Az őszinteség szabaddá tesz a valódi, őszinte, hiteles életre

Mikor gyermekként nagyon érdekelt az igazság és hazugság kérdése, nagymamám egy addig ismeretlen fogalommal ismertetett meg. Ez a kegyes hazugság. Nem értettem, miért kell valakinek hazudni, ha az igazat is mondhatja. Miért kell megjátszania magát a többi felnőtt előtt. Pláne, hogy nekem gyerekként mindig igazat kellett mondanom. Ha füllentettem, jött a szigor, büntetés, szülői ráhatás és végül kinyögtem az igazságot. 

Lehet-e a felnőttek világában kegyetlenül őszintének lenni? Nem szegünk-e meg ezzel rengeteg játékszabályt? Vezet egyáltalán valamire az őszinteség, vagy csak konfliktusok forrása lehet?
Jól ismerjük a hazug ember esetét a sánta kutyával. Mégis hazudunk. Vagy ha nem hazudunk, akkor elferdítjük az igazságot, füllentünk, csúsztatunk, más színben tüntetjük fel a dolgokat. Mi is felnőttünk és profin játszunk a felnőttek játékszabályai szerint. De ez a játék nagyon kényes és érzékeny. Amint valaki igazat mond, őszinte a másikkal, máris felborul az egyensúly, amit sokan nem mernek bevállalni. 

A hazugságok, füllentések, csúsztatások, elhallgatott igazságok világában nehéz őszintének, igazmondónak lenni. A hazugságokra épített életek, játszmák, kapcsolatok mindig az igazságot akarják leplezni, eltakarni. Mást mutatnak, mint ami a realitás. E mögött pedig félelmek, szorongások, elhallgatott vágyak húzódnak meg. Félünk szembenézni az igazsággal, mert lelepleződhetünk. 
Kiderülhet, nem vagyunk többek, szebbek, jobbak, mint bárki más, vagy éppen mások számára elfogadhatatlan vágyak és célok vezetnek minket. Szorongunk, mit fognak a többiek szólni, ha megmutatom, ki is vagyok valójában, mit gondolok, mit érzek. Félünk a valódi érzéseinktől, gondolatainktól, ezért inkább magunknak is hazudunk.  

Ha tudunk igazat mondani, ha megküzdünk a hazugságok világában az igazságért, nem leszünk túl népszerűek. Sőt, sokakat megsérthetünk, megbánthatunk, elidegeníthetünk magunktól. Mikor Jézus az igazmondásra tanít, nem azt kéri, hogy kegyetlenül, kíméletlenül őszinték legyünk. Csak azt kéri, legyünk szavahihetőek. Azt nem tiltja, hogy mindezt tapintatosan tegyük. 

Egyáltalán nem mindegy, hogy az igazságot hogyan mondom
A másik arcába vágva, összetörve őt, vagy kellő figyelmességgel, hogy meg is értse, amit mondok, de ne sértődjön meg. Az igazság az egyik legfontosabb dolog az életünkben. Jézus nem hiába mondja, hogy az igazság szabaddá tesz minket. Nem a magunk igaza, ami akár hazugság is lehet, hanem Isten igazsága. És hozzátehetjük, az igazmondás szabaddá tesz bennünket. Szabaddá a félelmektől, szorongásoktól, játszmáktól, hantázástól. Szabaddá tesz a valódi, őszinte, hiteles életre.

Parokia.hu 

GYAKORLAT: Határozd el, hogy a következő péntekig törekszel arra, hogy ne füllents, ne csúsztass a beszédedben és a megnyilvánulásaid legyenek őszinték!

A nagy kövek az életünkben

November 10. – Évközi 32. vasárnap
Olv.: 1Kir 17,10-16; Zs 145; Zsid 9,24-28;
Evangélium: Mk 12,38-44

