Kik a legfontosabbak számodra?

5 tipp, ahogyan ápolni tudjuk a kapcsolatainkat

Ha most megkérnélek, hogy nevezd meg azt az 5 embert, akik a legfontosabbak számodra, kiket neveznél meg? És ha azt kérdezném Tőled, hogy ki az az 5 ember, aki a legnagyobb hatással volt Rád és a legerőteljesebben hozzájárult ahhoz, hogy Te az az ember legyél, aki most vagy: kiket neveznél meg? És vajon mekkora lenne az átfedés a két lista között?

Azt hiszem, abban mindannyian egyetértünk, hogy az életünk leginkább a kapcsolatokról szól. Életünk során a kapcsolataink formálnak minket a legerőteljesebben: a gondolkodásmódunkat, a személyiségünket, az érzelmeink működését, a viselkedésünket, az ízlésünket, a látásmódunkat, az önbecsülésünket, a szeretetképességünket, sőt még az idegrendszerünk kialakulását és működését is mind-mind a kapcsolataink formálják.
Sok embernek az egyik legnagyobb félelme a magány és az elhagyatottság, azaz a kapcsolatnélküliség. Ebből is látszik, hogy mindannyian vágyunk a kapcsolatokra. Ez a vágy olyan mélyen belénk van kódolva, hogy ha ezzel nem törődünk, akkor a saját ösztönös biológiai késztetéseinkkel megyünk szembe.

A kapcsolataink hatnak az önbecsülésünkre és a döntéseinkre, ezen keresztül pedig az egész életutunkra is. Hiszen életünk korai szakaszában a hozzánk legközelebb állók gondolkodásmódját és sajátos világlátását vesszük át (azt, ahogyan ők a világot látják, ahogyan másokat látnak, és ahogyan minket is látnak), miközben folyamatosan vágyunk a közvetlen környezetünk elfogadására és jóváhagyására. Emiatt pedig sokszor később is olyan döntéseket hozunk és olyan életpályát választunk magunkak, amely a környezetünk szerint jó és kívánatos – vagy legalábbis elfogadható.

A kapcsolataink adják számunkra az éltető erőt a mindennapjainkhoz, és a megtartó erőt a nehézségek elviseléséhez. Sokszor a kapcsolataink adják magát azt az érzést is, hogy érdemes élni, hogy érdemes minden reggel felkelni és végigcsinálni a napot. Sokan érzik úgy, hogy csak azért érdemes reggelente kikelni az ágyból, mert “van kiért” vagy “van kikért” megtenni ezt. A kapcsolataink nélkül nem lennénk azok, akik vagyunk. Vagy jobban mondva: a kapcsolataink nélkül nem is lennénk.

Hogyan tudjuk ápolni a kapcsolatainkat olyankor, amikor nem könnyű ezt megtenni?
A mai világban egyáltalán nem könnyű a kapcsolatainkat ápolni. Sokszor “nincs rá idő” a folytonos rohanás és az ezer más tennivaló mellett. Az állandó stressz miatt sokszor egymással is türelmetlenebben és durvábban bánunk. Vagy éppen az okozza a nehézséget, hogy fizikailag távol vagyunk egymástól. Szerencsére ilyenkor segítségünkre van a modern technológia: egy videóhívás vagy valamelyik csevegőprogram segítségével ma már szinte bármikor bárkivel tudunk élőben beszélgetni. Igen, ez nem ugyanaz, mint élőben találkozni a szeretteinkkel, de még mindig sokkal jobb opció, mint egyáltalán nem látni az arcukat és nem hallani a hangjukat, nem igaz? Ha már itt van ez a technológia adta lehetőség, akkor érdemes élnünk vele.

Jöjjön most 5 tipp arról, hogy hogyan tudjuk ápolni a kapcsolatainkat a nehézségek ellenére is!

1) Szánj időt a fontos kapcsolataidra! Ha kell, akkor akár írd be a naptáradba, hogy pontosan hol, mikor és kivel találkozol, és mennyi időre. Különíts el ezekre a találkozásokra annyi időt, amennyire csak szükségetek van, és erre az időre semmilyen más fontos tennivalót ne tervezz be.

