Köszöntelek szeretettel, Kedves Útitársam!
Együtt tanulunk imádkozni
Minden héten kapsz egy-egy különböző témájú imádság mintát, amelyet aztán beépíthetsz a hétköznapi imakultúrádba.
Ezzel szeretnélek arra ösztönözni, hogy minden élethelyzetedet áthassa az Istennel való mély kapcsolat.
Mindenütt jót cselekedni
Mennyei Atyám! Hálát adok az egészséges pihenésért, amellyel megajándékoztál. Újraébredt lelkem legyen egészen a Tiéd! Ezen a napon úgy akarok járni-kelni, mint Te: mindenütt jót akarok cselekedni. Minden embert, aki csak találkozik velem, úgy fogadok, mint akit Te küldtél hozzám. Ő a testvért lássa bennem, az én szavaimból és tekintetemből pedig a krisztusi szeretet sugározzék reá. Senki se távozzék tőlem anélkül, hogy legalább egy jó szót ne kapott volna! Add, hogy magamat elfelejtsem, és bele tudjam élni magam mások helyzetébe! Add, hogy sohase veszítsem el önuralmamat, és ne legyek barátságtalan vagy sértő! Add meg, hogy mindig megnyerő modorú legyek, és éljen bennem szikrányi humor, hiszen erre olyan nagy szükség van a szomorú világban! Végül add meg, hogy mindenkit legalább egy parányit vezessek közelebb szent Fiadhoz a Szűzanya által!
Ámen.
XXIII. János pápa
Saját imaszándékodat a levél aljára írhatod!
Lehetőleg konkrét szándékot fogalmazz meg, és legalább a keresztnevedet add meg!
IRÁNYMUTATÓ:
Mekkora a hited?
Arra kérlek, először olvasd el a Szentírásban a kafarnaumi százados szolgájának gyógyítását (Lk 7,1-10) és utána olvasd tovább az elmélkedést!
Jézus újabb csodás tettének helyszíne Kafarnaum városa.
Egy katonatiszt, egy százados kéri Jézus segítségét beteg szolgája számára. A századosról nem tudunk meg sokat. Nem zsidó származású, hanem pogány lehetett, ezért mondják a zsidó küldöttek róla, hogy „kedveli népünket.” Nem is római katona, hiszen ebben az időben nem állomásozott római katonaság Galileában. Vélhetően Heródes katonáinak, a rendfenntartó erőknek lehetett egy vezetője.
A szolgáról és a betegségéről sem tudunk meg semmit, csupán annyit, hogy komoly baja lehetett, mert már halálán volt. A jelenet szereplőinek bemutatására tehát nem fordít figyelmet Lukács evangélista, sem pedig a csoda, a gyógyulás módjának bemutatására, mert nem ez a lényeges, és nem ez hordozza a történet mondanivalóját.
Az üzenetet két irányba kell keresnünk!
Egyrészt ott, hogy Jézus jócselekedetei nem korlátozódnak a zsidóság, a választott nép tagjaira, hanem a pogányok javára is megmutatja irgalmas szeretetét.
Másrészt az elbeszélés kifejezetten a százados hitének bemutatására összpontosít. Önmagát méltatlannak tartja, hogy Jézus elé járuljon, ezért először küldöttei által kér segítséget. Arra sem tartja magát méltónak, hogy házába, egy pogány ember otthonába zsidó létére belépjen Jézus, ezért másodszor is szolgákat küld hozzá. Az üzenet, amit a szolgák átadnak, kissé magyarázkodásnak tűnik, de valójában a százados tiszteletének és hitének a kifejezése. Ezt a hitet jutalmazza meg Jézus azzal, hogy a szolga meggyógyul.
Az igazság az, hogy mindannyian kafarnaumi századosok vagyunk. Sok olyan probléma, gond nehezedik ránk, aminek hordozásához kicsik, gyengék vagyunk, amit a magunk erejével nem tudunk megoldani, orvosolni.
Isten világformáló, jóságos erejében bízva, járuljunk mint gyermek az apja elé, tárjuk teremtő Istenünk elé gondjainkat, bajainkat, kérjünk segítséget, megoldást mindarra, ami fáj, mindahhoz, aminek a megoldásához mi gyengék, kicsik vagyunk. Fogalmazzuk meg nap mint nap kéréseinket és bizalommal forduljunk Megváltó Krisztusunk felé.
Dr. Frajka Félix OFM
Mersz őszinte lenni önmagadhoz?
