Ami haragot szít és elválasztja még a barátokat is

Sokszor arra utasítjuk egymást: „Nem szabad pletykálkodni!” Miközben mi magunk is tesszük. Az az igazság, hogy ha valaki felcsap egy újságot, és az egyik oldalon azt olvassa, egy fontos politikai esemény történt, a másik oldalon pedig egy híres költő megcsalta a feleségét, akkor egészen biztosan ezt a második oldalt fogja megnézni.  

Az ember szereti a titkokat. A pletyka egyfajta szenvedély, de ezzel mégis lehet normálisan együtt élni. Azt gondolom, sok emberrel megtörténhetett már, hogy féltésből elmondott mondatai egy pletykaszövevénybe kerültek, és akarata ellenére maga is részese lett egy titokzatos és rosszindulatú szóhálónak.  

Érdemes megvizsgálni, hogy miért nem tudunk egy-egy helyzetben őszintén beszélgetni. Miért van az, hogy a szavaink mögött túlságosan sok a rejtett tartalom? Miért nem tudunk együttműködni, és bízni abban, hogy szavainkat ki lehet igazítani? Ezeket a mély bizalmi töréspontokat kellene megvizsgálnunk, és akkor elkerüljük azt a csapdát, hogy áltassunk magunkat és másokat is.  

Az álember az, aki viszályt támaszt. Az álarcokból lesznek igazából a rosszindulatú pletykák. Nem az a baj, hogy beszélünk valamit valakiről, hanem az az indulat, ami bennünk van, az a háló, amibe ez a szó belekerül. A hálóban pedig kettős erő van. Az egyik erő összetartja, összeköti az egyes kis részeket, a másik pedig széthúzza a kis elemeket, az erőt elhordja egyiktől a másikig. Húz és köt. Amikor álarcaink alól beszélünk, amikor a szándékunk valamiképpen önzésünket növeli, akkor a háló szakadozik. Széthullanak a barátságok is.   

A Biblia a gonosz erőt széthúzó erőnek is nevezi. Jézusról azt olvassuk, hogy jóllehet szavai sokszor kemények voltak, de azok mindig az összetartás, a kooperáció, az együttműködés felé terelték az embereket. Kihozta a fényre az emberek dolgait, és onnan menekültek a bogarak. Volt, aki ettől megijedt, de volt, aki örült ennek. De jó lenne, ha szavaink áldottak lennének, amikkel építünk, és nem a széthúzást erősítjük!  

Fekete Ágnes református lelkész  

GYAKORLAT:  A héten különösképp figyelj szavaidra! Ne mondj másról rosszat, kerüld a pletykát! Mondj jót a másikról, keresd benne az értéket! 

A Szent Család példája

December 29. – Szent Család vasárnapja 
Olv.:  1Sám 1,20-22.24-28; Zs 83;  
Evangélium: 1Jn 3,1-2.21-24; Lk 2,41-52 

Minden családban vannak íratlan szabályok … sokszor még csak nem is mondják ki őket, csak úgy kialakulnak. Természetesen nálunk is volt ilyen. A mi legfőbb íratlan szabályunk ez volt: „Apa soha nem mosogat!” Apa kaszált a réten, ő tartotta rendben az udvart, megszerelt minden elromlott háztartási gépet. Még az iskolába is apa jött értünk. Mindent megcsinált, rengeteget dolgozott …. de soha nem mosogatott. Ez egy örök érvényű szabály volt. A szüleink nagyon szerettek minket, és felnőtt korunkban is mindig segítettek, támogattak. Amióta házat vettem, apám sokszor ott volt, hogy megcsinálja, amit én nem tudtam. Ő rakta fel az új ajtót, állította be a bútorokat, felszerelte a függönykarnisokat stb. stb. Nagyon sokat jelentett nekem, hogy mindig számíthattam rá. Aztán egyszer nagyon kemény, hajtós időszak jött el a munkahelyemen. Reggeltől estig bent kellett lennem, mindig holtfáradtan estem haza, és még otthonra is jutott befejezni való. Egyre fáradtabb lettem. A lakás úszott a rendetlenségtől, és már egy hete gyűlt a mosogatóban a sok mosatlan edény. Nekem csak arra volt erőm, hogy néha rápillantsak, fáradtan fölsóhajtsak, és fogadkozzak: „Majd holnap, majd holnap!” Azonban a csetreshalom csak nőtt. Egyik este aztán arra értem haza, hogy a mosogató üres, a sok tányér, tál és evőeszköz pedig csillogó tisztára mosva és törölve fenn sorakozik a helyén. Örvendezve hívtam fel édesanyámat, és megköszöntem neki: „Hálás vagyok, hogy elmosogattál! Annyira nem volt időm a napokban!” Ő azonban halk kuncogással ezt felelte: „Nem én voltam, hanem apád!” Régen sírtam annyit az örömtől, mint aznap este.  

A Szent Család ünnepe olyan valóságról szól, olyan értékekről, érzésekről, amelyek mindenki számára fontosak és aktuálisak. Sok olyan ünnep van, ami csak bizonyos embereknek vagy egyes csoportoknak szól, az emberek többsége számára azonban közömbös. Ilyen lehet egy-egy városi vagy nemzeti ünnep. A család azonban olyan szerepet tölt be (vagy legalábbis kellene, hogy betöltsön) minden ember életében, ami semmivel sem helyettesíthető. Ezért a Szent Család ünnepének mindenki számára van mondanivalója.   

Nincs még egy olyan közösség, ahol akkora állandóságra, stabilitásra, ugyanakkor egyben akkora rugalmasságra lenne szükség, mint a családban! A családban a természet rendje szerint kialakult szerepek vannak: férj, feleség, apa, anya, nagyszülők, gyermekek, unokák. Ha valaki nem felel meg ezeknek a szerepeknek, túl tágan értelmezi ezeknek a határait, akkor azzal nagyon súlyos tragédiákat idéz elő mind a saját életében, mind azok életében, akik felé családi felelősséggel tartozna! Sajnos nem kevés példát látunk erre napjainkban! Lányok és fiúk, akik a párkapcsolatban egyáltalán nem készülnek föl az apa és anya, férj és feleség szerepekre: gyakorlatilag nem is várják ezt el egymástól! „Nyitott kapcsolatban” élő házaspárok, gyermekeiket egyedül nevelő, sőt egyedül nevelni akaró anyák, vagy éppen gyermeket egyáltalán nem akaró, karrierista nők és férfiak. A nagyszülők száműzése, gyermekeik haverjaként vagy barátnőjeként viselkedő szülők stb. stb. Sajnos napestig lehetne sorolni a tragikus szereptévesztéseket, a nélkülözhetetlen emberi alapok felrúgását, amelyeknek a következményeit egyre durvábban nyögjük. Bizony, az emberi természetből fakadó állandóság, stabilitás semmibe vétele mindennél jobban pusztítja magát az életet, lassan élhetetlenné teszi a mindennapokat.   

