Keresztről keresztre

Az ember itt a földön nem is annyira lépésről lépésre vándorol, mint inkább keresztről keresztre száll.
Már geometriai formáját tekintve is a kereszt: találkozás és ellentét, tiszta ellentmondás. Tragikum és reménység egyszerre. A teljes elhagyatottságnak és kiszolgáltatottságnak ama metszőpontja, ahol a lélek egyedül képes önmagát végül is egészében és véglegesen Isten kezére adni.

Az első kereszt a gyerekkor keresztje.
Félelemből és bizalomból ácsolták. Mérete nem nagyobb egy kitárt karú gyermeknél. De épp ettől kereszt: testünkre és lelkünkre szabott ellentmondás. Lényege szerint se nagyobb, se kisebb a későbbieknél. Emberszabású és embertelen. A „boldog gyermekkor” puszta önámítás. Gyermeknek lenni éppoly nehéz, mint aggastyánnak. Ahogy a gyermekkor boldogsága se más, mint az öregkoré. A kereszt tragikus metszőpontja ugyanis legfőbb vigaszunk, reménységünk helye is: derű és tragikum egy helyről fakad, bár látszatra kizárják egymást. Ezt minden nagy vallás és kultúra tudta. De legszebben Jézus „fogalmazta meg”: „Boldogok, akik sírnak”. És van mélyebb sírás a gyermeksírásnál?

A második kereszt a kamaszkoré.
Egyik ágának fölismerés, másik ágának tévelygés a neve. Elég Rimbaud zseniális illuminációira és abszintos talajvesztésére gondolnunk. Egy kissé, vagy talán nem is kissé, minden kamasz „kölyök Shakespeare”. Komoly kereszt a kamaszok keresztje. Szálkáiról elég meggyőződnünk a Tékozló Fiú könnyeiből. Ez a fiú bűnösségében a leghitelesebb szimbóluma Isten Fiának, ahogy az elveszett bárány Isten Bárányának. Hogyan lehetséges ez? Talán mivel a szimbólumok „anyanyelve” is az ellentétek találkozója, akár a kereszt két ága. S hogy ez a találkozás lehetséges, mi több, az egyetlen és legfőbb találkahelye a szétfeszülő mindenségnek, arra csak egy magyarázat van. Az, hogy túl mindenen, már itt a földön egyek vagyunk az Atyában.

A harmadik kereszt a felnőttkor keresztje.
Minden kereszt közül talán a legmeredekebb. Széthúzó találkozó két ága. Most kell beleilleszkednünk a világba, s ugyanakkor megtanulnunk lemondani róla. Ennek a keresztnek a metszőpontja – ahová fejünk illeszkedik, fejünket illesztették – talán legjobban példázza az evangéliumi paradoxont: „Aki meg akarja nyerni életét, veszítse el azt…” Most kell a legvilágosabban tudnunk, hogy ház és kocsi nem lehet otthonunk. Minden és mindenki erre szorít. Most kell Jézusra gondolnunk, most Van Goghra, most Schubertre. Most kell leginkább ellenállnunk a föld vonzásának, a szeretet és igazság vér szerinti értelmezésének. Ahogy az Úr Jézus vallotta: aki az igazságban egy velem, az az én testvérem, az az én rokonom, az az én anyám! Kemény szavak a világ szemében. De a kereszten? Ott e beszéd a szelídség Istenének legszerelmetesebb vigasza. Az egyedül lehetséges haza jóhíre.

Az utolsó kereszt az öregkoré.
A legsúlyosabb és legkönnyebb kereszt, mivel az utolsó. Ezért egyszerre a legirreálisabb és legreálisabb. Olajfák kertje, agónia a neve. Három fajtáját ismerjük. Az egyik Jézusé. A második a jobb, a harmadik a bal latoré. Nekünk, esendő embereknek, ha utolsó „keresztünkről” beszélünk, gondolkodunk: épp elegendő a jobb lator keresztjét „választanunk”. Hogy ez mit jelent? Először is: hogy szívünket és szemünket a középső keresztre függesztjük, önbizalmunkat bizalomra, igazunkat igazságra, féltékenységgel vegyes „szeretetünket” szeretetre, ítéleteinket bűnbánatra és beismerésre cseréljük fel. „A többi néma csend” – vallotta Hamlet. És a jobb lator: „A többi kegyelem. A többi tiszta csend…” A többi: a kereszt, minden ellentmondás fölülmúlása, végleges elnémulása. Végre és végül a béke, mindennel és mindenkivel.