2) Amikor úgy érzed, hogy feszült és kimerült vagy, akkor a kapcsolataid ápolását először önmagaddal kezdd: próbálj meg megnyugodni és ellazulni, akár csak pár percre is. Ha először önmagadat nyugtatod meg, utána másokhoz is sokkal kedvesebben és türelmesebben tudsz majd szólni.

3) A távol élő szeretteiddel rendszeresen tartsd a kapcsolatot! A virtuális térben ez ma már nagyon egyszerű. Rendszeresen írj nekik, vagy hívd fel őket, és beszélgess velük! Ha tudod magadról, hogy hajlamos vagy erről elfeledkezni, akkor ezt is nyugodtan írd be előre a naptáradba, hogy minden X napon Y órakor felhívod őket.

4) Küldj nekik egy kézzel írt levelet vagy képeslapot! Ma már ritkán küldenek az emberek egymásnak kézzel írt üdvözlőlapokat. Pedig annyira jól tud esni, amikor Te kapsz egy képeslapot egy szerettedtől, nem igaz? Látod, mások is így vannak ezzel.

5) Adj nekik valamit, ami örömet okoz nekik! Ez lehet az imént említett képeslap, vagy egy olyan ajándék, amiről tudod, hogy szeretik, vagy amire már régóta vágynak. Pl. ha van rá lehetőség, akkor egy kis együtt töltött minőségi idő, ami lehet akár egy nagy beszélgetés egy tea mellett vagy séta közben, vagy akár egy közös filmnézés. Vagy adhatsz nekik egy olyan szívességet is, amely most nagy terhet venne le a vállukról. Vagy akár írhatsz nekik egy őszinte levelet, amelyben megköszönöd mindazt, amit tettek érted. Vagy készíthetsz nekik egy vicces stílusú elismerő oklevelet is. Vagy akár egy fotómontázst az örömteli közös pillanataitokról. Te tudod, hogy ők minek örülnének most a legjobban.

Összefoglalásként: ápoljuk a kapcsolatainkat és vigyázzunk rájuk. Vigyázzunk magunkra és vigyázzunk egymásra, hiszen mindannyiunkból csak egy van.

Nagy Anikó pszichológus

Az értünk mindent feláldozó jó barát

Június 02. – Úrnapja 
Olv.: Kiv 24,3-8; Zs 115; Zsid 9,11-15;  
Evangélium: Mk 14,12-16.22-26 

A távoli, világtól elzárt kis szigeten, ahol a gyógyíthatatlan leprásokat különítették el a társadalomtól, egy szerzetes szorgalmasan mosogatta, tisztogatta és kötözte be egy leprás férfi szörnyű sebeit. Miközben ezt a mocskos és veszélyes munkát végezte, vidáman mosolygott és dudorászott. Egyszer csak feltekintett és belenézett a szenvedő ember szemébe: „Mondja, hisz maga Istenben?” – kérdezte tőle. A leprás halkan ezt válaszolta: „Igen, most hiszek Istenben.”  

Milyen könnyen beleesik a modern ember abba a csapdába, hogy Isten létét bonyolult, az egyszerűbb emberek számára érthetetlen tudományos érvekkel bizonygassa, vagy éppen ilyen tudományos, megcáfolhatatlan érveket keressen magának azért, hogy hajlandó legyen elhinni, hogy Isten valóban létezik. Pedig Isten nem bonyolult, nehezen felismerhető módon közelít hozzánk, hanem nagyon is egyszerűen, érthetően, kézzel foghatóan. Nem is csoda, hogy a „túl bonyolult gondolkodású” emberek ritkábban és nehezebben jutnak el a hitre.  

