RÁHANGOLÓ:

Mózes több hónapi vándorlás után megérkezik a népével a Sínai pusztába, a Sínai hegyhez, amely számukra az Istennel való találkozás fontos helye. Itt az Úr egészen “közel jön” a népéhez. Mózesen keresztül közvetlenül is szól hozzájuk.

Az engedelmesség győzelemre visz

Eljött ekkor Amalek, és harcra kelt Izrael ellen Rafidimban. Mózes ekkor azt mondta Józsuénak: „Válassz ki férfiakat, és vonulj hadba Amalek ellen! Én pedig holnap a domb tetejére állok, kezemben Isten botjával.” Józsue úgy tett, ahogy Mózes mondta, és harcba bocsátkozott Amalekkel. Mózes, Áron és Húr pedig felmentek a domb tetejére. Valahányszor aztán Mózes felemelte kezét, győzedelmeskedett Izrael, ha azonban egy kissé leeresztette, Amalek kerekedett felül. (Olvasd el a Szentírásból a következő szakaszt: Kiv 17,8-16)

Az amalekiták megtagadják az izraelitáktól az átkelést az ígéret földje felé. Büszkén vállalták, hogy szembeszállnak az isteni akarattal.

Az alázat szent erényével felvértezve Mózes felemelt kézzel felügyeli a csatát, hogy biztosítsa Izrael győzelmét, amíg Józsué a csapatokat rendezi. Az amalekiták erősek, készen állnak a háborúra, és mindennel rendelkeznek, amire szükségük van az izraeliták legyőzéséhez. Mégsem tudják ezt véghez vinni. Hogy miért nem? Mert Mózes kész, hogy teljes engedelmességgel cselekedjen. Mózes teszi a dolgát, teszi azt, amit jónak érez lelkiismeretében, ráadásul kitartóan, és Isten megáldja azt, amit tesz. Győzelem koronázza harcosait, holott éppen az ellenség volt sokkal esélyesebb.

Mózes esélyt adott az Istennek arra, hogy általa győzni tudjon! Mózes is megtette a maga részét, felemelve tartotta a kezét, ameddig csak tudta, sőt még utána is (segítséggel). Ez a jelenet csodálatosan megmutatja, hogy Mózes mennyire átadta a vezetést az Istennek, mennyire átadta az életét az Úrnak. Mindig hallgatott a lelkiismeretére, akkor is, ha mások mást gondoltak. Cserébe az Isten sikerre vitte szándékait. Biztos vagyok benne, hogy minden a te életedben is megvalósulhat, ha átengeded a vezetést az Úrnak.

Mózes nagyszerűen ötvözte magában a hitet és a hitből fakadó engedelmességet!

Az Úr másokon keresztül is vezet

Másnap aztán Mózes leült, hogy igazságot szolgáltasson a népnek, míg a nép ott állt Mózes körül reggeltől estig. Amikor ezt apósa látta, vagyis mindazt, amit ő a néppel cselekedett, azt mondta: „Mi az, amit a néppel teszel? Miért ülsz te itt egyedül, és mi ért várakozik az egész nép reggeltől estig?” Mózes azt felelte: „Hozzám jön a nép, hogy megtudja Isten ítéletét. Ha ugyanis valami vita támad közöttük, eljönnek hozzám, hogy szolgáltassak igazságot nekik, és közöljem Isten parancsait és törvényeit.” Erre ő azt mondta: „Nem jól csinálod a dolgot! Kimerít ez a hiábavaló munka téged is, a nálad levő népet is: az ügy meghaladja erőidet, egyedül nem végezheted. Hallgass tehát szavamra és tanácsomra, és Isten veled lesz. Te azokban a dolgokban légy a nép szolgálatára, amelyek Istent illetik: terjeszd elé azt, amit hozzá intéznek, közöld a néppel a szertartásokat és az istentisztelet módját, és az utat, amelyen járniuk kell, azokat a dolgokat, amelyeket tenniük kell! Ugyanakkor szemelj ki az egész népből derék, istenfélő, megbízható férfiakat, akik gyűlölik a haszonlesést! Tedd meg őket ezrek, százak, ötvenek és tízek elöljáróivá! Szolgáltassanak ők igazságot a népnek minden időben. (Olvasd el a Szentírásból a következő szakaszt: Kiv 18,1-27)

Mózes nagy tekintélyt vívott ki népe körében. Vezetőnek tekintették, akire hallgattak, sőt megbíztak ítéletében is, ezért bírának kérték fel. Mózes alázata itt is megnyilvánult, mert nem élt vissza a hatalmával, szolgálatnak tekintette a munkáját. Ekkor apósa, Jetró, a táborba érkezik, figyelmezteti Mózest kormányzási problémáira.

Azt a tanácsot adja Mózesnek Jetró, hogy egy bírósági rendszert hozzon létre. Mózes nem tekinti apósa beavatkozását fenyegetésnek vagy tekintélye elleni támadásnak. Miután már annyi mindent elért életében, sértésként el is utasíthatta volna a jó tanácsot, de ehelyett ismét alázattal cselekszik, megfogadja Jetró tanácsát és aszerint jár el.

Az igazi alázat azt jelenti, hogy ismerjük az igazságot önmagunkról, valódi helyünkről Istennel és másokkal kapcsolatban. Alázatosan elfogadjuk, hogy adott helyzetben más ember véleményén, tudásán, cselekedetein keresztül akar vezetni bennünket az Isten. Mindig fontold meg azt, amit a másik ember mond neked! Nem feltétlenül kell aszerint cselekedned, de ha jónak érzed, miért ne válna hasznodra!

A bölcsesség kezdete az Úr félelme

A mai napon, Izraelnek Egyiptomból való kijövetele után a harmadik hónapban, eljutottak a Sínai pusztába. Elindultak ugyanis Rafidimból, és amikor a Sínai pusztába érkeztek, tábort vertek ezen a helyen. Izrael itt a heggyel szemben verte fel sátrait.

Mózes pedig felment Istenhez. Ekkor az Úr szólította őt a hegyről, és azt mondta: „Ezt mondd Jákob házának s ezt hirdesd Izrael fiainak: Ti magatok láttátok, mit műveltem az egyiptomiakkal, és hogyan hordoztalak titeket sasszárnyakon, amíg idehoztalak titeket magamhoz. Ha tehát majd hallgattok szavamra és megtartjátok szövetségemet, tulajdonommá lesztek minden nép közül – hiszen az egész föld az enyém –, és ti lesztek az én királyi papságom és szent népem. Ezek azok a szavak, amelyeket el kell mondanod Izrael fiainak.” (Olvasd el a Szentírásból a következő szakaszt: Kiv 19,1-15)

Isten a Szent, ezért a hegyet még megközelíteni sem lehetett a zsidóknak, nem hogy megérinteni.

„A bölcsesség kezdete az Úr félelme” (Péld 9,10). Mire gondolsz, amikor ezt hallod? Számodra mit jelent az Isten-félelem kifejezés?

Hogyan hihetjük, hogy Isten szeret bennünket, ha egyúttal félnünk kell Őt?
A Bibliában újra és újra bíztatva vagyunk arra, hogy féljük Istent, legyen Istenfélelmünk, éljünk Istenfélelemben. Vajon miért kell félnünk Istent?
Istent félni nem ugyanaz, mint félni egy zsarnoktól vagy egy diktátortól. Nem kell félnünk haragjától, hacsak nem félünk a büntetéstől, amit egy rossz lelkiismeret és egy a bűntől meg nem tért szív okozhat. Félni Istent az a teljes hódolat és tisztelet jele a Mindenható Isten, mindeneknek Teremtője iránt.

Félni Istent annyit jelent, hogy elismerem, hogy Ő mindennél nagyobb!

Félni az Istent azt is jelentheti, hogy félünk vétkezni ellene, mert nem akarunk mást itt ezen a világon, minthogy az Ő tetszésére legyünk és hogy dicsőítsük Nevét. Félünk szomorúságot okozni neki, mert tudjuk milyen hihetetlenül nyomorult a bűn, mennyire gyűlöli azt Isten és milyen nagy fájdalmat okoz számára, mikor vétkezünk.

Tudd, hogy csakis Istennek számolsz el a tetteiddel! Ő fog számon kérni életed végén!

