Paszkál az Istennek tetsző engedelmességre vágyott

Baylon Szent Paszkál (emléknapja május 17.) Spanyolországban született. Tizennyolc évesen, egy látomás hatására, felvételét kérte a Loretóban található minorita rendbe, ám elutasították kérelmét, hiszen semmit sem tudtak az ifjú pásztorról. Néhány évvel később Paszkál újra jelentkezett, ezúttal engedélyezték, hogy laikus testvérként belépjen a megreformált ferencesekhez. Főként portai szolgálatot látott el különféle spanyolországi kolostorokban. Bár írástudatlan volt, a Szentlélektől kapott bölcsesség révén vált ismertté.

Életét az Oltáriszentség tisztelete határozta meg; hosszú órákon át térdelve imádkozott a szentségtartó előtt. Amikor egy alkalommal Franciaországba küldték, rendi habitusában utazott, holott ez igen kockázatos volt a francia vallásháborúk közepette. Útja során több alkalommal is megszólták. Egy vita során, amikor egy protestáns vándorprédikátorral s az őt hallgató tömeggel szemben védelmébe vette Jézus testének és vérének valóságos jelenlétét az Eucharisztiában, a hugenották majdnem halálra kövezték. Az akkor elszenvedett sérülései élete végéig fájdalmat okoztak neki.

Pünkösd vasárnapján halt meg, éppen akkor, amikor úrfelmutatáskor megszólaltak a csengettyűk. Halála után sírjánál számos csoda történt.

GONDOLAT:
Paszkál nagysága abban áll, hogy nemcsak egész szívével hitte és szolgálta Jézust az Oltáriszentségben, hanem meg is akart halni érte. Amiben hitt, azt teljes odaadással képviselte.
Ha módod van rá, a következő héten menj be egy templomba, egy kicsit az Oltáriszentség jelenlétében lenni! Ha háborog a lelked, ha békére vágysz, ha döntés előtt állsz, ha terhek nyomják a vállad… tölts időt az Oltáriszentség előtt, és gyógyul a lelked!

Mitől függ a hit átélésének élménye?

Május 19. – Pünkösdvasárnap
Olv.: ApCsel 2,1-11; Zs 103; 1Kor 12,3b-7.12-13;
Evangélium: Jn 20,19-23 

Az édesapa hosszú hónapokon át minden este mesélt a kislányának. Csakhogy előbb-utóbb erősen megunta, nem is beszélve arról, hogy kifogyott a mesékből, és már ismételgetni kezdte azokat, amelyeket korábban elmondott. A kislányt ez persze egyáltalán nem zavarta. Az édesapa azonban szívesebben nézett volna TV-t vagy olvasott volna újságot ezekben a percekben is. Ezért hát vásárolt egy csomó mese CD-t, és egy könnyen kezelhető CD-lejátszót. Megtanította a kislányt, hogyan kell egy gombnyomással elindítani a lejátszást, majd pedig kikapcsolni, ha már aludni akar. A kislány eleinte élvezte az új játékot, és az apuka megkönnyebbült sóhajjal dőlt hátra a nappali foteljében, hogy kedvenc magazinjait lapozgassa. Alig telt el azonban egy hét, a kislány szomorú arccal jelent meg a nappaliban, pizsamája szélét gyűrögetve. „Mi a baj, kicsikém? Tán elfelejtetted, hogyan kell kezelni a gombokat?” – kérdezte az édesapja. „Nem, nem felejtettem el.” – válaszolta halkan a kislány. „Akkor miért jöttél ki? Miért nem hallgatod a CD-lejátszót?” „Mert annak nem lehet az ölébe ülni.” – pityeredett el a kislány.  