Ugyanakkor azonban a család igényli a legnagyobb rugalmasságot, alkalmazkodó képességet is tőlünk. Az apa, anya, férj, feleség, gyermek, unoka küldetése nem elsősorban csak bizonyos tennivalók gyakorlásában és más tennivalók elkerülésében áll, hanem mindenekelőtt a szeretetben: a szeretetben, ami bizony sokszor megköveteli, hogy olyasmit is tegyünk egymásért, amit „nem szoktunk”, amit addig nem gyakoroltunk. Az emberi élet mindig változik, ezért az emberi kapcsolatokban is ott kell lennie a rugalmasságnak. Azonban nem önző érdekek mentén, a saját jólétemet és kényelmemet, aktuális vágyaim teljesülését tartva szem előtt, hanem éppen a szeretetet, a családtagjaimért vállalt felelősséget! Vagyis igenis, mosogathat az édesapa is, végezhet kenyérkereső munkát az édesanya, sőt a még tanuló gyermek is, megszerelheti a mosógépet, akár a nagymama is! Azonban nem úgy, hogy megtagadja és semmibe veszi a családban nélkülözhetetlen szerepét, hanem úgy, hogy éppen azt gyakorolja, azt mélyíti el az aktuális szükséghelyzetnek megfelelően!

Milyen nagyszerű példát látunk erre az állandóságra és ugyanakkor rugalmasságra a Szent Család tagjainál! Mária és József igazi házastársak és szülők, a legjobb értelemben. Kapcsolatuk Isten segítségével kibírja azt a megrázkódtatást, hogy Jézus nem vér szerinti gyermeke Józsefnek. Kitartanak egymás mellett akkor is, amikor el kell hagyniuk otthonukat, száműzetésbe kell menniük éppen a gyermek miatt! Egymás mellett állnak minden nyomorúságban és megpróbáltatásban. Mindig készek alkalmazkodni olyan helyzetekhez, amit álmukban sem gondoltak volna, de az egymás iránti hűség és az Istengyermek gondos nevelése megkívánja tőlük. Jézus is felvállalja a gyermeklét minden összetevőjét: a szüleinek való engedelmességet, a testben-lélekben való növekedést, nevelődést. Helytáll a hétköznapi munkában, József halála után az ácsműhelyt is átvesz – mindezt Isten-létére! Állandóság és alkalmazkodó készség, mindez szüntelenül a szeretettől és felelősségtudattól vezérelve! Ez lehet a boldog és kiegyensúlyozott családi élet egyik legalapvetőbb titka!  

Dr. Finta József atya,
kecskeméti főplébánia plébánosa

5 tipp a lustaság leküzdésére

„Egy ember akkor lusta, ha képes volna elvégezni egy bizonyos tevékenységet, amit el kell végeznie, de nem hajlandó megfelelő erőfeszítést tenni, hogy mégis megtegye. Inkább valami felszíneset csinálnak, más, kevésbé unalmas dologgal kötik le magukat, vagy nem is tesznek semmit.” Neel Burton 

Te is ezt vetted észre magadon? Ezzel határozottan nem vagy egyedül. Bár az meglepő lehet a számodra, hogy nem minden a te hibád. A lustaságot bizonyos mértékig befolyásolja a genetikánk. Most megosztunk pár tippet arról, hogyan lehet legyőzni a lustaságot.

A lustaság részben adódik a nevelésből és a genetikából, melyeket nem lehet megváltoztatni. Ezért koncentráljunk azokra a tényezőkre, amelyek a lustasággal kapcsolatosak, és amelyeken te magad is változtathatsz:

1. Tűzz ki célokat!
Sokkal könnyebb annak, akinek vannak céljaik az életben, vagy határozottan keresi a lehetőséget a céljaira eléréséhez szükséges tevékenységek folytatására. Ehhez azonban elérhető célokra van szükség. Ha túl magas mércét állítasz magad elé, talán ijesztőnek tűnik, ami inkább ahhoz vezet, hogy elkerüld az eléréséhez vezető tevékenységeket.

Hogyan tűzz ki célt helyesen?
Ha tudod hogyan tűzz ki célokat, alapvetően sokkal boldogabb lehet az életed. A cél elérése nagyon jó érzés. Hogyan is kell ezt?
Legyen a célod:
– konkrét
– mérhető
– elérhető
– kapcsolódó
– jól időzített. 
Egy világosan meghatározott célt elérni is sokkal könnyebb. Segít abban is, hogy biztosan ki tudd jelenteni, elérted az adott célt. Jó, ha megfogalmazódik benned, hogy fogyni fogsz. De honnan tudod, hogy elérted a célod?

Íme egy célkitűzés, ami megfelel a fenti elvárásoknak:

Leadok havonta egy kilót.
Tempósan lesétálok legalább 5 km-t egyszerre, megállás nélkül.
Célod elérésének elősegítése érdekében oszd fel ezt a nagy célt néhány kisebbre, amelyek a fő cél eléréséhez vezetnek. Így rövidebb idő alatt teljesíthetők is.

Példaként itt van pár ilyen kisebb cél:
Ezen a héten cukor nélkül iszom a kávét, a teát, és cukros italt, meg alkoholt nem is fogyasztok.
Ezen a héten 3 alkalommal 20 percet fogok sétálni, futni.
Nagyon leegyszerűsíti a folyamatot, ha megtanulod, hogy a célokat milyen szabályok alapján tűzd magadnak és közben úgy alakítod őket, hogy könnyebben elérhetők legyenek.

2. Találj rá, téged mi motivál!
Valószínűleg nagy kihívás rávenni egy milliomost, hogy 12 órás műszakban dolgozzon minimálbérért egy gyárban, ha ő maga sem érti a lényeget. Ahogy egy állatokat nem kedvelő embert sem tudnánk rábeszélni, hogy önkénteskedjen egy kutya menhelyen. Ha úgy érzed, hogy te is naponta küszködsz az eltervezett teendőkkel, talán nem is a lustaság a probléma. Talán csak azért nem vagy elég motivált, mert nem megfelelő az elérni kívánt célod.

