Ne légy negatív!

Vajon mennyire eldöntött kérdés születésünkkor, hogy optimista vagy pesszimista ember lesz-e belőlünk? Jó hír, hogy ha erősen akarjuk és teszünk érte, pesszimizmusunk megszelídíthető. Az utóbbi évtizedek kutatásai szerint nincs egyértelműen a génjeinkbe kódolva, hogy optimista vagy pesszimista szemmel tekintünk a világra, közvetetten azonban örökségül kapjuk ezt a szemüveget.

Pszichológiai szempontból az optimizmus olyan gondolkodási keret, működésmód, amelynek tartópillérét a személyes én-erőnkbe vetett hit alkotja. Nem tagadja a kellemetlen érzések létezését vagy a kudarcok kockázatát. Az optimista ember két lábbal a földön állva hisz abban, hogy képes megbirkózni a nehézségekkel az életében, és – lehetőségeihez mérten – a legtöbbet fogja kihozni belőlük. Az optimisták nem többek és nem kevesebbek, mint a pesszimisták, ám van egy lényeges különbség közöttük: életük történéseit más logika mentén értelmezik.

A valóság egyfajta értelmezése
Nem születünk pesszimistának, sőt ez a tulajdonságunk nem is fakad közvetlenül a valóságból. Mindannyian ismerünk a jég hátán is megélő optimistákat és jó dolgukban is mélabús pesszimistákat. A pesszimizmus csupán a valóság egyfajta értelmezése. A dolgok okaira vonatkozó „értelmező stílusunk” gyermekkorunkban alakul ki, mégpedig a számunkra fontos személyekkel átélt tapasztalatokon keresztül.

Szüleink, tanáraink gondolkodásmódja saját életük történéseiről, illetve velünk kapcsolatos kritizálási stílusa valósággal belénk ivódik indirekt tanulási folyamatok következtében. Például kisiskoláskorban a rossz jegyeket a képességek hiányára visszavezető tanár vagy az önmagát rendszerint fennhangon szidó szülő („Milyen ostoba vagyok!”) egyaránt pesszimista értelmezést tanít a gyereknek.

A PESSZIMISTA:
A pesszimista jellemzően katasztrofizál, ha valami rossz történik vele. Úgy gondolja, a rossz dolgok állandóak, időről-időre vissza fognak térni, ráadásul ezek az okok saját, feloldhatatlan hiányosságaiból fakadnak, és élete minden területére kihatnak. A „mindig mindent elrontok” vagy az „engem senki sem szeret” típusú belső monológok futnak
ilyenkor a pesszimista fejében. Ha a pesszimistát öröm éri, az csak a véletlen műve lehet, el is siklik felette a figyelme, mivel nem illeszkedik az értelmezési keretébe.

AZ OPTIMISTA:
Az optimista ezzel szemben a rossz dolgokat problémafókuszúan közelíti meg: megoldandó kihívást lát a helyzetben. Nem engedi, hogy egyetlen lokális jellegű probléma miatt globális rossz érzés uralkodjon el felette. Csak mert a munkahelyén nem él át sikereket, még nem értékeli le magát szülői szerepében. A rossz érzéseknek helyet ad, de dolgozik a továbblépésen. A pozitív eseményeket ezzel szemben állandó, belső okokkal magyarázza, és általános érvényűnek tekinti, tehát saját tulajdonságaira vezeti vissza. A sportmérkőzésen átélt sikerek arról árulkodnak számára, hogy tehetséges sportoló, és örömét engedi átszivárogni más életterületeire is.

Katasztrófamentesítés
A pesszimisták gyakrabban lesznek depressziósok, rosszabb az egészségi állapotuk, és a teljesítményük is elmarad az optimistáké mögött. Ráadásul sokszor önbeteljesítő jóslataikkal kudarcokkal teli életre kárhoztatják magukat.

Fontos, hogy ne fogadjuk el önmarcangoló beállítottságunkat. Először is tisztázzuk önmagunkban, hogy a tények, a gondolataink és az érzelmeink közötti kapcsolat közel sem olyan szoros és racionális, mint gondolnánk. Fontos megérteni, hogy az érzelmi hatás, amit átélünk, nem a megtörtént eseményből következik, hanem az esemény értelmezésekor keletkezett gondolatainkból. A megoldás kulcsa: a negatív automatikus gondolataink levadászásában rejlik.

