Szerző: Vereb István | 2024.szept.sze | Egyéb kategória
Köszöntelek szeretettel, Kedves Útitársam!
Együtt tanulunk imádkozni
Minden héten kapsz egy-egy különböző témájú imádság mintát, amelyet aztán beépíthetsz a hétköznapi imakultúrádba.
Ezzel szeretnélek arra ösztönözni, hogy minden élethelyzetedet áthassa az Istennel való mély kapcsolat.
Imádság szeretteinkért
Atyám, őrizd, óvd a bajtól azokat, akiket különösen szeretek. Úgy vigyázz rájuk, mint az én szívemre, amelyben nevüket hordozom. Védd meg őket minden bajtól, áldd meg törekvéseiket. Bizalommal kérlek, Atyám, tarts távol szeretteimtől minden rosszat, és azon az úton vezesd őket, amely a Te dicsőségedbe vonja lelküket. Ha szívüket bánat nyomja, tedd őket kitartóvá az irántad való bizalomban. Tudjanak remélni segítő kegyelmedben. Engedd, hogy szép legyen életük: áldott a reggel, békés az éjszaka, sikeres a munka, zavartalan az álom és a pihenés. Találjanak életükben sok örömet, legfőképpen tebenned és szeretetedben. Élvezzék a földi boldogságot, melyet tiszta lelkek számára juttatsz, hogy annál inkább vágyakozhassanak szeretetedben és boldogságodban élni.
Ámen
Saját imaszándékodat a levél aljára írhatod!
Lehetőleg konkrét szándékot fogalmazz meg, és legalább a keresztnevedet add meg!
Amikor sok gonoszságot tapasztalsz, ott rejlik benne a kegyelem is!
Arra kérlek, először olvasd el a Szentírásban az ördögűzés Kafarnaumban történetét (Mk 1,21-28), (Lk 4,31-37) és utána olvasd tovább az elmélkedést!
***
Jézus Kafarnaumban a zsinagógába betérve ördögtől megszállottal találkozott és nyilvánosan megszabadította, vagyis ördögöt űzött.
Napjaink emberének talán az egyik legizgalmasabb, misztikus témája a megszállottság és a Sátán működése. Persze Démonról beszélni csak azzal lehet, aki hisz annak létezésében. Szent II. János Pál pápa így fogalmazott: „A Sátán egyik legnagyobb cselszövése, hogy elhiteti a világgal, hogy Ő nem létezik.” Cselszövése eddig sikeresnek tűnik, hiszen ha a gonosz nem létezik, akkor nincs értelme jóról és rosszról értekezni. Minden ember a saját kénye-kedve szerint dönti el, mi a helyes és mi a helytelen. A végeredmény pedig az a zűrzavar, amiben benne élünk.
Eluralkodik a tisztátalanság, a környezetünk pusztítása. Mindenhol a fogyasztói társadalom végterméke, a szemét, mely elpusztítja a teremtett világot, benne az embert is!
De a tisztátalanság nem csak a környezetünkben rombol, hanem belőlünk is árad, a mocsok ömlik a szánkból, akár kimondva, akár leírva. Annyira beteg lélekre vallanak a közösségi oldalak komment szekcióinak írásai. Fröcsögnek, bántanak, aláznak… Sátáni mindaz, ami körülöttünk zajlik!
A zsinagógában azonban az Ördög megnyilatkozik, leleplezi Jézust: „Tudom ki vagy: az Isten Szentje!” Az ismeretlen dolgok ismerete, az egyik bizonyíték, hogy a Sátán szól a megszállottból. De ahol Jézus jelen van, ott nincs helye a gonoszságnak. A mennyek országa, amely már közöttünk van, nem tűr meg semmiféle tisztátalanságot, pusztítást, embertelenséget.
Jézus jelenléte már gyógyír a sebekre, szavai visszahozzák a tisztánlátás ajándékát. Éppen ezért akarják a „modern gondolkodók” az Isten nélküli világ építését megvalósítani. Nincs szükség a tisztánlátásra, nincs szükség a megbékélésre. Számukra a feszültség, az egymásnak feszülés inspiráló és lehetőséget ad a kibontakozásra. Mesterségesen szelektál és az ember kezébe adja a döntés jogát, a másik ember élete fölött.
„Némulj el, és menj ki belőle.” A tisztátalan lélek erre össze-vissza rángatta őt, majd hangosan kiáltva kiment belőle. Ebben az evangéliumi szakaszban is ott a megoldás: Jézus Krisztus! Csak vele tudjuk legyőzni a Sátánt, csak vele tudjuk helyre állítani a világ rendjét. Ő a tiszta forrás, melynek ízét sajnos elfelejtettük. De a tiszta forrás létezik, soha el nem apad, várja a megfáradt vándort, mely új életet keres benne.
(Forrás: Bese Gergő atya)
Nagyon fontosnak tartom Gergő atya utolsó mondatát. Azaz, bármilyen sok rosszat is tapasztalunk magunkban, a környezetünkben, a világban, ne ezekre fókuszáljunk, ne a bűntől való szabadulás kösse le az energiáinkat, mert akkor állandóan a magunk és mások hibái, bűnei körül forgunk, és könnyen szem elől téveszthetjük az Istent, a tiszta forrást. Ő ugyanis nagyobb minden gonoszságnál. Ő Úr az egész világ felett.
Ha – bár tudjuk, hogy a gonosz jelen van a világunkban – képesek vagyunk ezen felülemelkedni, és inkább Isten jelenlétét keresni minden történésben, akkor szerintem jó úton járunk!
Ne feledjük Pál szavait: „Ahol azonban elhatalmasodott a bűn, túláradt a kegyelem!” (Róm 5,20) Tehát. még a gonoszságot, még a bűnt is képes gyógyítani Isten túláradó kegyelme! Amikor ezt megtapasztaljuk, ez az igazi csoda.