Vegyük komolyan Isten erejét, mindenhatóságát! Szemben Vele, én csak egy kis porszem vagyok! Isten adja az életet és Ő veszi el! A helyes Isten-félelem hozzásegít, hogy átadjuk Istennek az életünk irányítását, mert tudjuk, hogy Nála nélkül semmit sem tehetünk!

„Jézus életem, erőm, békém! Jézus társam, örömöm! Benned bízom, te vagy az Úr! Már nincs mit félnem, mert bennem élsz!”

Imádkozd át ezeket a gondolatokat:

RÁHANGOLÓ:

Ráhangolódásképpen egy idézetet hoztam számodra:

„Számomra mi jelenti a pusztát? Sikertelenség? – Betegség? – Magány? – Lelki szárazság? – Depresszió? Mindenkinek meg kell járnia a maga pusztába vezető útját. Mindenkinek készen kell lennie, hogy helyt álljon a maga pusztájában. Aki Isten tetszését keresi, s kegyelmének gyümölcsöt termő harmatára vágyik, annak a puszta könnyeit is akarnia kell.” (Julius Angerhausen)

A sivatagban, a pusztaságban különös dolgok történnek. Erről mesél Gisbert Greshake, Helytállás a pusztában című könyvében:

Szeretem a pusztát, szeretem a sivatagot: a Szahara határtalan tágasságát és formagazdagságát, a beláthatatlan fennsíkokat, ahol a növényzet nélküli, színtelenre aszott föld a horizonton eggyé olvad az egészen finom homokkal elfüggönyözött szürke éggel. Szeretem a magas hegységeket, amelyeket az egészen sajátos éghajlat oly bizarrá formált, hogy holdbéli tájra emlékeztetnek, sokkal inkább, mint a világ bármely más vidékén, és a homokbuckákat, amelyekbe a szél gyönyörű mintákat, vonalakat rajzolt.

De szépek a közel-keleti puszták, sivatagok is. A Negev, amelyet az ember egyre inkább a maga képmására átalakít, Júdea kis pusztája, ahol a hegyek és halmok áttekinthetetlen szövevénye összegyűrt abroszra emlékeztet. De mindenekelőtt szép a Sinai-puszta, ahol a végtelenül fölséges gránithegyek vöröses szikláit gyakran színezi a vulkáni eredetű rétegek feketéje. (Ha valahol, akkor csakis itt lehetett az Isten hegye, sehol máshol.) Továbbá a Közép- és Belső-Ázsia pusztái, ahol a messze nyúló homoksivatagok mellett ott vannak Szíria és Jordánia keleti részén a fényes fekete tömbökből álló hatalmas homoksivatagok (hamadák). Aztán Mezopotámia löszlepellel borított pusztaságai. Ezek a Tigristől és az Eufrátesztől néhány kilométerre behatárolják a két életadó folyó viruló partvidékét. A perzsiai-pakisztáni sósivatagokat igen finom szemcséjű só takarja. Ezeknek világosszürke talaja repedésektől szaggatott. Nem utolsósorban szépek Tibet pusztaságai, ahol a hét-nyolcezer méter magas csúcsok ridegsége és hűvös méltósága a sziklás magasföldek, magashegyi völgyek és fennsíkok kietlenségével társul. Nem ismerek szebb tájakat a világon!

És az oázisok! Aki még soha sem ért pusztában töltött hosszú és szürke napok után oázisra, az nem tudja, mi a zöld. A pornak és az élettelenségnek a szürkéje és barnája ébreszt rá először az oázis színének lényegére. Arra, hogy a zöld élet, erő, kedvesség és öröm. És a víz! Igaz, bármennyit időztünk is a pusztában, még sose fenyegetett minket a szomjanhalás veszélye. De milyen más a napokon, sőt heteken át magunkkal hurcolt víz, amely a hőségben fölforrósodott és ízét vesztette, mint az oázisok hűs forrásának élő vize, amelyből hosszúakat húzhatunk. Vagy a Hoggar rejtett gueltái (mélyebb homokos vádiszakasz, ahol a környező hegyek, dombok felől szivárgó vizek fölszakadnak), amelyek felüdülést ígérve fürdeni csábítanak, végül az a néhány bővizű artézi kút a hegy lábánál, amelyekből korlátlanul meríthetünk.

Hát még az esték és az éjszakák! Nincs annál pompásabb, mint amikor a tikkasztó, forró nappal elmúlásával, úgy késő délután a hőség alábbhagy, és a nap hanyatlani kezd. Ezzel páratlan színjáték veszi kezdetét, amely évszaktól, vidéktől és a levegő homoktartalmától függően más és más, de mindig elbűvölő. Először is megjelenik az egész színskála, a halvány kéktől a sötét pirosig, kiterítve a széles égre. Aztán a színek egyre elevenebbé, egyre tündöklőbbé válnak, míg végül beleolvadnak a lenyugvó nap vérvörösébe. De mielőtt még kialudnának az utolsó fények, már elkezd vakítóan és riasztóan világítani a hold. Azóta értem a zsoltárost, mióta a pusztákat járom: „Az Úr a te oltalmazód, az Úr védelmez jobbod felől. Nappal nem éget a nap, s éjjel nem árt neked a hold. Az Úr megóv minden bajtól…” (Zsolt 121,6)

Mindez lélegzetelállító csöndben megy végbe, az embert is mély hallgatásra készteti!
Csodálatos dolog a csend! Talán nem is értékeljük eléggé! El sem tudjuk képzelni, milyen termékeny lehet a számunkra! 
Próbáld ki!

A puszta félelmetes – a puszta szép

Amikor a Szentírásban szó esik a pusztáról, valójában nem a homoksivatagot kell rajta érteni, a megfelelő héber szó inkább elhagyatottságot, magányt, kietlenséget jelent.

A puszta az a hely, ahol az ember nem élvezi azt a védettséget és meghittséget, amelyet a közösség nyújt, hanem ki van szolgáltatva a természet erőinek és a különféle veszedelmeknek.

Ezért képzelte úgy az ószövetségi ember, hogy a pusztát démonok és ártó szellemek népesítik be. A puszta az a hely, ahol az ember a maga kicsiségére és tehetetlenségére van utalva. A pusztát a gonosz lakja meg a halál. S földrajzi értelemben véve a puszta még ma is ilyen hely. Mindenütt föllelhetők a halál nyomai. Tevék, bárányok és kecskék kifehéredett csontjai, a tömérdek autóroncs, amely bizonyság arra, hogy sokaknak félbe kellett az útjukat szakítani, nem jutottak el oda, ahova igyekeztek.

De épp ezért lehet a puszta, mint a gonosz és a halál birodalma, létünk azon dimenziójának kifejezője, amelyben magunkra maradunk, elhagyatottak vagyunk és védtelenek, ki vagyunk téve mindenféle veszedelemnek.

Így a puszta egyszersmind „ikon” is – mutatja, hogy vannak az életünkben pillanatok és helyzetek, amikor ránk nehezedik semmiségünk tudata, s magát a halált ízlelgetjük. De paradoxon módon a Szentírás tanúsága szerint éppen a puszta, éppen a kietlenségnek, a kiszolgáltatottságnak, az elhagyatottságnak, a magánynak és a halálnak a földje az a hely, ahol a választott népnek meg kellett születnie.

A pusztában – amikor Egyiptom rabszolgaságot jelentő húsos fazekait elhagyta és az Ígéret Földje felé tartott – lett Izrael Isten népévé. A pusztában kezdődik tehát az új élet, a halál árnyékában, de ez az új élet az Istentől van. Mert a maga erejéből nem tud Izrael életre találni, és arra sem képes, hogy a pusztulás és a halál földjén az életet megőrizze. Nincs esélye a fennmaradásra.

A pusztában az élet csak adomány lehet és ajándék. Ezt különösen Ezekiel próféta írta le nagyon érzékletesen, abban a részben, amelyben Izrael „születésének” történetét használta föl hasonlatul: „Születésedkor, azon a napon, amikor a világra jöttél, nem vágták el a köldökzsinórodat, nem mostak meg vízzel és nem tisztítottak meg, sóval sem dörzsöltek be, és nem takartak pólyába. Senki sem hajolt föléd gyöngéden, hogy irántad való szánalomból ezek közül valamit is megtegyen veled. Már születésed napján utáltak, és kitettek a nyílt mezőre. Elmentem melletted, és láttam, hogy véredben vergődsz. Ezt mondtam neked, amikor véredben voltál: Maradj életben, és növekedj, mint a mezők virága! S fejlődésnek indultál, felnőttél, és eljutottál az érettség koráig. Kebled kifejlődött, és hajzatod dús lett. De teljesen ruhátlan voltál. Akkor elmentem melletted, és megláttalak. Elérkezett az idő, a szerelem ideje. Rád terítettem köntösömet, és befödtem mezítelenségedet. Megesküdtem, és szövetséget kötöttem veled – mondja az Úr, az Isten, és az enyém lettél… Hírnevet szereztél a népek körében szépségeddel, mert tökéletes voltál amiatt a pompa miatt, amibe öltöztettelek – mondja az Úr, az Isten” (Ez 16,4kk).

