Megnehezítjük a saját életünket, döntéseinket. Mintha téglákat cipelnénk a hátizsákunkban. Általánosítunk, kategorizálunk és sokszor becsapjuk önmagunkat. Hogyan tudjuk mégis átvenni az irányítást az életünk felett? Ehhez bátorságra van szükségünk. Bátorság kell ahhoz, hogy kimondjam: félek, nem bízom meg senkiben, naív vagyok, stb…
Ennek a résznek a végére biztos vagyok benne, te is ki fogod tudni mondani, mitől félsz!
Egy történettel kezdem ezt a részt, mely Béláról szól és az ő kellemetlen incidenséről a főnökével.
Béla, egy reggel, amikor felébredt, eszébe jutott valami a munkájával kapcsolatban. Erről előző nap elfelejtette felhívni a főnökének a figyelmét. Ez azért volt kritikus, mert aznap reggel a főnökkel éppen egy ügyfél prezentációt tartott és ehhez bizony nélkülözhetetlen lett volna az elfelejtett információ. Azonnal kiugrott az ágyból és felhívta a főnökét, csakhogy az nem vette fel a telefont. Béla elhatározta, hogy újra megpróbálja elérni kicsit később és ha már ilyen korán felkelt, akkor megfőzi a kávét. Pár perc elteltével megcsörrent a telefon. A főnöke hívta vissza. Béla egy gyors köszönés után belekezdett a probléma ecsetelésébe. Ebben a pillanatban azonban megjelent a konyhában Béla barátnője meglehetősen morcos arckifejezéssel és a következő kérdést tette fel emelt hangon: “Hogy mer a főnököd ide telefonálni kora reggel?”
A kérdésnek még a hangnemétől is megfagyott a vér Béla ereiben.
Miért csinálta ezt a barátnő?
Ha figyelmesen olvastad az eddigi részeket, akkor szerintem már minden bizonnyal tudod is a választ: az előítéletei miatt. Nézzük csak meg ezt a jelenséget közelebbről! Béla barátnőjének, akárcsak mindenki másnak, van egy elképzelése arról, hol húzódnak a magánszférájuk határai. Ezeket a határokat mindannyiunk esetében az önvédelmi reflexek védik teljesen automatikusan. Ennek megfelelően, amikor a barátnő úgy érezte, hogy ezeket a határokat valaki megsértette, akkor az egy automatikus és természetes önvédelmi reakciót indított el benne. A kulcsszó az, hogy “úgy érezte…”.
Önvédelem esetén érthető a felfokozott reakció. Ám ebben az esetben kimaradt annak megállapítása, hogy valóban betolakodott-e a főnök a magánszférában. De ez nem történt meg, mert a lány magától értetődőnek vette ezt. Nem volt benne kétség. Egyszóval kifejezve: előítélete volt. Azért kezdeményezett konfliktust, mert meg sem fordult a fejében, hogy téves riasztás történt, hogy esetleg ő rosszul gondolta.
A “nem tudom” nem visz minket előre
Egy ilyen konfliktus elronthatja akár az egész napunkat. Ezért ne hagyjuk annyiban. Tegyük fel a kérdést: “miért érzett így a lány?” Az előítélet, amire ő a döntésénél támaszkodott, egy rejtett, soha ki nem mondott, soha meg nem fogalmazott előítélet.
Másoktól elsősorban támadásra lehet számítani, ezért szükséges védekeznie. Lehet, hogy ez a nő az eddigi életében sok támadást kapott? Ezért kell agresszívan fellépnie a legkisebb gyanú esetén is? Ezért nem tud megbízni abban, hogy a saját párja helyesen kezeli ezeket a helyzeteket? Az is egy érdekes kérdés – amit érdemes feszegetni -, vajon honnan származik ez az előítélet? Lehet, hogy a gyerekkorából, mert azt látta, hogy a szüleinek gyakran volt konfliktusa? Ebben az esetben ez egy mélyen gyökerező előítélet. Természetesen, az is elképzelhető, hogy mostanában a munkahelyén gyakran érik őt sérelmek, bántások és ezt a negatív élményt hozta haza. Ebben az esetben ez egy mostanában beépült, könnyen elhagyható előítélet.
