Korlátaik, hiedelmeink egész tárházával rendelkezünk. Azt hisszük, csak így, vagy úgy lehet megoldani dolgokat, mert például a szüleink is így csinálták. Megvannak a „miértjeink”, a kifogásaink, a meggyőződéseink. Például azt gondolom magamról, nem vagyok elég jó, vagy engem senki sem szeret, vagy ez nekem túl nehéz.
Melyek igazából a legfőbb korlátaink? Dr. Hídvégi Márta gyógypedagógus és pszichológus így látja ezt a kérdést.
A korlátok azt jelentik, hogy nem tehetünk meg mindent, amit szeretnénk.
A szabadságunknak vannak határai. Léteznek megváltoztatható és megváltoztathatatlan törvények az életünkben. Az utóbbira példa, hogy nem tudjuk befolyásolni, meddig éljünk. Mennyi pénzt keressünk az adott munkánkkal. Bizonyos korlátokat pedig csak közösségileg tudunk módosítani. Ilyenek akár a társadalmat érintő törvények.
Most rátérek arra, hogy az önmagunk korlátozása miként alakulhat. Sajnos az emberek gyakran korlátozzák önmagukat és a lehetőségeiket is. Ennek oka a sajátos személyiségük, a karakterük, a hiedelmeik. Mindezek miatt a mindennapi pszichés jól-létük is fenyegetve van. Kényszerű korlátozásaink az életkorunkból, családi helyzetünkből is adódik. Váratlan korlátozás például a mindenki által megélt covidból adódott.
A külső, illetve a pszichés korlátok leküzdése attól függ, hogy introvertált, vagy extrovertált személyiségek vagyunk.
Negatív, vagy pozitív a beállítottságunk. Egyesek félnek, mi lesz velük, ha kilépnek a komfortzónájukból, míg mások direkt feszegetik a határaikat, és elérik az „áramlat”-zónát, amikor nagyon boldogok, kiegyensúlyozottak tudnak lenni.
Úgy is mondhatnám, hogy a komfortzónánk olyan, mint egy sziget, melynek a partjáról egyesek nem mernek kihajózni a tengerre. Azt gondolják, jó ez így itt nekik. Nem hagyják el, mert félnek, hogy megeszik a cápák. Ha valaki kíváncsibb, kalandvágyó, akkor kihajózik, remélve, talál olyan új dolgokat, melyek érdekelhetik, felpezsdíthetik. A gondolkodásmódunk, a beállítottságunk nagyban befolyásolja, mit teszünk, hogyan viselkedünk.
Korlátozzuk-e saját magunkat, vagy a körülmények korlátoznak?
Az utóbbiakat miként tudom átalakítani?
A megváltoztatás lehetőségében optimista, vagy pesszimista vagyok?
Ez azon múlik, mennyire van önbizalmam, jó önértékelésem, hitem abban, hogy jobbá tudok válni.
Praxisom során sok olyan emberrel találkoztam, akiknek arra volt szükségük, hogy a saját korlátaikat, vagy az őket korlátozó körülményeket meg tudják változtatni, hogy ne szenvedjenek a pszichés, depressziós állapotukban. Előfordul, hogy a páciens nem tudja szorongásának az okát. A körülményeire fogja, mert nem bírja felvállalni a múltbeli eseményeit, vagy a saját személyiségét, hozzáállását. Azt gondolja, a körülmények megváltoztatásával jobb lesz neki, de nem meri még azokat sem alakítani.
Mondanék 3 példát:
1, A pácienst a főnöke túlóráztatja, akit ő ezért undoknak tart. Azt javasoltam neki, hogy az asszertív kommunikációt felhasználva, mondja el érzéseit a főnökének a túlórákkal kapcsolatban, hogy megértő fülekre találjon. Akkor már nyert ügye lesz. Ne tekintsen úgy a főnökére, mint egy istenségre, akinek a kinyilatkoztatásai előtt feltétlenül meg kell hajlania és szenvednie tőle.
2, Férjnek/feleségnek gondja van a házastársával, nem értik meg egymást egy ideje, sokat veszekszenek. A viták miértjét kérdezem. Kiderül, sok esetben nem azzal van baj, hogy nincs igaza a vádló félnek, inkább a „hogyan”-nal. Ugyanis, ha agresszív a kommunikációnk, az vagy agressziót vált ki a másikból vagy nagyfokú visszahúzódást, és szorongóvá válik az illető az erőszakos beszédtől. Nyuszivá húzódhat össze, mert nem akar konfrontálódni. Ez a másik félnek tetszik, hiszen így főnöki pozícióba kerül, uralja a helyzetet. Fontos, hogy asszertívek legyünk, azaz „én-üzeneteket” küldjünk a másiknak. Javasolni szoktam a következő válaszokat a pácienseimnek: “Nekem ez rosszul esett”, “Beszélj kicsit halkabban”, “Ez most rosszul érintett, kis időt kérek az átgondolásra”, stb.