Mennyire más hallani az Istenről, mint átölelni Őt és szorosan odabújni hozzá! Mennyire más csak információként hallgatni a prédikációt vagy olvasni a Bibliát, semmint beengedni a szívembe az Ő igéjét és engedni, hogy fellelkesítsen, megindítson, jó tettekre sarkalljon! Bizony hányan és hányan vannak, akik hidegen, üres szívvel vesznek részt egy-egy szentmisén vagy hittanórán, kötelességtudatból gyorsan „letudnak” egy-egy imát vagy szentségfelvételt, és közben semmit nem tapasztalnak abból a kegyelemből, amit Isten ilyenkor nyújtani akar. Nem vagyunk-e köztük mi is olykor? Nem fordul-e elő velünk is, hogy ilyen lélektelen, gombnyomás-szerű az istenkapcsolatunk? Vajon mitől függ a hit átélésének élménye? Hogyan lehet újra örömteli találkozássá Istennel az imádságunk vagy a szertartásokon való részvételünk? Csakis a Szentlélek által, Akit Pünkösdkor különösen is ünneplünk! A Lélek által, Aki nélkül még helyesen imádkozni sem tudunk! A Szentlélek azonban kész és képes áttüzesíteni a szívünket, ha hívjuk és beengedjük Őt az életünkbe. Nemcsak az Istennel való kapcsolatunk, hanem emberi kapcsolataink is elszürkülhetnek, unalmassá válhatnak, rutinszerűvé silányulhatnak. Sok szép szerelmi kapcsolat, sőt házasság, barátság, munkatársi viszony mehet rá az ilyen lélek-nélküliségre! Azonban a Szentlélek evilági szeretet-kapcsolatainkat is élővé teheti, ha kérjük Tőle és engedünk irányításának.  

Hogyan lehet befogadni a Lelket? Ki kell tartani az imádságban és Jézus parancsainak követésében! Az apostolok imádkozva várták, hogy erő áradjon ki rájuk a magasból, és nem is csalódtak várakozásukban! Ha felhagytak volna az imádsággal, talán elmulasztják a Lélek ajándékainak kiáradását! Nekünk is hűségesnek kell maradnunk az imában, rá kell szánnunk az időt, akkor is, ha olykor szürkének és érzelemmentesnek érezzük! Ha kitartunk, észre fogjuk venni, hogy Isten jelenléte egyik pillanatról a másikra eláraszthatja a szívünket. Másrészt igyekeznünk kell megtartani Jézus parancsait is, hiszen a Szentlélek Jézus ajándéka, Jézus által küldött Vigasztaló, Aki ugyanazon az úton jár, amelyen Jézus is járt az emberek között. Ha mi tartósan letérünk erről az útról, ne csodálkozzunk azon, ha nemigen fogunk találkozni a Lélekkel!  

Miről vesszük észre a Szentlélek jelenlétét? Ezt mondják el nekünk a mostani olvasmányok és az evangélium. „Az Úr láttára öröm töltötte el a tanítványokat.” Örömmé lesz számunkra a Jézussal való találkozás az Ige hallgatásában és olvasásában, a szentségek vételében, a felebaráti szeretet tetteiben. „Békesség nektek!” – halljuk az Úr szavait. Békét találunk az imádságban akkor is, ha sok küszködés közepette vagyunk. Akkor is, ha életünkben épp hullámok csapkodnak a fejünk körül, ha megpróbáltatásoknak vagyunk kitéve. Ez a jézusi béke ugyanis nem a minden bajtól való mentesség, hanem sokkal inkább annak megtapasztalása, hogy Isten nem hagyott el bajainkban sem, velünk van, szeret minket és vigyáz ránk! Végül a Lélek jelenlétének bizonyítéka az irgalom túláradása is. „Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer.” A Szentlelket befogadó ember örömmel éli át, hogy Isten elengedte az ő bűneit, s ettől az örömtől indíttatva ő is könnyebben válik képessé a megbocsátásra embertársai iránt, akik vétkeztek ellene, sebet ütöttek rajta. Most, az Irgalom Évében különösen is fontos, hogy a Léleknek erre a rendkívül aktuális ajándékára, a megbocsátásra nyitottak legyünk!   

Dr. Finta József atya

Különleges vagy, ezért a küldetésed is az

Mindannyian szeretnénk azt hinni, hogy különlegesek vagyunk. A csodálatos dolog az, hogy mindannyian drágák vagyunk Isten számára, és elhívottak vagyunk az Ő isteni életébe. Amikor azonban arra gondolunk, hogy különlegesek vagyunk, az általában azt jelenti, hogy hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy jobbak vagy fontosabbak vagyunk másoknál. Minél tovább haladunk a keresztény életben, annál inkább meg kell értenünk, hogy a szolgálatunk mások javát kell, hogy szolgálja.

