Hogyan működik a belső óránk?

Vannak emberek, akik szinte mindig minden találkozóról elkésnek, hosszú percekig váratják barátaikat, ismerőseiket, és a többnyire képtelenek betartani a határidőket. Őket hívjuk krónikus későknek. És lássuk be, kevés dolog idegesítőbb, mint amikor valaki megvárat minket. Bosszankodunk, amikor 15, vagy akár 20 perc késés után szíveskedik megjelenni. Bármilyen kellemetlen is azonban számunkra ez a helyzet, a krónikus késő mentségére szóljon, hogy nagy valószínűséggel nem önzésből vagy rosszindulatból nem érkezik meg időben a megbeszélt helyre. Erre a dühítő szokásra több elfogadható indok is létezik.

A pontatlanságukról ismert embereket általában elítéljük, még ha olykor nem jogosan is. Könnyű őket rendezetlennek, figyelmetlennek, nemtörődőmnek bélyegezni, pedig elképzelhető, hogy valójában időérzékelési problémák, a szervezet belső órájának nem megfelelő működése, vagy esetleg koncentrációs nehézségek állnak a háttérben. A krónikus késés általában nem csak a várakozó fél számára kellemetlen, hiszen az is, aki elkésik, tudatában van hibájának és annak, hogy viselkedése milyen súlyos károkat okozhat kapcsolataiban, karrierjében. És bár kétségtelen, hogy léteznek olyan emberek is, akik örömüket lelik abban, ha a pontatlansággal hatalmat gyakorolhatnak mások felett, a legtöbben távolról sem élvezik ezt a helyzetet.

A pontatlanság persze nem feltétlenül a mi hibánk. Elképzelhető, hogy egyszerűen csak a személyiségünk része, illetve más egyéb tulajdonságaink hozadéka. Egyes kutatások szerint ugyanis az állandó késés gyakran szoros összefüggést mutat az olyan karakterjegyekkel, mint például az optimizmus, az alacsony önkontroll, a szorongás.
Kutatások kimutatták, hogy a személyiségkülönbségek miatt eltérően érzékeljük az idő múlását. A késés időnként mentális problémák, illetve bizonyos neurológiai állapotok következménye is lehet. Az alacsony önbecsüléssel rendelkező személyek például hajlamosak kritikusan viszonyulni önmagukhoz, ezért több időt töltenek munkájuk ellenőrzésével.

Mi a megoldás?
Ahhoz, hogy változtassunk ezen a kellemetlen szokásunkon, fontos, hogy felismerjük, mi az, ami a pontatlanságunkat okozza. Ehhez érdemes értékelni saját személyiségünket, illetve viselkedésünket, és végiggondolni a késéshez kapcsolódó helyzeteket: Mindig vagy csak bizonyos helyzetekben késel? Mi okozza a késést az egyes szituációkban? Hogyan érzed magad, ha éppen késésben vagy?

3 személyiségtípusra jellemző (jobban) a késés:
1, A határidőfüggő egyszerűen élvezi az utolsó pillanatok izgalmát. Ő az, aki azt állítja magáról, hogy csak nyomás alatt képes igazán hatékonyan dolgozni. Az ilyen személyek számára a krízishelyzet jelenti a motivációt.

2, A producer célja, hogy a lehető legtöbb teendőt végezze el a lehető legrövidebb idő alatt. Attól érzi jobban magát, ha hirtelen sok feladatot végezhet el egyszerre. Utálja vesztegetni az időt, ezért ha teheti, a napja minden egyes percét beosztja. A probléma csak az, hogy a producer hajlamos alábecsülni a feladatok teljesítéséhez szükséges időt, így sokszor megtörténik vele, hogy elkésik, és nem tartja be a határidőket.

3, A szórakozott professzor, akinek rendkívül könnyű elvonni a figyelmét. Szórakozottságának nagy valószínűséggel genetikai alapja van, ami az egyszerű szétszórtságban vagy akár teljes körű figyelemhiányos hiperaktivitás-zavarban is megmutatkozhat. A szórakozott professzorokkal gyakorta megesik, hogy elveszítik időérzéküket, vagy elfelejtenek egy előre megbeszélt találkozót.

Ha változtatni szeretnénk rossz szokásainkon, ebben az állandó várakozással sújtott szeretteink is sokat segíthetnek. Fontos, hogy ismerőseink kijelöljék a határokat. Jó megoldás lehet például, ha különböző „büntetéseket” helyeznek kilátásba pontatlanságunk esetére. Így például mondhatjuk a krónikus későnek, hogy ha 10 percnél többet késik, nem várjuk meg, vagy ha nincs ott időben a mozi előtt, nélküle ülünk be a filmre. Ezek a figyelmeztetések segíthetnek felnyitni a pontatlan ember szemét, és hozzájárulhatnak ahhoz, hogy ezután nagyobb figyelmet szenteljen az időnek.