És a bal lator keresztje?
Bízzunk benne, hogy az Atya, mindannyiunk Irgalmas Istene, ezt a végső pillanatig fönntartott, kifeszített ellentmondást, békétlenséget és meghasonlást, ezt a fanatikus megosztottságot is ellenállhatatlan kegyelmébe fogadta, mindennel és mindenkivel egyesítette az ő isteni békéjében, és nem engedte át a mindent és mindenkit kirekesztő semminek. Hinnünk kell, hogy Isten egyenesen elvárja tőlünk, hogy egyetlen bal latorról se feledkezzünk el. Erre Jézus a példánk. Igaz, barátságába fogadta a jobb latrot, de egyetlen ítélkező szava se volt a bal latorhoz. Kihűlő és elnémuló ajka egyetlen nagy imádság volt valamennyiünkért.

Pilinszky János

Erősebben támaszkodjunk Krisztusra a kikerülhetetlen helyzetekben  

Március 24. – Virágvasárnap 
Olv.: Iz 50,4-7; Zs 21; Fil 2,6-11 
Evangélium: Mk 14,1 – 15,47 

Egy szerény jövedelmű fiatal házaspárnak valami súlyos betegségbe esett a kisgyermeke. 
Az orvosok csak épp hogy elkezdték a vizsgálatokat, azonban a család által befizetett biztosítási összegek még a komolyabb kivizsgálásokat sem futották. Sírva panaszolta el a fiatal anyuka szomorú helyzetüket a plébánia családcsoportjában. Egy jómódú házaspár a közösségből az ima után odalépett az anyukához. „Segíteni szeretnénk nektek. Mi majd felvállaljuk a gyermeketek kezelésének költségeit, amíg meg nem gyógyul.” A szegény házaspár azt sem tudta, hova legyen meglepetésében és örömében. A vizsgálatok azonban azt derítették ki, hogy a kisgyermek betegsége sokkal komolyabb, mint sejtették. Nagyon bonyolult és költséges műtétet kellett rajta végrehajtani, ami többe került, mint amennyire bárki csak gondolni is mert volna. A beteg gyermek szülei lemondóan felkeresték a gazdag házaspárt és így szóltak: „Igazán nem kívánhatjuk, hogy ekkora összeget kifizessenek a mi gyermekünkért. Eltekintünk az ígéretük betartásától.” A másik férfi és asszony csak egy rövid időre egymásra pillantott, majd az asszony így felelt: „Azt ígértük volna, hogy eddig vagy addig az összeghatárig fedezzük a költségeket? Nem. Ha jól emlékszem, azt mondtuk, hogy addig fizetünk, amíg meg nem gyógyul a gyermekük. Mi már ezt eldöntöttük! Legyen nyugodt, a műtétet kifizetjük.”  

 
“Mi már ezt eldöntöttük.” Mekkora emberi nagyság kell ahhoz, hogy az egyszer meghozott, egész életünket meghatározó döntés mellett megmaradjunk! Akkor is, ha közben nem várt nehézségek bukkannak föl, ha újabb terhek jelentkeznek. A Szentírás nagy kiválasztottai, Isten üdvözítő tervének munkásai azonban mind ilyenek: Ábrahám, Mózes, a nagy próféták, Mária, József. Ezt a szép sort teljesíti be, futtatja a csúcsra maga Jézus, a Megváltó. Ő ráadásul abban különbözik Isten mindegyik korábbi szolgájától, hogy Isten Fiaként előre tökéletesen ismeri földi sorsának minden egyes történését. Tudja, mikor, hol és mi fog történni vele … mégsem fut el, nem hátrál meg, sőt maga megy elébe a számára gyötrelmes és megalázó történéseknek.  

