Különleges vagy, ezért a küldetésed is az

Mindannyian szeretnénk azt hinni, hogy különlegesek vagyunk. A csodálatos dolog az, hogy mindannyian drágák vagyunk Isten számára, és elhívottak vagyunk az Ő isteni életébe. Amikor azonban arra gondolunk, hogy különlegesek vagyunk, az általában azt jelenti, hogy hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy jobbak vagy fontosabbak vagyunk másoknál. Minél tovább haladunk a keresztény életben, annál inkább meg kell értenünk, hogy a szolgálatunk mások javát kell, hogy szolgálja.

Amikor megtérésről, különleges küldetésről van szó, mindig eszembe jut Saul, akit Pálként ismerünk meg, valóban különleges és egyedülálló küldetést kap, hogy tanúságot tegyen Jézusról a nemzeteknek. Rögtön munkához lát, kezdve a zsinagógában élő zsidó testvéreivel. Üzenete egyszerű volt: Jézus az Isten Fia.

Élete és üzenete nem önmagára összpontosított, hanem Jézus uralmáról tett tanúságot. Az élete annyira elmerült Jézusban, hogy elmondhatta: „Krisztussal együtt megfeszíttettem; már nem én élek, hanem Krisztus él bennem; és az életet, amelyet most testben élek, az Isten Fiába vetett hit által élem, aki szeretett engem, és önmagát adta értem” (Gal 2:20). Arra tanít minket, hogy kereszténynek lenni azt jelenti, hogy önmagunk előtt Krisztusra összpontosítunk, és Krisztusban emberré válunk mások számára.

Igen, valami ilyesmi küldetéstudattal kellene nekünk is élni a mindennapjainkat! Istenben élni meg minden eseményt, amiben részünk van. Pál példát mutat nekünk ebben.

Mi is küldetést kaptunk, még ha nem is olyan drámait, mint Pál. Szent John Henry Newman gyönyörűen fejezte ki ezt a valóságot: „Isten arra teremtett engem, hogy valamilyen meghatározott szolgálatot tegyek Neki; rám bízott valamilyen munkát, amit nem bízott másra. Megvan a küldetésem – talán soha nem tudom meg ebben az életben, de a következőben majd elmondják nekem”.

Szerepünk van Isten üdvtervének kibontakozásában. Ez nem feltétlenül jár valami rendkívüli dologgal, például azzal, hogy misszionáriusként beutazzuk a világot. Általában azt jelenti, hogy Istennel, Istenben és Isten által teljesítjük az életben betöltött állapotunknak megfelelő feladatokat. Akkor leszünk sikeresek a küldetésünkben, ha Pálhoz hasonlóan elmondhatjuk, hogy „már nem én élek, hanem Krisztus él bennem”.

A mi küldetésünk az, hogy Krisztus legyünk (vagy legalább krisztusiak) a világban, az Ő Testének tagjaiként, mindenki javára munkálkodva.

Imádkozz, hogy az Úr világossá tegye számodra küldetésedet, a következő napok, hetek, hónapok feladatait, és árassza ki rád Lelkének kegyelmét, hogy teljesebben megéld azt, amire meghívott, amire elküldött téged!

Legfőbb reményünket a „Sors” nem tudja kiütni

Május 12. – Urunk mennybemenetele
Olv.: ApCsel 1,1-11; Zs 46; Ef 1,17-23;
Evangélium: Mk 16,15-20 

A riporter interjút készített a Sorssal, a kiváló bokszolóval. „Ütéseim kemények és kivédhetetlenek!” – mesélte büszkén a Sors. „A bal öklöm ugyanolyan rettegett, mint a jobb! Sorra kiütöttem az Erőt, a Büszkeséget, a Tudást, a Szépséget, az Egészséget – pedig ezek kemény ellenfelek ám! Sőt, még a barátságot és a szerelmet is padlóra küldtem! Nem tudtak hosszasan megállni előttem!” A riporter őszinte ámulattal érdeklődött: „Így tehát senki sincs, aki méltó ellenfélként vehetné fel önnel a harcot?” A Sors kelletlenül, kissé elhalkult hangon válaszolt: „Nos, meg kell mondanom, hogy egyvalakivel eddig még nem boldogultam. Valahányszor kiütöttem, mielőtt végleg kiszámolták volna, mindig újra lábra állt. Egyszerűen el sem tudom képzelni, hogyan képes rá!” A riporter sürgetően kérdezte: „Vajon ki lehet az a bámulatos ellenfél, akit még ön, a kemény Sors sem tud legyőzni?” A Sors alig hallhatóan, szemlesütve válaszolt: „Reménynek hívják”.  

