Éltél már át olyat, hogy ismerősödnek lelkesen elmesélnéd egy élményedet, akár a nyaralásodról, vagy egy jól sikerült új receptről, ő viszont rákontráz és a saját nyaralását ecseteli, téged pedig meg se hallgat?
Ugye, mekkora ereje van annak, ha valaki igazán megért minket? Mennyi erőt adhatunk a másiknak, ha igazán megértjük őt!

Elegendő figyelem hiányában csökken az energiaszintünk, gyengének érezzük magunkat. Ellenben ha igazán figyelnek ránk, erősebbé válhatunk, érettebben viselkedhetünk és sokkal inkább önmagunk lehetünk.
Kutatások bizonyítják, amikor beszélünk, szívritmusunk felgyorsul, vérnyomásunk megnő. Amikor figyelünk, mindez lelassul, csökken. Az odafigyelés ellazít, jótékonyan hat a vérkeringésre, tehát nagyon egészséges.

Nagymértékben függ a beszélgetőpartnerünktől, hogyan tudunk neki valamit elmondani.
Valaki mellett 10 perc is hosszúnak tűnik. – Valaki mellett 1 óra is kevés.
Valakinek szívesen kifejted a gondolataidat. – Valakinek nincs kedved elmondani őket.
Valaki mellett érdekesnek érzed magad. – Valaki mellett unalmasnak.
Valakinél biztosan érzed, hogy figyel. – Valakinél nem érzed pedig még mondja is, hogy figyel rád.

Amikor veled beszélget valaki, ő melyiket mondaná? Te hogyan figyelsz a beszélgetőpartneredre?

Nem akkor hallgatok jól, ha azt mondom, figyelek. Akkor hallgatok jól, ha a másik úgy érzi, hogy jól meghallgatták.

Sok hasonló beszélgetést hallani, ahol a résztvevők tulajdonképpen nem is beszélgetnek egymással, inkább csak beszélnek egymáshoz. Azért küzdenek, hogy elmondhassák, amit ők szeretnének, és ha ez sikerült, nyugodtan hátradőlnek, hisz elérték a céljukat. A másik meghallgatására viszont már nincs energiájuk.

Példa:
– Te, képzeld, tegnap gokartozni voltam! Annyira jó volt!
– Az jó lehetett. Mi meg lovagolni voltunk!
– Aha, képzeld, ezekkel a gokartokkal eszméletlenül lehetett száguldozni! Mintha versenyzők lennénk!
– Jaja. Szerencsére a lovak nem száguldoztak velünk! Annyira értelmes állatok, szinte maguktól vittek minket végig az úton.
– Ja, hát a pályán mi küzdöttünk rendesen egymással! Képzeld! Olyanokat előztünk! Néha kicsit veszélyes is volt.
– Veszélyes? Szerencsére én a lovon kicsit sem éreztem veszélyben magam. Még akkor sem, amikor gyorsabban kezdtünk ügetni.
– Hát a gokart azért keményebb volt. Képzeld, ütköztem Zsoltival! De szerencsére nem lett belőle gond.
– Azért a lovaglás sem annyira könnyű! Képzeld, a nyereg teljesen kihorzsolta a lábam. Másnap nagyon fájt!
– Jaj, nekem meg, képzeld, másnap izomlázam volt a gokarttól! De csak a jobb karomban!
– Hú az nekem is volt, alig tudtam reggel leülni az asztalhoz, annyira fájtak a combjaim.

Ők nemigen figyelnek egymásra. Csak mondják a magukét. Mindketten elvannak a saját kis világukban. A beszélgetőpartner csak alibi, aki mellett hangosan elmesélhetik a kalandjaikat. Egy-egy mondatfoszlány eljut ugyan a másik félhez, de ezekről is csak a saját élményeik jutnak eszükbe. Ez nem párbeszéd, ezek monológok. Akik így beszélgetnek, azok hajlamosak lesznek akkor is így hallgatni, amikor beszélgetőpartnerüknek kimondottan odafigyelésre, lelki támaszra lenne szüksége.

Gyakori hiba a figyelés során az is, hogy elfelejtünk belegondolni a másik helyzetébe. Mint a következő kis történetben:

A szülők elviszik kisfiukat a szemorvoshoz, mert azt gyanítják, rosszul lát. A kissrác nagyon megszeppenten ül. Soha nem járt még ilyen helyen. A szemorvos megkérdezi tőle:
– El tudod olvasni ezt az írást?
– Nem – válaszolja szomorúan a kisgyerek.
Az orvos feltesz neki egy próbaszemüveget.
– És most?
– Most sem – válaszolja még szomorúbban a kisgyerek.
Az orvos újabb és újabb szemüvegeket tesz fel neki, de a kissrác azokkal sem képes elolvasni a szöveget, és egyre fancsalibb arcot vág. Végül az orvos elveszíti a türelmét:
– Az képtelenség, hogy ezzel sem tudod elolvasni!!!!
Erre a kisfiú odasúgja:
– Doktor bácsi, én még nem tudok olvasni.

Számos félreértés oka, hogy a meghallgatás során nem a másik fejével gondolkodunk, hanem magunkból indulunk ki.

Megkülönböztetünk Én-figyelmet és Te-figyelmet
Amikor valaki nekünk támad: “Hogy lehetsz ilyen?”, akkor rólunk beszélve mondja el a problémáját. Ez könnyen Én-figyelmet vált ki belőlünk. “Miről beszélsz? Én nem is vagyok ilyen!” Hozzánk vágja a labdát, vádol minket, mi meg védekezünk.
Ha Te-figyelemmel hallgatjuk őt, akkor igyekszünk meghallani a valódi problémáját. “Az zavar téged, hogy…” Bár hozzám vágja a labdát, én békésen visszadobom neki. Maradjon csak nála, maradjunk az ő térfelén. Derítsük ki az ő álláspontját.

Ha Te-figyelemmel hallgatunk valakit, akkor segítünk neki, hogy feldolgozza a saját problémáját. Semmi újat nem mondunk neki, csak elfogadjuk őt és azt, amit megélt. Az elfogadásnak csodálatos gyógyereje tud lenni.

Én-figyelem esetén a másik meghallgatásában mi vagyunk a főszereplők:
– Én látom tisztán a helyzetet.
-.Én mondom meg, hogy mit tegyen a másik.
– Én akarom megnyugtatni őt.
– Arról beszélek, ami logikus, ami helyes.

Te-figyelem esetén a meghallgatott fél a főszereplő:
– Ő mondja el a helyzetét.
– Önmaga lehet.
– Ő tudja, mi a jó neki.
– Megélheti az érzéseit.
– Mesélhet, sztorizhat.

A figyelem szintjei

1, Nem odafigyelés
Valaki csak látszólag van jelen. Gondolatai teljesen máshol járnak. Az általunk közölt infók el se jutnak az agyáig. Amikor a másik a TV-t nézi, akkor te hiába mesélsz neki lelkesen, egy szót se fog meghallani belőle.

2, Amikor tettetjük, hogy figyelünk
Udvariasságból színleljük a figyelmet, de valójában nem érdekel a másik mondanivalója. Ez történik, amikor a másik hosszan beszél, de én már a harmadik mondatnál nem értem, miről van szó.

3, Szelektív figyelem
Csak bizonyos információkat hallasz meg. Szándékosan, vagy akaratlanul szelektálsz. Például vezetésnél a melletted ülőre nem tudsz teljesen figyelni, mert a forgalom elvonja a figyelmedet. Ha megosztod több dolog között a figyelmedet, akkor infókat veszthetsz.

4, Aktív figyelem
Figyelünk a partnerünkre. Ténylegesen meghallgatjuk. Teljes figyelmünkkel az elhangzott információra koncentrálunk. Arra már kevésbé, mi bújik mega szavak mögött, mit akar velük mondani. Mai világunkban óriási dolog, ha valaki így figyel ránk. Mégis néha ez is kevés. Sótlan. Száraz. Valami hiányzik belőle.

5, Empatikus, vagy együttérző, értő Te-figyelem
Az ilyen képes felismerni, mit él át a beszélő, mire vágyik, mire van szüksége, mit szeretne. Képes vele együtt gondolkodni, érezni. Nemcsak a fejével hallgatja, hanem a szemével is. Nemcsak a szavakat hallja, hanem ami mögöttük van, azt is.