Tehát épp a pusztában támaszt az Isten életet, az elhagyatottságban hoz létre közösséget, és a magányosság földjén köti meg népével a szeretet szövetségét. Ozeás próféta szerint is: azért vezette Isten a pusztába a népét, hogy ott zavartalanul szeresse. A pusztában az ember mindent, de mindent Istentől kap; és Isten jelenti a biztonságot és a meghittséget is. Így a puszta az Istennel való találkozás színhelyévé lesz, ahol bizalom támad, és remény ébred. Ezért van az, hogy a zsoltáros a veszedelem idején, ellenségtől körülvéve is így tud imádkozni:

„Félelem és aggódás kerít hatalmába, és borzalom tölt el. Így szólok: «Bárcsak szárnyam volna, mint a galambnak, akkor elrepülnék, és megnyugodnék.» Igen, szeretnék elfutni messze innét, kedvem szerint a pusztában laknék. Sietve kerestem a vihartól, széltől védett menedéket.” (Zsolt 55,6kk)

Tehát a „félelmetes puszta” menedék lett. Az Isten nyújtotta védettségnek és meghittségnek, az Istennel való közösségnek a helye, ahol a halálból új, igazi élet támad. A puszta: Janus-arc. Csakhogy Izrael nem nőtt még eléggé föl ahhoz, hogy a pusztában az élő és éltető Istennel való találkozás színhelyét lássa. Mert az Istennel való találkozás az ember szabadon kimondott igenjét föltételezi, hitet és engedelmességet, viszontszeretetet és odaadást kíván.

Így a puszta a döntés és a próbatétel helyévé válik. Az embernek épp itt a pusztában kell elhatároznia, hogy válaszol Istennek, és hagyja, hogy „nevelje” és vezesse.

Ezért figyelmeztet a Második Törvénykönyv: „Gondolj az egész útra, amelyen az Úr, a te Istened negyven éven át vezetett a pusztában, hogy megalázzon, próbára tegyen, megvizsgálja a szívedet, vajon megtartod-e majd parancsait vagy sem. Megalázott, és hagyta, hogy éhezz, aztán mannával táplált, amelyet nem ismertél, és atyáid sem ismertek, hogy megtudd: nemcsak kenyérrel él az ember, sokkal inkább azzal, ami az Úr szájából jön. Negyven esztendeig nem kopott le rólad a ruha, és nem dagadt meg a lábad. Ismerd el szívedben, hogy az Úr, a te Istened úgy nevelt, ahogy az ember a fiát neveli. Tartsd meg tehát az Úrnak, a te Istenednek a parancsait: járj az ő útjain, és féld… Ne felejtsd el az Urat, a te Istenedet, aki kihozott Egyiptom földjéről, a szolgaság házából; átvezetett a mérges kígyók és skorpiók lakta nagy és félelmetes pusztán, meg a víztelen sivatagon, aki a kősziklából vizet fakasztott neked, a pusztában pedig mannával táplált, amelyet atyáid sem ismertek, hogy így megalázzon, és próbára tegyen, végül azonban jóra fordíthassa sorod. Nehogy azt gondold akkor magadban: saját erőmből s kezem munkájával teremtettem meg ezt a jólétet. Gondolj az Úrra, a te Istenedre, arra, hogy ő adta az erőt a jólét megteremtéséhez” (MTörv 8,2-6;14-18).

Az embernek tehát ki kell a pusztában állnia a próbát, s el kell döntenie: elfogadja-e, hogy mindenben és mindenestül Istentől függ. Vagy saját magát is beleértve mindent önmagának, a saját erejének akar-e tulajdonítani. Maga akar-e az életéről gondoskodni, vagy Istenre bízza-e magát, hogy nevelje és vezesse? Ha megtapasztalja életében a „pusztát”, akkor maga akar-e vele megbirkózni, vagy hajlandó-e épp ebben a helyzetben találkozni az élő Istennel?

Így a puszta megtapasztalásakor mindent megkérdőjelezünk. Itt dönteni, választani kell! A Szentírásból tudjuk, hogyan zajlik le a döntés, a választás a pusztában. Izrael kezd az Istentől elpártolni, körültáncolja az aranyborjút; ahelyett, hogy Istennel menne a szabadságot választva. Visszavágyik az egyiptomi húsos fazekakhoz, az ezektől nyújtotta biztonságos életbe. Az idegen istenekhez pártol, és elfelejti, kinek köszönheti az életet. És azt is, hogy csak úgy maradhat életben, ha bevonul Istenével a pusztán át az Ígéret Földjére.

De bármennyire fenyegeti az emberi gyöngeséget a büntetés, a puszta azért Isten jelenlétének és közelsége ígéretének a színhelye marad. Ezért az Istentől hűtlenül elpártolt embernek vissza kell térnie a pusztába, hogy újra találkozzon Istennel: „Ezért majd magamhoz édesgetem, kiviszem a pusztába, s a szívére beszélek, …hogy úgy válaszoljon, mint ifjúsága napjaiban, mint akkor, amikor feljött Egyiptom földjéről” (Oz 2,16-17). Az Istent tehát újra meg lehet találni a pusztában, sőt ott Isten maga közeledik az emberhez.

Ahogy a puszta az a hely, ahol az Egyiptomból való kivonulással a nép a szabadság útjára lép, s ahol az új életre megszületik, és megérik, ugyanúgy a puszta az a hely is, ahol az új élet az Isten dicsőségében kiteljesedik. Az ószövetségi Szentírás tehát ismételten kétarcúnak mutatja a pusztát. A halálnak vagy az életnek a hona. Mindenképpen az a hely, ahol eldől, hogy az ember a halált vagy az életet választja-e. Magában marad-e, a maga semmiségében, vagy Istennel keresi-e a közösséget.

A puszta kettős arca és ellenmondásossága nem az, amit ott jártunkban gyakran tapasztalunk. Nem is csupán az, amiről a Szentírás képekben és hasonlatokban beszél.

Nem, a puszta mindnyájunk számára érzékelhető valóság. Mert amikor életünkben a „puszta” jelentkezik, amikor a magánytól, erőfeszítéseink eredménytelenségétől szenvedünk, amikor azon őrlődünk, hogy miért vagyunk annyira kiszolgáltatottak, annyira tehetetlenek, és az élet fáradalmai és kísértései közepette kezdünk kétségbeesni, akkor mindig választ kell adnunk arra a kérdésre: hogy vajon a magunk erejéből akarunk-e kiutat találni, vagy pedig épp itt és így Istenre bízzuk magunkat.

Ugyanis ilyenkor legszívesebben a mindennapok teendőibe vagy felszínes szokásainkba menekülünk, vagy átengedjük magunkat a kétségbeesésnek és a rezignáltságnak. Pedig éppen a pusztában nyílhatunk meg Isten közelségének és szeretetének. Fölismerhetjük az istenkeresés és felebaráti szeretet lehetőségeit, megérlelődünk a szenvedések elviselésére. Így életünk „pusztája” a halál vagy az élet közötti választás színhelyévé válhat.
(Részlet Gisbert Greshake: Helytállás a pusztában című könyvéből)

Remélem, ez a részlet megerősített téged abban, hogy ne félj a lelki pusztaságtól! Sőt, reménnyel telve éld meg a pusztaságot, mert biztos lehetsz benne, hogy gyümölcsöt terem számodra, megújulsz, és új élet születik benned – ha közben átadod az irányítást az Istennek!

