A közelmúltban elhunyt Mustó Péter jezsuita atya osztja meg gondolatait arról, hogyan is változik meg az életünk, mialatt a lelki utunkon járunk.
Selma Lagerlöf Krisztus legendák című könyvében a képzelet szülte legendákból és apokrif iratokból világirodalmi szintű elbeszéléseket formált, amelyek végig vezetik az olvasót Jézus életén. De nem állnak meg írásai a Golgotánál és a feltámadásnál, hanem tovább kalauzolnak a császári Rómán át a keresztes vitézek világáig. Ezért a művéért a svéd írónő 1909-ben Nobel-díjat kapott.
A gyűjteményben olvasható A gyertyaláng című legenda is, melyet most a közelmúltban elhunyt Mustó Péter jezsuita atya mesél el, illetve kommentálja, osztja meg gondolatait arról, hogyan is változik meg az életünk, mialatt a lelki utunkon járunk.
“A történet egy gyertyalángról és egy férfiről szól, aki a XI. században élt Firenzében. Raniero elég durva, erős férfi volt. Mestersége kovács. Nagyon szerette a verekedést és megpróbált mindig nagy tetteket keresztülvinni, hogy büszke lehessen önmagára. Raniero feleségül vette Francescat, aki nagyon szerette őt. A lány apja óvta a lányát ettől a férfitól. Amikor végül hozzáadta, akkor megígértette vejével, ha a lánya már nem akar többet nála maradni, akkor elengedi. Raniero könnyű lélekkel megígérte, mert biztos volt benne, hogy a felesége annyira szereti, hogy sose fog tőle elkívánkozni.
Raniero „hőstettei”
Raniero mindig elkövetett olyan tetteket, amivel a feleségnek az érzékenységet megbántotta. Célba lőtte annak a kedves madarát. Büszke volt a saját tettére, hogy a repülő madarat le tudta lőni. Nem vette észre, hogy ez a feleségének mennyire fáj. Az egyik púpos szolgáról mindenki tudta, hogy szerelmes volt Franceskába. Raneiro őt úgy kicsúfolta, megszégyenítette, hogy a szolga felakasztotta magát. Francescat ez már annyira bántotta, hogy otthagyta a férjét. Ura biztosra vette, hogy Francesca visszajön, de mikor napok múlva se jött vissza, akkor elment a városból. Próbált mindig nagy tetteket véghez vinni és biztos volt benne, hogy a feleség ezekről tudomást szerez. Abba reménykedett, hogy majd hős tetteivel feleségét visszacsalogatja saját magához. Ez nem vált be.
Az ígéret
Így előbb rabló csapathoz csatlakozott. Később, amikor meghirdették az első keresztes hadjáratot, jelentkezett és Bouillon Gottfried vezetése alatt elment a Szentföldre, hogy a hitetlenektől, a muzulmánoktól visszahódítsák Jeruzsálemet. Keményen harcoltak és Bouillon Gottfried után elsőnek Raniero mászott át Jeruzsálem falain. A keresztény hadak bevonultak a városba, gyilkoltak, raboltak és hősiesen elfoglalták Jeruzsálemet újra a keresztények számára. Miután a rablásnak és gyilkolásnak vége volt, zarándokruhába öltöztek és elmentek Jézus Krisztus sírjához, hogy ott hőstetteikért letérdeljenek és meggyújtsák a gyertyájukat, ezzel is kimutatva, hogy ők azért jöttek oda, hogy a kereszténység győzelmét érvényre juttassák. Este pedig ünnepeltek sátraikban. Ettek-ittak, mulatoztak. Raniero is ott ült az egyik sátorban és valamilyen megmagyarázhatatlan módon annyira büszke volt rá, hogy ő gyújtotta meg a gyertyáját Bouillon Gottfried után elsőnek, hogy az égő gyertyát magával vitte a sátorba az ünneplésre.