Egy komoly feladat mindannyiunknak, hogy Istent helyezzük a napjaink középpontjába, és ne a sok gonoszság miatt elégedetlenkedjünk!
Tedd Isten elé félelmeidet!
Isten úgy is teremthette volna az embert, hogy ne féljen. Nem biztos, hogy értelmetlen az, amit mi még nem értünk, mert a félelem, testünk-lelkünk jelzőcsengője is.
Például létezik élvezetet nyújtó félelem.
Gondoljunk csak gyerek lendületes hintázására, sikongó, hullámvasúton való zuhanásaira és emelkedéseire. A felnőtteknél az alpinizmusra, a sárkányrepülésre, minden veszélyes sportra vagy foglalkozásra. De nemcsak élvezetet adó félelem van, hanem van félelemmel párosuló élvezet is, mint a krimik olvasása, a horror, a rémfilmek szenvedélyes nézése, a hátborzongató cirkuszi mutatványok alatt visszatartott lélegzet, a gyorsuló pulzus mámoros izgalma, az újságok rémhíreinek élvezetes olvasása.
Mindez arra mutat, hogy bizonyos félelemmennyiségre szükségünk van, mert az valamiképpen mobilizál, megnógat bennünket. Egyébként lélektani kísérletek igazolták, hogy a teljes félelemmentesség, feszültség- és ingerületnélküliség sorvasztó, bénító hatással van ránk. Ha ez az állapot huzamosabb ideig tart, még meg is betegedhetünk. Tulajdonképpen minden a félelem-adagon múlik. Ahogy már Paracelsus megmondta: a méreg cseppekben orvosság lehet. Tehát biztonságos előrehaladásunkat bizonytalanság és kockázat kíséri első, totyogó-tántorgó lépésünktől kezdve az utolsóig.
A félelem erőt is ad
Magas parton állunk, s a föld lassan omlani kezd a lábunk alatt, vagy vihar dönt ki mögöttünk egy fát, s mi akkorát ugrunk, vagy olyan gyorsat futunk, hogy ezen később magunk is csodálkozunk. Tartalék pszichikus energiákat, nagy erőket mozgósít a félelem. Egy öreg szabolcsi tehenész meg is mutatta nekem azt a valóban magas palánkot, melyen egyetlen nekirugaszkodással átdobta magát ijedtében, amikor megkergette a bika. Visszamászni már nem tudott rajta
A félelem önmagával is szembefordíthat
Legtöbbször az a hatásos védekezés, ha szembe fordulunk félelmünk tárgyával. Így győzhetünk is a félelmünk felett. Kisgyermekkoromban megkergetett egy kutya, s én pánik félelemmel futottam előre, míg bírtam. Mikor már-már utolért reflexszerűen, mintegy belső parancsra, hírtelen szembefordultam vele, leguggoltam – és ráugattam. Úgy ugattam, hogy a kutya megtorpant, néhányat vakkantott, majd eloldalgott. Akik látták, nevettek, azt hitték, játszom, pedig verejtékezve féltem.
Azóta már tudom, hogy félelmeim zömével szembe kell fordulnom, csak így lehet esélyem a győzelemre. A legfélelmetesebb félelemmel szemben is csak így. Mi ez? AZ ISMERETLEN. A kívül-való és a belülről jelentkező, bennünk levő ismeretlen jelenségek, erők. Nemcsak kíváncsisága, tudásvágya, hanem félelme sarkallta az embert, hogy szembeforduljon minden ismeretlennel és úgy győzze le. Amikor Sir Hillaryt, a Mount Everest első meghódítóját megkérdezték, mi késztette arra, hogy ezt az életveszélyes utat megtegye a Himalája legmagasabb csúcsára, azt válaszolta: az, hogy ott van.
A félelem rugó is
Agresszivitásra, támadásra késztetheti az embert. Ezt a lélektan előremenekülésnek nevezi. A hívő emberre azonban másképpen hat a félelem rugója. Félünk egy embertől? Ellenünkre, kenyerünkre tőr? Lehet evangéliumi módon is szembefordulni vele. Kérdezzük meg tőle, megbántottuk-e, mi a kifogása ellenünk. Így lett jó barátommá egy ellenségem. Igaz, a kérésemre elmondott kritikáját, érvelését el kellett fogadnom. Sok igazság volt benne. Akár ésszerűtlen, akár ésszerű a félelmünk, így jut hozzánk az Ige: Ne féljetek! Ez, vagy ehhez hasonló biztatás 365 helyen található a Bibliában. Aki naponként olvassa, megkaphatja naponként az ige gyógyító válaszát: Az, Akit mi sokszor nagy kívülállónak érzünk, Atyánk és szeret. De ez a biztatás az egész emberiségnek szóló üzenet: a pásztoroknak, kortársaiknak és azóta is minden embernek szól: Ne féljetek!
Félelmeinkkel, szorongásainkkal kapcsolatban 4 dolgot érdemes tudatosítani:
- Tudomásul kell vennünk, hogy Isten akaratából a félelem hozzátartozik az élethez.
Félelmetessé válhat az az ember (és válik is), aki azt hiszi, neki semmitől sem kell félnie.
- A félelem nem azonos a gyávasággal
Hanem éppen az életet védi. Sőt, új életszakaszra készíthet fel bennünket egy-egy konkrét, valós félelem legyőzése. A győztes több erővel, sikerélménnyel és mozgásban lévő, még áramló pszichikus energiákkal küzdhet valami többért, nagyobbért, szebbért.
- Megtaníthatnak bennünket arra is, hogy a félelem átalakítható, szublimálható, átlényegíthető, pl. művészetté.
- Olykor – paradox módon – a humor oldja fel a félelmet, sőt a pánikot. A koncentrációs táborok idejéből maradt ránk egy híressé vált párbeszéd. Így szól az SS vezető a fogolyhoz:
– Ha megmondod melyik szemem van üvegből, nem lövetlek agyon.