TIPPEK:
1, Amikor meghallgatsz valakit, felteheted Magadnak a kérdést: a másik fél túl közel van a helyzethez, vagy már távolabbról tudja szemlélni? Ha még túl közel van hozzá, talán épp a Tőled kapott Te-figyelem segítségével tud majd távolabb kerülni tőle és így képes lesz arra is, hogy józanabbul, higgadtabban lássa a történéseket.

2, Ha látsz egy számodra nem szimpatikus embert, gondolj bele: vajon mi lehet az ő története? Milyen emberi vágyak mozgatják?

3, Amikor kritizálsz valakit, gondolj bele, hogy a kritikád mit árul el rólad, mennyire szól önmagadról. Milyen igényeid bújnak meg mögötte?

12 tipp, módszer a támogató, együttérző figyelem megvalósításához

1.Ne magadból indulj ki!
Nehéz úgy figyelni a másikra, ha közben azon gondolkodsz, hogy mit tennél az ő helyében.

2. Ne akard nálánál jobban tudni, mi van vele!
A legtöbb esetben jobb meghallgatónak éreznek, ha nem kielemezed a beszélőt, hanem segítesz neki, hogy ő elemezze ki magát.

3. Úgy figyelj a másikra, ahogy neki jó!
Ha jól akarsz meghallgatni valakit, akkor ne úgy figyelj rá, ahogy Neked jólesik, hanem úgy, ahogy ő szeretné.

4. Ne vezessük le a feszültségünket a beszélőn!
Ha meghallgatás közben felzaklat, amit a másik mond, feltehetem magamnak a kérdést: akarom-e tovább nehezíteni a helyzetét a kritikámmal, vagy inkább segítek neki a megértésemmel? Ha igyekszem megérteni őt, a zaklatottságom is jó eséllyel enyhülni fog.

5. Legyünk tisztában a tanács és a meghallgatás közötti különbséggel!
A tanács felülről jön. A meghallgatás oldalról. A kéretlen tanács lehúz. Az elfogadó figyelem megemel. Ha odafigyelnek rám, ha elfogadják, nem pedig megkérdőjelezik azt, amit mondok, akkor sokkal erősebbnek és jobbnak érezhetem magam. Könnyebben találok megoldást a helyzetemre. Azt javaslom, hogy tanácsot legritkábban csak akkor adjunk, ha kérik.

6. Legyünk aktívan jelen a meghallgatás során!
Bámulatos ereje van a közönség figyelmének!
Érdeklődésünkkel „doppingolhatjuk az előadót. Érdeklődésünk hiányával pedig alaposan gyengíthetjük. Ha egy beszélgetésben a másik fél számodra unalmasan beszél, megkérdezheted magadtól: „Vajon kellően figyelek rá?” „Serkentem őt a figyelmemmel?”

7. Figyeljünk a testbeszédünkkel is!
Ha nyitottabb a testünk, az elménk is nyitottabb lesz. Ha nyitott testtartást veszünk fel, azaz nem keresztezzük a kezeinket, a lábainkat, akkor többet megjegyezhetünk a hallottakból. Ha a beszélgetők szemben állnak egymással, az könnyebben jelképezheti a szembenállást. Ha V alakban ülnek, vagy állnak, akkor szimbolikusan egy közös pont felé néznek, azaz nem a másikat akarják legyőzni, hanem egy célra fókuszálnak, amelyet közösen kívánnak elérni.

8. Teremtsünk olyan környezetet, amely nem tereli el a figyelmünket!
Ha valaki a telefonját, a számítógépét nyomkodja, vagy a TV-t nézi, főz, és közben arra bíztat: „Mond csak nyugodtan, én közben figyelek!” – akkor valójában nem úgy figyel. Nem úgy, ahogyan a legtöbb beszélőnek szüksége lenne rá.

9. Nyissuk ki az „ajtót”, bátorítsuk a beszélőt!
Vannak akik nehezen nyílnak meg egy beszélgetésben. Szükségük van a bátorításra. Érdeklődő, „ajtónyitó” mondatokkal, apró, bátorító szavakkal sokat segíthetünk a másiknak abban, hogy nyitottabban, gördülékenyebben kommunikáljon. Előfordulhat, hogy úgy segítjük a megnyílásban, hogy nem erőltetjük.

10. Kérdezzünk!
Kérdéseink azt fejezik ki a másiknak, hogy érdeklődünk, érdekel, amit mond. Megnyílni is könnyebb a kérdésre, mint ha felszólítanak a beszédre. Igyekezzünk nyitott kérdéseket feltenni (Mit csinálsz? Mi a véleményed a könyvről?), a zártak helyett (Elégedett vagy az eredménnyel? Tetszett a könyv?)!

11. Ne féljünk a csendtől!
A csend alatt több időnk van érzékelni a másik testbeszédét, kisugárzását, hangulatát. A sok beszéd eltereli a figyelmet a fontos dolgokról. A csend nem bambán figyelés. A túlzásba vitt hallgatás a reakciók hiánya.

12. Használjuk a visszatükrözés módszerét!
A tartalmi visszatükrözés során a hallgató tömören elismétli a beszélő üzenetének a lényegét. „Szóval azt mondod, hogy…”
Így a felek ellenőrizhetik, hogy pontosan értették egymást. Ezáltal időben elkerülhetik a félreértéseket. Sok vitában a feszültséget az okozza, hogy a felek úgy érzik, a másik semmibe veszi az álláspontjukat. A visszatükrözés, összefoglalás erre csodálatos orvosság lehet.

***

HA VAN GONDOLATOD AZ OLVASOTTAKKAL KAPCSOLATBAN, OSZD MEG BÁTRAN!  

Sokszor előfordulhat, hogy zavar valakinek a viselkedése, de félsz szólni miatta. Akár lebeszéled magadat a kérésedről.

Íme, egy ideillő vicc a medve halállistájáról:
Az erdőben híre megy annak, hogy a medve listát készített arról, mely állatokat készül megölni. A farkas aggódva keresi fel a medvét:
– Mondd, medve, én is rajta vagyok a halállistádon?
– Igen.
– Jaj, ne! Legalább a családomtól elbúcsúzhatom, mielőtt megölsz? – kérdezi szomorúan a farkas.
– Jó, persze – válaszolja a medve.
A farkas hazamegy, nagy sírás-rívás közepette elbúcsúzik a családjától, azután a medve megöli.
Odamegy hozzá a róka is, és ő is megkérdi:
– Mondd, medve, én is rajta vagyok a halállistádon?
– Igen.
-Jaj, ne! Legalább a legfontosabb barátaimtól elbúcsúzhatok? – kéri a róka.
– Persze, persze, nyugodtan.
A róka szomorúan búcsúzik a barátaitól, majd a medve őt is megöli.
Odamegy hozzá a nyuszika is:
– Mondd, medve, és is rajta vagyok a halállistádon?
– Igen.
– És ki tudnád húzni a nevem róla?
– Persze, nyuszika, leveszlek a listáról, ha akarod.

Sokszor történik valami hasonló a mindennapokban is. Zavar valakinek a viselkedése, de félünk szólni emiatt. Valamit nagyon szeretnénk, mégsem kérjük. Lebeszéljük magunkat a kérésről: „Mit fog majd mondani a másik?” „Mit fog gondolni?” „Talán nem fog szeretni?” „Lehet, hogy akár ki is nevet?” „Esetleg elvágjuk magunkat nála a kérésünkkel?” Aztán amikor mégis összeszedjük minden bátorságunkat, és végül kissé félve megkérjük őt, csak annyit felel: „Jó, persze, oké!”

Természetesen sokszor nem ez történik. Ugyanakkor gyakran tényleg „csak” kérni kell, és teljesül, amit akarunk. Akik pedig nem kérnek, sok esetben pórul járnak. Ahogy a róka és a farkas a viccben.