Amikor az előítéleteink után nyomozunk, akkor soha ne elégedjünk meg a “nem tudom” válasszal. Lehetnek ki nem mondott, meg sem fogalmazott előítéleteink. Ne hagyjuk annyiban, hiszen láthatjuk, az előítéletek alapján olyan gyorsan és reflexszerűen is képesek vagyunk rossz döntéseket hozni, amíg aztán elkerülhetetlenül vezetnek veszekedéshez, vitákhoz.
Kétféle gondolkodást létezik: Az előítéletes gondolkodás létrehozza a problémákat, az előítéletektől mentes gondolkodás pedig megoldja őket.
Lenne kedved cipelni 20 kg téglát?
Adott egy fiatal srác, akire azt mondják: nagy koponya, valószínűleg sokra fogja vinni, de még nem fedezték fel. Az érdeklődési területe nagyon izgalmas. Csoda, hogy egyáltalán még az országban van és nem külföldön dolgozik. Miért is nincs külföldön? Szerinte nagyon nehéz külföldön munkát találni. Egyéb más területen is lehetne még alkalmazni a tudását, de a srác szerint mindez nehézkes lenne. A srácnak van egy olyan szokása, miszerint bizonyos alternatívákat anélkül minősít nagyon nehéznek, hogy egyáltalán végiggondolta volna azokat mélységében. Természetesen az, hogy valami nagyon nehéz, vagy sem, az csupán az ő “előítélete” volt, ami ki tudja honnan jött neki. Ezek szerint az, amikor valamire azt mondja, hogy nagyon nehéz, az olyan, mintha túrázni menne az erdőbe, de a hátizsákba előzőleg belerakott 20 kiló téglát. Tulajdonképpen oktalanul nehezíti meg a túrázását. Pontosan ugyanúgy, mint ahogy a gondolkodását is megnehezíti azzal, ha bizonyos irányokat nehéznek minősít.
Megoldás: meg kell állnia és ki kell dobálnia a hátizsákjából a téglákat.
Szinte mindannyian akadályozzuk magunkat azzal, hogy téglákat pakolunk a hátizsákunkba. Amikor előítéleteink alapján döntünk, akkor minden alkalommal egy újabb téglát pakolunk a hátizsákunkba, azaz egy újabb nehézséget, egy újabb problémát teremtünk az életünkben.
Egyetértesz azzal, hogy akkor most kezdjük el kidobálni a téglákat a hátizsákunkból?
A tégla pakolásában a dobozok sem segítenek
Egy színésznőtől az alábbi megjegyzés hangzott el: “Ebben a szerepben azt játszom, hogy nincsenek előítéleteim.”
Ebben a pár szóban benne volt a beismerése annak, hogy neki bizony vannak előítéletei, csak bizonyos körülmények között megjátssza, hogy nincsenek.
Legtöbben azt állítjuk magunkról, hogy nincsenek előítéleteink és nem általánosítunk. Pedig az előítélet és általánosítás velünk született tulajdonságok. Amikor ezt tagadjuk, akkor azt azért tesszük, mert valamiféle társadalmi konvencióknak próbálunk megfelelni. Azonban ez a megfelelés csak a felszín. Valójában, ami ilyenkor történik, az az, hogy egyszerűen csak becsapjuk magunkat és esetleg másokat. Mindannyiunk fejében dobozok vannak, az az olyan kategóriák, amelyekbe bele pakoljuk az élményeinket. Ez azért alakult így, mert az elménk próbál gazdaságosan működni és nem akar minden alkalommal rácsodálkozni arra, hogy “jééé, ez szék, kanál, asztal, macska”. Nem akarja újra és újra felfedezni a világot. Az elménk keresi a mintát, az összefüggéseket, a törvényszerűségeket, a hasonlóságokat. Ez az agyunk természetes működése.