A tanár bevitt az osztályba egy ötliteres befőttesüveget. Letette a katedrára, majd elővett pár darab nagy követ és egyesével bepakolta őket az üvegbe. Mikor már egyetlen kődarab sem fért bele, az osztályhoz fordult: – Tele van az üveg? Mindenki igennel válaszolt. – Biztos? Azzal elővett az asztal alól egy kis vödör kavicsot. Beletöltötte az üvegbe, óvatosan megrázogatta, hogy a kavicsok becsússzanak a kövek közti résekbe. Újra megkérdezte: – Most tele van az üveg? – Valószínűleg nincs. – felelte valaki. – Helyes! – nyugtázta a tanár. Most egy kis vödör homokot vett elő és beleöntötte a befőttesüvegbe. És újra feltette a kérdést: – Tele van az üveg? – Nincs! – kiáltotta kórusban az osztály. – Nagyszerű! Elővett egy kancsó vizet és színültig töltötte az üveget. – Mi a tanulsága a kísérletnek? – kérdezte a diákoktól. Egy kéz rögtön a magasba emelkedett: – Nem számít, mennyire van tele a határidőnaplód, ha keményen dolgozol, mindig akad egy kis hely, ahová még befér valami! – Nem, nem! – felelte a tanár. – Az igazi tanulság ez: ha nem a nagy köveket rakod be először az üvegbe, soha többé nem lesz rá módod!

Töprengtünk már el azon, hogy miért esik vissza szinte kivétel nélkül mindig a hit gyakorlásának intenzitása egy-egy társadalom életében, amikor jólét, béke és biztonság uralkodik a köreiben? És miért növekszik, erősödik meg az Isten keresése és szolgálata a fájdalmas, nehéz, ínséges időkben? Talán az előző szemléletes példa választ ad erre a kérdésre. Amikor túlságosan sok mindent birtokolunk, amikor nagyon „tele van az üveg”, akkor az ember értékrendjében könnyebben elcsúszhatnak az arányok: a kevésbé nagy, kevésbé fontos dolgok tűnhetnek értékesebbnek, nélkülözhetetlenebbnek. Ezek kötik le a figyelmünket, ezek megszerzése, megtartása tölti ki életidőnk nagy részét. Az anyagiak hajszolása és élvezete lekörözi a személyes kapcsolatokat. A fogyasztás, a testi kényelem és élvezet könnyebben elnyomja a lelki igények teljesítésének vágyát. Ha azonban az erős szél kifújja a homokot …. ha az erős sodrás kimossa a kavicsot …. akkor bizony csak az igazán lényeges dolgok maradnak. A nagy kövek. A legfontosabb értékek – már ha persze egyáltalán jelen voltak az életünkben.

A szélsőséges helyzetek mutatják meg igazán a személyiségünket. A rendkívüli megpróbáltatások, szenvedések idején világlik ki, mi is lakozik igazán bennünk legbelül! Lehámlik a felszín, lekopik a kence, s marad a csupasz valóság. A szélsőséges élethelyzetek, megpróbáltatások persze nem csak az Istenhez való ragaszkodás, a Benne való mélységes bizalom és a felebaráti szeretet olykor szinte elképesztő megnyilvánulásait képesek kihozni az emberből, hanem sajnos az ellenkezőjét is: a rémisztő embertelenséget, az önmagunkból való teljes kifordulást, az Istennel szembeni lázadás legocsmányabb formáit. Sajnos bőven mutattak, mutatnak erre példát az elhúzódó háborúk, a jelentős károkkal járó természeti csapások. Ilyenkor a gonoszok még gonoszabbak lesznek. A homokért, kavicsért rajongók gátlástalanul igyekeznek kirántani az utolsó homokszemeket és kavicsokat is mindenki más kezéből. Az utolsó pillanatig minden áron kapaszkodnak abba, ami úgyis veszendőbe megy.

