Köszöntelek szeretettel, Kedves Útitársam!
Együtt tanulunk imádkozni
Minden héten kapsz egy-egy különböző témájú imádság mintát, amelyet aztán beépíthetsz a hétköznapi imakultúrádba.
Ezzel szeretnélek arra ösztönözni, hogy minden élethelyzetedet áthassa az Istennel való mély kapcsolat.
Csak ma
Uram, a holnapért, s a jövő gondokért én nem könyörgök, Elég ha lelkem ma, csak ma a bűntől, szennytől Istenem megőrzöd. Add, hogy buzgó imában, szorgos munkában töltsem el a mát, Minden szavamat, tettemet kedvesség, jóság hassa át. Add, hogy lassú legyek, ha önző vágyam űz, de engedelmeskedni gyors legyek Uram. Taníts meg, hogy ma, csak ma áldozatban miként feszítsem meg Veled magam! Tartsd vissza ajkamon a szót, ha nem diktálja jóság, szeretet, Csak ma Uram, csak ma tedd ajkamra pecsétedet! Add, hogy a könnyezőkkel együtt sírjak, s a nevetőkkel hadd nevessek! Add Uram, ma, csak ma, hogy kegyelmedhez hű lehessek! Hadd éljek egyesülve Veled, egyetlen, igaz Életem! És Te a szent Erő, csak ma, csak ma maradj velem! Anyád mosolya hadd legyen utam vezérlő csillaga! Boldog lennék, ha ma, csak ma hű gyermekének mondana. S ha ez a mai nap hozná meg életem végalkonyát, a szent Útravaló ma, ó Uram, Hozzád segítsen át! Ne égessen soká a purgatórium tisztító szent tüze, Uram, ha ma halok meg, kérlek vígy országodba be! A holnapért tehát, a jövő gondokért én nem gyötröm magam, Őrizz meg és szeress, irányítsd léptemet csak ma, csak ma, Uram!
Ámen!
Tanuljuk együtt az imádságos jelenlét megtapasztalását a következő három hónapban! Kattints ide »
Saját imaszándékodat a levél aljára írhatod!
Lehetőleg konkrét szándékot fogalmazz meg, és legalább a keresztnevedet add meg!
IRÁNYMUTATÓ:
Isten stílusa: Közelség, gyengédség, együttérzés
Arra kérlek, először olvasd el a Szentírásban Péter anyósának meggyógyítását (Mk 1,29–39)) és utána olvasd tovább az elmélkedést!
Péter anyósának a meggyógyítása az első testi jellegű gyógyulás, amelyről Márk beszámol: a nő lázas betegen ágyban feküdt; Jézus magatartása és mozdulatai emblematikusak: „Jézus odament hozzá, megfogta a kezét, és fölsegítette” (Mk 1,31) – jegyzi meg az evangélista. Akkora gyengédség van ebben az egyszerű cselekedetben, hogy szinte természetesnek tűnik: „Erre megszűnt a láza, és szolgált nekik”. Jézus gyógyító ereje nem talál ellenállásra; a gyógyult személy folytatja megszokott életét, azonnal másokra gondol, és nem önmagára – és ez beszédes, az igazi „egészség” jele!
Aznap szombat volt. A falu lakói a napnyugtát várják. Miután lejárt a pihenési kötelezettség ideje, elmennek otthonról, minden beteget és megszállottat Jézushoz visznek. Jézus pedig meggyógyítja őket, az ördögöknek azonban megtiltja annak felfedését, hogy ő a Krisztus (vö. Mk 1,32–34). Jézus tehát kezdettől fogva megmutatja, hogy első helyen a testi-lelki szenvedőket szereti. Jézusnak ez az előnyben részesítő szeretete mutatkozik meg abban, hogy a testi-lelki szenvedőkhöz közeledik. Ez az Atya előnyben részesítő szeretete, amelyet Jézus megtestesít, tetteivel és szavaival kinyilvánít.
Tanítványai szemtanúi voltak ennek, látták ezt, és később tanúságot tettek róla. De Jézus nem akarta, hogy csak nézői legyenek küldetésének: bevonta őket, elküldte őket, nekik is megadta a hatalmat a betegek gyógyítására és az ördögök kiűzésére (vö. Mt 10,1; Mk 6,7). Ez megszakítás nélkül egészen mostanáig folytatódik az Egyház életében. Ez fontos. A törődés a betegekkel – bármilyen betegségben szenvedjenek is – az Egyház számára nem egy „választható tevékenység”. Nem! Nem valami mellékes dolog. A betegek gondozása szerves része az Egyház küldetésének, ahogyan Jézusnál is az volt. Az Egyház küldetése arra irányul, hogy Isten gyengédségét elvigye a szenvedő emberiségnek.