Mindent kategorizálunk
Magzati korunktól körülbelül 6-10 hónapos korunkig mindössze egyetlen kategória létezik, az “én”. Minden ebbe a dobozba kerül. A csecsemő nem tudja azt sem felfogni, hogy a pelenkázó asztal, amin fekszik, az nem az ő testének része, vagy az édesanyja nem az ő része. Később ez a doboz több részre válik és egyre több kategória és általánosítás születik meg a fejünkben. Megszületnek a színek, az emberek, a hangok, a tárgyak. Maga a nyelv, amit beszélünk, szintén kategóriákra bontja és dobozokba teszi a világot. Hiszen végtelen számú szín létezik, de a színekre vonatkozó szavaink száma véges. Nem tudunk például egy másik emberről úgy írni, vagy beszélni, hogy valódi mélységében visszaadjuk őt. Csak bizonyos dolgokat tudunk kiemelni belőle, bizonyos tulajdonságait tudjuk előtérbe helyezni. Az élmények átadása két ember között minden esetben ezeken a dobozokon, azaz kategóriákon, általánosításokon és előítéleteken keresztül történik. Én általánosítok és előítéletes vagyok. Ha nem ezt mondanám, az olyan lenne, mintha azt állítanám, hogy nem emberi aggyal rendelkezem, UFO vagyok.
Alapvetően az általánosítással és az előítéletekkel semmi baj nincs. Azzal sincs baj, hogy az ég kék. Mind a két jelenség természetes. Azonban a környezetünkben, a társadalomban ezek a fogalmak sajnos egy pejoratív jelentést kaptak, ezért legtöbben egyszerűen letagadjuk ezt. Letagadjuk önmagunkat, a saját természetünket. A környezetünk ebben a tekintetben erősebbé vált, mint mi magunk. Erősebbé vált a természetes igazságnál és legyőzött minket. Ezzel most csak egy dolgot ragadtam ki, de mindezen túl a környezetünk és a társadalom megpróbál rákényszeríteni minket rengeteg haszontalanságra. Össze sem tudnánk számolni, hány ilyen értelmetlen, sőt káros dolog van még, amiben alkalmazkodunk másokhoz. Ez a sok értelmetlen alkalmazkodás bőven okozhat problémát!
Gondoljuk csak végig: ha kényszerek hatása alatt cselekszünk, akkor az önkifejezésre való képességünk csorbul. Ha nem tudjuk kifejezni önmagunkat, akkor az önbizalmunk csorbul. Ha az csökken, akkor színházasdit kell játszanunk ahhoz, hogy elfogadtassuk magunkat a környezetünkkel. Minél többet játszunk szerepeket, annál kevésbé fogjuk tudni, kik is vagyunk valójában. Elveszítjük a valódi céljainkat, a valódi álmainkat, a valódi vágyainkat. Ha elveszítjük mindezeket, akkor azzal feladjuk az irányítást az életünk fölött Tehát az előítéleteink nem mi vagyunk. Amikor előítéleteink alapján cselekszünk és döntünk, akkor valaki más irányít minket. Innentől kezdve a környezetünk, a társadalmunk hatása alatt éljük az életünket, de az már nem a mi életünk lesz.
Hogyan tudjuk visszaszerezni vagy megerősíteni az irányítást az életünk fölött?
A legfontosabb tényező ehhez a bátorság. Az irányításhoz bátorságra van szükség, másképpen nem megy.
“Ahhoz, hogy felfedezzünk egy új kontinenst, készen kell lennünk arra, hogy elveszítsük a part biztonságát.” – Brian Tracy (kanadai-amerikai motivációs nyilvános előadó és önfejlesztő szerző)
Az előítéleteink elhagyása valójában egyet jelent az életünk irányítása feletti ellenőrzés visszaszerzésével. Ehhez az szükséges, hogy elég bátrak legyünk ahhoz, hogy kimondjuk olyan dolgokat is magunkkal kapcsolatban, amik vélhetően nem találkoznak sem a környezetünk, nem a társadalom, sem pedig saját magunk elvárásaival. Ezzel az egyszerű, hétköznapi bátorsággal kezdődik az a folyamat, amelynek révén képesek vagyunk visszanyerni önmagunkat, elhagyni a mások által belénk ültetett előítéleteket és végül visszaszerezni az irányítást az életünk fölött. Ahhoz tényleg bátorság kell, hogy kimondjam:
“Én félek. Félek attól, hogy más emberek ártani akarnak.” Tényleg bátorság kell ahhoz, hogy kimondjam: “Én olyan kis buta vagyok, hogy végig se gondolok dolgokat, de azért persze kinyilatkoztatom, hogy nehéz.”