Egy alkalmazott már régóta gondolkodott azon, hogy kérjen-e fizetésemelést. Átgondolta magában a lehetőségeket, kockázatokat végül nagy nehezen összeszedte magát:
– Főnök! Úgy érzem, az elmúlt időszakban sokat tettem az asztalra, ezért szeretnék fizetésemelést kérni.
– Jaj, de jó, hogy szóba hoztad a témát! Már én is akartam ezt javasolni, de mindig közbejött valami.

Persze, nem minden helyzet ilyen könnyű. Ám ha mindig ezt ismételgeted magadban, hogy nem minden ilyen helyzet könnyű, akkor lebeszéled magad egy olyan lehetőségről, amely néha tényleg eredményhez vezet.
Merj kérni, így nagyobb eséllyel eléred, amit akarsz.

Példa:
Egy nő tudatosítja magában az igényeit: “Olyan kapcsolatban szeretnék élni, amelyben a párom rendszeresen kimutatja, hogy szeret engem, és fontos vagyok neki.”
Ha a nő csak ennyit mondana, lehet, hogy a férfi nem tudná pontosan, mire vágyik a párja.
– Szeretném azt érezni, hogy fontos vagyok neked – mondaná a nő.
– De hát fontos vagy nekem – reagálna a férfi, nem hallva meg a nő üzenetének lényegét.
– De én nem így érzem – erősítené meg a nő.
– Pedig, de… – a férfi továbbra sem hallja, amit a nő valójában mond.

Ezen aztán szépen el is lehet vitatkozni. Vannak olyan kapcsolatok, amelyekben hónapokon, éveken keresztül lényegében ez a vita folyik. A nő segíthet a férfinak, és elmondhatja neki konkrét kérés formájában, hogy mitől érezné fontosnak magát a kapcsolatban, azaz hogyan elégülne ki a fontosságszükséglete.

Például:
– ha néha váratlanul kapnék tőled virágot,
– ha néha meglepnél, és elém jönnél a munkahelyemre,
– ha bemutatnál a barátaidnak,
– ha megosztanád velem a legtitkosabb gondolataidat,
– ha velem töltenéd az estéidet,
– ha táncolnánk az esőben,
– ha hordanád a jegygyűrűnket,
– ha kíváncsian végighallgatnád, amikor kifejtem egy gondolatomat, ha tőlem kérnél tanácsot…stb.

…bármi, amitől a nő azt érzi, hogy fontos a férfinak. Amitől azt érzi, hogy szeretik ebben a kapcsolatban. Ezekkel a tippekkel a nő konkrét formába önti a szükségletét, a “fontosság” iránti vágyát. Ezek nem elvont dolgok, hanem végrehajtható, megcselekedhető kérések.

A nő persze gondolkodhat így is: “Én mondjam meg neki, hogy mitől érezném jól magam a kapcsolatunkban? Ha igazán szeret, úgyis kitalálja.”
Ezzel a nő nem segít a férfinak, hiszen titkolja a szívéhez vezető receptet. Sőt, amikor közli: “Ha igazán szeretnél, tudnod kéne, hogy mitől érzem jól magam”, akkor burkoltan azt üzeni a párjának, hogy „béna vagy”.

Elképzelhető, hogy a férfi a maga módján kifejezi, mennyire fontos számára a partnere, a nő viszont ezt nem veszi észre, vagy másra vágyik.

Recept önmagunkhoz
Honnan tudjuk egy párkapcsolatban, hogy a másik szeret-e? Nem abból, hogy azt mondja: “szeretlek”. Sokkal inkább abból, hogy szabadabbnak, boldogabbnak érezzük magunkat mellette, mint nélküle. Akkor szeret minket, ha önmagunk tudunk lenni vele. Ha teljesebb lesz az életünk. Hogyan tudja ezt valaki elérni nálunk? Ez nehéz kérdés. Nehéz receptet adni önmagunkhoz. Mégis, törekszünk rá, hogy legyen ilyen receptünk. Legyen egy használati útmutatónk saját magunkhoz.

Nem azt várjuk, hogy a párunk majd kitalálja, mi tesz minket boldoggá. Persze, örülünk, ha magától rájön. Örülünk, ha olvas a gondolatainkban vagy az érzéseinkben. Örülünk, ha ráérez, mi éltet minket. De ha mégsem, akkor igyekszünk megmutatni neki, mitől leszünk boldogok, mi tölt fel minket, mitől érezzük teljesebbnek az életünket. Nem elvárjuk tőle mindezt, hanem segítünk neki, hogy a kedvünkre tudjon tenni. Ennek alapfeltétele, hogy mi magunk tudjuk, mi jó nekünk, és mi nem. Azaz, hogy ismerjük önmagunkat. Nehéz a másiknak teljesítenie a vágyunkat, ha mi magunk sem tudjuk pontosan, mire vágyunk.

Természetesen egy jó kapcsolatban mindez kölcsönösen, oda-vissza történik.

Nagyon nem mindegy, hogy kérünk, vagy parancs, követelés, elvárás formájában mondjuk el, mire vágyunk. Utóbbiak esetében nagy valószínűséggel ellenállást váltunk ki a másikból. Ha kérek, és el tudom fogadni a nemleges választ is, akkor a másik szabad akaratból dönthet úgy, hogy a kedvemre tesz. Így szívesebben is teljesíti a kérést.

Sok veszekedés oka, hogy amikor kérünk, akkor valójában elvárunk a másiktól valamit. Ha képesek vagyunk elvárás nélkül kérni és el tudjuk fogadni a nemleges választ is, akkor megnyílhat az út, hogy közösen olyan megoldást találjunk, amely mindkettőnknek megfelel.

„Tudnál kicsit barátságosabb lenni?” “Szeretném, ha lazább lennél!” “Legyél ügyesebb!” Ezek nem konkrét kérések. Nehéz is őket teljesíteni. Egyrészt nem tudjuk, mit ért alatta a másik, másrészt ilyen változások nem gombnyomásra működnek.

Ezért érdemes konkrét cselekvéseket megfogalmazni! Például:
“Légyszi, figyelj most jól, és értsd meg pontosan, amit mondok!” – ha ezt kérem valakitől, akkor nehéz helyzet elé állítom őt. Válaszolhatja azt. hogy jó, jó, ám ettől még egyáltalán nem biztos, hogy teljesíti a kérést.

„Értsd meg, amit mondok” – ez körülbelül olyan, mintha azt kérném tőle: “Most pedig érezd magad jól” – pedig nincs jó kedve. Vagy mintha azt mondanám neki: “Most ne fázzál” – pedig két napja nem megy a fűtés.

Ha tényleg azt akarom, hogy pontosan megértse, amit mondok, akkor megkérhetem arra: “Elmondanád, hogyan értetted, amit mondtam?”

Ha elmondja, akkor kiderülhet, mennyire pontosan értett engem. És ha valami nem stimmel, akkor elmondhatom neki újra, amit akartam. Ha így ellenőrzöm, hogy mi ért célba az üzenetemből és mi nem, akkor nagyobb eséllyel teljesül a kérésem, mint ha csak annyit mondanék neki:

“Figyelj jól, és értsd meg pontosan, amit mondok!”

Sokszor egy mondatban kérünk olyasmit, ami nem azonnal kivitelezhető: “Kérlek, nyugodj meg!” Persze jó lenne, ha ez így gombnyomásra működne. Ha tényleg az a célunk, hogy megnyugodjon, akkor többet segít, ha azt mondjuk: „Mondd el nyugodtan, mi bánt, szívesen meghallgatlak.” És tényleg meghallgatjuk. Ahelyett, hogy egy teljesíthetetlen kéréssel egy nem létező gombot nyomkodnánk rajta, inkább arra szánunk időt és energiát, hogy segítsünk neki megnyugodni.

Kérésünket érdemes pozitívan megfogalmazni, azaz azt mondani, amit akarunk, nem pedig azt, amit nem akarunk. Ha azt mondjuk, amit nem akarunk, az erőszakossá tehet minket és távolít attól, amire valóban vágyunk.