Vajon milyen az a remény, amit a Sors nem képes elintézni? Mire irányul? Szent Pál apostol a szentleckében magasztos szavakkal beszél a keresztények reményéről, ami egy olyan „gazdag és fenséges örökségre irányul”, ami minden képzeletünket felülmúlja. Ha belehallgatunk vagy beleolvasgatunk abba, amit a napjainkban élő emberek fogalmaznak meg reményük tárgyaként, vajon ilyen végtelenül nagy értékkel találkozunk? Legtöbben talán a gazdag, kényelmes életben reménykednek, és a sok pénzben, amire ehhez szükségük lesz. Vannak persze, akik inkább mások csodálatára, elismerésére vágynak, ezért igyekeznek pl. szépek, erősek lenni, jó sportolók, sikeres vállalkozók, nagy tudású professzorok. Ismét mások reménykednek a csodálatos szerelemben, párkapcsolatban, a jó házasságban, családi életben, igaz és hűséges barátságokban. Ezek mind fontos és magasztos értékek, de vajon elégségesek-e ahhoz, hogy az ember élete mindvégig értelmes maradjon? Egy mindenképp közös ezekben az értékekben: az, hogy a földi élethez tartoznak, a földi életet tudják hosszabb-rövidebb ideig megszínesíteni. Szükség van rájuk, de bizony azok közé tartoznak, amiket a Sors ki tud ütni, és előbb-utóbb el is intéz. Ha ezekben az egyébként fontos, de nem örökkévaló javakban látjuk életünk legfőbb céljait, akkor csalódni fogunk. A Sors kiüti az erőt, az ügyességet, a szépséget, az egészséget, a tudást, még a barátságot és a szerelmet is. Szabad és kell is ezekben reménykednie az embernek, de kell egy olyan végső, mindent összefoglaló remény, aminek a tárgya túlmutat ezeken, túlnyúlik a halálon is, és így elkerüli a Sors ökölcsapásait.   

Urunk Jézus Mennybemenetelének ünnepe az emberi remény végső, legnagyobb tárgyát, az örök boldogságot, az üdvösség elérését tárja elénk. Jézus azért megy föl az Atya Országába, hogy helyet, sőt otthont készítsen ott számunkra. Mindegyikünk életének beteljesülése csak ez a halálon túlnyúló örök, boldog élet lehet. Ennek lényege pedig nem más, mint a tökéletes, el nem múló szeretet. Hiszen Isten életébe, belső világába lépünk be az üdvösség elnyerésével, ami maga a Szentháromságos szeretetközösség. Ez a mindent felülmúló, legnagyobb érték, a végső cél pedig valójában magába foglalja a többi, kisebb célunkat is. Hiszen a pszichológia egyik alaptétele szerint az ember legfőbb vágya az, hogy szeressen és szeretve legyen. Márpedig aki mások figyelmére törekszik, karriert akar csinálni itt a Földön, az igazából szeretve akar lenni. Aki érvényesülni akar, jól végezni valamilyen tevékenységet, sikereket elérni a munkájában, azt valahol mélyen mozgatja mások szolgálatának a vágya is: valami nagyot akar tenni az emberekért. A barátságban, szerelemben, családalapításban is a szeretetkapcsolat iránti kiolthatatlan vonzódás dominál. Azonban ha mindezt Isten nélkül akarjuk, csak erre a földi életre, akkor bizony megrekedünk félúton: nem teljesül be igazán egyetlen reményünk sem. Látszólag elérünk sok mindent, de el is veszítjük azokat. Ha azonban hiszünk Istenben és az örök életben, és a szeretet útján járva, Istenkapcsolatunkat ápolva el is fogadjuk az örök élet ajándékát, akkor megtapasztaljuk, hogy a legfőbb reményünk beteljesülésével a kisebb reményeink is célba értek! Istenben valahogy a helyére kerül minden, helyére kerül, révbe ér a mi életünk is. A Sors nem tudja kiütni, elragadni, ami igazán fontos nekünk, mert az nem a mi kezünkben, hanem Isten kezében van. Isten kezében, örök biztonságban!

Dr. Finta József atya