RÁHANGOLÓ:
Ráhangolódásképpen egy idézetet hoztam számodra:
„Számomra mi jelenti a pusztát? Sikertelenség? – Betegség? – Magány? – Lelki szárazság? – Depresszió? Mindenkinek meg kell járnia a maga pusztába vezető útját. Mindenkinek készen kell lennie, hogy helyt álljon a maga pusztájában. Aki Isten tetszését keresi, s kegyelmének gyümölcsöt termő harmatára vágyik, annak a puszta könnyeit is akarnia kell.” (Julius Angerhausen)
A sivatagban, a pusztaságban különös dolgok történnek. Erről mesél Gisbert Greshake, Helytállás a pusztában című könyvében:
Szeretem a pusztát, szeretem a sivatagot: a Szahara határtalan tágasságát és formagazdagságát, a beláthatatlan fennsíkokat, ahol a növényzet nélküli, színtelenre aszott föld a horizonton eggyé olvad az egészen finom homokkal elfüggönyözött szürke éggel. Szeretem a magas hegységeket, amelyeket az egészen sajátos éghajlat oly bizarrá formált, hogy holdbéli tájra emlékeztetnek, sokkal inkább, mint a világ bármely más vidékén, és a homokbuckákat, amelyekbe a szél gyönyörű mintákat, vonalakat rajzolt.
De szépek a közel-keleti puszták, sivatagok is. A Negev, amelyet az ember egyre inkább a maga képmására átalakít, Júdea kis pusztája, ahol a hegyek és halmok áttekinthetetlen szövevénye összegyűrt abroszra emlékeztet. De mindenekelőtt szép a Sinai-puszta, ahol a végtelenül fölséges gránithegyek vöröses szikláit gyakran színezi a vulkáni eredetű rétegek feketéje. (Ha valahol, akkor csakis itt lehetett az Isten hegye, sehol máshol.) Továbbá a Közép- és Belső-Ázsia pusztái, ahol a messze nyúló homoksivatagok mellett ott vannak Szíria és Jordánia keleti részén a fényes fekete tömbökből álló hatalmas homoksivatagok (hamadák). Aztán Mezopotámia löszlepellel borított pusztaságai. Ezek a Tigristől és az Eufrátesztől néhány kilométerre behatárolják a két életadó folyó viruló partvidékét. A perzsiai-pakisztáni sósivatagokat igen finom szemcséjű só takarja. Ezeknek világosszürke talaja repedésektől szaggatott. Nem utolsósorban szépek Tibet pusztaságai, ahol a hét-nyolcezer méter magas csúcsok ridegsége és hűvös méltósága a sziklás magasföldek, magashegyi völgyek és fennsíkok kietlenségével társul. Nem ismerek szebb tájakat a világon!
És az oázisok! Aki még soha sem ért pusztában töltött hosszú és szürke napok után oázisra, az nem tudja, mi a zöld. A pornak és az élettelenségnek a szürkéje és barnája ébreszt rá először az oázis színének lényegére. Arra, hogy a zöld élet, erő, kedvesség és öröm. És a víz! Igaz, bármennyit időztünk is a pusztában, még sose fenyegetett minket a szomjanhalás veszélye. De milyen más a napokon, sőt heteken át magunkkal hurcolt víz, amely a hőségben fölforrósodott és ízét vesztette, mint az oázisok hűs forrásának élő vize, amelyből hosszúakat húzhatunk. Vagy a Hoggar rejtett gueltái (mélyebb homokos vádiszakasz, ahol a környező hegyek, dombok felől szivárgó vizek fölszakadnak), amelyek felüdülést ígérve fürdeni csábítanak, végül az a néhány bővizű artézi kút a hegy lábánál, amelyekből korlátlanul meríthetünk.
