5 tipp az arrogancia leküzdésére

Az önbizalom és az önteltség között vékony a határ. Van néhány dolog, amely miatt magabiztos helyett inkább arrogánsnak tűnhetsz mások számára. Némi tudatossággal és önreflexióval azonban megpróbálhatod visszaszorítani magadban.

Mindannyian jártunk már így: találkozunk valakivel, aki alapjáraton rendben volt, de valahogy mégsem volt szimpatikus, mert egyszerűen arrogánsnak tűnt. A viselkedése, a modora valahogy távolságtartóvá tették, mintha azt éreztette volna, több nálunk. Ez pedig senkinek sem szimpatikus.

Az arrogancia kiváltója egyébként legtöbbször pont, hogy nem a felsőbbrendűség-tudat, hanem az alacsony önbecsülés, a konkurenciától való félelem. Azok, akik úgy gondolják, hogy bizonyos képességeik hiányosak, vagy nincsenek képben az adott témában, arrogánsak lehetnek, csak azért, hogy ellensúlyozzák vélt hibáikat. Félnek a kudarctól, attól, hogy másik lenézik őket, ezért önvédelemből viselkednek arrogánsan.

5 dolog, amitől arrogánsnak tűnsz és 5 tipp a leküzdésükre

Az, hogy mi magunk arrogánsak vagyunk-e, nem mindig evidens, de vannak egyértelmű és kevéssé egyértelmű jelei. Némi önreflexióval azonban mindenki észreveheti magán azokat a viselkedésformákat, amelyek mások szemében arrogánsnak mutatják. Innentől pedig már csak egy lépés (és persze még több önreflexió, tudatosság és önismereti munka), és levetkőzhetjük eme rossz tulajdonságot. Lássuk hát!

1. Csak magadról beszélsz
Az arrogancia egyik legnyilvánvalóbb jele az, ha valaki úgy próbálja uralni a beszélgetéseket, hogy állandóan magáról beszél. Bár természetes, hogy személyes tapasztalatokat osztunk meg egymással, az arrogáns személy gyakran minden témát magára fordít.

Ha nem igazán figyelsz másokra, az aktív hallgatást ki nem állhatod, az elég erős figyelmeztető jel saját magad számára is, hogy arrogánsan viselkedsz.

2. Nevekkel dobálózol, hencegsz
A befolyásos vagy aktuálisan valamiért fontosnak tűnő emberekkel való ismeretség említése egy idő után nagyon idegesítő lesz mások számára. (Illetve akár nevetséges is.) Akárcsak az, ha valaki állandóan az elért eredményeivel, anyagi javaival hivalkodik. Bár a sikereink megosztása is természetes vágyunk, ha hajlamos vagy hencegni ezekkel, akkor nyugodtan elhiheted, hogy arrogánsnak gondolnak.

Ne törekedj a dicsekvésre, légy kicsit alázatosabb. El kell hinned, hogy nem a sikereid, hanem önmagad miatt is szerethető vagy!

3. Gyakran félbeszakítasz másokat
Igen, tudjuk, általában igazad van, és zavar a pontatlanság. De ha állandóan félbeszakítasz másokat, az azt a benyomást keltheti, hogy nem érdekel, amit mondani akarnak. Ettől pedig arrogánsnak tűnsz, és emiatt valójában nem is szeretnek veled beszélgetni mások.

Próbáld visszafogni magad, képzeld magad a másik helyébe – te mit szólnál, ha valaki folyton közbeszólna, amikor beszélsz?

4. Mindig neked van igazad
Állandóan megpróbálsz meggyőzni másokat arról, hogy a te véleményed a helyes, a jó, és még csak meg sem próbálod megérteni a másik nézőpontját. Ha hibázol is, az biztos, hogy valaki más miatt volt…Ezzel azt a benyomást kelted másokban, hogy a véleményük nem fontos számodra, és még csak felelősséget sem bírsz vállalni a tetteidért.

Ha képes vagy heves vitákba bocsátkozni, csak hogy bizonyítsd az igazad, az legyen saját magad számára is intő jel. De nem kell, hogy mindig a tiéd legyen az utolsó szó.

5. Bezzeg te!
Bár a magabiztosság vonzó, a túlzott magabiztosság gyorsan átcsaphat arroganciába. Az arrogáns emberek gyakran túlbecsülik képességeiket, és szinte minden téren jobbnak hiszik magukat másoknál. Ha mindig azt hangoztatod, hogy valamit inkább neked kellett volna csinálnod, elutasítod mások hozzájárulását bizonyos feladatok elvégzésében, az mindent szül majd, csak nem szimpátiát.