TIPPEK:
1) Ha kérsz valamit, ne csak a kérésedet mondd el, hanem azt is, mi az igényed, szükségleted, miért fontos Neked, amit kérsz! Így nagyságrendekkel nő a valószínűsége, hogy a kérésedet figyelembe veszik.
“Kérlek, legyél pontos!” helyett: “Kérlek, legyél pontos, mert csak fél órám lesz szabad, és szeretném, ha minél több dologról tudnánk beszélni!”
Ha csak a kérést mondod el, azt könnyen követelésnek és parancsolgatásnak fogják hallani.

2) Idézz fel 5 olyan helyzetet, amikor nem az történt, amit szerettél volna! Fogalmazd meg Magadban, mi volt az igényed, szükségleted, és azt is, hogy milyen konkrét kérdés formájában tudtad volna ezt szavakba önteni!

3) Gondold át, voltak-e olyan kapcsolataid, amelyekben nem mondtad el pontosan a másiknak, mit tudna tenni, hogy a kedvedben járjon! Ha igen, akkor fogalmazd meg Magadban, milyen konkrét kéréssel vagy kérésekkel segíthetted volna őt!

***

HA VAN GONDOLATOD AZ OLVASOTTAKKAL KAPCSOLATBAN, OSZD MEG BÁTRAN!  

Bizonyára mondták már neked, vagy te mondtál olyat másnak, hogy ”Soha nem figyelsz rám!” 
Amikor ezt mondjuk a másiknak, akkor valójában több figyelmet szeretnénk tőle kapni. Ha így kérjük, akkor kicsi az esélye, hogy meghallja a kérésünket. Önpusztító módon kérünk. A másik támadást érzékel és ezt gondolja magában: “Mi van? Rossz vagyok? Rosszat csináltam?” Ha valaki úgy érzi, hogy rossznak gondoljuk, túl nagy nyitottságra ne számítsunk tőle. Azzal fog foglalkozni, milyennek tartjuk, nem pedig azzal, amit valójában üzenni akarunk neki.   

Ha azt ismételgetjük magunkban: „Ő soha nem képes figyelni rám!” akkor tulajdonképpen azt hipnotizáljuk magunknak, hogy a másik rossz ember. Ez nagyon könnyen agressziót szül!

Mint a közismert viccben:
Nyuszika el akarja kérni a medve porszívóját. El is indul hozzá, és közben ezt mondogatja magában: “Lehet, hogy nem is fogja nekem kölcsön adni? Hm. Simán el tudom képzelni. A medve képes rá, hogy nemet mond. De komolyan, hogyan lehet ilyen? Micsoda szemét!? Milyen irigy arra a szar porszívóra, hogyan lehet ennyire önző állat!”
Nyuszika teljesen belehergeli magát a dologba. Amikor odaér, bekopog a jóindulatú macihoz, aki nagyon kedvesen nyit ajtót: „Szia, nyuszika! Miben segíthetek?” A felpaprikázott nyúl viszont idegesen közli vele: „Tudod mit, medve!? Edd meg a porszívódat! Nekem nem kell!” 

Ha azt hajtogatjuk, hogy a másik “önző”, “gonosz”, “mindig csak magára gondol”, “soha sem figyel rám”, akkor Nyuszikához hasonlóan egyre “önzőbbnek”, “gonoszabbnak”, “figyelmetlenebbnek” fogjuk látni az illetőt. Sőt eljuthatunk oda is, hogy azt gondoljuk, “direkt rosszat akar nekünk”.  Ha ezzel szemben a saját igényünkről beszélünk, és azt mantrázzuk magunknak, hogy “szeretnék figyelmet kapni”, “több figyelemre van szükségem”, akkor szükségszerűen megoldások után fogunk kutatni, és könnyebben is vesszük észre. Hiszen aki keres, talál.  

Vitatkozó embereket hallgatva sokszor úgy tűnhet, mintha a következő alapelvben hinnének: „Minél jobban megalázom és leszólom a másik felet, annál valószínűbb, hogy elszégyelli magát, belátja, hogy hülyeséget beszélt, rájön, hogy mire vágyom és ezt is fogja tenni.”  
Persze ha megkérdeznénk a hevesen vitázókat, valószínűleg tagadnák, hogy ebben hisznek, mégis nagyon sokszor úgy tűnik, mintha ez alapján járnának el. Ezzel alaposan mérgezik a kapcsolatukat. 

A kimondott szavak és ami mögöttük van!

Nézzünk néhány példát!
“Nem igaz, hogy mindig csak a munkádon jár az eszed!” = Szeretném, ha több időt töltenénk együtt. Szeretném azt érezni, hogy fontos vagyok neked.
“Nem igaz, hogy képtelen vagy segíteni néha!” = Segítségre van szükségem.
“Neked aztán beszélhet az ember, ide sem figyelsz…” = Nekem ez egy fontos történet, nagyon szeretném megosztani veled.
“Képtelen vagy néha egy bókot mondani?!” = Szeretném, ha megdicsérnél. Szeretném jónak érezni magam.
“Képtelen vagy időben összeszedni magad?” = Szeretném, ha időben el tudnánk indulni.
(persze egy támadó mondat mögött sokféle igény bújhat meg, az egyenlőségjel nem azt jelenti, hogy csupán egyetlen jelentése van a támadásnak) 

Sokszor úgy tűnik, mintha az igényeink elmondásához csak “mérgezett nyilak lennének a tarsolyunkban” – mondja Schulz von Thun pszichológus. Mintha egy párnával püfölnénk a másikat, és közben kiabálnánk neki, hogy mire vágyunk. Aztán pedig csodálkozunk, hogy nem hallotta meg, amit mondtunk neki.
Ha azt szeretnéd, hogy a kommunikációd eredményes legyen, akkor használd a következő típusú mondatokat: 
“nekem az a fontos”, “azt szeretném, “én arra vágyom”. Így nagyobb a valószínűsége, hogy igényeidet meghallják, vágyaid teljesülnek.

Akár indulatosak vagyunk, akár nem, érdemes arra törekedni, hogy ne támadással fejezzük ki a vágyainkat.
Indulatosan is képesek vagyunk Én-nyelven megszólalni! Nem könnyű, de lehetséges. Kiabálhatunk Én-üzenetben: „Nem akarom ezt tovább csinálni!”, ahelyett, hogy azt mondanánk: „Hagyjál már békén a hülyeségeiddel!” 

Ha valaki indulatosan rólunk beszél, azt támadásnak érzékelhetjük. Ezzel szemben ha indulatai közepette csakis magáról beszél, akkor megérthetjük, hogy „nagy bajban van”. Például azt üvölti, hogy „Neeem akarooom!!!”. Ezt valószínűleg kevésbé érzékeljük erőszakos támadásnak, inkább azt halljuk ki belőle, hogy „Segítség! Segítség!” 
Ha úgy kérek valakitől, hogy leszidom, elítélem, beskatulyázom, utasítom őt, akkor kicsi az esélye, hogy meghallja, mit kérek tőle. 

Ha vádban mondom el a vágyam, akkor a vádat fogja hallani, nem a vágyam. 

A másik fél magától ritkán találja ki, mire van szükségem. Ha támadó szavakba csomagolva mondom el neki, akkor nem is segítem őt a megfejtésben. Sőt inkább az ellenségemmé teszem, így aligha fogom megkapni, amit akarok. Érzéseink elvezetnek az igényeink, a szükségleteinkhez. Az érzések jelzőtüzek. Megmutatják, hogy emberi vágyaink mennyire elégülnek ki, egyéni törekvéseink mennyire teljesülnek. Ha fellobban bennünk ez a jelzőtűz, akkor érdemes figyelnünk arra milyen igényünk, szükségletünk, célunk táplálja, élteti.

Akkor bosszant fel valakinek a kérése, ha nagyon szeretném hatékonyan eltölteni az időmet.
Akkor húz fel valakinek az utasítgatása, ha nagyon szeretnék önállóan dönteni és szabad lenni.
Tudnád folytatni?

Érzéseink ereje összhangban van az igényeink erősségével. Ha negatív érzés van bennünk, akkor valamilyen igényünk nincs kielégítve, valamilyen elvárásunk nem úgy teljesül, ahogy szeretnénk.
Negatív érzéseink hatására hajlamosak vagyunk kifelé figyelni, pedig általában belül van a negatív érzések kulcsa.  