Forrás: lafemme.hu

Jó példával mások előtt

Szeptember 29. – Évközi 26. vasárnap 
Olv.: Szám 11,25-29; Zs 18B; Jak 5,1-6;  
Evangélium: Mk 9,38-43.45.47-48

Egy nyolcadikos fiú egyik reggel karikás szemmel, gyűrött arccal, a gyomrát fájlalva ült be padtársa mellé az iskolapadba. „Hát te hogy nézel ki?” – kérdezte a padtárs. „Mint akit kicsavartak és összerugdostak! Mi történt veled?” „Jaj, ne is beszéljünk róla!” – válaszolta a betegnek látszó fiú. „Tegnap kíváncsiságból elmentem a kocsmába, és ott ragadtam fél éjszakára.” „Ugyan miért mentél oda?” – érdeklődött a másik. „Csak kíváncsiságból. Apám ezerszer elmondta, hogy ne menjek oda, mert a kocsmában csak olyasmit látok, ami nem való nekem! Hát én már csak dacból is elmentem!” „Na és mit láttál, ami nem neked való?” – kérdezte a padtárs. „Az apámat.” – válaszolta a fiú szemlesütve.

A „megbotránkoztatás” kifejezés az elbotlani, megbotlani szóból ered. Azonban olyan megbotlásra, elesésre utal, amikor azt valaki másnak akarattal odahelyezett csapdája okozza. Például amikor valaki botot lök egy száguldó biciklis küllői közé, vagy kiteszi a lábát egy sietősen haladó másik ember útjába. Mennyire elítéljük, ha valaki úgy lesz baleset áldozatává, hogy nem ő volt a hibás! Ha pl. valaki belehal egy autós ütközésbe, holott a másik autó sofőrje követte el szándékosan a szabálysértést, és lám, mégis ő az, aki karcolásokkal megúszta, míg az ártatlant zsákban kellett elvinni onnan!
Érdekes, mégis mennyire könnyen elsiklik az emberek közvéleménye a lelki megtévesztés, az erkölcsi megbotránkoztatás sokszor előforduló esetei fölött! Pedig ilyesmire hatványozottabban többször akad példa. Azonban itt az elbotlás, az elhasalás talán nem olyan látványos, és nem egyik pillanatról a másikra megy végbe. Pedig attól még nem kevésbé veszélyes!

Sajnos legtöbbször érzéketlenül siklunk el a gyermekek, a még könnyen alakítható serdülők, vagy úgy általában az emberek nevelésével, alakításával kapcsolatos felelősségünk mellett. Annyira eltúlozzuk a saját szabadságunkat, önkifejezésünk, hamis önmegvalósításunk lehetőségeit, hogy nem figyelünk oda eléggé, azokra a „szabad, vagy inkább szabados megnyilvánulásainkra,” amelyekkel bizony ártunk másoknak! Mennyien káromkodnak, trágárkodnak minden lelkiismeretfurdalás nélkül a gyermekeik és mások gyermekei előtt! Mennyien néznek, hallgatnak erőszakos vagy ízléstelen műsorokat olyanok társaságában, akik számára ezek még egyáltalán nem emészthetőek. Mennyien visznek bele hazugságba, csalásba, lopásokba fiatalokat egy-egy rosszul értelmezett barátság, bandaszellem nevében! Csak hogy a leggyakoribbakat soroljuk ….

Korunk társadalmának eltúlzott és félreértelmezett egyéni szabadsága újra és újra feszegeti, sőt ledönti a másokért vállalt felelősségünk korlátait. Szinte halljuk, ahogy rendszeresen ismételgetik sokan Káin rettenetes szavait: „Hát őrzője vagyok én az én testvéremnek?” Isten válasza azonban ma is ugyanaz: „Testvéred vére felkiált hozzám a Földről.” Nem véletlen, hogy Jézus szokatlanul kemény szavakkal figyelmezteti követőit a megbotránkoztatás veszélyére: „Ha kezed megbotránkoztat, vágd le! Ha lábad megbotránkoztat, vágd le! Ha szemed megbotránkoztat, vájd ki!” Ezekkel a szinte ijesztő képekkel arra akar rádöbbenteni minket, hogy egyáltalán nem vehetjük félvállról az embertársainkért vállalt felelősséget! Nem szabad elhinnünk az individualista és szabados felfogású társadalomnak, hogy semmi közünk egymáshoz! Hogy mindenki élhet a maga elgondolása szerint, és hogy nem vagyunk hatással, sőt nem is szabad hatással lennünk egymás lelki, erkölcsi fejlődésére. Nagyon is hatással vagyunk! Akár szabad, akár nem, akár akarjuk, akár nem. Teljesen biztos, hogy a legtöbb bűn és megrögzött rossz szokás az egyes emberek életében nem mások rossz példája, félrevezető magatartása nélkül következik be vagy szilárdul meg!

Természetesen nem állítható, hogy minden rossz behatás, negatív példa kiküszöbölhető a környezetünkből. Még az is irreális állítás lenne, hogy mi magunk mindig képesek lennénk uralkodni a szavainkon, tetteinken, elkerülve mások megbotránkoztatását. Azonban ilyenkor el kell ismernünk a bűnünket, egyértelművé kell tennünk, hogy nem ezt akarjuk, nem ilyenek akarunk lenni! Bocsánatot kell kérnünk azoktól, akik csalódtak bennünk, s meg kell próbálnunk helyrehozni a hibát. Még a legkisebb gyermek is képes észrevenni és valamiképp helyretenni a különbséget aközött, ha valaki olykor elesik, illetve aközött, ha már minden gátlás és lelkiismeret nélkül, megrögzött szokásként gyakorolja a rosszat. Ha a jó példánk nagyobb súllyal, többször van jelen a ránk bízottak életében, mint a rossz, akkor számíthatunk arra, hogy inkább a jó irányba terelgetjük őket is, semmint a rosszba.

Dr. Finta József atya