Fogoly: – A bal.
SS vezető: – Honnan jöttél rá ilyen gyorsan?
Fogoly: – Az emberségesen nézett rám.
Gondoljunk a szakadék fölött kifeszített drótkötélen egyensúlyozó artistára, aki lehetőleg nem a kötélre néz, hanem előre, a célra: ahova meg akar érkezni. Vagy arra az emberre, aki sötétedés után bozótos csaliton halad át, s akaratlanul is fölfelé, az égre tekintget, megkeres egy csillagot, hogy tájékozódjék. Ennek már a fénye is bátorítja, erősíti, nemcsak vezeti. Ha félelmeink tárgyára tekintünk „lebukunk”, pánikba esünk, vagy kétségbe. Vagy éppen elveszünk, mert a félelem vonzza a félelem tárgyát. Örök lélektani törvény ez. Ennek az ellentörvénye az a mozdulat, amellyel Jézus szembefordul azokkal a názáretiekkel, akik előbb kiűzik őt a városból, majd felhurcolják egy hegy szakadékáig, hogy onnan letaszítsák. Ő azonban átment köztük, és eltávozott. Íme az ellentörvény: szembefordulni, átmenni köztük és eltávozni a bennünket fenyegető félelmek szorításából, vagy félelmetes emberektől Jézussal.
Az Istentől elválaszthatatlan, az „elszakíthatatlan” ember mitől is félhetne még?
Milyen mélységesen szépek Pilinszky János sorai:
„Kishitű az, aki nem mer félni, míg hivő az, aki minden félelem ellenére hiszi és tudja, hogy még a rettegéssel tele világban is az a szelídség a legfőbb pásztora, amelynek egy beterelő mozdulata elől semmi és senki nem tud kitérni.”
(Forrás: Gyökössy Endre)
Gyakran érezhetjük azt, hogy gúzsba kötnek a félelmeink. Félsz, hogy ismét megtörténik… Félsz, hogy veled is megtörténik… Félsz, hogy elveszíted… Félsz, hogy nem lesz a tiéd… Félsz, mert most minden rendben van, és ez gyanús, ez nem fog így maradni… Félsz, mert semmi nincs rendben, és így mi lesz veled… Félsz, hogy mi lesz ha…
Teljesen érthetőek ezek a gondolatok!
Ne félj félni!
Inkább próbáld meg Istennek átadni, az Ő „lábai” elé letenni a félelmeidet, aggodalmaidat! Ez lehet, hogy nem megy egyik napról a másikra! Ha egyik nap nem sikerül, próbáld újra a következő nap! Ez egy olyan folyamat, amelyben Isten neked ajándékozza az életedet.
A Te szíved vak-e, néma-e?
Szeptember 08. – Évközi 23. vasárnap
Olv.: Iz 35,4-7a; Zs 145; Jak 2,1-5;
Evangélium: Mk 7,31-37
Egy távolkeleti mandarin szerette volna megismerni a nyugatiak vallását. Magához hívatott hát egy katolikus papot, egy ortodox pópát és egy protestáns lelkipásztort. A három keresztény igehirdető fél éven keresztül magyarázta a mandarinnak a keresztény hittitkokat és erkölcsi előírásokat. A beszélgetések során sokszor keveredtek egymással ellentétbe, s bizony nem egyszer hangos viták, szóváltások követték egymást a mandarin jelenlétében. Ha olyasmiről volt szó, amiben eltértek a nézeteik, nem kímélték egymást az epés megjegyzésektől sem. Irigyek voltak egymásra, amikor a mandarin hol ennek, hol annak adott igazat, illetve ha valamelyikükkel éppen többet beszélgetett, mint a másik kettővel. Egyre jobban elhidegedtek egymástól, egyre bizalmatlanabbak lettek egymás iránt. Végül fél év múlva a mandarin elköszönt tőlük és útjukra bocsátotta őket. Hálája jeléül mindegyiküket megajándékozta egy-egy drágaköves aranyládikóval. A pap, a pópa és a lelkész az út nehézségeire való tekintettel kénytelen volt együtt utazni, azonban annyira irigyek és sértődöttek voltak, hogy mindhárman elhatározták, még csak véletlenül sem nyitják ki a többiek előtt a ládikájukat! – Nem, nem láthatják meg, milyen ajándékot kaptam! Még majd ellopnák tőlem! – Így gondolkodtak. Az út első szakasza jól sikerült. Azonban a tél túlságosan hamar és nagy erővel érkezett. Éppen a széles és gyors sodrású Amur-Darja folyóhoz érkeztek, amikor lehullott az első hó. A folyón sehol sem találtak hidat. Négy napig bolyongtak le és föl, de nem tudtak átkelni. Rémülten állapították meg, hogy az élelmük elfogyott. Éhezni kezdtek ott, a folyó partján, ami pedig tele volt gyönyörű halakkal. Hiába volt azonban a sok hal, ha nem tudták kifogni őket. Próbálkoztak botokból kezdetleges szigonyokat gyártani, de a folyó gyorsan mélyült és túl erősen folyt ahhoz, hogy meg tudtak volna állni benne. A tél elmúltával kirgiz pásztorok vetődtek a folyópartra. megdöbbenve láttak három csontvázat egymás közelében feküdni, mindegyikük mellett egy-egy zárt aranyládika. Felfeszítették a ládikákat: az egyikben egy ötrészes, összecsavarozható arany horgászbot volt. A másikban több tekercs horgász-zsinór a legerősebb selyemből. A harmadikban pedig több, különböző méretű ezüsthorog. Ha a három lelkipásztornak lett volna annyi ereje, hogy megnyissák egymás felé a szívüket és megnyissák egymás előtt a ládikáikat, akkor még most is élhettek volna, s talán már rég hazaértek volna.
