5 tipp az arrogancia leküzdésére

Az önbizalom és az önteltség között vékony a határ. Van néhány dolog, amely miatt magabiztos helyett inkább arrogánsnak tűnhetsz mások számára. Némi tudatossággal és önreflexióval azonban megpróbálhatod visszaszorítani magadban.

Mindannyian jártunk már így: találkozunk valakivel, aki alapjáraton rendben volt, de valahogy mégsem volt szimpatikus, mert egyszerűen arrogánsnak tűnt. A viselkedése, a modora valahogy távolságtartóvá tették, mintha azt éreztette volna, több nálunk. Ez pedig senkinek sem szimpatikus.

Az arrogancia kiváltója egyébként legtöbbször pont, hogy nem a felsőbbrendűség-tudat, hanem az alacsony önbecsülés, a konkurenciától való félelem. Azok, akik úgy gondolják, hogy bizonyos képességeik hiányosak, vagy nincsenek képben az adott témában, arrogánsak lehetnek, csak azért, hogy ellensúlyozzák vélt hibáikat. Félnek a kudarctól, attól, hogy másik lenézik őket, ezért önvédelemből viselkednek arrogánsan.

5 dolog, amitől arrogánsnak tűnsz és 5 tipp a leküzdésükre

Az, hogy mi magunk arrogánsak vagyunk-e, nem mindig evidens, de vannak egyértelmű és kevéssé egyértelmű jelei. Némi önreflexióval azonban mindenki észreveheti magán azokat a viselkedésformákat, amelyek mások szemében arrogánsnak mutatják. Innentől pedig már csak egy lépés (és persze még több önreflexió, tudatosság és önismereti munka), és levetkőzhetjük eme rossz tulajdonságot. Lássuk hát!

1. Csak magadról beszélsz
Az arrogancia egyik legnyilvánvalóbb jele az, ha valaki úgy próbálja uralni a beszélgetéseket, hogy állandóan magáról beszél. Bár természetes, hogy személyes tapasztalatokat osztunk meg egymással, az arrogáns személy gyakran minden témát magára fordít.

Ha nem igazán figyelsz másokra, az aktív hallgatást ki nem állhatod, az elég erős figyelmeztető jel saját magad számára is, hogy arrogánsan viselkedsz.

2. Nevekkel dobálózol, hencegsz
A befolyásos vagy aktuálisan valamiért fontosnak tűnő emberekkel való ismeretség említése egy idő után nagyon idegesítő lesz mások számára. (Illetve akár nevetséges is.) Akárcsak az, ha valaki állandóan az elért eredményeivel, anyagi javaival hivalkodik. Bár a sikereink megosztása is természetes vágyunk, ha hajlamos vagy hencegni ezekkel, akkor nyugodtan elhiheted, hogy arrogánsnak gondolnak.

Ne törekedj a dicsekvésre, légy kicsit alázatosabb. El kell hinned, hogy nem a sikereid, hanem önmagad miatt is szerethető vagy!

3. Gyakran félbeszakítasz másokat
Igen, tudjuk, általában igazad van, és zavar a pontatlanság. De ha állandóan félbeszakítasz másokat, az azt a benyomást keltheti, hogy nem érdekel, amit mondani akarnak. Ettől pedig arrogánsnak tűnsz, és emiatt valójában nem is szeretnek veled beszélgetni mások.

Próbáld visszafogni magad, képzeld magad a másik helyébe – te mit szólnál, ha valaki folyton közbeszólna, amikor beszélsz?

4. Mindig neked van igazad
Állandóan megpróbálsz meggyőzni másokat arról, hogy a te véleményed a helyes, a jó, és még csak meg sem próbálod megérteni a másik nézőpontját. Ha hibázol is, az biztos, hogy valaki más miatt volt…Ezzel azt a benyomást kelted másokban, hogy a véleményük nem fontos számodra, és még csak felelősséget sem bírsz vállalni a tetteidért.

Ha képes vagy heves vitákba bocsátkozni, csak hogy bizonyítsd az igazad, az legyen saját magad számára is intő jel. De nem kell, hogy mindig a tiéd legyen az utolsó szó.

5. Bezzeg te!
Bár a magabiztosság vonzó, a túlzott magabiztosság gyorsan átcsaphat arroganciába. Az arrogáns emberek gyakran túlbecsülik képességeiket, és szinte minden téren jobbnak hiszik magukat másoknál. Ha mindig azt hangoztatod, hogy valamit inkább neked kellett volna csinálnod, elutasítod mások hozzájárulását bizonyos feladatok elvégzésében, az mindent szül majd, csak nem szimpátiát.

Próbálj meg nem olyan környezetet teremteni, amelyben mások úgy érzik, hogy háttérbe szorulnak vagy leértékelődnek.

forrás: noklapja.hu

Hiányjel marad-e az életünkben?

Október 13. – Évközi 28. vasárnap
Olv.:  Bölcs 7,7-11; Zs 89; Zsid 4,12-13;
Evangélium: Mk 10,17-30  