Gyakorlati tippek a pesszimizmus leküzdéséhez:
1, Írjuk össze ezeket a gondolatokat, hogy megértsük hiedelmeinket, majd szálljunk vitába velük! Ezek általában torz általánosítások, melyek téves bizonyítékokon alapulnak. Gyűjtsünk ellenérveket önhibáztató gondolatainkhoz, tanuljunk meg hatékonyan vitatkozni velük!

2, A leírt negatív gondolatainkat át kell fordítanunk előremutató, pozitívabb csengésű mondatokká. Például a „mindig mindent elrontok” negatív gondolatot helyettesíthetjük a „kapkodtam, így eltörtem egy poharat” gondolattal: ez kizárólag az adott helyzetre vonatkozik. Máris megváltoztatható állapotról van szó, megfoghatóvá válik az ok (kapkodtam) és felsejlik a megoldás (nyugodjak meg).

3, Emellett mindennap szánjunk 20 percet arra, hogy leírjuk, kinek és miért vagyunk hálásak. Néhány hét alatt érezni fogjuk, hogy gondolataink pozitív irányt vesznek. Sikernaplót is vezethetünk: rögzítsük kisebb és nagyobb sikereinket, illetve minden pozitív visszajelzést, amit kapunk. Nehezebb időszakban, stresszhelyzetben merítsünk erőt ezekből az írásos bizonyítékokból.

4, Ne legyenek illúzióink! Varázsütésre nem fogunk átfordulni pozitív önmagunkba. Időt és kitartást igényel, hogy az évek alatt belénk ivódott gondolkodási sémák felülíródjanak. Az írásgyakorlatra fordított idő azonban megtérül, ha módszeresen irtani kezdjük negatív gondolatainkat a megkérdőjelezésükkel és pozitív átkeretezésükkel.

Megéri: az optimista beállítottság plusz energiát generál, ami nemcsak jobb közérzetet eredményez, hanem segít kihozni belőlünk teljesítőképességünk maximumát is.

Pálinkás-Panyi Anna
pszichológus

Nem a zsarnokoskodás vezet célhoz!

Szeptember 22. – Évközi 25. vasárnap
Olv.: Bölcs 2,17-20; Zs 53; Jak 3,16 – 4,3;
Evangélium: Mk 9,30-37 

Egy alkalommal egy kisegér betévedt a királyi palota tróntermébe. Mikor látta, hogy hová került, nagy büszkén feltelepedett a trónszékre, és kijelentette: „Én vagyok az állatok királynője!” Azonban nem sokáig hitegethette magát ezzel a beképzelt méltósággal, mert egy arra járó macska gyorsan bekapta, és máris hangos szóval kihirdette: „Én vagyok az állatok új királya! Halmozzatok el ajándékokkal!” A palota környékén élő kisebb állatok engedelmesen oda is járultak a trón elé, hogy bemutassák hódolatukat és elhozzák adójukat. Egyik nap azonban a ravasz róka érkezett, aki – miután egy darabig hízelgett a macskakirálynak – hirtelen felugrott a trónszékre és egy jól irányzott harapással végzett vele. „Most már én vagyok az új uralkodó!” – jelentette ki. „Kezdhetitek hordani az ajándékokat!” A róka sem uralkodott azonban sokáig: egy hét múlva egy vérszomjas tigris rontott a trónterembe, és széttépte a rókakirálynőt. A tigris félelmetes természetétől sokan féltek. Nem úgy azonban az elefánt, aki vészjósló csörtetéssel berobogott a palotába, és összetaposta a tigrist trónszékestül. „Én vagyok az egész világ királya” – trombitálta szét a nagy hírt az elefánt. Meghallották ezt a szavannán élő emberek. „Még hogy az elefánt uralkodjon rajtunk? Soha!” Megölték az elefántot, és a saját főnöküket tették királlyá. Nem tűrték azonban ezt a sivatag beduin lakói. Háborút hirdettek a szavanna népe ellen, és hosszú. véres harcban legyőzték őket. Most a sivatagi sejk lett a király. Amikor tudomást szereztek erről a tengerparton lakó népek, ezúttal ők kerekedtek fel. Maguknak akarták a királyságot, ezért megtámadták a sivatagi törzseket. A küzdelem most olyan kíméletlen volt, hogy az emberek legnagyobb része odaveszett. Amikor végre felülkerekedtek a tengerparti népek, csak egy kisfiú élt már a királyi családból. Őt ültették hát a trónra fényes ünnepség közepette. Azonban másnap arra tévedt egy apró kis egérke. Amikor a kisfiú király meglátta az egeret, megijedt tőle és rémülten világgá szaladt. Az egér pedig felmászott a trónszékre, és … annyi vérontás, fájdalom, nyomorúság után kezdődött minden elölről.   