Félelem vagy bátorság? Őszinteség vagy hazugság? Ha elméletben választanunk kell, nem kérdés, hogy melyik mellett tesszük le a voksunkat. De vajon mi a helyzet a gyakorlatban? Miért olyan nehéz őszintének lenni másokhoz, és mi akadályoz minket abban, hogy nyíltan és egyenesen, ha úgy tetszik, bátran felvállaljuk azt, amit gondolunk? Milyen következményekkel jár az őszintétlenségbe taszított gyerekkor, és milyen sebeket ejtünk magunkon és másokon, ha elhazudjuk az érzelmeinket?
Ahogy az életben általában, úgy a klienseim körében is gyakran előkerül ez a téma, és ha felbukkan, akkor az néha egészen izgalmas formában történik. Egyszer például egy kliensem így fogalmazott. „Még senkinek sem mertem ezt őszintén elmondani, tudod, Imre, talán még magamnak sem.” A szívembe zártam ezt a mondatot. Végre egy igazi önreflexió! Ritka manapság.
Az őszinteség semmiképp nem hoz magával bátorságot, ellenben, aki bátor, hamarabb lehet őszinte, ami azonban egy lehetőség, tehát nem törvényszerűség. Gondoljunk csak bele, mennyi gátlástalan – ha úgy tetszik bátor, kegyetlen –, embert ismerünk, akik lehetnének őszinték, mégsem teszik. Azt se feledjük el, nem mindegy, hogy az őszinteség a másokkal folytatott kommunikációra vonatkozik csupán, vagy saját magunkra is? Emberek milliói élnek úgy, hogy önmagukkal sem mernek őszinték lenni.
Miben vagyok őszinte? Mikor tudok őszinte lenni? Kivel, kikkel szemben tudom igazán kimondani például az érzéseimet? Ha ilyen, és ehhez hasonló kérdésekre válaszolunk, akkor egy mintázatot kapunk, amivel könnyebben juthatunk előbbre. Mi lehet az oka, ha valaki nem őszinte magához, vagy másokhoz? Hogyan lehet ezen változtatni?
Mindannyiunk életében vannak nagy játékosok. A szülők mindig ilyenek. Amikor megszületünk, – egy hasonlattal élve – mindannyian egy kis törpeállamként jövünk a világra, ahol két szuperhatalom őrködik felettünk. Mindenben függünk tőlük. De a helyzet még ennél is bonyolultabb, hiszen a nagyszülők generációja is olyan hatalom, akiknek a családi mintában betöltött „geopolitikai” státusza még mindig meghatározó. Tehát két szuperhatalom és négy nagy- vagy középhatalom árnyékéban növünk fel, hogy a testvérekről ne is beszéljünk. A gyerek pedig alkalmazkodik, nincs más választása, ez kényszerhelyzet. Igazából ezen a ponton érthető meg a legjobban az őszinteség problematikája: ha ugyanis a mindennapi „túlélést” a nem őszinte utak jelentik, arra nagyon könnyű rátanulni.
Ez a probléma gyakran „csak” 15-20 évvel később, jellemzően párkapcsolati konfliktusok formájában tetőzik. Ezeknek a vitáknak a melegágya legtöbbször az, hogy annak idején bizonyos autentikus érzések egyszerűen el lettek hazudva. Mintha az érzelmek őszinte kifejezésétől mentes állapot az egyik csatatérből a másikba vezetne.
Egy-egy uralkodó despota nagyszülő, szülő még ennél is sokkal keményebb hangot üt meg, természetesen „csak a szeretet és a jó szándék jegyében”.
Az őszinteséggel kapcsolatban mindig ajánlok egy könyvet klienseimnek: „Susan Forward: Mérgező szülők”. Képzeljük csak el a jelenetet, hogy egy huszonéves poszt serdülő állapotban lévő kamasz még otthon él a szüleivel és egyszer csak ezt a könyvet lapozza. „Fiam, mit olvasol?” Sok helyen megállna ilyenkor a levegő, sőt, a könyv valószínűleg inkább titkon kerülne csak elő a fiatal „felnőtt” szobájának magányában.
Egyszer egy kliensem a következőképp nyitotta a beszélgetésünket: „Az édesanyám azt üzeni, adjon nekem önbizalmat.” Elképzeltem, ahogy csodatevőként kiáll a pszichológus egy forgalmas térre és csuporral öntögeti az önbizalmat az arra tévedőknek. Ilyen nincs. Önbizalmat sok-sok belső munkával, csak magunknak tudunk építeni.