Volt egyszer két vitézségéről híres, bátor lovag. Merész csatákat vívtak a védtelenek és ártatlanok védelmében, számos nehéz próbatételen estek át. Sokszor kockáztatták életüket a jó és az igaz mellett, bizony nem egyszer súlyos sebesüléseket is szereztek. Már évtizedek óta élték így fáradságos, áldozatkész életüket. Egy szép estén, amikor a lemenő napot bámulva épp együtt voltak, egyikük így szólt: – Már csak egy dolgot szeretnék véghezvinni hátralévő napjaimban. – Mi volna az? –  Kérdezte a másik. – Fel akarok menni arra a hegyre, amelyen az Isten lakik, hogy beszéljek Vele! – Ugyan minek? – Meg akarom kérdezni Tőle, hogy miért rak olyan sok súlyos terheket a vállunkra egész életünkön át, és miért kíván mindig többet és többet az embertől, ahelyett, hogy könnyítene a terheinken – válaszolta keserűen az első lovag.
– Veled tartok, bár én azt gondolom, Isten tudja, hogy mit és miért csinál – mondta a másik. El is indultak. Hosszú és nehéz út volt, mire elvergődtek az Isten hegyéig. Fáradtan, kimerülten nekiindultak a kaptatónak. Egyszer csak Isten hangja hallatszott a hegy csúcsát beburkoló felhőből. – Ha fel akartok jönni ide hozzám, akkor hozzatok magatokkal minden követ, amit az ösvényen találtok! – Látod!? – háborgott az első lovag – mindig ugyanaz a nóta vége! Miután nagy nehezen elvonszoltuk magunkat idáig, Isten rátesz még egy lapáttal! Nekem elegem van!
Ezzel sarkon fordult és lement a hegyről. A másik lovag azonban tette, amit Isten parancsolt: felszedte a köveket, s a hátán lévő zsákba gyűjtötte. A zsák mind nehezebb és nehezebb lett, szinte elviselhetetlenül nyomta, törte a lovag vállát. Sok időbe telt, amíg sok gyötrelem közepette felért a hegyre. Azonban amikor a hegycsúcson a hajnal első napsugarainak fényében kiöntötte a köveket a zsákjából, azok csodálatos, szikrázó fénnyel ragyogtak fel: mind-mind felbecsülhetetlen értékű, csillogó gyémánttá változtak.   

Az evangéliumban Jézus megkedveli a gazdag ifjút, aki nyilván őszinte vággyal kérdezi tőle: „Jó Mester, mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?” Megkedveli, mert ezek szerint a fiatalember igazat mond, amikor arra hivatkozik, hogy a Tízparancsolatban foglalt követelményeket megtartotta kora ifjúságától fogva. Ha azonban Jézus tényleg megkedveli őt, akkor miért nem elégedik meg ezzel? Miért nem mondja, hogy „Bőven elég, ha betartod a Tízparancsolatot!”? Ha szimpatikus neki ez a jóra törekvő, igazán példásan élő fiú, miért akar még több terhet rakni a vállára? Azért, mert tudja, hogy az igazi szeretet nem könnyű és kényelmes élettel akarja megajándékozni a másikat, hanem boldog élettel. A boldogság pedig szinte soha nem a könnyebb út választása révén szerezhető meg, hanem csakis az által, ha az ember felfedezi és minél teljesebben be is tölti élethivatását.   

Az üdvösség, az örök boldogság nem „egységcsomag”: vagyis nem tökéletesen egyforma minden ember számára. A lényege persze ugyanaz, az Isten és ember-szeretet maradéktalan megélése: azonban ezt mindenkinek a saját életkörülményei közepette kell megtennie, a saját küldetését beteljesítve. Más és más helyzetekben, más és más eseményekkel szembesülve, különböző emberekkel körülvéve. Ezért nincs értelme másokkal összehasonlítgatni, másokhoz mérni magunkat! Isten úgy teremt bennünket, hogy vannak, akik többre képesek, vannak, akik kevesebbre. Nem egyformák a talentumaink, de attól a talentumaival jól gazdálkodó ember örök jutalma minden esetben a végtelen boldogság. A gazdag ifjú saját maga fedezi fel, érzi meg, hogy valami többre, nagyobbra hivatott, mint amit eddig megvalósított. Jézus éppen azért szereti meg őt, mert felismeri és elismeri ezt a többre irányulást. Nem akar megállni egy szinten, hanem érzi az életében jelen lévő hiányosságot és ki is akarja küszöbölni azt. Jézus komolyan veszi az ifjú többre irányuló vágyát. Tudja, hogy igenis a szeretet jele elvárni a másiktól mindazt a jót, amire képes, kihozni belőle a legjobbat! Ezért nem mondja azt, hogy „elég, ha betartod a Tízparancsolatot!” Ez hazugság lenne: maga a fiú is érzi, tudja, hogy ez nem elég. Ezért szólítja meg a Mestert. Amikor azonban Jézus elmondja neki, hogy mit is kellene tennie, hogy még tökéletesebb legyen az élete, akkor visszakozik: „Ezt már nem! Ez már túl sok!” Szomorúan távozik. Nem tudjuk, hogy a későbbiekben megteszi-e, amire Jézus hívja, szétosztja-e minden vagyonát a szegényeknek, és követi-e a Mestert. Szomorúsága azonban azt jelzi, hogy Jézus az elevenére tapintott: valóban helyesen mutatott rá arra, hogy mi akadályozza a fiatalembert a még teljesebb boldogság megvalósításában.   

Vajon mi hajlandók vagyunk-e észrevenni és elismerni életünkben azokat a hiányosságokat, amelyeknek a kiküszöbölésére képesek lennénk? Merjük-e igényelni és elkezdeni a többet? Komolyan vesszük-e saját vágyunkat, hivatáskeresésünket? Vagy csak hasonlítgatjuk önmagunkat másokhoz: „Ennél azért én jobb vagyok!”? A mások elégedettsége, boldogsága soha nem lehet a mi elégedettségünk, boldogságunk! A sajátunkat kell megtalálnunk! Képesek vagyunk-e elindulni a Jézus mutatta úton, vagy pedig mi akarjuk megszabni saját utunkat, tennivalóinkat? „Ezt azért már mégse! Erre nem gondoltam! Ezt már nem adom!” Ha úgy járunk, mint a gazdag ifjú, akkor a hiányjel továbbra is ott feszül az életünkben, a lelkiismeretünkben. 

Dr. Finta József atya