Próbálj olyan dolgokra gondolni, amiket nem szeretnél megcsinálni. Minden nap rá kell venned magad az edzésre, hogy fogyj? Talán nem is súlyvesztés az, amit igazán szeretnél. Nagyon is lehet, hogy csak mások nyomására érzed úgy, hogy tenned kell valamit, de te nem vagy erről meggyőződve. Teljesen más célt kellene kitűznöd, és ez így van rendjén. Amikor kitalálod mi legyen az, meglátod, hogy a hozzá vezető tevékenységeket is sokkal szívesebben fogod csinálni. Menet közben tűzz ki részleges célokat, hogy az elért sikerekért megjutalmazzon a dopamin központ.

3. Rangsorolj
Minél több a tennivalód, annál nehezebb elkezdeni csinálni őket. Ez természetes. Az agy akadályt lát, és azt keresi, hogyan birkózhat meg vele a legegyszerűbben. Könnyű egy tartalmas nap helyett jó sok időt tölteni azzal, hogy elgondolkodunk, mit tegyünk először, és hogyan tervezzünk meg mindent. Na és az eredmény? A teendőkkel csak alig néhány órát töltesz, nem fejezel be semmit, ráadásul még a lelkiismeret is bánt, hogy lusta vagy.

Nem kell ennek így lennie. A siker alapja, hogy megtanuljuk, hogyan kell rangsorolni az előttünk álló kihívásokat. Soroljuk őket három kategóriába:
Sürgős – halaszthatatlan feladatok.
Fontos – a számodra fontos feladatok. Ide tartoznak azok a tevékenységek is, amelyek halasztás esetén sürgetővé válnak (pl. számlák kifizetése).
Nem fontos – nem történik semmi, ha nem csinálod meg. Ilyen pl. a ruhák összehajtogatása, hogy betegyünk a szekrénybe vagy a vasárnapi süti sütés.
A sürgős feladatokat mindig el kell tudni végezni. Ugyanakkor a fontos feladatokat is ideális volna időben megoldani, még mielőtt sürgőssé válnak. Ha megtanulod, hogy a feladatokat fokozatosan, a fontosságuknak megfelelően kell elvégezni, nem halmozódnak fel olyan tennivalók, amelyeket ne tudnál kezelni. Kevésbé leszel stresszes, és a hobbijaidra is több időd lesz. Ha véletlenül nem végzed el a „Nem fontos” kategóriába sorolt feladatokat, nem számít, így nem kell emiatt stresszelned.

4. Ne aggódj amiatt, hogy mit gondolnak mások!
A mások véleményétől való félelem gyakran azt eredményezi, hogy tartunk az új dolgok kipróbálásától.
Mit szólna a párom, ha munkahelyet váltanék?
Mit szólna a családom, ha több időt töltenék karitatív tevékenységgel?
Mit szólnának mások, ha saját vállalkozásba kezdenék?
Hogyan reagálnának a barátaim, ha elkezdenék mozogni?
Természetes dolog, hogy félsz az ismeretlentől. De nem hagyhatod, hogy mások félelme visszatartson attól, hogy azt tedd, amit akarsz. A végén úgyis a tiéd lesz a felelősség. Ezek a te céljaid, a vágyaid és az álmaid, nem másé. Te vagy az, aki a sikert vagy kudarcot átéli. Ha valakinek gondja van azzal, amit csinálsz, az is lehet, hogy a saját problémáját vetíti ki rád, ezért ne csüggedj, és próbáld meg olyan emberekkel körülvenni magad, akik támogatnak és kiállnak melletted.

5. Győzd le a belső félelmedet!
Ez a pont szorosan kapcsolódik az előzőhöz. Azonban itt a félelmed az a fék, amely megakadályozza, hogy kilépj a komfortzónádból. Ennek eredményeképpen a bizonytalanság ördögi körében nem változol, és nem is lépsz tovább. Esetleg még magadat is hibáztathatod, amiért lusta vagy és képtelen vagy változtatni. A belső félelmed erősebb. A „három forgatókönyv” módszer és a felismerés, hogy hibázni emberi dolog, segíthet ebben a kérdésben. Még a híres tudósok is számos hibát követtek el, mielőtt valami forradalmi újdonságot találtak fel. Végy példát róluk.

Hogyan lehet legyőzni a belső félelmedet?
A belső félelem leküzdése érdekében próbálj meg tisztán és érthetően megfogalmazni 3 lehetséges forgatókönyvet:
Mi a legrosszabb, ami történhet? (pesszimista változat)
Mi a legjobb, ami történhet? (optimista változat)
Melyik forgatókönyv a legvalószínűbb? (realisztikus változat)

Ha az emberek változtatni akarnak, gyakran csak a lehető legrosszabb lehetőségre összpontosítanak, ami elriaszt bennünket a változtatástól. Ez a látszólag primitív módszer talán segít, hogy belásd, háromból kettő lehetőség jobbá teszi az életed. Meglátod, még sokkal valószínűbb, hogy pozitív változtatásokat teszel, mint hogy a megelégednél a legrosszabb lehetőséggel.

Mi a tanulság?
Tucatnyi tippet sorolhatnánk fel a lustaság leküzdésére, de egyik sem fog működni, ha nem jössz rá a lustaságod okára. Fogadd el a tényt, hogy bizonyos mértékig okozhatja a kódolt ösztön, gének vagy a neveltetés, de ne bújj ki a felelősség alól. Egyeseknek talán könnyebb rávenni magát a mozgásra, ez nem jelenti azt, hogy elengedted minden elszántságodat. Mindannyian saját boldogságunk urai vagyunk, így rajtunk áll, hogy tegyünk a lustaság ellen. Próbáld meg a tanácsaink segítségével leküzdeni a leggyakoribb okokat, és örülj a fejlődésnek. Még a legnagyobb kanapélakó is szuper dolgokra képes.

Te hogy állsz a lustaság kérdésével – minden másnap küzdesz ellene, vagy azt sem tudod, mit jelent a szó?