Milyen „tünetei” vannak annak, ha valaki folyamatosan áltatja magát?
Az önfelmentő mondatok nagyon tipikusak. „Nem tehetek róla. Nem az én hibám Nem volt mit tenni.” Ha újra és újra az életünk csak történik, és egyszerűen nem tudjuk alakítani, akkor őszintén kérdezzük meg: mi ebben a mi részünk? Mivel járultunk mi megint hozzá? Ne mutogassunk másra, hanem okoljuk egy kicsit magunkat is aktuális élethelyzetünk miatt. Elsősorban mi vagyunk a felelősek. Elsősorban vagyis nem kizárólagosan. A felnőttség valahol itt kezdődne.
Ha valaki nem nő fel ahhoz, hogy őszinte legyen magához, akkor marad az önáltatás, amivel simán le lehet élni egy egész életet. A környezetben persze nem kis kárt okozunk majd közben, ha pedig vállalunk gyereket, nem kis pakkot adunk neki 18 éves korára. A gordiuszi csomó inkább a minőséget jelenti. Milyen élet lesz az, ahol csak maszkok, álarcok, maszatolások közepette éldegélünk!? Az életet szerintem megélni kell és nem leélni. Őszintétlenül viszont csak a leélés marad. Ez a tét.
Miért jó és miben segíthet, ha őszinték vagyunk magunkhoz?
Abban hiszek, mindig van másik út, mindig tehetünk mást, mint eddig tettünk. Épp ezért mindig opció, hogy őszinte leszek-e vagy sem. Használjuk azonban a keményebb szót, és merjük megkérdezni magunktól: mikor hazudunk önmagunknak és miben?
Limpár Imre, tanácsadó szakpszichológus
Amikor igazán önmagunk tudunk lenni
Október 06. – Évközi 27. vasárnap
Olv.: Ter 2,18-24; Zs 127; Zsid 2,9-11;
Evangélium: Mk 10,2-16
Volt egyszer egy nagyon rossz természetű fiú. Az apja adott neki egy zsák szöget, és azt mondta neki, verjen be egyet a kert kerítésébe minden alkalommal, mikor elveszti a türelmét, és összeveszik valakivel, vagy valami rosszat mond valakiről. Az első nap 37 szöget vert be a kerítésbe. A következő hetekben megtanult uralkodni az indulatain, és a bevert szögek száma napról napra csökkent. Rájött arra, hogy sokkal egyszerűbb volt uralkodni az indulatain, mint beverni a szögeket a kerítésbe. Végre elérkezett az a nap is, mikor a fiúnak egy szöget sem kellett bevernie a kerítésbe. Ekkor odament az apjához, és elújságolta neki, hogy aznap egy árva szöget sem vert be a kerítésbe. Az apja azt mondta neki, most húzzon ki egy szöget minden egyes nap, mikor nem vesztette el a türelmét, és nem veszekedett senkivel sem, vagy meg tudta állni, hogy rosszat mondjon valakiről. Teltek a napok, s a fiú végre azt mondhatta az apjának, hogy kihúzta az összes szöget a kerítésből. Az apa ekkor odavitte a fiát a kerítéshez, és ezt mondta neki: „Fiam, szépen viselkedtél, büszke vagyok rád, hogy így megváltoztál. De nézd csak meg, mennyi lyuk van a kerítésben! Ez a kerítés soha többé nem lesz már olyan, mint régen volt. Ha veszekszel valakivel, vagy rosszat mondasz valakiről, megsebzed őt, olyan sebet hagysz az ő lelkében, mint ezek a lyukak itt. Hátba szúrhatsz egy embert, majd kihúzhatod a kést a hátából, a seb örökre ott marad.”
Nem kevesen gondolják ma úgy, hogy a házasság csak egyike a lehetséges párkapcsolati formáknak, amelyekben az ember érzelmi, testi, lelki megelégedését megtalálhatja. Épp ezért egyre kevésbé gondolja úgy társadalmunk, hogy a válás valamiféle törés lenne. Inkább „megoldásnak” értelmezik és titulálják egy nehézzé vált, nyomasztó tehertől való megszabadulásra. Egy ilyen miliőben nehéz egyet érteni Krisztus szavaival, amelyek a mai evangéliumban elhangzanak. Azonban ha a házasságot nem annyira a teher, a súlyos kötelezettség oldaláról nézzük, hanem azt igyekszünk tisztázni, hogy egy jól működő házasságban mi mindent kap az ember, milyen alapvető, megtagadhatatlan igényeit elégíti ki, akkor már érthetőbbé válik, hogy miért is nevezzük valódi törésnek egy ilyen kapcsolat elveszítését. Ugyanis akkor, amikor eltaszítunk magunktól valamit, vagy inkább valakit, mert fájdalmat, terhet, áldozatot jelent, eltaszítjuk magunktól a vele járó örömet, szépséget, boldogságot is. Csak sajnos ezt általában későn vesszük észre!