Azonban azok esetében, akiknek az életében a „nagy kövek” a helyükön vannak, most megmutatkozik az igazi lényeglátás, a valódi értékek felismerése és szolgálata. Ők megerősödnek mind az Isten iránti hitükben, mind pedig a felebarátaik szeretetében. Nagyszerű példáját látjuk ennek az olvasmányban és az evangéliumban szereplő szegény özvegyasszonyok esetében. Szinte őrültnek tűnik a cáreftai özvegy, aki valóban az utolsó falat kenyerét osztja meg Illés prófétával. Ráadásul úgy, hogy még gyermekét is etetnie kellene! Persze mondhatnánk, hogy az „esélytelenek nyugalmával” teszi ezt, hiszen az elkerülhetetlennek látszó éhhalált már úgyis elfogadta. Akkor már nem mindegy, hogy előbb vagy utóbb? Azonban több van itt az özvegy szívében az „esélytelenek nyugalmánál”. Az ember testi mivoltából származó életösztön éppen hogy arra indítaná az özvegyet, hogy tíz körömmel ragaszkodjék az utolsó falathoz is! Látjuk ezt az éhezéstől szenvedő emberek nyomorúságos megnyilvánulásaiban, amikor még önnön kezüket, lábukat is képesek lerágni, csak hogy siettessék az utolsó pillanatot! Bizony, az özvegy szinte természetellenes döntéséhez rendkívüli lelkierő kellett, amire csakis az Istenbe vetett hit és a tőle valamit kérő ember iránti szeretet tehette képessé! Ezt a hitet, Istenbe vetett szélsőséges bizalmat igazolja aztán vissza a csoda: a lisztes szakajtó nem ürült ki, az olajos korsó nem apadt el, amíg az Úr esőt nem hullajtott a Földre.

Ugyanerről az önmagáról megfeledkező bizalomról és szeretetről tesz tanúságot az evangéliumi szegény özvegy is, aki utolsó két fillérjét dobja be a templom perselyébe. Jézus meg is jegyzi, hogy „mindenkinél többet adott”, mert mindenki másnál nagyobb hittel és Istenre való ráhagyatkozással tette ezt. A „nagy kövek” sokkal súlyosabban estek latba az életében, mint az apró kavicsok, homokszemek, amikből persze lehet, hogy soha nem is volt neki sok.

Vajon a mi életünkben jelen vannak-e a „nagy kövek”, a legfontosabb emberi értékek? Belőlünk mit hoztak már ki, vagy hozhatnának ki a súlyos megpróbáltatások, jelentős veszteségek? Jobb, ha már azelőtt igyekszünk az Isten és emberszeretet legfontosabb értékeit kiformálni magunkban, mielőtt egy nagy próbatétel rávilágítana arra, hogy bizony üresek vagyunk belül!

Dr. Finta József atya,
kecskeméti főplébánia plébánosa

4 elengedhetetlen tényező a jó pihenéshez

Komoly ára van annak, ha valaki nem szán elég időt a pihenésre, és sosem száll ki a mókuskerékből. Legtöbben azt gondolják, hogy a legjobb módja a dolgos hétköznapok kipihenésének egy jó hosszúra elnyújtott nyaralás. Azt az energiát, amit munka közben elhasználnak, hosszas pihenés eredményeként lehet visszanyerni. Tehát minél hosszabb a vakáció, annál jobb. A mókuskerékből való kiszakadás valóban nagyon fontos, és mind rövid, mind hosszú távon rengeteg előnnyel jár.

Ugyanakkor sokan egyáltalán nem, vagy csak nagyon rövid időre mennek el szabadságra, mivel félnek attól, hogy a visszatérésük után feladatok tömkelege zúdul rájuk. Ez a gondolat pedig még stresszesebbé teszi őket, mint maga a munka.

Nem mindegy, hogy az ember hogyan tölti a szabadnapjait, és milyen módon próbál feltöltődni. Komoly ára van annak, ha valaki nem szán elég időt a töltődésre, és sosem száll ki a mókuskerékből. Azok, akik egyáltalán nem vesznek ki szabadságot, nagyobb eséllyel égnek ki a munkában. Emellett érzelmileg is kimerülhetnek, és úgy érezhetik, nem tudnak megfelelni a szakmai elvárásoknak. A kiégés nemcsak az egyénre lehet hatással, de közvetetten házasságokat, családokat tehet tönkre. Súlyosabb esetben depresszióhoz, egészségügyi problémákhoz vagy akár öngyilkossághoz is vezethet.

Bár egyértelmű, hogy igenis meg kell engedni magunknak a pihenést, nem mindegy, hogyan időzítjük, és hogyan töltjük a szabadnapjainkat.
Sabine Sonnentag szociológusa húsz évig tartó kutatómunkájának eredményeként négy faktort azonosított, ami mentén egy feltöltődést elősegítő szabadságot értékelni lehet. Az a kikapcsolódás, ami mind a négy faktort magas szinten teljesíti, olyan, mint egy tápanyagokban gazdag ebéd. Ám azok, amelyekből az alábbi tényezők hiányoznak, olyanok, akár az üres kalóriák.