Hát még az esték és az éjszakák! Nincs annál pompásabb, mint amikor a tikkasztó, forró nappal elmúlásával, úgy késő délután a hőség alábbhagy, és a nap hanyatlani kezd. Ezzel páratlan színjáték veszi kezdetét, amely évszaktól, vidéktől és a levegő homoktartalmától függően más és más, de mindig elbűvölő. Először is megjelenik az egész színskála, a halvány kéktől a sötét pirosig, kiterítve a széles égre. Aztán a színek egyre elevenebbé, egyre tündöklőbbé válnak, míg végül beleolvadnak a lenyugvó nap vérvörösébe. De mielőtt még kialudnának az utolsó fények, már elkezd vakítóan és riasztóan világítani a hold. Azóta értem a zsoltárost, mióta a pusztákat járom: „Az Úr a te oltalmazód, az Úr védelmez jobbod felől. Nappal nem éget a nap, s éjjel nem árt neked a hold. Az Úr megóv minden bajtól…” (Zsolt 121,6)
Mindez lélegzetelállító csöndben megy végbe, az embert is mély hallgatásra készteti!
Csodálatos dolog a csend! Talán nem is értékeljük eléggé! El sem tudjuk képzelni, milyen termékeny lehet a számunkra!
Próbáld ki!
A puszta félelmetes – a puszta szép
Amikor a Szentírásban szó esik a pusztáról, valójában nem a homoksivatagot kell rajta érteni, a megfelelő héber szó inkább elhagyatottságot, magányt, kietlenséget jelent.
A puszta az a hely, ahol az ember nem élvezi azt a védettséget és meghittséget, amelyet a közösség nyújt, hanem ki van szolgáltatva a természet erőinek és a különféle veszedelmeknek.
Ezért képzelte úgy az ószövetségi ember, hogy a pusztát démonok és ártó szellemek népesítik be. A puszta az a hely, ahol az ember a maga kicsiségére és tehetetlenségére van utalva. A pusztát a gonosz lakja meg a halál. S földrajzi értelemben véve a puszta még ma is ilyen hely. Mindenütt föllelhetők a halál nyomai. Tevék, bárányok és kecskék kifehéredett csontjai, a tömérdek autóroncs, amely bizonyság arra, hogy sokaknak félbe kellett az útjukat szakítani, nem jutottak el oda, ahova igyekeztek.
De épp ezért lehet a puszta, mint a gonosz és a halál birodalma, létünk azon dimenziójának kifejezője, amelyben magunkra maradunk, elhagyatottak vagyunk és védtelenek, ki vagyunk téve mindenféle veszedelemnek.
Így a puszta egyszersmind „ikon” is – mutatja, hogy vannak az életünkben pillanatok és helyzetek, amikor ránk nehezedik semmiségünk tudata, s magát a halált ízlelgetjük. De paradoxon módon a Szentírás tanúsága szerint éppen a puszta, éppen a kietlenségnek, a kiszolgáltatottságnak, az elhagyatottságnak, a magánynak és a halálnak a földje az a hely, ahol a választott népnek meg kellett születnie.
A pusztában – amikor Egyiptom rabszolgaságot jelentő húsos fazekait elhagyta és az Ígéret Földje felé tartott – lett Izrael Isten népévé. A pusztában kezdődik tehát az új élet, a halál árnyékában, de ez az új élet az Istentől van. Mert a maga erejéből nem tud Izrael életre találni, és arra sem képes, hogy a pusztulás és a halál földjén az életet megőrizze. Nincs esélye a fennmaradásra.
A pusztában az élet csak adomány lehet és ajándék. Ezt különösen Ezekiel próféta írta le nagyon érzékletesen, abban a részben, amelyben Izrael „születésének” történetét használta föl hasonlatul: „Születésedkor, azon a napon, amikor a világra jöttél, nem vágták el a köldökzsinórodat, nem mostak meg vízzel és nem tisztítottak meg, sóval sem dörzsöltek be, és nem takartak pólyába. Senki sem hajolt föléd gyöngéden, hogy irántad való szánalomból ezek közül valamit is megtegyen veled. Már születésed napján utáltak, és kitettek a nyílt mezőre. Elmentem melletted, és láttam, hogy véredben vergődsz. Ezt mondtam neked, amikor véredben voltál: Maradj életben, és növekedj, mint a mezők virága! S fejlődésnek indultál, felnőttél, és eljutottál az érettség koráig. Kebled kifejlődött, és hajzatod dús lett. De teljesen ruhátlan voltál. Akkor elmentem melletted, és megláttalak. Elérkezett az idő, a szerelem ideje. Rád terítettem köntösömet, és befödtem mezítelenségedet. Megesküdtem, és szövetséget kötöttem veled – mondja az Úr, az Isten, és az enyém lettél… Hírnevet szereztél a népek körében szépségeddel, mert tökéletes voltál amiatt a pompa miatt, amibe öltöztettelek – mondja az Úr, az Isten” (Ez 16,4kk).