A vérrel verejtékező engedelmesség

December 22. – Advent 4. vasárnapja 
Olv.:  Mik 5,1-4; Zs 79; Zsid 10,5-10;  
Evangélium: Lk 1,39-45 

Az idős bácsi, aki a régiségboltot vezette, kedves öregember volt. Mindig vidáman fütyörészett, szívesen elbeszélgetett a vevőkkel, s örült, amikor látta, hogy valaki elégedett a tőle vásárolt áruval. Nem is annyira a bevétel érdekelte, hiszen az nem volt valami nagy! Inkább szerette a munkáját, szeretett az emberekkel találkozni. Egyik nap, amikor egy szép, antik lámpást fényesítgetett éppen, megszólalt a bejárat fölé erősített csengettyű. Ez a különösen szép hangú csengő már legalább egy évszázada a családjáé volt: ő az apjától kapta, akinek szintén az apja hagyta örökül. Igen nagy becsben tartotta az öreg! A csengő hangjára egy aprócska szőke kislány lépett be a boltba. Alig érte fel a pultot, legföljebb ha első osztályos lehetett. „Mivel szolgálhatok a kis hölgynek?” – kérdezte az öreg széles mosollyal. „Egy ajándékot szeretnék a nagyapámnak. Csak éppen nem tudom, mit is vehetnék.” – mondta a kislány. „Nézd csak ezt a gyönyörű zsebórát! Igazán szép darab, és pontosan is jár! Én magam állítottam be!” „Nem is tudom …. nem ilyesmire gondoltam.” – bizonytalankodott a gyermek. Aztán újra az ajtóhoz hátrált, majd ki- és be csukogatta, hogy gyönyörködhessen a csodálatos csengőhangban. Az öreg arca elkomorult, mert már sejteni vélte, mi lesz a kislány kérdése. „Ez a csengő nem eladó? Olyan gyönyörű a hangja! A nagypapám szereti a zenét, biztosan nagyon örülne neki.” Az öreg reszkető hangon válaszolt: „Nem, ez a csengő nem eladó. Ez egy családi örökség, számomra nagyon fontos ereklye.” – s azzal elmesélte a kislánynak a csengő történetét. „Megértem.” – mondta a kislány lemondóan, s nagyot sóhajtva elindult kifelé a boltból. Az öreg boltos azonban elgondolkodott. Valójában minek is neki az a csengő? Neki nem lesz kinek örökségül hagynia. Felesége és testvérei már mind itt hagyták ezt a földi létet. Egyetlen leánya él valahol a világban, de róla legalább 10 éve semmit sem tud. Egy összeszólalkozásuk alkalmával elköltözött otthonról, s azóta nem is látta. „Miért is kellene ragaszkodnom ehhez a csengőhöz? Inkább odaadom!” Utána szólt hát a kislánynak, visszahívta, s egy egészen csekély összegért odaadta neki a csengőt. A kislány boldogan szorította magához. Az öreg egy könnycseppet morzsolt szét a szemében, majd elhatározta, hogy soha nem fog más csengőt felszerelni annak az egy kedvesnek a helyébe. Este, amikor már épp készült bezárni a boltot, hirtelen felkapta a fejét. Mintha a csengője hangját hallotta volna. „Hmm, már hallucinálok is! Nem hittem, hogy ennyire nehéz lesz megválni tőle!” – gondolta magában. De nem! A csengő nagyon is valóságosan szólt, s egyre közelebbről. Felcsapódott az ajtó, s ott állt a szőke kislány, nevetve rázta a csengőt. „Mi történt, kis hölgy? Meggondolta magát?” – kérdezte. „Nem! Csak anyukám azt mondta, hogy ha már olyan jó szívű volt, önnek is jár egy ajándék!” – mondta a kislány, majd félreállt az ajtóból. Az ajtón egy szép fiatal hölgy lépett be, s ráköszönt az öreg boltosra. „Szia apa!”  

A boldogságot a legtöbb ember attól várná, hogy az ő álmai, tervei teljesednek be. Mintha az ember csak olyan ajándéknak tudna örülni, amit ő választott ki, ő nézett ki saját magának már jó ideje. Pedig ez egyáltalán nem így van! A mai olvasmányokban arról hallunk, hogy boldoggá teheti az emberek életét az is, ha a sajátjuknál valami hatalmasabb akaratnak engedelmeskednek. Örömmel töltheti el a szívünket az is, ha le tudunk mondani saját, éppen aktuális kis vágyainkról, elképzeléseinkről azért, hogy Isten tervét szolgáljuk. Teljesebbé teheti életünket, ha el tudunk engedni valamit, oda tudunk adni valamit, amiről nehéz lemondanunk. A szentleckében a Zsidókhoz írt levél szerzője úgy mutatja be Krisztust, mint aki azért jött, hogy maradéktalanul teljesítse az Atya akaratát. Márpedig ez az akarat elsősorban a megváltó szenvedésre, a keresztáldozatra vonatkozott. Ezt pedig nem volt könnyű elfogadnia Jézusnak sem, ahogyan az Olajfák hegyén történő vérrel verejtékezésből tudjuk. Keservesen megharcolt azért, hogy végbevigye Isten üdvözítő tervét, s ez a vérrel verejtékező engedelmesség a Szentírás tanúsága szerint többet ér minden önkéntes, magunk által megtervezett és végbevitt áldozatnál, felajánlásnál.

Érdemes elgondolkodni ezen minden embernek, aki ezekben a karácsonyi napokban oly sok „áldozatot hoz” a konyhában a főzés, a lakásban a takarítás, díszítés során, oly sokat áldoz a plázákban a fogyasztás és a felhalmozás oltárán, de ugyanakkor nem képes lemondani akaratáról a férje, a felesége, a gyermekei kedvéért. Mindig övé kell, hogy legyen az utolsó szó, s nem figyel oda arra, hogy valójában mit is kérnek, mit is igényelnek tőle szerettei, embertársai. Jézus példájából tudjuk, hogy az engedelmességből felvállalt keserves kereszthalált a feltámadás és megdicsőülés követte: a boldogság fölébe kerekedett a szenvedésnek, s örökre maga alá gyűrte azt. Ugyanígy boldoggá tehet minden embert a szeretetből vállalt önfeladás, akaratának háttérbe szorítása egy nagyobb, jobb akarat előtt.   

