Hétindító rövid gondolatok

Életünk ugrások sorozata

Csodálva figyeli az ember, milyen kifinomult technikával ugorják át a sportolók az egyre nagyobb magasságokat. Persze, nemritkán leverik a lécet, és még meg is sérülhetnek, ha ráesnek, vagy rúdugrásnál két pillanattal a leérkezés után fejbe találja őket a léc. Előfordul viszont egy harmadik változat, főleg rúdugrásnál, amikor nem veri le a lécet a sportoló, de éppenséggel alatta repül el. Ez nagyon kínos jelenet.
Főleg, ha egy egész stadionnyi ember nevet rajta.
A keresztény megtérés valahogy olyan, mint amikor leverjük a lécet. Ez fájdalmas érzés, sikertelenséget sugall, pedig nagyon fontos tapasztalathoz juttat: éppen telibe találtuk a Krisztus által személyünkre szabott szintet. Megtudtuk, hogy mi fölött kellene átjutnunk. A léc a nekünk kijelölt keresztény minimumot jelenti, s persze, mindenkinek más magasságra van állítva.
Jó tehetséggel megáldva nem futhatok neki a másikénak, amely alacsonyabban áll, mert fölötte könnyen átjutva hamis biztonságban érezzük magunkat. De az se jó, ha kevesebb talentummal a túl magas lécnek szaladunk neki, mert alatta repülhetünk el, és könnyen kiábrándulunk, mert nem értük el az általa kijelölt nívót.
Persze, ugrándozásban Krisztustól függetlenül sincs hiány. Sok ember ma csak nagyon kicsiket mer ugrani, mert nem szeret túlzottan elszakadni a földtől, amely a biztonságot jelenti. Sőt olyat is látunk, hogy egyesek neki se futnak az élet akadályainak, hanem pl. valahonnan szerzett pénzen másokat ugratnak és ugráltatnak.

Életünk menete nem más, mint kisebb nagyobb ugrások sorozata, bukásokkal, felkelésekkel együtt. A lényeg, hogy ne maradjunk a földön, mert Krisztus se maradt ott, még a harmadik elesés után sem. A végén pedig olyan magasra tették, hogy mindenki föltekintett rá, de onnan már a megváltás származott.
Sánta János atya

Embermesék – sorozat

Téves kapcsolás

Még mielőtt elkezdtem tárcsázni, tudtam, hogy valami hibát követek el. A telefon kicsöngött egyszer, kétszer – azután valaki felvette a kagylót.
– Rossz számot hívott! – förmedt rám egy rekedtes férfihang, majd lecsapta a telefont. Döbbenten tárcsáztam újra.
– Mondtam már, hogy rossz számot hívott! – hallottam ugyanazt a hangot, majd a kapcsolat megszakítását jelző kattanást.
Vajon honnan tudhatja, hogy rossz számot hívok? Akkoriban a New York-i városi rendőrségnél dolgoztam. Egy zsarunál szakmai ártalom a kíváncsiság- és a gyanakvás. Harmadszor is feltárcsáztam hát ugyanazt a számot.
– Ne vicceljen mondta a férfihang-, már megint maga az?
– Igen, én vagyok – feleltem. Nem értem, honnan tudja, hogy rossz számot hívtam, hiszen még meg sem szólaltam.
Az ember rájön az ilyesmire! – mondta, és megint csak letette a telefont.
Egy darabig ültem, kezemben a kagylóval, azután visszahívtam a férfit.
– Na, kitalálta már, hogy csinálom? – kérdezte.
– Egyetlen egy módon lehetséges . . . ha soha senki nem hívja.
– Nyert! A vonal negyedszerre is megszakadt.
Magamban mosolyogva, újra hívtam a számot.
– Most meg mit akar? – kérdezte a férfi.
– Gondoltam… csak jó estét kívánok.
– Jó estét? Minek?
– Nos, ha soha senki nem hívja, én talán hívhatnám.
– Rendben. Jó estét. Ki maga?
Végre nem csapta le a kagylót. Most már ő volt kíváncsi. Bemutatkoztam neki, azután megkérdeztem, hogy ő ki.
– Adolf Meth-nek hívnak. 88 éves vagyok, és 20 éve nem volt ennyi téves hívásom. – Mindketten nevettünk.

Tíz percen át beszélgettünk. Adolfnak nem volt családja és barátai sem voltak. Mindenkije kihalt mellőle. Azután kiderült, hogy ő is a New York-i városi rendőrségnél dolgozott csaknem negyven évig. Amikor elmesélte, hogyan teltek ott a napjai mint liftkezelőnek, kifejezetten érdekes embernek tűnt, sőt, barátságosnak. Megkérdeztem, felhívhatom-e máskor is.
– Minek hívna fel? – kérdezte meglepetten.
– Talán telefonon át barátkozhatnánk, tudja, mint a levelezőpartnerek.
Habozott.
– Nem bánnám . . . ha lenne megint egy barátom. A hangjából úgy tűnt, mintha puhatolózna.