Amikor megtérésről, különleges küldetésről van szó, mindig eszembe jut Saul, akit Pálként ismerünk meg, valóban különleges és egyedülálló küldetést kap, hogy tanúságot tegyen Jézusról a nemzeteknek. Rögtön munkához lát, kezdve a zsinagógában élő zsidó testvéreivel. Üzenete egyszerű volt: Jézus az Isten Fia.

Élete és üzenete nem önmagára összpontosított, hanem Jézus uralmáról tett tanúságot. Az élete annyira elmerült Jézusban, hogy elmondhatta: „Krisztussal együtt megfeszíttettem; már nem én élek, hanem Krisztus él bennem; és az életet, amelyet most testben élek, az Isten Fiába vetett hit által élem, aki szeretett engem, és önmagát adta értem” (Gal 2:20). Arra tanít minket, hogy kereszténynek lenni azt jelenti, hogy önmagunk előtt Krisztusra összpontosítunk, és Krisztusban emberré válunk mások számára.

Igen, valami ilyesmi küldetéstudattal kellene nekünk is élni a mindennapjainkat! Istenben élni meg minden eseményt, amiben részünk van. Pál példát mutat nekünk ebben.

Mi is küldetést kaptunk, még ha nem is olyan drámait, mint Pál. Szent John Henry Newman gyönyörűen fejezte ki ezt a valóságot: „Isten arra teremtett engem, hogy valamilyen meghatározott szolgálatot tegyek Neki; rám bízott valamilyen munkát, amit nem bízott másra. Megvan a küldetésem – talán soha nem tudom meg ebben az életben, de a következőben majd elmondják nekem”.

Szerepünk van Isten üdvtervének kibontakozásában. Ez nem feltétlenül jár valami rendkívüli dologgal, például azzal, hogy misszionáriusként beutazzuk a világot. Általában azt jelenti, hogy Istennel, Istenben és Isten által teljesítjük az életben betöltött állapotunknak megfelelő feladatokat. Akkor leszünk sikeresek a küldetésünkben, ha Pálhoz hasonlóan elmondhatjuk, hogy „már nem én élek, hanem Krisztus él bennem”.

A mi küldetésünk az, hogy Krisztus legyünk (vagy legalább krisztusiak) a világban, az Ő Testének tagjaiként, mindenki javára munkálkodva.

Imádkozz, hogy az Úr világossá tegye számodra küldetésedet, a következő napok, hetek, hónapok feladatait, és árassza ki rád Lelkének kegyelmét, hogy teljesebben megéld azt, amire meghívott, amire elküldött téged!

Legfőbb reményünket a „Sors” nem tudja kiütni

Május 12. – Urunk mennybemenetele
Olv.: ApCsel 1,1-11; Zs 46; Ef 1,17-23;
Evangélium: Mk 16,15-20 

A riporter interjút készített a Sorssal, a kiváló bokszolóval. „Ütéseim kemények és kivédhetetlenek!” – mesélte büszkén a Sors. „A bal öklöm ugyanolyan rettegett, mint a jobb! Sorra kiütöttem az Erőt, a Büszkeséget, a Tudást, a Szépséget, az Egészséget – pedig ezek kemény ellenfelek ám! Sőt, még a barátságot és a szerelmet is padlóra küldtem! Nem tudtak hosszasan megállni előttem!” A riporter őszinte ámulattal érdeklődött: „Így tehát senki sincs, aki méltó ellenfélként vehetné fel önnel a harcot?” A Sors kelletlenül, kissé elhalkult hangon válaszolt: „Nos, meg kell mondanom, hogy egyvalakivel eddig még nem boldogultam. Valahányszor kiütöttem, mielőtt végleg kiszámolták volna, mindig újra lábra állt. Egyszerűen el sem tudom képzelni, hogyan képes rá!” A riporter sürgetően kérdezte: „Vajon ki lehet az a bámulatos ellenfél, akit még ön, a kemény Sors sem tud legyőzni?” A Sors alig hallhatóan, szemlesütve válaszolt: „Reménynek hívják”.  