„Honnan vannak a háborúságok és veszekedések köztetek? Nemde onnan, hogy bűnös vágyak igyekeznek uralomra jutni tagjaitokban?” – kérdezi, vagy inkább állítja Szent Pál apostol a szentleckében. Az élmény- és élvezetközpontú fogyasztói társadalomban nem éppen szimpatikus és népszerű gondolat a vágyak megzabolázása, a vágyainkon való uralkodás követelménye. Abban a téveszmében ringatjuk magunkat, hogy „semmit sem szabad kihagynunk az életünkből! Minden lehetőséget meg kell ragadnunk! Mindent ki kell próbálnunk! Csak azt bánjuk meg később igazán, amit elmulasztottunk!” stb. stb. Egy ilyen légkörben a kereszténység a maga korlátozó (vagy inkább csak annak beállított!) törvényeivel ellene dolgozni látszik az ember boldogság-keresésének, érvényesülési, kiteljesedési vágyának. Pedig nem az igazi, emberi természetünk legmélyéről fakadó vágyakkal van a baj, hanem az elferdült, téves célra irányuló sóvárgásokkal!  Az emberi vágyak ugyanis a teremtő Istentől valók a maguk tisztaságában és eredetiségében. Nem a sátán generálja őket. Ő csak arra képes, hogy megrontsa, összezavarja, hamis vagy részleges értékek felé fordítsa ezeket a vágyakat. Jézus megtisztítja és eredeti céljai felé fordítja az evangéliumban elhangzó javaslatával ez ember érvényesülési vágyát.

Aki első akar lenni… – mit is akar valójában? Tenni másokért! Azt akarja, hogy mások felfigyeljenek a benne lévő értékekre, képességekre, igényeljék az ő tudását, adottságait, értékeljék a személyiségét. Vagyis nagyon leegyszerűsítve szeretni és szeretve lenni akar, ami minden embernek természetes és teljesen igaz vágya. Azonban ha valaki ezt úgy próbálja érvényre juttatni, hogy eltapos, lenéz és megaláz másokat, erőszakoskodva saját magának követel mindent és saját hasznára foglalkoztat mindenkit, félelmet keltve vagy tisztességtelen eszközökkel befolyásolva tartja hatalmában az embereket, akkor épp az ellenkezőjét éri el valódi céljainak. Embertársai valójában megvetik és gyűlölik, nem tisztelik és szeretik. Nem őszintén és tartósan ragaszkodnak hozzá, hanem első adandó alkalommal lerázzák a nyakukba tett igát, s ők akarnak (előbb-utóbb fognak is!) föléje kerekedni. Ha tesz is szép és értékes dolgokat, végbe is visz minden ember számára hasznos műveket, akkor sem fogják értékelni igazán a személyiségét. A tőle elszenvedett rossz el fogja homályosítani az általa megvalósított jót. Nem, a zsarnokoskodás nem vezet célhoz!    

Aki azonban úgy él, ahogyan Jézus tanítja a mostani evangéliumban, vagyis mások szolgálatának lehetőségeit keresve, nem öntelt és gőgös törtetéssel saját önző céljait érvényesítve, hanem tényleg másokért is dolgozva, mások javát is keresve, az megtapasztalja, hogy lesznek, akik őszintén felnéznek rá, akik igényt tartanak a benne lévő jóra. Aki adni tud valakinek, tenni tud valakiért, az – bármennyire is kihasználható őrültnek tűnik – mindig fölötte áll annak, akinek ad, akiért tesz, akit segít. Méghozzá úgy áll fölötte, hogy nem alázza meg őt, nem nyomja el vagy szégyeníti meg embertársát. Az ilyen ember talán nem fog rangokat és címeket birtokolni, nem fog emléktáblákon díszelegni a neve, mégis első lesz, vezető lesz a maga környezetében és tevékenységében. Ő fogja előre vinni az emberi társadalom és Isten Országa ügyét egyaránt, s mindig lesznek olyanok, akik tudják és kifejezésre is juttatják, mennyire fontos, elsődleges szerepet tölt be a maga helyén, a maga környezetében.  

Dr. Finta József atya

Akaszd a szögre a komolyság jelmezét! 