Ha Isten távol maradt volna az embertől, az érthetetlenség, a végtelenség, a megközelíthetetlenség homályába burkolózva, akkor jogos lenne az a gyakran hangoztatott vélemény, hogy „Isten nem is létezik, hiszen nem láthatjuk, nem hallhatjuk Őt! Vagy ha létezik is, nem ismerhetjük meg, nem foghatjuk föl, nem tudhatunk semmi biztosat Róla.” Azonban a kereszténység Istene nagyon is közel jött az emberhez: valójában szó szerint „foghatóvá, sőt fogyaszthatóvá tette önmagát” az emberiség számára. A megtestesülésben felvette a mi emberi létünket, hasonlóvá vált hozzánk, azonosította önmagát velünk. Szeretetteli szavai érthetőek, vigasztalóak voltak a korabeli hallgatók számára, és ma is azok. Erőt adnak, utat mutatnak azoknak, akik életük nagy kérdéseire keresik a válaszokat. Tetteit látták, hallották, leírták az Ő követői és tanítványai. Ezek a tettek a szeretet nagy áldozatkészségét követelik meg ugyan tőlünk, de egyáltalán nem lehetetlen utánozni, követni őket. Az emberré lett Krisztusban Isten igenis érthető, fogható képet nyújtott Önmagáról, megismerhetővé, szerethetővé lett. Mielőtt pedig elbúcsúzott ettől a világtól, ránk akarta hagyni Önmagát, méghozzá olyan alakban, olyan formában, ami mindenki számára kézzelfogható, könnyen megérthető. Olyan szimbólumokat választott, amelyek az emberiség minden korában és kultúrájában ismerősek: a kenyér és a bor alapvető tápláléka volt és még ma is az a legtöbb nemzetnek a világon. Sokszor töprengtem azon, miért is ezt a két, annyira egyszerű, annyira mindennapi dolgot választotta Jézus, hogy értünk adott életét, Testét és Vérét megjelenítsék. Nem találtam más választ, mint azt, hogy éppen ezzel akarta kifejezni, mennyire közel akar lenni hozzánk. Ezzel akarta megmutatni, mennyire szükséges számunkra az Ő jelenléte. Sok minden nélkül meg tudunk lenni, de a legalapvetőbb táplálékok és folyadékok nélkül nem! Ha az általunk termelt vagy birtokolt dolgok legnagyobb része hirtelen eltűnne a világból, higgyük el, viszonylag könnyen túl tudnánk tenni magunkat rajtuk. Azonban a kenyér és a bor nem ezek közé tartozik.  

Jézus ennyire fontossá, ennyire nélkülözhetetlenné válik az egyes emberek életében! Kinek ne lenne szüksége arra, Akivé Jézus vált az emberiség számára? Kinek ne lenne szüksége egy szerető útitársra, aki jó példát mutat, jó tanácsokat ad a mindennapokban? Kinek ne lenne szüksége bűnbocsánatra? Olyan valakire, aki sokadszorra, hetvenszer hétszer is képes irgalmas lenni botlásaink, szeretetlenségeink iránt? Kinek ne lenne szüksége olyan barátra, aki mindent képes föláldozni érte, aki a végtelenségig kitart mellette? Kinek ne lenne szüksége segítségre olyan nehéz helyzetekben, amelyeknek megoldásához ő már egyedül kevés? Kinek ne lenne szüksége vigasztalásra a fájdalomban, szenvedésben? Ilyen szerető kapcsolatra mindenkinek szüksége van. Jézus ilyen baráttá, testvérré vált számunkra, a szeretet ilyen állandó jelévé. Az Eucharisztia pedig, Krisztus ünnepelt Teste és Vére a kenyérben és a borban ezt a vég nélkül szerető, mindent feláldozó jó barátot jeleníti meg számunkra, Aki ma is velünk van, akihez mindig fordulhatunk. Akarjuk megismerni, megfogni, fogyasztani Őt!  

Dr. Finta József atya

A felkelő nap sugara

A kép azt a pillanatot mutatja, amikor a nap előbukkan a hegy mögül és éltető fényével felváltja a sötétet, megvilágítja a mező virágait.
Ahogy a virágokra a nap fénye, úgy árad rád Isten szeretete.