Vajon milyen az a remény, amit a Sors nem képes elintézni? Mire irányul? Szent Pál apostol a szentleckében magasztos szavakkal beszél a keresztények reményéről, ami egy olyan „gazdag és fenséges örökségre irányul”, ami minden képzeletünket felülmúlja. Ha belehallgatunk vagy beleolvasgatunk abba, amit a napjainkban élő emberek fogalmaznak meg reményük tárgyaként, vajon ilyen végtelenül nagy értékkel találkozunk? Legtöbben talán a gazdag, kényelmes életben reménykednek, és a sok pénzben, amire ehhez szükségük lesz. Vannak persze, akik inkább mások csodálatára, elismerésére vágynak, ezért igyekeznek pl. szépek, erősek lenni, jó sportolók, sikeres vállalkozók, nagy tudású professzorok. Ismét mások reménykednek a csodálatos szerelemben, párkapcsolatban, a jó házasságban, családi életben, igaz és hűséges barátságokban. Ezek mind fontos és magasztos értékek, de vajon elégségesek-e ahhoz, hogy az ember élete mindvégig értelmes maradjon? Egy mindenképp közös ezekben az értékekben: az, hogy a földi élethez tartoznak, a földi életet tudják hosszabb-rövidebb ideig megszínesíteni. Szükség van rájuk, de bizony azok közé tartoznak, amiket a Sors ki tud ütni, és előbb-utóbb el is intéz. Ha ezekben az egyébként fontos, de nem örökkévaló javakban látjuk életünk legfőbb céljait, akkor csalódni fogunk. A Sors kiüti az erőt, az ügyességet, a szépséget, az egészséget, a tudást, még a barátságot és a szerelmet is. Szabad és kell is ezekben reménykednie az embernek, de kell egy olyan végső, mindent összefoglaló remény, aminek a tárgya túlmutat ezeken, túlnyúlik a halálon is, és így elkerüli a Sors ökölcsapásait.   

Urunk Jézus Mennybemenetelének ünnepe az emberi remény végső, legnagyobb tárgyát, az örök boldogságot, az üdvösség elérését tárja elénk. Jézus azért megy föl az Atya Országába, hogy helyet, sőt otthont készítsen ott számunkra. Mindegyikünk életének beteljesülése csak ez a halálon túlnyúló örök, boldog élet lehet. Ennek lényege pedig nem más, mint a tökéletes, el nem múló szeretet. Hiszen Isten életébe, belső világába lépünk be az üdvösség elnyerésével, ami maga a Szentháromságos szeretetközösség. Ez a mindent felülmúló, legnagyobb érték, a végső cél pedig valójában magába foglalja a többi, kisebb célunkat is. Hiszen a pszichológia egyik alaptétele szerint az ember legfőbb vágya az, hogy szeressen és szeretve legyen. Márpedig aki mások figyelmére törekszik, karriert akar csinálni itt a Földön, az igazából szeretve akar lenni. Aki érvényesülni akar, jól végezni valamilyen tevékenységet, sikereket elérni a munkájában, azt valahol mélyen mozgatja mások szolgálatának a vágya is: valami nagyot akar tenni az emberekért. A barátságban, szerelemben, családalapításban is a szeretetkapcsolat iránti kiolthatatlan vonzódás dominál. Azonban ha mindezt Isten nélkül akarjuk, csak erre a földi életre, akkor bizony megrekedünk félúton: nem teljesül be igazán egyetlen reményünk sem. Látszólag elérünk sok mindent, de el is veszítjük azokat. Ha azonban hiszünk Istenben és az örök életben, és a szeretet útján járva, Istenkapcsolatunkat ápolva el is fogadjuk az örök élet ajándékát, akkor megtapasztaljuk, hogy a legfőbb reményünk beteljesülésével a kisebb reményeink is célba értek! Istenben valahogy a helyére kerül minden, helyére kerül, révbe ér a mi életünk is. A Sors nem tudja kiütni, elragadni, ami igazán fontos nekünk, mert az nem a mi kezünkben, hanem Isten kezében van. Isten kezében, örök biztonságban!