Tehát épp a pusztában támaszt az Isten életet, az elhagyatottságban hoz létre közösséget, és a magányosság földjén köti meg népével a szeretet szövetségét. Ozeás próféta szerint is: azért vezette Isten a pusztába a népét, hogy ott zavartalanul szeresse. A pusztában az ember mindent, de mindent Istentől kap; és Isten jelenti a biztonságot és a meghittséget is. Így a puszta az Istennel való találkozás színhelyévé lesz, ahol bizalom támad, és remény ébred. Ezért van az, hogy a zsoltáros a veszedelem idején, ellenségtől körülvéve is így tud imádkozni:
„Félelem és aggódás kerít hatalmába, és borzalom tölt el. Így szólok: «Bárcsak szárnyam volna, mint a galambnak, akkor elrepülnék, és megnyugodnék.» Igen, szeretnék elfutni messze innét, kedvem szerint a pusztában laknék. Sietve kerestem a vihartól, széltől védett menedéket.” (Zsolt 55,6kk)
Tehát a „félelmetes puszta” menedék lett. Az Isten nyújtotta védettségnek és meghittségnek, az Istennel való közösségnek a helye, ahol a halálból új, igazi élet támad. A puszta: Janus-arc. Csakhogy Izrael nem nőtt még eléggé föl ahhoz, hogy a pusztában az élő és éltető Istennel való találkozás színhelyét lássa. Mert az Istennel való találkozás az ember szabadon kimondott igenjét föltételezi, hitet és engedelmességet, viszontszeretetet és odaadást kíván.
Így a puszta a döntés és a próbatétel helyévé válik. Az embernek épp itt a pusztában kell elhatároznia, hogy válaszol Istennek, és hagyja, hogy „nevelje” és vezesse.
Ezért figyelmeztet a Második Törvénykönyv: „Gondolj az egész útra, amelyen az Úr, a te Istened negyven éven át vezetett a pusztában, hogy megalázzon, próbára tegyen, megvizsgálja a szívedet, vajon megtartod-e majd parancsait vagy sem. Megalázott, és hagyta, hogy éhezz, aztán mannával táplált, amelyet nem ismertél, és atyáid sem ismertek, hogy megtudd: nemcsak kenyérrel él az ember, sokkal inkább azzal, ami az Úr szájából jön. Negyven esztendeig nem kopott le rólad a ruha, és nem dagadt meg a lábad. Ismerd el szívedben, hogy az Úr, a te Istened úgy nevelt, ahogy az ember a fiát neveli. Tartsd meg tehát az Úrnak, a te Istenednek a parancsait: járj az ő útjain, és féld… Ne felejtsd el az Urat, a te Istenedet, aki kihozott Egyiptom földjéről, a szolgaság házából; átvezetett a mérges kígyók és skorpiók lakta nagy és félelmetes pusztán, meg a víztelen sivatagon, aki a kősziklából vizet fakasztott neked, a pusztában pedig mannával táplált, amelyet atyáid sem ismertek, hogy így megalázzon, és próbára tegyen, végül azonban jóra fordíthassa sorod. Nehogy azt gondold akkor magadban: saját erőmből s kezem munkájával teremtettem meg ezt a jólétet. Gondolj az Úrra, a te Istenedre, arra, hogy ő adta az erőt a jólét megteremtéséhez” (MTörv 8,2-6;14-18).
Az embernek tehát ki kell a pusztában állnia a próbát, s el kell döntenie: elfogadja-e, hogy mindenben és mindenestül Istentől függ. Vagy saját magát is beleértve mindent önmagának, a saját erejének akar-e tulajdonítani. Maga akar-e az életéről gondoskodni, vagy Istenre bízza-e magát, hogy nevelje és vezesse? Ha megtapasztalja életében a „pusztát”, akkor maga akar-e vele megbirkózni, vagy hajlandó-e épp ebben a helyzetben találkozni az élő Istennel?