Miért van szenvedés?
Erre a kérdésre Jézus, a megtestesült Ige nem magyarázattal válaszol, hanem a szeretet jelenlétével, mely lehajol, kézen fog, és fölsegít, ahogyan Péter anyósával tette (vö. Mk 1,31). Lehajolni, hogy fölsegítsük a másikat. Ne felejtsük el, hogy az egyetlen megengedett módja annak, hogy egy emberre felülről lefelé nézzünk, ha kinyújtjuk kezünket, hogy segítsük talpra állni. Ez az egyetlen mód. Ezt a küldetést bízta Jézus az Egyházra. Isten Fia nem „felülről lefelé”, nem távolról nyilvánítja ki uralmát, hanem lehajolva, kezét nyújtva. Közelséggel, gyengédséggel és együttérzéssel nyilvánítja ki uralmát.
Közelség, gyengédség, együttérzés – ez Isten stílusa. Isten közeledik hozzánk, éspedig gyengéden és együttérzéssel közeledik. Hányszor olvassuk az evangéliumban, hogy amikor Jézus valamilyen egészségügyi vagy más problémával küzdő emberrel találkozik: „megesett a szíve rajta”. Jézus együttérzése, Isten közeledése Jézusban – ez Isten stílusa. Az evangélium arra is emlékeztet bennünket, hogy ez az együttérzés Jézusnak az Atyával való bensőséges kapcsolatában gyökerezik. Miért? Hajnal előtt és napnyugta után Jézus félrevonult, és egyedül maradt, hogy imádkozzon (Mk 1,35). Innen merített erőt szolgálatának, a prédikálásnak és a gyógyításnak a végzéséhez.
A Szent Szűz segítsen bennünket, hogy engedjük magunkat Jézus által meggyógyítani – mindig szükségünk van rá, mindannyiunknak –, hogy tanúi lehessünk Isten gyógyító gyengédségének!
Ferenc pápa
4 elengedhetetlen tényező a jó pihenéshez
Komoly ára van annak, ha valaki nem szán elég időt a pihenésre, és sosem száll ki a mókuskerékből. Legtöbben azt gondolják, hogy a legjobb módja a dolgos hétköznapok kipihenésének egy jó hosszúra elnyújtott nyaralás. Azt az energiát, amit munka közben elhasználnak, hosszas pihenés eredményeként lehet visszanyerni. Tehát minél hosszabb a vakáció, annál jobb. A mókuskerékből való kiszakadás valóban nagyon fontos, és mind rövid, mind hosszú távon rengeteg előnnyel jár.
Ugyanakkor sokan egyáltalán nem, vagy csak nagyon rövid időre mennek el szabadságra, mivel félnek attól, hogy a visszatérésük után feladatok tömkelege zúdul rájuk. Ez a gondolat pedig még stresszesebbé teszi őket, mint maga a munka.
Nem mindegy, hogy az ember hogyan tölti a szabadnapjait, és milyen módon próbál feltöltődni. Komoly ára van annak, ha valaki nem szán elég időt a töltődésre, és sosem száll ki a mókuskerékből. Azok, akik egyáltalán nem vesznek ki szabadságot, nagyobb eséllyel égnek ki a munkában. Emellett érzelmileg is kimerülhetnek, és úgy érezhetik, nem tudnak megfelelni a szakmai elvárásoknak. A kiégés nemcsak az egyénre lehet hatással, de közvetetten házasságokat, családokat tehet tönkre. Súlyosabb esetben depresszióhoz, egészségügyi problémákhoz vagy akár öngyilkossághoz is vezethet.
Bár egyértelmű, hogy igenis meg kell engedni magunknak a pihenést, nem mindegy, hogyan időzítjük, és hogyan töltjük a szabadnapjainkat.
Sabine Sonnentag szociológusa húsz évig tartó kutatómunkájának eredményeként négy faktort azonosított, ami mentén egy feltöltődést elősegítő szabadságot értékelni lehet. Az a kikapcsolódás, ami mind a négy faktort magas szinten teljesíti, olyan, mint egy tápanyagokban gazdag ebéd. Ám azok, amelyekből az alábbi tényezők hiányoznak, olyanok, akár az üres kalóriák.
