Köszöntelek szeretettel, Kedves Útitársam!
Meghoztam a csütörtöki IRÁNYTŰ-t számodra, melynek az a feladata, hogy a heti küzdelmek közepette is a helyes úton tartson, és ne lankadj az Isten-keresésben!
Ez a levél egy anyaggyűjtemény, mely a hét hátralévő részéhez (csütörtök, péntek, szombat) ad olyan impulzusokat, amelyek segítenek töltekezni, és megtartani Isten jelenlétében és szeretetében!
Saját imaszándékodat az oldal aljára írhatod!
Lehetőleg konkrét szándékot fogalmazz meg, és legalább a keresztnevedet add meg!
IRÁNYTŰ:
„MÉLYSÉGEINK FELÉ” – Isten megtapasztalásának szempontjai, gyakorlatai
Gyorsuló világban élünk, mi magunk is egyre zaklatottabban. Ezért is szükséges odafigyelned önmagadra, az Istennel való kapcsolatodra. A jelenlét gyakori észlelése átalakulással járó út, saját mélységeid felé irányít, hogy megtapasztalhasd, Isten úgy szeret, amilyen vagy.
Erről szól az alábbi 13 részes sorozat!
1. rész: Mit jelent az odaforduló magatartás?
Én vagyok a szőlőtő, ti pedig a szőlővesszők. Aki bennem marad, és én őbenne, az bő termést hoz, mert nálam nélkül semmit sem tehettek. (Jn 15,5)
Az emberek abban a reményben fordulnak és fohászkodnak Istenhez, hogy fáradozásaik és hozzá intézett imáik áldásos hatással lesznek az életükre. A szőlőtő és a szőlővessző képével Jézus megmutatja, hogyan mehet ez végbe: a szőlőtőhöz kapcsolódva, vagyis Isten felé fordulva jut el az emberhez az az erő, amely az embert élteti.
Néha magától értetődően feltételezzük, hogy a meditáló-imádkozó ember az Istent keresi. Ez azonban nem szükségképpen van így. Hiszen irányulhat valaki a szemlélődés gyümölcseire is, vagyis arra, amit elsajátítani vagy elérni szeretne. Imádkozik, hogy Isten azt tegye és azt teljesítse, amit ő kíván. Ebben a magatartásban az embernek a saját kívánságai állnak a középpontban, melyeket Istennek teljesítenie kell(ene). Az adományokra figyel, miközben megfeledkezik az adományozóról.
Egy lelkigyakorlatozó mesélte, hogy a szemlélődő ima alatt úgy érzi magát, mint a mandulaműtéten átesett ember. Csak azt lesi, mikor érkezik már végre a hűsítő fagylalt. Közben teljesen megfeledkezik arról, aki a fagylaltot hozza, és aki ott áll mellette a fagyi elfogyasztása után is!
Megszoktuk, hogy erőfeszítéseket teszünk, ha szeretnénk valamit megszerezni vagy elérni. A meditációs imában is jelentkezhet ez a szándék. Ha azonban az imádkozó az adományok megszerzésére törekszik, könnyen zsákutcában végezheti: az elégedetlenség zsákutcájában, ha fáradozásai ellenére sem kapja meg amire törekedett, vagy az önteltség és büszkeség zsákutcájában, ha sikerül elérnie, illetve megkapnia azt.
A szemlélődő imában ezt a mechanizmust teljesen meg kell fordítani. Itt ugyanis nem az ember dönti el, hogy mi, mikor és hogyan történjen. Az ember átadja az irányítást Istennek.
Ez a szokatlan magatartás felszabadítja a teljesítménykényszer nyomása alól, az alól, hogy mindenáron saját erőfeszítésével akarja elérni a vágyott gyümölcsöket. Tehát, nem neki kell elhárítania az útból a meditáció alatt jelentkező akadályokat (gondolatokat, nyugtalanságot, türelmetlenséget) és mindazt, ami ellentétes a remélt gyümölcsökkel (például a nyugalommal, az örömmel, a felszabadultsággal).
Az újraorientálódás abban áll, hogy az imádkozó nem foglalkozik saját szórakozottságával és érzéseivel, ahogyan vágyaival sem, hanem figyelmét egész egyszerűen a tenyér konkrét észlelésére irányítja. Az észlelésnek köszönhetően teljesen a jelenben marad, és ebbe a jelenbe mondja bele figyelmesen Jézus Krisztus nevét.
Egy egyszerű kérdés segíthet világosan tájékozódni a belső úton:,,Hol jár a figyelmem?” A válasz ugyanis elárulja, hogy magam körül keringek-e, vagy figyelmemmel Jézus Krisztus nevére irányulok, továbbá én magam próbálok-e elérni, megváltoztatni valamit, vagy pedig mindazzal együtt, ami bennem történik, ráhagyatkozom Isten jelenlétére. A szemlélődésben Isten keresése áll a középpontban. Bízunk benne, hogy minden mást megkapunk, ami az életünkhöz szükséges (Mt 6,33).