Próbálj meg nem olyan környezetet teremteni, amelyben mások úgy érzik, hogy háttérbe szorulnak vagy leértékelődnek.

forrás: noklapja.hu

Hiányjel marad-e az életünkben?

Október 13. – Évközi 28. vasárnap
Olv.:  Bölcs 7,7-11; Zs 89; Zsid 4,12-13;
Evangélium: Mk 10,17-30  

Volt egyszer két vitézségéről híres, bátor lovag. Merész csatákat vívtak a védtelenek és ártatlanok védelmében, számos nehéz próbatételen estek át. Sokszor kockáztatták életüket a jó és az igaz mellett, bizony nem egyszer súlyos sebesüléseket is szereztek. Már évtizedek óta élték így fáradságos, áldozatkész életüket. Egy szép estén, amikor a lemenő napot bámulva épp együtt voltak, egyikük így szólt: – Már csak egy dolgot szeretnék véghezvinni hátralévő napjaimban. – Mi volna az? –  Kérdezte a másik. – Fel akarok menni arra a hegyre, amelyen az Isten lakik, hogy beszéljek Vele! – Ugyan minek? – Meg akarom kérdezni Tőle, hogy miért rak olyan sok súlyos terheket a vállunkra egész életünkön át, és miért kíván mindig többet és többet az embertől, ahelyett, hogy könnyítene a terheinken – válaszolta keserűen az első lovag.
– Veled tartok, bár én azt gondolom, Isten tudja, hogy mit és miért csinál – mondta a másik. El is indultak. Hosszú és nehéz út volt, mire elvergődtek az Isten hegyéig. Fáradtan, kimerülten nekiindultak a kaptatónak. Egyszer csak Isten hangja hallatszott a hegy csúcsát beburkoló felhőből. – Ha fel akartok jönni ide hozzám, akkor hozzatok magatokkal minden követ, amit az ösvényen találtok! – Látod!? – háborgott az első lovag – mindig ugyanaz a nóta vége! Miután nagy nehezen elvonszoltuk magunkat idáig, Isten rátesz még egy lapáttal! Nekem elegem van!
Ezzel sarkon fordult és lement a hegyről. A másik lovag azonban tette, amit Isten parancsolt: felszedte a köveket, s a hátán lévő zsákba gyűjtötte. A zsák mind nehezebb és nehezebb lett, szinte elviselhetetlenül nyomta, törte a lovag vállát. Sok időbe telt, amíg sok gyötrelem közepette felért a hegyre. Azonban amikor a hegycsúcson a hajnal első napsugarainak fényében kiöntötte a köveket a zsákjából, azok csodálatos, szikrázó fénnyel ragyogtak fel: mind-mind felbecsülhetetlen értékű, csillogó gyémánttá változtak.   

Az evangéliumban Jézus megkedveli a gazdag ifjút, aki nyilván őszinte vággyal kérdezi tőle: „Jó Mester, mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?” Megkedveli, mert ezek szerint a fiatalember igazat mond, amikor arra hivatkozik, hogy a Tízparancsolatban foglalt követelményeket megtartotta kora ifjúságától fogva. Ha azonban Jézus tényleg megkedveli őt, akkor miért nem elégedik meg ezzel? Miért nem mondja, hogy „Bőven elég, ha betartod a Tízparancsolatot!”? Ha szimpatikus neki ez a jóra törekvő, igazán példásan élő fiú, miért akar még több terhet rakni a vállára? Azért, mert tudja, hogy az igazi szeretet nem könnyű és kényelmes élettel akarja megajándékozni a másikat, hanem boldog élettel. A boldogság pedig szinte soha nem a könnyebb út választása révén szerezhető meg, hanem csakis az által, ha az ember felfedezi és minél teljesebben be is tölti élethivatását.   