A gyertyát minden szellőtől óvta. Akkor még maga se tudta, mi történik vele. Nem tudta ekkor még, hogy a gyertyaláng nagyobb hatással lesz rá. Aztán jött az udvari bolond a sátorba. Neki az a feladata, hogy büntetés nélkül megmondhatja az igazságot azoknak, akik rosszat tettek. Így megpróbálta a maga nyelvén elmagyarázni a keresztény lovagoknak, hogy ők tulajdonképpen nem mások, mint a kegyetlen rablók, akik odajöttek, hogy a békében élő embereket lemészárolják, annak az ürügyén, hogy ők Krisztusnak a szent helyét akarják felszabadítani. A harcosok előbb nevetve hallgatták. Mikor Reniero észrevette, hogy az udvari bolond csúfolódik vele, és az ő gyertyájával, akkor nagyon nyugtalan lett és nem tudta elviselni, hogy őt ezért kinevessék a társai. Megint valami nagyot akart ígérni és azt mondta, hogy elviszi ezt a gyertyalángot Jeruzsálemből egészen Firenzéig, anélkül, hogy a láng kialudna. Firenzében a katedrálisban a Szűzanya oltárára fogja elhelyezni. A többiek ezt meghallván, felhagytak a nevetéssel.
Amiről ez a legenda beszél, az tulajdonképpen a mi emberi utunk, a lelkünk útja. Sokszor valami nagyra vágyunk. Valami jót, fontosat, valami érdemeset szeretnénk tenni. A saját sikerünket, a saját hős tettünket keressük. Érdekes módon minden lelki út az életünkben nem hősiesen, nem igazán lelki módon kezdődik. A lelki utunk kezdeti célja egy nagyon természetes módon vágyott siker, hírnév, vagy hogy az életünk értelmet kapjon. Mindezt nagyon emberi, nagyon önző módon képzeljük el magunknak.
Indulás Firenzébe
Raniero, mikor ráeszmélt, hogy mit is ígért meg a katonák előtt, akkor megpróbálta a szolgáit rábeszélni, hogy ők induljanak el a gyertyával Firenze felé, de egyik se vállalta. Szavához hű akart maradni, nem akart megszégyenülni a többiek előtt és talán saját maga előtt sem. Ezek az emberi vonások, ezek az emberi büszkeségek elengedhetetlenül szükségesek ahhoz, ha egy lelki útra indulunk.
Raniero elszánta magát, hogy akkor ő fogja véghezvinni ezt az utat. Nem gondolta, milyen nehéz lesz a vállalkozása.
Nagyon fontos még a lelki úthoz, hogy a motiváció, a szándék, amiért mi jót akarunk tenni, annak nem kell szentnek lennie. A motivációnak nem az elején kell jónak lennie. A lelki útnak az a jellegzetessége, hogy az úton változik meg a motiváció és a szándék. Minden komolyabb, nagyobb emberi célért küzdünk és a szándékunk időközben fog megváltozni, nem pedig az elején.
Elindult Raniero lovával és akkor vette észre, hogy a gyertyaláng veszélyben van a szél miatt. Rájött, hogy a testével meg tudja védeni, ha fordítva üli meg a lovat.
Ha egy komoly cél felé megyünk, ha egy lelki úton vagyunk, akkor egy idő múlva megváltozik a helyzet. Nem a célunk szolgál minket, hanem mi szolgálunk a célnak. A saját testünkkel, saját magunkkal védhetjük meg azt, amit az életben képviselünk és viszünk.
A rablók
Így lovagolva nem vette észre, hogy rablók vették körül. Azonnal tudta, ha elkezd védekezni velük szemben, akkor ugyan meg tudja védeni magát, de a gyertyája kialszik. Elkezdett alkudozni a rablókkal, hogy ne oltsák el a gyertya lángját, ő viszont megengedi nekik, hogy kirabolják. A rablók nagyon hálásan elfogadták a javaslatot. Elvették tőle a fegyverét, a páncélját, a pénzét és ígéretüket is betartották: a gyertyát nem oltották el. Ezután Raniero úgy érzékelte, hogy az útja sokkal nehezebb lesz. Nem csak azért, mert rossz a lova, hanem mert nincs már pénze, amivel a hajót megfizethetné, tehát Kis-Ázsián és a Balkánon keresztül kell majd Firenzébe eljutnia. Bolondnak tartotta magát, amiért ilyen dolgokat tesz, de mégse hagyta abba az útját.