3, Beszédünkben a hangsúlynak is nagy jelentősége van. Például: a házastárs telefonon hívja a párját: agresszív, mérges, illetve lágy, kedves hangon is mondhatja: „Gyere haza!” A hangsúly is jelenthet olyan kapcsolódást a másik emberhez, mely a rossz kommunikáció miatt kialakult korlátokat le tudja fejteni, és így a hátizsákból egy-két követ már ki tudunk dobni.
Önmagammal kapcsolatos hiedelmek
Nagyon fontos, mennyire tartom saját magamat. Mennyit érek. Ha magamról azt gondolom, hogy semmit sem érek, akkor eleve egy vesztes szituációból indulok. Az önbizalom kérdése születésünk után dől el. Milyen családba születek, és ott milyen ingerek érnek, milyen emberi kapcsolatok jönnek létre a szüleimmel, a rokonokkal. Például az anya még öltözteti a gyermeket, mert azt gondolja, nem lenne rá képes, pedig már érett erre a feladatra. Vagy nem kapott elég dicséretet, amikor jól megcsinált valamit. Vagy jó tanuló az iskolában, de ezért nem kap elismerést, mert ezt természetesnek vette a szülő. A gyerek szemüveges és emiatt csúfolják. Egyszer véletlenül ügyetlen volt, és ezt beleégeti a környezete, a szülők az ő emlékezetébe, nagyon kinevetik, többször felemlegetik neki.
A pszichológia szerint egyfajta karakterrel születünk. A jó karaktert fel lehet erősíteni tanulással, környezeti élményekkel. Ha visszahúzódó, félénk, szorongásra hajlamos karaktert hozunk magunkkal, ezt oldani lehet egy jó közösségben, családban. Minden mindennel összefügg.
Visszatérve a korlátozásokra, fontos, ki hogyan éli meg az adott helyzetet: tényleg korlátoz-e egy szabály?
Komfortzónámban tart a bátortalanságom, a szorongásom, a nyugtalanságom, az önbizalomhiányom. Ellenben a céltudatosság, a nyitottság, az állandó pozitív inger keresése kiléptethet jó irányba a komfortzónámból. A korlátiamat feszegetem, hogy tudjam, meddig mehetek el.
Gyermekkorban ez elkezdődik a dackorszakkal: meddig engedi a szülő, hogy ezt, vagy azt csinálja a gyermek. A társadalom meddig engedi a felnőttet. A férjem meddig engedi, hogy szabad legyek. Mennyire engedi meg a munkahelyem, hogy kreatívan gondolkodjak. Ezek mind belejátszanak abba, hogyan élem meg a saját életemet. Léteznek olyan pozitív emberek, akik a korlátokat mindig feszegetik. Ezek a művészek, az alkotók. Keresik azt az optimális élményt, amivel ki tudnak lépni a mindennapok nyugalmas, de mégis unalmas komfortzónájából.
Csíkszentmihályi Mihály pszichológus publikált először a „flow” élményről. Ennek lényege, hogy optimális élményt adjunk magunknak a tevékenységünkkel. Ne a végeredményben testesüljön meg a jó, hanem amíg ebben a kreativitásban (finomat főzök, párnát hímzek, munkahelyemen kitalálok újabb, hatékony megoldást…) a pozitív élmény útján járok, ez adja meg az áramlat élményt. Ekkor az erőforrásainkat raktározzuk bele a jövőbe. „Huh, ezt el tudtam érni”, „Sikeres vagyok”. Ez szinte egy mámorító érzéssel tölt el minket. Az az ember boldog, aki megtalálja az életében akár hobbi szinten, akár a munkájában azokat az élményeket, amelyek feltöltik őt. Ehhez is ki kell lépni a komfortzónánkból. Azok tudják ezt megtenni, akik önbizalommal rendelkeznek, mentesek a szorongástól
Reagálás a környezeti ingerekre
Fontos még, hogy miként reagálunk a minket érő környezeti ingerekre, hatásokra! Negatívan állok hozzá? Elemzem magamban, ha egy dolog idegesít? Miért nem tudok rajta túllépni? A negatív hozzáállás humángenetikai csapda. Ugyanis az ősember több ezer évig ebben a mivoltában élt. Állandóan arra kellett figyelnie, hogy ne aludjon ki a tűz, a tigris ne egye meg, a szomszéd törzs ne törjön be az ő területére. Folyamatosan negatív dolgok elleni harcban állt, ami sok tízezer évig tartott, ezáltal beleégett a genetikánkba. Vigyáznunk kell, mindig azt kell figyelni, mikor fog valamilyen rossz történni. Viszont ma már biztonságban élünk, tető van a fejünk felett, mégis sajnos a negatív dolgokat vesszük hamarabb észre.
