4 elengedhetetlen tényező a jó pihenéshez

Komoly ára van annak, ha valaki nem szán elég időt a pihenésre, és sosem száll ki a mókuskerékből. Legtöbben azt gondolják, hogy a legjobb módja a dolgos hétköznapok kipihenésének egy jó hosszúra elnyújtott nyaralás. Azt az energiát, amit munka közben elhasználnak, hosszas pihenés eredményeként lehet visszanyerni. Tehát minél hosszabb a vakáció, annál jobb. A mókuskerékből való kiszakadás valóban nagyon fontos, és mind rövid, mind hosszú távon rengeteg előnnyel jár.

Ugyanakkor sokan egyáltalán nem, vagy csak nagyon rövid időre mennek el szabadságra, mivel félnek attól, hogy a visszatérésük után feladatok tömkelege zúdul rájuk. Ez a gondolat pedig még stresszesebbé teszi őket, mint maga a munka.

Nem mindegy, hogy az ember hogyan tölti a szabadnapjait, és milyen módon próbál feltöltődni. Komoly ára van annak, ha valaki nem szán elég időt a töltődésre, és sosem száll ki a mókuskerékből. Azok, akik egyáltalán nem vesznek ki szabadságot, nagyobb eséllyel égnek ki a munkában. Emellett érzelmileg is kimerülhetnek, és úgy érezhetik, nem tudnak megfelelni a szakmai elvárásoknak. A kiégés nemcsak az egyénre lehet hatással, de közvetetten házasságokat, családokat tehet tönkre. Súlyosabb esetben depresszióhoz, egészségügyi problémákhoz vagy akár öngyilkossághoz is vezethet.

Bár egyértelmű, hogy igenis meg kell engedni magunknak a pihenést, nem mindegy, hogyan időzítjük, és hogyan töltjük a szabadnapjainkat.
Sabine Sonnentag szociológusa húsz évig tartó kutatómunkájának eredményeként négy faktort azonosított, ami mentén egy feltöltődést elősegítő szabadságot értékelni lehet. Az a kikapcsolódás, ami mind a négy faktort magas szinten teljesíti, olyan, mint egy tápanyagokban gazdag ebéd. Ám azok, amelyekből az alábbi tényezők hiányoznak, olyanok, akár az üres kalóriák.

Nézzük a négy tényezőt!

1, Relaxáció
Lényege, hogy valami kellemes és kevés energiabefektetést igénylő cselekvést kell végezni. Nem kell, hogy teljesen passzív tevékenység legyen, de fontos, hogy ne érezzük közben, hogy valamit el kell érni, teljesíteni kell.

2, Kontroll
Mi döntjük el, mivel szeretnénk az időnket tölteni. Miközben a munka során sok esetben mások utasításait kell követni, valamint otthon is vannak bizonyos kötelezettségeink, addig a vakáció során kézbe vehetjük az irányítást azzal kapcsolatban, hogy mire szeretnénk energiát és figyelmet fordítani.

3, Flow-élmény
Csíkszentmihályi Mihály pszichológus írta le először, hogy ha olyan tevékenységet végzünk, ami valamennyire kihívást jelent, de egyben fejlődési lehetőséget is a képességeinkben, valamint kellően értékes számunkra, akkor teljesen belemerülhetünk, és sokkal jobban érezhetjük magunkat általa. Ha sikerül olyan tevékenységeket végezni, amik flow-t idéznek elő a szabadság alatt, akkor azok jutalomértékűek lesznek, és növelik az elégedettséget.