Az üdvösség, az örök boldogság nem „egységcsomag”: vagyis nem tökéletesen egyforma minden ember számára. A lényege persze ugyanaz, az Isten és ember-szeretet maradéktalan megélése: azonban ezt mindenkinek a saját életkörülményei közepette kell megtennie, a saját küldetését beteljesítve. Más és más helyzetekben, más és más eseményekkel szembesülve, különböző emberekkel körülvéve. Ezért nincs értelme másokkal összehasonlítgatni, másokhoz mérni magunkat! Isten úgy teremt bennünket, hogy vannak, akik többre képesek, vannak, akik kevesebbre. Nem egyformák a talentumaink, de attól a talentumaival jól gazdálkodó ember örök jutalma minden esetben a végtelen boldogság. A gazdag ifjú saját maga fedezi fel, érzi meg, hogy valami többre, nagyobbra hivatott, mint amit eddig megvalósított. Jézus éppen azért szereti meg őt, mert felismeri és elismeri ezt a többre irányulást. Nem akar megállni egy szinten, hanem érzi az életében jelen lévő hiányosságot és ki is akarja küszöbölni azt. Jézus komolyan veszi az ifjú többre irányuló vágyát. Tudja, hogy igenis a szeretet jele elvárni a másiktól mindazt a jót, amire képes, kihozni belőle a legjobbat! Ezért nem mondja azt, hogy „elég, ha betartod a Tízparancsolatot!” Ez hazugság lenne: maga a fiú is érzi, tudja, hogy ez nem elég. Ezért szólítja meg a Mestert. Amikor azonban Jézus elmondja neki, hogy mit is kellene tennie, hogy még tökéletesebb legyen az élete, akkor visszakozik: „Ezt már nem! Ez már túl sok!” Szomorúan távozik. Nem tudjuk, hogy a későbbiekben megteszi-e, amire Jézus hívja, szétosztja-e minden vagyonát a szegényeknek, és követi-e a Mestert. Szomorúsága azonban azt jelzi, hogy Jézus az elevenére tapintott: valóban helyesen mutatott rá arra, hogy mi akadályozza a fiatalembert a még teljesebb boldogság megvalósításában.   

Vajon mi hajlandók vagyunk-e észrevenni és elismerni életünkben azokat a hiányosságokat, amelyeknek a kiküszöbölésére képesek lennénk? Merjük-e igényelni és elkezdeni a többet? Komolyan vesszük-e saját vágyunkat, hivatáskeresésünket? Vagy csak hasonlítgatjuk önmagunkat másokhoz: „Ennél azért én jobb vagyok!”? A mások elégedettsége, boldogsága soha nem lehet a mi elégedettségünk, boldogságunk! A sajátunkat kell megtalálnunk! Képesek vagyunk-e elindulni a Jézus mutatta úton, vagy pedig mi akarjuk megszabni saját utunkat, tennivalóinkat? „Ezt azért már mégse! Erre nem gondoltam! Ezt már nem adom!” Ha úgy járunk, mint a gazdag ifjú, akkor a hiányjel továbbra is ott feszül az életünkben, a lelkiismeretünkben. 

Dr. Finta József atya

Mersz őszinte lenni önmagadhoz?

Félelem vagy bátorság? Őszinteség vagy hazugság? Ha elméletben választanunk kell, nem kérdés, hogy melyik mellett tesszük le a voksunkat. De vajon mi a helyzet a gyakorlatban? Miért olyan nehéz őszintének lenni másokhoz, és mi akadályoz minket abban, hogy nyíltan és egyenesen, ha úgy tetszik, bátran felvállaljuk azt, amit gondolunk? Milyen következményekkel jár az őszintétlenségbe taszított gyerekkor, és milyen sebeket ejtünk magunkon és másokon, ha elhazudjuk az érzelmeinket?

Ahogy az életben általában, úgy a klienseim körében is gyakran előkerül ez a téma, és ha felbukkan, akkor az néha egészen izgalmas formában történik. Egyszer például egy kliensem így fogalmazott. „Még senkinek sem mertem ezt őszintén elmondani, tudod, Imre, talán még magamnak sem.” A szívembe zártam ezt a mondatot. Végre egy igazi önreflexió! Ritka manapság.

Az őszinteség semmiképp nem hoz magával bátorságot, ellenben, aki bátor, hamarabb lehet őszinte, ami azonban egy lehetőség, tehát nem törvényszerűség. Gondoljunk csak bele, mennyi gátlástalan – ha úgy tetszik bátor, kegyetlen –, embert ismerünk, akik lehetnének őszinték, mégsem teszik. Azt se feledjük el, nem mindegy, hogy az őszinteség a másokkal folytatott kommunikációra vonatkozik csupán, vagy saját magunkra is? Emberek milliói élnek úgy, hogy önmagukkal sem mernek őszinték lenni.

Miben vagyok őszinte? Mikor tudok őszinte lenni? Kivel, kikkel szemben tudom igazán kimondani például az érzéseimet? Ha ilyen, és ehhez hasonló kérdésekre válaszolunk, akkor egy mintázatot kapunk, amivel könnyebben juthatunk előbbre. Mi lehet az oka, ha valaki nem őszinte magához, vagy másokhoz? Hogyan lehet ezen változtatni?