Ha az ember tudja, hogy valahol szenvedés érheti, baj történhet vele, lehetőleg elkerüli azt a helyet, nem megy a közelébe sem. Ha pedig mégsem kerülheti el a szenvedést, akkor legföljebb „vonszoltatja magát”, engedi, hogy az elkerülhetetlen események erőszakkal magukkal sodorják. Azonban nemigen kezdeményez! Nemigen vonul ki ő maga nyílt sisakkal arra a síkra, amelyet biztosan ő fog vesztesként elhagyni. Vajon Jézus kínszenvedésének emléknapjai, a Nagycsütörtök és Nagypéntek előtt néhány nappal miért kell még egy Virágvasárnap is? Miért ünnepeljük külön az Úr szenvedésének vasárnapját, Passióval egybekötve, amikor pár nap múlva úgyis végigelmélkedjük az egészet, s újra hallgathatjuk Jézus szenvedéstörténetét a nagypénteki Passióban? Azért, mert az Egyház különösen is tudatosítani akarja a keresztény hívekben, hogy a szenvedések sorozata és a gyötrelmes kereszthalál nem csak úgy „hirtelen megtörtént” Jézussal, hanem ez részéről szabadon felvállalt, kezdettől fogva eldöntött eseménysor volt. Persze korábban is utalt már erre, amikor azt mondta, hogy „ezért az óráért jöttem”, vagy azt, hogy „az Emberfia azért jött …hogy váltságul adja életét sokakért”. Azonban ezek mégiscsak szavak voltak! Fogadkozni a gyenge, bűnös ember is képes! Ígéreteket tenni valamiféle jövőbeni hősiességre, áldozatkészségre! A tettekig viszont már hírül nem mindenki jut el!    

A virágvasárnapi események azt mutatják, hogy Jézus nem csak a szavaival, hanem a tetteivel is megmarad a nagy, egész életét – és halálát – meghatározó döntése mellett. A környezetéből senki nem tudja, mi is készül, mi is történik valójában. Sem az ünneplő tömeg, sem a Mesterük királyi fogadtatása miatt örömteli apostolok és tanítványok. Egyedül Jézus tudja, hogy ami most történik, az minden látszat ellenére már a kínok előszobája, a halál közvetlen előkészülete. Ő maga jött el az ünnepre Jeruzsálembe, pedig távol maradhatott volna. Vagy ha már mégis eljött, akkor tarthatta volna titokban, maradhatott volna csöndben, hiszen sejthette, hogy a hangos ünneplés csak még inkább ráirányítja ellenségei figyelmét és még inkább felcsigázza félelmeiket és gyűlöletüket. Jézus azonban mégis eljön, nem engedi elhallgattatni a tömeget, sőt arra is kínosan ügyel, hogy minden úgy történjen, ahogyan azt a próféták századokkal korábban megjövendölték. Ezért küldi el két tanítványát a szamárcsikóért, hogy a Szent Városba történő bevonulása a jövendölések szerint történjen. Ő maga készíti elő az utolsó vacsorát, amelyre „vágyva vágyott”. Ő maga küldi el Júdást, hogy amit tenni akar, tegye meg gyorsan. Ő maga megy elébe az Olajfák hegyén a közeledő pribékeknek, s hüvelyébe parancsolja Péter kirántott kardját.  

Igen, Jézus minden egyes fájdalmas mozzanatban, állandóan növekvő testi-lelki gyötrelmei ellenére is megmarad abban az egyetlen, mindent meghatározó nagy döntésben, ami nem más, mint a szeretet döntése. A mindvégig, mindenek ellenére való szeretet az Atya, és a bűnbe esett, nyomorult emberiség iránt. Ezt a végsőkig kitartó szeretetet szemlélve nem kellene nekünk is nagyobb hűséget tanúsítanunk az életünket meghatározó döntéseink mellett? Ilyenek pl. a hivatás, a barátság, a házasság, a vallási elköteleződés. Nem kellene-e erősebben Krisztusra támaszkodnunk azokban a kikerülhetetlen helyzetekben, amikor ilyen kísértő gondolatok bukkannak föl a lelkünkben: „Na ezt már azért mégse! Ez nem volt benne a játékban! Ez már azért túlzás! Ilyesmire végképp nem számítottam!?  
Dr. Finta József atya

A szenvedés elfogadásának a lépcsőfokai

Melyek lehetnek a szenvedés elfogadásának a lépcsőfokai?

Sokat foglalkoznak ezzel a kérdéssel a pszichológusok. Először jön a tagadás, hogy ez nem történhet meg velem. Majd következik a lázadás, miért pont én, miért most? Majd a kiútkeresésben, az ellenállásban kimerül az ember, elfogy az ereje, eléri a nullpontot, és akkor jön a ráhagyatkozás. Akkor már alkalmas leszek arra, hogy meghalljam, mit is akar tőlem az Isten. 

