Ellenpróbát is csináltam már! Mondják ki, mi zavarta őket reggel. Erre mindenki mondta a magáét. Sajnos arra vagyunk beállítva, hogy a negatív dolgokat vegyük észre hamarabb. A pozitív felett elsiklunk. Nagyon fontos lenne egyszerű dolgokra is rácsodálkozni naponta: finomat ebédeltem, szép virágot láttam, gyermekem az iskolába belépve visszaintegetett és még puszit is dobott. Nem ezekre emlékszünk, hanem arra, hogy sietni kellett reggel, hogy el ne késsünk. 

Mire figyelünk?
Arra, ami frusztrál, amitől nem érzem jól magam. Nagyon kellenének az ellensúlyok, a kis gyönyörűségek, melyek körülvesznek.  

Elmondanám hatásosnak tartott technikámat, melyet nagyon negatív, szorongó páciensemnek szoktam javasolni.
Dedósan hangzik, de ténylegesen működik a naplórendszerezés. Azt szoktam kérni, naponta legalább 5 dolgot írjon le egy füzetbe kézírással, ami neki aznap jól esett. Például jól működött ma az autója, amit előző nap megszerelt. A fodrász szép frizurát készített neki. Este összeírja őket. Reggel pedig el kell olvasnia, hogy lám, erre az 5 dologra érdemes visszaemlékezni. Mindez 5 percet vesz igénybe. Ennek az a célja, hogy a figyelmét arra irányítja, hogy a jót vegye észre. Már három hét gyakorlás után hátrébb kerül a gondolataiban a negatív észrevétele. A jót könnyebben meglátja, amitől jobban is érzi magát.  

Amire fókuszálok, az erősödik
Mondhatjuk azt, hogy a kulcs abban rejlik, milyen a negatív és a pozitív dolgokhoz való hozzáállásunk. Tágíthatom, ha több pozitívumot veszek észre magam körül. Ha változtatok a szemléletmódomon, akkor másképp fogom látni azokat a sebeimet, hiedelmeimet, melyeket gyermekkorból hozok. Nyitottabbá válok, mert a fókuszom a pozitívon lesz.
Mindez persze nem egyszerű. Bennünk vannak az emlékeink, a személyiségünk. Sajnos megesik az is, hogy a páciensem kilép a rendelésről és már el is felejtette a naplóírás feladatát. Vagy rálegyint: „Ez gyerekes, nem csinálom.”
Fontos kutatni, mitől vagyok akadályozott, honnan származnak külső-belső korlátaim. Elengedhetetlen ezeket elemezni. A kevésbé szorongó embernél természetes a pozitív beállítódás. Aki élményeket keres, és nem gubózik be, az feldobódik, nem válik szorongóvá. Akit tudásvágy hajt, akár kíváncsi, hogyan kell a diót megtörni, arra nem jellemző a negatív beállítódás. Fontos, hogy legyen önkontrolunk, meddig feszegethetem úgy a határaimat, hogy ezzel másokat nem bántok meg. 

Nagyon fontos, hogy a saját önelemzésem meglegyen. Ha ez nincs meg, akkor vegyek valamilyen segítőt igénybe annak érdekébe, hogy az önelemzésemet segítse. Miért tartok itt? Miért kerültem ebbe a helyzetbe? Saját természetem, reakcióim megértése előbbre visz abban, hogy lépni tudjak. Dobjam ki a “visszahúzó köveket”, hogy könnyebb legyen a “táskám”. Ha már nem annyira nehéz, akkor egyszerűbb lesz a többi követ is kidobni, mert erőre kapok. Mindebben a szűkebb, tágabb környezet segíthet, vagy a szakember. 
Fontos, hogy kis lépésekkel kezdjünk. Először csak az első követ dobjuk ki. Például írjak naplót. Ennek hatására megtapasztalom, hogy még a hangulatom is jó irányban változik. Ezután lépjek egy újabb lépést. Szükséges az önismeret. Sokaknak hasznos egy meditáció, jógagyakorlat. Másnak a küzdősport válik be. Ismernem kell magamat, hogy tudja, mi jön be nekem, miben érzem jól magam. Keresni kell a flow-élményeket, amelyek által ki tudok jönni a lagymatag közérzetemből.  

Zárás 
Azt tanácsolnám, hogy semmiképpen sem szabad beletörődni a rossz közérzetbe! Ne tartsuk hosszan fenn ezt az állapotot, mert az romboló és egyre mélyebbre süllyedünk benne! Mindig célszerű a saját önértékelésünket, önbizalmunkat fejleszteni. Legyen meg az önbecsülésünk! A pozitív beállítódás alkalmait keressük! Érdemes tudni, hogy mindenki képes kilépni a negatív komfortzónából, ha máshogy nem, akkor segítséggel. Jó lenne, ha az emberek figyelnének egymásra és segítenék egymást.