Inspiráló gondolatok János atyával
Mit tegyél az üdvösségedért?
A gazdag ifjú kérdése az én kérdésem is, mindannyiunk kérdése. A jézusi válasz egyszerű: „Tartsd meg a parancsokat!” Vagyis alapvetően nem különleges dolgot vár Jézus, hanem a mindennapok hűségét, a hétköznapi keresztény életet. Ugyanakkor nekem is mondja: Valami még hiányzik belőled.
Mindannyiunknak van valami plusz feladata. Egy olyan terület, teendő, ami sajátosan az enyém, ami csak rám jellemző. Ez lehet sok minden. Nem is biztos, hogy különleges dolog, de az én sajátos feladatom. Persze ezt megtalálni nem mindig könnyű. Van, hogy életre szóló feladat, van, hogy egy időre szól. Ha nyitott szívvel járok, akkor felfedezhetem a környezetem igényében, képességeimben, tehetségemben. A gazdagnak nehéz bejutni az Országba. Mi ez a gazdagság? Hogy nem csupán a vagyon önmagában, azt a gazdag családok üdvözültjei mutatják.
A gazdagság az, ami eltölt, lefoglal, amire teljes odaadással figyelek. Ez a gazdagság sokszor elzár másoktól, az Istentől. Csak a magam javára akarom használni. Azt gondolom miatta, hogy a saját erőmből mindent meg tudok oldani. A tanítványok csodálkozó kérdésére Jézus minket is megerősít: embernek ez lehetetlen, de Istennek minden lehetséges. Ha használom a kegyelem erőforrását, ha tudom, hogy önmagam kevés vagyok, és ezért Istenbe kapaszkodom, van esélyem bejutni az örök életre.
Az ember szinte ösztönösen keresi, mi lesz a jutalma, megéri-e az erőfeszítés, a lemondás. Jézus már itt a földön jutalmat ígér, a másik ember szeretete, megbecsülése által. Önfeláldozó életünk végső jutalma pedig az örök élet lesz.
Sánta János atya
Élethelyzetek – sorozat
Becky azt adta, ami minden embernek a legfontosabb
– Segíthetek? – kérdezte a kerámiaboltban a pult mögött álló férfi. Alig hallottam, mit mond. Tekintetemet megragadta a mellette ülő csinos kamaszlány. Göndör, barna haja, kerekded, rózsás arcocskája és csillogó, zöld szemei halványan ismerősnek tűntek.
Egyszer, nagyon régen egy kisdiák szívét éppen ilyen szemek ejtették rabul.
Becky 1973 nyarán állt munkába pincérnőként családunk ódon vendégfogadójában az észak-carolinai hegyekben. Egy júniusi reggelen robbant be a konyhai lengőajtón. Én éppen a reggelihez készülődtem. Első látásra beleszerettem. Becky 16 éves, csinos, élénk természetű lány volt és imádott társaságba járni. Én félénk voltam, kicsit duci, és ennél fogva sokkal szívesebben foglalkoztam békafogással vagy fáramászással, mint a gyengébb nemmel.
Beckyben mégis valami megfogott. Az a sajátos mozdulat, ahogyan hátradobta a fejét, mindannyiszor egy rakoncátlankodó hajfürt a szeme elé hullott. Az a szokása, hogy a kisujja körmét rágicsálta, amikor a gondolataiba merült. Az a kecsesség, ahogyan a ceruzát a füle mögé csúsztatta egy-egy rendelés felvétele után. Becky nem mindennapi lány volt.
– Ez meg mi? – kérdezte ártatlanul az ádámcsutkám alatti képzeletbeli foltra mutatva.
Mindig beugrottam neki, ő pedig élvezettel bökte meg ujjával az államat, amikor lenéztem.
– Megint megfogtalak – mondta nevetve.
’73 nyarán Becky azt adta nekem, ami minden embernek a legfontosabb: figyelmet. Mindig szakított rá időt, hogy elmondjon egy titkot vagy egy viccet, máskor meg játékosan felém suhintott egy nedves konyharuhával. Cserébe letakarítottam az asztalokat, hoztam neki üdítőket, el-elcsentem neki egy kis külön édességet és áldottam a léptei nyomát.
Olyan aranyos – suttogta Becky egyik délután az egyik kollégának, elég hangosan ahhoz, hogy meghalljam. – Különösen, amikor elpirul.
– Szeretlek, Becky – vágtam a saját szemembe merészen egyik reggel a fürdőszobatükör előtt állva. – Életem végéig szeretni foglak.
Sajnos időnk egyre fogyott, mint ahogy a hanglemezen halad előre a tű, és semmit nem tehettem, hogy lelassítsam.
