Inspiráló gondolatok János atyával
Soha se késő
A Szentírásba olvassuk, hogy az Atya mindent a Fiúnak ad át, amikor a világ beteljesül. Az Atya a múlt szimbóluma, a Fiú a jövőé, a Szentlélek pedig a jelen pillanaté. A teremtés elindulásakor az örökkévalóság három részre esik szét: múltra, jelenre és jövőre. De Isten nem szétesett világot teremt, hanem időben fejlődő világot, amelyhez kell múlt, jelen és jövő. Az idő a legközönségesebb dolgok egyike. Beosztjuk, mérjük, kiszabjuk, szétforgácsoljuk, eltöltjük, kihasználjuk, elvesztegetjük, és még sorolhatnánk, hogy mi mindent csinálunk vele, és közben Isten nélkül nem is tudjuk, hogy micsoda. A jelen pillanat olyan titok, hogy mire megragadnám, már múlttá válik, a jövő pedig még nincs itt, és ha túlzottan arra várunk, akkor most mulasztjuk el, amit megtehetnénk. Nem véletlen, hogy ezt a végtelenül kényes rendet egyetlen ponton lehetett megpiszkálni, egy adott pillanatban, amikor belépett a világba a türelmetlenség, minden bűn ősalapja.
Ha a jelennel nem tudunk mit kezdeni, akkor biztos, hogy egy idő után rosszul fogjuk látni a múltat, és a jövőt is rosszul tervezzük. Mondhatjuk egy szóval is: lélektelenül. Az Atya és a Fiú közös lelkét a bűnös ember megpróbálja elhallgattatni, de a javulásra és a szentháromságos életre benevezni, erre sosem késő.
Sánta János atya
Gondolat:
Élj a jelenben, ragadd meg minden pillanatát! Ne rágódj a múlton, melyen már nem tudsz változtatni és ne aggódj a jövő miatt, melyen még nem tudsz változtatni!
Amit a jelenben tehetsz, hogy ne legyél türelmetlen!
Élethelyzetek – sorozat
A tökéletes ölelés
A terem megtelt tanárokkal és ügyintézőkkel. Engem azért hívtak meg, hogy előadást tartsak a helyi tanárok népes csoportjának az újszerű oktatási módszerekről.
Akkoriban egyedül neveltem két kis gyerekemet. Shayna, a lányom körülbelül hétéves volt, Ethan, a fiam csupán öt. Mivel az előadás iskolaszüneti napra esett, bébiszittert fogadtam a gyerekek mellé a konferencia idejére. Sajnos azonban a bébiszitter a kérdéses reggelen telefonált, hogy nem tud jönni, így kénytelen voltam mindkét gyereket magammal vinni. Többször részt vettek már az előadásaimon, így ismerték a „szabályokat”. Tudták, hogy egyhelyben kell ülniük és csöndben játszhatnak.
A gyerekeket a terem végébe ültettem le egy asztalhoz, háttal az előadás színterének, és mindketten belemerültek a játékba.
A tanárok élénkek és érdeklődőek voltak. Minden általam javasolt tevékenységben lelkesen vettek részt. Szinte mindenki ott volt, amikor oktatási módszereket mutattam be és kis munkacsoportokra osztottam a közönséget, hogy megvitassák a látottakat.
Egyszer csak az egyik tanár szólásra jelentkezett, és azt kérdezte:
– Mi a véleménye az ölelésről?
– Fejtse ki bővebben a kérdését – feleltem.
– Nos, én az általános iskola alsó tagozatában tanítok, és időnként úgy szeretném megölelni egyiket-másikat, különösen azokat, akik bajban vannak. Mit gondol? Helyes dolog ez?
– Nagyon furcsa világban élünk – feleltem. – Az ölelés a szeretet természetes, spontán megnyilvánulása. Gyakran a legeslegjobb, amit tehetünk, amikor egy gyereknek valami fáj, szomorú, sír, vagy meg van ijedve. Ugyanakkor megtanultuk, hogy féljünk az öleléstől. Sajnálatos módon éppen elég olyan esetre hívja fel a figyelmünket a média, amikor felnőttek nem megfelelőképpen érintenek meg gyerekeket. Ezért fontos, hogy alkalmas útmutatással rendelkezzünk, milyen keretek között, hogyan, mikor és hol érintsük meg a gyerekeket. Én egyébként azt gondolom, hogy az ölelés nagyon jó dolog.