Effata!” – Nyílj meg! Így fohászkodik fel Jézus, és megnyílik a süket füle, megoldódik a néma nyelve. Sokan rajongással vették körül a Mestert, mert képes volt meggyógyítani a vakokat, a süketeket, a némákat. Valóban, milyen szörnyű is az, amikor az ember érzékszervei nem működnek! Mennyire lebénítja a vakság: örök sötétségbe kényszeríti, megfosztva a tájékozódás legfőbb lehetőségétől. Micsoda szörnyű börtönt jelent a süketség vagy a némaság, amely szinte lehetetlenné teszi, hogy meghallgass és megérts másokat, illetve kifejezd a saját érzéseidet, gondolataidat! Igen, nagyon komoly szabadulást jelent kigyógyulni ezekből a bajokból, megválni végre ezektől a béklyóktól. Azonban belegondoltunk-e már abba, hogy létezik belső vakság, süketség, némaság is! A szív vaksága, némasága. Az önzésből és bizalmatlanságból, gyűlöletből vagy irigységből fakadó bezárkózás, magunkba fordulás, ami lehetetlenné teszi, hogy megnyíljunk embertársaink felé!
Korunk népbetegsége ez a rettenetes bezárkózás és elmagányosodás, ami – érdekes paradoxonként – sokkal inkább jellemzi a tömegben élő embert, mint azt, akinek nem olyan nagy sürgés-forgásban kell töltenie a mindennapjait. A hatalmas panelekben élők legtöbbször nem ismerik a saját szomszédaikat sem, akiknek pedig nap, mint nap hallják a „motoszkálását” a papírvékony falakon keresztül. A munkahelyeken legjobb esetben túlszárnyalandó versenytársként, de sokszor sajnos kifejezetten ellenségként tekintenek egymásra az emberek, akit meg kell fúrni, ki kell túrni! Épp ezért nem osztják meg egymással ismereteiket, tapasztalataikat, nem fognak össze a munkában. Egymás bajától-bújától elfordítjuk a tekintetünket, arra gondolván: megvan nekem a saját problémám, épp elég azzal megküzdenem! Nagyon sokszor nem látjuk meg a másik szomorúságát, nyomorát, szegénységét, keserűségét. Nem halljuk meg a panaszát, segélykiáltását. Csak magunk köré tekintgetünk, vagy legföljebb a közvetlen környezetünk határáig. Így viszont az is egyre kevésbé valószínű, hogy lesz majd, aki bennünket meghallgat, ha nekünk lesz rá szükségünk, vagy aki a mi rászorultságunkat észreveszi, ha éppen mi kerülünk kiszolgáltatott helyzetbe! Bizony, szörnyű az a vakság, süketség, ami a modern, civilizált tömegembert sújtja! Imádkozzunk Jézushoz, hogy nekünk is kiáltsa oda: „Effata! Nyílj meg!”
Dr. Finta József atya
Szerző: Vereb István | 2024.szept.ked | Egyéb kategória
János az általa alapított keresztény közösségeknek írta e szavakat, amikor súlyos nehézségekkel kellett szembenézniük: „Mi tudjuk, hogy a halálból átmentünk az életbe, mert szeretjük testvéreinket.” (1Jn 3,14) Kezdtek ugyanis elharapódzni a hitet és erkölcsöt érintő eretnekségek és hamis tanok, sőt a keresztényeknek az evangélium szellemére érzéketlen és ellenséges pogány környezetben kellett élniük.
Az apostol segíteni akar övéinek, ezért radikális megoldást ajánl: szeressék testvéreiket, éljék a szeretet parancsát, amelyet kezdettől fogva kaptak, és amely szerinte az összes parancsolatot magába foglalja.
Ha így tesznek, akkor megismerik majd az „életet”, egyre inkább megnyílik előttük az Istennel való egyesülés útja, meg fogják tapasztalni, hogy szeretet az Isten. Ha szert tesznek erre a tapasztalatra, ez megerősíti őket hitükben, és ellen tudnak állni minden támadásnak, a válságos időkben különösen is.
„Tudjuk…” Az apostol itt olyan ismeretre utal, amely a tapasztalatból származik. Mintha ezt mondaná: kipróbáltuk, a bőrünkön éreztük. Ezt tapasztalták meg az általa evangelizált keresztények megtérésük kezdetén: tettekre váltva Isten parancsolatait, különösen a testvér iránti szeretet parancsát, Isten életébe léphetünk be.
Vajon a mai keresztények ismerik ezt a tapasztalatot? Azt bizonyára tudják, hogy az Úr parancsolatai a gyakorlatra irányulnak. Jézus többször is visszatér arra, hogy nem elég hallgatni, hanem tettekre is kell váltani Isten igéjét (vö. Mt 5,19; 7,21; 7,26).
Van azonban valami, amire legtöbben nem figyelnek fel – vagy azért, mert nem tudnak róla, vagy mert pusztán elméleti ismereteik vannak és nincs róla tapasztalatuk. A keresztény életnek épp arról a csodálatos vonásáról van szó, amit az apostol itt aláhúz: amikor éljük a szeretet parancsát, Isten birtokba vesz minket, és ennek összetéveszthetetlen jele az az élet, az a béke, az az öröm, amelyet már itt a földön megízleltet velünk. Ilyenkor minden megvilágosodik, minden összhangba rendeződik: nincs szakadék a hit és az élet között. A hit olyan erővé válik, amely átjárja és összekapcsolja egymással minden cselekedetünket.
A felebaráti szeretet az a nagyszerű út, amely Istenhez visz bennünket.
Mivel mindannyian az ő gyermekei vagyunk, az a legfontosabb számára, hogy szeressük felebarátainkat. Nem okozhatunk annál nagyobb örömet neki, mint hogy szeretjük testvéreinket.