“A francba is! Nem bízom meg igazán senkiben. Ez egy gyengeségem.” vagy “Naiv vagyok. Túlságosan megbízom mindenkiben. Aztán persze jól pofára estem.”
Légy bátor!
Előítéleteid, mint említettem az előző fejezetben, olyanok, mint a falak a kertben. Arra valók, hogy távol tartsanak téged bizonyos dolgoktól. Ha valamitől félsz, valamitől tartasz, akkor ott nagy valószínűséggel egy talán ki nem mondott előítéleted lappang. Természetesen nem arra gondolok, amikor attól félsz, hogy megégeted magad a tűzzel, vagy megráz az áram és így tovább. Azokra a nem kézzelfogható félelmekre, melyek eredetéről hirtelen nem is tudsz számot adni. Ha mégis, akkor egy előre begyakorolt “szónoklattal” válaszolsz a “Miért is tartok én ettől?” kérdésre.
Feladat
Ha ezzel szembesülsz, akkor szedd össze magad és légy bátor! Vágj bele! Szerez tapasztalatokat! Ne hagyd, hogy valami homályos félelem irányítsa az életedet!
Igen, megeshet, hogy megsérülsz, fájni fog. Ez biztosan így fog történni. De sokkal több dologról fog kiderülni, hogy csak egy idejétmúlt előítélet volt, csak egy tégla a hátizsákodban, csak egy fal a kertedben. Ne feledd! Az életed irányításához bátorság kell. Legyél bátor! Ha felmerül benned az érzés, hogy tartasz valamitől, akkor nézz szembe vele! Légy őszinte magaddal és menj a legmélyére annak, amitől félsz. Majd vágj bele és tapasztald meg, hogy amitől tartasz, valóban úgy van-e.
Nagyon meg fogsz lepődni az eredményen!
A lehetőségekre való koncentrálástól a biztonságig
A bátorságnak még egy jelentős területen is van szerepe az életünkben. Ez a terület a biztonság. A biztonság érzését elsősorban a tapasztalatnak köszönhetjük. Általában csak addig izgulunk bizonyos dolgokkal kapcsolatban, amíg meg nem tapasztaljuk őket. Amikor elsőként tapasztalatot szerzünk arról, milyen érzés dolgozatot írni, randevúzni, tankolni a benzinkúton az autóba, állásinterjún részt venni, vagy más hasonlóan ismeretlen területre merészkedni, akkor a következő alkalommal ennek a tapasztalatnak a birtokában már kevésbé izgulunk. Azt követően pedig még kevésbé és így tovább.
A tapasztalat teszi lehetővé számunkra, hogy biztonságban érezzük magunkat.
Még valami! A bátorság!
Ahhoz, hogy bele kerüljünk egy eddig ismeretlen szituációba, bátorságra van szükségünk. Aki nem bátor, az fél az ismeretlen helyzetektől rendszerint előítéletek alapján. Ezzel szemben, aki bátor, az kipróbálja magát új helyzetekben és ezáltal valódi tapasztalathoz jut. Ennek a bátorságnak az alapja a képességeinkbe vetett hit, hogy helyt fogunk tudni állni, bármit is hoz a helyzet. Tudjuk, hogy rendelkezünk azzal a képességgel, hogy megtaláljuk a megoldást minden helyzetben. Ezt a képességet a lehetőségekre való koncentrálás szokása adja meg. Tehát a lehetőségekre való koncentrálás hozza létre a magabiztosságot. A magabiztosság a bátorságot. A bátorság pedig a biztonságot. A teljes szemléletformáló műhely feladatait elvégezve olyan képességhez jutsz, melynek révén teljes és megnyugtató biztonságban érezheted magad életed további részében!