Isten nem szűnik meg gondoskodni

Mózes ezután elindította Izraelt a Vörös-tengertől. Kimentek a Súr pusztába, és három napig jártak a pusztában anélkül, hogy vízre akadtak volna. Így jutottak el Márába, de Mára vizét sem ihatták, mert keserű volt. Ezért nevezték el azt a helyet Márának (azaz Keserűségnek). Ekkor a nép zúgolódni kezdett Mózes ellen. Azt kérdezték: „Mit igyunk?” Erre ő az Úrhoz kiáltott, és az Úr egy fadarabot mutatott neki. Amikor ő beledobta azt a vízbe, az édessé változott. Az Úr ott adott nekik parancsokat és rendeleteket, és ott tette őket próbára. Azt mondta: „Ha hallgatsz az Úr, a te Istened szavára, ha azt cselekszed, ami helyes a szemében, ha engedelmeskedsz parancsainak, és megtartod minden rendeletét: azon betegségek közül, amelyeket Egyiptomra bocsátottam, egyet sem bocsátok rád: mert én, az Úr vagyok a te gyógyítód!” (Olvasd el a Szentírásból a következő szakaszt: Kiv 15,22-27)

A szabadulás felett érzett örömöt követően a nép egy pusztaságban találja magát, ahol hiányzik az, ami az élethez nélkülözhetetlen, a víz.

A nép kételkednek Isten gondviselésében, ami visszatérő elemmé fog válni számukra. Dühösen zúgolódnak Mózes ellen, hogy tegyen már valamit. Mózes Istenhez fordul segítségért.

Ahogyan az izraeliták is újra és újra kételkedtek az Úr gondviselésében, ugyanúgy mi is ezt tesszük hétről-hétre, ha jobban belegondolsz.

“Milyen szerencsém volt, hogy felvettek 15 éve arra a munkahelyre! Vajon, most az Isten segít-e, hogy találjak hasonlót!” “Nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan felgyógyulok abból a cifra betegségből, de most más a helyzet, félek, hogyan sikerül a műtét!”

Az előző két példa is mutatja, hogy gyakran nem hisszük el, hogy az Isten ugyanúgy gondoskodik, mint annak idején. Újra és újra kételkedünk a szeretetében. A lelki pusztaság kietlensége, szárazsága hozzásegíthet, hogy képes legyél meglátni a rosszban a jót. Lehet, hogy Isten egy apró mozdulattal, egy pici dologgal (a történetben egy fadarabbal) a keserűt is édessé változtatja, meggyógyítja azt, ami gyógyulásra szorul, a bűn is a kegyelem forrása lehet.

Isten megadja, amire szükségünk van!

Azt mondta erre az Úr Mózesnek: „Íme, én majd kenyeret hullatok nektek az égből! Menjen ki a nép, és szedjen egy-egy napra valót, hogy próbára tegyem, vajon törvényem szerint jár-e el, vagy sem. A hatodik napon is készítsék el azt, amit bevisznek, de az kétszerannyi legyen, mint amennyit naponta szedni szoktak.” Azt mondta erre Mózes és Áron Izrael valamennyi fiának: „Estére megtudjátok, hogy az Úr hozott ki titeket Egyiptom földjéről. Meghallotta ugyanis, hogy zúgolódtok az Úr ellen. Ugyan kik vagyunk mi, hogy ellenünk zúgolódtatok?” reggel pedig meglátjátok az Úr dicsőségét! Azt mondta továbbá Mózes: „Estére az Úr húst ad nektek enni, reggelre pedig kenyeret jóllakásig, mert meghallotta zúgolódásotokat, mellyel ellene zúgolódtatok. (Olvasd el a Szentírásból a következő szakaszt: Kiv 16,4-21)

Az izraeliták a pusztában vándorolnak, és mivel teljes mértékben Isten gondviselésétől függenek, ételért kiáltanak hozzá.

Hányszor Istenhez kiáltunk mi is testi-lelki szükségleteink miatt. Hajlamosak vagyunk úgy viselkedni, mintha Isten nem is létezne, mintha nem Ő lenne a Mindenható. Amikor valami nem úgy sikerül, ahogy szerettük volna, rögtön Őt hibáztatjuk. Néha odáig is elmerészkedünk, hogy próbára tegyük az Istent, feltételeket szabunk neki. Ez a hozzáállás azonban nem vezet sehová!

Kiáltsunk továbbra is, hiszen kitől várhatnánk segítséget, ha nem az Istentől! Tegyük ezt azzal a hittel, hogy ő megadja azt, amire szükségünk van, ha mi is megtettük azt, ami rajtunk áll. Amikor a kenyér lehullott az égből, Izrael fiai csodálkozva kérdezték: „Mi ez?” Számunkra is ugyanaz a csodálkozás marad. Krisztus valóban önmagát adta a mi üdvösségünkért? Manna nélkül az izraeliták meghaltak volna a pusztában. Élhetünk igazán az Eucharisztia nélkül?

RÁHANGOLÓ:

A változáshoz legtöbbször bátorságra van szükség. Ott kell hagyni a biztosat, még akkor is, ha a biztos egy nehéz, fájdalmas dolog vagy időszak. A rosszhoz is ugyanúgy tudunk ragaszkodni, mint a jóhoz. A feladás után pedig el kell indulni a bizonytalan felé, hiszen sosem lehetünk biztosak abban, hogy úgy történnek a dolgok, ahogyan elképzeltük. Abban viszont biztosak lehetünk, hogy az út, ami vár ránk, nem egy sétagalopp. Lesznek buktatók, akadályok, fájdalmas pillanatok, de ezek ellenére is érezzük, hogy mennünk kell, változtatnunk kell.

A dilemma: előre vagy hátra?

Miután a fáraó végre elengedte a népet, Isten nem a filiszteusok földje felé vivő úton vezette őket, bár az a rövidebb – azt gondolta ugyanis, hogy a nép megbánja a dolgot, amikor látja, hogy háború támad ellene, és visszatér Egyiptomba -, hanem kerülővel, a pusztai úton, a Vörös-tenger felé vitte őket. Felfegyverkezve vonultak ki Izrael fiai Egyiptom földjéről. Elindultak tehát Szukkótból, és Etámban, a puszta legszélső határán vertek tábort. Az Úr előttük vonult, hogy mutassa az utat, nappal felhőoszlopban, éjjel pedig tűzoszlopban, hogy mind a két napszakban vezérelje őket az úton. A nép elől sohasem hiányzott nappal a felhőoszlop, éjjel pedig a tűzoszlop. (Olvasd el a Szentírásból a következő szakaszt: Kiv 13,17-14,9)

Jelentették eközben az egyiptomiak királyának, hogy megszökött a nép. Megváltozott erre a fáraónak és szolgáinak a szíve a nép iránt, és azt mondták: „Mit is tettünk, hogy elengedtük szolgálatunkból Izraelt?” Befogatott tehát harci szekerébe, maga mellé vette egész hadnépét, vett hatszáz válogatott harci szekeret, és minden egyéb harci szekeret, amely Egyiptomban volt, és mindegyikbe harcosokat helyezet.

Amikor Mózes és az izraeliták közeledtek a Vörös-tengerhez, és megtudták, hogy a fáraó seregei üldözik őket, egy óriási dilemma elé kerültek. Tovább menjenek az Úrral a szabadság és az élet felé, de akkor fennáll a veszélye annak, hogy belefulladnak az előttük álló tengerbe – hacsak az Úrnak nincs valami jobb terve, amelyet ők még nem látnak. Vagy visszatérhetnek a könnyebb útra, a korábbi szokásaikhoz. Visszatérhetnek ahhoz az élethez, amely a szolgaságba vezetett.

Te melyiket választanád? Te melyiket választod a hétköznapokban? Ilyen lehetetlen helyzetben képes vagy-e igazán átadni a vezetést az Úrnak, hogy Ő vezessen, még akkor is, ha nem látod mi lesz a végkimenetel. Visszafordulsz, vagy az Élet Urába helyezed a bizalmadat?

Az Úr tudja, mire vágysz!

Amíg a fáraó közeledett, Izrael fiai felemelték szemüket, és meglátták, hogy az egyiptomiak mögöttük vannak. Erre igen megijedtek. Az Úrhoz kiáltottak, Mózesnek pedig azt mondták „Talán nem voltak sírok Egyiptomban, hogy ide a pusztába hoztál ki minket meghalni? Miért is tetted azt, hogy kihoztál minket Egyiptomból? Nem így hangzott e a szavunk, amelyet mondtunk neked Egyiptomban: Hagyj minket, hadd szolgáljunk az egyiptomiaknak? Hiszen sokkal jobb volt szolgálni nekik, mint meghalni a pusztában!” Mózes erre azt mondta a népnek: „Ne féljetek, várjatok csak, és meglátjátok az Úr üdvösségét, amelyeket ma cselekedni fog.