A testvéri szeretet egyesít Istennel, ezért a belső fény kimeríthetetlen forrása; az élet, a lelki termékenység, a folytonos megújulás kútfeje. Megakadályozza, hogy Isten népében tályogok, elmeszesedések, pangások keletkezzenek, egyszóval átvisz „a halálból az életre”. Ha viszont hiányzik a szeretet, akkor minden elsorvad és meghal. Ebből érthető, hogy miért tapasztalunk beteg tüneteket a mai világban: a lelkesedés és az ideálok hiányát, a középszerűséget, az unottságot, vágyat a menekülésre a társadalomból, az értékek kiüresedését stb.
Ha igaz, hogy minden embert szeretnünk kell, akkor legalább annyira igaz az is, hogy azokkal kell kezdenünk, akik velünk élnek, hogy ez a szeretet később átterjedjen az egész emberiségre. Elsősorban tehát családtagjainkra, munkatársainkra, egyházközségünk, vallási közösségünk tagjaira kell gondolnunk. A testvéri szeretet nem lenne rendezett és hiteles, ha nem innen indulna ki. Bárhol találkozzunk is, arra vagyunk hivatva, hogy Isten gyermekeinek családját építsük.
Mindenekelőtt arra figyelmeztet ez a szentírási rész, hogy egy olyan világban, mint a miénk, ahol az erősebb és a ravaszabb törvénye érvényesül, ahol előnyt élvez a felelőtlenség, ahol néha úgy tűnik, hogy mindent megbénít az anyagiasság és az önzés, nekünk a testvéri szeretetet kell megvalósítanunk. Ez lesz a gyógyító orvosság. Amikor ugyanis a szeretet parancsát éljük, ebből nemcsak mi merítünk erőt, hanem egész környezetünkre hatással van; kisugárzik és tovaterjed, mint az isteni melegség hulláma, behatol a kapcsolatokba embertől emberig, csoporttól csoportig, és lassan-lassan megváltoztatja a társadalmat.
Határozzuk el magunkat!
Mindenkinek, mindig van olyan felebarátja, akit Jézus nevében szerethet. Legyünk hűek ehhez a szeretethez, és segítsünk másokat is ebben! Így igazán megismerjük, hogy mit jelent Istennel egyesülni. Hitünk újra éled, a kételyek eltűnnek és megszűnik az egyhangúság. Életünk teljes lesz, egészen teljes.
Próbáld gyakorolni ezt a hétköznapokban, és meglátod, megváltozik az életed!
(Az anyag elkészítéséhez felhasználtuk Chiara Lubich korábbi elmélkedését is).
Szerző: Vereb István | 2024.szept.ked | Egyéb kategória
Szent Pál a polgári hatóságok iránti kötelességeinkről beszélt a rómaiakhoz írt levelében (Róm 13,1-7) (engedelmesség, tisztelet, adófizetés stb.), és aláhúzta, hogy ezek teljesítésének is szeretetből kell fakadnia. Így fogalmaz: „Ne tartozzatok senkinek semmivel, csak kölcsönös szeretettel, mert aki felebarátját szereti, teljesíti a törvényt.” (Róm 13,8)
Könnyen megérthetjük, hogy milyen kötelességeink vannak ezen a téren, mert ha elmulasztjuk teljesíteni őket, a törvény által előírt büntetésben részesülünk.
Ennek kapcsán beszéljünk most egy másik kötelességről, melyet már egy kicsit nehezebb megérteni, arról, amely Jézus ránk hagyott parancsának megfelelően minden felebarát iránti kötelességünk. Ez pedig a kölcsönös szeretet, amely különböző módokon nyilvánulhat meg: nagylelkűségben, szolgálatkészségben, bizalomban, kölcsönös megbecsülésben, őszinteségben stb. (vö. Róm 12,9-12).
„Ne tartozzatok senkinek semmivel, csak kölcsönös szeretettel, mert aki felebarátját szereti, teljesíti a törvényt.” – szavaival szent Pál úgy mutatja be a szeretetet, mint adósságot, mint olyan valamit, ami iránt nem maradhatunk közömbösek, amit nem lehet elodázni, ami ösztönöz, sürget bennünket és nem hagy békén mindaddig, amíg meg nem fizettük.
Azt mondja, hogy a kölcsönös szeretet nem valami ráadás, amely nagylelkűségünk gyümölcse, és teljesítése alól kibújhatunk anélkül, hogy a törvény előírásaiba ütköznénk. Ez az ige arra sürget minket, hogy minél hamarabb váltsuk életre, különben eláruljuk keresztény méltóságunkat, hiszen Jézus arra hívott meg bennünket, hogy szeretetének eszköze legyünk a világban.
Másodszor pedig azt üzeni ez az ige, hogy a kölcsönös szeretet minden más parancsolatnak is a kiindulópontja, lelke és végcélja.
Ebből az következik, hogy ha jól akarjuk teljesíteni Isten akaratát, akkor nem elég parancsolatainak rideg, jogi értelemben vett megtartása, hanem mindig szem előtt kell tartanunk azt a célt, amelyet parancsolatai által elénk tűz. Például, ha jól akarjuk élni a hetedik parancsolatot, nem szűkíthetjük le csupán arra, hogy nem lopunk, hanem komolyan el kell köteleznünk magunkat a társadalmi igazságtalanságok megszüntetéséért folytatott küzdelemben. Csak így mutathatjuk meg, hogy igazán szeretjük felebarátainkat.
A felebaráti szeretetnek végtelenül sok árnyalata van. Most főleg egyet emelnénk ki, azt, amely úgy tűnik, leginkább előtérbe kerül ebben az evangéliumi mondatban.