Nézzük a négy tényezőt!
1, Relaxáció
Lényege, hogy valami kellemes és kevés energiabefektetést igénylő cselekvést kell végezni. Nem kell, hogy teljesen passzív tevékenység legyen, de fontos, hogy ne érezzük közben, hogy valamit el kell érni, teljesíteni kell.
2, Kontroll
Mi döntjük el, mivel szeretnénk az időnket tölteni. Miközben a munka során sok esetben mások utasításait kell követni, valamint otthon is vannak bizonyos kötelezettségeink, addig a vakáció során kézbe vehetjük az irányítást azzal kapcsolatban, hogy mire szeretnénk energiát és figyelmet fordítani.
3, Flow-élmény
Csíkszentmihályi Mihály pszichológus írta le először, hogy ha olyan tevékenységet végzünk, ami valamennyire kihívást jelent, de egyben fejlődési lehetőséget is a képességeinkben, valamint kellően értékes számunkra, akkor teljesen belemerülhetünk, és sokkal jobban érezhetjük magunkat általa. Ha sikerül olyan tevékenységeket végezni, amik flow-t idéznek elő a szabadság alatt, akkor azok jutalomértékűek lesznek, és növelik az elégedettséget.
4, Elszakadás a munkától
Bár fizikailag lehet, hogy az irodától jó pár száz kilométerre süttetjük a hasunkat a strandon, fejben simán lehet, hogy folyamatosan pörögnek az Excel-táblák és az elintéznivalók. Érdemes lehet nyaralás alatt otthon felejteni a munkával kapcsolatos eszközöket, vagy legalábbis kikapcsolni őket. Ha nem így teszünk, folyamatos készenlétben tartjuk magunkat, és megöljük a feltöltődés lényegét.
Azzal, ha otthagyod pár napra az irodát, a munkádat, nem áll meg az élet. Sőt, azzal teszed a legjobbat önmagadnak, ha kicsit kikapcsolsz, és hagysz időt a feltöltődésre, hogy a szabadság után újult erővel vághass bele a dolgos hétköznapokba.
forrás: Femina.hu
A hálából önzetlen segítőkészség fakad
Október 27. – Évközi 30. vasárnap
Olv.: Jer 31,7-9; Zs 125; Zsid 5,1-6;
Evangélium: Mk 10,46-52
Egy többlakásos társasház egyik konyhájában felrobbant egy teli gázpalack. Hatalmas robajjal vetette szét a konyhát, faldarabok, deszkák, gerendák röpültek, majd óriási lángnyelvek csaptak föl. Istennek hála, a lakásban éppen nem tartózkodott senki, de a tűz gyorsan továbbterjedt a többi lakásra is, amelyekben bizony szorultak benn emberek. A tűzoltók rövid időn belül a helyszínre értek, s míg néhányan óriási fecskendőkkel nekiálltak a tűz oltásának, a többiek a házban rekedt embereket kezdték kimenekíteni. Közben lenn az utcán egy férfi kiáltozott folyamatosan segítségért. A lába beszorult egy nagy, lezuhant gerenda alá, de látszólag nem esett nagyobb baja. Csak éppen egyedül nem tudta a gerendát leemelni a lábáról. A tűzoltók kutyafuttában rápillantottak, de amikor látták, hogy nincs komolyabb probléma, nem akarták az időt vesztegetni, hanem az életveszélyben lévő lakókat mentették inkább a tűzből. A férfi azonban hangosan jajveszékelt és türelmetlenül kiáltozott segítségért. A tűzoltók egyike-másika megvetően oda is szólt neki: „Hát ez aztán bátor, férfias magatartás!” Vagy „Vegye már észre, hogy más emberek nagyobb bajban vannak magánál! Várja ki a sorát, maga nincs életveszélyben!” A panaszkodás azonban nem csitult. Végül, mikor már minden ablakból integető, fuldokolva köhögő vagy kiáltozó, bent szorult lakost lehoztak, két tűzoltó odament a beszorult lábú férfihoz is, és leemelték róla a gerendát. Csodálkozva látták, hogy a férfi, amennyire csak zúzódott lába engedi, elkezd rohanni az égő ház felé. A tűzoltók hinni sem mertek a szemüknek. Mikorra utánafutottak volna, már berohant a füstölgő, lángoló lépcsőházba. Egy perc múlva azonban ki is jött, szinte már az utolsó pillanatban. Vállán egy idős férfit cipelt. A tűzoltók ledöbbenve bámultak. A férfi, mikor odaért, lefektette a gyorsan előkészített hordágyra az öreget, és csak annyit mondott. „Ő a szomszédunk. Nem tudott volna segítségért kiáltani, mert nemcsak mozgássérült, hanem süketnéma is. Egy kis eldugott külön szobácskában éldegél. Ezért nem vehették őt észre.”