Mindannyiunk életében vannak nagy játékosok. A szülők mindig ilyenek. Amikor megszületünk, – egy hasonlattal élve – mindannyian egy kis törpeállamként jövünk a világra, ahol két szuperhatalom őrködik felettünk. Mindenben függünk tőlük. De a helyzet még ennél is bonyolultabb, hiszen a nagyszülők generációja is olyan hatalom, akiknek a családi mintában betöltött „geopolitikai” státusza még mindig meghatározó. Tehát két szuperhatalom és négy nagy- vagy középhatalom árnyékéban növünk fel, hogy a testvérekről ne is beszéljünk. A gyerek pedig alkalmazkodik, nincs más választása, ez kényszerhelyzet. Igazából ezen a ponton érthető meg a legjobban az őszinteség problematikája: ha ugyanis a mindennapi „túlélést” a nem őszinte utak jelentik, arra nagyon könnyű rátanulni.

Ez a probléma gyakran „csak” 15-20 évvel később, jellemzően párkapcsolati konfliktusok formájában tetőzik. Ezeknek a vitáknak a melegágya legtöbbször az, hogy annak idején bizonyos autentikus érzések egyszerűen el lettek hazudva. Mintha az érzelmek őszinte kifejezésétől mentes állapot az egyik csatatérből a másikba vezetne.

Egy-egy uralkodó despota nagyszülő, szülő még ennél is sokkal keményebb hangot üt meg, természetesen „csak a szeretet és a jó szándék jegyében”.

Az őszinteséggel kapcsolatban mindig ajánlok egy könyvet klienseimnek: „Susan Forward: Mérgező szülők”. Képzeljük csak el a jelenetet, hogy egy huszonéves poszt serdülő állapotban lévő kamasz még otthon él a szüleivel és egyszer csak ezt a könyvet lapozza. „Fiam, mit olvasol?” Sok helyen megállna ilyenkor a levegő, sőt, a könyv valószínűleg inkább titkon kerülne csak elő a fiatal „felnőtt” szobájának magányában.

Egyszer egy kliensem a következőképp nyitotta a beszélgetésünket: „Az édesanyám azt üzeni, adjon nekem önbizalmat.” Elképzeltem, ahogy csodatevőként kiáll a pszichológus egy forgalmas térre és csuporral öntögeti az önbizalmat az arra tévedőknek. Ilyen nincs. Önbizalmat sok-sok belső munkával, csak magunknak tudunk építeni.

Milyen „tünetei” vannak annak, ha valaki folyamatosan áltatja magát?
Az önfelmentő mondatok nagyon tipikusak. „Nem tehetek róla. Nem az én hibám Nem volt mit tenni.” Ha újra és újra az életünk csak történik, és egyszerűen nem tudjuk alakítani, akkor őszintén kérdezzük meg: mi ebben a mi részünk? Mivel járultunk mi megint hozzá? Ne mutogassunk másra, hanem okoljuk egy kicsit magunkat is aktuális élethelyzetünk miatt. Elsősorban mi vagyunk a felelősek. Elsősorban vagyis nem kizárólagosan. A felnőttség valahol itt kezdődne.

Ha valaki nem nő fel ahhoz, hogy őszinte legyen magához, akkor marad az önáltatás, amivel simán le lehet élni egy egész életet. A környezetben persze nem kis kárt okozunk majd közben, ha pedig vállalunk gyereket, nem kis pakkot adunk neki 18 éves korára. A gordiuszi csomó inkább a minőséget jelenti. Milyen élet lesz az, ahol csak maszkok, álarcok, maszatolások közepette éldegélünk!? Az életet szerintem megélni kell és nem leélni. Őszintétlenül viszont csak a leélés marad. Ez a tét.

Miért jó és miben segíthet, ha őszinték vagyunk magunkhoz?
Abban hiszek, mindig van másik út, mindig tehetünk mást, mint eddig tettünk. Épp ezért mindig opció, hogy őszinte leszek-e vagy sem. Használjuk azonban a keményebb szót, és merjük megkérdezni magunktól: mikor hazudunk önmagunknak és miben?