Ha a kölcsönös szeretetet tartozásként értelmezzük – ahogy Szent Pál mondja –, akkor olyan szeretetnek kell lennie bennünk, mely elsőként szeret, ahogyan Jézus tette velünk. Ez a szeretet tehát kezdeményez, nem vár, nem halogat.
Törekedjünk elsőként szeretni minden embert, akivel találkozunk, akivel telefonon beszélünk, akinek levelet írunk, vagy akivel együtt élünk! Ne arra várjunk, hogy majd a másik ember lép, ő telefonál előbb…. Azzal se foglalkozzunk, kinek „illene” kezdeményezni, például a találkozást. Lépjünk mi először!
Szeretetünk legyen konkrét, megértő, előzékeny, türelmes, bizalommal teli, állhatatos és nagylelkű!
Azt fogjuk tapasztalni, hogy lelki életünkben minőségi ugrás következik be, nem is beszélve arról az örömről, amely betölti majd szívünket.
Próbáld gyakorolni ezt a hétköznapokban, és meglátod, megváltozik az életed!
(Az anyag elkészítéséhez felhasználtuk Chiara Lubich korábbi elmélkedését is).
Szerző: Vereb István | 2024.szept.ked | Egyéb kategória
Jézusnak ezt az igéjét olvasva kétféle élet tárul elénk: a földi, melyet ezen a világon élünk, és a természetfeletti, melyet Istentől kapunk Jézus által: ez nem fog véget érni a halállal, és el sem veheti tőlünk senki.
Így kétféleképpen viszonyulhatunk a léthez: ha földi életünkhöz ragaszkodunk, és azt egyetlen kincsünknek tekintjük, akkor csupán saját magunkkal, saját dolgainkkal, a szívünkhöz közel álló emberekkel törődünk: csigaházunkba zárkózva önmagunk körül forgunk, aminek következménye elkerülhetetlenül a halál lesz. Viszont ha hisszük, hogy Istentől ennél sokkal mélyebb, igazi életet kaptunk, akkor lesz bátorságunk úgy élni, hogy ki is érdemeljük ezt az ajándékot, olyannyira, hogy földi létünkben képesek leszünk áldozatot hozni másokért.
Ha követni akarjuk a Mestert, és hűek akarunk maradni az evangéliumhoz, késznek kell lennünk elveszíteni életünket, vállalva a halált, akár az erőszakos halált is. Így Isten kegyelméből el fogjuk nyerni az igazi életet. Elsőként Jézus veszítette el az életét, és megdicsőült formában kapta vissza. Korábban is figyelmeztetett már, hogy ne féljünk azoktól, „akik a testet megölik, a lelket azonban nem tudják megölni” (Mt 10,28).
Most pedig így szól hozzánk: „Aki meg akarja találni életét, elveszíti, aki azonban elveszíti értem életét, az megtalálja.”
Ha figyelmesen olvasod az evangéliumot, látni fogod, hogy Jézus hatszor tér ide vissza, jelezve, mennyire fontos téma ez, milyen nagy jelentőséget tulajdonít neki.
Veszítsük el az életünket: Jézusnak ez a biztatása a keresztény élet egyik alaptörvénye is.
Késznek kell lennünk lemondani arról, hogy önmagunkat tegyük életünk fő céljává; meg kell tagadnunk önző természetünket. Ha igazi keresztények akarunk lenni, akkor a lét középpontjába Krisztust kell állítanunk. S mit kér tőlünk Krisztus? Azt, hogy szeressük a többi embert. Ha magunkévá tesszük az ő programját, biztosan elveszítjük önmagunkat és megtaláljuk az életet.
Valaki azt gondolhatná, hogy ha nem önmagunkért élünk, akkor ez passzivitást, folytonos lemondást jelent. Pedig nem így van. A keresztény elkötelezettség nagyon komoly és felelősségteljes magatartást kíván meg.
Már itt a földön megtapasztalhatjuk, hogy az élet úgy növekszik bennünk, ha önmagunkat odaajándékozzuk, és szeretetben élünk.
Ha egész napunkat mások szolgálatában töltjük, ha mindennapi – talán egyhangú és kemény – munkánkat át tudjuk alakítani a szeretet megnyilvánulásává, akkor boldogság tölt el, mert érezni fogjuk, hogy egyre jobban sikerül megvalósítani önmagunkat.
Jézus parancsait követve, melyek mind a szeretetre összpontosítanak, e rövid földi lét után meg fogjuk találni az örök életet is.
Emlékezzünk rá, hogy az utolsó napon Jézus minek az alapján fog megítélni bennünket! Így szól majd a jobbján állókhoz: „Gyertek, Atyám áldottai (…), mert éhes voltam és ennem adtatok, (…); idegen voltam és befogadtatok, nem volt ruhám és felruháztatok (…)” (vö. Mt 25,34-36).
Ahhoz, hogy az el nem múló életben részesítsen bennünket, kizárólag azt fogja nézni, hogy szerettük-e a felebarátainkat, s úgy veszi majd, hogy neki tettük mindazt, amit testvéreinknek tettünk.
Hogyan veszítsük el életünket már mostantól, hogy meg is találjuk?
Úgy, hogy felkészülünk a nagy napra, a végső számadásra, amiért születtünk.
Nézzünk körül és töltsük meg napjainkat a szeretet tetteivel! Krisztus elébünk jön gyermekeinkben, feleségünkben, férjünkben, munkatársainkban; azokban, akikkel egy párthoz tartozunk, vagy akikkel együtt szórakozunk, és még sokféle módon. Tegyünk jót mindenkivel! És ne feledkezzünk meg azokról sem, akikkel a sajtó, a televízió vagy egyik-másik barátunk megismertet bennünket nap mint nap! Erőnkhöz mérten tegyünk valamit mindenkiért! S ha úgy látszik, hogy már az összes lehetőséget kimerítettük, akkor még imádkozhatunk értük. Csak a szeretet számít.