Az evangéliumban halljuk, ahogyan Erzsébet boldognak magasztalja Máriát. Azt a Máriát, aki ott és akkor egyáltalán nincs könnyű helyzetben. Igent mondott az angyal szavára, hogy a születendő Megváltó édesanyja legyen, pedig ezzel engedte, hogy Isten akarata keresztülhúzza az ő számításait, átírja a saját életére vonatkozó terveit, álmait. És ha ez még nem lett volna elég, születendő fiának emberileg érthetetlen foganása még bajba is sodorja őt. Ha József nem hisz a Szentlélektől való születésben, akkor még az élete is veszélybe kerülhet. Máriát mindennek gondolhatná az ember ezek között a körülmények között, csak éppen boldognak nem! Márpedig Mária nem utasítja vissza Erzsébet szavait, hanem Isten iránti hálaénekre fakad: boldognak érzi és mondja magát, mert eszköze lehet Isten nagyszerű tervének. Ez a boldogság azután ki is teljesedik majd a Nagyboldogasszony ünnepének titkában, a testestől-lelkestől való Mennybevételben. Mi se féljünk tehát attól, hogy adott esetben elengedjünk valamit saját vágyainkból, terveinkből, hogy lemondjunk saját akaratunk minden áron történő végbeviteléről, amikor azt valaki igazán megokoltan kéri tőlünk. Főleg, ha azt érezzük valahol legbelül, hogy Isten akar mást, mint amit mi magunk elgondoltunk magunknak vagy magunkról. Ne féltsük a boldogságunkat, mert könnyen lehet, hogy az általunk elképzeltnél nagyobb jó történik velünk, nagyobb örömet kapunk épp azáltal, hogy engedelmeskedni tudunk.  

Dr. Finta József atya,
kecskeméti főplébánia plébánosa

A belső béke nyomában

Sem a vágyak azonnali kielégítése, sem a problémák egyszerű hiánya nem vezet automatikusan belső békességhez. A lelki béke nem egy statikus állapot, sokkal inkább a spiritualitás aktív és folytonos keresése.

„Én 62 évesen születtem meg” – mondja a 79 éves Marie-Claire Berthelin nővér, ahogy visszaemlékszik arra a napra, amikor minden megváltozott. Éveken át nem tudott aludni, és teljesen kimerülten épp az öngyilkosságot fontolgatta, amikor egy pap szavai a szívéig hatoltak: „Egész életünket azzal töltjük, hogy megpróbáljuk megszerezni, amit Isten eleve nekünk adott.” Hirtelen egy fal omlott le benne, életöröm töltötte el, és békességre lelt.

A belső béke egyik lényeges jellemzője, hogy tartós, noha az élet minden pillanatában támadás fenyegeti: háború, munkanélküliség, megpróbáltatások. „Ha békének az elsődleges szükségleteink kielégítését és az agresszió hiányát tekintjük, akkor csak középszerű békességről beszélhetünk, mely csalóka, törékeny, és hamar áldozatul esik az élet megpróbáltatásainak” – mondja Luc Mathieu ferences testvér.

A Bibliában a béke jelenti a boldogságot. A shalom szónak, mely békét jelent, ugyanaz a gyökere, mint annak a héber szónak, ami azt jelenti: egész. A békés ember egész, teljes és elégedett. A békés lélekhez azonban igaz embernek is kell lenni: „nincs békéjük az istenteleneknek” (Iz 48, 22).

„Isten békéje adja a reményt – mondja Jacques Philippe atya, a Nyolc Boldogság Közösség papja. – Azt a reményt, amit az igazságtalanságban is megtalálhatunk, és meg tudjuk ízlelni a bánat és a fájdalom közepette is. Aki arra vár, hogy mindig minden jól menjen, békét lelhet-e valaha is?” „Krisztus még a keresztúton is derűs békével ment végig” – emlékeztet Marie-Claire Berthelin nővér.

Luc Mathieu testvér pedig így folytatja: „Karácsony éjjelén az angyalok azt énekelték: „Dicsőség a mennyben Istennek, és békesség a földön az embernek”, és Izajás próféta is e szavakkal jövendöli meg Krisztus születését: „Így fogják hívni: (…) Béke Fejedelme. Messzire kiterjed majd uralma, és a békének nem lesz vége Dávid trónján és királyságában” (Iz 9, 5-6). A keresztények tudják, hogy a végső béke csak az idők végezetével jön el, mégis, aki követi Krisztust, annak már itt a földön része lehet benne. Krisztus békéje a szívünkben lakik – ahogy Pál írja a Kolosszeiekhez (3, 15).”

De ha a béke már a földön is fellelhető, hogyan találjunk rá?
„Mindenhol ott van, a rendelkezésünkre áll. Semmit sem kell kitalálnunk, csak meg kell nyitnunk magunkat előtte, hogy belénk költözhessen – mondja Marie-Claire Berthelin nővér. – Illetve nem is kívülről látogat el hozzánk, hanem eleve bennünk van, csak eltemettük a lelkünk mélyére. Egyszerűen engednünk kell, hogy a felszínre jusson.”

Maria Biedrawa, a Bárka Közösség tagja úgy véli, „a béke a szeretet nyomán jelenik meg. Mindannyian kapunk sebeket, mégis dönthetünk úgy, hogy nem keseredünk meg miattuk. De ehhez arra van szükségünk, hogy szeressünk, és szeressenek bennünket.” Az első szerető pillantást Istentől kapjuk. Hiszen ő szeret bennünket gyengeségeink ellenére is, és az ő szemében mindannyian értékesek vagyunk.

Maria Biedrawa meghatottan emlékszik vissza Jean Vanier-nak, a Bárka Közösség alapítójának szavaira a 2001. szeptember 11-i amerikai merénylet után. „Jean Vanier azt mondta, hogy ne a békéért imádkozzunk. Azt kérte, azért imádkozzunk, hogy Isten segítségével a béke megteremtőivé válhassunk. Hiszen a világnak szüksége van béketeremtő emberekre, olyanokra, akik képesek felébreszteni a szabadságot az elnyomottak szívében is: a béketeremtés szabadságát, az igazságszeretet szabadságát, és annak szabadságát, hogy úgy döntsünk, nem a félelem és a gyűlölet fog vezérelni bennünket. Azaz végső soron annak szabadságát, hogy önmagunk legyünk.”

Forrás: La Croix/Magyar Kurír

Teréz anya:
A mosoly a béke kezdete. Minden alkalommal, amikor mosolyogsz valakire, szeretetet ajándékozol, békét hozol a világra.

Martin Luther King:
A belső béke a lelked csendjében születik, amikor tudod, hogy jól cselekedtél. A sötétséget nem lehet kiűzni sötétséggel; csak a fény képes rá. A gyűlöletet nem lehet kiűzni gyűlölettel; csak a szeretet képes rá.

Szent Pio atya:
Ne aggódj semmi miatt. Bízz Istenben, beszélj vele imádságban, és nyugodj meg: a béke a szív csendjében születik.

Kis Szent Teréz:
Jézus a szélcsendes tengert ígérte a lelkeknek, nem a vihartól mentes életet.

Néri Szent Fülöp:
Légy vidám, és ne aggódj! Isten gondoskodik rólad. A béke és a derű a szív egészségének forrása.