Limpár Imre, tanácsadó szakpszichológus

Amikor igazán önmagunk tudunk lenni

Október 06. – Évközi 27. vasárnap
Olv.:  Ter 2,18-24; Zs 127; Zsid 2,9-11;
Evangélium: Mk 10,2-16 

Volt egyszer egy nagyon rossz természetű fiú. Az apja adott neki egy zsák szöget, és azt mondta neki, verjen be egyet a kert kerítésébe minden alkalommal, mikor elveszti a türelmét, és összeveszik valakivel, vagy valami rosszat mond valakiről. Az első nap 37 szöget vert be a kerítésbe. A következő hetekben megtanult uralkodni az indulatain, és a bevert szögek száma napról napra csökkent. Rájött arra, hogy sokkal egyszerűbb volt uralkodni az indulatain, mint beverni a szögeket a kerítésbe. Végre elérkezett az a nap is, mikor a fiúnak egy szöget sem kellett bevernie a kerítésbe. Ekkor odament az apjához, és elújságolta neki, hogy aznap egy árva szöget sem vert be a kerítésbe. Az apja azt mondta neki, most húzzon ki egy szöget minden egyes nap, mikor nem vesztette el a türelmét, és nem veszekedett senkivel sem, vagy meg tudta állni, hogy rosszat mondjon valakiről. Teltek a napok, s a fiú végre azt mondhatta az apjának, hogy kihúzta az összes szöget a kerítésből. Az apa ekkor odavitte a fiát a kerítéshez, és ezt mondta neki: „Fiam, szépen viselkedtél, büszke vagyok rád, hogy így megváltoztál. De nézd csak meg, mennyi lyuk van a kerítésben! Ez a kerítés soha többé nem lesz már olyan, mint régen volt. Ha veszekszel valakivel, vagy rosszat mondasz valakiről, megsebzed őt, olyan sebet hagysz az ő lelkében, mint ezek a lyukak itt. Hátba szúrhatsz egy embert, majd kihúzhatod a kést a hátából, a seb örökre ott marad.”  

Nem kevesen gondolják ma úgy, hogy a házasság csak egyike a lehetséges párkapcsolati formáknak, amelyekben az ember érzelmi, testi, lelki megelégedését megtalálhatja. Épp ezért egyre kevésbé gondolja úgy társadalmunk, hogy a válás valamiféle törés lenne. Inkább „megoldásnak” értelmezik és titulálják egy nehézzé vált, nyomasztó tehertől való megszabadulásra. Egy ilyen miliőben nehéz egyet érteni Krisztus szavaival, amelyek a mai evangéliumban elhangzanak. Azonban ha a házasságot nem annyira a teher, a súlyos kötelezettség oldaláról nézzük, hanem azt igyekszünk tisztázni, hogy egy jól működő házasságban mi mindent kap az ember, milyen alapvető, megtagadhatatlan igényeit elégíti ki, akkor már érthetőbbé válik, hogy miért is nevezzük valódi törésnek egy ilyen kapcsolat elveszítését. Ugyanis akkor, amikor eltaszítunk magunktól valamit, vagy inkább valakit, mert fájdalmat, terhet, áldozatot jelent, eltaszítjuk magunktól a vele járó örömet, szépséget, boldogságot is. Csak sajnos ezt általában későn vesszük észre!    

Először is tisztázzuk, hogy a házasság nem egy félórás szertartás, ami „legföljebb szép és emlékezetes, de úgy sem változtat a lényegen”. Nem is az azért kapott „papír”, vagyis a tanúsítvány vagy az anyakönyvi bejegyzés. A házasság éppen maga a lényeg! Nem a papír, hanem az élet! Egy férfi és egy nő egész életre szóló szeretetszövetsége, amelyet nyíltan vállalnak Isten és emberek előtt, valamint igénylik is hozzá a társadalom védelmét és elismerését.  