4, Elszakadás a munkától
Bár fizikailag lehet, hogy az irodától jó pár száz kilométerre süttetjük a hasunkat a strandon, fejben simán lehet, hogy folyamatosan pörögnek az Excel-táblák és az elintéznivalók. Érdemes lehet nyaralás alatt otthon felejteni a munkával kapcsolatos eszközöket, vagy legalábbis kikapcsolni őket. Ha nem így teszünk, folyamatos készenlétben tartjuk magunkat, és megöljük a feltöltődés lényegét.
Azzal, ha otthagyod pár napra az irodát, a munkádat, nem áll meg az élet. Sőt, azzal teszed a legjobbat önmagadnak, ha kicsit kikapcsolsz, és hagysz időt a feltöltődésre, hogy a szabadság után újult erővel vághass bele a dolgos hétköznapokba.

forrás: Femina.hu

A hálából önzetlen segítőkészség fakad

Október 27. – Évközi 30. vasárnap
Olv.:  Jer 31,7-9; Zs 125; Zsid 5,1-6;
Evangélium: Mk 10,46-52 

Egy többlakásos társasház egyik konyhájában felrobbant egy teli gázpalack. Hatalmas robajjal vetette szét a konyhát, faldarabok, deszkák, gerendák röpültek, majd óriási lángnyelvek csaptak föl. Istennek hála, a lakásban éppen nem tartózkodott senki, de a tűz gyorsan továbbterjedt a többi lakásra is, amelyekben bizony szorultak benn emberek. A tűzoltók rövid időn belül a helyszínre értek, s míg néhányan óriási fecskendőkkel nekiálltak a tűz oltásának, a többiek a házban rekedt embereket kezdték kimenekíteni. Közben lenn az utcán egy férfi kiáltozott folyamatosan segítségért. A lába beszorult egy nagy, lezuhant gerenda alá, de látszólag nem esett nagyobb baja. Csak éppen egyedül nem tudta a gerendát leemelni a lábáról. A tűzoltók kutyafuttában rápillantottak, de amikor látták, hogy nincs komolyabb probléma, nem akarták az időt vesztegetni, hanem az életveszélyben lévő lakókat mentették inkább a tűzből. A férfi azonban hangosan jajveszékelt és türelmetlenül kiáltozott segítségért. A tűzoltók egyike-másika megvetően oda is szólt neki: „Hát ez aztán bátor, férfias magatartás!” Vagy „Vegye már észre, hogy más emberek nagyobb bajban vannak magánál! Várja ki a sorát, maga nincs életveszélyben!” A panaszkodás azonban nem csitult. Végül, mikor már minden ablakból integető, fuldokolva köhögő vagy kiáltozó, bent szorult lakost lehoztak, két tűzoltó odament a beszorult lábú férfihoz is, és leemelték róla a gerendát. Csodálkozva látták, hogy a férfi, amennyire csak zúzódott lába engedi, elkezd rohanni az égő ház felé. A tűzoltók hinni sem mertek a szemüknek. Mikorra utánafutottak volna, már berohant a füstölgő, lángoló lépcsőházba. Egy perc múlva azonban ki is jött, szinte már az utolsó pillanatban. Vállán egy idős férfit cipelt. A tűzoltók ledöbbenve bámultak. A férfi, mikor odaért, lefektette a gyorsan előkészített hordágyra az öreget, és csak annyit mondott. „Ő a szomszédunk. Nem tudott volna segítségért kiáltani, mert nemcsak mozgássérült, hanem süketnéma is. Egy kis eldugott külön szobácskában éldegél. Ezért nem vehették őt észre.”  