Most néhány percre helyezkedj el kényelmesen, csukd be a szemed, hallgasd az alábbi zenét, és engedd, hogy megérintsenek azok a gondolatok, amelyeket az előbb olvastál a szentírásból, az elmélkedésnél, a gondolatoknál!

Tölts el 15 percet csendben, a belső békédre figyelve. Elmélkedj azon, hogy mit jelent számodra Krisztus születése és jelenléte az életedben. 

Néhány gyakorlati szempont, hogy megtartsd a belső békédet:
– Ha megfeledkeznek rólad, nem törődnek veled, s te nem foglalkozol a sérelemmel, hanem derűs szívvel mész tovább 
– Ha nem fogadják meg a tanácsodat, kinevetik a véleményedet, s te nem engeded, hogy elhatalmasodjék szívedben a harag, hanem mindezt türelmes, szeretetteljes hallgatással fogadod.
– Ha szeretettel, türelemmel elviseled a rendetlenséget, a váratlanságot, a késlekedést, a bosszúságot, ha mindezt tűröd, amint az Úr Jézus tette.
– Ha nem beszélsz magadról, nem emlegeted a teljesítményeidet, nem sóvárogsz dicséretre, elismerésre, ha valóban háttérben akarsz maradni.
– Ha látod, hogy a testvéred sikeres, és őszintén vele tudsz örülni, s akkor sem irigykedsz rá, ha neked rosszabbul megy a sorod.
– Ha megelégszel bármilyen étellel, ruhával, ajándékkal, időjárással, társadalmi környezettel
– Ha el tudod fogadni a javító kritikát, ha alázattal igent tudsz rá mondani a másik ember felé és szíved mélyén is, lázadás és neheztelés nélkül.

Hogyan fejleszthetjük a reményhez való hozzáállásunkat?

Mennyire „engedhetjük meg” magunknak, hogy optimisták, bizakodóak legyünk?
Sokszor mondják az optimista emberre, hogy naiv. Pedig ez nem igaz. Vegyük a klasszikus félig teli, vagy félig üres pohár esetét! A pesszimista azt mondja, hogy félig üres és az is mindjárt elpárolog. Az optimista pedig úgy gondolja, hogy félig tele van és még lehet is rá tölteni. A reálisan optimista azt mondja: „Látom, hogy nincs tele, hiszen csak félig van.” Erre a gondolkodásmódra az jellemzői, hogy látom az élet küzdelmeit, nehézségeit, azokat nem tagadom le, nem kamuzok magamnak. Tudomást veszek a negatívumokról, de közben látom a pozitívumokat is. Látom azt, hogy a küzdelmeim lehetőségek a fejlődésemhez. A próbatételekben kibontakozhatok. Összegezve: a reálisan optimista nem azt mondja, hogy csak a pozitív létezik. Elismeri a negatívat, amiben jó is van. Meglátja mind a kettőt. Ráadásul a rosszra, a kihívásra nem azt mondja, hogy itt mindennek vége, hanem, hogy lennie kell valamilyen megoldásnak. Hisz ebben. Van benne egy folyamatos, nyitott, reményteli kutatás.

Olyan, mint egy „kincsvadászat”. Vajon, hol találhatom meg a megoldást arra, ami most negatív? Itt megszoktam említeni Assisi Szent Ferenc imáját. Azt mondja: „Uram, adj türelmet, hogy elfogadjam, amin nem tudok változtatni…” – elismerem, hogy vannak ilyenek. „Adj bátorságot, hogy megváltoztassam, amit lehet…” – ez az a reményteli optimista viszonyulás, hogy a dolgokon tudok módosítani; „és adj bölcsességet, hogy a kettő között különbséget tudjak tenni.”
A pesszimista szerint semmin nem lehet változtatni, fogadd el így! Ez van. Az élet nyomor, szenvedés, aztán meghalunk.

Érdemes fejleszteni az optimista hozzáállásunkat. Az érzelmi intelligenciának a része az optimizmus, ami fejleszthető. Ha már felfedezzük, hogy pesszimista a hozzáállásunk, az már a fejlődés kezdeti lépése. Sőt! Felismertem és be is láttam. Még őszinte is vagyok magammal. Következő lépés az elhatározás, ki akarok ebből nőni. Például, az elém kerülő próbatételekre mindig azt mondom: hiába. Amikor ezt a szót kiejtem magamban, akkor felteszek egy provokáló kérdést: „Biztos, hogy hiába? Nincs más alternatíva?” Érdemes észrevenni a gondolati rutinjainkat és azokat kihívás elé állítani, módosítani. Nem azt kell helyette mondogatni, hogy megoldható, megoldható, hiszen az önámítás lenne. A „belső kazettáinkat” nem lehet csak úgy átírni, mert meggyőződésből fakadnak. Tegyem fel a kérdést: „Nekem tényleg soha semmi sem sikerül? Hogy jutottam mégis idáig? Van otthonom, házastársam, gyermekeim.” Ne kidobáljunk, értéktelenítsünk, hanem értékeljük az eddig megtett utat. Igazából az optimizmus reménnyel való viszonyulás a holnaphoz.

Érdekes a Bibliában, amikor Isten valamilyen útra küldi Izrael népét, azzal kezdi: „Én az Úr vagyok, a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptomból.” Miért mutatkozik be újra és újra? Ekkora demens lenne a népe? Nem. Azt akarja ezzel mondani, hogy ott volt velük a pusztában, a küzdelemben. Nem változott, ugyanaz az Isten, aki kihozta a szolgaságból, átsegítette a próbatételeken. Nézzen vissza, adjon hálát és bízzon benne, mert Ő ma is ugyanaz. Kísérni fogja továbbra is.

Optimizmus és remény
Az optimizmus egy viszonyulás. A remény éltet, érzelmekkel teli. Ez gyengédebb, testesebb érzés. A remény nagyobb ívet ír le, nagyobb perspektíva, érzelmi hozzáállás. Olykor a megoldhatatlanon is túlmutat. Például, minden diagnózis ellenére hiszem a gyógyulást. Az optimista ember reménnyel tervez, gondolkodik. Bízik abban, hogy előbb-utóbb megtalálja a működőképes megoldást. Képes azt is mondani, hogy „reális vagyok, ezt el kell engednem.” Vannak megoldhatatlannak tűnő dimenziói az életünknek.

A remény belekapaszkodik abba, ami túlmutat az emberi dimenzión. Ez az Isten. A remény azt mondja, egyszer találkozunk akkor is, ha most a földi életben elválunk. Ez már nem optimizmus. Sokkal több. Egy hittel töltött, mélyebb viszonyulás ahhoz, hogyan alakul a holnapunk.