Példa:
Párbeszéd két ember között:
– De bunkó ez az ember! (ezzel a kijelentéssel pofozom a külvilágot) 
– Dühös lettél? (a másik érzését beazonosítom) 
– Igen, dühös lettem, mert nem tudtam elmondani, ami nagyon kikívánkozott belőlem. (érzést kiváltó igény beazonosítása) 
– Hogyan mondhatnád el mégis, amit akarsz? (megoldás keresése az igényre) 
– Hát, mondjuk úgy… (megoldás megtalálása az igényre) 

Ha negatív érzés van bennünk, és ennek hatására a külvilágot szidjuk, az olyan, mintha egy falat püfölnénk. Hergeljük magunkat egy olyan dolog miatt, amelyet nemigen tudunk befolyásolni. Ha ehelyett beazonosítjuk az érzésünket, megkeressük a gyökerét és eljutunk az igényünkig, akkor arra irányítjuk figyelmünket, amire nagyobb ráhatásunk van, így könnyebben megoldhatjuk a minket zavaró szituációkat.  

Ha megjelenik bennem egy negatív érzés, hasznos megkeresni a gyökerét. Ezek a kérdések segíthetnek ebben: “Mit szeretnék?” ”Mi a fontos számomra?” “Mire van szükségem?” Ha tudatosítom magamban a valódi igényemet, szükségletemet, majd ezeket képviselem, akkor jóval többre jutok, mintha a negatív érzésben tobzódnék! 

Még egy fontos dolog!
Minden vágyunk, igényünk mélyén valamilyen pozitív vágy, igény húzódik meg. Ha rosszat akarunk valakinek, az nem a valódi vágyunk. 
Tegyük fel, hogy bosszúvágy van bennem. Mit jelent ez? Mire vágyom? Bosszúra. Szeretnék fájdalmat okozni a másiknak. Miért? Általában akkor szeretném, hogy fájjon valami másnak, amikor én is nagyon fájok! Jókedvből ritkán rúgunk bele valakibe. Rosszkedvből sokkal szívesebben. Amikor bosszút akarok állni valakin, akkor azt szeretném, hogy ő is azt érezze, amit én. Mi történne, ha ez bekövetkezne? Akkor jobban érezném magam. A negatív vágyam tehát átfordult pozitív vágyba! 

Szóval, ha bosszúvágy van bennem, akkor valójában szeretnék megszabadulni a fájdalomtól. Szeretném, ha szabad lenne a szívem, szeretném, ha jobban tudnám érezni magam. A bosszú csak egy mérgező és sok mellékhatással járó megoldási lehetősége ennek.  

Jobban motivál, ha arra figyelek, amit akarok, nem pedig arra, amit nem akarok. Sokan mégis legtöbbször arra koncentrálnak és abban “dagonyáznak”, amit nem akarnak.
embertársainkat kevésbé tudjuk megváltoztatni. Saját magunkon viszont jóval többet tudunk változtatni, mint gondolnánk.
Ha a külvilágot, a másik embert szidom, akkor levezethetem a feszültségemet, de a külvilág, a másik ember ettől nem változik. Ha arra figyelek, amire vágyom, ami fontos nekem, az nagyobb valószínűséggel fog konkrét tettekre sarkallni engem, ebből pedig tényleges változás származhat. 

Hogyan kezeljük a dühünket, a bennünk dolgozó stresszt? 
Valaki hosszan beszél hozzám. Csak mondja, mondja a magáét. Ha ráérek, lehet, hogy kicsit zavar a hosszú “szónoklata”, de nem húzom fel magam. Ha viszont nagyon sietek valahová, akkor rettentően idegesíteni fog a terjengős beszéde. Egyre mérgesebb leszek rá: „Hogyan tud ennyit beszélni, szörnyű ez az ember!” Közben a valódi vágyam ez: “Nagyon szeretnék már menni.” Ebből származik a feszültségem, nem abból, hogy ő milyen. 

Egy ismerősöm mesélte, hogy otthon nem tudta rendesen elzárni a vízcsapot és három próbálkozás után eldurrant az agya: nagyot káromkodott, majd alaposan kiosztotta a „béna” csapot. Később tudatosult benne, hogy nem a csap volt az elsődleges problémája, hanem már amúgy is feszült volt, és ezt a csöpögő csapon vezette le. Felgyülemlett feszültsége „villámként belecsapott” a csapba. Érzésének levezetéséhez szüksége volt egy tárgyra. Egy külső tárgyra. 

A feszültség levezetése általában valamilyen külső dolgon történik meg. Amikor leszidom a csöpögő csapot, szidom az ügyfélszolgálatot, a “béna” gyártót, amikor egy papuccsal ordibálok, amelyben orra buktam, vagy egy embert osztok ki, aki fájdalmat okozott nekem, akkor a feszültségemet vezetem le rajtuk. 
Természetesnek és ösztönösnek tartom, hogy először külső dolgokra haragszom, kifakadok rájuk, szidom őket. 3 percig ez még oké. De ha két órán át vagy két éven keresztül teszem, akkor ösztönlényem átvette az irányítást bennem. 
Igyekezzünk legyőzni ezt az ösztönös működést, és arra törekedjünk, hogy ne ragadjunk le a külvilágban.  

Ne a csöpögő csapot utáld, hanem azzal foglalkozz, mitől lettél feszült igazából. Mit élsz meg belül. Milyen érzéseid vannak? Mit szeretnél, mire vágysz valójában? 

Túsztárgyalók szerint a túszejtőkkel történő tárgyalások sikerének egyik legfontosabb kulcsa, hogy sikerül-e megfelelő kapcsolatot kialakítani a túszejtő személyével, sikerül-e „jó viszonyba” kerülni vele. Ugyanígy, ha valaki nagyon agresszíven kommunikál velünk szemben, akkor tompíthatjuk az agresszióját, ha kapcsolatot teremtünk vele: meghallgatjuk, odafigyelünk rá.  

Ha a szeretteljesen kommunikáló azt érzékeli, hogy saját maga kezd agresszívvé, indulatossá válni, akkor önmagával igyekszik kapcsolatot teremteni. Ha szóba áll önmagával, akkor jelentősen csökkenhet az indulata. 

Amikor meghallgatunk valakit, az illető kiadhatja magából, ami a lelkét nyomja, és általában csökken a feszültsége. Ugyanez működik akkor is, ha magunkat hallgatjuk meg. Ha elfogadjuk, amit átélünk, és kimondjuk, hogy mire vágyunk, akkor mi is jóval nyugodtabbá válhatunk. Ha megértően tudunk bánni magunkkal, akkor jó eséllyel az indulataink is csillapodni fognak. Amikor magamnak vagy egy másik embernek kimondom a viselkedésem igazi miértjét, a valódi vágyamat, akkor általában jelentősen csökken a fesztültségem. Ha pedig elkezdek megoldást keresni a valódi vágyamra, igényemre az még tovább enyhítheti a dühömet. 

TIPPEK: 
1) Figyeld Magad a mindennapi helyzeteidben! Amikor zavar egy másik ember viselkedése, akkor elsősorban róla beszélsz, vagy arról, hogy mit szeretnél, mire vágysz? Arra gondolsz, hogy ő milyen, vagy arra, hogy Te mit akarsz? Hasznos önismereti nyereség, ha kitapasztalod, hogy általában Én-nyelven szoktad-e meg- fogalmazni a vágyaidat, vagy pedig Te-nyelven. 

2) Figyeld Magad! Egy vita után, amikor megbeszéled Önmagaddal, mi történt, Te-nyelven a másik embert szidod, vagy Én-nyelven azon gondolkodsz, mit szerettél volna elérni, mi volt fontos Neked? 

3) Ha egy feszült helyzetben rajtacsípsz valakit, hogy Én-üzenetben a saját igényeiről beszél, akkor dicsérd meg ezért, és mondd el neki, milyen értékes képesség az, amikor valaki így tud fogalmazni. 

***

HA VAN GONDOLATOD AZ OLVASOTTAKKAL KAPCSOLATBAN, OSZD MEG BÁTRAN!  

Heves érzelmi állapotban hajlamosak vagyunk a külvilágra figyelni és azt mondani, hogy “igazságtalan az élet”, “rosszak a mai gyerekek”, “érzéketlen a szomszéd”.  