– Robbie, beszélhetek veled egy percre? – kérdezte egy viharos augusztusi délutánon.
A szívem hevesen vert. Vajon mit akar? Talán végre bevallja, hogy ő is szeret?
– Nemsokára visszamegyek az iskolába – jelentette be. – Már csak rövid ideig leszek itt.
Nagyot nyeltem.
– Nagyszerű barát voltál – mondta halkan. – Nagyon fogsz hiányozni.
Gyötrődve kerestem a szavakat. Annyira igyekeztem, hogy felnőttnek lásson, és nem akartam egyszeriben mindent elrontani. De amikor láttam, hogy elfátyolosodik a szeme, éreztem, hogy reszket az állam, és nem tudom visszafogni magam.
– Szeretlek – tört ki belőlem hirtelen, azután sírva fakadtam.
Néhány percig csak nézett rám; egy kissé meglepte hirtelen könnyes vallomásom. Azután megfogta a kezemet.
– Robbie! – kezdte lágyan. – Igazán sokat jelentesz nekem, és nagyon szeretlek, mint barátot. De én nem vagyok hozzád való, és azt hiszem, valahol mélyen ezt te is tudod.
Lassanként, ahogyan egy gőzmozdony bepöfög az állomásra, alábbhagyott a zokogásom.
Becky addig mosolygott rám, amíg vissza nem mosolyogtam rá.
– Egyszer találsz majd egy lányt, aki csodálatos lesz, és azonnal tudni fogod, hogy ő az igazi – mondta bizalmas hangsúllyal. – El fogsz engem felejteni. Megígérem.
– Segíthetek? – ismételte meg a kérdést a kerámiabolt eladója, ezúttal egy kicsit hangosabban.
– Becky itt van? – motyogtam.
– Maga a barátja? – kérdezett vissza gyanakodva.
– Olyasmi – dadogtam. – Körülbelül 20 éve a családom fogadójában volt felszolgáló egy nyáron át. Tegnap este nosztalgiáztunk egy kicsit apámmal, és eszünkbe jutott. Apám azt mondta, itt esetleg megtalálom.
A férfi leeresztette felhúzott szemöldökét és felém nyújtotta a kezét.
– A férje vagyok. Ő meg a lányunk.
– Becky ma otthon van. Nem érezte jól magát. – magyarázta a férfi.
A lány leemelte a fali készülékről a telefonkagylót és tárcsázni kezdett.
– Mama, van itt valaki, aki téged keres.
A lány az ismerős hegyvidéki tájszólásban beszélt.
– Azt mondja, a családi fogadójukban dolgoztál.
Egy percig hallgatott, majd némán a kezembe nyomta a kagylót. Hirtelenjében úgy bámultam rá, mintha még sosem láttam volna telefont. A lány kedvesen elmosolyodott, mintha csak biztatni akarna, hogy, „Rajta!”
– Szia, Becky – nyögtem ki némileg erőltetett határozottsággal.
A vonal másik végén néma csönd volt. Eltelt öt másodperc, tíz.
– Robbie, te vagy az? – kérdezte aztán egy ismerős hang.
Mélyebben, felnőttesebben csengett a hangja, de feledhetetlenül.
– Én vagyok – válaszoltam.
– Hogy vagy? – kérdezte, és hangjából kiérződött a mosoly.
– Jól vagyok, Becky. Hát te?
Emlékeket idéztünk fel. Apró, jelentéktelen dolgokról beszélgettünk, ahogy az két barát között szokásos, akik 20 év után egy öt perces telefonbeszélgetés erejéig találkoznak.
– Olyan boldog emlékeim vannak arról a nyárról – mondta végül Becky.
– Nagyon meghat, hogy még emlékszel rám. Bárcsak ott lehetnék és láthatnálak!
– De Becky – mondtam rámosolyogva a pultnál ülő lányra -, én éppen téged nézlek.
– Na nehogy beleszeress itt nekem a lányomba! – évődött.
Arcomat elöntötte a pír. Megint 11 éves voltam.
Robert Tate Miller
GONDOLAT:
Az egyik legértékesebb dolog, amit adhatunk embertársainknak az a figyelem, az értő figyelem, a meghallgató, együttérző, empatikus figyelem. Ez a figyelem barátságoknak, akár szerelemnek is lehet az alapja. Egy biztos: a figyelem a szeretet egyik nagyon szép megnyilvánulása, amelyet bármelyikünk, bármikor gyakorolhat, amikor egy másik emberrel találkozik. Ezen a héten figyelj oda, talán egy kicsit jobban azokra, akikkel találkozol! Hallgasd meg gondjaikat!
***
Ha van saját tapasztalatod, véleményed e történettel kapcsolatban, írd le bátran itt a hozzászólásnál!