Előfordul, hogy reménykedünk párkapcsolatban, gyermekáldásban, gyógyulásban, kibékülésben, egzisztenciális biztonságban, stb. Ennek a reménykedésnek több aspektusa van. Nem csak a remény beteljesülése, hanem az az érzelmi állapot, ahogy az életet közben élem. Az tévedés, hogy a remény csak akkor válik hasznossá, ha beteljesül. Ha nem realizálódik, akkor csalódunk, de az odáig elvezető út élettel telibb volt.

Ha én reménykedem valamiben, akkor azért mindent megteszek, ami emberileg megtehető. Akarunk adni egy plusz hozzáállást, ahol az ember és a világ képességei véget érnek, mert ott kezdődnek a csodák. Persze van, amikor Isten nem adja meg a csodát. A remény ekkor nem azt mondja, hogy minden hiába való volt. Mindezzel együtt meg kell keresnünk azokat a dolgokat, amelyekben reménykedhetünk.

Ha csalódunk a reményünkben, akkor a legegészségesebb dolog odamenni Istenhez és azt mondani: „Nem adtad meg, pedig annyira kapaszkodtam beléd. Nem értelek. Fáj.” Az Isten válla elég erős, hogy elbírja viselni a könnyeinket, tombolásainkat, dühünket. Én sem értem ilyenkor, de egyet tudok, egyszer majd érteni fogom. Most csak azt tudom, hogy Istenbe akarok kapaszkodni a legnagyobb mélységben is.
Ha a földi vágyaimat nem is teljesíti, van még egy reményem, amiben biztosan nem fogok csalódni. Egyszer, Veled, Istenem, találkozok. A reménynek több szintjét különböztethetjük meg. A földi vágyakat és ami mindezt felülírja és túlmutat rajtuk, az örök életbe vetett reményt. Nem szabad általánosítani, hogy ha egy reményben csalódok, akkor mindegyikben fogok. Hangsúlyoznám, hogy a csalódást fel kell dolgozni, amihez idő kell. Nem lehet úgy, hogy ma csalódtam, holnap már új reményt keresek.

A léleknek is van gyógyulási ideje, nem lehet sürgetni. Ezt engedjük meg magunknak. A Bibliában az első laptól az utolsóig egy gyönyörű ív mutatkozik meg, aminek a lényege az, amit Isten mond: „Veled vagyok!” Visszanéz velem a múltra és kinyilvánítja, hogy velem volt minden küzdelemben. Támogatott, hamarabb szeretett, mint azt én tudnám. Ne félj, most is veled vagyok! Amerre mész, arra is veled leszek! Azt szoktuk kérni, hogy mentsen ki a sötét, nyirkos veremből. A jobb ima az lenne, ha azt kérnénk, gyere mellém, mutasd meg magad itt a sötét veremben. A legcsodálatosabb beteljesedés annak a tudata, hogy egy nap én leszek Ővele, de az már örökké fog tartani.

Az Isten jelenléte az életünkben az igazi reménységünk. A vágyak, a célok emberiek. Kellenek, hiszen ez az élet! Isten mindig is velem akar lenni. A múltban, a jelenben, a jövőben és az örökkévalóságban. Ha ebbe tudunk kapaszkodni, akkor sokkal többet kibírunk, mint amit el tudnánk képzelni.
Békességgel, élettel betelve bírjuk elhordozni az élet terheit. Találjuk meg azt az élettel teli jövőképet, ami az Isten jelenlétéről beszél a múltunkban, a jelenünkben, a jövőnkben és az örökkévalóságban.

Tapolyai Emőke klinikai- és pasztorál szakpszichológus

Székely János szombathelyi megyéspüspök:
„A II. világháború végén történt Németországban. Egy Karl Fischer nevű fiatalembert bevagoníroztak sok száz más férfival együtt, hogy Szibéria felé elindítsák őket. A fiatalember egy kis cédulára fel tudta írni, hogy hová viszik őket, és hogy szereti a feleségét. Megcímezte a kis levelet Berlinbe a feleségének, és egy kis skatulyában kidobta a vonatból. Körülbelül egy héttel később, amikor már napok óta egy pályaudvaron vesztegeltek, egy különös hangra lett figyelmes. Meg-megkocogtatta valaki a vagonok kerekeit, aztán halkan azt kérdezte: Karl Fischer itt van? A férfi úgy érezte, mintha villám csapott volna bele. A társai a vállukra emelték, így tudott kinézni a marhavagon tetőablakából. A felesége állt a vagon mellett vasutas ruhába öltözve. Azt mondta neki: Karl, fel a fejjel, megvárlak! Azután az asszony távolodni kezdett, nehogy feltűnjön valakinek a beszélgetés. A férfi megbabonázva nézte a feleségét. Amikor levették a tetőablakból, végtelenül boldog volt, alig tudott megszólalni. Később számtalanszor el kellett mesélnie, hogy milyen is az ő felesége, hogy hogyan kaphatta meg a levelet, hogy hogyan gyalogolhatott nem kis veszélynek kitéve száz kilométert arra az állomásra, ahová a Szibériába induló szerelvényeket összegyűjtötték, és ahol aztán rátalált a férjére. Társai nem tudtak betelni az elbeszéléssel. Irigyelték a feleségéért. Amikor később Szibériában többször föl akarta adni a túlélésért való küzdelmet, amikor a betegség leverte a lábáról, a társai mindig azt mondták neki: Neked élned kell, egy ilyen asszonyhoz neked haza kell jutni. A fogság négy éve alatt ez az asszony mindannyiuk számára a remény angyala volt.

A nehézségek, a problémák, a konfliktusok átszövik életünket, és megterhelnek minket. A jövőbeli remélt jóra való várakozás egyre inkább nehezére esik a mai embernek. Mindent azonnal szeretnénk. Az örök élet reménye, még ha távolinak tűnik is, közel van, és okot ad reménységre, túl a földi reményeinken. A remény szimbóluma a horgony. Amikor kidobjuk, még nem látjuk, miben fog megkapaszkodni. A remény ki tud húzni minket a nehézségeink mocsarából. Az Istentől kapott örök élet reménye hassa át mindennapjainkat, és emeljen nehézségeink fölé bennünket.

Ferenc pápa:
A keresztény ember nem elégedhet meg azzal, hogy neki magának van reménye; sugároznia is kell a reményt. A reménység magvetőjének kell lennie. Ez a legszebb ajándék, amelyet az Egyház az egész emberiségnek adhat, különösen akkor, amikor úgy tűnik, hogy minden a vitorlák leengedésére ösztönöz.