A Vörös-tenger szétválasztása ismerős történet számunkra. Megfigyelhető Mózes és Isten párbeszédében, hogy az Úr pontosan tisztában van azzal, mire vágyik Mózes és az ő népe – kimondott szó nélkül. Az Isten jobban ismer minket, mint mi saját magunkat. Olvas szívünk vágyaiban és gondolataiban.

Isten nálunk messzebbre lát, az életünk teljességét látja, és azt akarja megadni számunkra, amire a lelkünk legmélyén a legjobban vágyunk. Meg tudod-e most fogalmazni, mi az, amire a legjobban vágyakozol?

Mi lenne az az érték, az a valódi öröm, amire valóban vágysz? Lehet, hogy te sem tudod megfogalmazni, de Isten tudja. Lehet, hogy csak annyit fogsz fel Isten hangjából, hogy “menj tovább!” Ne félj! Az Úr terve sokkal nagyobb és jobb, mint, amit te le tudsz képzelni!

Amikor imádkozol, beszélj a vágyaidról, terveidről, céljaidról, elképzeléseidről az Istennel! Figyeld Őt! Biztos vagyok benne, hogy megmutatja azt, amire szükséged van!

Amire nem számítasz!

Tele lehettek rémülettel az izraeliták, hiszen előttük a tenger, amin nem tudnak áthatolni, mögöttük az egyiptomi, vérszomjas sereg. Most mi lesz? Reménytelen helyzet.

Aztán Mózes kinyújtotta kezét a tenger fölé, az Úr erős és forró szél által, amely egész éjjel fújt, elhajtotta és szárazzá tette a tengert, s a víz kétfelé vált. Erre Izrael fiai bementek a kiszáradt tenger közepébe, miközben a víz olyan volt jobbjuk és baljuk felől, mint a kőfal. (Olvasd el a Szentírásból a következő szakaszt: Kiv 14,21-31)

Habár a víz halálnak tűnt az izraeliták számára, Isten ezt használta fel életük megmentésére. Az egyiptomiak szorításában léptek be a Vörös-tengerbe, és megmentve jöttek ki a másik oldalon. Isten olyan dolgot tett, amire az emberek nem számítottak.

Azt hiszem, hogy mindannyian megtapasztalhatjuk Isten ilyen “csodáit”, amikor olyan dolog történik velünk a legreménytelenebb helyzetekben is, amire nem számítunk. Ez azt bizonyítja, hogy ha átadod az Úrnak életed irányítását, biztos lehetsz abban, hogy a kellő időben olyan megoldást mutat számodra, amely felülmúlja várakozásaidat! Ne feledd, Isten mindig nagyobb!

Mondj köszönetet!

Akkor Mózes és Izrael fiai ezt az éneket énekelték az Úrnak: „Énekeljünk az Úrnak, mert fenségeset művelt, lovat és lovast a tengerbe vetett! Az Úré az én erőm és dicsérő énekem, mert ő lett az én szabadulásom. Ő az én Istenem, hadd dicsőítsem, Atyámnak Istene, hadd magasztaljam! (Olvasd el a Szentírásból a következő szakaszt: Kiv 15,1-21)

Isten megszabadította népét Egyiptom sok-sok istenének uralma, befolyása, és a fáraó elnyomása alól. Ezért méltán adott hálát Izrael népe. Ez volt az első teendőjük, amikor átértek a túlpartra.

Legyél hálás minden nap! Szánj egy percet arra, hogy őszinte köszönetet mondj az Úrnak, amiért idáig elvezetett. Köszönd meg neki a családod ajándékát. Köszönd meg neki azt a vágyad, hogy jobb emberré válj. Köszönd meg neki a levegőt, amelyet belélegzel. Bármiért is lehet panaszunk, de sokkal több mindenért lehetünk hálásak. A hála csökkenti a stresszt, a szorongást az életünkben. Hozzájárul, hogy más színben lássuk a velünk történt eseményeket.

Amikor köszönetet mondasz, emlékezz arra, hogy jó az Isten! Ennek elmélyítésében segít ez az ének:

RÁHANGOLÓ:

Az, hogy mennyire fontos a jelenben élni, a jelenben ráfigyelni az Istenre, az Ő hangjára, nem véletlenül hangzik el annyiszor. Ugyanis ez nem egy könnyű dolog, viszont ha sikerül, rendkívül gyümölcsöző az életünkre. Nem könnyű, mert rendre a múltunkon bánkódunk, és a jövőnk miatt aggódunk. Előfordul, hogy néha ezt igen intenzíven tesszük, és az negatívan hat a lelki állapotunkra és a cselekedeteinkre is, aminek még esetleg testi vonatkozásai is lehetnek, például betegség kialakulása.

Várod már a hajnalt?

Akkor az Úr azt mondta Mózesnek és Áronnak Egyiptom földjén: „Ez a hónap legyen nálatok a hónapok kezdete, ez legyen az első az esztendő hónapjai között. Szóljatok Izrael fiainak egész közösségéhez, és mondjátok nekik: Ennek a hónapnak a tizedik napján vegyen mindenki, családonként és házanként, egy-egy bárányt! Ha háznépének száma kevés egy bárány elfogyasztásához, vegye maga mellé háza legközelebbi szomszédját, annyi személyt, amennyi elég egy bárány elfogyasztásához. A bárány hibátlan, hím, egyesztendős legyen! Ugyanezen szabály szerint kecskegidát is vehettek. Aztán tartsátok őrizet alatt ennek a hónapnak a tizennegyedik napjáig! Akkor estefelé vágja le azt Izrael fiainak egész sokasága! Vegyenek a véréből, és kenjék be mindkét ajtófélfát és a szemöldökfát azokban a házakban, amelyekben elfogyasztják. A húsát pedig egyék meg azon az éjszakán, tűzön sütve, kovásztalan kenyérrel, keserű salátával! (…) ( Olvasd el a Szentírásból a következő szakaszt: Kiv 12,1-20)

A zsidó nép most már tényleg itt van a szabadulás kapujában, de mielőtt fejvesztve rohannának Egyiptomból a vágyott ígéret földjére, Isten azt kéri tőlük, legyenek még egy kicsit türelemmel, és ünnepeljék meg méltóan a kivonulásukat, amelyre utána nemzedékről-nemzedékre emlékezzenek meg.

Könnyű állandóan elégedetlennek lenni a jelennel. Legtöbben belerögzültünk abba a szokásba, hogy mindig a „következő legjobb dologra” tekintünk, amelyről azt hisszük, hogy majd végül megadja számunkra, amire leginkább vágyunk. Türelmetlenségünkben nem szeretjük és semmibe vesszük a jelent, miközben egy jobb holnapra vágyunk. Így élve viszont hátat fordítunk magának az életnek. Keresztényként arra vagyunk hivatottak, hogy a jelen pillanatban éljünk teljes életet, még akkor is, ha a jelen küszködésből, bánatból vagy fájdalomból áll.

Miközben az izraeliták a hajnalra készülnek, amikor végre elindulhatnak Egyiptomból, előtte megtapasztalják Isten “átvonulását”, jelenlétét.

Szánj minden nap megfelelő időt arra, hogy csöndben vagy, nem csinálsz semmit, csak jelen vagy Isten számára, kinyitod a szívedet a kegyelem számára, hogy befogadd mindazt az ajándékot, melyet az Úr adni akar neked.

A bárány vére Krisztus áldozatára utal, amelyet újra és újra átélünk a szentmisében. 
A szentáldozás egy óriási ajándék számunkra, amely minden nap a kegyelem forrása lehet számunkra.

Ha szentmisén veszel részt a jövőben, gondolj ezekre, és ezzel a lelkülettel vegyél részt rajta! A szentmise egy rendkívül jó alkalom arra, hogy újra és újra átadd a vezetést az Istennel a szentáldozás csendjében!

A következő dicsőítő ének segít téged, hogy a jelenben megszólítsd az Urat, és emlékezz arra, hogy megváltott téged, szeretetével folyamatosan jelen van számodra:

Miért halogatsz?