Ha viharos érzelmek dolgoznak bennem, akkor kezdenem kell velük valamit. Nem tudom nem figyelembe venni őket. Levezethetem az érzésemet úgy, hogy azt mondom, az „emberek barmok”. Ebben az esetben minél dühösebb vagyok, annál nagyobb “barmoknak” fogom látni őket. Ám minél nagyobb „barmoknak” látom őket, annál dühösebb is leszek rájuk. Belehergelem magam a dühbe. Ez általában meddő spirál. A dühöm uralkodik felettem. 

Ha ehelyett befelé kezdek figyelni, és azt mondom: “most nagyon dühös vagyok, mert…”, akkor elkezdek uralkodni a dühöm felett! Elkezdem megzabolázni az érzésemet! Hiszen már nem a külvilágot, nem a másik embert “püfölöm”. Nem hergelem magam tovább. Figyelmemet befelé irányítom. Ettől máris kicsit nyugodtabb leszek: agykutatások szerint egy érzés kimondásától csökken az érzés intenzitása. Az érzés felvállalása és szavakba öntése tehát már önmagában érzéscsillapító lehet. Ám a befelé figyelésnek van egy még nagyobb haszna: az érzés forrására irányíthatom a figyelmem! Oda, ahol keletkezik. Ahol lejjebb vagy feljebb tekerhetem az érzésem csapját: ez pedig a valódi igényem, célom, vágyam. 

Az érzésem nem azért keletkezik, mert az emberek tényleg „barmok” lennének. Azért keletkezik, mert valamit szeretnék elérni, de nem kapom meg. Valami nagyon fontos nekem, de nem jutok hozzá. Ez az érzésem elsődleges oka! Ha megtalálom ezt a belső miértet, az igazi vágyamat, és erre kezdek el koncentrálni, akkor párologni kezd a dühöm, a vágyam pedig erősödhet. 

Ha a külvilágot szidom, erőszakos leszek. Küzdök valami ellen. Harcolok, sérülök, belehalok. A harc beszűkíti a gondolkodásomat. Leragadok egyetlen megoldásnál. Amikor a saját igényemre figyelek, akkor nem valami ellen küzdök, hanem valamiért. Óriási különbség! Ez szenvedélyesebbé tehet. A szenvedély pedig utat tör magának. Ha egyféleképp nem sikerül, akkor megpróbálom másképp. Sok lehetőségem van. Bőségben élek. 

Példa: 
Kisgyermek áll a víz szélén, és kérdezgeti a szülőt: „Nem hideg?” „Nincs benne kígyó?” „Nem mély?” „Meddig ér nekem?” Kérdései mögött a félelme bújhat meg. Egyrészt megválaszolhatjuk ezeket a kérdéseit, és ezáltal csökkenthetjük a félelmét. Másrészt segíthetünk neki megtanulni saját érzésének beazonosítását: „Félsz belemenni?” Ezzel fejleszthetjük a tudatosságát. Segíthetjük, hogy felnőttkorában is el tudja mondani, meg tudja fogalmazni, amit érez, ne pedig csak a felszínt kapargassa. Megtaníthatjuk neki, hogy befelé is tudjon figyelni, ne csak kifelé. 
Például vezető lesz, és fél egy döntést meghozni. Egy projektülésen a szakértők elmondják a véleményüket. Ő meg újabb és újabb kérdéseket tesz fel:,,Biztos így van?” „Nem lenne jobb…?” „Nézzük meg azt is…” A szakértők lehet, hogy kötözködésnek, akár személyes támadásnak élik meg, amit csinál: „Velünk van baja, hogy semmi nem tetszik neki?” 
Ha gyerekkorában megtanult befelé is figyelni, akkor megoszthatja velük: “Tartok ettől a döntéstől, nagy a tétje, félek a következményektől, ezért biztosra akarok menni, és nagyon körbe akarom járni.” Hiszem, hogy a legtöbb esetben sokkal hatékonyabb lesz így a projektülés. Ha a szakértők is látják a vezető belső harcát, akár még segíteni is tudják őt: “akkor a tesztszakaszt hosszabbítsuk meg”, “ha ekkora a tét, vizsgáljuk meg még azt…”, “komolyabb kockázat valójában nincs, mert fedez minket az….” 

Ha képesek vagyunk befelé figyelni, és meg tudjuk osztani belső megélésünket, igényünket, akkor az üzleti életben sok pénzt, időt és energiát nyerhetünk, a magánéletünkben pedig sok örömöt, szeretetet, intim pillanatokat. 
Ha figyelünk a saját érzéseinkre, megéléseinkre, rajtuk keresztül eljuthatunk valódi igényeinkhez, vágyainkhoz, miértjeinkhez. Ha ezekre koncentrálunk, akkor csökkenthetjük magunkban a stresszt, illetve sokkal eredményesebben alakíthatjuk az életünket, mintha beleragadunk abba, hogy a külvilágot vagy a másik embert hibáztassuk.  

Nyomásgyakorlás helyett az érzések megmutatása 
Ha zavar valakinek a viselkedése, akkor földbe döngölni őt sok esetben kevésbé hatásos, mint megmutatni, hogyan hat rám, amit tesz. Aki meg tudja fogalmazni, mit él meg, ahhoz embertársai könnyebben kapcsolódnak. 

Amikor valaki nyomás alá helyez minket, ösztönös reakciónk az ellenállás. Ha viszont valaki megmutatja, hogy segítségre szorul, akkor ösztönös reakciónk a segítés. Erről sokan megfeledkeznek, amikor újra és újra nyomással akarnak elérni változást a másiknál. 

Példa: 
Tévézel otthon. Egyszer csak bekopog valaki. Kinyitod az ajtót. Egy férfi áll Veled szemben, és azt mondja: „Azonnal halkítsa le a tévét, nagyon hangos!” Nézzük a másik lehetőséget: a férfi bekopog, és azt mondja: „Jó napot! Hallom a tévéje hangját, és sajnos nem tudok tőle aludni, pedig nagyon fontos lenne, hogy kipihenjem magam, mert holnap korán kell kelnem és elég nehéz napom lesz.” 
Oké, amikor kiderül, hogy a tévénk zavar valakit, az alapból nem kellemes érzés. Valamennyi feszültség mindenképp lesz Benned. Ám mikor lesz nagyobb ez a feszültség? Őszintén?! A parancs esetén nagyobb stresszt élsz meg, igaz?! 

A nyomás ellennyomást szül. A parancs, főleg, ha velünk egyenrangú embertől jön, könnyen kiverheti nálunk a biztosítékot. Jó és rossz érzésekkel is lehet minket motiválni: félelemmel és együttérzéssel egyaránt. 

1. A félelem gyakran erős motivációt jelent számunkra, hogy megváltoztassuk a viselkedésünket. Ha ránk parancsolnak, lehet, hogy megijedünk, és félelemből hajtjuk végre, amit mondanak.
2. Másfelől, ha a partnerünk megmutatja nekünk, mit él át, akkor jó eséllyel megszólítja az empátiánkat. Együtt érzünk vele. Segíthetünk neki. Jótettet hajthatunk végre. Erős emberi hajlam a rászoruló segítése. Evolúciósan is belénk van táplálva. Fajunk nem maradhatott volna fenn, ha nem segítenénk egymást az életben.

Szóval, ha valaki el akar érni nálunk valamit, akkor megfélemlíthet minket, vagy felkeltheti bennünk az együttérzésünket. Úgy tűnik, mindkettő lehet eredményes. Kérdés, hogy hosszabb távon milyen hatásuk van.

Ha félelemből teszek meg valamit, akkor nem alakul ki bennem erős elköteleződés. Sőt: az első adandó alkalommal kihátrálok a feladatból. Keresem majd a kiskapukat, a menekülési utakat. Dühös leszek arra, aki kényszerít. Visszaszurkálok. Vagy csak addig hajtom végre a parancsot, amíg a megfélemlítő „korbácsos” ember mellettem áll. 