Edith Stein:
A remény az, amikor elhiszem, hogy Isten mindenek ellenére munkálkodik az életemben.

Márai Sándor:
A remény az a kötél, amelyen az ember a végtelen szakadék felett átlendül.

Most néhány percre helyezkedj el kényelmesen, csukd be a szemed, hallgasd az alábbi zenét, és engedd, hogy megérintsenek azok a gondolatok, amelyeket az előbb olvastál a szentírásból, az elmélkedésnél, a gondolatoknál!

Gondolkodj el az alábbi kérdéseken:
– Hogyan ad neked reményt Isten ígérete a mindennapokban?
– Milyen módon tudsz mások számára reményt nyújtani?
– Hogyan látod a saját életed kihívásait a remény fényében?
– A  jövőddel kapcsolatban milyen félelmeket hordozol magadban?

Imádkozz Istenhez, hogy erősítse meg benned a belé vetett bizalmadat! Egy rövid fohász minden reggel és este: „Jézusom, bízom benned!”

Ne rohanj! Amikor odaérsz, akkor is jó lesz!

Ami az igazi örömöt adja

December 15. – Advent III. vasárnapja
Olv.:  Szof 3,14-18a; Iz 12,2-6; Fil 4,4-7;
Evangélium: Lk 3,10-18 

Egy fiatal orvos számára hatalmas terhet jelentett a sok túlóra és ügyelet, miközben a családjában is helyt kellett állnia. Három gyermeke még kicsi volt, s a felesége nem győzött mindent megcsinálni egyedül. Így aztán a doktor számára a fárasztó kórházi munka után otthon rendszeresen beindult a második műszak: fürdetés, pelenkázás, altatás, éjjel pedig rendszeres felkelés az éppen felsíró picik valamelyikéhez. Az orvosra hatalmas nyomást gyakorolt a kettős feladatkör. Szinte állandóan bajban volt a határidőkkel, stresszes volt az élete, soha nem tudta igazán kialudni magát. Egy alkalommal egy idős hölgy jött hozzá a kórházba kontroll vizsgálatra. A doktor rohamtempóban végezte a munkát, miközben igyekezett udvarias lenni a nénihez. Mikor végre leült, hogy megírja a papírokat, az idős hölgy megszólalt: „Kérdezhetek valamit, doktor úr?” Az orvos, azt gondolván, hogy a néni valami egészségügyi kérdést tesz föl, megadóan sóhajtott: „Mondja!” A néni azonban nagy meglepetésére ezt kérdezte: „Hogy érzi magát mostanában?” Az orvos meglepett pillantással nézett fel, majd kibuggyant belőle a panaszkodás. Elmondta, mennyire rohanók a mindennapjai, milyen sokat kell törődnie a gyerekeivel, mennyi gondja-baja van velük. Perceken keresztül ömlött a fájdalmas panasz a fiatal dokiból, miközben a néni csak bólogatott. Végül, mikor az orvos egy kis szünetet tartott, a hölgy csillogó szemekkel felsóhajtott: „Ó doktor úr! Én mit meg nem adnék azért, hogy újra fiatal szülő lehessek! Hogy a házam megteljen gyerekzsivajjal, hogy pelenkázhassam az apróságaimat és éjszaka visszaaltathassam őket! Hogy óvodába vagy iskolába vihessem őket, főzhessek, moshassak rájuk …. hogy érezzem, igenis szükség van rám! Akkor nem lenne ilyen üres és értelmetlen az életem.” Az orvos döbbenten hallgatta. Ebben a pillanatban ráébredt, hogy egyszer majd azok a napok fognak neki a legjobban hiányozni, amelyeken most annyira szeretne túl lenni. Csak a terhekre koncentrált, az örömöket észre sem vette! Aznap alig várta, hogy hazaérjen a kórházból és apaként is tehesse a dolgát a családja körében.  

Mennyi felsorolást hallottam, olvastam a napokban a karácsonyi ajándék elvárásokkal kapcsolatban: én ezt kérek, én azt, én ennek örülnék, én annak! Egyre nagyobb, drágább, és persze egyre fölöslegesebb, vagy legalábbis nélkülözhető dolgok. És persze mindig én! Mindig nekem! Mintha az öröm csak akkor lenne lehetséges, ha én kapok, ha mások nekem ajándékoznak, engem ajnároznak, velem törődnek. Ezzel szemben, ha az örömvasárnap szentírási részeit megvizsgáljuk, azt látjuk, hogy az igazi örömet épp az adhatja meg, ha mások javán fáradozunk. Méghozzá örök javán, örök üdvösségén!
Az olvasmányban arról hallunk, hogy maga Isten örvendezik az Ő népe fölött. Nem mintha a bűneiben elbukott nép akkora örömre adna okot! Isten nem abban leli örömét, amit Izrael tesz meg Őérte, hanem éppen abban, ami Ő tesz Izraelért: újjáéleszti szeretetével, megbocsátja bűneit, megszabadítja a rabságból.
A szentleckében Pál apostol azt írja a filippieknek: „Örüljetek az Úrban szüntelenül! Ismét csak azt mondom: örüljetek!” Azután így folytatja: „Emberszerető jóságotokat ismerje meg mindenki!” Vagyis a keresztények örömét az jelenti – s egyben fokozza is – ha a jóságos szeretet tetteivel fordulnak embertársaik felé. Nem önmaguk körül forognak, hanem embertársaikért hoznak komoly áldozatokat.
Az evangéliumban pedig keresztelő Jánosról azt olvassuk, hogy sokféle módon buzdítja az embereket, s hirdeti nekik az üdvősséget. Meghívja őket az Isten Országának buzgó várására, s tanácsokat ad, hogyan tudnak a leghitelesebben felkészülni a Messiással való találkozásra. János nagyon egyszerű, szinte már önkínzó, aszkéta életet él, mégis tele van örömmel: örömét az emberek üdvösségének, örök életének szolgálata jelenti.   

Vajon a mi életünkben nem lenne-e sokkal több öröm, ha a magunknak helyett több lenne bennünk a szolgálat iránti érzékenység? És főleg ha azt igyekeznénk adni az embereknek, amire legnagyobb szükségük van: segítséget az Istennel való kapcsolatuk kiépítésében, megőrzésében, az üdvösség útjának megtalálásában! 

Dr. Finta József atya,
kecskeméti főplébánia plébánosa