A fáraó el is hívatta Mózest és Áront még azon az éjszakán, és azt mondta: „Keljetek fel, és menjetek ki népem közül, ti is, Izrael fiai is! Menjetek, áldozzatok az Úrnak, amint mondtátok. Juhaitokat és jószágaitokat is vigyétek magatokkal, ahogy kívántátok! (Olvasd el a Szentírásból a következő szakaszt: Kiv 12,31-36)

Az izraelitáknak nagyon kevés idejük volt arra, hogy elmeneküljenek Egyiptomból, ezért gyorsan kellett cselekedniük.

Te hogyan viszonyulsz az időhöz? Néha egy-egy betegség, baleset, hozzátartozó halálhíre, az öregedés jele elgondolkodtat bennünket, hogy bizony nem élünk örökké. Jobban kellene bánnunk a rendelkezésre álló idővel!

Lehet, hogy legyőz a szorongás, amikor először felismered, hogy földi életed nem végtelen? Válaszként talán – az izraelitákhoz hasonlóan – sietség lesz úrrá rajtad, rendbe akarod hozni a dolgokat, különösen a személyes életedet.

Mi az, amit most tehetsz, hogy ne az utolsó pillanatban kelljen? Ne halogasd a jót, amit megtehetsz! Ne halogasd a megtérést, az odafordulást az Istenhez! Ne halogasd a megbocsátást! Ne halogasd, hogy szembenézz önmagad gyengeségeivel, sérüléseivel, szomorúságaival! Most mit érzel, mi az, amit meg kell tenned?

RÁHANGOLÓ:

A 10 csapás nagyszerű lehetőség, hogy megmutassa az Isten a hatalmát. Hiába a sok jel, hiába a sok szenvedés, a fáraó keményszívű marad. Nem hajlandó elismerni, hogy van Valaki, aki nagyobb, mint ő. Nem akarja elfogadni, hogy az Isten az élet Ura. Közben Mózes rendületlenül és hűségesen közvetíti Isten üzenetét az egyiptomiak felé. Nézzük, milyen tanulsága lehet számunkra ezeknek a történéseknek!

Legyél élettel teli!

Ezt üzeni tehát az Úr: Erről tudod meg, hogy én, az Úr vagyok: íme, ezzel a bottal, amely a kezemben van, ráütök a folyó vizére, és az vérré változik. Azután azt mondta az Úr Mózesnek: „Mondd Áronnak: Vedd botodat, és nyújtsd ki kezedet Egyiptom vizeire, folyóira, patakjaira, tavaira, és minden víztárolójára, hogy vérré változzanak, és vér legyen Egyiptom egész földjén, a fa és kőedényekben egyaránt!” Úgy is tett Mózes és Áron, amint az Úr megparancsolta. (Olvasd el a Szentírásból a következő szakaszt: Kiv 7,14-24)

Isten hatalma oly mértékű, hogy Egyiptomban minden víztömeg vérré válik. A víz, az emberi élet forrása most a halál és a hanyatlás forrásává válik.

Manapság állandó kísértésnek vagy kitéve, hogy testi dolgokhoz fordulj – szexualitáshoz, hatalomhoz, pénzhez – amelyek, ha nem Istenre irányulnak, elzárnak az igazi élettől. Az életünk gyakran inkább romlással teli, mint Isten életével.

Legyél tudatában, hogy Jézus képes életed poshadt vizét borrá változtatni, ha Vele tartasz, ha átadod Neki az irányítást! Imádságodban szüntelen kérd az Istent, hogy bőségesen töltsön el élettel és örömmel! Ne olyan legyél, mint ez a romlott narancs:

Gondolj másokra is!

Az Úr azután ezt mondta Mózesnek: „Mondd Áronnak: Nyújtsd ki kezedet a botoddal a folyókra, a patakokra és a tavakra, és hozd fel a békákat Egyiptom földjére!” Kinyújtotta erre Áron a kezét Egyiptom vizeire, feljöttek a békák, és ellepték Egyiptom földjét. De a varázslók is hasonlóképpen cselekedtek bűbájosságuk által, és felhozták a békákat Egyiptom földjére. (Olvasd el a Szentírásból a következő szakaszt: Kiv 7,25-8,15)

A fáraó nem veszi figyelembe saját népének a nehézségeit, melyeket miatta szenvednek el. Alattvalóinak nehéz helyzetével szembeni arrogáns közömbössége felfedi szíve keménységét. Nem hajlandó térdet hajtani Isten előtt vagy együttműködni vele. Amikor a békavész elmúlik, sem Mózes iránt nem mutat tiszteletet, sem Istennek nem ad hálát felfuvalkodott gőgjében.

Gyakran követhetjük el mi is azt a súlyos hibát, hogy magunkon kívül senkit sem veszünk figyelembe. Semmibe vesszük családtagunkat, munkatársunkat, a buszon velünk utazókat, a bolti eladót, az autószerelőnket. Ugye eszedbe jut Jézus szava: “Amit a legkisebbek közül eggyel is tettetek, velem tettétek”. Azaz, amikor embertársainkkal nem bánunk jól, nem tiszteljük, lenézzük őket, ítélkezünk fölöttük, akkor Istent vesszük semmibe.

Istennek az a fontos, amit teszel (vagy nem teszel meg)! Tegyél meg mindent másokért, amire egy adott helyzetben lehetőséged van!

Ne csüggedj, inkább adj hálát!

Azt mondta ekkor az Úr Mózesnek: „Szólj Áronnak: Nyújtsd ki botodat, és üss a föld porára, hogy szúnyoggá legyen az Egyiptomnak egész földjén!” Úgy is tettek: Áron kinyújtotta a kezét a bottal, ráütött a föld porára, és szúnyog lett abból emberen és állaton. A föld minden pora szúnyoggá változott Egyiptom egész földjén (Olvasd el a Szentírásból a következő szakaszt:: Kiv 8,12-15)

Van egy szólás, amely így hangzik: „Isten soha nem tesz több terhet a vállunkra, mint amennyit elbírunk”. Szerintem, ez így nem teljesen igaz. Nézd csak meg Mózes esetében. Isten nagyobb feladattal bízta meg, mint amivel képes volt megbirkózni. Mózes számára két lehetőség kínálkozott: vagy elmenekül a feladat elől, és azzal a gondolattal vigasztalja magát saját kudarca miatt, hogy Isten túl sokat kért tőle, vagy pedig bízik abban, hogy Isten kegyelmet nyújt számára, amikor az ő emberi ereje nem elegendő.

Meríts bátorságot Szalézi Szent Ferenc szavaiból: „Ne feledd ezt az egyszerű, ám vitathatatlan igazságot: Isten sok nehézséget megenged, hogy szorongassák azokat, akik Őt szolgálni akarják, de soha nem hagyja őket a teher alatt elsüllyedni, amíg bíznak benne!” Isten szeret, ezért soha nem engedi, hogy elvesszen, vagy zátonyra fusson az életed, amíg hiszel benne! Soha ne engedj a csüggedésnek, még a legnehezebb időszakokban sem!

Ha mégis elcsüggedsz, vidd csüggedtséged az Úr elé, és adj számára teret, hogy megértsd az igazságot és gyógyíthassa lelkedet!

Ha tudnám, hogy ez az utolsó estém, és szörnyű halál vár rám, vajon eszembe jutna hálát adni? Azt hiszem, megháborodnék a rettegéstől. És ha ott állnék több ezer éhes ember előtt, és csak öt kenyerem és két halam lenne, gondolnék-e hálaadásra? Valószínű eluralkodna rajtam a pánik. Jézus pedig hálát adott. Ez emberi ésszel szinte felfoghatatlan! Végtelen bizalmat jelez az Atya iránt. Ha egy feszültséggel teli, szörnyű helyzetben odafordulsz az Atyához, és hálát adsz neki, akkor végtelenül bízol benne. Jézusnak nagyon korlátozott eszközei voltak, de szerető hálája megnyitja a bőség ajtaját, mert ez a hála lehetővé teszi az Atya számára, hogy megmutassa nagylelkűségét. Ha hálát adsz, amikor minden szétesőben van körülötted, a hálaadás segít összetartani a dolgokat, és segít, hogy önmagadat is összetartsd.

Válj szentté!