A következő szavakkal fejeztem be a válaszadást:
– Tudják, amikor a felnőttek megölelik egymást, mindig egy kicsit tudatosan teszik. Érzelmileg csak részben vagyunk benne az ölelésben, a tudatos részünk közben arra gondol: „Vajon érti-e ez az ember, miért ölelem meg?” vagy, „Vajon ő miért ölel meg? Esetleg van valamilyen mögöttes szándéka?” vagy „Vajon látja-e valaki ezt az ölelést, és ha igen, vajon mit gondol?” vagy (ezt már csak a humor kedvéért tettem hozzá) „Befizetted a csekkeket?”
A csoport harsány nevetésben tört ki.
– Mi, felnőttek annyi mindent tapasztaltunk már, hogy az egész élettörténetünket belevisszük egy-egy ölelésbe, mindazokat az aggodalmakat, melyeket az idők során kiépítettünk magunkban. Továbbá annyi minden aggaszt, annyi minden jár a fejünkben, annyi tervünk van, annyi dolog foglalkoztat, hogy túlságosan nehéz egész valónkat önfeledten beleadni egy ölelésbe. Azért gondolom így, mert látom a gyerekeimet a terem végében.
Erre az egész csoport egy pillanatra hátrafordult, a gyerekek felé, akik még mindig csöndben, játékaikba merülve ültek nekik háttal.
– Mindennap, amikor fáradtan hazamegyek a munkából, szinte a legjobban a gyerekeim ölelésére vágyom. Ök még olyan fiatalok, hogy nincs annyi minden a hátuk mögött, kevesebb aggodalom terheli őket, és nincsenek kifizetendő számláik sem. Amikor belépek az ajtón, mindketten szinte repülnek a nyakamba, hogy megöleljenek és megcsókoljanak. Különösen a fiam szokása, hogy szinte belém bújik, az arcát a nyakamba fúrja, és magához szorít. Én hiszem, hogy ilyenkor teljes odaadással ölel, semmi sem vonja el a figyelmét és nincs benne tartózkodás. Ezek életem leggyengédebb pillanatai!
A csoport helyeslően mosolygott, és többen magánbeszélgetésekbe kezdtek, úgy hogy néhány percig eltartott, mire folytathattam az előadást.
Pár héttel később egy hosszú és fárasztó munkanap után tértem haza az egyetemről, ahol neveléslélektant tanítottam. Beálltam a kocsival a garázsba, kivettem az aktatáskámat és a konyhaajtón léptem be a házba.
– Apu! Apu! Apu! – kiabálta Shayna és a karjaimba szökkent. – Úgy hiányoztál.
Ethan alig bírta türtőztetni magát. Ő is a nyakamba borult és teljes odaadással átölelt. Az arcát a nyakamba fúrta, a lélegzése lelassult. A teste ellazult, ahogy eggyé olvadt az enyémmel. Azután egy kicsit kiemelte a fejét a nyakamból, és a fülembe súgta:
– Befizetted a csekkeket?
Hanoch McCarty
GONDOLAT:
Ha szoktál ölelni, ölelj még többet, ha nem szoktál, akkor szokj rá, mert az ölelés gyógyít!
Míg sokak életében olyan természetes, mint a levegő, addig mások csak ritkán érezhetik, csak vágyakozhatnak az egyik legelemibb, mégis óriási erőket mozgató emberi érintésre, az ölelésre. A szeretett személyt átkarolni, megszorongatni, melegségébe burkolózni, illatát kiszimatolni, rezgését átvenni, szeretetében fürdőzni egész egyszerűen jó: gyógyít, feltölt és erőt ad. Már ma próbáld ki!
***
Ha van saját tapasztalatod, véleményed e történettel kapcsolatban, írd le bátran itt a hozzászólásnál!