Először is tisztázzuk, hogy a házasság nem egy félórás szertartás, ami „legföljebb szép és emlékezetes, de úgy sem változtat a lényegen”. Nem is az azért kapott „papír”, vagyis a tanúsítvány vagy az anyakönyvi bejegyzés. A házasság éppen maga a lényeg! Nem a papír, hanem az élet! Egy férfi és egy nő egész életre szóló szeretetszövetsége, amelyet nyíltan vállalnak Isten és emberek előtt, valamint igénylik is hozzá a társadalom védelmét és elismerését.
A házasságban az ember először is egyfajta teljességre tesz szert, „kiegészül”. Ahogyan a Biblia mondja: „Ketten egy testté lesznek”. Az ember akkor lesz igazán önmaga, ha odaadja, odaajándékozza magát valaki másnak. Ha megosztja a benne rejlő kincseket, s így azok szépsége, értéke valaki másban ragyog fel, aki igényli, élvezi ezeket az értékeket. Ha azonban a házasság kudarcot vall, akkor az ember valamiképp „kettétörik”: a másik személlyel együtt elveszíti azt is, amit ő épített, szépített, gazdagított a másikon azzal, hogy neki ajándékozta a benne rejlő kincseket. Bizony, nem keveset veszít önmagából is! Ráadásul meginog a hite abban is, hogy egyáltalán van-e őbenne érték, ami valaki másnak tetszhet, ami valaki másra vonzást gyakorolhat. Azután a házasságban az ember pótolhatatlan biztonságérzetet kap: egy életen keresztül számíthatok valakire, egy életen keresztül van hová hazamennem, valaki mindig ott lesz nekem, és segít, felkarol, ha szükségem lesz rá. Ameddig csak ereje engedi, építhetek rá, akkor is, ha éppen nem mindig érdemlem meg, ha nem vagyok mindig a legkiválóbb és minden hiba nélkül való. A válásban ez a biztonságérzet is eltűnik: mégsem számíthatok a végsőkig senkire sem. Még sincs olyan valaki, akihez egy életen át tartozhatnék, vagy aki hozzám akarna tartozni. Egyedül vagyok, kicsúszott a lábam alól a talaj! Mind önmagunk odaajándékozásának, mind a biztonságérzetnek az alapja a szeretet: a visszavonhatatlan, elkötelezett szeretet. Minden ember megtagadhatatlanul vágyakozik erre, s nem tud nélküle igazán boldog lenni. A házasság megtörése ezt a szeretetet ássa alá, kérdőjelezi meg. Ha pedig azt tapasztaljuk meg, hogy nem vagyunk szerethetők, nem lehet mellettünk hűségesen kitartani, akkor ez súlyosan megingatja önbizalmunkat is. Nem véletlenül „csúszik szét”, süllyed emberalatti szintre sok válás miatt elmagányosodott ember élete.
Arról sem szabad elfeledkezni, hogy a házasság nem pusztán két emberről szól. Nem pusztán a férj és feleség érzelmi, fizikai, testi-lelki kielégüléséről, amit feladhatnak anélkül, hogy másoknak is ártanának vele. A házasságból többnyire gyermekek születnek, akiknek az élete, fejlődése szinte minden esetben súlyosan sérül a válással. A házasság, a család a társadalmi élet más csoportosulásainak is alapvető sejtje: családokból áll össze a falu, a város, a nemzet, az állam egész közössége is. Nem sérülhetnek anélkül a családok, hogy ne sérülnének ezáltal a nagyobb közösségek is.
Ezért a válás bizony mindig igazi törést jelentett és fog is jelenteni, nem „valamiféle pozitív megoldást egy problémára”. És ezt a törést óhatatlanul azok fogják elsősorban és legmélyebben megérezni, akik megszegték a hűség, a visszavonhatatlan odaadás fogadalmát. Elsősorban ők veszítik el mindazt, amit ebben a kapcsolatban nyertek és még nyerhettek volna.
Dr. Finta József atya