A házasságban az ember először is egyfajta teljességre tesz szert, „kiegészül”. Ahogyan a Biblia mondja: „Ketten egy testté lesznek”. Az ember akkor lesz igazán önmaga, ha odaadja, odaajándékozza magát valaki másnak. Ha megosztja a benne rejlő kincseket, s így azok szépsége, értéke valaki másban ragyog fel, aki igényli, élvezi ezeket az értékeket. Ha azonban a házasság kudarcot vall, akkor az ember valamiképp „kettétörik”: a másik személlyel együtt elveszíti azt is, amit ő épített, szépített, gazdagított a másikon azzal, hogy neki ajándékozta a benne rejlő kincseket. Bizony, nem keveset veszít önmagából is! Ráadásul meginog a hite abban is, hogy egyáltalán van-e őbenne érték, ami valaki másnak tetszhet, ami valaki másra vonzást gyakorolhat. Azután a házasságban az ember pótolhatatlan biztonságérzetet kap: egy életen keresztül számíthatok valakire, egy életen keresztül van hová hazamennem, valaki mindig ott lesz nekem, és segít, felkarol, ha szükségem lesz rá. Ameddig csak ereje engedi, építhetek rá, akkor is, ha éppen nem mindig érdemlem meg, ha nem vagyok mindig a legkiválóbb és minden hiba nélkül való. A válásban ez a biztonságérzet is eltűnik: mégsem számíthatok a végsőkig senkire sem. Még sincs olyan valaki, akihez egy életen át tartozhatnék, vagy aki hozzám akarna tartozni. Egyedül vagyok, kicsúszott a lábam alól a talaj! Mind önmagunk odaajándékozásának, mind a biztonságérzetnek az alapja a szeretet: a visszavonhatatlan, elkötelezett szeretet. Minden ember megtagadhatatlanul vágyakozik erre, s nem tud nélküle igazán boldog lenni. A házasság megtörése ezt a szeretetet ássa alá, kérdőjelezi meg. Ha pedig azt tapasztaljuk meg, hogy nem vagyunk szerethetők, nem lehet mellettünk hűségesen kitartani, akkor ez súlyosan megingatja önbizalmunkat is. Nem véletlenül „csúszik szét”, süllyed emberalatti szintre sok válás miatt elmagányosodott ember élete.    

Arról sem szabad elfeledkezni, hogy a házasság nem pusztán két emberről szól. Nem pusztán a férj és feleség érzelmi, fizikai, testi-lelki kielégüléséről, amit feladhatnak anélkül, hogy másoknak is ártanának vele. A házasságból többnyire gyermekek születnek, akiknek az élete, fejlődése szinte minden esetben súlyosan sérül a válással. A házasság, a család a társadalmi élet más csoportosulásainak is alapvető sejtje: családokból áll össze a falu, a város, a nemzet, az állam egész közössége is. Nem sérülhetnek anélkül a családok, hogy ne sérülnének ezáltal a nagyobb közösségek is.     

Ezért a válás bizony mindig igazi törést jelentett és fog is jelenteni, nem „valamiféle pozitív megoldást egy problémára”. És ezt a törést óhatatlanul azok fogják elsősorban és legmélyebben megérezni, akik megszegték a hűség, a visszavonhatatlan odaadás fogadalmát. Elsősorban ők veszítik el mindazt, amit ebben a kapcsolatban nyertek és még nyerhettek volna.   

Dr. Finta József atya

Hogyan működik a belső óránk?

Vannak emberek, akik szinte mindig minden találkozóról elkésnek, hosszú percekig váratják barátaikat, ismerőseiket, és a többnyire képtelenek betartani a határidőket. Őket hívjuk krónikus későknek. És lássuk be, kevés dolog idegesítőbb, mint amikor valaki megvárat minket. Bosszankodunk, amikor 15, vagy akár 20 perc késés után szíveskedik megjelenni. Bármilyen kellemetlen is azonban számunkra ez a helyzet, a krónikus késő mentségére szóljon, hogy nagy valószínűséggel nem önzésből vagy rosszindulatból nem érkezik meg időben a megbeszélt helyre. Erre a dühítő szokásra több elfogadható indok is létezik.

A pontatlanságukról ismert embereket általában elítéljük, még ha olykor nem jogosan is. Könnyű őket rendezetlennek, figyelmetlennek, nemtörődőmnek bélyegezni, pedig elképzelhető, hogy valójában időérzékelési problémák, a szervezet belső órájának nem megfelelő működése, vagy esetleg koncentrációs nehézségek állnak a háttérben. A krónikus késés általában nem csak a várakozó fél számára kellemetlen, hiszen az is, aki elkésik, tudatában van hibájának és annak, hogy viselkedése milyen súlyos károkat okozhat kapcsolataiban, karrierjében. És bár kétségtelen, hogy léteznek olyan emberek is, akik örömüket lelik abban, ha a pontatlansággal hatalmat gyakorolhatnak mások felett, a legtöbben távolról sem élvezik ezt a helyzetet.