Napjainkban villámgyorsan próbálunk mini-felnőtteket nevelni a még járni-beszélni tanuló gyermekekből, mi magunk pedig igyekszünk életünk minden területén “igazi”, komoly és komolyan vehető felnőttnek tűnni, kiirtva a gyermeki virgoncság írmagját is önmagunkból – és sokszor sajnos a kapcsolatainkból is. Azonban a tudomány is egyre inkább afelé mutat, hogy felesleges reggelente feltenni a karót nyelt, komor álarcunkat, ha szeretnénk boldogok és kiegyensúlyozottak lenni.

“Jaj, ne légy már olyan gyerekes!” – halljuk sokszor a mindennapok során, partnerek, munkatársak, és – ironikus módon – csemetéjüket korholó szülők szájából. Tény, hogy nem maradhatunk örökké gyermekek, ugyanakkor gyermeki énünk egyes aspektusai hasznos kísérői lehetnek felnőtt életünknek.
Ezek egyike a játékosság. A fiatalkori bohóság azok életében is jelen van, akik már törvényesen fogyasztanak alkoholt: behálózza baráti-és romantikus kapcsolatainkat, és úgy fest, mentális teljesítményünkre sem hat feltétlenül negatívan.

Sajnos a játékosságot napjainkban inkább negatív jelentéssel ruházzuk fel, azonban ez egy hibás általánosítás. A játékosság egyik nagy előnye, hogy amikor összetett problémákkal néznek szembe, a játékos emberek könnyebben váltanak nézőpontot, ami lehetővé teszi számukra, hogy ráleljenek a megoldásra – még ha az szokatlan, újszerű is. Ezen felül könnyebben értékelnek át bizonyos helyzeteket, és képesek az unalmas szituációkban is örömet lelni, ami segít stressz-szintjük kordában tartásában – ami manapság valódi szupererőnek számít.

Te is szeretnél játékos lenni? Akkor ideje szögre akasztani a régóta cipelt komolyság-jelmezt, és újra felfedezni a játékosság izgalmas, a mindennapokat megszépíteni képes birodalmát!

A mindennapi élet stresszével és a problémákkal nem mindig könnyű játékosnak lenni. Ennek ellenére érdemes több időt szánni a nevetésre, a játékra és a pozitívabb életszemléletre. A játékosság csökkenti a stresszt, és optimistább fényben látja az illető a világot.

Íme, 7 gyakorlati példa a játékosságra

1, Tanulj a gyerekektől!
Több időt tölteni a gyerekekkel a legegyszerűbb módja a játékosabb játéknak. Nézd meg, hogyan tekintenek a gyerekek az életre és hogyan viszonyulnak hozzá. A gyerekek mindent kíváncsian, lelkesen és szórakoztatóan közelítenek meg. Tanuld meg az élet ilyen fajta játékosabb megközelítését!

2, Menj táncolni!
Engedd le a hajad, és táncoljon olyan zenére, ami neked tetszik! Érezd jól magad! És minél többet táncolsz, annál inkább nyugodtnak érzed magad, és “levetkőzöd” a gátlásaidat.

3, Nevess magadon!
Ha mindig komolyan veszed magad, és nem tudod beismerni, hogy zavarba ejtetted magad, rossz megjegyzést tettél, vagy akaratlanul is valami mulatságosat tettél, akkor nem tudsz felszabadult lenni. Tudj nevetni magadon!

4, Társasjátékozz!
Családi, baráti összejöveteleken örömteli időtöltés a társasjáték. Oldja a hangulatot, segít az egymásra figyelésben, szórakoztat.

5, Mozogj, sportolj!
A legjobb társaságban, családtagokkal, kollégákkal, barátokkal tekézni, kerékpározni, focizni. Légy önzetlen a sportban is! Nem a győzelem a fontos, hanem a részvétel, az együttlét! Több sportolással kevesebbet fogsz aggódni a problémáid miatt és még játékosabb emberré is válsz.

6, Hagyd abba a kifogásokat!
A következő alkalommal, amikor elutasítasz egy meghívást, egy lehetőséget, kérdezd meg magadtól, hogy mi tart vissza valójában. Fáradtság? Lustaság? A félelem attól, hogy valami újat próbálj ki?

7, Mozdulj ki a komfortzónádból!
A komfortzónából való kilépés lehetővé teszi, hogy valóban játékos emberré válj. Csinálj olyat, amitől tartasz, félsz. Például, vegyél részt úszásoktatáson, vacsorázz egy indiai étteremben, kelj korán és menj mozogni. Mindez megtanít arra, hogy többre vagy képes, mint azt valaha gondoltad volna. Azok a dolgok, amelyeket kényelmetlennek éreztél korábban, a javadra válhatnak.