Isten gyermekeiként szeret és szorít magához minket

Május 26. – Szentháromságvasárnap
Olv.: MTörv 4,32-34.39-40; Zs 32; Róm 8,14-17;
Evangélium: Mt 28,16-20 

Miki kiskorában megátalkodott rossz kölök volt. Rengeteget csintalankodott, mindenkinek csak bosszúságot okozott. A szülei tehetetlennek bizonyultak, így hát elhatározták, hogy elviszik egy közelben lakó, nagy hírű szent emberhez, hátha ő tud vele valamit kezdeni. Miki is hallott már sokat erről a szent emberről. Azt beszélték, hogy nagyon szigorú, aszkéta ember: sanyargatja a saját testét, alig eszik és iszik valamit és kerüli az embereket. Miki meglehetősen félt ettől a találkozástól, nem akart elmenni, de a szülei ezúttal hajthatatlanok voltak. Amikor beléptek a szent ember szűkös kis cellájába, és elmondták, miért jöttek, a valóban kissé ijesztő külsejű ember azt mondta a szülőknek: „Hagyjanak egyedül a fiúval egy negyedórára.” A szülők kimentek és Miki ott maradt a fura férfival. Megpróbált minél távolabbra húzódni tőle, meg volt róla győződve, hogy most valami rossz fog történni: a legjobb esetben is jókora verésben lesz része. Azonban nem ez történt. A szent ember odalépett Mikihez, rámosolygott, majd szorosan magához ölelte. Hosszú perceken át magához szorította erősen a fiút, akinek lassan megnyugodott a szíve. Először csak békét, nyugalmat érzett, majd megérezte a szent emberből áradó szeretetet is, és ez örömmel töltötte el. Miki aznap megértette, hogyan térnek meg az emberek. Hazatérve ő is egészen másképpen kezdett viselkedni. Sokkal nyugodtabb és szeretetteljesebb lett.   

Amíg az emberek a kinyilatkoztatás hiányában csak a maguk feje után gondolták el az Istent vagy az isteneket, addig meglehetősen különböző istenképek jöttek létre. Voltak olyan népek, társadalmak, amelyek rendkívül hatalmasnak, erősnek, távolinak, megközelíthetetlennek, sőt félelmetesnek ábrázolták isteneiket. Úgy gondolták, hogy csak olyasvalaki érdemli meg az isten nevet, aki mérhetetlenül hatalmasabb és szentebb az embernél, s ennek megfelelően eléggé erőszakosan áll hozzá az emberhez, aki bűnös, kicsiny és esendő. Ezek a népek, kultúrák félelemmel tekintettek a rettenetes, ítélő istenekre, hatalmas áldozatokkal, sokszor emberáldozatokkal igyekeztek kivívni jóindulatukat vagy megnyerni bocsánatukat. Ilyen volt az ókori kelet legtöbb vallása. Más népek és kultúrák, mint például a klasszikus görög és római társadalmak inkább olyan isteneket láttak volna szívesen maguk körül, akik hozzájuk hasonló, nagyon is emberarcú személyek. Ezért hát valóban olyan isteneket képzeltek el, akik legföljebb annyiban különböztek az embertől, hogy halhatatlanok voltak és meg tudtak jelenni különböző alakokban. Ezentúl azonban egészen emberiek voltak, beleértve az emberi gyengeségek, hibák és bűnök megélését is. Nem voltak örökkévalók, hiszen valamikor, valahogyan megszülettek. Nem voltak mindentudók, hiszen egymást is sokszor megtévesztették, s az ember is be tudta csapni őket. Nem voltak végtelenül szentek és tökéletesek, hiszen ismerték a gyűlöletet, az irigységet, sokszor örömüket lelték a viszályban, háborúkban, hazudoztak és megcsalták hitvestársaikat. Bizony, túlságosan is hasonlítottak az emberhez, aki elgondolta őket.   