Vajon egy ember, aki hosszan tartó, súlyos bajból, szenvedésből szabadult meg, vagy fájdalmas, bénító betegségből épült fel, hogyan fogja fel ezt az eseményt? Valamiféle váratlan szerencseként, ami egyedül neki szól, és feljogosítja arra, hogy végre élvezhesse jobban és teljesebben az életet? Hogy végre megtehessen sok mindent, amire korábban nem volt képes? Vagy esetleg lehetőséget lát benne arra, hogy másokat hatékonyabban segítsen? Netán jelként fogja fel örömteli gyógyulását vagy szabadulását, hogy lám, van még valami komoly küldetésem, feladatom a világban, amit majd számon kérnek rajtam?! Azt gondolom, hogy egy testi gyógyulás akkor teljes, ha az az ember lelki világára és közösségi életére is jótékony, gyógyító hatással van.
Sajnos, ez egyáltalán nem mindig így szokott lenni! Addig, amíg kínlódunk, szenvedünk, esetleg gyakrabban fordulunk könyörgő imában Isten felé, de ha elnyerjük a szabadulást, akkor könnyedén megfeledkezünk a Vele való kapcsolatról, a Neki tett fogadalmakról. Addig, amíg betegségünkben vagy megpróbáltatásainkban rájuk szorulunk, talán kedvesebbek vagyunk más emberekhez, keressük a velük való közösséget, de így marad-e ez akkor is, ha már esetleg ők lennének azok, akik a segítségünket igényelnék? Nem véletlen, hogy még Jézus is fájdalmasan jegyzi meg apostolainak, hogy a tíz meggyógyított leprásból csak egy jött vissza Istent magasztalva hálát adni a gyógyulásáért. A többi azonnal a saját ügyei, dolgai, érdekei után nézett. Az ő gyógyulásuk bizony nem volt teljes! Az evangéliumban szereplő vak, akit állhatatos kiáltozására és könyörgésére Jézus meggyógyított, nem követi el ezt a hibát. Amint meggyógyul, Jézus nyomába szegődik és követi őt. Immár látó szemével a Messiást akarja látni, immár teljesebbé, élhetőbbé vált életével mások és önmaga üdvösségét akarja szolgálni. Nemcsak testi vakságából gyógyul meg, hanem lelki vakságából is. Nem zárkózik be az önzésbe, az önérdek hajszolásának sötétségébe. A nagy dolgot, ami vele történt, másokkal is meg akarja osztani. És nem csak a hírt, hanem magát az életét, visszakapott, áldottá lett életét akarja tovább osztogatni.   

Milyen örömteli és megrendítő dolog azt látni, hogy sokat szenvedett emberek, amikor csak tehetik, maguk is a szenvedőket gyámolítják! Szegények, akik maguk is kemény nélkülözéseket éltek át, önzetlenül segítik a náluk még szegényebbeket, amikor egy kis lehetőséghez jutnak. Istennek hála, azért látni olykor ilyet. Talán még többször, mint az egészségesek, a szépek, az erősek és gazdagok részéről. Az sem véletlen, hogy az őszinte megtérők, vallásgyakorlók között arányaiban jelentősebb azok száma, akik életükben komoly megpróbáltatásokat éltek át, szenvedéseken mentek keresztül. Igen, aki valóban isteni áldásnak, ingyenes megajándékozottságnak éli meg a vele történt jót, az tovább akarja adni ezt az áldást, ezt az ajándékot! Aki megtapasztalja a nyomorúságot, de a szabadulás örömét is, az tovább akarja adni másnak is ezt az örömöt. Ha tényleg hálásak vagyunk Istennek az Ő kegyelméért, akkor ebből a hálából önzetlen segítőkészség fakad.   

Dr. Finta József atya

Adjuk is és kapjuk is nap, mint nap

A kritikát sokszor észrevétlenül adjuk és kapjuk is map, mint nap. Sajnos divattá vált, hogy ha kell, ha nem kritizálunk, amire azért biztosan nincs szükség.”Nem előnyös rajtad ez a ruha!” – mert molett vagy hozzá. „Túl keveset eszel” – vékony vagy. „Ráférne a szobádra egy takarítás!” – rendetlen vagy.

Nem is gondoljuk, mennyire ártalmas a kritikánk a másik számára. A kritikát az idegrendszerben ott érzékeljük, ahol a fizikai bántalmazást. Úgy érezzük, mintha jól pofon vágtak volna. Akkor is, ha jobbító szándékkal mondtam vagy kaptam. Ez abban a pillanatban fáj. Mindenkinek. Erre fel kell készülni. Ha egy gyerekről vagy egy serdülőről van szó, akkor ez háromszorosan is fáj. Ettől függetlenül természetesen időnként meg kell fogalmazni a kritikát, és megtanulni, miként tálaljuk, hogy azt el tudja fogadni a másik ember.