Próbáld gyakorolni ezt a hétköznapokban, és meglátod, megváltozik az életed!
(Az anyag elkészítéséhez felhasználtuk Chiara Lubich korábbi elmélkedését is).
Szerző: Vereb István | 2024.szept.ked | Egyéb kategória
Jézus ezekkel a szavakkal válaszolt Péternek, aki miután csodálatos dolgokat hallott, ezt kérdezte tőle: „Uram, ha vét ellenem testvérem, hányszor kell megbocsátanom? Talán hétszer?” Mire Jézus: „Nem mondom: hétszer, hanem hetvenszer hétszer.”
Pétert, akinek természetes jóságát és nagylelkűségét ismerjük, valószínűleg fellelkesítette a Mester beszéde, ezért elhatározta, hogy valami újat, valami egészen rendkívülit fog tenni: akár hétszer is megbocsát. […]
Jézus azonban így felelt: „hetvenszer hétszer.” Szerinte tehát nincs határ: mindig meg kell bocsátani.
Ez a mondat Ábrahám egyik leszármazottjának, Lámechnek a szavait idézi emlékezetünkbe: „Ha Káint hétszer bosszulták meg, Lámechet hetvenhétszer.” (Ter 4,24) A világ fiainak elhatalmasodó gyűlölete olyan a kapcsolatokban, mint a medréből kilépni készülő folyó.
Jézus ezzel szemben a szüntelen, a feltétlen megbocsátást hirdeti, mely képes megszakítani az erőszak ördögi körét.
A megbocsátás az egyetlen út, ami gátat vet a rossz terjedésének, nehogy elpusztítsa önmagát az emberiség a jövőben.
A megbocsátás nem egyenlő a felejtéssel, ami gyakran azt jelenti, hogy nem akarunk szembenézni a valósággal. Nem gyengeség, ami félelemből nem vesz tudomást a hibáról, ha nála erősebb követi el. Nem is abban áll, hogy jelentéktelen apróságnak tekintünk súlyos vétkeket, vagy jónak ismerjük el azt, ami rossz. A megbocsátás nem közömbösség, hanem tudatos, szabad, akarati cselekvés: bár testvérünk rosszat tett velünk, elfogadjuk őt olyannak, amilyen, ahogy Isten hibáink ellenére elfogad minket is, bűnösöket.
A megbocsátás abban áll, hogy a sértésre nem sértéssel válaszolunk, hanem a szerint cselekszünk, amit Pál mond: „Ne győzzön rajtad a rossz, te győzd le jóval a rosszat.” (Róm 12,21) Ha megbocsátasz, lehetőséget adsz annak, aki megbántott, hogy új kapcsolatba kerüljön veled. Ezáltal ő is, te is új életet kezdhettek, és olyan jövőt remélhettek, melyben nem a rosszé az utolsó szó.
Péter azt kérdezte Jézustól: „Hányszor kell megbocsátanom testvéremnek?”
Jézus válaszában leginkább a keresztényekhez szólt, vagyis egyazon közösség tagjaihoz, a köztük levő kapcsolatokról.
Elsősorban tehát ott kell így viselkednünk, ahol összeköt a hit: családban, munkahelyen, iskolában vagy a közösségben, ahová tartozunk.
Hányszor előfordul, hogy egy mozdulattal, egy szúrós megjegyzéssel viszonozni akarjuk a sértéseket.
Tudjuk jól, akik együtt élnek, gyakran szeretetlenek egymással különböző természetük folytán, ingerültségükben vagy egyéb okok miatt. Jusson eszünkbe: a béke és az egység csakis úgy tartható fenn a testvérek között, ha újra meg újra megbocsátunk.
Mindig hajlamosak leszünk arra, hogy testvéreink hibáira, múltjára gondoljunk, és másnak akarjuk őket, mint amilyenek igazán… Váljon szokásunkká, hogy új szemmel nézzük, újnak lássuk őket, mindig azonnali és teljes elfogadással, akkor is, ha nem bánják meg, amit tettek!
Mondhatjuk, hogy „ez nehéz”. Bizony így van! De éppen ezért szép a kereszténység. Hiszen Krisztust követjük, és Ő a kereszten az Atya bocsánatát kérte azok számára, akik a halálát okozták, és aztán feltámadt.
Bátorság. Kezdjünk el így élni! Biztos, hogy soha nem tapasztalt béke és túlcsorduló öröm fog eltölteni bennünket, új, még ismeretlen öröm, amikor ezen a területen egy picit előrébb lépni.
Gondold most át, ki/kik azok, akikkel a családban, a munkahelyen, a plébánia és egyéb közösségben nem jössz ki jól, akivel kapcsolatban valami tüske van benned. Nézz rá új szemmel! Próbáld elfogadni őt úgy, ahogyan van, a hibáival együtt! Gondolj arra, hogy isten is elfogad téged! Amikor alkalmad adódik rá, mutasd ki felé a szeretetedet, akár egy apró gesztus formájában!
Próbáld gyakorolni ezt a hétköznapokban, és meglátod, megváltozik az életed!
(Az anyag elkészítéséhez felhasználtuk Chiara Lubich korábbi elmélkedését is!)
Szerző: Vereb István | 2024.szept.ked | Egyéb kategória
Jézus egy kérdésre felel ezzel a mondattal: „Szeresd embertársadat, mint saját magadat.” (Mt 22,39). Válasza a próféták és Izrael tanítóinak hagyományaival teljes összhangban áll, ők ugyanis a Tóra, a Bibliában megfogalmazott isteni tanítás alapját keresték. Hillel rabbi, Jézus egyik kortársa ezt mondta: „Ne tedd felebarátodnak azt, ami gyűlöletes számodra: ebben áll az egész törvény. A többi mind ennek a magyarázata.”