Dr. Finta József atya

5 ok, hogy miért kezdd a reggelt mosolygással!

„Az a nap, amelyik nevetés nélkül telik el, elvesztegetett idő.” Idézem Charlie Chaplint, mert május első vasárnapján ünnepeljük a nevetés világnapját.

A jókedv, a pozitív életszemlélet és a mosolygás jótékony hatása egészségünk egyik kulcskérdése.
Egy kiadós nevetés ellazítja az egész testet, az izmokat, a feszültség csökken – igazi stresszoldó fegyver. A jókedv és a kacagás hozzásegíthet egy boldogabb és kiegyensúlyozottabb élethez, a pozitív érzésekre és humorra nyitott ember ugyanis az élet kihívásaival, illetve önmaga testi-lelki nehézségeivel és betegségeivel is könnyebben tud megküzdeni.

Tudományos vizsgálatok igazolták a nevetés jótékony hatását: javítja a vérnyomást, a légzést és a szervezet oxigénellátását. Ellazítja az izmokat, enyhíti a stressz érzetét, endorfin hormon termelésére serkent, amely örömérzethez vezet; élénkíti a vérkeringést és a szívműködést, csökkenti a fájdalomérzetet, illetve erősíti az immunrendszert.
Nevetni – sokféle tulajdonságunkkal ellentétben – születésünktől kezdve tudunk, már a csecsemők is mosolyognak, a legtöbbet pedig a gyerekek nevetnek, hogy a kamaszokról ne is beszéljünk. Majd, ahogy múlnak az évek, egyre kevesebbet húzódik mosolyra a szánk, idősebb korunkra pedig szinte teljesen elfelejtünk kacagni.

Csak úgy próbaképpen, mosolyogj egyet! Jó szélesen! …na, ugye, milyen jó?! Tudtad, hogy tudományosan már bizonyított, amikor mosolyra vagy nevetésre húzzuk az arcizmainkat, érdekes módon olyan hormonok szabadulnak fel az agyunkban, amitől megnyugszunk, és valóban jobb kedvünk lesz?! De a vidámság és mosoly nemcsak a mindennapi hangulatunk helyrezöttyintésén segít, hanem abban is, hogy túllegyünk számos betegségen. Ha stresszes és ideges vagy, emelkedj felül rajta, legyints egyet és csak mosolyogj rá a világra. Egy kutató orvos megállapította, hogy a jó kedélyű emberek kevésbé lesznek betegek, vagy korábban felépülnek, és ők későbbi életkorban is halnak meg.
A nevetés, az optimizmus egyúttal a legjobb orvosság is, az egész szervezetre áldásos hatású.

Íme, 5 ok a nevetésre!

1. Elmúlik a félelem
Az emberek manapság túl sokat szoronganak. A média, a hírek ontják magukból a bizonytalanságunkat növelő információkat: tragédiák, katasztrófák, erőszak, válság. Nem szabad csak ezt látni az életből! A humor megtöri a jeget, elűzi a félelmet. Ha vidámabb hangnemben közlünk valakivel egy rossz hírt, hamarabb túljut rajta, bár megijedhet, mégis könnyedebben kezeli és a megoldásra koncentrál. Természetesen ezt tilos alkalmazni halál vagy egyéb tragikus történés közlésekor.

2. Megnyugtató
Ha egy beteg panaszkodik, hogy fáj valamije, nyugodtan tájékoztassuk arról, hogy amit érez, az teljesen normális. Ha humorosan tudatjuk az illetővel, hogy a fájdalom normális, akkor jobban belenyugszik és előbb túl lesz rajta.