A pontatlanság persze nem feltétlenül a mi hibánk. Elképzelhető, hogy egyszerűen csak a személyiségünk része, illetve más egyéb tulajdonságaink hozadéka. Egyes kutatások szerint ugyanis az állandó késés gyakran szoros összefüggést mutat az olyan karakterjegyekkel, mint például az optimizmus, az alacsony önkontroll, a szorongás.
Kutatások kimutatták, hogy a személyiségkülönbségek miatt eltérően érzékeljük az idő múlását. A késés időnként mentális problémák, illetve bizonyos neurológiai állapotok következménye is lehet. Az alacsony önbecsüléssel rendelkező személyek például hajlamosak kritikusan viszonyulni önmagukhoz, ezért több időt töltenek munkájuk ellenőrzésével.

Mi a megoldás?
Ahhoz, hogy változtassunk ezen a kellemetlen szokásunkon, fontos, hogy felismerjük, mi az, ami a pontatlanságunkat okozza. Ehhez érdemes értékelni saját személyiségünket, illetve viselkedésünket, és végiggondolni a késéshez kapcsolódó helyzeteket: Mindig vagy csak bizonyos helyzetekben késel? Mi okozza a késést az egyes szituációkban? Hogyan érzed magad, ha éppen késésben vagy?

3 személyiségtípusra jellemző (jobban) a késés:
1, A határidőfüggő egyszerűen élvezi az utolsó pillanatok izgalmát. Ő az, aki azt állítja magáról, hogy csak nyomás alatt képes igazán hatékonyan dolgozni. Az ilyen személyek számára a krízishelyzet jelenti a motivációt.

2, A producer célja, hogy a lehető legtöbb teendőt végezze el a lehető legrövidebb idő alatt. Attól érzi jobban magát, ha hirtelen sok feladatot végezhet el egyszerre. Utálja vesztegetni az időt, ezért ha teheti, a napja minden egyes percét beosztja. A probléma csak az, hogy a producer hajlamos alábecsülni a feladatok teljesítéséhez szükséges időt, így sokszor megtörténik vele, hogy elkésik, és nem tartja be a határidőket.

3, A szórakozott professzor, akinek rendkívül könnyű elvonni a figyelmét. Szórakozottságának nagy valószínűséggel genetikai alapja van, ami az egyszerű szétszórtságban vagy akár teljes körű figyelemhiányos hiperaktivitás-zavarban is megmutatkozhat. A szórakozott professzorokkal gyakorta megesik, hogy elveszítik időérzéküket, vagy elfelejtenek egy előre megbeszélt találkozót.

Ha változtatni szeretnénk rossz szokásainkon, ebben az állandó várakozással sújtott szeretteink is sokat segíthetnek. Fontos, hogy ismerőseink kijelöljék a határokat. Jó megoldás lehet például, ha különböző „büntetéseket” helyeznek kilátásba pontatlanságunk esetére. Így például mondhatjuk a krónikus későnek, hogy ha 10 percnél többet késik, nem várjuk meg, vagy ha nincs ott időben a mozi előtt, nélküle ülünk be a filmre. Ezek a figyelmeztetések segíthetnek felnyitni a pontatlan ember szemét, és hozzájárulhatnak ahhoz, hogy ezután nagyobb figyelmet szenteljen az időnek.

Forrás: lafemme.hu

Jó példával mások előtt

Szeptember 29. – Évközi 26. vasárnap 
Olv.: Szám 11,25-29; Zs 18B; Jak 5,1-6;  
Evangélium: Mk 9,38-43.45.47-48

Egy nyolcadikos fiú egyik reggel karikás szemmel, gyűrött arccal, a gyomrát fájlalva ült be padtársa mellé az iskolapadba. „Hát te hogy nézel ki?” – kérdezte a padtárs. „Mint akit kicsavartak és összerugdostak! Mi történt veled?” „Jaj, ne is beszéljünk róla!” – válaszolta a betegnek látszó fiú. „Tegnap kíváncsiságból elmentem a kocsmába, és ott ragadtam fél éjszakára.” „Ugyan miért mentél oda?” – érdeklődött a másik. „Csak kíváncsiságból. Apám ezerszer elmondta, hogy ne menjek oda, mert a kocsmában csak olyasmit látok, ami nem való nekem! Hát én már csak dacból is elmentem!” „Na és mit láttál, ami nem neked való?” – kérdezte a padtárs. „Az apámat.” – válaszolta a fiú szemlesütve.