Nézzük a négy tényezőt!

1, Relaxáció
Lényege, hogy valami kellemes és kevés energiabefektetést igénylő cselekvést kell végezni. Nem kell, hogy teljesen passzív tevékenység legyen, de fontos, hogy ne érezzük közben, hogy valamit el kell érni, teljesíteni kell.

2, Kontroll
Mi döntjük el, mivel szeretnénk az időnket tölteni. Miközben a munka során sok esetben mások utasításait kell követni, valamint otthon is vannak bizonyos kötelezettségeink, addig a vakáció során kézbe vehetjük az irányítást azzal kapcsolatban, hogy mire szeretnénk energiát és figyelmet fordítani.

3, Flow-élmény
Csíkszentmihályi Mihály pszichológus írta le először, hogy ha olyan tevékenységet végzünk, ami valamennyire kihívást jelent, de egyben fejlődési lehetőséget is a képességeinkben, valamint kellően értékes számunkra, akkor teljesen belemerülhetünk, és sokkal jobban érezhetjük magunkat általa. Ha sikerül olyan tevékenységeket végezni, amik flow-t idéznek elő a szabadság alatt, akkor azok jutalomértékűek lesznek, és növelik az elégedettséget.

4, Elszakadás a munkától
Bár fizikailag lehet, hogy az irodától jó pár száz kilométerre süttetjük a hasunkat a strandon, fejben simán lehet, hogy folyamatosan pörögnek az Excel-táblák és az elintéznivalók. Érdemes lehet nyaralás alatt otthon felejteni a munkával kapcsolatos eszközöket, vagy legalábbis kikapcsolni őket. Ha nem így teszünk, folyamatos készenlétben tartjuk magunkat, és megöljük a feltöltődés lényegét.
Azzal, ha otthagyod pár napra az irodát, a munkádat, nem áll meg az élet. Sőt, azzal teszed a legjobbat önmagadnak, ha kicsit kikapcsolsz, és hagysz időt a feltöltődésre, hogy a szabadság után újult erővel vághass bele a dolgos hétköznapokba.

forrás: Femina.hu

A hálából önzetlen segítőkészség fakad

Október 27. – Évközi 30. vasárnap
Olv.:  Jer 31,7-9; Zs 125; Zsid 5,1-6;
Evangélium: Mk 10,46-52 

Egy többlakásos társasház egyik konyhájában felrobbant egy teli gázpalack. Hatalmas robajjal vetette szét a konyhát, faldarabok, deszkák, gerendák röpültek, majd óriási lángnyelvek csaptak föl. Istennek hála, a lakásban éppen nem tartózkodott senki, de a tűz gyorsan továbbterjedt a többi lakásra is, amelyekben bizony szorultak benn emberek. A tűzoltók rövid időn belül a helyszínre értek, s míg néhányan óriási fecskendőkkel nekiálltak a tűz oltásának, a többiek a házban rekedt embereket kezdték kimenekíteni. Közben lenn az utcán egy férfi kiáltozott folyamatosan segítségért. A lába beszorult egy nagy, lezuhant gerenda alá, de látszólag nem esett nagyobb baja. Csak éppen egyedül nem tudta a gerendát leemelni a lábáról. A tűzoltók kutyafuttában rápillantottak, de amikor látták, hogy nincs komolyabb probléma, nem akarták az időt vesztegetni, hanem az életveszélyben lévő lakókat mentették inkább a tűzből. A férfi azonban hangosan jajveszékelt és türelmetlenül kiáltozott segítségért. A tűzoltók egyike-másika megvetően oda is szólt neki: „Hát ez aztán bátor, férfias magatartás!” Vagy „Vegye már észre, hogy más emberek nagyobb bajban vannak magánál! Várja ki a sorát, maga nincs életveszélyben!” A panaszkodás azonban nem csitult. Végül, mikor már minden ablakból integető, fuldokolva köhögő vagy kiáltozó, bent szorult lakost lehoztak, két tűzoltó odament a beszorult lábú férfihoz is, és leemelték róla a gerendát. Csodálkozva látták, hogy a férfi, amennyire csak zúzódott lába engedi, elkezd rohanni az égő ház felé. A tűzoltók hinni sem mertek a szemüknek. Mikorra utánafutottak volna, már berohant a füstölgő, lángoló lépcsőházba. Egy perc múlva azonban ki is jött, szinte már az utolsó pillanatban. Vállán egy idős férfit cipelt. A tűzoltók ledöbbenve bámultak. A férfi, mikor odaért, lefektette a gyorsan előkészített hordágyra az öreget, és csak annyit mondott. „Ő a szomszédunk. Nem tudott volna segítségért kiáltani, mert nemcsak mozgássérült, hanem süketnéma is. Egy kis eldugott külön szobácskában éldegél. Ezért nem vehették őt észre.”  