Először is fontos tudatosítani, hogy a jó kritika nem objektív. Azt vállalni kell, hogy én így látom. Éppen most, ezt így látom. Nem azt mondom, hogy „ez így van”. Ezzel mindenkinek elfogadhatóbbá válik a kritika. Igen, nekem van egy szempontom, de nyitva hagyom, hogy neked is lehet egy. Adok lehetőséget arra, hogy elmondhasd te is, hogyan látod. Neked is lehet jó meglátásod, nézzük meg, beszéljük meg. Ha nem egy lezárt minősítést mondok, hogy „te márpedig ilyen vagy és kár is az egészért”, hanem pl. megfogalmazok, vagy közösen átgondolunk egy lehetséges kiutat, az segít. A befogadhatósághoz az is hozzátartozik, hogy mögötte legyen ez is: veled vagyok. Ennek jelét is kell adni! Látsszon is! Az arcodon is, vagy egy gesztusban.

Ha ezt alkalmazod, akkor mondhatsz úgy építő kritikát, hogy közben nem gázolsz bele a másik ember lelkivilágába!

Ha úgy érzed túlzottan kritikus vagy másokkal szemben, arra itt van 3 fázis a kritikusság legyőzésére:

1. fázis: Először csak vedd észre, ha kitört belőled a kritikus. Türelem, türelem! Örülj, hogy az első lépést már meg tudod tenni: észreveszed, amikor megbírálsz másokat. Figyeld meg, mit érsz el vele?

1. az illető megbántódik, megsértődik, eloldalog vagy kényszeredetten reagál, netán felháborodik és felemeli a hangját. Egy picit sem lesz jobb ettől a napod, az életed.
2. semmit, az illető nem is hallja, amit mondasz, mert nincs ott veled. Egy picit sem lesz jobb a napod, az életed.

2. fázis: már egyre többször eszedbe jut, hogy semmi értelme a kritizálásnak, hogy milyen jó nélküle, derűsebb, nyugodtabb, pozitívabb vagy.

3. fázis: kisimult, békés vagy, megnyugvással és örömmel tölt el, hogy milyen jól vagy így, hogy nem háborogsz azon, amit más mond vagy csinál. Ha néha mégis kicsúszik a szádon egy-egy bírálat, csendben hagyod elpárologni ezt a gondolatot és a vele járó érzést.

A bírálatmentesség lecsendesíti az elméd, a lelked, tehát jó ötlet, ha ezzel az állítással kezded a napod: „Ma nem kritizálok senkit és semmit.“

Riszt Orsolya

Babonaság kontra Istenbe vetett hit

Október 20. – Évközi 29. vasárnap
Olv.: Iz 53,10-11; Zs 32; Zsid 4,14-16;
Evangélium: Mk 10,35-45 

Egy intézet társalgójában jónéhány ifjú pár izgalommal várakozott. Gyermekeket akartak örökbe fogadni, nekik ugyanis nem lehetett saját gyermekük. „Én újszülöttet szeretnék, kislányt, és mindenképpen szőkének kell lennie!” – hajtogatta egy fiatal asszony. „Mi egy egyéves kisfiút akarunk, fehér bőrűt!” – mondta egy férfi, felesége kezét szorongatva. „Én hathónapos kislányt, barna szemmel!” – kiáltott fel egy másik hölgy. Én ilyet, én olyat, nekem ezt, nekem azt – az intézet alkalmazottai alig győzték feljegyezni a sok óhajt, kívánságot. Csak egy házaspár maradt végig feltűnően csendes. Miután mindenki leadta a kívánságlistáját és elhallgatott, tőlük is megkérdezték: „Önök milyen gyermeket szeretnének? Kisfiút, kislányt, újszülöttet, vagy esetleg lehet már nagyobbacska is?” A férfi és a nő egy pillanatra egymásra mosolygott, majd szinte egyszerre mondták: „Mi azt a gyermeket szeretnénk, akit senki más nem akar örökbe fogadni.”  