Így a puszta megtapasztalásakor mindent megkérdőjelezünk. Itt dönteni, választani kell! A Szentírásból tudjuk, hogyan zajlik le a döntés, a választás a pusztában. Izrael kezd az Istentől elpártolni, körültáncolja az aranyborjút; ahelyett, hogy Istennel menne a szabadságot választva. Visszavágyik az egyiptomi húsos fazekakhoz, az ezektől nyújtotta biztonságos életbe. Az idegen istenekhez pártol, és elfelejti, kinek köszönheti az életet. És azt is, hogy csak úgy maradhat életben, ha bevonul Istenével a pusztán át az Ígéret Földjére.
De bármennyire fenyegeti az emberi gyöngeséget a büntetés, a puszta azért Isten jelenlétének és közelsége ígéretének a színhelye marad. Ezért az Istentől hűtlenül elpártolt embernek vissza kell térnie a pusztába, hogy újra találkozzon Istennel: „Ezért majd magamhoz édesgetem, kiviszem a pusztába, s a szívére beszélek, …hogy úgy válaszoljon, mint ifjúsága napjaiban, mint akkor, amikor feljött Egyiptom földjéről” (Oz 2,16-17). Az Istent tehát újra meg lehet találni a pusztában, sőt ott Isten maga közeledik az emberhez.
Ahogy a puszta az a hely, ahol az Egyiptomból való kivonulással a nép a szabadság útjára lép, s ahol az új életre megszületik, és megérik, ugyanúgy a puszta az a hely is, ahol az új élet az Isten dicsőségében kiteljesedik. Az ószövetségi Szentírás tehát ismételten kétarcúnak mutatja a pusztát. A halálnak vagy az életnek a hona. Mindenképpen az a hely, ahol eldől, hogy az ember a halált vagy az életet választja-e. Magában marad-e, a maga semmiségében, vagy Istennel keresi-e a közösséget.
A puszta kettős arca és ellenmondásossága nem az, amit ott jártunkban gyakran tapasztalunk. Nem is csupán az, amiről a Szentírás képekben és hasonlatokban beszél.
Nem, a puszta mindnyájunk számára érzékelhető valóság. Mert amikor életünkben a „puszta” jelentkezik, amikor a magánytól, erőfeszítéseink eredménytelenségétől szenvedünk, amikor azon őrlődünk, hogy miért vagyunk annyira kiszolgáltatottak, annyira tehetetlenek, és az élet fáradalmai és kísértései közepette kezdünk kétségbeesni, akkor mindig választ kell adnunk arra a kérdésre: hogy vajon a magunk erejéből akarunk-e kiutat találni, vagy pedig épp itt és így Istenre bízzuk magunkat.
Ugyanis ilyenkor legszívesebben a mindennapok teendőibe vagy felszínes szokásainkba menekülünk, vagy átengedjük magunkat a kétségbeesésnek és a rezignáltságnak. Pedig éppen a pusztában nyílhatunk meg Isten közelségének és szeretetének. Fölismerhetjük az istenkeresés és felebaráti szeretet lehetőségeit, megérlelődünk a szenvedések elviselésére. Így életünk „pusztája” a halál vagy az élet közötti választás színhelyévé válhat.
(Részlet Gisbert Greshake: Helytállás a pusztában című könyvéből)
Remélem, ez a részlet megerősített téged abban, hogy ne félj a lelki pusztaságtól! Sőt, reménnyel telve éld meg a pusztaságot, mert biztos lehetsz benne, hogy gyümölcsöt terem számodra, megújulsz, és új élet születik benned – ha közben átadod az irányítást az Istennek!
Isten nem szűnik meg gondoskodni
Mózes ezután elindította Izraelt a Vörös-tengertől. Kimentek a Súr pusztába, és három napig jártak a pusztában anélkül, hogy vízre akadtak volna. Így jutottak el Márába, de Mára vizét sem ihatták, mert keserű volt. Ezért nevezték el azt a helyet Márának (azaz Keserűségnek). Ekkor a nép zúgolódni kezdett Mózes ellen. Azt kérdezték: „Mit igyunk?” Erre ő az Úrhoz kiáltott, és az Úr egy fadarabot mutatott neki. Amikor ő beledobta azt a vízbe, az édessé változott. Az Úr ott adott nekik parancsokat és rendeleteket, és ott tette őket próbára. Azt mondta: „Ha hallgatsz az Úr, a te Istened szavára, ha azt cselekszed, ami helyes a szemében, ha engedelmeskedsz parancsainak, és megtartod minden rendeletét: azon betegségek közül, amelyeket Egyiptomra bocsátottam, egyet sem bocsátok rád: mert én, az Úr vagyok a te gyógyítód!” (Olvasd el a Szentírásból a következő szakaszt: Kiv 15,22-27)
A szabadulás felett érzett örömöt követően a nép egy pusztaságban találja magát, ahol hiányzik az, ami az élethez nélkülözhetetlen, a víz.