Két véglet: a hatalmas és megközelíthetetlen, félelmetes Isten, aki ítélettel közelít az ember felé, vagy a nagyon is emberi, hozzánk hasonló Isten, akire azonban nehéz felnézni, akire nemigen lehet támaszkodni, hisz alig különbözik tőlünk. Kifejezik ezek az istenképek az emberiség keresését, vágyakozását az Isten felé, aki egyrészt végtelenül hatalmas, erős és szent kell, hogy legyen, de ugyanakkor mégis megközelíthető, nem elutasító az ember iránt, hanem valamiképp magunkhoz ölelhető. A Szentháromságos Isten, amikor Önmagát kinyilatkoztatja, csodálatos módon választ ad erre az örök istenkeresésre.   

 Az Atya, aki Örökkévaló, láthatatlan szellemi létező, aki nem szorítható bele egyetlen teremtményébe, de még az egész teremtett világba sem! Aki mindent és mindenkit végtelenül felülmúl, szent, mindenható és mindentudó, aki ismeri az ember szívének legrejtettebb zugát is. Igen, az Atya, aki jórészt már az ószövetségi zsidóságnak feltárta önmagát, megfelel azok várakozásának, vágyakozásának, akik egy hatalmas, mindenek fölött uralkodó, erős és tökéletes személyt akartak látni az Istenben, aki számára valóban semmi nem titok, aki mindig, mindenhol képes érvényt szerezni akaratának. Azonban a zsidó nép egyben távolinak, megközelíthetetlennek, félelmetesnek is vélte az Istent, Akivel nem lehet személyes közelségbe kerülnie a bűnös embernek úgy, hogy életben maradjon. Aki bünteti a hűtlenséget, kíméletlenül elpusztítja a gonoszt. Aki „lángok közül szól”, földrengés és harsonazengés közepette, akinek szavát rettegve hallgatja a nép, és nem mer a közelébe menni.  

Isten azonban nem marad távoli és megközelíthetetlen: elküldi a Fiút, a második Személyt, aki emberré lesz, közénk jön, hogy látható, hallható, szerethető legyen. „Mindenben hasonlóvá lesz hozzánk, a bűnt kivéve.” Noha valóságos ember, mégsem hasonlatos a görög-római világ emberarcú isteneihez. Nem azonosul ugyanis az emberekkel a bűnben: távol áll tőle minden hamisság, rosszindulat, gyűlölet. Nem lehet megtéveszteni, isteni mindentudással és mindenhatósággal rendelkezik. Kiszolgáltatja ugyan magát a szenvedésnek és a halálnak, de legyőzi a halált és feltámad a sírból. Halhatatlannak, örökkévalónak bizonyul, aki emberré lett ugyan, de mégis az övé lett minden hatalom az égben és a földön. Emberi szavakkal szól, de isteni szavakat, amelyek épp ezért örök igazságok, és hirdetni kell őket a Föld minden nemzetének. Jézusban Isten szorosan magához öleli az embert: szent és hatalmas ugyan, de nem megközelíthetetlen és félelmetes. Akik az Isten személyes közelségére, szeretetére vágynak, nem kaphatnak hitelesebb és megnyugtatóbb választ az emberré lett Krisztus személyénél.  

Jézus azonban nem maradt itt velünk a Földön emberi testében, hanem visszatért az Atya Országába. Ígérete, hogy velünk marad a világ végezetéig, ami a Szentlélek által valósult meg. A harmadik isteni Személy által, aki kiáradt az apostolokra és minden keresztényre. Ő megőrzi az életünkben a személyes közelséget Istennel: Ő állandóan emlékeztet rá bennünket – ha hagyjuk – hogy Isten szeretett gyermekei vagyunk. Nem szolgái elsősorban, hanem gyermekei és örökösei. A Szentháromságos Isten tehát, a végtelenül hatalmas és szent, szorosan magához ölel bennünket és meg akarja osztani velünk örök, boldog életét! Ebben áll a keresztény hit újdonsága és teljessége. Isten úgy erős, hogy egyben gyengéd. Úgy igazságos, hogy egyben megbocsátó. Úgy szent, hogy egyben türelmes és megértő. Mindig bizalommal fordulhatunk hozzá segítségért, megbocsátásért, hiszen gyermekeiként szeret és szorít magához minket.     

Dr. Finta József atya