Szánj időt a játékosságra! Sok ember nem elég játékos, mert egyszerűen nincs rá ideje. Szánj például heti három órát a játékra! Akár írd fel, mely órákban nem szabad olyan komolyan venned az életet. Maradj pozitív, játékos akkor is, ha valaki forgatja a szemét, amikor viccelődsz. Gondolj arra, hogy mit tenne egy gyermek: elesne, felkelne, vállat vonna és új játszótársat keresne. Itt és most élj. Ez azt jelenti, hogy úgy élünk, mintha nem lenne holnap. Ehhez képesnek kell lenned felismerni a szépséget minden pillanatban és tevékenységben. A legjátékosabb emberek azok, akik teljesen „rá vannak hangolva” a jelenre. Annyira lenyűgözi őket a körülöttük lévő világ, hogy mindig megpróbálják a lehető legtöbbet kihozni belőle!

Szabó Anna
pszichoforyou.hu

Ilyenek a hitből fakadó tettek

Szeptember 15. – Évközi 24. vasárnap
Olv.: Iz 50,5-9a; Zs 114; Jak 2,14-18;
Evangélium: Mk 8,27-35

A kis Andris elalvás előtt mindig hangosan imádkozott az ágyában. A szüleitől tanult imákhoz idővel a saját kis kéréseit, mondanivalóit is odafogalmazta. Egyik évben, karácsony közeledtével minden este azzal fejezte be imádságát, hogy „Ne feledd, kérlek Istenem, hogy egy piros biciklit szeretnék kérni karácsonyra!” Édesapja és édesanyja mindig elszorult torokkal hallgatták kisfiúk imádságát, néha bizony még a könny is elfutotta a szemüket. Nagyon jól tudták ugyanis, hogy nem fog telni a családi költségvetésből sem piros, sem másmilyen biciklire. Bármennyire fog is ez fájni a gyermeküknek, nem lesz bicikli a karácsonyfa alatt. Leginkább attól féltek, hogy Andris csalódni fog az Istenben, és netalán még meg is haragszik rá. Amikor eljött a Szenteste, bizony nagy aggodalommal várták, mi lesz majd az ajándék bontogatás eredménye. Örömmel tapasztalták azonban, hogy Andris örül a kisebb és olcsóbb ajándékoknak, önfeledten játszik velük. Édesanyja a vacsora végén azért óvatosan megkérdezte: „Kisfiam! Nem esik rosszul neked, hogy Isten nem hallgatta meg a kérésedet, és nem kaptad meg a piros biciklit a Jézuskától?” Nagy csodálkozására Andris így válaszolt: „Miért ne hallgatta volna meg a kérésemet? Meghallgatta, és azt mondta, hogy nem!”

A szentleckében Szent Jakab apostol a hitből fakadó tettek nélkülözhetetlenségére hívja fel a figyelmet, hiszen ezek nélkül a hit csak üres képzelgés vagy érzelem csupán. Azonban milyen tettek fakadnak a valódi hitből? Nagyon sokszor még az a tény is, hogy a hitből cselekedeteknek kell fakadniuk, meglepetést kelt nem is kevesekben. Amikor valaki valamilyen ügyben, leginkább a szentségeket kérni jön a plébániára, fel szoktam tenni neki a kérdést, hogy hisz-e Istenben. A válasz legtöbbször reflex-szerűen az, hogy „természetesen hiszek”. Amikor azonban arra is rákérdezek, hogy vajon miben mutatkozik ez meg az ő életében, mit tesz másképp, vagy miben tesz többet, mint a nem hívők, sajnos legtöbbször magát a kérdést sem értik igazán. Méghozzá azért nem, mert nem is tesznek szinte semmit másképpen, főleg pedig többet nem! A hit alatt ugyanis legföljebb azt értik, hogy hajlandók elfogadni Isten létezését. Ez pedig önmagában még szinte semmire nem indítja az embert.