Így szólt ekkor az Úr Mózeshez: „Menj be a fáraóhoz, és mondd meg neki: Ezt üzeni az Úr, a héberek Istene: Engedd el népemet, hogy áldozzék nekem, mert ha tovább is ellenállsz, és visszatartod őket, íme, az Úr keze nehezedik a mezőn nyájaidra, dögvészt bocsát lovaidra, szamaraidra, tevéidre, marháidra és juhaidra. Ugyanakkor csodálatos különbséget is tesz az Úr Izrael jószága és az egyiptomiak jószága között, és abból, ami Izrael fiaié, semmi sem vész el. (Olvasd el a Szentírásból a következő szakaszt: Kiv 9,1-7)

Milyen érdekes, hogy Isten különbséget tesz Izrael jószága és az egyiptomiak jószága között. Azt ígéri, hogy Izrael fiainak jószágai közül semmi sem vész el. Vagyis, akit az Isten kiválasztott, az az Övé, arról gondoskodik és megóvja minden bajtól.

Örülj, mert a keresztség által Isten gyermeke vagy, hozzá tartozol!. Ő arra hív minket, hogy szentté váljunk azáltal, hogy neki élünk, a napjainkat az Ő jelenlétében töltjük, a szeretet parancsa által!

A szentté válás nem valami távoli dolog, amely csak a különleges emberek kiváltsága. Mi is könnyedén válhatunk szentté! „Csak” annyit kell tennünk, hogy mindig az Isten felé fordítjuk a tekintetünket és a cselekedeteink szeretetből fakadnak.

Perlekedj az Istennel!

Fokozódnak a csapások, amelyekkel Isten sújtja az egyiptomiakat. Érdekes, hogy a fáraó szíve nem hogy meglágyulna az Úr hatalmát és erejét látva, hanem még inkább megkeményedik. Az izraeliták szíve pedig szép lassan megenyhül Isten jelenlétében.

Te hogyan reagálsz Isten jelenlétére? Ellenállsz az Ő akaratának? Nem vagy hajlandó elfogadni azt, ami veled történik, vagy úgy fogod fel, hogy az Úr keze most másként érint. Szabad perlekedni az Istennel! Lázadhatsz, kiöntheted neki a szívedet, elmondhatod Neki a benned lévő érzéseket! Ő csöndben, szeretettel meghallgat! Megérti azt, ha benned vihar dúl. Ő jobban ismer, mint te önmagadat. Ha ilyen helyzetbe kerülsz, ülj a jóságos Atya elé, és engedd, hogy az Isten békéje eltöltsön, elárassza testedet-lelkedet! Add át Neki gondjaidat, aggodalmaidat, és engedd, hogy gyógyíthasson!

Miért engedi meg az Isten?

Bement tehát Mózes és Áron a fáraóhoz, és azt mondták neki: „Ezt üzeni az Úr, a héberek Istene: Meddig nem akarsz meghódolni előttem? Engedd el népemet, hogy áldozzék nekem! Ha ellenszegülsz, s nem akarod elbocsátani, íme, holnap sáskát hozok határodra. Az úgy ellepi a föld színét, hogy semmi sem látszik ki belőle, és megeszi, ami a jégeső után megmaradt. (…)

Azt mondták erre a fáraó szolgái: „Meddig szenvedjük még ezt a veszedelmet? Engedd el azokat az embereket, hadd áldozzanak az Úrnak, az ő Istenüknek! Nem látod, hogy elpusztul Egyiptom?” (…) A fáraó azt felelte erre: „Úgy legyen az Úr veletek, ahogy én elengedlek titeket és gyermekeiteket! Ki vonhatná kétségbe, hogy a szándékotok gonosz? Nem jó lesz ez! Menjetek egyedül ti, férfiak, és áldozzatok az Úrnak, hisz magatok is ezt kértétek!” (Olvasd el a Szentírásból a következő szakaszt: Kiv 10,1-20)

Az emberek gyakran kérdezik: „Miért engedi meg Isten, hogy ez meg ez megtörténjen a barátommal vagy a rokonommal vagy saját magammal?” Miért történnek rossz dolgok jó emberekkel? A pontos választ Isten tudja, de biztos vagyok benne, hogy az un. rossz dolgok – amiket mi elsőre annak gondolunk – talán hozzájárulnak ahhoz, hogy csiszolódjunk, mint a gyémánt, még jobbá váljunk, és még közelebb kerüljünk az Istenhez.

Láthatjuk, hogy a fáraó kétségbeesetten ragaszkodik ahhoz, ami még megmaradt a birodalmából. Minden áron a kezében akarja tartani az irányítást.

Nem de mi is ilyenek vagyunk? Bármibe megkapaszkodunk – akár függőségek is -, ami megadhatja számunkra az irányítás érzését! Te mihez ragaszkodsz, talán túlzottan is, és mit kellene elengedned, hogy szabadabbá válj, és bátran tudj cselekedni? Talán, azért is engedi meg az Isten a rossz dolgokat, hogy megtanuljunk megszabadulni ragaszkodásainktól, és örömmel át tudjuk adni Neki az irányítást! Ne ragaszkodj semmi máshoz, csak az Istenhez!

A sötétségből a világosságra

Így szólt ekkor az Úr Mózeshez: „Nyújtsd ki kezedet az ég felé, és olyan sűrű sötétség legyen Egyiptom földjén, hogy meg lehessen tapogatni!” Kinyújtotta erre Mózes a kezét az ég felé, és iszonyú sötétség lett Egyiptom egész földjén három napig. Senki sem látta a testvérét, és senki sem mozdult ki arról a helyről, ahol volt. Ahol azonban Izrael fiai laktak, ott világos volt. (Olvasd el a Szentírásból a következő szakaszt: Kiv 10,21-29)

Amikor makacsul ragaszkodunk a saját elképzeléseinkhez – mint ahogyan a fáraó tette -, előbb-utóbb összezavarodnak körülöttünk a dolgok, azt is mondhatnám, hogy lelki sötétségbe kerülünk, amikor nem látjuk a helyes irányt, nem tudjuk, merre folytassuk tovább az utunkat. A fáraó meg van győződve arról, hogy ő tudja, mi a jó neki, és nem hallgat az Úrra.

Csak akkor kezdjük tisztábban látni az életünk irányát, ha elfogadjuk Isten vezetését, gondoskodását, amikor megbékélünk azzal, ami van, amikor megértjük, hogy Istenhez tartozunk. Ez persze nagy alázatot igényel. Nézd meg Izrael népét! Növekszik az Úr terve iránti alázatuk és fogékonyságuk, nyitottságuk, és ennek eredményeképpen a világosság ajándékában részesülnek. Most nézd meg a saját életedet! Világosságban vagy sötétségben élsz? Hol vannak az életedben sötét foltok, és hol látsz világosabban?

Isten ígérete

Az Úr megígérte Mózesnek és az izraelitáknak, hogy nem lesz több csapás. Igaz, ez az utolsó – az elsőszülöttek halála – rendkívül fájdalmas az egyiptomiak számára. (Olvasd el a Szentírásból a következő szakaszt: Kiv 11,1-10)

Ez a sok próbatétel az izraelitáknak is egy kemény időszak volt. Végig a hitük és a bizalmuk volt próbára téve. Hinniük kellett abban, hogy Isten valóban szabadulást hozhat számukra. A bizalom gyümölcse az, amikor látjuk a fényt az alagút végén.

Ha engedjük, hogy az Isten vezessen bennünket, akkor olyan ajtók is kinyílnak előttünk, amelyekre nem is számítottunk. Ezt élhették meg az izraeliták és Mózes is. Te éltél már meg hasonlót? Idézd fel magadban, és időzz el ennél az élménynél az imaórádban. Ebből meríts erőt, amikor legközelebb próbatételek érnek.

RÁHANGOLÓ:

Mózes elindul azon az úton, amellyel Isten megbízta. Felvállalja a küldetését. Már a kezdet kezdetén akadályokba ütközik, melyek alázatra kényszerítik. Nézzük csak, mihez kezd a kezdeti nehézségekkel!

Ami alázatra indít

Ezután Mózes és Áron bementek, és azt mondták a fáraónak: „Ezt üzeni az Úr, Izrael Istene: Engedd el népemet, hogy áldozzék nekem a pusztában!” Ám az így felelt: „Ki az az Úr, hogy hallgassak szavára, és elengedjem Izraelt? Nem ismerem én az Urat, és nem engedem el Izraelt!” (Olvasd el a Szentírásból a következő szakaszt: Kiv 5,1-4)

A fáraó semmibe veszi Mózes és az Isten kéréseit. Gőgössé vált, hiszen tudja, hogy ő egy hatalmas királyság vezetője. Az emberek azt teszik, amit mond. Nem hajlandó fejet hajtani a Teremtő akarata előtt!