Ezt a folyamatot szépen kifejezi Reményik Sándor verse. 
Reményik Sándor: Kegyelem 

Először sírsz.
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
Körömszakadtig maradék-erőd.
Akarsz, egetostromló akarattal –
S a lehetetlenség konok falán
Zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
Szótalanul, gondolattalanul
Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:
A bűn, a betegség, a nyomorúság,
A mindennapi szörnyű szürkeség
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!
S akkor – magától – megnyílik az ég,
Mely nem tárult ki átokra, imára,
Erő, akarat, kétségbeesés,
Bűnbánat – hasztalanul ostromolták.
Akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled,
S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.
Akkor – magától – szűnik a vihar,
Akkor – magától – minden elcsitul,
Akkor – magától – éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától – friss gyümölcs terem.
Ez a magától: ez a Kegyelem.  

A folyamat során végig én akarom a problémát megoldani, én keresem a kiutat, a megoldásokat és nem veszem észre az előttem álló Krisztust. Csak az lenne a dolgunk, hogy átöleljük és akkor a fájdalom, a gyász lehullana a földre, mert Isten szeretetében minden feloldódik. Jézus keresztje alatt ott állt Mária és János. Segíteni nem tudtak rajta, de csendesen jelen voltak. A keresztben mindig van egy megmagyarázhatatlan édesség is. Jézus mondja: „Az én igám édes, és az én terhem könnyű.”( Mt 11,30) Láttam már sugárzó arcú betegeket, szenvedőket, akiknek a teste össze volt törve. 

A ráhagyatkozás gyakorlása 

Az életünk tele van veszteségekkel. Már kiskorban megjelenik: elveszítünk egy játékot, meghal a nagyszülőnk. El kell tudnunk engedni dolgainkat.
Egyszer egy idős nővér mesélte nekem a következőket:
„Amikor fiatal apáca voltam, mindent felkínáltam a Jóistennek. Ahogy öregszem, látom, hogy komolyan vette a felajánlásomat. Elvette a hallásomat, nehezen hallok, elvette a látásomat, alig látok. Lassan megtanulok mindent visszaadni Neki.

TENNIVALÓ:
Mivel már kiskortól érnek veszteségek, így idővel megtanuljuk ezek elengedését. Tudatosítsam magamban azt is, hogy bármit visszakérhet tőlem ezekből az Isten. Szabadon, szeretetből adjam akkor vissza, amikor erre sor kerül. Ne a veszteségeimre, a hiányaimra, a ragaszkodásaimra koncentráljak, mert akkor depresszióssá válok, hanem adjak hálát mindazért, amit eddig kaptam az életemben. 

Miként tudom kisebb-nagyobb keresztjeimet egy életen át hordozni?

Súlyos betegség, balesetből adódó fogyatékosság, ami már nem múlik el. Vagy beteg gyermek születik, aki egész életében ápolásra szorul.
Több, mint 10 éven át intenzíven foglalkoztam sérült emberekkel a Hit és Fény Közösségnél. Ott a sérültek életében láttam, hogy a szenvedés valóban misztérium. Egy nemzetközi konferencián egy indiai hívő házaspár arról beszélt, hogy beteg gyermekük született. Sokat imádkoztak azért, hogy meggyógyuljon. Pár év után tudták már, hogy Isten meghallgatta az imádságukat. Nem a gyermek gyógyult meg, hanem a szülők szívét cserélte ki. El tudták fogadni a megváltoztathatatlant. A fájdalmakat hordozó ember próféta is. Olyan dolgokat tanít meg, amit magunktól nem tudnánk.
Egy sérült mondta nekem: „Én nem azért vagyok, hogy te jó pontot szerezz a Jóistennél, mert velem foglalkozol. Vagy légy a barátom, vagy menj el tőlem!” 

Sokszor gondoljuk, hogy jó pontokat gyűjthetünk magunknak a mennyországba, ha a szegényeken, elesetteken segítünk. Ez nem így van. Teremtettségemből adódóan mindez feladatunk. A sérült hordozza a szenvedés keresztjét, az én dolgom pedig, hogy ott álljak mellette és tegyem meg érte, amit tudok. Jézus rám bízta a másik embert. Hol van a testvéred Ábel? Talán bizony őrzője vagyok testvéremnek? (vö. Ter 4,9) A beteg gyermek szülei is keresztül mennek az elfogadás fázisain. Miértek, tiltakozás, lázadás után sikerül megtalálniuk a megfelelő krisztusi hozzáállást a szenvedéshez. Láttam én már sérült gyermekek szüleinek az arcát ragyogni. 

