Hétindító rövid gondolatok
Ki számít tékozlónak?
A tékozló fiú történetének elbeszéléséből az következik, hogy nemcsak a kisebbik fiú a tékozló, hanem a nagyobbik is. Azért tékozló mindkettő, mert rosszul bánnak a rájuk bízott javakkal. Csak ez a kisebbik esetében jobban látszik, a nagyobbnál nem annyira. A kisebbik a pazarlás bűnébe esik, a nagyobbik pedig a megszokás bűnébe. Mindkettő egyformán veszélyes.
A kisebbik fiú a csapongó, öntörvényű embert jeleníti meg, a nagyobbik a tökéletességével eltelt, lélekben merev embert. S vegyük észre, hogy nincs közöttük kapcsolat. Az Atya igyekszik közvetíteni köztük. Csak úgy tudnak összetalálkozni, hogy olyan valaki közvetít közöttük, aki nem az ő szintjükön áll, hanem feljebb. És amikor a kisebbik fiú visszatér, az Atya ünnepet tart. Isten ünnepre hív bennünket, örök ünnepre.
Ki hogyan tud erre válaszolni? Bűneink csapongásából mindig meg lehet térni. Ezt mutatja a kisebbik fiú helyzete, aki őrzi az Atya képét, s visszatér hozzá. A bűnbánat hiánya viszont sokkal veszélyesebb, mert hiába maradt otthon a nagyobbik fiú, elfelejtette az Atya képét.
Legyen bennünk mindig hajlandóság a bűnbánatra, hogy Isten örök lakomájának részesei lehessünk.
Sánta János atya
Embermesék – sorozat
Születésnapi dal
John egy reggelen becsoszogott az életembe. Elhanyagolt külseje volt, másoktól levetett, túl bő ruhákban és viseltes, a varrásoknál szakadt cipőben jött. Fekete, vándorló munkásszülőktől származott, akik nemrégiben telepedtek le a kis észak-carolinai városban az almaszüret idejére. Ezek a munkások a legszegényebb réteghez tartoztak, alig tudták fenntartani a családjaikat.
Amint megpillantottam Johnt, miközben jelentést tettem a második osztály heteseként, igencsak nyomorúságos látványt nyújtott. Lépésről lépésre ment ki a tanárnőnk elé, és
beírta a nevét az osztálykönyvbe. Nem tudtuk hova tenni magunkban a rongyos külsejű jövevényt, de egyre-másra rosszalló suttogásokat lehetett hallani a sorok közül.
Ez meg kicsoda? – motyogta a mögöttem ülő fiú.
Valaki nyissa ki az ablakot kuncogott egy lány.
A tanárnő ránk emelte a tekintetét olvasószemüvege mögül, mire a moraj elült, és ő visszatemetkezett az osztálynaplóba.
– Gyerekek, ő John Evans jelentette be és megpróbált lelkesnek látszani. John körülnézett, és elmosolyodott, azt remélve, hogy valaki majd visszamosolyog rá. Senki sem mosolygott vissza, de az ő arcáról így sem fagyott le a mosoly.
Lélegzetvisszafojtva ültem, nehogy a tanárnő észrevegye a mellettem lévő üres helyet. Sajnos észrevette, és ujjával arrafelé bökött. John rám nézett, és becsusszant mellém a padba. Én mélyen lesütöttem a szememet, nehogy azt hihesse, hogy bennem új barátra lelhet.
Az első hét végére John szilárdan megvetette a lábát az iskola társadalmi létrájának legalsó fokán.
– Az ő baja – mondtam anyámnak egy este a vacsoránál. – Még számolni is alig tud.
Anyám esti beszámolóim alapján egészen jól megismerte Johnt, Mindig figyelmesen végighallhatott, de általában nem szólt hozzá, csak elmélázva hümmögött.
– Leülhetek melléd? – kérdezte John az ebédlőben vigyorogva, tálcával a kezében. Körülnéztem, hogy ki látja, majd félénken azt feleltem: Oké.
Néztem, ahogy eszik, hallgattam, ahogy fecseg, és egyszerre átvillant az agyamon, hogy nincs is rajta semmi nevetséges. Kifejezetten kellemes volt a társasága, és rendkívül élénk beszélgetőpartner volt.