Mindannyiunknak vannak erősségei, amelyekre méltán lehetünk büszkék. Viszont érdemes óvatosnak lenni, mert ha egyre inkább engedünk a büszkeségünkből fakadó belső késztetéseinknek, annál inkább eltávolodunk Isten szándékától. Ennek az lesz az eredménye, hogy előbb vagy utóbb az élet mégis térdre kényszerít bennünket, alázatra kényszerülünk, mert megtapasztaljuk saját magunk korlátait, határait, és azt is, hogy egyedül Isten az, aki felemelhet bennünket.

Ha hagyjuk, hogy a büszkeségünk irányítson – mint a fáraót is -, mert akkor tehetetlenül gyöngévé fogunk válni. Kérdezd meg magadtól: Milyen helyzetekben szoktam túlságosan büszke, szinte gőgös lenni?

Mert az ember ott nyílik meg az isteni kegyelem ajándéka előtt, ahol semmije sincs. Jézus boldognak nevezi a szegényeket, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, akik szomorkodnak, akik nem támaszkodhatnak önmagukra és saját erejükre, hanem teljes mértékben Isten kegyelmére szorulnak. Ők öröklik az Isten országát: van érzékük arra, hogy felfedezzék Isten uralmát a lelkükben.

Isten emberré válása Jézus Krisztusban már maga is a mélyből forrásozó lelkiség jele. Jézus istállóban születik, nem palotában. Nem a fővárosban akar világra jönni, hanem vidéken, Betlehemben, a bennünk levő jelentéktelenben. C. G. Jung újból és újból hangsúlyozza, hogy mi csak az istálló vagyunk, amelyben Isten megszületik. Bensőnk olyan piszkos, mint egy istálló. Nem tudunk semmit felmutatni Istennek. De épp ott akar Isten bennünk élni, ahol szegények és gyengék vagyunk.

Minden érzelmünket, szükségletünket, szenvedélyünket és fantáziaképünket oda kell tartanunk Istennek, hogy átalakítsa őket. Az átváltozás annyit tesz, hogy gondolataink és érzelmeink megnyílnak Istennek, és végső konzekvenciájukban Istenre irányulnak. Isten jelenléte a gyógyír gondolatainkra és érzelmeinkre. Minden gondolatunk és érzelmünk a jelen lévő Isten előtt zajlik, Isten előtt, aki jóindulattal tekint ránk, és aki mélyére lát gondolatainknak és érzelmeinknek. Isten előtt és Istenben ismerjük fel, hogy végső soron minden gondolatunkban és érzelmünkben Isten után vágyakozunk, aki egyedül képes vágyainkat beteljesíteni. (Forrás: Anselm Grün: Mélyből forrásozó lelkiség)

Ne térj ki gyengeséged és tehetetlenséged elől, hanem békülj ki kedvetlenségeddel és ürességeddel, és tárd Isten elé minden gondodat! Ezt érdemes folyamatosan gyakorolnod!

Ha a dolgok rosszabbra fordulnak

A fáraónak még ennyi sem volt elég. Elvárta az izraelitáktól, hogy ugyanannyi téglát készítsenek, mint eddig, de úgy, hogy nekik kell még a szalmát is összegyűjteni. Tehát, növelte a fizikai és a lelki nyomást is feléjük.

Ha engedünk a bennünket elérő kísértéseknek – ahogyan a fáraó is engedett a hatalomféltéséből fakadó kísértésnek -, ahelyett hogy megnyugodhatnánk, egyre elégedetlenebbek, békétlenebbek leszünk. Vágyainknak engedve „gyors megoldásokat” keressünk. A dolog iróniája az, hogy minél többet engedünk, annál kevésbé vagyunk elégedettek. A kísértés azt az illúziót kelti, hogy vágyaink kielégülnek, ha legközelebb csak még egy kicsit többet beleadunk. Ezáltal vágyaink egyre mélyebb szolgaságba sodornak minket.

Jól idevágnak Szent Pál szavai: „Magam sem értem, hogy mit teszek. Mert nem azt teszem, amit akarok, hanem azt teszem, amit gyűlölök” (Róm 7,15).

Mózes odaáll a fáraó elé és elkezd dolgozni azért, hogy a népét felszabadítsa a szolgasorból, tehát Isten akaratát cselekszi, és különös módon éppen ekkor válnak egyre nehezebbé a dolgok számára, hiszen a fáraó ellenállásába ütközik. Nem furcsa ez? Isten miért nem könnyíti meg az ember életét akkor, amikor a jóra törekszünk?

Ne ijedj meg, ha az imádságaid, a jóra törekvésed ellenére a dolgok rosszabbra fordulnak! Nem arról van szó, hogy az Úr nem hallgat meg, nem figyel oda rád! Tudatában kell lenned annak az ilyen helyzetben is, hogy a megváltás egyedül Istentől származhat, és nem feltétlenül az ima-teljesítményed és jócselekedeteid jutalma. Tehát, a szabadulásod nem magadnak, hanem Istennek köszönhető, amikor Ő jónak látja. Azáltal, hogy az Úr hagyja folytatni a nehéz robotot, lehetőséget ad az izraeliták számára, hogy az értékes leckét megtanulják: csak Ő szerezheti meg szabadságukat. Így minden kétséget kizáróan megtudják, hogy az Úr az ő Istenük, és hogy semmit sem tehetnek nélküle.

A próbatételek is arra valók számunkra, hogy megtanuljuk: Isten nélkül semmit sem tehetünk. Tévesen azt gondolhatjuk, hogy Isten segítsége nélkül is képesek vagyunk jól irányítani az életünket. Ha engeded, ha átengeded az irányítást az Úrnak, akkor gyengeségeid által fontos dolgokat veszel észre magadban. Megtaníthatnak rá, hogy szükséged van Istenre. Még a gyengeségeink is lehetnek Isten ajándékai számunkra!

Kérlek, nézd meg ezt a pár másodperces videót (nincs benne hang)! Jól érzékeltetni, hogy mi mindig egyre feljebb akarunk jutni, ehhez összeszedjük minden erőnket, ügyességünket, okosságunkat. De gyakran ez sem elég! Isten az, aki megtart minket!

Nincs könnyebb út!

Az Úr akkor így szólt Mózeshez és Áronhoz: „Ha azt mondja nektek a fáraó: Mutassatok jeleket, akkor mondd Áronnak: Vedd a botodat, dobd a fáraó elé, és kígyóvá változik!” Bement tehát Mózes és Áron a fáraóhoz, és úgy tettek, ahogy az Úr megparancsolta. Áron odadobta a botot a fáraó és szolgái elé, és az kígyóvá változott. (Olvasd el a Szentírásból a következő szakaszt: Kiv 7,8-13)

A fáraó megpróbálta kisebbíteni, jelentéktelenné tenni Isten erejét, hogy összezavarja az embereket, illetve alternatívákat kínált Isten útja helyett.

Annyi “recept”, könnyűnek ígérkező megoldás van az interneten: ha például ezt a tablettát, étrend kiegészítőt beveszed, akkor mozgás nélkül 3 hét alatt lefogysz. Ha ezzel kened az arcod, örökké fiatal maradsz, stb. A legvégső vágyunkat azonban csak Isten képes betölteni.

Amikor sok-sok könnyebb utat kipróbálsz, rá fogsz jönni, hogy igazából nincs könnyebb út. Az üdvösséghez csak a kereszten át vezet az út. Ettől el is csüggedhetünk. Néha át kell élnünk a kereszt fájdalmát, hogy aztán a feltámadás öröme is a részünk lehessen!

De mi történik, ha nem bírunk önmagunk megbirkózni a keresztjeinkkel, ha nem tudunk jobbá válni és nincs könnyebb út? Akkor csak a kétségbeesés marad számunkra? Aggódhatunk, ha csak a saját erőfeszítéseinkre tekintünk, ha nem számolunk Isten kegyelmével. Persze, hogy nem könnyű hűségesnek maradni a szeretetben, kitartani a hitben – akkor is, ha nincs kedvünk hozzá.

Jézus nem véletlenül mondta el annyiszor, hogy “ne félj!” Ne félj, mert Isten él, cselekszik az életedben a jelen pillanatban is, még akkor is, ha ennek a hatását még nem érzed.