Bizony, a fogyasztói társadalom embere szinte gondolkodás nélkül kiterjeszti a kalmár szellemiséget az emberi kapcsolatokra, sőt a vallásosságra is. Ha tetszik, megveszem. Amíg nekem jó, használom. Ha előnyös számomra, ha hasznomra válik, akkor megteszek valamit. Ha azonban nem tetszik …. ha nem hasznos …. ha már meguntam… ha már terhemre van …. akkor eldobom vagy kicserélem. Talán furcsa erről beszélni, mert nem szoktuk tudatosítani, azonban igaz, hogy nagy veszélyt jelent az ember őszinte vallásosságára a fogyasztói típusú vallásosság. Persze nem újkeletű kísértés ez: régen is létezett, akkor babonaságnak hívták. A babonás ember a saját akaratát, kívánságait akarja rákényszeríteni az általa istenségnek tartott természetfeletti erőkre. Azért végez bizonyos praktikákat, azért hajlandó meghozni bizonyos – sokszor nem is jelentéktelen – áldozatokat, mert ezzel befolyásolni akarja az istenséget. Rá akarja venni, hogy az ő akaratát teljesítse, azt adja meg, amit ő kér, akkor és úgy, amikor és ahogyan ő kéri.   

A modern kor embere sokszor büszke arra, hogy túlhaladta már a babonás ostobaságokat. Valóban így lenne? Sajnos egyáltalán nem! A babonaság nem is akármilyen méretű reneszánszát éli! Míg a történelmi egyházak által közvetített hitet sokan elutasítják, elsősorban azért, mert nem akarják vállalni a közösségi élet szabályainak és az erkölcsi törvényeknek a betartását, addig a különféle ezoterikus balgaságoknak és álvallásos, áltudományos meséknek tömegek dőlnek be. Lényeg, hogy valami olyasmit kínáljanak, ami hasznosnak, értékesnek tűnik számukra: egészséget, szépséget, nem múló fiatalságot, gazdagságot, karriert, hatalmat stb. Még áldozatokra is képesek ezért: kristályokat, energiát hordozó tárgyakat vesznek meg nem kis pénzért, vagyonokat hagynak ott jósoknál, sarlatánoknál, mindenféle diétákat kényszerítenek magukra stb. stb. Bizony, nem lehet a mai ember olyan nagyon büszke arra, hogy túlhaladta a babonák korát.   

Az evangéliumban szintén a fogyasztói kereszténységre emlékeztet Jakab és János magatartása. Ők persze legalább kérnek, nem befolyásolni akarják mindenáron Jézust. Ugyanakkor tény, hogy mégiscsak az ő akaratuk érvényesülését szeretnék. Isten Országában a Mester jobb és bal oldalán szeretnének tündökölni. Ezért persze áldozatokat hozni is hajlandóak lennének: kiisszák a kelyhet, amely Jézusnak is osztályrésze lesz. Készek ők fáradni, szenvedni – de az üzlet az üzlet! Ha már ők nyújtanak valamit, akkor az általuk elvárt eredmény szülessen. Jézus válasza egyértelmű: az Isten és ember kapcsolatában Isten akarata érvényesül.   

Ebben különbözik az igazi vallásosság a babonaságtól. Míg a babonás ember saját akaratát kívánja véghezvitetni Istennel, addig a valóban hívő ember Isten akaratát kívánja keresni és megtenni. Ez azonban egyáltalán nem hátrány az ember számára, sőt! Isten ismeri igazán életünk egészét, a jövőnket. Ő tudja, hogyan lehetünk valóban boldogok. Nem válik javunkra, ha magunk akarjuk kijelölni a helyünket akár ebben a világban, akár Isten Országában. Azt a helyet kell elnyernünk, amit Ő szán nekünk, amit Ő maga készít végtelen szeretettel.  

Dr. Finta József atya