A „megbotránkoztatás” kifejezés az elbotlani, megbotlani szóból ered. Azonban olyan megbotlásra, elesésre utal, amikor azt valaki másnak akarattal odahelyezett csapdája okozza. Például amikor valaki botot lök egy száguldó biciklis küllői közé, vagy kiteszi a lábát egy sietősen haladó másik ember útjába. Mennyire elítéljük, ha valaki úgy lesz baleset áldozatává, hogy nem ő volt a hibás! Ha pl. valaki belehal egy autós ütközésbe, holott a másik autó sofőrje követte el szándékosan a szabálysértést, és lám, mégis ő az, aki karcolásokkal megúszta, míg az ártatlant zsákban kellett elvinni onnan!
Érdekes, mégis mennyire könnyen elsiklik az emberek közvéleménye a lelki megtévesztés, az erkölcsi megbotránkoztatás sokszor előforduló esetei fölött! Pedig ilyesmire hatványozottabban többször akad példa. Azonban itt az elbotlás, az elhasalás talán nem olyan látványos, és nem egyik pillanatról a másikra megy végbe. Pedig attól még nem kevésbé veszélyes!

Sajnos legtöbbször érzéketlenül siklunk el a gyermekek, a még könnyen alakítható serdülők, vagy úgy általában az emberek nevelésével, alakításával kapcsolatos felelősségünk mellett. Annyira eltúlozzuk a saját szabadságunkat, önkifejezésünk, hamis önmegvalósításunk lehetőségeit, hogy nem figyelünk oda eléggé, azokra a „szabad, vagy inkább szabados megnyilvánulásainkra,” amelyekkel bizony ártunk másoknak! Mennyien káromkodnak, trágárkodnak minden lelkiismeretfurdalás nélkül a gyermekeik és mások gyermekei előtt! Mennyien néznek, hallgatnak erőszakos vagy ízléstelen műsorokat olyanok társaságában, akik számára ezek még egyáltalán nem emészthetőek. Mennyien visznek bele hazugságba, csalásba, lopásokba fiatalokat egy-egy rosszul értelmezett barátság, bandaszellem nevében! Csak hogy a leggyakoribbakat soroljuk ….

Korunk társadalmának eltúlzott és félreértelmezett egyéni szabadsága újra és újra feszegeti, sőt ledönti a másokért vállalt felelősségünk korlátait. Szinte halljuk, ahogy rendszeresen ismételgetik sokan Káin rettenetes szavait: „Hát őrzője vagyok én az én testvéremnek?” Isten válasza azonban ma is ugyanaz: „Testvéred vére felkiált hozzám a Földről.” Nem véletlen, hogy Jézus szokatlanul kemény szavakkal figyelmezteti követőit a megbotránkoztatás veszélyére: „Ha kezed megbotránkoztat, vágd le! Ha lábad megbotránkoztat, vágd le! Ha szemed megbotránkoztat, vájd ki!” Ezekkel a szinte ijesztő képekkel arra akar rádöbbenteni minket, hogy egyáltalán nem vehetjük félvállról az embertársainkért vállalt felelősséget! Nem szabad elhinnünk az individualista és szabados felfogású társadalomnak, hogy semmi közünk egymáshoz! Hogy mindenki élhet a maga elgondolása szerint, és hogy nem vagyunk hatással, sőt nem is szabad hatással lennünk egymás lelki, erkölcsi fejlődésére. Nagyon is hatással vagyunk! Akár szabad, akár nem, akár akarjuk, akár nem. Teljesen biztos, hogy a legtöbb bűn és megrögzött rossz szokás az egyes emberek életében nem mások rossz példája, félrevezető magatartása nélkül következik be vagy szilárdul meg!

Természetesen nem állítható, hogy minden rossz behatás, negatív példa kiküszöbölhető a környezetünkből. Még az is irreális állítás lenne, hogy mi magunk mindig képesek lennénk uralkodni a szavainkon, tetteinken, elkerülve mások megbotránkoztatását. Azonban ilyenkor el kell ismernünk a bűnünket, egyértelművé kell tennünk, hogy nem ezt akarjuk, nem ilyenek akarunk lenni! Bocsánatot kell kérnünk azoktól, akik csalódtak bennünk, s meg kell próbálnunk helyrehozni a hibát. Még a legkisebb gyermek is képes észrevenni és valamiképp helyretenni a különbséget aközött, ha valaki olykor elesik, illetve aközött, ha már minden gátlás és lelkiismeret nélkül, megrögzött szokásként gyakorolja a rosszat. Ha a jó példánk nagyobb súllyal, többször van jelen a ránk bízottak életében, mint a rossz, akkor számíthatunk arra, hogy inkább a jó irányba terelgetjük őket is, semmint a rosszba.

Dr. Finta József atya