Ha együttérzésből teszek valamit, akkor sokkal nagyobb a valószínűsége, hogy elköteleződöm. Magaménak érzem a döntést! Hisz én akartam segíteni! Ráadásul, ha segítek, jó érzés tölt el, jó érzésekkel telve pedig szívesebben segítek újra és újra. 

Sok esetben, ha elmondjuk az érzéseinket, igényünket, nagyobb eséllyel megvalósul, amit szeretnénk, mint ha ráparancsolnánk. Ez az alapelv sokakat segített már abban, hogy korábban megoldhatatlannak gondolt helyzetüket megfordítsák, megoldják. 

Amikor utasítjuk a gyermekünket, kollégánkat, párunkat, akkor ráadásul nem együttérzésre tanítjuk, hanem parancskultúrát építünk. Ha a saját érzéseinkről és igényeinkről beszélünk, akkor a másik maga dönthet, hogy segít-e nekünk. Nem biztos, hogy a segítségünkre siet. Ám ha megteszi, valószínűleg szívesebben fog a kedvünkben járni, és jobban magáénak fogja érezni a döntést a jövőben is. 

Érzelmek a szavak mögött
„Nem vagyok ideges!” „Csak nevetek ezen az egészen!” “Engem ez az egész már nem érdekel!”
Hallottál vagy mondtál már ilyen mondatokat? 
„Nem vagyok ideges!!!” – ha ezt kiabálja valaki, akkor valószínűleg nagyon is az. Ha nem ideges, akkor miért kiabál, miközben csend van? 
„Csak röhögök az egészen!” – közben remeg a beszélő keze. Lefordítom: “Egyáltalán nem tudok nevetni ezen!” 
„Engem ez az egész nem érdekel!” – és reszket az illető hangja. Valószínűleg ez zajlik benne: „Nagyon is érdekel, és iszonyú fontos ez nekem!”

Amikor ilyeneket mondunk, magunkat szuggeráljuk, vagy a beszélgetőpartnerünket. Magunknak vagy embertársunknak igyekszünk bebeszélni valamit. Valamit, ami elég távol áll a valóságtól, saját belső valóságunktól. Azaz becsapjuk önmagunkat és a másikat. Nem vagyunk hitelesek, önazonosak. Nem tudjuk kimondani, ami valóban bennünk zajlik. Nem vagyunk kapcsolatban a belső világunkkal. 

A szeretet nyelvén nem azt ordibáljuk, hogy „Nem vagyok ideges!”, hanem el tudjuk mondani: “Most baromi ideges lettem!” 

Amikor csalódunk, nem azt mondjuk, hogy „Tőled nem is vártam másť”, hanem be tudjuk vallani: „Nagyon csalódott vagyok, mert másra számítottam.” 
– Mi a gond? 
– Á, semmi! 

Hányszor hangzik el fontos kapcsolatainkban ez a kérdés és ez a válasz? 

Érzéseink sokszor zárójelben vannak a közléseink mögött. Ha őszinte vagy, az csodákra képes! 
Akár így fejezed ki magad: 
“Őszintén szólva, most dühös lettem, legszívesebben azonnal elmennék innen, mert nagyon rosszul esik, amit mondtál. Közben meg arra gondolok, hogy ezzel nem oldanék meg semmit. Sőt! Mindketten megint csak fél napig duzzognánk.” 
Ha képes vagy így reagálni, akkor az élet minden kommunikációs területén csak nyerhetsz.   

Sokszor nehéz őszintének lenni. 
“Ha az a kép alakul ki magamról, hogy olyan ember vagyok, aki szereti a felségét, a gyerekeit, a szüleit, akkor még magamnak se vallhatom be, ha olykor keserűség, vagy gyűlölet tör fel bennem irántuk. De mit kezdjek a dühömmel, amit még magam előtt is eltitkolok? A gyomromra megy, a hátamra, a torkomra, a fejemre?” Schulz von Thun 

Szóval nehéz az őszinteség, de talán megéri. Nem biztos, hogy lelki béke származik abból, ha őszinték vagyunk. Sőt lehet, hogy nagyon heves reakciókban lesz részünk. Eleven, mozgalmas lesz a kapcsolatunk. Akár feszültség is keletkezhet bennünk és a környezetünkben. Másrészt viszont sokat profitálhatunk az őszinteségből, mert így tisztábban és szorosabban kapcsolódhatunk embertársainkhoz. 

Akik nem őszinték önmagukkal és párjukkal a hétköznapi helyzetekben, azok rövid távon megspórolhatják a heves reakciókat, közben viszont apró hazugságok növekvő terhét cipelik magukkal a kapcsolatukban. Ez pedig már mérgezni fogja. Asaját lelki békéjüket is.  

Biztos vagyok benne, hogy hosszú távon azok a kapcsolatok okoznak több örömöt, ahol a két fél őszintén megmutatja magát. 

TIPPEK: 
1) Gyakorold, hogy amikor zavar valakinek a viselkedése, vagy szeretnél valamit elérni nála, ne helyezd őt nyomás alá, hanem beszélj neki arról, hogyan érzed Magad, mit élsz meg, mi zajlik Benned, valamint arról, hogy mi a célod, vágyad, igényed! Ne kényszerítsd őt arra, hogy segítsen ezek megvalósításában! Lehet, hogy így könnyebben segít Neked. Lehet, hogy így sem segít, de legalább nem akadályoz. Lehet, hogy így gyorsabban kiderül: nem fogtok tudni együttműködni. Lehet, hogy úgy segit, hogy ajánl valakit, aki tud segíteni… a lehetőségek számosak. 

2) A mindennapi helyzeteidben emlékeztesd Magad, mekkora ereje van annak, ha a másik önként segít Neked abban, amit szeretnél! Győződj meg arról, hogy valóban saját jószántából mondott-e igent! Ha nem, akkor emlékeztesd Magad erre: Jobb, ha önként nemet mond, mintha erőszakkal igent! Ha megengeded neki, hogy önként nemet mondjon, az erősíti az együttműködéseteket, és hosszú távon több igen származhat belőle. Ha erőszakkal mond igent, az rombolja a kapcsolatotokat és hosszú távon több “nem” választ fogsz kapni tőle.  

3) Ha rossz érzéseid vannak egy beszélgetés, egy nehéz szituáció után, akkor szánj rá 3 percet, és fogalmazd meg Magadnak hangosan, mi zajlott Benned, mit éreztél, mit szerettél volna! Gondold át, mi “lebegett a levegőben”, mi volt az, amit nem mondtál ki! Ha ezt legalább 1 hónapon keresztül gyakorlod, akkor jobban fogod érteni a nehéz helyzeteidet, valamint gyorsabban tudod majd levezetni a feszültségedet a nehéz pillanatokat követően. 

4) Ha az előző pontban leírt technikát rutinná tetted, akkor próbáld meg nehéz helyzeteidben egyből megfogalmazni, mit élsz meg és mit érzel éppen! 

5) Ismered a fekete-fehér-igen-nem” játékot? A résztvevők ebben úgy beszélgetnek egymással, hogy nem mondhatják ki a „fekete”, “fehér”, “igen” és “nem” szavakat. Aki kimondja valamelyiket, az kiesik. Őszinteséged fejlesztésére is alkalmazhatsz egy ehhez hasonló kis vetélkedőt. Ha ismerősökkel, barátokkal elmentek kirándulni, utazni, vagy valamilyen egyéb közös programra, akkor játszhatjátok azt, hogy tilos Te-üzenetet mondani. Csak Én-üzenetben fogalmazhatjátok meg, ha valami nem tetszik. 
Kétféle variációban is lehet játszani: 
– Aki Te-üzenetet mond, az kiesik, és az utolsó bennmaradó győz. 
– Aki Te-nyelven szólal meg, az kap egy mínusz pontot. Az győz, akinek a legkevesebb mínusz pontja van a végén. 

***

HA VAN GONDOLATOD AZ OLVASOTTAKKAL KAPCSOLATBAN, OSZD MEG BÁTRAN!  

Gondolkodásunkban sokszor általánosítunk, beskatulyázunk embereket, támadó címkéket ragasztunk rájuk: pl. önző, lusta, pletykás, kíváncsiskodó, beképzelt, kötekedő, stb. Sajnos megszoktuk, hogy így kommunikálunk és gondolkodunk. 