Szent Benedek így írja le a szüntelen Isten felé forduló magatartást: „Isten jelenlétében járni-kelni”. A meditációban „Isten jelenlétében járok-kelek”, ha aktuális figyelmemmel a tenyerem észlelése által kapcsolatban vagyok a jelennel és Jézus Krisztus nevével. Ha észreveszem, hogy nem Istenre irányultam, bizalommal újra felé fordulhatok.
Nem kell elcsüggedni, s ha „a nap végeztével azt látjuk, hogy csak részben sikerült elvégezni a tervezett munkát, és sok minden elvégzetlenül maradt, fogjunk mindent úgy ahogy van, tegyük Isten kezébe és bízzuk rá” (Edith Stein). Megnyugtató és felszabadító ez a bizalomteljes odafordulás Istenhez, amikor törekvéseink meghiúsulnak.
A teológia az Isten felé fordulást ráhagyatkozásnak nevezi. Napjainkban azonban sokak idegenkednek ettől a megnevezéstől. Különböző félelmek merülnek fel a kifejezés hallatán: fel kell adni a személyiségünket, alá kell vetni magunkat, vagy vakon kell engedelmeskedni. Valójában azonban egy belső magatartásról van szó: elfordítjuk figyelmünket saját énünkről. Nem önmagunknak élünk, hanem Isten felé fordulunk, őt és teremtését akarjuk szolgálni.
Az Istenre hagyatkozás kifejeződhet szavakban és tettekben is, a művészetben és az irodalomban éppúgy, mint a zenében. A szemlélődő imában a ráhagyatkozás nem szavakkal és tettekkel történik, hanem egész létével juttatja kifejezésre a meditáló, hogy nem ragaszkodik önmagához, azaz saját gondolataihoz, érzéseihez és kívánságaihoz, hanem úgy, ahogy van, átengedi magát a jelennek és a névnek, az isteni Te-nek. Ebben a ráhagyatkozásban, amikor nem kell semmit önmaga számára elérnie, a meditáló megnyílik az isteni dimenzióra.
Következik a jövő héten: Isten ott lakik, ahová beengedik – Az Isten felé fordulás konkrét lépései
GYAKORLAT: Arra kérlek, a jövő hét csütörtökig gyakorold a fent említett meditációs imamódot, egy alkalommal legalább 20 percen keresztül! Ülj egyenes gerinccel egy széken úgy, hogy a hátad ne legyen megtámasztva. A térded pedig 2-3 centivel lejjebb legyen, mint a csípőd! Teljes talpad érintse a földet! Próbálj elengedni mindent, ami éppen foglalkoztat, és az észlelésed a tenyeredre irányuljon, amely lehet összekulcsolva, vagy a térdeden nyugodva. Ha elkalandozol, semmi baj, újra és újra térj vissza a tenyered észlelésébe!
Az őszinteség szabaddá tesz a valódi, őszinte, hiteles életre
Mikor gyermekként nagyon érdekelt az igazság és hazugság kérdése, nagymamám egy addig ismeretlen fogalommal ismertetett meg. Ez a kegyes hazugság. Nem értettem, miért kell valakinek hazudni, ha az igazat is mondhatja. Miért kell megjátszania magát a többi felnőtt előtt. Pláne, hogy nekem gyerekként mindig igazat kellett mondanom. Ha füllentettem, jött a szigor, büntetés, szülői ráhatás és végül kinyögtem az igazságot.
Lehet-e a felnőttek világában kegyetlenül őszintének lenni? Nem szegünk-e meg ezzel rengeteg játékszabályt? Vezet egyáltalán valamire az őszinteség, vagy csak konfliktusok forrása lehet?
Jól ismerjük a hazug ember esetét a sánta kutyával. Mégis hazudunk. Vagy ha nem hazudunk, akkor elferdítjük az igazságot, füllentünk, csúsztatunk, más színben tüntetjük fel a dolgokat. Mi is felnőttünk és profin játszunk a felnőttek játékszabályai szerint. De ez a játék nagyon kényes és érzékeny. Amint valaki igazat mond, őszinte a másikkal, máris felborul az egyensúly, amit sokan nem mernek bevállalni.
A hazugságok, füllentések, csúsztatások, elhallgatott igazságok világában nehéz őszintének, igazmondónak lenni. A hazugságokra épített életek, játszmák, kapcsolatok mindig az igazságot akarják leplezni, eltakarni. Mást mutatnak, mint ami a realitás. E mögött pedig félelmek, szorongások, elhallgatott vágyak húzódnak meg. Félünk szembenézni az igazsággal, mert lelepleződhetünk.