Mária is példa lehet számunkra 

Szűz Mária életében egyszer volt pünkösd, amikor belépett hozzá az angyal. Ezt követően az életét végigkísérték a veszteségek. Amikor el kellett engednie Jézust, amikor a kereszten volt, stb. A keresztúti imánkban ott van Mária is. Jézus keresztútja Mária veszteségeinek az állomásai. Ezeket szemlélve a saját veszteségeim állomásaira tekintek egyúttal. Azért nagy ajándék az egyház részéről a keresztút, mert benne a saját veszteségeimet tudom átölelni, és ebben ott van Mária is segítségképpen. Minden nagypéntekben, nagyszombatban, szenvedésben Máriával, Máriaként őrizzük meg a hitünket. Nem tudjuk, hogy a Jóisten miként hoz ki jót a szenvedésünkből, de bízzunk benne!   

TENNIVALÓ:
Hogyan hatottak rád Gáspár István atya gondolatai? Mi az, ami megérintett belőle? Annál a gondolatnál időzz el egy kicsit, és figyeld, mit üzen az Isten általa!
Ha tudsz rá időt szakítani, járd végig a keresztutat, akár a templomban, akár az otthonod magányában. 

Istennel a hegyen 

Engedünk-e Jézus vonzásának?

Március 17. – Nagyböjt 5. vasárnapja
Olv.: Jer 31,31-34; Zs 50; Zsid 5,7-9
Evangélium: Jn 12,20-33 

Az ókori Rómában Tiberius császár uralkodását követően új vallás kezdett terjedni: a kereszténység. Eleinte csak kevesen ismerték és követték, főként a szegény népréteg és a rabszolgák soraiból. Azonban ahogyan teltek az évek, egyre többen és többen lettek. Néró császár idejére már több ezren voltak a városban. Megjelent az új hit a császári testőrség, a praetoriánus gárda tagjai között is. Egy tekintélyes és közkedvelt tiszt, aki szintén a kereszténység híve lett, gyakran biztatta barátját, a testőrség egy másik tisztjét, hogy ismerje meg ő is Krisztus tanításait és térjen át az új vallásra. Ez utóbbi férfi persze nem igazán hitt már a római istenekben (és semmiféle más istenben), de attól még nem érezte szükségét annak, hogy vallást váltson. „Nézd meg, hogy összetartanak a keresztények! Mennyire segítik egymást!” – mondta neki a barátja. „Mi is összetartunk a bajtársaimmal. Én még az elszegényedett közkatonáim családjait is támogatom olykor! Nem kell ahhoz kereszténynek lenni!” – válaszolta a társa. „Hallgasd meg egyszer, milyen gyönyörűen énekelnek, imádkoznak a krisztushívők a szertartásaikon!” – próbálkozott mással a keresztény tiszt. „Ugyan, a római istenek fényes templomaiban sokkal szebb szertartások vannak, mint az ágrólszakadt keresztények kopott és romos gyülekezeti helyein!” Egy nap aztán még ütősebb tromffal állt elő a már korábban megtért gárdista: „Már a szenátorok közül is többen megkeresztelkedtek, szaporodik köztünk a gazdag családok száma.” Azonban a barátját ez sem hatotta meg. Teltek az évek, s uralkodásának vége felé az egyre elborultabb elméjű Néró császár felgyújtatta Rómát. A közfelháborodás nyomán végül a keresztényekre fogta szörnyű tettét, és kirobbantotta az első római keresztényüldözést. Százával, ezrével fogták el és végezték ki a vértanúkat, akik nem voltak hajlandók megtagadni hitüket, s énekelve, imádkozva fogadták a halált. Egyik este, amikor épp „élő fáklyákat” állíttatott az őrült császár az elfogott keresztényekből, ott tartózkodott a helyszínen az említett két praetoriánus is. Amint borzadva szemlélték, hogy hogyan lobbannak lángra sorra a magas póznákhoz kötözött és szurokkal leöntött szerencsétlenek, az addig hitetlen tiszt megszólalt: „Holnap vigyél el a katakombákba, ahol találkozni szoktatok! Be akarok lépni közétek.” „Hogyan? Éppen most? És miért?” – hüledezett a másik tiszt. „Aki ennyit szenvedni és meghalni is képes a hitéért, az biztosan nem hazudik! Az komolyan gondolja minden egyes szavát.” – válaszolta a barátja.  