A lelki úthoz hozzátartozik az is, hogy a biztonságainkat elveszítjük. Nagyon szeretünk még a lelkünk útján is biztonságban lenni, de a lelki út jellegzetessége, hogy nincs biztonság benne, amit mi tudunk garantálni. Nincs olyan biztosítótársaság, amelynél biztosítást köthetnénk lelki céljaink eléréséhez. Sok mindent el kellett veszítenie Ranieronak ezen az úton, hogy tovább menjen, lelkiekben változzon, fejlődjön. Még egyet meg kellett tanulnia: nem a saját erőfeszítésére és nem a saját erejére, a saját képességeire, a lovára, fegyverére, pénzére számíthat a továbbjutáshoz. Itt kezdte megtanulni az erőszakmentességet. Nem erőszakkal, nem a saját erejével fog boldogulni, hanem békésen.
A segítő pásztorgyerek
Nemsokára találkozott egy szegény pásztor gyerekkel, aki már csak néhány birkát őrzött, mert a korábban arra járt lovagok elrabolták a javát. Ezért nagyon haragudott a keresztényekre. Amikor látta hogy egy keresztény lovag jön felé, megpróbálta ütlegelni. Raniero egyáltalán nem védekezett, mert a gyertyáját féltette. Egy idő múlva a pásztor gyerek elszégyellte magát, hogy egy védtelen embert ver meg. Hosszú ideig kísérte a lovagot, és egy veszélyes átjárónál még segített is neki. Itt vette észre Raniero, hogy kirabolva, védtelenül talán könnyebb lesz az útja, mert mások fogják őt segíteni és nem neki kell a saját biztonságát garantálnia.
A lelki utat nem lehet erőszakkal, csak erőszakmentesen célhoz vinni.
A karavánok szerája
Többször találkozott csoportokkal, akik látván ezt a lovagot háttal ülve a lován, egy gyertyával a kezében, már messziről kiabálták, hogy “a bolond”. Ranieronak nagyon fájt, hogy őt bolondnak tartják, de az volt az érzése, hogy talán sikeresebben eléri az útját, ha bolondnak tartják, mintha valami nagy embernek képzelnék. Egyik este megérkezett a karavánoknak fenntartott szállásra és a lova mellett lepihent ő is. Nem akart éjszakára elaludni, hogy a gyertya ki ne aludjon, de azonnal mély álomba esett. Másnap reggel felébredve sehol se találta a gyertyáját. Azt gondolta, hogy “Hála Istennek vége az útnak, örülök neki”, de érdekes módon nem tudott igazán örülni, hanem ürességet érzett, céltalanságot, mintha nem lenne értelme az életének.
Kezdte magát rábeszélni, hogy mégiscsak jó, hogy hogy eltűnt a gyertyája. Egyszer csak jött a karavánok szerájának vezetője, kezében az égő gyertyával. Raniero közömbösséget mutatva megköszönte a gyertyát, melyet újra meggyújtott a vezető. Ő tiltakozott, mert nem oltotta el a gyertyát. Gondolta, hogy Ranieronak fontos, hogy égjen, ezért megtartotta egész éjszaka a lángot. Raniero gyorsan a lovára szállt és boldogság öntötte el a lelkét. Maga se tudta elmondani, miért is örül ennyire egy ilyen feladatnak, aminek alapjában véve semmi értelme nincs. Mintha elvarázsolta volna.
Felismerések
Ahogy lovagolt és hosszú napokat töltött a gyertyájával, elmélkedett, meditált, valamiképpen a lelkébe szállt és úgy érezte, vele valami történik, ami nem új számára. Olyasmi, amit már réges-régen ismer. Mintha egész életében erről lett volna szó. Sokat töprengett, hogy mi ez a benne lévő érzés. Egy este belovagolt egy kis városkába, ahol az utcán asszonyok álltak és várták a munkából haza férjeiket. Ott meglátott egy fiatal asszonyt, aki a feleségére, Franceskara emlékeztette. Ebben a pillanatban ötlött az eszébe az a gondolat, mintha Francseskával is ugyanaz történt volna meg, mint vele. Még pedig az, hogy Francesca nem azért hagyta őt el, mert nem szerette, hanem azért, mert nem akarta, hogy Raniero a szívében a szeretetet megölje. Nehogy a szívében a szeretet gyűlöletté váljon. Amit felesége a szívében őrzött, az is egy gyertyaláng volt, az iránta való szeretetnek a gyertyalángja. Felesége ezt a szeretetet őrizte és azért hagyta őt el, mert féltette a szeretetet, hogy kihal belőle.