Kiderülhet, nem vagyunk többek, szebbek, jobbak, mint bárki más, vagy éppen mások számára elfogadhatatlan vágyak és célok vezetnek minket. Szorongunk, mit fognak a többiek szólni, ha megmutatom, ki is vagyok valójában, mit gondolok, mit érzek. Félünk a valódi érzéseinktől, gondolatainktól, ezért inkább magunknak is hazudunk.
Ha tudunk igazat mondani, ha megküzdünk a hazugságok világában az igazságért, nem leszünk túl népszerűek. Sőt, sokakat megsérthetünk, megbánthatunk, elidegeníthetünk magunktól. Mikor Jézus az igazmondásra tanít, nem azt kéri, hogy kegyetlenül, kíméletlenül őszinték legyünk. Csak azt kéri, legyünk szavahihetőek. Azt nem tiltja, hogy mindezt tapintatosan tegyük.
Egyáltalán nem mindegy, hogy az igazságot hogyan mondom
A másik arcába vágva, összetörve őt, vagy kellő figyelmességgel, hogy meg is értse, amit mondok, de ne sértődjön meg. Az igazság az egyik legfontosabb dolog az életünkben. Jézus nem hiába mondja, hogy az igazság szabaddá tesz minket. Nem a magunk igaza, ami akár hazugság is lehet, hanem Isten igazsága. És hozzátehetjük, az igazmondás szabaddá tesz bennünket. Szabaddá a félelmektől, szorongásoktól, játszmáktól, hantázástól. Szabaddá tesz a valódi, őszinte, hiteles életre.
Parokia.hu
GYAKORLAT: Határozd el, hogy a következő péntekig törekszel arra, hogy ne füllents, ne csúsztass a beszédedben és a megnyilvánulásaid legyenek őszinték!
A nagy kövek az életünkben
November 10. – Évközi 32. vasárnap
Olv.: 1Kir 17,10-16; Zs 145; Zsid 9,24-28;
Evangélium: Mk 12,38-44
A tanár bevitt az osztályba egy ötliteres befőttesüveget. Letette a katedrára, majd elővett pár darab nagy követ és egyesével bepakolta őket az üvegbe. Mikor már egyetlen kődarab sem fért bele, az osztályhoz fordult: – Tele van az üveg? Mindenki igennel válaszolt. – Biztos? Azzal elővett az asztal alól egy kis vödör kavicsot. Beletöltötte az üvegbe, óvatosan megrázogatta, hogy a kavicsok becsússzanak a kövek közti résekbe. Újra megkérdezte: – Most tele van az üveg? – Valószínűleg nincs. – felelte valaki. – Helyes! – nyugtázta a tanár. Most egy kis vödör homokot vett elő és beleöntötte a befőttesüvegbe. És újra feltette a kérdést: – Tele van az üveg? – Nincs! – kiáltotta kórusban az osztály. – Nagyszerű! Elővett egy kancsó vizet és színültig töltötte az üveget. – Mi a tanulsága a kísérletnek? – kérdezte a diákoktól. Egy kéz rögtön a magasba emelkedett: – Nem számít, mennyire van tele a határidőnaplód, ha keményen dolgozol, mindig akad egy kis hely, ahová még befér valami! – Nem, nem! – felelte a tanár. – Az igazi tanulság ez: ha nem a nagy köveket rakod be először az üvegbe, soha többé nem lesz rá módod!
Töprengtünk már el azon, hogy miért esik vissza szinte kivétel nélkül mindig a hit gyakorlásának intenzitása egy-egy társadalom életében, amikor jólét, béke és biztonság uralkodik a köreiben? És miért növekszik, erősödik meg az Isten keresése és szolgálata a fájdalmas, nehéz, ínséges időkben? Talán az előző szemléletes példa választ ad erre a kérdésre. Amikor túlságosan sok mindent birtokolunk, amikor nagyon „tele van az üveg”, akkor az ember értékrendjében könnyebben elcsúszhatnak az arányok: a kevésbé nagy, kevésbé fontos dolgok tűnhetnek értékesebbnek, nélkülözhetetlenebbnek. Ezek kötik le a figyelmünket, ezek megszerzése, megtartása tölti ki életidőnk nagy részét. Az anyagiak hajszolása és élvezete lekörözi a személyes kapcsolatokat. A fogyasztás, a testi kényelem és élvezet könnyebben elnyomja a lelki igények teljesítésének vágyát. Ha azonban az erős szél kifújja a homokot …. ha az erős sodrás kimossa a kavicsot …. akkor bizony csak az igazán lényeges dolgok maradnak. A nagy kövek. A legfontosabb értékek – már ha persze egyáltalán jelen voltak az életünkben.