3. Oldja a feszültséget
A humor a legjobb gyógyír a feszültség oldására. Ha stressz hatására kimerültnek, levertnek és szomorúnak érezzük magunkat, hagyjuk, hogy vidám ismerőseink feldobjanak minket. Aki ilyenkor jobban szeret eltűnni a világ elől, az dobjon be egy vidám filmet a DVD-lejátszóba, és hallgasson valami örömzenét. Meglátod a sok pozitív energia átjön a zenéről, a filmből, és a stressz oldása után a fájdalmunk is enyhülni fog. Ha a munka vagy a betarthatatlan határidők miatt remeg a gyomrunk az idegességtől, mondjuk ki hangosan: Ez csak munka! Ha a gyerekünk elszakította a pulóverét, akkor azt: Ez csak egy ruha! – ha át tudsz állni erre a gondolkodásra, nyugodtabb, örömtelibb lesz az életed – és Veled az élet!

4. Az élet szép és nem szabad túl komolyan venni magunkat!
Sokszor rácsodálkozunk arra, hogy amikor veszekedtünk a párunkkal, legtöbbször apróságokon zörrenünk össze, mégis utána, mintha beragadna a lemez: morcosak maradunk, és duzzogunk. Nos, csak gondoljunk valami pozitívra. Például arra, hogy miért szerettünk bele a párunkba! Hogy mennyire hiányoznának az idétlen poénjai, ha nem lenne velünk. Ha eltölt minket a vidámság, már csak pillanatok kérdése kibékülni, és helyreállítani a harmóniát – enélkül viszont napokig rosszkedvűek és sértődöttek maradunk. Az apróbb vitákat oldjuk meg humorral.

5. A jókedv ragadós!
Hétköznap reggelente azt tapasztaljuk, hogy a tömegközlekedési eszközön számtalan szomorú és elkeseredett ember utazik. Ha elkezdünk mosolyogni, gyakran azt tapasztaljuk, hogy az emberek spontán visszamosolyognak ránk, hirtelen ráeszmélnek arra, hogy tulajdonképpen ők is vidámak, szóval jó hatással lehetsz másokra. Arról nem is beszélve, hogy az önbizalmunk is nőni fog. A vidámság, a mosolygás ragadós!

Megmaradni a szeretetben csak így lehet

Május 05. – Húsvét 6. vasárnapja
Olv.: ApCsel 10,25-26.34-35.44-48; Zs 97; 1Jn 4,7-10;
Evangélium: Jn 15,9-17

Egy asszony elment a házassági tanácsadóhoz. „El akarok válni, s minden rosszat elkövetni a férjem ellen, amit csak lehet – mondta. – Gyűlölöm! Meg akarom sebezni úgy, hogy egy életen át szenvedjen!” „Tudja mit! – javasolta a tanácsadó. – Akkor halmozza el dicséretekkel! Minden jót, amit tapasztal nála, vegyen észre és tegyen szóvá! Amikor viszont valami rosszat tesz maga ellen, akkor hagyja figyelmen kívül! Ha veszekedni próbál, maga csak teljesítse továbbra is hűségesen a házastársi kötelességeit! Legyen figyelmes hozzá, ezzel majd lenyűgözi őt! És amikor már nélkülözhetetlenné válik a számára, amikor már azt gondolja, hogy ön feltétel nélkül szereti és becsüli őt, akkor adja be a válókeresetet! Így tudja legjobban megsebezni…”
Pár hónappal később az asszony ismét ellátogatott a tanácsadóhoz, és elmondta, hogy mindent úgy tett, ahogyan kérte. „Rendben. Akkor most eljött a válás ideje – mondta a tanácsadó. „Elválni? – csattant fel az asszony. – Eszem ágában sincs. Beleszerettem!”