„Én pedig, ha majd fölmagasztalnak a Földről, mindenkit magamhoz vonzok.” – mondja Jézus az evangéliumban. „Ezt azért mondta, hogy jelezze, milyen halállal fog meghalni.” Jézus életének is voltak mai szemmel nézve sikeres, prosperáló szakaszai. Voltak események, amelyeket nagyon is ki lehetne tüntetni a „csúcspont” jelzővel, s amelyekről könnyen gondolhatnánk, hogy sok embert vonzott, sok követőt mozgósított. Ilyen időszakok voltak pl. a tömeges beteggyógyítások időszakai, amikor Jézus nagyon sok reménytelennek látszó esetben szüntette meg az emberek testi szenvedéseit. Vakoknak nyitotta meg a szemét, süketnémáknak adta vissza a hallás és a beszéd képességét, bénákat tett mozgásképessé stb. Sokakat megérinthetett Jézus szelíd és vigasztaló tanítása is. Rendkívül népszerű esemény volt a kenyérszaporítás, amikor sok ezer embert lakatott jól szinte a semmiből. Nem véletlenül akarták ekkor királlyá tenni a tömegek. Megjegyzi az evangélium azt is, hogy „sokan hittek Jézusban”, miután látták, hogyan támasztotta fel a sírból a négy napja halott Lázárt. Ujjongó, hozsannázó tömegek fogadták akkor is, amikor a prófétai jövendölésnek megfelelően szamárháton bevonult Jeruzsálembe Virágvasárnap. Igen, voltak olyan időszakok és események, amelyekről a siker- és népszerűség-orientált mai ember azt hihetné, hogy ekkor növekedett meg leginkább Jézus követőinek, híveinek tábora.

Azonban hol vannak ezek a meggyógyított emberek, amikor Jézust elítéli a Főtanács, amikor Pilátus elé hurcolják és halálát követelik? Hol vannak a megszaporított kenyérből jóllakottak? Hol vannak a kereszt alól azok, akik pár nappal korábban királyként fogadták és ünnepelték? Nem! Úgy tűnik, hogy egyáltalán nem ezek a dolgok, a sikeres és népszerű cselekedetek kapcsolják hozzá mélyen és elszakíthatatlanul az embereket. Igen találóan írja le mindezt Rónay György verse a „Kövek és kenyerek”. Jézus már kezdettől fogva jól tudja ezt, s nem is számít arra, hogy majd a beteggyógyítások, halott-feltámasztások vagy egyéb csodák fogják megteremteni a benne igazán hívők közösségét. Nem ezeket tekinti élete csúcspontjának. Ő a kereszten történő felmagasztaltatásról, szenvedése, halála és feltámadása eseménysoráról mondja, hogy „éppen ezért az óráért jöttem”. Azt tartja leghatékonyabb és legvonzóbb cselekedetének, ami a legnehezebb, a legfájdalmasabb volt saját maga számára. És bizony, igaza volt! Az első keresztény gyülekezet abból a kis magból nőtt ki, akik ott álltak a kereszt alatt, s akik találkoztak vele feltámadása után. Az a végtelen szeretet, ami a megváltó szenvedésre sarkallta Krisztust, az érintette meg igazán a benne hívők szívét. Azok vették igazán komolyan Őt, akik látták szenvedni és meghalni, de azután látták feltámadása után is, és hallották  megbocsátani mindazoknak, akik szenvedéseit okozták. És innentől kezdve végig az jellemezte, jellemzi az Egyház történetét, hogy a kereszt, az üldözés és a szenvedés időszakai vonzzák Jézus köré az igazán elkötelezett, eltántoríthatatlan hívőket. Mindig is az ilyen nehéz, keserves időszakokban erősödött meg és tisztult meg a keresztény közösség. Akik nem a megváltást keresik, hanem más okból tolonganak az egyház körül, azok hamar szétszaladnak az első komolyabb fenyegetésre.   

Jézus ma is a keresztről akarja és tudja magához vonzani a földkerekség lakóit. Kérdés, hogy mi engedünk-e ennek a vonzásnak? Észrevesszük-e, hogy a megpróbáltatások, közösen megélt és megküzdött kínlódások szorosabban kapcsolnak minket Jézushoz, de egymáshoz is? A szeretet az, ami igazán és hosszú távon összeköt, nem az érdek, a népszerűség vagy éppen a félelem. A szeretet próbája pedig mindig az áldozat: tudok-e szenvedni is azért, azzal, akit szeretek? Illetve az szeret engem is igazán, aki a fájdalmakban, megpróbáltatásokban is velem, mellettem van. 

Dr. Finta József atya