Vajon egy ember, aki hosszan tartó, súlyos bajból, szenvedésből szabadult meg, vagy fájdalmas, bénító betegségből épült fel, hogyan fogja fel ezt az eseményt? Valamiféle váratlan szerencseként, ami egyedül neki szól, és feljogosítja arra, hogy végre élvezhesse jobban és teljesebben az életet? Hogy végre megtehessen sok mindent, amire korábban nem volt képes? Vagy esetleg lehetőséget lát benne arra, hogy másokat hatékonyabban segítsen? Netán jelként fogja fel örömteli gyógyulását vagy szabadulását, hogy lám, van még valami komoly küldetésem, feladatom a világban, amit majd számon kérnek rajtam?! Azt gondolom, hogy egy testi gyógyulás akkor teljes, ha az az ember lelki világára és közösségi életére is jótékony, gyógyító hatással van.
Sajnos, ez egyáltalán nem mindig így szokott lenni! Addig, amíg kínlódunk, szenvedünk, esetleg gyakrabban fordulunk könyörgő imában Isten felé, de ha elnyerjük a szabadulást, akkor könnyedén megfeledkezünk a Vele való kapcsolatról, a Neki tett fogadalmakról. Addig, amíg betegségünkben vagy megpróbáltatásainkban rájuk szorulunk, talán kedvesebbek vagyunk más emberekhez, keressük a velük való közösséget, de így marad-e ez akkor is, ha már esetleg ők lennének azok, akik a segítségünket igényelnék? Nem véletlen, hogy még Jézus is fájdalmasan jegyzi meg apostolainak, hogy a tíz meggyógyított leprásból csak egy jött vissza Istent magasztalva hálát adni a gyógyulásáért. A többi azonnal a saját ügyei, dolgai, érdekei után nézett. Az ő gyógyulásuk bizony nem volt teljes! Az evangéliumban szereplő vak, akit állhatatos kiáltozására és könyörgésére Jézus meggyógyított, nem követi el ezt a hibát. Amint meggyógyul, Jézus nyomába szegődik és követi őt. Immár látó szemével a Messiást akarja látni, immár teljesebbé, élhetőbbé vált életével mások és önmaga üdvösségét akarja szolgálni. Nemcsak testi vakságából gyógyul meg, hanem lelki vakságából is. Nem zárkózik be az önzésbe, az önérdek hajszolásának sötétségébe. A nagy dolgot, ami vele történt, másokkal is meg akarja osztani. És nem csak a hírt, hanem magát az életét, visszakapott, áldottá lett életét akarja tovább osztogatni.
Milyen örömteli és megrendítő dolog azt látni, hogy sokat szenvedett emberek, amikor csak tehetik, maguk is a szenvedőket gyámolítják! Szegények, akik maguk is kemény nélkülözéseket éltek át, önzetlenül segítik a náluk még szegényebbeket, amikor egy kis lehetőséghez jutnak. Istennek hála, azért látni olykor ilyet. Talán még többször, mint az egészségesek, a szépek, az erősek és gazdagok részéről. Az sem véletlen, hogy az őszinte megtérők, vallásgyakorlók között arányaiban jelentősebb azok száma, akik életükben komoly megpróbáltatásokat éltek át, szenvedéseken mentek keresztül. Igen, aki valóban isteni áldásnak, ingyenes megajándékozottságnak éli meg a vele történt jót, az tovább akarja adni ezt az áldást, ezt az ajándékot! Aki megtapasztalja a nyomorúságot, de a szabadulás örömét is, az tovább akarja adni másnak is ezt az örömöt. Ha tényleg hálásak vagyunk Istennek az Ő kegyelméért, akkor ebből a hálából önzetlen segítőkészség fakad.
Dr. Finta József atya
Finta atya története újból rávilágít arra,
hogy mennyire téves a látszat alapján ítélni.
Az elmélkedés pedig a hálára, az irgalomra hívja fel a figyelmet,
amiről gyakran megfeledkezünk!