Könnyű valakit megszeretni egy pillanatra. Amikor lenyűgöz a szépsége, a kedvessége, a vidámsága vagy éppen a tudása. Amikor szinte elszédülök valami csodás képességétől, ami most éppen megnyilvánult előttem. Könnyű szeretni az éppen csak megszületett gyermekemet, aki édesen mosolyog a karomban. Könnyű megszeretni egy munkahelyet, ahova épp csak beléptem, és mindenki mosolyogva, érdeklődve fogad, figyelemmel vesz körül. Könnyű megszeretni a leendő osztályomat a gólyatábor vidám napjaiban, perceiben, játékos, szórakoztató programok közepette. Na de megmaradni ebben a szeretetben? Nos, az már nagyon nehezen megy. Ugyanolyan szeretettel nézni a férjem, feleségem arcába hosszú évek, évtizedek múlva is, amikor már ráncok teszik azt barázdálttá. Amikor már nem csak a jó képességeit ismertem meg, hanem esetleg évek sora óta szenvedek a hibáitól, a gyengeségeitől is. Ugyanolyan szeretettel ölelni meg a gyermekemet akkor is, ha esetleg engedetlen velem, vagy hosszas vitákat folytatok vele. Amikor nem teljesíti az elvárásaimat! Amikor más hivatást választ, másvalakibe szeret bele, mint amit, akit én megálmodtam neki. Szeretni a munkatársaimat vagy osztálytársaimat akkor is, ha épp nem én forgok a középpontban. Amikor úgy érzem, hogy ugráltatnak, kihasználnak. Amikor már unalmas a társaság is, a mindennapi teendők sora is. Igen – beleszeretni rövid időre könnyű valakibe vagy valamibe, de megmaradni ebben a szeretetben, az már sokaknak nem sikerül. Pedig csak az érdemli ki igazán a „szeretet” nevet, ami tartós, ami hosszú távú.

Az evangélium másik kulcsfogalma az öröm, ami – ha hiteles -, szorosan összefügg a szeretettel. Milyen sokan vadásznak pillanatnyi örömökre, szinte kétségbeesetten kapaszkodva minden élménybe, amit meg lehet ragadni, gyűjtögetve az aprócska örömmorzsákat, amelyek pedig oly gyorsan semmivé válnak. Ehhez képest az evangéliumban Jézus „teljes örömről” beszél, olyan örömről, ami nemcsak néhány percre, órára vidítja fel a szívet, hanem megmarad, növekszik, kiteljesedik. Megmaradni a szeretetben. Megmaradni az örömben. Jézus erre akar bennünket tanítani, ezt akarja adni ajándékul. Hogyan tudjuk átvenni ezt az ajándékot?

A pillanatnyi tetszés, a beleszeretés arról szól, hogy én mit kapok, én milyen élménnyel gazdagodok. A szeretetben való megmaradás azonban már arról szól, hogy én mit és mennyit tettem bele ebbe a kapcsolatba, mennyi áldozatot tudok hozni érte. Jézus ezért mondja, hogy aki megmaradni akar valakinek a szeretetében, annak parancsokat kell teljesítenie. Bármennyire nem szimpatikus ez a mai önző és élményközpontú embernek, megmaradni a szeretetben csakis úgy lehet, ha hosszú távon kitartok azoknak a követelményeknek a teljesítésében, amit egy-egy kapcsolat elvár tőlem. A házaséletnek vannak szabályai, amiket szabadon felvállalok, amikor elkötelezem magam valaki mellett. A szülői felelősségnek, a helyes nevelésnek vannak szabályai, amiket be kell tartanom, ha jó anya, jó apa akarok lenni. A munkahelyeknek, iskoláknak vannak szabályai, amiket hűségesen követnem kell, ha érett, felkészült ember akarok lenni. Sajnos azért olyan nehéz a szeretetben való megmaradás, mert a fáradságot, a nehézségeket, amiket egy szeretetkapcsolat megkíván, nagyon nehezen vagy egyáltalán nem vállaljuk. Amikor már kötelességgé kopik az, amit eleinte szívesen, élvezettel megcsináltunk, akkor sokan feladják, pedig éppen hogy folytatni kellene! Nem kell megijedni attól, ha valami megszokottá válik, ha a lelkesedés lendülete helyett a kötelességtudat motivál arra, hogy valamit megtegyek! Ez minden hosszú távú szeretetkapcsolatban elkerülhetetlen. Az öröm is akkor válik tartóssá, ha teszünk annak az értéknek a megőrzéséért, ami felvillanyozta a szívünket! Ha nem ragadunk le egy-egy élménynél, amit kapunk, hanem inkább mi akarunk élményekkel gazdagítani másokat.

Dr. Finta József atya