Ebéd után egyesült erővel bevettük a játszóteret. Ide-oda kalandoztunk a mászókák, a hinták és a homokozó között. Amikor felsorakoztunk a tanárnő mögött, hogy visszatérjünk az osztályterembe, elhatároztam, hogy nem hagyom Johnt barát nélkül.
– Mit gondolsz, miért bánnak olyan csúnyán a fiúk Johnnal? – tettem fel a kérdést egyik este anyámnak lefekvés előtt.
– Nem tudom felelte szomorúan. Lehet, hogy csak így tudnak viselkedni.
– Mama, holnap lesz a születésnapja, és nem fog kapni semmit. Se tortát, se ajándékot, semmit. Senki se törődik vele.
A mamám és én mindketten tudtuk, hogy amikor valakinek születésnapja van, akkor az anyukája az egész osztálynak hoz süteményt. Az én anyám is minden évben teli szatyrokkal vonult be az iskolába az én és a nővérem születésnapján. John anyja azonban egész nap dolgozott a gyümölcsösben, a fia születésnapja sem volt kivétel.
– Ne aggódj – mondta anyám, és jó éjt puszit nyomott az arcomra. Biztos vagyok benne, hogy minden jóra fordul.
Életemben először ébredt fel bennem a gyanú, hogy téved.
Másnap a reggelinél bejelentettem, hogy rosszul érzem magam és otthon szeretnék maradni.
– Van ennek valami köze John születésnapjához? – kérdezte anyám.
Arcom hirtelen vörös pírja elég egyértelmű válasz volt.
– Te mit szólnál hozzá, ha az egyetlen barátod nem jelenne meg a születésnapodon? – kérdezte gyengéd hangon.
Egy pillanatig elgondolkodtam, azután búcsúcsókot nyomtam az arcára és elindultam otthonról. Talán nem is lesz olyan rémes ez a nap, reménykedtem.
Délutánra már csaknem elhitettem magammal, hogy a születésnap nem is olyan nagy dolog. Azután matematika órán egyszer csak ismerős hangot hallottam a lépcsők felől. A hang a születésnapi köszöntő dalt énekelte. Néhány pillanattal később betoppant anya, kezében egy tálca süteménnyel és égő gyertyákkal. A hóna alatt szépen becsomagolt ajándékot szorongatott, tetején piros masnival. A tanárnő magas hangja csatlakozott anyáméhoz, miközben az osztály döbbenten és értetlenül bámult rám. Anya odament Johnhoz, aki úgy nézett ki, mint egy hirtelen reflektorfénybe került, űzött vad. Letette elé a süteményeket meg az ajándékot a padra.
– Boldog születésnapot, John.
A barátom nagylelkűen mindenkivel megosztotta a süteményt; türelmesen körbehordozta a tálcát az egész osztálynak. Észrevettem, hogy anyám engem figyel. Mosolygott, és integetett, amikor beleharaptam a csillogó csokoládé-bevonatba.
Ma már nem nagyon emlékszem a gyerekek nevére, akik részt vettek azon a születésnapi ünnepségen. John Evans nem sokkal később elköltözött, és azóta sem hallottam felőle. De akármikor meghallom a születésnapi dalt, mindig eszembe jut az a nap, amikor a legszebben csengett. Hallom anyám énekét, látom a csillogást annak a fiúnak a szemében, és érzem a számban a legeslegédesebb születésnapi sütemény ízét.
GONDOLAT:
Ha sikerül legyőzni magunkban az előítéleteinket másokkal szemben, akkor felfedezhetjük, mennyi érték lakozik a másik emberben. Ha azt keressük, ami jó a másik emberben, és nem azt, amit kritizálhatunk, akkor elindulhat közöttünk egy mély szeretetkapcsolat, ami szebbé teszi az életünket, a környezetünket, a világunkat.
***
Ha van saját tapasztalatod, véleményed e történettel kapcsolatban, írd le bátran itt a hozzászólásnál!
1. Az igazi tékozló: Isten. Szeretetét „tékozolja” ránk. Úgy akartam folytatni: érdemtelenekre. De nem! Mindannyiunk értéke, hogy szeretve vagyunk.
2. Ha az értéket keressük a facebookon (is), rengeteg olyan segítő történet van, ahol az emberek emberségből jelesre vizsgáznak. Példamutatásunkkal, felebaráti szeretetünkkel legyünk köztük.