A szélsőséges helyzetek mutatják meg igazán a személyiségünket. A rendkívüli megpróbáltatások, szenvedések idején világlik ki, mi is lakozik igazán bennünk legbelül! Lehámlik a felszín, lekopik a kence, s marad a csupasz valóság. A szélsőséges élethelyzetek, megpróbáltatások persze nem csak az Istenhez való ragaszkodás, a Benne való mélységes bizalom és a felebaráti szeretet olykor szinte elképesztő megnyilvánulásait képesek kihozni az emberből, hanem sajnos az ellenkezőjét is: a rémisztő embertelenséget, az önmagunkból való teljes kifordulást, az Istennel szembeni lázadás legocsmányabb formáit. Sajnos bőven mutattak, mutatnak erre példát az elhúzódó háborúk, a jelentős károkkal járó természeti csapások. Ilyenkor a gonoszok még gonoszabbak lesznek. A homokért, kavicsért rajongók gátlástalanul igyekeznek kirántani az utolsó homokszemeket és kavicsokat is mindenki más kezéből. Az utolsó pillanatig minden áron kapaszkodnak abba, ami úgyis veszendőbe megy.
Azonban azok esetében, akiknek az életében a „nagy kövek” a helyükön vannak, most megmutatkozik az igazi lényeglátás, a valódi értékek felismerése és szolgálata. Ők megerősödnek mind az Isten iránti hitükben, mind pedig a felebarátaik szeretetében. Nagyszerű példáját látjuk ennek az olvasmányban és az evangéliumban szereplő szegény özvegyasszonyok esetében. Szinte őrültnek tűnik a cáreftai özvegy, aki valóban az utolsó falat kenyerét osztja meg Illés prófétával. Ráadásul úgy, hogy még gyermekét is etetnie kellene! Persze mondhatnánk, hogy az „esélytelenek nyugalmával” teszi ezt, hiszen az elkerülhetetlennek látszó éhhalált már úgyis elfogadta. Akkor már nem mindegy, hogy előbb vagy utóbb? Azonban több van itt az özvegy szívében az „esélytelenek nyugalmánál”. Az ember testi mivoltából származó életösztön éppen hogy arra indítaná az özvegyet, hogy tíz körömmel ragaszkodjék az utolsó falathoz is! Látjuk ezt az éhezéstől szenvedő emberek nyomorúságos megnyilvánulásaiban, amikor még önnön kezüket, lábukat is képesek lerágni, csak hogy siettessék az utolsó pillanatot! Bizony, az özvegy szinte természetellenes döntéséhez rendkívüli lelkierő kellett, amire csakis az Istenbe vetett hit és a tőle valamit kérő ember iránti szeretet tehette képessé! Ezt a hitet, Istenbe vetett szélsőséges bizalmat igazolja aztán vissza a csoda: a lisztes szakajtó nem ürült ki, az olajos korsó nem apadt el, amíg az Úr esőt nem hullajtott a Földre.
Ugyanerről az önmagáról megfeledkező bizalomról és szeretetről tesz tanúságot az evangéliumi szegény özvegy is, aki utolsó két fillérjét dobja be a templom perselyébe. Jézus meg is jegyzi, hogy „mindenkinél többet adott”, mert mindenki másnál nagyobb hittel és Istenre való ráhagyatkozással tette ezt. A „nagy kövek” sokkal súlyosabban estek latba az életében, mint az apró kavicsok, homokszemek, amikből persze lehet, hogy soha nem is volt neki sok.
Vajon a mi életünkben jelen vannak-e a „nagy kövek”, a legfontosabb emberi értékek? Belőlünk mit hoztak már ki, vagy hozhatnának ki a súlyos megpróbáltatások, jelentős veszteségek? Jobb, ha már azelőtt igyekszünk az Isten és emberszeretet legfontosabb értékeit kiformálni magunkban, mielőtt egy nagy próbatétel rávilágítana arra, hogy bizony üresek vagyunk belül!
Dr. Finta József atya,
kecskeméti főplébánia plébánosa
Imàdkozzunk egyhâzmegyènk lelkilàsztoraièrtA A „SZENT. maradèkèrt”
Édes, jó Jézusom!
Három felnőtt gyermekemért imádkozom most. Vezesd őket biztonsággal az élet útvesztőin keresztül. Nem könnyű a mai világban fiatalnak lenni és óriási a generációs szakadék szülő és gyermek között. Nem tudjuk átlátni igazán az ő nehézségüket, saját fejünk, tapasztalataink irányítanak minket, ők pedig már egy teljesen más világban mozognak. Add, hogy az elvetett magvak termőfölre találjanak a szíveikben, és ne az út szélére essenek.
Jézusom, kérem a vezetésedet, fogd a kezeinket és ne engedd el! Te tudod, mire van szükségünk!
Amen