Először egész bolond gondolatnak találta, de idővel a lelkében mindinkább világos lett számára, hogy ez a teljes igazság. Csak most kezdte megérteni igazán a feleségét és észrevette, hogy mennyire nem értette meg, mennyire félreértette és mennyire tévedett, amikor azt hitte, hogy hőstettekkel fogja Franceska szeretetét, ragaszkodását visszaszerezni.
A trubadúr művész
Említésre méltó esemény még, amikor keresztény lovagokkal találkozott és köztük volt egy trubadúr művész, aki dalokat költ. A katonák már messziről kiabálták, hogy “bolond, bolond”. A művész azonnal csitította őket és megtiltotta, hogy csúfolódjanak vele. Odafordult Ranierohoz és kikérdezte: honnan jön, mennyi ideje hozza a gyertyát, mik a nehézségei. A trubadúros elmondta, ő is egy gyertyalángot hord a szívében: a költészetét és dalokat költ. Sose tudja, hogy másnap tud-e majd még egy dalt költeni. Csak azt tudja, hogy éppen most sikerült egy költeménye. Raniero teljesen egyetértett vele. Elmondta, hogy a gyertyaláng őrzésében soha nincs meg a biztonság, mert az nem rajtam múlik. Ő mindent megtesz és mindent, ami nem a gyertyalángnak a védelmére szolgál, azt valamiképpen mellőznie kell.
A lelki útnak az a jellegzetessége, hogy ott egy célt szolgálunk és nem pedig a cél szolgál minket.
Ezt Raniero is megértette. Később találkozott egy anyával, aki kérte, – hogy gyerekeinek akart főzni és nem volt tüze -, hogy adjon a gyertyalángból. Raniero előbb ezt megtagadta. De már érezte, hogy ez a gyertyaláng nem önző célokat szolgál, hanem mások javára van. Visszatért újra ehhez az asszonyhoz és adok neki a lángból. Megértette, hogy az ő gyertyája mások javát szolgálhatja, mert ez az életnek az útja: egymásnak szolgálunk, egymás számára segítséget nyújtunk, egymás életét erősítjük saját életünk bedobásával. A biztonságot nem mi adjuk, hanem magából az életből születik meg, amit mindnyájan kaptunk és aminek mindnyájan részei vagyunk. Hozzá tartozunk és benne egy feladatot is teljesítünk. Ebben áll az életünk értelme. Sokszor nem is tudjuk, hogy miért is születtünk meg igazán.
Raniero megkérdezte ettől az anyától, hogy ő már olyan hosszú ideje viszi magával ezt a gyertyalángot, és szeretnéd tudni, hogy mi lehet a neve. Az anya megkérdezte: “Honnan hozod?”
“Krisztus sírjáról.” “Akkor a lángod neve irgalmasság és emberszeretet.” Ezen Ranieronak nevetnie kellett.
Minél tovább haladt, közeledett Firenzéhez, annál inkább arra gondolt, mit fog csinálni, ha haza ér. Észrevette a hosszú úton során, hogy ő, aki annyira szerette a verekedést, most inkább kerülte a durva embereket, a verekedős helyzeteket. Kereste és becsülte azokat, akik szelídek, irgalmasak és jótékonykodók. Megállapította azt is, hogy az úton, akarata ellenére, a gyertyaláng teljesen megváltoztatta
Nem mi változtatjuk meg sose önmagunkat, hanem a feladat, amit teljesítünk. Az életünk feladata, amely egy lelki feladat. Teljesítése közben változunk meg. Az alatt leszünk olyanok, amilyenné válnunk kell.
A firenzei kihívás
Raniero előtt állt még egy nehéz kihívás: meggyőzni az egyházat, a püspököt, hogy ő tényleg Jeruzsálemből jött és a gyertya lángja nem aludt ki az út során. Az emberek nem tudták róla elképzelni, hogy ő ilyet tett volna. Végül odatehette az égő gyertyáját Szűz Mária oltárára, és utána találkozott Franceskával, aki visszatért hozzá és boldog családot alapítottak.
Az emberi életnek a jellegzetessége, hogy az ember a saját céljáról, életének az útjáról, ahova megy, ahova indul, amire készül, azt néha tudatosítani tudja, néha viszont homályba megy, hogy merre is, hova is tart. Mit is csinál? Mire való, mire jó az élete? Az embernek abban áll a lelki fejlődése, hogy a saját életéről, az életének az értelméről és céljáról néha-néha számot ad magának.”