Ezt halljuk sok-sok szülőtől, tanártól gyerektől, közösségi helyeken. Másrészt az agyunk is hajlamos címkézni a környezetünk eseményeit. Kategóriákban, általánosításokban érzékeljük a világot. Jó, rossz, ilyen, olyan, fekete, fehér, igen, nem. Így egyszerűbb eligazodnunk a mindennapok bonyolult kuszaságában és egyszerűbb, gyorsabb és kényelmesebb így kommunikálnunk. Azt mondani, hogy valaki „erőszakos“, „beképzelt”, jóval kevesebb gondolkodást igényel, így gyorsabban megy, mintha korrekten, tényszerűen diplomatikusan fogalmaznánk. Szóval az általánosításra, címkézésére való hajlamunk nagyon erős. Ám egy konfliktusban, ha ilyen általánosításokat használunk, abból nem sok jó származik.  

Ha nézeteltérésem van valakivel, és azt mondom neki “Nagyon önzőn viselkedsz mostanában!„, akkor ez kapásból védekezéshez, ellenálláshoz, sértődéshez fog vezetni nála. Ráadásul, mivel önzőnek mondom, önzőnek is fogom tartani. Az önzőség egy negatív ítélet. Lehet, hogy másnak kimondottan szimpatikus, amit csinál az általunk önzőnek titulált ember. Lehet, hogy valakit éppen vonz, ha olyan emberrel találkozik, aki általában eléri, amit akar. 

Címke helyett inkább érdemes elmondanom: amit tesz + ahogyan ez hat rám + amire vágyom. 

“Önző vagy!” helyett: „Amikor már harmadszor oda megyünk, ahová te szeretnél” + „az kezd nagyon idegesíteni” + ”mert szeretném, hogy közösen döntsünk” 

Vagy mondhatom például ezt is:
“Már másodszor történik meg, hogy egy órán keresztül hallgatlak téged, amikor viszont én kezdek beszélni, 3 perc után azt mondod, hogy foglalkozzunk mással. Ilyenkor teljesen elmegy a kedvem a beszélgetéstől, pedig előtte annyi mindent akartam én is mesélni neked.” 

Ha pontosan, tényszerűen, kritika és támadás nélkül megfogalmazom, hogy a másik mit csinál, az mit okoz bennem, és valójában mire vágyom, akkor sokkal nagyobb az esélye, hogy meghallja, amit mondani akarok neki.
Ha viszont címkét ragasztok rá: „Önző vagy!”, akkor sokkal kevésbé fog érteni engem, és sokkal kevésbé lesz nyitott arra, hogy figyeljen rám. 

Mindez nem egyszerű nyelvészkedés, nem szőrszálhasogatás! Próbáld ki, mennyire más hatása van, ha így mondod el, amit szeretnél! 
Lehet, hogy azt gondolod: „Mit szépítgessek a dolgon, csomagolhatom bármilyen mézes-mázasan, akkor is az a lényeg, hogy ő önző!” Ha így véled, akkor beleesel egy olyan csapdába, amelybe az emberek nagy százaléka beleesik, és szenvedi kapcsolataiban a következményeit. 

Saját szemszögemből lehet, hogy „tényleg” önzőnek tűnik, amit a másik tesz. Ez az én valóságom. Ám az ő szemszögéből vajon hogyan néz ki ugyanez? Ő is önzőnek tartja magát? Nem hinném.  

Amikor támadó címkéket használunk, egymás ellen beszélgetünk. Ha elmondjuk a konkrét történéseket, és megéléseinket, akkor egymással beszélgetünk.
Ha beskatulyázó kifejezéseket használunk a másikra, akkor romboljuk a kapcsolatot. Ha tényeket, érzéseket, kéréseket mondunk el egymásnak, akkor építjük az egymás közötti bizalmat, kötődést.   

Dicséret esetén is fogalmazz konkrétan!
Dicséret, elismerés, pozitív visszajelzés vagy bók esetén is értékes lehet, ha nem címkézünk, általánosítunk, hanem a konkrétumokról beszélünk. 

„Ügyes vagy”, „Okos vagy”, „Rendes vagy”, „Jó barát vagy”, „Jó kislány vagy”, „Nagyon jól csináltad” – gyakran ilyen címkékkel dicsérjük meg egymást, gyerekeinket, unokáinkat, munkatársainkat. A pozitív címkék persze jólesnek, de egy idő után könnyen közhelyessé válnak. Már szinte nem is halljuk őket. Vagy legyintünk, hogy „Ugyan már!” 

Sokszor azért is legyintünk, mert általánosnak, vagy túlzónak érezzük a címkét. Jogosan, hiszen a címke szükségszerűen általánosít és túloz. Gyakran sokkal jobban esik, ha pontosan megtudjuk, mi jót tettünk a másikkal. 

Példa: 
Tél van és hideg. Az egyik munkatárs felajánlja kollégájának, hogy hazaviszi őt munka után. Bár kisebb kitérőt jelent ez számára, mégis szívesen segít.
– Jaj, köszönöm szépen, te annyira jó ember vagy! – mondja a hazafuvarozott kolléga, amikor otthona előtt kiszáll a kocsiból.
– Ugyan már! – legyint a sofőr, aki belül nem érzi ezt a címkét teljesen jogosnak. „Jó ember, én?” Tudja, hogy egész nap nem hívta vissza azt a rokonát, aki valószínűleg segítséget akart tőle kérni.
Tegyük fel, hogy a hazaszállított kolléga konkrétan elmondja, miért esett jól neki a fuvar:
– Nagyon örülök, hogy haza tudtál hozni, ez most nagyon sokat jelentett nekem, mert vékonyan vagyok öltözve, és szétfagytam volna, ha tömegközlekedéssel jövök.
Erre a mondatra nehezebb legyinteni, hogy „Ugyan már!”. Ha ezt a második mondatot halljuk, könnyebb meglátni, milyen jót tettünk a másik emberrel. 

Dicséretet, bókot, elismerést legtöbbször Te-nyelven adunk, a másikról beszélünk: “De jó fej vagy!”
Próbáld ki, milyen az, amikor a házastársadnak, a gyerekednek, az unokádnak, a szülődnek, a kollégádnak, a szomszédodnak nem címkében mondod el a dicséretet, hanem megfogalmazod neki, mit kaptál tőle.
Például: “Amit tettél, az nagyon jól esett, mert így azt kaptam, hogy…” 

Még egy fontos tanács!
Ha zavar valakinek a viselkedése, akkor ne a viselkedéséről, a személyiségéről beszélj! Ha az egész személyét bélyegezzük meg, attól mi is feszültebbek leszünk és valószínűleg ő is.  

“Nem te vagy az idegesítő, hanem az idegesít, amikor dobolsz az ujjaiddal.”  

TIPPEK:
1) Amikor azon kapod magad, hogy beskatulyázó, ítélkező szavakban fejezed ki a másik fél viselkedésével kapcsolatos rossz érzésedet, akkor fogalmazd meg, milyen konkrét események, milyen érzéseid, igényeid húzódnak meg a beskatulyázó, ítélkező szavaid mögött! Gondold át, írd le, beszéld át valakivel! Ha ez megvan, akkor keress egy megfelelő pillanatot, és mondd el az illetőnek a címke- és ítéletmentes verziót! 

2) Amikor a másiktól minősítő, ítélkező címkéket hallasz, keresd meg, milyen konkrét történések, érzések, igények állhatnak a minősítő, ítélkező szavak mögött! Kérdezd őt, érdeklődj, gondolj utána! Ha ezt teszed, azzal fejleszted az empátiádat, és építed a kapcsolatot. 

3) Amikor azon kapod magad, hogy általánosító kifejezésekkel dicsérsz meg valakit, állj meg egy pillanatra és próbáld gondolatban beazonosítani, mi volt az a konkrét történés, viselkedés a másik részéről, ami örömöt okozott Neked, és miért. Próbáld ki, milyen hatása van annak, ha ezt megosztod vele!  

***

HA VAN GONDOLATOD AZ OLVASOTTAKKAL KAPCSOLATBAN, OSZD MEG BÁTRAN!