Másnap délután is felhívtam Adolfot, és azután még sokszor. Könnyű volt vele beszélgetni. Emlékeket őrzött az első és a második világháborúról, a Hindenburg katasztrófáról és egyéb történelmi eseményekről. Lebilincselő társaság volt. Megadtam neki az otthoni és az irodai számomat is, hogy bárhol hívhasson. Hívott is majdnem mindennap.
Nem azért tartottam vele a kapcsolatot, hogy jót tegyek egy öregemberrel. Az Adolffal folytatott beszélgetések nekem is sokat jelentettek, mert az én életemben is űr tátongott. Árvaházakban és nevelőotthonokban nőttem fel, és soha nem volt apám. Adolf lassanként egyfajta apaszerepet töltött be az életemben. Meséltem neki a munkámról és az esti tanfolyamról, amelyre járok.
Adolf fokozatosan a tanácsadómmá vált. Amikor nézeteltérésem volt az egyik felettesemmel, így fakadtam ki új barátomnak:
– Azt hiszem, kerek perec megmondom neki a véleményemet.
– Hová ez a sietség? – intett Adolf. – Várj, amíg elcsitulnak az indulatok. Ha majd olyan öreg leszel, mint én, rájössz, hogy az idő sok mindent megold. Majd akkor pakolj ki neki, ha rosszabbra fordul a helyzet.
Hosszú ideig hallgattunk.
– Tudod, úgy beszélek veled, mintha a fiam lennél. Mindig is családra, gyerekekre vágytam. Te még túl fiatal vagy hozzá, hogy megértsd.
Egyáltalán nem voltam túl fiatal hozzá. Én is mindig családra vágytam és egy apára. De nem mondtam meg neki, mert attól féltem, magával ragadna az oly régóta bennem sajgó fájdalom.

Egyik este Adolf elejtette, hogy közeleg a 89. születésnapja. Vásároltam egy farostlemezt, és megterveztem rá egy születésnapi üdvözlőkártyát, majd vettem egy tortát 89 gyertyával. A táblát a rendőrség összes dolgozójával aláírattam, még a rendőrfőnökkel is. Majdnem száz aláírást gyűjtöttem össze. Tudtam, hogy ezzel nagy örömet szerzek Adolfnak.

Immár négy hónapja beszéltünk rendszeresen telefonon, és úgy gondoltam, a születésnap jó alkalom lesz, hogy személyesen is megismerkedjünk. Ezért úgy döntöttem, hogy magam kézbesítem az üdvözletet. Nem szóltam Adolfnak a jövetelemről. Odahajtottam a lakásához, és néhány házzal távolabb leparkoltam.
Egy postás éppen a leveleket rakosgatta a postaládákba, amikor beléptem a lépcsőházba. Felém bólintott, miközben Adolf nevét kerestem a postaládákon. Megtaláltam. A szívem izgatottan vert. Vajon ugyanolyan jól megértjük majd egymást személyesen is, mint telefonon? Hirtelen kétségeim támadtak. Lehet, hogy ugyanúgy elutasít, mint az apám, amikor kilépett az életemből. Bekopogtam Adolf ajtaján. Miután nem jött válasz, újra próbálkoztam.
A postás felnézett a levelekből és odaszólt:
– Senki sincs odabenn. Maga rokona?
– Nem, csak egy barátja vagyok.
– Igazán sajnálom – mondta halkan, – de Mr. Meth tegnapelőtt meghalt.
– Meghalt? Adolf?

Egy pillanatra elakadt a lélegzetem. Leforrázva és értetlenül álltam ott. Azután összeszedtem magam, köszönetet mondtam a postásnak és kiléptem a délelőtti napfényre. Párás szemmel sétáltam vissza a kocsihoz. Megkerültem a háztömböt; a túloldalon egy templomot pillantottam meg, és erről eszembe ötlött az ószövetség egyik sora:,,Barátid
mindörökké szeretnek.” Különösen a halálban gondoltam hirtelen. Egyszerre megvilágosodott az elmém. Gyakran egy-egy váratlan és szomorú esemény ébreszti rá az embert valamilyen különleges szépségre az életében. Most éreztem át először igazán, milyen közel kerültünk egymáshoz Adolf és én.
Lassanként forróság öntött el. Hallottam Adolf recsegő hangját, amint azt kiabálja: „Rossz számot hívott!” Aztán azt is hallottam, hogy megkérdi, miért akarom újra hívni.
„Mert fontos voltál nekem, Adolf” – mondtam hangosan magam elé. – „Mert a barátod voltam”.

A kibontatlan születésnapi üdvözlőlapot a hátsó ülésre dobtam, és beszálltam a kocsiba. Mielőtt beindítottam a motort, hátranéztem a vállam fölött.
„Adolf – suttogtam, – egyáltalán nem volt téves az a kapcsolás. Hozzád kapcsolt.”
Jennings Michael Burch

GONDOLAT:

Hiszem, hogy nincsenek „téves kapcsolások” az életben, azaz véletlenek. Minden okkal történik. Ha elég nyitottak vagyunk, akkor a „véletlenszerű” eseményektől gazdagodhatunk érzelmileg, lelkileg. Fedezd fel ezen a héten is a „véletleneket”, amelyekből gazdagodhat az életed!

***
Ha van saját tapasztalatod, véleményed e történettel kapcsolatban, írd le bátran itt a hozzászólásnál!