A zsidó tanítók szerint a felebarát szeretete az Isten iránti szeretetből fakad, aki saját képmására és hasonlatosságára teremtette az embert. Nem szerethetjük tehát Istent anélkül, hogy ne szeretnénk a teremtményét. Ez az igazi gyökere a testvér iránti szeretetnek, s ez az, ami „a törvényben általános érvényű alapelv.”
Jézus megerősíti ezt, és hozzáfűzi, hogy a felebaráti szeretet parancsa hasonló az első, a legfőbb parancshoz, vagyis hogy szeressük Istent teljes szívünkből, teljes lelkünkből és teljes elménkből. A hasonlóságot hangsúlyozva Jézus végérvényesen eggyé forrasztja ezt a két parancsot, s ugyanígy tesz az egész keresztény hagyomány is, amint az János apostol tömör megfogalmazásából kiderül: „Mert aki nem szereti testvérét, akit lát, nem szeretheti az Istent sem, akit nem lát.”
Az evangélium világosan megmondja, hogy minden létező ember – legyen férfi vagy nő, barát vagy ellenség – a felebarátunk, akit tisztelnünk, becsülnünk, méltányolnunk kell. Az embertárs iránti szeretet egyszerre egyetemes és személyes. Átöleli az egész emberiséget, ugyanakkor konkrét: a mellettünk élők szeretetében ölt testet.
De ki adhat nekünk olyan nagy szívet, ki támaszthat bennünk akkora jó szándékot, hogy közelállónak – a felebarátunknak – érezzük azokat is, akik nagyon távol vannak tőlünk? Ki az, aki segít legyőzni önszeretetünket, olyannyira, hogy képesek legyünk saját magunkat látni a másikban? Csak Isten ajándéka lehet, sőt Isten szeretete, és ez „a nekünk ajándékozott Szentlélekkel kiáradt szívünkbe.”
Nem hétköznapi szeretet, nem is egyszerű barátság vagy puszta emberszeretet, hanem az a szeretet, ami a keresztséggel kezd szívünkbe áradni: maga Isten, a Szentháromság élete, és ebben a szeretetben mi is részesedhetünk.
Egyszóval: a szeretet a minden. Ahhoz azonban, hogy jól élhessük, ismernünk kell a tulajdonságait, ahogy az evangélium és a Szentírás elénk tárja.
A szeretet alapvető vonásait a következőkben foglalhatjuk össze:
Jézus, aki mindenkiért meghalt, és mindenkit szeretett, először is arra tanít minket, hogy az igazi szeretet mindenkire irányul.
Nem olyan, mint amit mi élünk sokszor; nem egyszerű emberi megnyilvánulás csupán, amely a családra, a barátokra, a szomszédokra terjed ki… Az igazi szeretet, amit Jézus kér, nem tűri, hogy különbséget tegyünk az emberek között: számára nem létezik rokonszenves vagy ellenszenves, szép vagy csúnya, felnőtt vagy gyerek; nem nézi, hogy ki honfitárs és ki idegen, ki tartozik az én egyházamhoz és ki másikhoz, a vallási különbségeket sem veszi figyelembe. Ez a szeretet mindenkit szeret. Tegyünk így mi is: szeressünk mindenkit, aki az adott nap az utunkba kerül!
Az igazi szeretet másik jellemzője, hogy elsőként szeret.
Nem várja, hogy szeressék, mint az emberi szeretet esetében szokásos: azt szeretjük általában, aki bennünket szeret. Nem! Az igazi szeretet kezdeményez, amint az Atya tette: amikor még bűnösök voltunk, vagyis nem szerettünk, elküldte Fiát a megmentésünkre.
Mindenkit szeretni tehát, és elsőként szeretni.
Az igazi szeretet továbbá Jézust látja minden felebarátban.
„Nekem tetted” – mondja majd Jézus az utolsó ítéletkor. És ez vonatkozik a jóra, amit teszünk, de sajnos a rosszra is. Az igazi szeretet a barátját és az ellenségét is szereti: jót tesz vele, imádkozik érte.
Az igazi szeretet úgy szereti a másikat, mint saját magát.
És ez szó szerint értendő: valóban önmagunkat kell látnunk a másikban, és azt tenni neki, amit magunknak tennénk. Az igazi szeretet tud szenvedni a szenvedővel, és örülni az örvendezővel; kész a másik terheit hordozni, és – mint Pál mondja – képes eggyé válni azzal, akit szeret. Tehát nem csupán érzelmekben, szép szavakban fejeződik ki, hanem valódi tettekben.
Aki más hitet vall, az is törekszik megélni az úgynevezett „aranyszabályt”, melyet minden vallásban megtalálunk. Ez azt kéri, hogy úgy bánjunk másokkal, ahogy szeretnénk, ha velünk bánnának. Gandhi nagyon egyszerűen és kifejezően így fogalmazza meg a lényegét: „Nem tehetek rosszat neked anélkül, hogy magamat meg ne sebezném.”
A szeretetnek oly sok arca van: hol szomszédunkban vagy iskolatársunkban, hol barátunkban vagy legközelebbi rokonunkban ismerhetünk rá. De felebarátunk egy-egy arcát fedezhetjük fel a háborúban élő emberekben, a természeti katasztrófa sújtotta területek lakosaiban, értesülünk az ő szenvedéseikről is a televízióból. Azelőtt nem ismertük őket, és nagyon távol voltak tőlünk, de immár közel vannak, felebarátaink lettek ők is.
Figyelj a belső hangodra, a Szentlélek sugallatára! Ő alkalomról-alkalomra meg fogja súgni neked, hogy mit tegyél, és fokozatosan ki fogja tágítani szívedet!
Próbáld gyakorolni ezt a hétköznapokban, és meglátod, megváltozik az életed!
(Az anyag elkészítéséhez felhasználtuk Chiara Lubich korábbi elmélkedését is!)