Vajon egy ember, aki hosszan tartó, súlyos bajból, szenvedésből szabadult meg, vagy fájdalmas, bénító betegségből épült fel, hogyan fogja fel ezt az eseményt? Valamiféle váratlan szerencseként, ami egyedül neki szól, és feljogosítja arra, hogy végre élvezhesse jobban és teljesebben az életet? Hogy végre megtehessen sok mindent, amire korábban nem volt képes? Vagy esetleg lehetőséget lát benne arra, hogy másokat hatékonyabban segítsen? Netán jelként fogja fel örömteli gyógyulását vagy szabadulását, hogy lám, van még valami komoly küldetésem, feladatom a világban, amit majd számon kérnek rajtam?! Azt gondolom, hogy egy testi gyógyulás akkor teljes, ha az az ember lelki világára és közösségi életére is jótékony, gyógyító hatással van.
Sajnos, ez egyáltalán nem mindig így szokott lenni! Addig, amíg kínlódunk, szenvedünk, esetleg gyakrabban fordulunk könyörgő imában Isten felé, de ha elnyerjük a szabadulást, akkor könnyedén megfeledkezünk a Vele való kapcsolatról, a Neki tett fogadalmakról. Addig, amíg betegségünkben vagy megpróbáltatásainkban rájuk szorulunk, talán kedvesebbek vagyunk más emberekhez, keressük a velük való közösséget, de így marad-e ez akkor is, ha már esetleg ők lennének azok, akik a segítségünket igényelnék? Nem véletlen, hogy még Jézus is fájdalmasan jegyzi meg apostolainak, hogy a tíz meggyógyított leprásból csak egy jött vissza Istent magasztalva hálát adni a gyógyulásáért. A többi azonnal a saját ügyei, dolgai, érdekei után nézett. Az ő gyógyulásuk bizony nem volt teljes! Az evangéliumban szereplő vak, akit állhatatos kiáltozására és könyörgésére Jézus meggyógyított, nem követi el ezt a hibát. Amint meggyógyul, Jézus nyomába szegődik és követi őt. Immár látó szemével a Messiást akarja látni, immár teljesebbé, élhetőbbé vált életével mások és önmaga üdvösségét akarja szolgálni. Nemcsak testi vakságából gyógyul meg, hanem lelki vakságából is. Nem zárkózik be az önzésbe, az önérdek hajszolásának sötétségébe. A nagy dolgot, ami vele történt, másokkal is meg akarja osztani. És nem csak a hírt, hanem magát az életét, visszakapott, áldottá lett életét akarja tovább osztogatni.   

Milyen örömteli és megrendítő dolog azt látni, hogy sokat szenvedett emberek, amikor csak tehetik, maguk is a szenvedőket gyámolítják! Szegények, akik maguk is kemény nélkülözéseket éltek át, önzetlenül segítik a náluk még szegényebbeket, amikor egy kis lehetőséghez jutnak. Istennek hála, azért látni olykor ilyet. Talán még többször, mint az egészségesek, a szépek, az erősek és gazdagok részéről. Az sem véletlen, hogy az őszinte megtérők, vallásgyakorlók között arányaiban jelentősebb azok száma, akik életükben komoly megpróbáltatásokat éltek át, szenvedéseken mentek keresztül. Igen, aki valóban isteni áldásnak, ingyenes megajándékozottságnak éli meg a vele történt jót, az tovább akarja adni ezt az áldást, ezt az ajándékot! Aki megtapasztalja a nyomorúságot, de a szabadulás örömét is, az tovább akarja adni másnak is ezt az örömöt. Ha tényleg hálásak vagyunk Istennek az Ő kegyelméért, akkor ebből a hálából önzetlen segítőkészség fakad.   

Dr. Finta József atya