A tréningjeim során szoktam kérni a résztvevőket, mondjanak egy jó dolgot, ami aznap történt velük. A reakció: néma hallgatás. Ellenpróbát is csináltam már! Mondják ki, mi zavarta őket reggel. Erre mindenki mondta a magáét. Sajnos arra vagyunk beállítva, hogy a negatív dolgokat vegyük észre hamarabb. A pozitív felett elsiklunk. Nagyon fontos lenne egyszerű dolgokra is rácsodálkozni naponta: finomat ebédeltem, szép virágot láttam, gyermekem az iskolába belépve visszaintegetett és még puszit is dobott. Nem ezekre emlékszünk, hanem arra, hogy sietni kellett reggel, hogy el ne késsünk.
Mire figyelünk?
Arra, ami frusztrál, amitől nem érzem jól magam. Nagyon kellenének az ellensúlyok, a kis gyönyörűségek, melyek körülvesznek.
Elmondanám hatásosnak tartott technikámat, melyet nagyon negatív, szorongó páciensemnek szoktam javasolni.
Dedósan hangzik, de ténylegesen működik a naplórendszerezés. Azt szoktam kérni, naponta legalább 5 dolgot írjon le egy füzetbe kézírással, ami neki aznap jól esett. Például jól működött ma az autója, amit előző nap megszerelt. A fodrász szép frizurát készített neki. Este összeírja őket. Reggel pedig el kell olvasnia, hogy lám, erre az 5 dologra érdemes visszaemlékezni. Mindez 5 percet vesz igénybe. Ennek az a célja, hogy a figyelmét arra irányítja, hogy a jót vegye észre. Már három hét gyakorlás után hátrébb kerül a gondolataiban a negatív észrevétele. A jót könnyebben meglátja, amitől jobban is érzi magát.
Amire fókuszálok, az erősödik
Mondhatjuk azt, hogy a kulcs abban rejlik, milyen a negatív és a pozitív dolgokhoz való hozzáállásunk. Tágíthatom, ha több pozitívumot veszek észre magam körül. Ha változtatok a szemléletmódomon, akkor másképp fogom látni azokat a sebeimet, hiedelmeimet, melyeket gyermekkorból hozok. Nyitottabbá válok, mert a fókuszom a pozitívon lesz.
Mindez persze nem egyszerű. Bennünk vannak az emlékeink, a személyiségünk. Sajnos megesik az is, hogy a páciensem kilép a rendelésről és már el is felejtette a naplóírás feladatát. Vagy rálegyint: „Ez gyerekes, nem csinálom.”
Fontos kutatni, mitől vagyok akadályozott, honnan származnak külső-belső korlátaim. Elengedhetetlen ezeket elemezni. A kevésbé szorongó embernél természetes a pozitív beállítódás. Aki élményeket keres, és nem gubózik be, az feldobódik, nem válik szorongóvá. Akit tudásvágy hajt, akár kíváncsi, hogyan kell a diót megtörni, arra nem jellemző a negatív beállítódás. Fontos, hogy legyen önkontrolunk, meddig feszegethetem úgy a határaimat, hogy ezzel másokat nem bántok meg.
Nagyon fontos, hogy a saját önelemzésem meglegyen. Ha ez nincs meg, akkor vegyek valamilyen segítőt igénybe annak érdekébe, hogy az önelemzésemet segítse. Miért tartok itt? Miért kerültem ebbe a helyzetbe? Saját természetem, reakcióim megértése előbbre visz abban, hogy lépni tudjak. Dobjam ki a “visszahúzó köveket”, hogy könnyebb legyen a “táskám”. Ha már nem annyira nehéz, akkor egyszerűbb lesz a többi követ is kidobni, mert erőre kapok. Mindebben a szűkebb, tágabb környezet segíthet, vagy a szakember.
Fontos, hogy kis lépésekkel kezdjünk. Először csak az első követ dobjuk ki. Például írjak naplót. Ennek hatására megtapasztalom, hogy még a hangulatom is jó irányban változik. Ezután lépjek egy újabb lépést. Szükséges az önismeret. Sokaknak hasznos egy meditáció, jógagyakorlat. Másnak a küzdősport válik be. Ismernem kell magamat, hogy tudja, mi jön be nekem, miben érzem jól magam. Keresni kell a flow-élményeket, amelyek által ki tudok jönni a lagymatag közérzetemből.
Zárás
Azt tanácsolnám, hogy semmiképpen sem szabad beletörődni a rossz közérzetbe! Ne tartsuk hosszan fenn ezt az állapotot, mert az romboló és egyre mélyebbre süllyedünk benne! Mindig célszerű a saját önértékelésünket, önbizalmunkat fejleszteni. Legyen meg az önbecsülésünk! A pozitív beállítódás alkalmait keressük! Érdemes tudni, hogy mindenki képes kilépni a negatív komfortzónából, ha máshogy nem, akkor segítséggel. Jó lenne, ha az emberek figyelnének egymásra és segítenék egymást.