A nép kételkednek Isten gondviselésében, ami visszatérő elemmé fog válni számukra. Dühösen zúgolódnak Mózes ellen, hogy tegyen már valamit. Mózes Istenhez fordul segítségért.
Ahogyan az izraeliták is újra és újra kételkedtek az Úr gondviselésében, ugyanúgy mi is ezt tesszük hétről-hétre, ha jobban belegondolsz.
“Milyen szerencsém volt, hogy felvettek 15 éve arra a munkahelyre! Vajon, most az Isten segít-e, hogy találjak hasonlót!” “Nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan felgyógyulok abból a cifra betegségből, de most más a helyzet, félek, hogyan sikerül a műtét!”
Az előző két példa is mutatja, hogy gyakran nem hisszük el, hogy az Isten ugyanúgy gondoskodik, mint annak idején. Újra és újra kételkedünk a szeretetében. A lelki pusztaság kietlensége, szárazsága hozzásegíthet, hogy képes legyél meglátni a rosszban a jót. Lehet, hogy Isten egy apró mozdulattal, egy pici dologgal (a történetben egy fadarabbal) a keserűt is édessé változtatja, meggyógyítja azt, ami gyógyulásra szorul, a bűn is a kegyelem forrása lehet.
Isten megadja, amire szükségünk van!
Azt mondta erre az Úr Mózesnek: „Íme, én majd kenyeret hullatok nektek az égből! Menjen ki a nép, és szedjen egy-egy napra valót, hogy próbára tegyem, vajon törvényem szerint jár-e el, vagy sem. A hatodik napon is készítsék el azt, amit bevisznek, de az kétszerannyi legyen, mint amennyit naponta szedni szoktak.” Azt mondta erre Mózes és Áron Izrael valamennyi fiának: „Estére megtudjátok, hogy az Úr hozott ki titeket Egyiptom földjéről. Meghallotta ugyanis, hogy zúgolódtok az Úr ellen. Ugyan kik vagyunk mi, hogy ellenünk zúgolódtatok?” reggel pedig meglátjátok az Úr dicsőségét! Azt mondta továbbá Mózes: „Estére az Úr húst ad nektek enni, reggelre pedig kenyeret jóllakásig, mert meghallotta zúgolódásotokat, mellyel ellene zúgolódtatok. (Olvasd el a Szentírásból a következő szakaszt: Kiv 16,4-21)
Az izraeliták a pusztában vándorolnak, és mivel teljes mértékben Isten gondviselésétől függenek, ételért kiáltanak hozzá.
Hányszor Istenhez kiáltunk mi is testi-lelki szükségleteink miatt. Hajlamosak vagyunk úgy viselkedni, mintha Isten nem is létezne, mintha nem Ő lenne a Mindenható. Amikor valami nem úgy sikerül, ahogy szerettük volna, rögtön Őt hibáztatjuk. Néha odáig is elmerészkedünk, hogy próbára tegyük az Istent, feltételeket szabunk neki. Ez a hozzáállás azonban nem vezet sehová!
Kiáltsunk továbbra is, hiszen kitől várhatnánk segítséget, ha nem az Istentől! Tegyük ezt azzal a hittel, hogy ő megadja azt, amire szükségünk van, ha mi is megtettük azt, ami rajtunk áll. Amikor a kenyér lehullott az égből, Izrael fiai csodálkozva kérdezték: „Mi ez?” Számunkra is ugyanaz a csodálkozás marad. Krisztus valóban önmagát adta a mi üdvösségünkért? Manna nélkül az izraeliták meghaltak volna a pusztában. Élhetünk igazán az Eucharisztia nélkül?