Amikor tehát a hitből fakadó cselekedeteket hiányoljuk a mai emberből, érdemes először arra rákérdezni, mit is ért az illető a „hit” alatt. Mint az előbb láttuk, sokan csak annyit, hogy „Inkább van Isten, mint nincs.” Ismét mások a hit alatt valójában azt értik, hogy „magamban hiszek! A magam képességeiben, lehetőségeiben, kapcsolataiban stb.” Akiknek a hit ezt jelenti, azok a hitből fakadó cselekedetek alatt a sikeres önérvényesítést, a tanulási, munkahelyi sikereket, a karriert, a hatékony anyagi boldogulást értik főként, illetve azokat a tetteket, amelyek ezeket mozdítják elő. És ebbe bizony sokszor belefér a mások megalázása, hátra könyökölése is, a mások rovására történő érvényesülés. Isten pedig az, aki ebben őket támogatja, segíti! Mert ugyebár ők hisznek benne! Mindenesetre az biztos, hogy akik valójában önmagukban hisznek, azok a saját céljaikat, érdekeiket, saját akaratukat részesítik előnyben mindenhol, és Istent legföljebb „azért tartják”, hogy mindehhez asszisztáljon, és mindezt igazolja, szentesítse! Vannak aztán olyanok is, akik számára a hit egyfajta placébó. Az előző csoporttal szemben ők éppen hogy gyengének, kiszolgáltatottnak, betegnek, sikertelennek érzik magukat. Érzik, hogy támaszra, segítségre volna szükségük! Valami hatalmasabbra, erősebbre, mint ők maguk! Ez a réteg szokta azt mondogatni rendszeresen, hogy „Valamiben hinni kell!” Ez alatt kimondva-kimondatlanul azt értik, hogy mindegy, kiben-miben, csak működjön!!

Hogyan is működjön? Úgy, hogy segít elérni azt, amit én akarok, csak épp gyenge vagyok hozzá! Megcsinálja helyettem azt, ami az én dolgom lenne, csak épp nincs erőm vagy akaratom hozzá. Meggyógyít engem olyan bajokból, amikben szenvedek, és egyedül nem tudok kikecmeregni belőlük. Vagyis ennek a fajta úgynevezett „hitnek” a középpontjában is az ember áll, csak épp a gyenge, segítségre szoruló ember. Az Isten pedig az, aki megteszi helyettem azt, amire nem vagyok képes, segít akkor és abban, amikor és amiben én akarom. Az előbb ismertetett, „magában hívő, saját sikereit istenítő” és a most leírt „placébó isten” –ben hívő ember egyaránt saját magát állítja a központba, és ezzel valójában meghamisítja a vallásos hit lényegét. A ma divatos ezoterikus tanok is ezt a hamis vallásosságot gerjesztik és terjesztik. Az Isten az, aki a te céljaidat szolgálja! Neked legföljebb bizonyos praktikákat kell végrehajtanod, bizonyos tudásra szert tenned stb., s ennek fejében az istenség meggyógyít, pénzzel áraszt el, sikeressé tesz!

Ezzel szemben a valódi hit igazi tartalmát, lényegét az olvasmány és az evangélium tárja fel. A hit arra képesíti az embert, hogy elismerje önmaga fölött az Istent. Ne csak elfogadja, hogy létezik, hanem mind személyesebb és mélyebb kapcsolatot építsen ki Vele. Ha pedig ez megtörténik, akkor az ember már nem önmaga körül forog elsősorban, hanem Isten akaratát keresi és kívánja teljesíteni életében. Persze nem azért, mintha nem akarná saját boldogságát, mintha lemondana a saját javáról – csak éppen tudja, hogy Isten jobban tudja nála, mire van szükség a boldogságához és mi válik a javára. A hiteles hitű ember emellett hisz a földi életen túli, boldogabb és teljesebb örök életben is, és épp ezért az ezoterikus tanokkal ellentétben nem csupán a földi élet, a földi boldogság és egészség keretei között képes gondolkodni. Márpedig azok a tettek, amelyek ebből a hitből fakadnak, sokszor bizony különbözőek, mint az eddig leírt hamis vagy részleges hitből eredő cselekedetek. Ez a hit tud mit kezdeni a saját akaratról történő lemondással. Ez a hit képes értelmet adni az áldozatvállalásnak, a másokkal szembeni szolgálatkészségnek. Ez a hit adott esetben még a szenvedést, a halált is képes elfogadni, sőt szabadon magához ölelni. Látjuk, hogy az evangéliumban milyen éles szavakkal fejti ki Jézus Péternek azt, hogy őbenne bizony – minden jó szándéka ellenére – még nincs meg ez a hit, mert „nem Isten szándékai szerint gondolkodik, hanem csak emberi módon”. A hitből fakadó tetteket Isten akaratának felismerése és elfogadása jelenti, ahogyan azt a példában szereplő kis Andris helytálló válaszában is láthattuk.

Dr. Finta József atya